Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Keresztény Magyarország Portál - Fórum - Hívom a családokat - Bíró László püspök levelei 2013 - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek Zoltán napja
5 felhasználó online
0 tag, 5 vendég



Képek a galériából

Nagy Szent Leo
Szarkaláb  si.
Fórum

Oldalak: [1]
13. hozzászólás
Létrehozva: 2013-11-27 23:31
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat 2013 decemberében – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a család és az élet mellett áll.


A munka és az ünnep életünk természetes része, de ahhoz, hogy mind a munkában, mind az ünnepben eredményesnek, sikeresnek érezzük magunkat, szükségünk van kapcsolatokra. A mindig csak a saját érdekét néző, önmagáért élő ember nem tud olyan hatékonyan dolgozni, mint az, aki másokkal közösségben tevékenykedik. Ezért hangsúlyozzák a gazdasági életben a „csapat-munka” jelentőségét, ezért támogatják a családi vállalkozásokat. Az ünnephez is legalább két emberre van szükség, és az sem közömbös, hogy a két ember között milyen kapcsolat van.

A munkából fáradtan hazaérkező ember leül a televízió elé, és miközben elárasztják a hírek a világ minden táján jelentkező bajokról, katasztrófákról, békétlenségekről, elgondolkodik. Milyen jó lenne egy nyugodt, békés világban élni csupa kedves, derűs emberrel körülvéve, milyen öröm lehetne úgy dolgozni, hogy az ember munkáját elismerik, rendesen megfizetik! Aztán a televízióban feltűnik egy kedves, derűs, mondhatni boldog háziasszony, aki megmagyarázza boldogsága okát: remek új edényei vannak, megvette a csoda-tisztítószert, soha nem volt levesporból főzi a vacsorát. Ezekkel a tárgyakkal öröm dolgozni, velük érdemes kapcsolatba kerülni. Milyen egyszerű, ha kapcsolataim sem idehaza, sem a munkahelyemen nem okoznak tartósan örömet, majd boldogítanak a tárgyak! Fogyasztói társadalmunk ezt sugallja: töltsd ki a hiányzó kapcsolatok miatti űrt áruval, vásárolj, ne késlekedj, az életedet így teheted széppé. Ha pedig úgy látod, ehhez nincs elég pénzed, rajta, ott a szerencsejáték. A munka soha nem hozhat annyit, mint egy főnyeremény! Nem ritka eset, hogy azok, akiknél ez a recept nem válik be, a szomorú valóságból az alkoholhoz, a kábítószerhez menekülnek, ezzel tovább rombolják kapcsolataikat, magányosak lesznek és szegények maradnak.

A fogyasztói társadalom szemlélete az embert is használati tárggyá silányítja. Hogyan tudjátok mások személyi méltóságát tiszteletben tartva alakítani kapcsolataitokat? Mi segít ebben munkahelyeteken, a családban és a közösségben?

A szegénység relatív fogalom, aki egy fejlett európai országban szegény, az Ázsia valamelyik fejlődő országából nézve gazdagnak látszik. A szegénység a társadalom betegsége, mert az ember képtelen a társadalom életét úgy megszervezni, hogy a javakból mindenki egyformán részesedhessen. Erre utalt Jézus is: „Szegények mindig lesznek veletek, és amikor akartok, jót tehettek velük” (Mk 14, 7). A birtoklást, gyarapodást elsőrendű értéknek tekintő társadalmunk el akarja kerülni a szegénységet. Arra buzdítja az embereket, hogy fogyasszanak minél többet, gazdagodjanak, igyekezzenek olyan gazdagok lenni, hogy a szegényekkel jót tehessenek. A nincstelenség, a nélkülözés testet-lelket megnyomorító tragédia, a mértékletesség áldás, a nem mindent és azonnal birtokolás nemes gondolkodást takar, a „most még nem” erőt ad. A keresztény társadalom feladata, hogy a családok nyomorát, nélkülözését legyőzze, de nem azért, hogy a fogyasztás életstílusát választhassák.

Mennyire másképp látja az evangélium a szegénység, a gazdagság és a boldogság összefüggését, amikor azt tanítja, hogy a szegénység a boldogság és az emberi virágzás útja is. (vö. Lk 6, 20). Az evangéliumi értékeket követő család önként lemond az áruk és a pénz utáni hajszáról és összhangba hozza szükségleteit és lehetőségeit. Szegénysége józan mértéktartásban, a gyarapodásban mások megelőzéséről való lemondásban nyilvánul meg. Így szolgálja a lelki javakat, és a családon belüli és kívüli kapcsolatokat önként, szabadságban. Ha azok a jómódú családban élő gyerekek, akiknek mindenük azonnal megvan, nem tapasztalják meg ezt a nemes szegénységet és a vele járó szabadságot (és ha a felnőttek nem gyakorolják újra és újra mindennap), elveszítik a vágyat és képességet arra, hogy egy ajándék megkapásakor meglepődjenek és rácsodálkozzanak. Így pedig elrabolják tőlük a tiszta felhőtlen gyermeki örülni tudást azáltal (és éppen azáltal), hogy elárasztják őket árukkal és fogyasztói javakkal.

Hogyan tudjátok gyermekeiteket a nemes szegénység értékére rávezetni? Milyen érveket tudtok nekik felhozni, ha osztálytársaik, barátaik azonnal teljesülő kívánságaira hivatkoznak?

Egy váratlanul beköszöntő munkanélküliség az egész család számára súlyos megpróbáltatás, szegénységet jelent; egy árvíz, vagy jégverés is szegénnyé teheti a családot a közeli rokonsággal együtt. A társdalom, a család és az egyén élete során mindig bekövetkezhetnek váratlan fordulatok, amelyek legyőzendő nehézséget, megoldandó problémát jelentenek. A szülők gyakran arra törekednek, hogy gyermekeik minden veszéllyel szemben védett körülmények között nevelkedjenek, elkerüljék mind a testi, mind a lelki sérüléseket. Pedig a sebesülés veszélye az emberi élet velejárója, aki erre nincs felkészülve, azt a kapott sebek könnyen legyőzik. Az emberi lét elsődleges feltétele, hogy vállaljuk a küzdelmet a felmerülő nehézségekkel szemben. Mindannyian kapunk és adunk sebeket, mindannyiunknak vállalni kell a küzdelmet a mások által, és az általunk másoknak okozott sérülésekkel szemben. Amikor valaki visszahúzódik a család, vagy a közösség védőbástyái mögé, hogy elkerülje a nehézségeket és így mentesüljön a harctól, amikor azt gondolja, hogy jól lehet élni sebesülések veszélye nélkül is, amikor abbahagyja mások, közeliek és távoliak sérüléseinek hordozását, amikor lemond a győzelem akarásáról és annak áldássá fordításáról, abban a pillanatban feladja az életért vívott küzdelmet.

A sebezhetőség dinamikája hasonló az oltóanyagéhoz: aki mindennap beveszi a sebzettség kis dózisát, erős lesz a nagyobb sebzésekkel szemben is; aki viszont nem veszi be a kis sebzettségeket, nagyon sebezhetővé és gyengévé válik akkor, amikor a nagy és pusztító sebesülések megjelennek. Ilyenkor a sebesülés úgy hat, mint az a vírus, amely nem találkozik antitesttel. A család a sebezhetőség, azaz a fenntarthatóság és a termékenység nagy iskolája. Csak az elkerülhetetlen sebezhetőséggel megbékélve tudjuk átvészelni a kisebb és nagyobb válságokat egyénenként és közösségben.

Idézzetek fel saját, barátaitok, vagy szüleitek életéből olyan sérüléseket, amelyek felett sikerrel győzedelmeskedtetek! Milyen segítséget tud nyújtani a közösség megpróbáltatások idején?

Az élethez szükség van ünnepre a családban és a munkahelyen egyaránt, nagyon jól tudta ezt a régi paraszti és ipari kultúra. A család is tudja, hogy akkor is – és talán éppen akkor leginkább –, amikor a szegénység, a válság pillanatait éli meg, nélkülözhetetlen az ünnep, hogy újra megtalálja az összetartó szellemi és erkölcsi erőt a továbbéléshez, azaz a szándékot a közös életre, a növekedésre, hogy erősödjék a közös sorshoz való tartozás érzése. Ez pedig nem csupán a családnak, hanem az egész társadalomnak, sőt a nemzetnek is elsődleges energiaforrása.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
12. hozzászólás
Létrehozva: 2013-11-03 00:52
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat 2013 novemberében – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a család és az élet mellett áll.


A családok élete a munka és az ünnep jegyében telik. Minthogy a család a társadalom meghatározó alapegysége, olyan lesz a társadalom élete, amilyen a családoké. A családok viszonya az ünnephez és a munkához meghatározza a társadalom ünnephez és munkához való viszonyát is. A családok dolgoznak, tanulnak, értéket állítanak elő, gyarapodnak és növekednek, fejlődik kapcsolatuk Teremtőjükkel, akitől életüket és minden javukat kapták. Mindezzel nem csak családjukat szolgálják, munkájuk nyomán gyarapszik és fejlődik a társadalom, alakul az Isten és ember közötti kapcsolat. A család munkája nélkül megállna a társadalom világi és vallási élete. Az ünneplő családok teszik valódi ünneppé a munkaszüneti napokat, ők varázsolják a pirosbetűs napokat ünnepnappá. Ha a családok nem ünnepelnének, ha nem szentelnék a hetedik napot az Úrnak, a társadalom egyhangú és bizonyára értelmetlen termelő gépezetté válna. Családok ünnepei nélkül a társadalom embertelenné válna, és előbb-utóbb felemésztené önmagát.

A társadalom olyan lesz, amilyenek a családok. Hogyan tudjátok a keresztény családeszményt környezetetek számára vonzóvá, követendő példává tenni?

Az ünnep és a munka egymással szoros kapcsolatban van. Munka nélkül ugyanis nem teremthetők meg az ünnep feltételei, és ha nem dolgozhatunk annak biztos tudatában, hogy munkánkat majd megkoronázza az ünnep, akkor munkánk robotolássá silányul. Az ünnephez szükség van anyagi javakra is, ezeket az ember munkájával állítja elő. A keresztény ember nem csupán azért dolgozik, hogy több pénze legyen; tudja, hogy a pénz nem cél, hanem csak eszköz. Jézus példázata a gazdag ember hamis biztonságérzetéről (Lk 12 15-21) rávilágít: hiába van valakinek nagy vagyona, ha nem az Istenben gazdag, nem juthat el a boldogságra. Az ünnep segít tudatosítanunk, hogy mit is jelent Istenben való gazdagságunk. Az ünnepben ugyanis mindig ott van kitárulkozásunk a végtelen felé, kapcsolataink megerősítése Istennel, szeretteinkkel, barátainkkal. Amikor eltölt bennünket az ünnepi öröm, átérezzük: létünk, kapcsolataink és mindenünk, amink van, Isten ajándéka.

A szegénység elleni küzdelem modern világunk egyik jelszava. Milyen veszélyei vannak ezzel szemben a gazdagságnak? Hogyan tudjátok magatokat és ünnepeiteket távol tartani a státuszszimbólumok okozta kényszerektől?

Ha a családot gazdasági termelőegységként kezeljük, úgy tűnhet, az ünnepbe fektetett idő és pénz felesleges pazarlás. Az ünnepre készülve megáll a munka, szünetel a tanulás, a háztartás rezsiköltsége pedig inkább növekszik, mint csökken. Az anyagiakat tekintve az ünnepnek nincs mérhető hozadéka. Ezért nem érti a kapitalista gazdaság sem az ünnepet. Mivel az ünnepbe való befektetés eredménye pénzben nem mérhető, az ünnepre való készülést és magát az ünneplést az erőforrások és az idő pazarlásának látják.

Fogalmazzátok meg: milyen lelki hozadéka volt legutóbbi családi ünnepeteknek! Hogyan lehet széppé és bensőségessé tenni a családi ünnepeket?

Családon belül és családok között is gyakori a versengés: ki tud elegánsabb ünnepet rendezni, ki adja az értékesebb ajándékot. Verseny folyik a munka világában is: ki tudja a jobb állást, a jövedelmezőbb munkát megszerezni, ki tudja a maga családja számára kisajátítani a többet ígérő gazdagodási lehetőségeket. Még az is előfordul, hogy a jó és nemes szándékra egyesült társaságok versengenek egymással: melyiküknek van több tagja, jobb kapcsolatai, sikeresebb tevékenysége. A verseny hevében gyakran háttérbe szorulnak a tevékenység igazi céljai, a versengők minden igyekezete a másik legyőzésére irányul. A versenynek azután nem csak nyertese van, hanem vesztese is. És vesztes az egész társadalom is, mert a versengés eltávolítja egymástól a rokonokat, a testvéreket, a családokat, a mindannyiunk javáért, azaz a közjóért munkálkodni hivatott közösségeket. Mindez tovább gyengíti a társadalmi összetartozást. Szétesőben lévő társadalmunknak versengés helyett összefogásra, a másik legyőzésének szándéka helyett egymást segíteni akarásra, együttműködésre van szüksége.

Használjuk ki az ünnep adta lehetőséget arra, hogy a családban, a rokoni és baráti körben, a közösségekben és munkahelyünkön is erősödjenek a kapcsolatok. Ébresszen rá az ünnep: mindnyájan a bennünket feltétel nélkül szerető mennyei Atya gyermekei, tehát testvérek vagyunk. Az ünnep képes túlmutatni a hierarchián, a generációkon, a korkülönbségeken, a szerepeken, a jövedelmeken, segíti a közösség megtapasztalását, erősíti a családban a generációk közötti kapcsolatokat, közös sorstapasztalatot ad a munkahelyen, vagy bármely valódi közösségben. A magyar történelemben szép példákat találunk arra, hogy egy-egy válságos pillanatban, megpróbáltatások idején az ünnep képes volt megújítani az összetartozás érzését, a közös akaratot az életre, a küzdelemre. Az ünnep erőt tud adni, ráébreszt az egymásra utaltságra, fokozza a többiekbe, mindenekelőtt azonban Istenbe vetett bizalmunkat. Micsoda erő árad ki ott és akkor, amikor sok száz ember együtt énekli: Isten áldd meg a magyart…!

Idézzetek fel olyan ünnepeket, amelyek számotokra erőforrássá váltak! Milyen ünnepekkel kapcsolatos emlékekről, tapasztalatokról beszéltek nektek szüleitek, nagyszüleitek?


Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
11. hozzászólás
Létrehozva: 2013-09-30 23:37
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat 2013 októberében – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a család és az élet mellett áll.


Minden közösségben, így a családban is, szükség van kisebb-nagyobb szertartásszerű szokásokra, rítusokra. Rítusok nélkül az élet a családban gépiesen ismétlődő események sorává válik. Megszólal az ébresztőóra, fel kell kelni, mosakodni, felöltözni, bekapni a reggelit, és indulás dolgozni, iskolába, irodába, műhelybe. Ugyanaz történik, de mennyire másképp, ha az édesanya csókja ébreszti a gyerekeket, ha a reggeli mellé néhány, a napi teendőkhöz csatlakozó útbaigazító jókívánság is csatlakozik, ha az indulást nem a kurta „elmentem!” felkiáltás jelzi, hanem a kérés: „te is gondolj rám, tudod, dolgozatot írunk”. Ezek az apró szertartások hozzásegítenek ahhoz, hogy a családi kapcsolatok élő, eleven kapcsolatok legyenek. Ismétlődnek, meg is szokjuk őket, gyakran rutinos cselekedetekké válnak, de ha valamiért elmaradnak, akkor hiányoznak, üresség támad helyükön.

Így vagyunk napi imádságainkkal is. Sokszor rutinszerűen mormoljuk el a reggeli vagy esti imánkat, étkezés előtti vagy utáni fohászainkat, de a megszokott rendszerességtől való eltérés hiányérzetet kelt. A rítusokkal, a rituális családi beszélgetésekkel megszilárdulnak a kötelékek a családtagok között, gyarapszik a szeretet; az imával megújul a kapcsolat ember és Isten között, egy lépéssel közelebb kerülünk Istenhez. A szertartásszerű szokások állandó ismétlésével és a rendszeres imádsággal nem egy előírásnak teszünk eleget, hanem annak a belső igényünknek, hogy családtagjaink és Isten iránt érzett szeretetünknek kifejezést adjunk. Bármilyen vallási vagy világi előírás, szerződéses kötelezettségvállalás hiábavaló, ha hiányzik a belső késztetés, ha kapcsolatainkat csak a kötelezettségek és szabályok megszabta érintkezési formák szerint éljük meg. A rítusok akkor telnek meg tartalommal, ha életünk elmaradhatatlan részévé válnak, ha másoknak és magunknak is örömet okoznak. Örömet okozni öröm, a csupán kötelességszerűen ismételt szokások nem szolgálják a kapcsolatok megszilárdítását, nem növelik a szeretetet.

Milyen rítusok vannak családotokban, milyeneket örököltetek szüleitektől, nagyszüleitektől?

A mai embernek semmire sincs ideje, szeretné ügyeit gyorsan, egyszerűen elintézni. Sokszor azért idegenkedik a rítusoktól, mert azt gondolja, hogy azok időigényesek. Valójában a rítust nem az teszi értékessé, ha sokáig tart, hanem az, ha szívből jön és a szívhez szól. Nehezen találunk időt az imádságra is. Ferenc pápa mondta pünkösd vigíliáján az imáról: „Nézzünk Isten arcába, és érezzük át, hogy Ő is néz minket. ... Azt gondoljuk, hogy amikor imádkozunk, akkor beszélnünk kell, mondani, mondani, mondani... Tévedés! Hagyjuk, hogy az Úr nézzen minket! És ha Ő ránk néz, az nekünk erőt ad.” (Szt. Péter tér, 2013. május 18.)

Hogyan tudjátok megóvni rítusaitokat a megszokástól, a gépiessé, formálissá válástól?

A családban az ünnepeknek is kialakulnak a sajátos rítusai. A születésnapot, a névnapot, a házassági évfordulót meg kell ünnepelni, ezek az ünnepek a családi kapcsolatokat erősítik, az egyházi év ünnepeinek megünneplése az egyházhoz való tartozást szilárdítja meg, a nemzeti ünnepeknek családi megülése pedig erősíti a nemzeti identitásunkat. Ünnepek nélkül az ember elmagányosodik. Ha a családban nem alakulnak ki sem a hétköznapi „apró”, sem a „nagyszabású” ünnepi szertartások, a családi élet elszürkül, a családtagok egymás közötti kapcsolatai meglazulnak, a nemzeti érzés is elhalványodik. Az ünnep örömére vágyó családtagok pedig elkezdik keresni a maguk örömét a családon kívül. Már nem a másik örömét akarják, hanem a saját magukét. Ezáltal aztán a társadalom egyre inkább atomizálódik, gyengül a társadalmi kohézió. Az ünnep nélküli családok szürke, robotoló tömeget alkotnak, életük akkor sem lesz örömtelibb, ha valamilyen munkahelyi, politikai, vagy társasági diktatúra „ünneplésre” kényszeríti őket.

Az ünnephez hozzá tartozik az ajándékozás is. Mekkora örömet tud okozni a férj egy csokor virággal a feleségének egy csak kettejük által ismert esemény évfordulóján! Milyen ünnepi érzés elmenni együtt a színházba a nagyszülők által ajándékozott színházjeggyel, amelyhez a gyerekvigyázás ajándéka is társult! Az ünnep az ajándékkal tárgyiasul, emlékeztet az ünnepre és újabb öröm forrása. Nem az ajándék pénzbeli értéke számít, hanem a szeretet, amellyel adják, és az öröm, amellyel fogadják. Ajándékozni művészet, érdemes már gyerekkorban elkezdeni elsajátítani ezt a művészetet!

Mondjatok példát baráti, rokoni, ismerősi körötökből olyan esetekre, amikor egy közös ünneplés segített kapcsolatokat rendezni, erősíteni? Hogyan tud egy „telitalálat” ajándék egy megromlóban lévő kapcsolatot megjavítani?

Korunk embere az ébrenlét felét munkahelyén tölti, ahol nem csupán feladatokat végez el, hanem másokkal is kapcsolatba lép. A munkahelyi kapcsolatok adnak az adott helyen értelmet az életnek. Hosszabb időn át elviselhetetlen érzés a gépezet egy csavarjának lenni, még akkor is, ha ezt jól megfizetik. A munkahelyi kapcsolatokat erősíti, ha időnként kisebb nagyobb ünnepségeket rendeznek, a dolgozók ajándékokat kapnak, módjuk van egymással beszélgetni. Tévedés azt gondolni, hogy a munkaidőből így kieső idő hátrányosan befolyásolja a teljesítményt. Aki munkahelyén jól érzi magát, sokkal nagyobb odaadással végzi feladatait, szívesebben túlórázik, hasznosabb tagja lesz a közösségnek. A munkahelyi, de nem a munkáról szóló ünnepségek és összejövetelek tovább erősítik az összetartozás érzését. Megfigyelték, hogy a rendezett családból érkező munkavállalók nem csupán a munkát végzik jól, hanem az ilyen belső ünnepségeknek is igen lelkes résztvevői lesznek. Akik otthon megízlelték azt az örömöt, amelyet a másoknak okozott öröm ad, azok akárhová kerülnek, a közösségért, mások javáért önzetlenül fognak fáradozni. Így szolgálja az ünnep a családban és a munkahelyen egyaránt a társadalmi kohéziót.

Hogyan befolyásolja a munkahelyi légkört, ha ott rendszeresen megünneplik pl. a névnapokat? Tudjátok-e otthon hasznosítani a munkahelyeteken szerzett ünnepléseken szerzett tapasztalatokat?

A mindennapi apró rítusokat gyakorló és az ünnepeket rendszeresen megülő családokban felnövekvő gyerekek felnőttként maguk is így akarják majd családi életüket kialakítani. Ezért nagyon fontos, hogy a gyerekek ne kényszerű kötelességnek érezzék az ünneplést, hanem alakuljon ki bennük a belső késztetés az ünneplésben való aktív részvételre. Boldog II. János Pál pápa mondta: az a család, amelyik együtt imádkozik, együtt is marad. A gyakorlat azt mutatja, hogy az a család, amelyik tud együtt ünnepelni és örülni, nem csupán a saját boldogulását segíti elő, hanem hozzájárul a jövő társadalmának boldogabbá tételéhez is.


Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
10. hozzászólás
Létrehozva: 2013-08-30 22:50
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat 2013 - 2013. szeptemberében - Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a család és az élet mellett áll.

Valamikor, jó 30 évvel ezelőtt vonaton utazva akaratlanul is hallottam két egyetemista fiú beszélgetését. A karácsonyi szünet után utaztak vissza az egyetemi kollégiumba. Szünidei élményeikről beszélgettek. Csoda jó volt otthon, ünnepi hangulatban volt együtt a család. Karácsonyeste, ajándékok, finom ételek… És nálatok hogy telt? – kérdezte az egyik. Úgy, mint minden más nap – hangzott a válasz –, nálunk ugyanis nincs ilyen, hogy ünnep. Munka van mindig. Amióta az apám disszidált, anyám viszi a boltot, kettőnknek a húgommal meg az a dolgunk, hogy tanuljunk. Senki se ér rá felesleges időtöltésre, „ünneplésre”, de nincs is értelme. Társa csodálkozva nézett rá: karácsonyeste csak volt, ajándékozás is volt, ugye? Nézd, én ezt a remek inget kaptam, ha felveszem, még most is úgy érzem, ünnep van. – Nem, nem vacakolunk ilyesmivel, válaszolt a másik. Anyám ügyes, sokat dolgozik, de van is eredménye. Amire szükségünk van, megvehetjük, nem kell ajándékért kuncsorognunk. De nem is pazarolunk „ünnepi” ebédekre, vacsorákra, vendégségekre.

Azóta is gyakran jutnak eszembe ezek a fiatalok. Vajon milyen felnőttek lettek? Tudnak-e ünnepelni? Értik-e az ajándékozás logikáját, örömét, és tudnak-e ajándékot adni és elfogadni? Hogyan élik meg saját családjukban az ünnepet, ha családot alapítottak?

Hogy telt nálatok a legutóbbi karácsony? Hogyan sikerült a család aprajában-nagyjában egyaránt felkelteni az ünnepi érzést: de jó hogy szeretek és szeretnek?

Az ünnep nem azonos a munkaszünettel. Egy nap, vagy néhány óra nem attól válik ünneppé, hogy nem kell munkahelyünkön tartózkodnunk. Jó dolog, ha szabadidőnket pihenéssel, vagy szórakozással töltjük, ha „kikapcsolódunk” a mindennapok forgatagából, de az ünnep ennél több. Az ünnep alapvetően a kapcsolatokon és az önkéntességen alapul. Ünnepelni ugyanis nem lehet sem egyedül, sem parancsszóra. Az ünnephez legalább ketten kellenek, akiknek az öröme közös, és akiknek jól esik az örömteli gondolataikat a másikkal megosztani. Hiába parancsolja meg valaki egyeseknek vagy csoportoknak, hogy most pedig ünnepeljenek, ha nincs belső késztetésük az ünneplésre, ha nincs minek örüljenek, és ha nem érzik szükségesnek, hogy érzelmeiket egymással kölcsönösen megosszák, akkor csak rendezvény jöhet létre, ünnep nem. Az igazi ünnep azonban nem csupán az örömről szól, hanem a háláról is azokért a javakért, amelyeket kaptunk. Ilyenkor felébred bennünk a vágy a még jobb, még szebb és még igazabb iránt, így az ünnep erőforrássá is válik. Az ünnep akkor teljesedik ki, amikor eltölt bennünket a boldog érzés: Isten szeret minket, de jó, hogy mi is szerethetünk és szeretnek bennünket.

Idézzetek fel olyan ünnepeket, amelyek nyomán megindult valami a jobb és szebb irányába! Hogyan sikerül elmagányosodott rokonokat, ismerősöket bevonni ünnepeitekbe? Hogyan tudtok a rászorulóknak az ünnep alkalmával örömet okozni anélkül, hogy ezt ők alamizsnának éreznék?

A családi közösségben, ahol a szeretet uralkodik, az ünnep – szinte észrevétlenül – az élet részévé válik. A keresztény családban ugyanis a család minden tagja annak tudatában él, hogy szeretik, és ő maga is szeret. A házastársak tudják, hogy kapcsolatuk Isten ajándéka, ezért ők szeretetből véglegesen egymásnak adják önmagukat, ez az elajándékozottság határozza meg egész életüket. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti, megmenti azt.” (Lk 17,33) A családban mindenki önzetlenül akarja a többiek javát, egymásnak tett szolgálataikért sem ellenszolgáltatást, sem jutalmat nem várnak. Örömet akarnak egymásnak szerezni, nem „adok és kapok”, hanem „örülök, hogy adhatok” alapon ajándékozzák meg egymást. Az ilyen családban kialakul az öröm okozására való képesség, a vidámság, a játék, a humor hozzásegít, hogy gyakran adódjanak ünnepi pillanatok, ezekből pedig igazi ünnepek.

Elanyagiasodott világunkban gyakran felvetődik: nincs elég pénz az ünnep megrendezésére. Azt mondják, hogy nem telik kétméteres normann fenyőfára, tehát nem lehet „rendes” karácsonyt rendezni. Hallottam olyan ifjú párról, akik azért nem házasodnak össze, mert nincs annyi pénzük, hogy háromszáz vendéget hívhatnának a lagzira. Tudok azonban olyan családokról is, ahol karácsonyfa helyett csak egy fenyőágra futotta, az ajándék jóformán csak olyan holmi volt, amire amúgy is szükség volt, az is csak igen szerényen, de az őszinte szeretet úgy bearanyozta a szegényes körülményeket, hogy az ünnep öröme az egész családnak erőt adott a következő napokra, hónapokra. Elrontja az ünnepet az is, ha hazugság, színlelés keveredik bele. A megromlott kapcsolatokat nem lehet az ünnep idejére úgy kezelni, mintha még jók lennének. A harag, a meg nem bocsátott megbántások lehetetlenné teszik az együttünneplést, a két ember közötti feszültség pedig az egész családra ránehezedik. A családi ünneplésre is követendő szabály az, amiről Jézus az adományok felajánlásával kapcsolatban beszél: „Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj és ajánld föl adományodat.” (Mt 5, 23-24)

Nem vezet jóra, ha a családban a gyerekek az ünnepeket – a karácsonyt, név- és születésnapot, húsvétot, Mikulást, és a többit – úgy várják, mint alkalmat a többet birtoklásra, az ajándékok begyűjtésére. Az ünnep mindenkinek – kicsinek és nagynak egyaránt – alkalom arra, hogy többé-jobbá váljon, hogy szeretetét növelje, erősítse, minden önzéstől megtisztítsa. Családi ünnepek alkalmával gyakran egy-egy családtag új vonásai mutatkoznak meg, olyan oldaláról ismerhetjük meg, amelyet eddig nem ismertünk. Használjuk fel az ünnepeket erre is, fedezzük fel egymás rejtett értékeit, és adjunk hangot örömünknek a másikért. Az így előidézett öröm sokkal értékesebb, mint a gyarapodás feletti öröm, messzire, a végtelen ünnepre mutat, ahol majd állandó és igaz örömben lesz részünk.

Hogyan tudjátok gyerekeitekkel az ünnep értelmét megértetni anélkül, hogy érzelgős, vagy tudálékos beszédeket tartanátok nekik?

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke


9. hozzászólás
Létrehozva: 2013-08-01 00:49
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat 2013 augusztusában – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a család és az élet mellett áll.


Isten az embert szeretetből teremtette, és megajándékozta azzal, hogy bevonta teremtő
tevékenységébe. Neki ajándékozta a teremtett világot, gyönyörködjék benne, és alkosson,
építsen, tegye még szebbé, élhetőbbé. (vö. Ter 1, 28-31; 2,15) „Hitünk szerint meghatározó
jelentőségű Isten szeretete, tényleges gondoskodása minden egyes emberről, üdvözítő terve,
amely az egész emberiséget és az egész teremtett világot átfogja, és csúcspontját Jézus Krisztus megtestesülésében, halálában és feltámadásában éri el. Ha ezt a tényt figyelmen kívül hagyjuk, nincs mire alapoznunk az emberi élet értékére és különlegességére vonatkozó állításunkat. Az ember így elveszítené kitüntetett helyét a világegyetemben, beleolvadna a természetbe, ezáltal megszűnne erkölcsi felelőssége is, azaz nem tekinthetné önmagát a természet abszolút urának, hogy korlátlanul befolyásolhassa azt.” (Lumen Fidei 54)

A természet törvényeit Isten megalkotta, és amikor a világmindenséget az embernek ajándékozta
egy tökéletes, minden részletében összehangolt rendszert adott át használatra. A természetet
és törvényeit nem csak azért kell tisztelnünk, és saját érdekünkben épségét, hibátlan működését megőriznünk, mert ez az otthonunk, hanem azért is, mert Isten szeretetét utasítanánk el, ha ajándékát megrongálnánk. „A hit segít bennünket olyan megoldások megtalálásában, amelyek nem csupán a haszonra és a profitra irányulnak, hanem a teremtést ajándéknak tekintve Isten iránti adósságunk törlesztését szolgálják.” (Lumen Fidei 55)

Idézzétek fel, hogyan jutottatok gyermekkorotokban a felismerésre: a mennyei Atya szeret
engem! Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmagyarázni, hogy Isten a teremtett világot nekünk
ajándékozta és gondjainkra bízta?


Az ember nem önmagának és önmagáért dolgozik, hanem Isten művével működik együtt. Isten
csodálatos ajándéka ez, amelyet csak egyetlen teremtménynek, az embernek ajándékozott.
Az ember ezáltal Isten kreativitásának részévé válik. Ez különbözteti meg az ember munkáját
a szorgalmasan dolgozó hangyák, vagy a méhek munkájától. Minden teremtmény az Istenalkotta törvények szerint él és működik, a hangyák és méhek azonban, minthogy önmaguknak
és önmagukért dolgoznak, csak részévé válnak a világegyetem csodálatos gépezetének, nem
részesülnek Isten kreativitásában, nem ismerik az alkotás örömét, nem tudnak Teremtőjüknek hálát adni. Ha az ember el akar szakadni Istentől, csak magának és magáért akar dolgozni, lealacsonyodik a hangyák és méhek színvonalára, azaz lemond emberi méltóságáról, melyet istenképmásisága, Isten szeretetébe való beágyazottsága ad neki.

Az önző, individualista ember hajlamos munkájával csak a saját érdekét, jó esetben családja
érdekét nézni. Az ilyen individuális munka elszigetel, magányossá, boldogtalanná tesz. A társadalom egészének gyarapodása nélkül azonban az egyének gyarapodása is csak korlátozottan lehetséges. Ahogy a családon belül a kölcsönös megbecsülés, a „mindenki kapja meg azt, ami neki jár” elvének érvényre juttatása a cél, úgy a társadalomban is minden egyes csoport, mindegyik közösség és család szempontja fontos. A közjót kell szolgálnunk. Nem uniformizálásra törekszünk, nem egyenlősdiről van szó, hanem egységről, nem versengésről, hanem együttműködésről, közös erőfeszítésekről közös célokért. A társadalom jólétének egyik legfontosabb tényezője az egység, az emberek közötti jó kapcsolat. „A hit fénye képes növelni az emberi kapcsolatok gazdagságát, tartósságát, megbízhatóságát, gazdagítani közösségeink életét. A hit nem térít el minket a világtól, nem tesz minket közömbössé a mai férfiak és nők mindennapi gondjai iránt. A bizalommal teli szeretet nélkül semmi sem tudja a férfiakat és nőket egységbe kovácsolni. Az emberi egység nem épülhet a hasznosság elvére, az érdekek összeegyeztetésére, vagy a félelemre, sem az együttlét puszta örömére, egymás jelenlétének élvezetére. A hit tesz minket képessé az emberi kapcsolatok struktúrájának megértésére, mert lenyúlik a legmélyebb gyökerekig, Isten szeretetéig, amely bevilágítja az egész struktúrát, és így szolgálja a közjót.” (Lumen Fidei 51)

Milyen példákat láttok baráti, ismerősi körben arra, hogy a közjó érdekében végzett önzetlen munka a család javát is szolgálta! Számoljatok be olyan esetről is, amikor az önző, csak a saját javával törődő ember végül is pórul járt!

Az egy férfi és egy nő életre szóló egymás iránti elköteleződésére, a házasságra alapuló család az a közösség, amelyben az ember elsajátítja a társadalmi együttélés szabályait, amelyben a szülők szeretetén átvilágít Isten szeretete. „Ha a hit gyengül, fennáll a veszély, hogy az élet alapjai is gyengülnek. … Ha az Istenben való hitet társadalmunkból kivetnénk, akkor meggyengülne egymás iránti bizalmunk, csak a félelem tartana össze minket, stabilitásunk veszélybe kerülne. Szt. Pál írja: »Isten nem szégyelli őket, amikor őt Istenüknek hívják, hisz várost készített nekik.« (Zsid 11, 16) A »nem szégyelli őket« kifejezés egyenértékű a nyilvános elismeréssel. Ez azt jelenti, hogy Isten cselekedeteivel közöttünk való jelenlétét, az emberi kapcsolatok megerősödésének kívánságát nyilvánosan megvallja. Nem arról van-e szó, hogy mi szégyelljük Istent a mi Istenünknek nevezni? Nem mi vagyunk-e azok, akik Őt életünkben nem valljuk meg a nyilvánosság előtt és nem ismerjük el, hogy Vele közösségben élni csodálatos? A hit fénye beragyogja az életet és a társadalmat. Kreatív fényt vet a történelem minden pillanatára, mert minden eseményt kapcsolatba hoz minden dolog eredetével és a céljával az Atyában.” (Lumen Fidei 55)

Hogyan tudjátok gyerekeitek számára magától értetődővé tenni a családotok közösségét Istennel, nagyszülőkkel, testvérekkel? Mi segít életetek minden nevezetes fordulópontján hálát adni és Isten szeretetéről tanúságot tenni?

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
8. hozzászólás
Létrehozva: 2013-07-02 00:25
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat 2013 júliusában – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a család és az élet mellett áll.

Globalizálódó világunkban egyre kevesebb olyan hely van, ahol az élet nyugodt és békés, ahol a gazdaság növekedése az embereket szolgálja, és ahol bíznak a jövőben.

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”


Egyre távolibbnak látszik ez a Petőfi Sándor által megálmodott Kánaán. Nagyon kevés helyen van már a bőségnek kosara; hiába ülhet mindenki a jog asztalához, ha ezerféle jogot ezerféleképpen lehet félremagyarázni; noha sokfelé világít a szellem napvilága, az áltudományok és a tudományos mezbe bujtatott sarlatánságok elárasztják a médiát. Hiányzik a bizalom, a szabályok tisztelete, a polgári kultúra, nem növekszik a gazdaság, sőt, világszerte válságban van. A gazdasági válságból ott sem látszik a kiút, ahol van elég pénz, nyersanyag és jól képzett munkaerő, mert együttműködés helyett általános a versengés, a többiek háttérbeszorításának szándéka, és hiányzik egy nagyon fontos tőke-típus, a kapcsolati tőke. A jelenkor individualista társadalmában csak az „én” számít, a „te” legyőzendő ellenfél, a „mi” pedig ismeretlen foglom.

A mai posztmodern irányzatok megkérdőjelezik a hagyományos család társadalomépítő szerepét és jelentőségét. Azt állítják, hogy a család elavult, válságba jutott intézmény, a neki tulajdonított feladatokat nem tudja megoldani, a társadalomnak több gondot okoz, mint amennyi hasznot hajt. Hangoztatják, hogy sem a társadalomnak, sem az egyes embereknek nem érdeke a hagyományos család támogatása, az új, szabadon alakítható együttélési formák jobban szolgálják a versenyt az egyének és a társadalom különböző csoportjai között, ezáltal pedig a legfőbb célt, a gazdasági növekedést. Szerintük azok a funkciók, amelyeket valaha a családok láttak el, olcsóbban, egyszerűbben és magasabb színvonalon oldhatók meg más intézményekkel. A valóságban azonban azt tapasztaljuk, hogy minél távolabb kerül egy „modern” együttélési forma a hagyományos családtól, annál kevésbé sikerül a gyerekeket a társadalom hasznos, szorgalmas építőivé nevelni. Egyre több a versengő, a másikat legyőzni akaró, együttmunkálkodni képtelen ember. A társadalmi kohézió hiánya pedig élhetetlen társadalmat eredményez, azaz a társadalmat sodorja válságba.

Milyen körülmények között szolgálhatja a verseny az emberi személy javát? Mondjatok példát arra, amikor a vetélytársak félretették a versengést és együttműködni kezdtek!

A társadalom az emberi összefogás eredménye. Azok, akik megértették, hogy életük feltételeiről közös erővel gondoskodva könnyebben boldogulnak és többre mennek, ha segítik egymást, megállapodtak a közösség „játékszabályaiban”. Tudatosították a közösség tagjaiban kötelességeiket és jogaikat, és azt, hogy mit nyújt a közösség, hogy miért érdemes feladni a magányos küzdelmet és elfogadni a közösséghez tartozás kötelékeit. A „játékszabályok” sokszor – különösen a történelem hajnalán – íratlanok voltak, nemzedékről nemzedékre öröklődtek, és folyamatosan igazodtak a kor követelményeihez. A fejlődés és sikeres gyarapodás, a nyugodt, békés élet záloga a „játékszabályok” általános elfogadása, a közösség és az egyén szempontjainak összeegyeztetése, valamint a versengés, a mások rovására szerzett előnyök kizárása volt. Lényegében egy társadalmi szerződés jött létre a közösség és az egyes emberek között. Ilyen szerződés kereteit adja a Tízparancsolat, megadja a legfőbb hatalommal, Istennel szemben a kötelességeket, és lefekteti a közös életvitelben követendő szabályokat. Jézus is a szabályok tiszteletére int: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené” (Mk 12, 17), kimondja továbbá, hogy az együttműködést megtagadó, a termést eltulajdonító szőlőműveseknek nincs helye a társadalomban (vö. Mk 12, 1-9).

Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmutatni, hogy a társadalmi együttélés szabályai nem akadályozzák, hanem segítik kibontakozásukat?

Rend a lelke mindennek – tartja a közmondás. Fontos, hogy a társadalom életét szabályzó elvek világosak és egyértelműek legyenek, hogy mindenki tudja, mikor cselekszik helyesen, és mikor nem. Ha azonban ezek a szabályok nem a közösség, hanem egyesek érdekeit vannak hivatva szolgálni, akkor a társadalmi közérzet rossz lesz. Tévedés lenne azt hinni, hogy a jó közérzetet szolgálja, ha a szabályok lazák, ha nem támasztanak követelményeket az emberekkel szemben. A jóakaratú, a mások javát szem előtt tartó társadalomban ilyen esetben eluralkodik a rendetlenség, és a zavaros körülmények között a legjobb szándékok sem érvényesülhetnek. Még rosszabb a helyzet, ha a rend hiánya párosul a kíméletlen önérdekhajszolással. Az ilyen társadalomban mélyül a szakadék a szegény és gazdag, a fiatal és öreg, az erős és gyenge között, a társadalmi feszültség állandósul. Természetesen az sem jó, ha az önérdekhajszolók szigorú rendet vezetnek be, mert így megvalósul a diktatúra. Az emberséges rend párosulva az egymás javát önzetlenül szolgálni akaró közszellemmel, és az emberek közötti kölcsönös bizalom és a közjó érdekében összehangolt együttmunkálkodás vezet a társadalmi békéhez, a jóléthez, a nyugodt, boldog emberi élethez. A közjó egyik legfontosabb eleme a család, a társadalom alapsejtje. Ha tehát a társadalmi berendezkedés nem szolgálja a családok javát, nem csak a közjó ellen vét, hanem gyengíti saját magát, megrendíti alapját és az összeomlás felé sodródik.

A családnak kulcsszerepe van a társadalom életében. Nem csupán azért, mert a család a társadalom legkisebb építőeleme, hanem azért is, mert a család szolgáltatja a társadalmi humántőkét: a családban nevelkednek, alakulnak az emberek a társadalom hasznos tagjaivá. Ha a családok nem, vagy rosszul töltik be emberformáló feladatukat, az egész társadalom látja kárát.

A családok belső életét is a családtagok által egységesen elfogadott és követendő szabályok irányítják. Fontos, hogy ezek a szabályok világosak és egyértelműek legyenek, elősegítsék, hogy a családtagok a jó, az igaz és a szép mellett döntsenek. Ha a család jóakaratú, szeretetteljes légkörben él, a szabályok védelmet és iránymutatást jelentenek az egész családnak. A rideg, csak az érdekekre figyelő családban viszont a merev szabályok a szabad kibontakozás akadályozói lesznek, és megnehezítik a helyes döntések meghozatalát. Nem szerencsés azonban, ha a szabályok lazák, túlzottan engedékenyek. Ilyenkor a rideg, érdekorientált családban mindenki azt csinálja, amit akar, tekintet nélkül a többiekre, ez pedig a család szétesését okozhatja. A jóakaratú, szeretetteljes családban pedig a rendezetlenség és esetlegesség zavaros és áttekinthetetlen állapotokat eredményezhet, ezáltal meggyengülhet a tisztelet és megbecsülés, a bizalom és szolidaritás, az erkölcsi normák következetes követése.

Mi segít nektek a keresztény családi normákat betartani a szekularizált világban?

Ha a társadalom ki akar lábalni válságából, ha védekezni akar az újabb válsághullámok ellen, új megoldásokra van szükség. A pénz, a humántőke, a nyersanyag és a technológia nem szolgáltat megoldásokat. A piaci verseny, az egyéni érdekek mindenek fölé helyezése a válságot tovább mélyíti. Új társadalmi szerződésre van szükség, melyben elismerjük, hogy a család a társadalom alapja, tehát minden gazdasági, politikai és kulturális intézkedést a család javát szem előtt tartva kell meghozni.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
7. hozzászólás
Létrehozva: 2013-05-30 00:25
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat 2013 júniusában – Bíró László püspök levele

HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!


Ma már természetesnek tartjuk, hogy a családok nagy többségében mind a férj, mind pedig a feleség a családon kívül is dolgozik, a munkahelyén tölt napi hat-nyolc órát, sokszor még többet is. A szakmák majdnem mindegyike nyitva áll a férfiak és a nők előtt is, és az is természetes, hogy mindegyikük igyekszik a végzettségének megfelelő pályán előrehaladni. Ugyanakkor a család ellátása, a ház körüli teendők, a gyerekek gondozását és nevelését nem is említve, igen sok feladatot ró a házaspárra. A család megélhetéséért szükség van mindkét keresetre, a munkaadóknak pedig teljes értékű munkatársakra van szüksége. Ha valaki családi okokból, pl. gyerek születése miatt, egy időre kiesik a munkából, az zavart okoz a munkahelyén, de a szakmából való ideiglenes kiesés miatt hátrányosan befolyásolja a karrierépítést is. Az is nyilvánvaló, hogy mind az otthoni, mind pedig a munkahelyi feladatok végzése kárát látja, ha valaki azért él feszültségben, mert érzi, hogy egyik helyen se tud százszázalékosan helyt állni.

Ma joggal beszélnek sokat a családi és a munkahelyi munka összeegyezetésének szükségességéről. Hamis eredményre vezet azonban, ha családot és munkahelyet egymás versenytársainak tekintjük. A házaspárnak stabil munkahelyre van szüksége, amely biztosítja a család megélhetését, a munkaadóknak viszont az az érdeke, hogy munkavállalóik megbízható, a vállalkozás érdekében együttműködő, maximális teljesítményt nyújtó emberek legyenek, harmonikus, nyugodt légkörű családból jöjjenek naponta dolgozni, ne pedig szorongással az alulteljesítéstől tartva. Lényegében tehát a feleknek azonos az érdeke, nem versenytársak, sőt, egymásra vannak utalva. Aki hosszabbtávra tekint előre, beláthatja, hogy kölcsönös áldozatok nélkül nem lehet kielégítő megoldást találni. Ilyen áldozat lehet a gyors előmenetelről való lemondás, a dolgozó munkájától való ideiglenes eltekintés, vagy az autó cseréjének elhalasztása. Figyelembe véve azonban, hogy a család a nemzet jövőjének záloga, a család a közjó fontos eleme, a család szempontjainak kell mindenben elsőbbséget kapnia. A család érdekében hozott áldozatok hosszútávon az egész társadalom számára sokszorosan megtérülnek.

Milyen segítséget tud nyújtani a családközösség a munkahelyi és otthoni feladatok kereszttűzébe került családnak? Idézzetek fel konkrét eseteket!

A mai ember élete megoszlik munkahelye és a család között, az ébrenlét nagyobb részét rendszeresen munkahelyén tölti. Aki odaadással, jól dolgozik, az munkahelyén jól él. Ahhoz, hogy családjában is jól éljen családi kapcsolatainak rendezettnek, teherbírónak kell lennie. Nem elég tehát csupán a családi és a munkahelyi munka időbeosztását összeegyeztetni, fontos, hogy teljes harmónia legyen az élet e két színtere között. A házaspár számára például nagy próbatétel, ha egyikük hosszabb ideig a családtól távol kényszerül dolgozni, mert ez a család felbomlását eredményezheti. Konfliktushoz vezet az is, ha valakinek munkaköri kötelessége olyan tevékenység végzése, amely lelkiismeretével nem egyeztethető össze. Nincs kétféle erkölcs, nincs különbség a munkahelyi és a családi életre vonatkozó erkölcsi mértékek között, az ember vagy erkölcsös, vagy erkölcstelen. Nem lehet az a családban becsületes, aki munkáját hanyagul, tisztességtelenül végzi. A keresztény ember a keresztény erkölcs szerint él a családjában is, munkahelyén is. A társadalom feladata összhangba hozni e két területet. „Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt 6,24)

Tévedés lenne az otthoni és a munkahelyi munkát egyaránt megfizetendő tevékenységként kezelni. Ha rendesen megfizetnék, vállalnám az anyaságot főállásként, – nyilatkozta nemrég egy fiatal nő valamelyik rádió adásában. Vajon foglalkozás-e az anyaság, szerepelhetne-e valakinek a személyi adatai között az, hogy „foglalkozása: anya”? Ki biztosítaná, és ki állapítaná meg fizetését? Az állam, a társadalombiztosítás, vagy netán az apa, akár férj, akár nem? Lehetne-e valamilyen tanulmányokhoz, vizsgákhoz kötni, hogy valakinek a foglalkozása „anya” legyen? Az anyák most is kapnak segélyeket, de az nem fizetés, nem az anyaként végzett munka bére. Szomorú sorsa lenne annak a gyermeknek, akit anyja vállalkozóként vállalna, gondoskodását aszerint mérné, hogy mennyire fizetik meg. A gyermeknek ugyanis a legjobb helye a családban van, apja és anyja szerető és önzetlen gondoskodásától körülvéve.

Nem jó az sem, ha a kétféle munka összehangolásakor csak az egy-kétéves gyerekek szüleit tartjuk szem előtt. A kétkeresős család általánossá válásával együtt felbomlottak a nagycsaládok is. Ma az ifjú házasok amint lehet önálló lakásba költöznek, saját, független életet kezdenek. Ennek sok előnye van, vannak azonban hátrányos következményei is. Az új családnak mindent elölről kell kezdenie, a háztartás felszerelésétől az életrend kialakításáig. Ez egyrészt jó is, mert így minden új, korszerű, a fiatalok ízlése és igényei szerint való lesz, másrészt azonban sokba kerül, a még használható holmik kihasználatlanokká, majd eldobandóvá válnak, az öregek jól bevált megoldásai helyett mást akarva a fiatalok gyakran zsákutcákba jutnak. Nagyobb gond azonban, hogy az önállósult fiatalok nagyon nehezen tudnak az otthoni és a munkahelyi feladatokkal egyaránt megbirkózni. Ennek a helyzetnek a kárvallottai a gyerekek, azaz a jövő generációja. Minthogy mindkét szülőnek nemritkán késő délutánig kell dolgoznia, mire hazakerülnek, sem testi, sem lelki erejük nem marad a gyerekekre. Amikor a gyerek az iskolából eljön, a szülei még nincsenek otthon. Így aztán programjába egy délutáni kószálás is belefér, esetleg barátokkal, netán tiltott gyümölcsöket, alkoholt, cigarettát is meg-megkóstolva. A szülők, még ha észlelik is a közeledő bajt, tehetetlenek, sem idejük, sem energiájuk nincs, hogy közbelépjenek. Milyen más lenne a helyzet, ha együtt lennének a nagyszülőkkel, vagy legalább olyan közel laknának, hogy ilyenkor a már nyugdíjas nagymama szolgálatba léphetne és a gyerekekkel érdemben foglalkozna. A nagycsalád szétesésének további következménye, hogy akkor, amikor az öregek már gondozásra-ápolásra szorulnának, de a fiataloktól távol laknak, megoldhatatlan a napi kapcsolat. A családi és munkahelyi feladatok egyensúlyba hozásának egy hatékony eszköze, ha több generáció egymással szoros kapcsolatban él. Ehhez azonban az kell, hogy a generációk közötti kapcsolatot a szolidaritás, a szubszidiaritás és az önzetlen szeretet jellemezze.

Elevenítsétek fel saját tapasztalataitokat és szüleitek, nagyszüleitek elbeszéléséből azt, ahogyan az „öregek” az újabb generációt segítették!

A társadalmat élhetővé, vagy élhetetlenné tevő kapcsolatok a családban forrásoznak. Amilyenek a családon belüli kapcsolatok, olyanok lesznek a társadalmat átszövő kapcsolatok is. Aki otthon megtanulja, hogy öröm a család többi tagjainak a javát szolgálni, hogy jó érzés mindig készen lenni az önzetlen segítségre, az a családon kívüli kapcsolataiban sikerekre számíthat. Aki sohasem mérlegeli, hogy otthoni feladatait megéri-e jól, sőt mindegyre jobban elvégezni, aki nem arra figyel, hogy mit kaphat ő cserébe azért, amit adhat, hanem korán megismeri az adakozás örömét, az a társadalomban is eredményes, sikeres lesz, kapcsolatai gyümölcsözők lesznek. Aki a családban megérti, hogy milyen az igazi testvériség, az tartalmas barátságokat tud kötni, a barátokkal való kapcsolatok pedig olyan tapasztalatokkal gazdagítják, amelyek egészséges párkapcsolatokhoz, később a felelősségteljes párválasztáshoz segítik hozzá. Az egész társadalom érdeke tehát, hogy a társadalmi erényeket a gyermekek a családban sajátítsák el.

Mondjatok példákat olyan általatok ismert köztiszteletben álló emberekre, akikről tudni lehet, hogy kapcsolatépítő készségét családjának köszönheti! Milyen nehézségekkel találkoznak a mai fiatalok, mikor keresik másokkal a kapcsolatokat?

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
6. hozzászólás
Létrehozva: 2013-05-01 01:53
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat 2013 májusában – Bíró László püspök levele

HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!


Ha közvélemény-kutatást végeznénk a munkáról, sokan azt mondanák, hogy nem szeretnek dolgozni, munka közben nem érzik jól magukat, alig várják, hogy nyugdíjba mehessenek, és többet ne kelljen dolgozniuk. Egy kellemesen töltött hétvége után rosszul esik bemenniük munkahelyükre. Vannak, akik úgy gondolják: dolgozni azért kell, mert a nélkül a pénz nélkül, amelyet munkájuk ellenértékeként kapnak, éhen halnának. Tény, hogy a munkából származó jövedelem nélkül a családok nem tölthetnék be feladatukat, nem válhatnának a társadalom alapsejtjévé. Sőt, nem nevelhetnék gyermekeiket úgy, hogy azokból tisztességes, dolgos emberek legyenek. Szükséges és nagyon fontos a viszonzás, a fizetség vagy egyéb elismerés, amelyet munkánkért viszonzásképpen kapunk, de hogy munkánkat jól végezzük, hogy abban szívünket-lelkünket beleadva örömet találjunk, és ezáltal jó lelkiismerettel dolgozhassunk, nem a fizetségtől függ. „Bármit tesztek, szívből tegyétek, mintha az Úrnak, és nem embernek tennétek!” (Kol 3,23) – tanítja Szent Pál. Ezen az elven alapszik a keresztény munkaerkölcs: a keresztény ember munkáját – legyen az bárhol és bármilyen munka – a tőle telhető legjobban végzi, függetlenül attól, hogy hogyan viszonozzák fáradságát.

A 20. század közepén az élvonalbeli magyar labdarúgók kevesellték gázsijukat, és kijelentették: ilyen kis pénzért csak kis erőbedobásra hajlandók, meghirdették a „kis pénz – kis foci” elvet. Gondoljátok meg: milyen következményei lettek ennek! Mondjatok példákat arra is, amikor a jól elvégzett munka öröme nagyobb jutalom volt, mint a kapott fizetség!

Az európai városok, a katedrálisok, virágzó kereskedelmük és pezsgő vásáraik az iparosok, kereskedők, tisztviselők, tanítók, orvosok és rendfenntartók keresztény erkölcsi alapon álló munkálkodásának gyümölcsei.

Ma a meghatározó kapitalista gazdasági kultúra és annak elmélete és gyakorlata szerint a pénz a munkavégzés elsődleges és egyetlen okává vált. Pénzzel motiválják a dolgozót a céghez való hűségre, a munka és termék minőségének biztosítására, és a mennyiség fokozására. Az ösztönzésnek ez a módja rohamosan terjed a hagyományosan nem gazdasági területeken is, például az egészségügyben és az oktatásban. A társadalom széteséséhez vezet, ha a tanító vagy az orvos munkáját annak megfelelően végzi, hogy mennyi pénzt kap érte, vagy, hogy kik, mennyire és mikor ellenőrzik. Aki fizet, nem csak a szolgáltatást, hanem az emberek motivációját, tehát a szabadságukat is megvásárolja. Ez pedig az embert közelíti a bérrabszolgához.

Idézzétek fel olyan élményeiteket, amikor az önzetlen jóakarat segített benneteket valamilyen nehéz helyzetben! Hogyan tudjátok ilyenkor az ajándékozás kultúráját nem sértve megköszönni annak szolgálatát, aki segített?

Amikor megkérdezték a szobrászt, miért faragja oly nagy gonddal a gótikus katedrális magas tornyára kerülő szobrot, hiszen sem lentről a földről, sem a templom belsejéből nem lesz látható, tehát senki nem fogja méltányolni fáradságát, így válaszolt: „Az Úristen fogja látni, hogy’ állhatnék meg előtte, ha tökéletlen munkát adnék ki a kezemből!” A jól végzett munka, akármennyit fizetnek is érte, önbecsülést ad. Az ember ugyanis az egyetlen tudatosan dolgozó, szabad akaratú teremtmény, aki munkájával részt vehet Isten teremtő tevékenységében. Ez pedig hozzájárul méltóságához. Azok, akik munkatáborokban rabként dolgoztak, beszámoltak arról, hogy a munkájukat teljes odaadással végzők könnyebben vészelték át a rabságot, mert meg tudták őrizni önbecsülésüket, emberi méltóságukat.

Nem mindenkinek adatik meg, hogy olyan munkával keresse meg kenyerét, amelyben örömét leli, amelybe szívét-lelkét beleadhatja. Hogyan lehet ilyen helyzetben mégis úgy dolgozni, „mintha az Úrnak tennétek”?

Mi a helyzet a családon belül végzett munkával? Hogyan lehet rávezetni a gyerekeket, hogy nekik maguknak okoz örömet, erősíti önbecsülésüket, ha önként, önzetlenül és legjobb tudásuk szerint veszik ki részüket az otthoni munkából? Fontos ez azért is, hogy felnőttként a társadalom hasznos és tisztességes dolgozóivá váljanak. Nem szerencsés a családon belüli tevékenységek érdekében az anyagi ösztönzéshez folyamodni. A pénzt a családban a gyerekek, sőt, bármely családtag munkájával kapcsolatban nagyon kevéssé szabad használni, ha mégis, jutalomnak vagy elismerésnek, és soha nem valami árának vagy ösztönzésnek kell lennie. Ha például a szülők fizetnek egy gyereknek azért, mert először életében leszedte az asztalt, vagy levágta a füvet a kertben, rövid időn belül a gyerek elkezd pénzt kérni más hasonló munkákért is (pl. mosogatásért, az ágy bevetéséért, stb.). Ha pedig a szülők megállapodnak vele: ezt és ezt a munkát ennyiért és ennyiért lehet elvégezni, akkor ez már „szerződéses munkavégzés” lesz, a gyerek már csak azt és úgy végzi el, amit és ahogyan a megállapodás előír. A családban végzett munkára pedig fokozottan igaz, hogy az teszi igazán értékessé, amit nem lehet sem megállapodásban rögzíteni, sem megfizetni: az apró figyelmességek, a másoknak való öröm okozásának szándéka, a rendelkezésre állás, a család egészének szolgálata. Ezekre pénzzel nem lehet motiválni, a szeretet az igazán hatékony ösztönző. Ha egy kapcsolatba beférkőzik a pénz, nem tud többé onnan kiszabadulni, rátelepszik és megmérgezi azt. A család egyik alapfeladata, hogy a személyeket ráébressze a jól végzett munka örömére, arra tanítsa, hogy önmagában tiszteletet érdemel, ha valaki munkáját elhivatottan, teljes odaadással végzi akkor is, amikor senki nem látja, ünnepli, bünteti, jutalmazza érte. Az ágyat jól kell bevetni, mert önmagában jó dolog jól bevetni, nem pedig a jutalomért, amelyet ugyan alkalmanként elismerésként jó adni, de sohasem motivációként.

Az elismerés és a köszönet minden munkáért megillet minden családtagot. Sok családban még ma is él az a szép, régi szokás, hogy étkezés után a családtagok mind az édesanyához, aki a konyhában sokat dolgozott, mind az édesapához, aki munkájával lehetővé tette a közös étkezést egyenként odajárulnak, hogy megköszönjék és megdicsérjék a kapott finomságokat.

Vannak, akik nem tudják elfogadni mások önzetlen segítségét, mondván: ha nem fizetem meg, akkor lekötelezettje leszek. Miért vezet tévútra ez a szemlélet és mért rontja ez az emberi kapcsolatokat?

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
5. hozzászólás
Létrehozva: 2013-04-01 00:12
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat - 2013. április - Bíró László püspök levele

HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Korunkban minden család életére döntő befolyással van az, hogy milyen munkavállalási lehetőségeik vannak, és ők milyen munka elvégzésére akarnak és tudnak vállalkozni. A világ jó részén általánossá vált a kétkeresős családmodell, az átlagos család gazdasági egyensúlya csak úgy biztosítható, ha a férjnek és a feleségnek is van munkahelye, nem csak a család körüli munkát végzik. A munkapiacon mindketten kínálják munkaerejüket, a kereslet és a kínálat viszonya dönti el, hogy kapnak-e munkát és hogy munkájukért milyen ellenszolgáltatást várhatnak.

A munkapiacon mindenki a saját érdekeit igyekszik érvényesíteni, a munkavállalók és a munkaadók is elsősorban saját érdekeiket tartják szem előtt. A bibliai szőlőmunkások, akik kifogásolták azt, hogy a későn munkába állók is ugyanannyit kaptak, mint az egész nap dolgozók, csak a saját érdeküket nézték, a piaci igazságosság megsértésében érdekeik érvényesülését látták veszélyeztetve. „Rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok?” kérdezte a gazda. (vö. Mt. 20, 1-16) A piacon érdekekről van szó, csak ritkán értékekről, főként nem olyan értékekről, mint a közjó, a közösség jól-létének szolgálata. A közösség szempontjai individualista korunkban különben is egyre inkább háttérbe szorulnak. Pedig a közösséghez tartozni jó, védelmet, biztonságot jelent, az összetartozás érzetét adja, igaz, hogy sokszor alkalmazkodással, a többiek szempontjainak tiszteletével jár együtt. A közösségért a közösségben dolgozni már nem csupán a saját érdekek szolgálata. A közösséghez tartozás ugyanis egy – írásban rögzített, vagy csak hallgatólagos – megállapodást jelent, az egymás sorsában való osztozást, az egymás javának akarását, önzetlen segítségnyújtást annak, aki segítségre szorul. A közösségen belül az emberi kapcsolatokat nem alkuk alakítják, a tanító, az orvos, a vízvezeték szerelő inkább szövetséges egy-egy feladat megoldásában, nem csupán a kölcsönös érdekeket tiszteletben tartó partner. A piac, működjék bármilyen jól, nem pótolja közösséget.

Idézzetek fel élményeket, amelyek ráébresztettek, hogy az adakozás, mások önzetlen megajándékozása a közösséghez tartozás legfőbb öröme!

Nem mondható szerencsésnek, ha a családban, a társadalom legkisebb közösségében a munkapiaci elvek érvényesülnek. A családban sok feladat van, ezeket a család vagy megoldja saját erejéből, vagy külső erőket alkalmaz, szolgáltatásokat fizet meg. Ez utóbbi esetben piaci alku során dől el, hogy ki mit mennyiért tesz, meddig és hogyan van tekintettel a másik igényére. Megalkudhatunk az idős, gondozásra szoruló családtagunk ápolására szerződtetett ápolónő munkaidejéről, munkaköri kötelességeiről, fizetéséről, a felmondási feltételekről, azt azonban nem kérhetjük sem az ápolónőtől, sem az idős családtagtól, hogy érezzék a másikat ajándéknak, hogy létükkel minduntalan örömet okozzanak egymásnak. Ezt nem lehet megfizetni.

Vannak továbbá olyan élet-helyzetek, amelyekben az alkuban már nem tudjuk saját érdekeinket képviselni, mert szegények, öregek, elesettek, vagy betegek vagyunk. Sebeinkre gyógyírt, problémáinkra megoldást keresünk, nem tudunk a kölcsönös érdekek szövedékén alapuló szerződéses kompromisszumokat kötni.

Beszéljétek meg, hogy a családban, baráti és rokoni körben milyen nehéz ápolási-gondozási helyzeteket kellett megoldani! Hogyan tudjátok megelőzni, hogy ti magatok szorult helyzetbe kerüljetek?

Még az az ember is, aki mindent önmagának akar, aki mindent „saját erejéből” akar megoldani, hamar ráébred, hogy emberi kapcsolatokra van szüksége, egymagában nem képes boldogulni. A boldogulás pedig mindenekelőtt kapcsolatok kérdése, de mélyebb és gazdagabb kapcsolatokra van szükség, mint amilyeneket a pusztán piaci szerződések létesítenek. Jó, ha van valaki, akitől egy pohár vizet vásárolhatunk, ha szomjasak vagyunk, de mennyivel gazdagítóbb, ha olyanok vesznek körül, akik észreveszik, ha szomjasak vagyunk, és máris vízzel kínálnak. Az ilyen esetben már nem csupán formális gondoskodásról, adok-kapokról van szó, hanem valami többről, valami valóban emberiről.

A másiknak önként szolgálatot tenni, róla szeretetből gondoskodni annyi, mint Jézust megajándékozni: „Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt 25, 40). Milyen természetesen teszik ezt, azok a házasok, akik egymásban Jézust, gyermekeikben pedig Isten ajándékát látják! Az ilyen családban a munkában megjelenik az többlet, ami emberivé, sőt még magasabbra emeli. Ez a „több”, – a „magis”, ahogy Szent Ignác mondta, – mindig az önkéntesség megtapasztalásából fakad, csak az önkéntesség emelheti fel az emberit a természetfeletti irányába. Az önkéntesség számára nem létezik piac: az emberi érintés, figyelem nem megvásárolható, csak ajándékozható. A teljesítményt meg lehet venni, de a gondoskodás mindig egy kapcsolat hozadéka, amelynek hatalmas értéke van, de ára nincsen.

Az emberi közösséget az különbözteti meg egy összeterelődött-összeverődött csapattól, hogy a kapcsolatokat átjárja ez a „több”, ez az ajándékozó lelkület. A keresztény ember nem azért tesz jót, mert ezért megjutalmazzák, vagy mert így elvárhatja, hogy vele is jót tegyenek, hanem mert tetteit, akaratát Isten akaratával akarja összhangba hozni. „Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Lk 11,23), mondja Jézus. Minél sikeresebb az isteni akarattal való egyesülés, annál inkább érvényesül a kapcsolatokban a „több”, válik a másik emberért vállalt munka igazán emberivé. A családi közösségben apraja-nagyja átélheti, milyen gazdagító a másikért élni, a másiknak (azaz Jézusnak) ajándékozni időt, figyelmet, energiát és ha kell, javakat is.

Az emberi kapcsolatokból ugyanis, ha a „több” hiányzik, egyszerűen semmi sem marad. A csak a piac szabályait követő kapcsolatból hiányzik az igazán emberi, az így megjelenő üresség és boldogtalanság pedig hosszú távon fenntarthatatlan életet eredményez mindkét fél (a támogatott és a segítő) számára egyaránt. A piac emberi alkotás, a globalizáció és az erős pénzügyi hatalmak korszakában mindent maga alá akar gyűrni. A közösség, elsősorban a családi közösség Isten ajándéka az embernek szeretetből a szeretet győzelméért.

A keresztény nők és férfiak meg tudják tölteni kapcsolataikat, a gazdaságiakat is, szeretettel. A szeretet pedig túl tud szárnyalni mindent, hatalmasabb bármely piaci intézménynél és struktúránál.

Hogyan tudjátok globalizálódó, gazdasági válságban vergődő, rohanó világunkban gyerekeiteknek megmutatni az emberi kapcsolatokban a „több”-re törekvés értékét?


Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
4. hozzászólás
Létrehozva: 2013-02-27 01:02
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat - 2013. március - Bíró László püspök levele


HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!


A statisztikák azt mutatják, hogy egyre kevesebben kötnek házasságot, növekszik a válások száma, fogyatkoznak a jól működő családok. Egyesek ebből azt a következtetést vonják le, hogy a mai világban már nincs szükség a családra, hiszen a családdal csak bajok és problémák járnak. Hasonlít ez az okoskodás annak a kertésznek a gondolkodásmódjára, aki kivágja gyümölcsfáit, mert a jégverés, vagy a kártevők elpusztították rajtuk a gyümölcsöt, és azt mondja: ezek a fák terméketlenek és semmire sem valók. Ugyan a kivágott fákkal többé nem kell bajlódnia, de honnan remélhet majd gyümölcsöt?

Tény, hogy a házasságokat és családokat mostanában sokféle jégverés tépázza, mindig újabb és újabb kártevők támadják meg. Hányszor halljuk a vádat: ha a házasságban ketten egymás mellett egy életre elköteleződnek, feladják szabadságukat és nem lesznek képesek önmagukat megvalósítani. Noha a körülmények döntően megváltoztak, még ma is hatnak azok a hamis, régi elméletek, amelyek szerint a család egy rosszul gazdálkodó üzem, ahol a nők férjük rabszolgái, mert a családi otthonban kénytelenek robotolni, és nem vehetnek részt a termelésben, ahol szabadon megvalósíthatnák magukat. A családot hibáztatják azért is, mert – úgymond – a család konzerválja a nemi sztereotípiákat, a lányokat nőnek, a fiúkat pedig férfinak nevelik, nem lesz mindenki egyenlő, nem válik általánossá a szabadság, nem fejlődik eléggé a gazdaság. A nemiség tagadása lényegében életellenesség. De hogyan is lenne várható az ilyen életellenes családtól, hogy a jövő generációját a társadalom hasznos tagjaivá nevelje?

Mennyivel lenne szegényebb világunk, ha a család eltűnne a társadalomból?

Az igazságot és az emberi személy méltóságát sokféleképp sértő megnyilatkozások jelennek meg a törvényekben, a művészeti alkotásokban, az oktatás minden szintjén. Ezeket a nézeteket gyakran igen hatásos eszközökkel terjesztik, így az ember szabadságát és tárgyilagos ítéletalkotását komoly veszélybe sodorja a sajtó, a televízió, a rádió, és nem utolsó sorban az internet. A világ sok részén „a családok gyakran az élet fenntartásához szükséges elemi javakat – mint pl. az élelmet, munkát, lakást, gyógyszereket vagy a szabadság legelemibb formáit – is nélkülözik. A gazdagabb országokban pedig a túlzott jólét, valamint a fogyasztói szemlélet – melyet paradox módon a jövő iránti bizalmatlanság és félelem kísér – fosztja meg a házastársakat attól a reménytől és nagylelkűségtől, mely az új emberi élet világra hozatalához szükséges, s ami nélkül az új életet gyakran nem áldásnak, hanem elhárítandó veszélynek tekintik. … Az ilyen világban élő – s főleg a tömegkommunikációs eszközök által szinte állandó kísértéseknek kitett – keresztényeket nem hagyta és nem hagyja érintetlenül az alapvető értékek elhomályosodása: nem tudták és nem tudják biztos lelkiismerettel mérlegelni a család lelki kultúráját, s nem tudják megvalósítani mindazt, ami a család eredeti fogalmához tartozik.” (FC 6-7) Nem csoda, ha sokakban felmerül a kétség: lehetséges-e posztmodern korunkban egész életre szólóan elköteleződni, és boldog és termékeny családot alapítani?

Milyen, az igazságot és az emberi személy méltóságát sértő megnyilvánulásokkal (beszédekkel, plakátokkal, újságcikkekkel, filmekkel, műalkotásokkal, stb.) találkoztatok? Hogyan tudjátok ezek hatását magatoktól, gyerekeitektől távol tartani?

Család mindig is volt, és meggyőződésem, hogy mindig is lesz. Isten legkedvesebb teremtményét, az embert megajándékozta a családdal, a gyarló emberi társadalom hiába próbál ez elől az ajándék elől elbújni, hiába igyekszik életét család nélkül berendezni, Isten szeretete legyőzi ellenállását. Az ember szívébe ültetett erős vágy a társ és az élet iránt diadalmaskodni fog. Ahhoz pedig, hogy egy család boldoguljon, rá kell ébrednie: Isten ajándéka minden, ajándék a létünk, ajándékok vagyunk egymásnak, ajándék a férj feleségének és a feleség férjének, ajándék a gyermek szüleinek és a szülő a gyermekeinek, ajándék, hogy egymásért élhetünk, dolgozhatunk, hogy együtt ünnepelhetünk, és együtt áldhatjuk Istent. Az ajándék elfogadása, a megajándékozottság öröme arra késztet, hogy mi is legyünk ajándékozók. Ajándékozzunk időt, munkát, fáradságot, ajándékozzuk el sajátmagunkat, okozzunk örömet másoknak! Boldogok csak másokkal együtt lehetünk. Az önző, csak magával törődő ember boldogtalanságra van ítélve. A közösség értékéről mondja Eötvös József: "S ha netalán napok jönnének, hol szívetek, elfáradva annyi kínzó tapasztalás után, kételkedni kezd; … bús napjaitok el fognak múlni; a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseitek sértéseit a világ ki fogja pótolni, csak az önösnek nincs vigasztalása e földön." (A karthausi)

Soroljátok fel azokat a legfontosabb ajándékokat, melyeket életetek során kaptatok! Kik azok, akiket ti szeretnétek megajándékozni?

A család élete munkával és ünneppel telik. Az ünnep és a munka sok tekintetben összefonódik egymással, mert az ünnep nem jöhet létre munka nélkül, és a munka, a jó munka is sokszor ünneppé magasztosul. A családi munka nincs összefüggésben a munkaerőpiaccal, nem kapcsolódik hozzá munkabér, nincs szabott munkaideje és mérhető teljesítménye. A családi munka nem csak önkéntes, hanem ajándék is. Ez a fajta munka a fogyasztói és pénzvilágban, a piac által szabályozott munka világában ismeretlen. Ajándék a munkahelyéről kimerülten hazatérő házastársnak, az iskolába igyekvő gyereknek, a gondozásra szoruló nagyszülőknek, a leckéjével kínlódó unokának. Ajándék, amelyet a szeretet inspirál, és amelyet csak szeretettel lehet viszonozni. Az ünnep is ajándék, amellyel a családtagok örömet szeretnének egymásnak szerezni. Senki nem remél hasznot belőle, csak örömet akar adni és kapni. A fogyasztói világ, a pénzpiac nem ismeri az ilyen munkát, nem tud mit kezdeni az ilyen ünneppel.

Hogyan tudjátok a „mai rohanó világban” megóvni a családi munkát attól, hogy „robottá” váljon, és megőrizni ajándék jellegét?

Az emberi kapcsolatok a családban alakulnak ki, a viselkedési normákat és egymás javának önkéntes szolgálatát, az ajándékozó lelkületet a családban lehet és kell elsajátítani. Ahhoz, hogy a családi és a családon kívüli munkát és ünnepet összhangba tudjuk hozni, el kell sajátítanunk az ajándékozás logikáját, el kell jutnunk a család, a munka és az ünnep közös alapjához a szeretethez. Azokban a családokban, amelyekben az ajándékozó lelkület dominál, nem pusztít sem a jégverés, sem a kártevők.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
3. hozzászólás
Létrehozva: 2013-02-02 01:15
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat 2013 februárjában – Bíró László püspök levele


Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Az emberi társadalom családokból épül fel, családok nélkül nem létezhetne emberi társadalom. A családnak a világban betöltött elsődleges szerepét mutatja az is, hogy Jézus az emberi történelembe való belépése színteréül a családot választotta. Harminc évig a názáreti családban élt, „növekedett és erősödött, telve bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt vele.” (Lk 2, 40). Emberi fejlődését, tapasztalatait és ismereteit az emberi valóságról meghatározta a názáreti családi környezet. Az Atyával való legbensőbb egysége, a Vele való állandó és közvetlen párbeszéde (lásd pl. Mt 14,23; Mk 1,35; Mk. 6,45; Lk 5,16; Lk, 6,12) pedig isteni bölcsességgel töltötte el.

Jézus belépett az emberi létezés drámájába, végigjárta azt a legvégső mélységéig. Belebocsátkozott az emberi létezés testi-lelki fenyegetettségébe és veszélyeztetettségébe, sőt „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4,15).

A mai embert, napjaink családjait is a kísértések sorozata éri. A keresztény ember és család a kísértések legyőzéséhez abból is erőt meríthet, hogy Jézus megkísértésekor legyőzte a kísértőt, és ment maradt a bűntől. XVI. Benedek pápa figyelmeztet Názáreti Jézus c. könyvében: A kísértő sokféle alakban arra akarja Jézust (és a mai embert is) rávenni, hogy Istent másodrangúként vagy egyenesen feleslegesként és zavaró tényezőként szorítsa háttérbe, az előtérbe azok a dolgok kerüljenek, amelyek az életben sürgetőbb jelentőségűnek látszanak. Isten mellőzésével „hozzuk rendbe” a világot, csak a saját teljesítményünkre építsünk, a világnak csak a politikai és az anyagi realitásait ismerjük el valóságként, Istent pedig, mint illúziót állítsuk félre. A kísértő látszólag a jobb, a reálisabb, az eredménnyel kecsegtetőbb utat mutatja nekünk: hagyjunk fel végre az ábrándokkal, és szenteljük magunkat cselekvően a világ „jobbá” tételének; a világ számunkra akkor lesz „jó”, ha maradéktalanul jóllakhatunk, ha sokat birtokolhatunk, és ha hatalmunkat semmi sem korlátozza. Isten dolgait ezzel szemben irreálisnak tűnteti fel: mint egy másodlagos világot, amelyre tulajdonképpen nincs is szükség. (vö. Lk 4, 1-13)

Hogyan sikerült nektek, vagy szüleiteknek, nagyszüleiteknek megoldani azokat a történelmi konfliktushelyzeteket, amelyekben Istent félre akarták állítani? Milyen személyes és a nagyobb közösséget érintő következményekkel járt ez?

Korunkban nagy a kísértés, hogy az egész életre szóló hűségben megélt házasság helyett az alkalmi, a jelen pillanatban kellemes párkapcsolatot válasszuk. Látszólag könnyebb kölcsönös elkötelezettség nélküli párkapcsolatban élni, „élvezni” az életet, nem vállalni „felesleges” felelősséget gyerekekért, idősödő családtagokért, egyáltalán másokért. A kísértő azt sugallja, hogy jogunk van jól élni és mindent a saját egyéni javunkra kihasználni; a jólétet magunknak kell megteremtenünk, csak magunkra számíthatunk, nem várhatunk segítséget sem másoktól, sem Istentől – ha egyáltalán létezik –, ne is hallgassunk tehát azokra, akik természetfeletti valóságokról ábrándoznak. Elegendő csak a házasság és a család körüli jogi és gazdasági szabályozás jelenlegi tendenciáira utalnunk, ezek ma Európában és a világban többnyire a kísértő logikáját követik.

Aki az éhes embert arra biztatja, hogy ugyancsak éhes családjának bármi áron szerezzen kenyeret, látszólag valami jó irányába akarja terelni: ha majd jóllaktatok, akkor foglalkozzatok magasabb rendű értékekkel. „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik” (Mt 4, 4) – válaszolja Jézus a kísértőnek. Ha a családok nem élnek Isten igéjével, azaz nincs bennük szeretet, szolidaritás, az igazra, a jóra és szépre törekvés, hiába van gazdagon megrakott asztaluk, békétlenek és boldogtalanok lesznek. Az a társadalom, amely ilyen, csak a pillanatnyi jólét és élvezet bűvöletében élő családokból épül, előbb-utóbb összeomlik. Éppen ezért az egész társadalom érdeke, hogy minden családnak jusson elegendő kenyér. Globalizálódó világunkban egyre sürgetőbb, hogy a családon belüli és a családok közötti szolidaritás határai egyre tágabbak, szélesebbek legyenek.

A fogyasztói társadalmak azt hirdetik, hogy ha az emberek mindent megszereznek, amit a piac kínál, akkor boldogok lesznek. A reklámok boldogan mosolygó családokat mutatnak, amint egy új gépet, tisztítószert, vagy bútort vesznek használatba. Amit eddig nehéz, fárasztó munkával érhettek csak el, azt most az új csodaszer játszva megoldja: tehát vásárolni, fogyasztani, a régi elavultat eldobni! Sajnos ehhez sok pénz kell, sokat kell tehát dolgozni, a családtagok pedig ritkán érnek rá egymással beszélgetni, egymás gondját-baját megtárgyalni, a többiek életébe bekapcsolódni. A kísértő pedig elérte célját: Isten helyére az aranyborjú került. Az ilyen családokra épülő társadalom jövője reménytelen.

Minden társadalomban fontos szerepe van a hierarchiának, a vezetők és vezetettek egymáshoz való viszonyának. A kísértő arra buzdít, hogy kerítsünk minél többet hatalmunkba, minél nagyobb területen, minél több emberrel szemben érvényesüljön a mi akaratunk. Milyen egyszerű: mi jól tudjuk, hogy mi szolgál a család, a közösség, az állam javára, ha mi diktálunk, mindenki jól jár. Legfőképpen mi magunk, mert ha mi vagyunk felül, nekünk senki nem árthat. A keresztény ember alapállása azonban ezzel ellentétes: naponta (többször is) elmondja: „Mi Atyánk, legyen meg a Te akaratod!” A világ birodalmai pedig, amelyeket a sátán annak idején megmutatott az Úrnak, mind elpusztultak. Krisztus fényessége, szeretetének alázatos és szenvedni kész ragyogása nem pusztult el, és nem is fog soha.

Soroljatok fel olyan kísértéseket, amelyek arra csábítanak, hogy a realitások figyelmen kívül hagyásával akarjatok többet birtokolni, többet költeni ételre-italra, szórakozásra, hogy szerezzetek meg hatalmi pozíciókat!

Az önző, a saját érdekét néző, saját erejére és találékonyságára építő embert a hatalom, az élvezet és a pénz utáni vágy hajtja, ebből versengés, bizalmatlanság és dicsvágy lesz.

Ha mindenki hatalomra tör, minden ember mindenkinek ellenségévé válik, a családok széthullanak, a társadalom élhetetlen, atomizált lesz. Ha mindenki többet akar birtokolni, akkor lesznek, akiknek kevesebb jut, mert a versengés következtében óhatatlanul lesznek vesztesek; ezek kiesése a társadalom egészének veszteség. A családoknak egyenként és összességükben is az szolgál javára, ha egymást segítik, támogatják, azaz szolidárisak egymással és a társadalomban is érvényesül a szolidaritás és a szubszidiaritás elve. Ha a családon belül és a családok között is a mozgató erő a szeretet, a boldoggá tenni akarás, akkor a társadalom is az emberek javát fogja szolgálni.

A nyugati civilizáció megteremtette a történelem első Isten nélküli kultúráját, úgy látszik, mintha Isten háttérbe szorult volna. A társadalom csak a politikai és az anyagi realitásokat ismeri el valóságként, Istent pedig mint illúziót félre állította. Ne feledjük azonban, hogy Jézus Krisztus nem a világbékét, mindenki jólétét, egy igazán jó, tejjel-mézzel folyó világot hozni jött el, hanem elhozta közénk Istent. Rajtunk áll, hogy befogadjuk-e.

Milyen lehetőségeket láttok arra, hogy segítsetek a gyengéknek, elesetteknek anélkül, hogy beleavatkoznátok életvitelükbe? Hogyan tudtok a szegényeknek abban segíteni, hogy talpraálljanak és el tudják magukat látni, ne szoruljanak segélyekre?

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
2. hozzászólás
Létrehozva: 2013-01-01 01:31
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat 2013 januárjában – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.


Akár az írott történelmet nézzük, akár a régészeti kutatásokra támaszkodunk, azt látjuk, hogy az emberek kisebb-nagyobb csoportokba rendeződve igyekeztek életüket jobbá, szebbé, mai kifejezéssel élve élhetőbbé tenni. Ezek a csoportok a föld minden részén, minden korban családok összefogásából
alakultak. Az ember adottságai ugyanis nem teszik lehetővé, hogy tartósan magányosan éljen. Sem a férfi, sem a nő nem képes egyedül, önmagában boldogulni, boldoggá válni. Ezt az antropológiai igazságot fogalmazza meg a Biblia: „Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is.” (Ter 2, 18) Az is antropológiai igazság, hogy a férfi és a nő egymást kiegészítve tudják a legjobban egymást segíteni. A kettejük együttműködésére épült család a legkisebb emberi közösség, ez az a közösség, amely megfelel az emberi természetnek. A nagyobb emberi közösség, a társadalom csak akkor tud az emberi természetnek megfelelni, ha családokból épül fel.

Meg merem kockáztatni, hogy ha a magyar társadalom csupa ideális, boldog családból állna, akkor az ország maga lenne a boldogság szigete Európában, nálunk egyedülállóan magas lenne az életminőség. Kétségtelen, hogy a családok, és ezzel együtt az egész társadalom életének anyagi körülményei jelentősen befolyásolják életminőségét, de látjuk, hogy a jólét megteremtését célul kitűző fogyasztói társadalmak a személyiséget veszélyeztető nagyvárosokkal, a családok és bennük az emberi kapcsolatok elsorvadásával, az emberi környezet riasztó méretű pusztulásával milyen kevéssé járultak hozzá az élet minőségének javulásához. Lehet az embernek tengernyi pénze, fényes karriert ígérő diplomája, ha személyes kapcsolatai rendezetlenek, életét értelmetlennek fogja érezni és boldogtalan lesz. (vö. Lk 12, 16-21) A teljes ember (a test-lélek-szellem alkotta egység) élete akkor teljesedhet ki, ha testi, lelki és
szellemi igényei is kielégítést nyernek, ehhez pedig az kell, hogy eleven kötelék fűzze Istenhez, a többi emberhez, és a teremtett világhoz.

Idézzetek fel olyan szerény, egyszerű körülmények között élő családokat, ahol boldogan, derűsen nevelték gyerekeiket és kiváló embereket adtak az országnak!

Az emberi kapcsolatok iskolája a család: a családban kerül a gyermek először másokkal kapcsolatba, itt ismeri meg a társas létet, a kapcsolat építés és ápolás módjait. Ha két ember között a kapcsolat csupán annyit jelent, hogy tudomásul veszik egymás létét, csak köszönnek egymásnak, de nem beszélgetnek,
akkor kapcsolatuk nem eleven, nem szolgálja egyikük életét sem. A másik hogyléte felőli formális érdeklődés, sokszor a választ meg sem várva, arról árulkodik, hogy nem is érdekli a másik személye, nem is akar vele igazán kapcsolatban lenni. A másikat használni és kihasználni akaró kapcsolat egyik félnek sem válik javára. A család életminőségét döntően befolyásolja a házaspár közötti kapcsolat. Egymásnak ajándékozva magukat, és ezt az ajándékot kölcsönösen elfogadva belépnek egymás életébe, Szabó Lőrinc szavaival egymás „sorsának alkatrészévé” válnak.

A családon belüli kapcsolat alapja a kölcsönösség és a szeretet. Akik szeretik egymást, azoknak a kapcsolatát a jóakarat motiválja, kölcsönösen egymás javát akarják: a szülők a gyerekekét, a gyerekek a szülőkét, a nagyszülők az egész családét. A kapcsolat minőségét a szeretet határozza meg, erről szól Jézus útmutatása: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Ján 15, 12-13) Aki tehát önmagát, azaz teljes életét odaadja fenntartás nélkül a másiknak, az úgy szeret, ahogy Jézus szeret.
Így jelenítik meg a házastársak családjukban Isten szeretetét, így tapasztalják meg a gyerekek Isten szeretetének boldogító melegét.

Hogyan tudjátok következetesen a rendre, fegyelmezettségre, szorgalomra nevelni gyermekeiteket úgy, hogy közben a szeretet is növekedjék? Milyen jelekből látjátok, hogy gyerekeitek megtapasztalták Isten szeretetét?

Kapcsolataink alakításához családon belüli és kívül példaképünk a Názáreti Szent Család. Mai fogalmaink szerint Mária és József azzal alapította meg a családot, hogy IGEN-t mondott Jézusra. Befogadta és életét kiteljesítette. Jézus ebben a családban tanult meg az emberekkel kommunikálni, sajátította el az emberi szavak jelentését, ismerte meg a családi kapcsolatok, a barátság erejét, a konfliktushelyzetek, az egészség és a betegség okozta nehézségeket, az öröm és a fájdalom kifejezni tudását. A názáreti harminc év gazdag tapasztalatai jelennek meg példabeszédeiben, elbeszélő készségében, az élet apró jelenségei mögé néző meglátásaiban.

Hogyan tudjátok családotokban a Szent Család tiszteletét ápolni anélkül, hogy édeskés mesealakokká váljanak?

Keveset tudunk József munkás, dolgos mindennapjairól. A régészeti és történelmi adatok szerint abban az időben sokan építkeztek Galileában, az ácsnak valószínűleg volt munkája bőven. Mégsem gazdagodott meg, és Fiát, aki minden bizonnyal vele dolgozott, nem arra tanította, hogy hogyan lehet minél nagyobb haszonra szert tenni. Jézusnak nem volt vagyona, nyilvános működése idején tanítványainál, barátainál lakott (l. Jn 1, 38-39, Mt 8, 20), nyilvános helyeken, vagy mások házában tanított és gyógyított. A munkáról mindig úgy beszélt, mint szolgálatról, mint egy eredményért való fáradozásról.

Jézus „szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a Húsvét ünnepére. Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan az ünnepi szokás szerint.” (Lk 2, 41-42) Ebből azt látjuk, hogy fontos volt számukra az ünnep, és amint lehetett, Jézussal együtt ünnepeltek. Az ünnepért vállalták a
fáradságot, és hálásak voltak gyümölcseiért.

A Szent Családban az ajándékozás és a teljes önátadás lelkülete uralkodott. Mária és József tudta, hogy ajándékok egymásnak, és ajándékba kapták Jézust. A munkát a ház körül és az ácsműhelyben ajándékozó lelkülettel végezték egymást és embertársaikat szolgálva. Annak tudatában, hogy Isten ajándéka a hetedik nap, a szombatot és az ünnepeket megtartották, megszentelve így a hétköznapokat és munkát. Magukat teljesen elajándékozták, tiszta szívvel, őszintén és önzetlenül. Az ilyen lelkülethez tiszta szív kell. Mária pedig „kegyelemmel teljes”, József „igaz ember” volt.

A bűn ugyanis lecseréli a szeretet, az ajándékozás és az önátadás logikáját a hatalom, a pénz, az élvezethajszolás és az egoisztikus érvényesülés logikájára.

Mi segít abban, hogy gyerekeitekben kialakítsátok az ajándékozás és önátadás lelkületét? Hogyan tudjátok őket a házimunkába úgy bevonni, hogy megérezzék a mások szolgálata feletti örömet, hogy őszintén „beleadják” magukat a munkába?

„Az ember – aki az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért (az emberért) akart – teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát.” (GS 24) Isten minden ember szívébe beoltotta a vágyat a szeretet és a boldogság iránt, és ezt a vágyat még a bűn sem tudja
kioltani. A magukat tiszta szívvel, őszintén és önzetlenül elajándékozó emberek, az ilyen emberekből álló családok képesek a társadalmat a Teremtő terve szerint alakítani, egy szebb, boldogabb világot felépíteni.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
1. hozzászólás
Létrehozva: 2013-01-01 01:23
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat - Bíró László püspök levelei 2013
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép