Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Keresztény Magyarország Portál - Fórum - Keresztény Magyar vagyok! - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek Huba napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Makkosmária Fogolykiváltó Boldogasszony kegytemplom
Zarándokház
Fórum

Oldalak: [1] 2
53. hozzászólás
Létrehozva: 2011-04-04 10:44
sezret
Hozzászólások: 2
A linket külön idemásolom mégiscsak, mert úgy látom nagyon egybeolvad a szöveggel...

https://spreadsheets.google.com/viewform?formkey=dGRPODJhUEFkbEhpZFFnZFNlM2E5MWc6MQ


üdv
52. hozzászólás
Létrehozva: 2011-04-04 10:42
sezret
Hozzászólások: 2
Kedves Fórumozók,
egy egyetemi kutatáshoz szeretném a segítségeteket kérni, amit a nemzeti azonosulással kapcsolatban végzek. Három anonim kérdőívet kéne kitölteni, ami körülbelül 10-15 percbe telik. Ha esetleg van köztetek, akinek van ideje ezt megtenni, az nagyon sokat segítene nekem, és előre is köszönöm neki! Az alábbi linken található a kérdőív: https://spreadsheets.google.com/viewform?formkey=dGRPODJhUEFkbEhpZFFnZFNlM2E5MWc6MQ
Szép napot kívánok mindenkinek!
51. hozzászólás
Létrehozva: 2010-10-15 19:12
Jakab
Hozzászólások: 171



Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.) magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, református lelkész, az MTA levelező tagja (1858).

Élete:Elszegényedett nemesi családból származott. Apja csizmadia volt, anyja cseléd. 1821-ben meghalt az édesanyja, apja pedig nem törődött vele tovább. Apai nagyapjához került Igricibe. Itt járt iskolába, s a rektora segített neki Sárospatakon továbbtanulnia. 1832 őszén került a sárospataki kollégiumba, ahol mint szolgadiák tanult. 1837-től 1838-ig segédtanító volt Sárbogárdon. 1838-tól 1844-ig végezte felsőbb tanulmányait: bölcsészetet, jogot és teológiát. Tanulmányai befejezése után református lelkész lett. 1844-ben Eperjesen lett nevelő, itt került kapcsolatba Petőfi Sándorral. 1848-ban tábori papként szolgált a honvédseregnél a schwechati csatában. Petőfi Sándor hatására fokozott érdeklődéssel fordult a népköltészet felé. 1845 decemberétől 1846 késő tavaszáig Pesten tartózkodott. Petőfi felvette az általa szervezett „Tízek Társasága” tagjai közé. Petőfivel való barátsága azonban 1848-ban megszakadt.

Népregék és mondák című verseskötete (1846) jelentős sikert aratott. 1847-ben a Kisfaludy Társaság tagjául választotta. Az 1848. márciusi forradalom után indult Nép Barátja (Vas Gereben és Arany János lapja) munkatársa volt. A szabadságharc alatt tábori papként szolgált a honvédseregnél.

1849-ben Kelemérben kapott lelkészi állást. Feleségül vette Soldos Emíliát, s itt írta legismertebb versét A gólyához címmel. 1851. szeptembertől haláláig Hanva község lelkipásztora volt. 1852. július 6-án A gólyához című verse miatt letartóztatták és vizsgálati fogságban tartották 1853. április 3-ig. Arany Jánoshoz élete végéig szoros barátság fűzte. Pár hónappal halála előtt a Magyar Tudományos Akadémia nagydíjjal jutalmazta költői munkásságát. 1868. július 30-án hunyt el Hanván.

Itthon vagyok...

Itthon vagyok...! haza jöttem valahára,
Lelkem ezt az édes órát alig várta;
Megpihenni csendes élet, hű öledben:
Jöttem, mint a siető hab, hogy jöhettem.

Haza felé még csak e táj halma kéklett,
Forró vágyam ölelé a messzeséget;
Fel se tűnt még házam tája, s már előre
Megcsapott a boldogságnak lágy szellője!

Kinyílt a völgy... a falucska ott van, ott van!
Dobogott a vándor szíve hangosabban;
Míg csókod forrt a belépő ajakára...
Itthon vagyok, haza jöttem valahára!

Házi üszköm melegítő lángja mellett,
Keblemen a szomorú fagy úgy felenged!
Csordultig van az én szívem, annyit érzek,
Örömében olyan boldog, olyan részeg!

S nem is tudom: félig alva, félig ébren
Pihenek a szeretetnek hív ölében;
Két karomon ami kedves, kis családom;
Mi reményem, vágyam van még a világon?

Kis fiamat az ölembe teszi anyja,
S hosszan nyugszik mindkettőnkön pillanatja...
Nem tudok én mit mondani, nem tud ő sem, -
De beszél a mosolygó ajk s könnyező szem.

Majd ha lelkem szomorítják újra gondok,
Vagy élettel és világgal meghasonlok:
Akkor nyájas, kibékítő gondolattal,
Ez a könnyű, ez a mosoly megvigasztal.

Zárd magadba, lelkem! ezt a boldogságot,
Mely ez édes szép órában rád szivárog;
Mint a cseppet a világnak kelyhe szokta,
Tartogatván hév napokra, bús napokra.
50. hozzászólás
Létrehozva: 2010-09-01 16:20
Linda
Hozzászólások: 197
„Elbeszélt engem Magyarországon"


Három éve időről időre felbukkan a legkülönbözőbb levelezési listákon, honlapokon a mellékelt történet. Bárhányszor megérkezett, mindig újra meg újra elolvastam. Mi indíthatott meg egy Székelyderzsen átutazó motorost olyan mélységig, hogy leirt emlékei átelmélkedtetik az általa megélteket?

* * *

Egy hajlott hátú néni (az interneten terjedő levél)

Túrázásaink során a székelyderzsi erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk.

Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:
- És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?
Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta Petőfi Sándor A Magyar Nemzet című versét.

Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott. Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni. Én pedig leültem a székelyderzsi erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotoros imidzsébe.

És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldali politikusnak
nevező, gátlástalan gazemberek, akik fröcsögő nyállal próbálják
fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak, nem összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az országnak, mint eddig bárki. Csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én. Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.
* * *


Ki a „fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni”? Él még? Hány éves, hogy hívják? Mihelyst nyomára bukkantam, egy verőfényes májusi napon unokájával, Dénes Mártával és a helyi unitárius lelkész feleségével, Újvárosi Katalin székelymuzsnai lelkésznővel felkerekedtünk, és meg sem álltunk addig, amíg…

Nem messze a vártemplomtól egy mellékutcában, amint megpillantottam a kék kicsi házat, éreztem: jó helyen járunk. Három kaszafordulatnyi helyen elhevert a levágott fű – az unoka csendesen megjegyezte: nannyó kaszált ma, mert elnőtt a zöld.

A pitvaron túl, a gerendás, tapasztott falú lakószobában Lídia néni uzsonnához készülődött. Szeme-szája elállt a csodálkozástól: „Mit írtak?” Márta magyarázta: hogy kalácsot adott, és szavalt. „Elbeszélt engem Magyarországon…” – merengett.
„Miért akarta tudni, hogy hívnak?”
Hogy kerültünk mi oda? „Nannyó” csak álmélkodott: valóban azért mentünk, hogy meghallgassuk?
„Elmondom a hosszú verset. S tényleg mondjam?” Hamar döntött, kiegyenesedett, és szólt: „Aki verset mond, áll…”
Hangosan, tagoltan, érces, erős, mély hangon és a legnagyobb átéléssel elszavalta Petőfi: A szerelem átka című, 30 szakaszos versét. (Szerk. megj.: Petőfi Sándor írta Borjádon 1845. szeptember 26. – október 7. között.)
Megállt kezemben a toll, amíg hallgattuk: a „szószegő asszonyról”, a „két átkos hegyről” szóló strófákat és a bátorítást: „Ne marjon a bánat fullánkos kígyója…”

A versmondás végeztével leült az asztal mellé, fejét kezére támasztotta. Még mindig hitetlenkedett: a mostani „kellemes látogatók” pusztán a verseiért jöttünk…
Felsejlett benne az emlék. Tényleg szavalt idegeneknek a vártemplomnál egyszer. Az is, nem mondta meg a nevét nekik.

90 éves lesz november 25-én

„Minden reggel 6 órakor felkelek, úgy, ahogy tudok…” Fél, hogy elesik, ezért botra támaszkodik. Visszaemlékezett, honnan is a versek szeretete? Amikor
iskolába járt, a tanító bácsi szombaton egy verset tanított a magyar könyvből. A „román világba’ ” Derzs nem tartozott magyar területhez, csak szombatonként volt magyar oktatás.

Öt osztályt járt. Pedig csak négyet akart… „Szegény leány vótam, készültem szógálni, nem akartam menni a gimnáziumba. Nem tudtam követelni, hogy az édesanyámék adjanak pénzt. Hatan voltunk testvérek. A többi is mind el volt menve.”

Lekerültek a berámázott képek a falról: egy keretben a családi fotótár. Apjuk korán meghalt. „Szüleim és Dénes”. Sorolja testvérei születési évét: ’10, ’12, ’14, ’17, ’19, és a „kicsi testvérem” ’24-ben. Mára Margittal ketten maradtak. Soha nem veszekedtek. Az évkülönbség elmosódott: olyanok manapság, mintha ikrek lennének.

Könnyen, jól tanult. Amit valahol meghallott, már tudta. „Jó voltam kicsi koromban is. Helyt ülök, édesanyám megdicsért”. Mártára tekintett, és nyugtázta: „az unokák mind jól tanultak… Veled ágáltak a tanító nénik!”
Aztán derűsen sorjázta saját emlékeit: fel kellett olvasnia a Maros és az Olt történetét. „Mondd el az értelmét! – kérte a tanító. Könnyedén megfelelt. „A testvérem nagyobb volt, az ő könyvét nem tudom, hányszor elolvastam…” Volt egy fiú az osztályukban. Szavalnia kellett a Szomorú történetet. Kezdte is, de csak a címig jutott, amit néhányszor elismételt: szomorú történet… Szomorú tör… Mire a tanító: folytasd, a gyermekek már úgy várják a „szomorú történetet”. Jót kacagtunk az emlékidézésen, mintha ott állnák az osztályteremben. A mi nénik pedig: máig egyszuszra felmond 30 szakaszt is! „Jő a fülembe, megmarad az agyamba’. Hallottam, s mondtam”. Kicsit restelkedik, hogy „ágál”, de így volt.

„Nem méssz szolgálni! – döntött a tanító – Az ötödik osztályt ki kéne járjad. És elintézte, hogy az óvodába’ takarítsak.” „Jaj, fiam, oda korán fel kell kelni – aggódott az édesanyja. De máig büszke: pénzt is kapott a takarításért, és tanulhatott a gimnáziumban.

Mikor egyedül van, akkor is mondja a verseket

Tud vallásost is. Imádságot könyvből olvassa. Elszaggatta, annyit forgatta. „A konfirmáción mindörökké szavaltak: a szülőknek, a lelkésznek; „megköszönve fáradtságát, töredelmét…” – és mondta, mondikálta azokat a rímeket, amit gyermekei, unokái, dédunokái tanítói is hallgattak azóta. „Ez a nehéz iskolaév a végéhez ért”. Minden unokájának megtanította a Mesebeli kiskirályhoz kezdetűt. „Bársony itt a gyepes udvar. Szalmatetős kicsi kunyhóm palotádért nem adom.”
Mielőtt elköszöntünk feltett még egy találós kérdést: „Úton menyen, úton halad…”
Nincs kivel beszélgessen. Nagyot hall. Nem jár a szomszédokhoz, „ha szólnak, nem hallom”. Délután ötkor már be van zárkózva.
„Az éjjel nem is tudok aludni…” Mintha csak unokájának mondaná: „Vén szotyorhoz két előkelő asszonyt hoztál! Na, te…”
Márta nekünk szólt: „Most egy hétig erről mesél majd” és maradt még a nagymamájával.

Megdicsérjük a saját kezűleg művelt virágos- és veteményeskertet. Hangosabban, mert nem hall jól. 70 szál viruló tulipánja van, megszámolta. És megtudtuk: akkor kell ültetni a tulipánhagymát, mikor a búzát vetik. Amikor átülteti, ad a lelkésznőnek is majd. Viruljanak, ha ő már nem lesz is. Csak hatvan szál maradt a kertben, egy-egy csokorral nekünk adott belőle. Mondván: „a jó Isten áldja meg egészséggel, békességgel!”
Megöleltem, de egy hirtelen mozdulattal megcsókolta a kezemet. Ugyanolyan mozdulattal, nekem is jól esett hasonlóképpen cselekednem. Elpálcikált, minket alig vitt a lábunk. Hiszem, ilyen a katarzis. „Úton menyen, úton halad…” Kalácsot, virágot ajándékoz, és lélekbe írja verselő tudományát – kilencvenévesen. A jó Isten áldja meg egészséggel, békességgel!

Molnár Melinda, Székelyhon Fotók: Újvárosi Katalin

Kocs Elemérné, született Orbán Lídia. Három gyermeke közül egy meghalt. 3 unokája, 3 dédunokája van. 32 éve özvegy, 77-ben halt meg a férje. A községházán takarított, és ő volt a falu dobosa is.


49. hozzászólás
Létrehozva: 2010-08-13 19:20
Ili
Hozzászólások: 728
Kedves Fiam,

Ne lepődj meg, ha kezdetben rögtön „fiamnak” szólítalak.
Nem számít, hogy az élet eseményei merre is sodortak téged.
Te az én fiam vagy és az is maradsz.
Az én falaim között tetted meg első lépéseidet,
hajnalaim és napnyugtáim fényei adtak ritmust napjaidnak,
földemnek a melege féltékenyen őrzi drága szeretteidnek hamvait és emlékét.
Amikor életednek a viharai és ezer tennivalói nyomasztanak,
tudd, az én csendem és nyugalmam téged befogadnak,
mint jótékony balzsam belédívódnak és életet lehelnek beléd.
Az évek szigora, lám, sok fiamat elvitte innét, ők megelőztek téged.
Te azonban ne félj,
szűk utcáim házaiban, csak hallgass,
ha hazajössz, hallgass csak,
és halld meg a múlt suttogásait és sikolyait,
köveim mindnyájan őrzik népem fiainak eleven arcvonásait.
Ne hagyj el!! Éltess engem!!
Ne engedd, hogy ősrégi köveim közét fölverje a gaz!
Ne engedd, hogy sikátoraimban halálos csend szele kéljen!
Ne engedd, hogy a pusztulás sivítson tetőim felett!
Ne, ne engedd meg!
Hiszen amikor majd a magány mardosása a távoli tájakon
mind durvábban támad rád,
és az évek súlya elviselhetetlenül rád zúdul,
Én akkor hazavárlak-befogadlak téged és atyai gonddal hozom rád napjaid nyugtát.


a te falud

P. Vértesaljai László jegyzete
48. hozzászólás
Létrehozva: 2010-04-17 14:08
Öcsike1984
Hozzászólások: 4
Dicsértessék!

Szeretném figyelmükbe ajánlani Gordos Dénes Zarándokének albumait, melyekbe honlapomon belehallgathatnak
(Sajnos erre az oldalra nem sikerült feltölteni). http://zarandokenek.thomzone.tk
Remélem elnyeri tetszésüket ez a csodálatos ének.

Az Úr Jézus Krisztus vigyázzon mindannyiunkra.
47. hozzászólás
Létrehozva: 2010-03-12 22:31
Lajos1958
Hozzászólások: 38
Szeretettel hívunk Téged is.
http://kereszteny-club.ning.com

Kereszteny Club Honlapja !
Csatlakozz te is közénk.
46. hozzászólás
Létrehozva: 2010-03-02 00:15
Ekpafat
Hozzászólások: 4
A gyermekarcú felhő

A kórházat elhagyva, gondolatai fonalába gabalyodva lépkedett a teret átívelő úton. Olyan csendes volt az utca, hogy a talpa alatti kavicsok csikorgását hallotta. Az öreg tölgyfa alatt megpillantott egy padot, mely kínálta magát, útját felé irányította és elfoglalta. Nagyot szippantott a tiszta dús levegőbe, érezte, ahogy a tüdeje megtelik, sejtjeit elárasztja az éltető oxigén. A lombsátoron áthatoló napsugár végigsimított az arcán. Táskájába kotorászott, az üdvözlőkártyát keresve. Amint meglelte, olvasni kezdte, immár Isten tudja hányadszor...

„Örömmel értesítelek Benneteket, hogy megérkeztem. Nevem..., súlyom..., és magasságom..., Édesanyám és én egészségesek vagyunk…”

Magasságom…, -mosolyogta el magát, milyen sokat ígérő üzenet. Felnézett az égre, látta amint felhők suhannak tova a kék messzeségbe. A gyermekarcú felhőt kereste, melyet oly sokszor megcsodált, de a felhőcske nem érkezett meg.

Szemét lehunyta, hagyta, hogy a lágyszellő cirógassa. Pár pillanat múlva, az emlékek birodalmában találta magát, a sors vetítőjében. Nem tiltakozott, engedte, hogy visszavezessék a múltba…
Esőcseppek kopogtak az ereszen, akkor, azon az esten.
Halotta, amint óra éjfélt ütött, szívében sajgó fájdalommal, szemében könnypatakkal, fülében barátnője elcsukló hangjával érkezett el az álomkapuhoz. Egy labirintusban találta magát, kiutat nem lelve, nem emlékszik a részletekre, csak arra, hogy reggel csurom vizesen ébredt.

Hogyan segíthetne, mit tegyen? Zakatoltak fejében a kérdések egésznap, egy percnyi nyugtot sem hagyva, a tehetetlenség börtönébe zárva. Egy édesanyának nem mondhatja, hogy „majd az idő megoldja…”
Nagyon jól tudta, az idő nem mindenható, hogyan feledtetné a boldog várakozást, a gyermeki mosolyt, az apró kezek simogatását, az iskolás évek sikereit és kudarcait, melyet együtt éltek át. Formálták a betűket, még az „l”-ből, „r”. lett. Mennyi örömben, bánatban és kalandban volt részük egy évtizeden át. A gyermek a testében fejlődött, mikor megszületett kettő lett belőlük, de a lélek egy maradt. –ez volt a meggyőződése. A köldökzsinórt elvágták, de az ezüstzsinóron keresztül érezték egymás lelkének rezdülését.

A mozgékony kis fiú egyszer csak fáradékony lett, arcának pírját letörölte a betegség fakó sárgája, felfájásra panaszkodott. A laboreredmények ismeretében megszületett a diagnózis, a rettegett kór súlyos formáját mutatta. Elkezdődött a kálvária. Hősiesen küzdöttek, bízva a gyógyulásban, hiszen az nem lehet, hogy közös életüket bármi megszakítsa. A javulás szikrája a remény lángját meggyújtotta, tudták, ez nem a háború, csak a csata megnyerése, a harcot folytatni kell. Derült égből villámcsapás következett, elvonták a kapott gyógyszert, helyette számokkal beazonosított kemikáliát folyatták át rajta. Szüntelenül hajtogatták a hatóanyag azonosságát, de a hatás elmaradt. A katasztrófához közeledve, kérték, segítsenek, állítsák vissza a régi terápiát, legalább a reményt, ne vegyék el…
Széttárt kezek, lehajtott fejek, halk szavak következtek.
-Magyar betegnek, ez jár, törvényben ez iktatott.
Múltak a hónapok, kérelmek elutasítások követték egymást, fenyegető vérképek, az immunrendszer összeomlása következett. A szülők középosztálybeli kispénzű emberek, magánklinikára, más gyógymódra nem tellett, csak, amit a társadalombiztosítás támogatott.
Az ingatlan felértékelésénél tartottak, egyetlen vagyonukat, a lakásukat váltották volna készpénzre, hogy a gyermeküket megmentsék, amikor a főorvos bejelentette a megváltozhatatlant… A lehetőségek tárháza kiüresedett. Nem hitték el, hogy nincs tovább…
A fiú készült a nagy útra, szüleit erőtlen kis kezével magához vonta, és suttogta.
- Ne féljetek, jó helyre megyek, már találkoztam az angyalokkal, szép helyen várlak majd Benneteket.
Nem vették fel a beszélgetés fonalát, nem tudták mit mondjanak, féltek szembenézni a gyermeki őszinteséggel, a fájdalom elnémította őket.
Tovább reméltek, nem adták fel. A szülők imádkoztak, csak jöjjön már vevő, hogy el ne késsenek. Egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy mi lesz velük később, lakás nélkül. Majd csak ellesznek valahol, mit számít az, hol hajtják álomra a fejüket, ha hárman együtt maradhatnak…
Másnap hirtelen az anya nyugtalan lett, fel alá járkált a lakásban, pedig még egy óra sem telt el, hogy a klinikáról visszatért, megcsörrent a telefonja. Soha nem tett ilyet, késleltetett, hagyta, hogy csengjen…
Egyre hangosabbnak és vészjóslónak vélte, mikor a készülékét a füléhez emelte, már fel sem fogta a vonal túlsó végéről jött üzenetet, a szíve meghasadt, a lelke darabokra tört, az ezüstzsinór elszakadt…

Gondolataiban idáig jutott, az egykori beszélgetés foszlányait összerakta, a fájdalom ismét belé hasított. Újra látta, ahogyan az ablakszemek is sírtak, eső könnyek peregtek le az üvegen…

Minden szóra, minden sorra emlékezett, amit a gyászmunkáról tanultak, de milyen más volt ez akkor, élesben. Nem tudta mi a jó megoldás, a fájdalmukat enyhítésére, megbukott…
Próbálta még egyszer átvenni az anyagot.
Az első fázisban a szülő süketté és vakká válik, cselekedeteit gépiesen végzi. Majd következik a teljes tanácstalanság, zavarodottság, ezt követi később az igazi bánat, a tudat kitisztulásával. Könny, düh, harag és bűntudat váltja egymást ebben a fázisban. Hosszú folyamat, mire felcsillan a remény a gyógyulásra, tudomásul veszi a megmásíthatatlant, -akkor is, ha el nem fogadja-, az életnek folytatódni kell.
Tudta, barátnőjének vigaszra és támaszra volt szüksége, amiben segített a hitük, hiszen a fiú is felkészítette őket, elmondta, hogy az angyalokhoz költözik, ezzel tudatta, hogy a búcsú nem végleges, találkoznak majd oda fent…
Hit nélkül mi lett volna velük, nem tudni, de félő, hogy a depresszió tengerében vergődtek volna…
A hívő ember vigaszt talál a lelki gondozójánál, a barátainál, vagy a sorstársainál.
Hit nélkül nehezebb, mert a feldolgozatlan gyász komoly következményekkel járhat, ahol csak szakember segíthet, ha egyáltalán gyógyulni szeretnének…
Ezeket mérlegelve, még sem jutott eredményre, nem látta a vonalat, amelyet nem léphet át, nem erőltethette rájuk a segítségét, nem tudta melyik az a pillanat, amikor egyedül akartak maradni az emlékeikkel, bánatukkal.
Akkor is felnézett az égre, megoldást remélve, talán éppen egy felhő üzenetében. A telehold ezüstudvarában látta meg először a mosolygó, integető gyermeket, felhőruhába öltözve egy angyal kezében. Felismerte benne a fiút…
Az asztalhoz lépett, a gyertyatartóba elhelyezett egy gyertyát és meggyújtotta. Az angyalnak megköszönte, hogy a hazavezetés pillanatát megosztotta vele.
Az esőcseppek tovább kopogtak az ablakon, a gyertyalángja egyre magasabbra szökött.

A fiú segített, sokszor jelt adott, kettőjük kapcsolata a távozással nem szakadt meg, sőt, erősödött, néha „beszélgettek”. Erről senkinek nem szólt, még a gyermek szüleinek sem. Utoljára feltűnően sokáig integetett, mintha az arcára is visszalopta volna magát a régi pír, így orcájának gödröcskéjét is látni engedte.

Gödröcske…, villant át az agyán hirtelen , kinyitotta a szemét, könnyei mögött már mosolygott. Igen a most született kishúgának a piros orcáján vélte felfedezni azokat a gödröcskéket, akinek a neve: Emese, súlya: 3600 gramm, magassága: 51 cm…

Most értette meg igazán, miért várta hiába a gyermekarcú felhőt…

-Isten hozott kicsi lányka a szebb jövő hajnalán. Veled nem történik semmi baj, ne félj! Te mindent megkapsz, Neked minden megjár, mert Magyarnak születtél és ez a Szent Hazád! -köszöntötte hangosan a gyermeket, és eltette az értesítőkártyát, majd folytatta az útját.
45. hozzászólás
Létrehozva: 2010-03-02 00:14
Ekpafat
Hozzászólások: 4
Elozmény: ( Ekpafat @ 2010-01-22 08:06)
Városunk fölé érkezett a pirkadó hajnal, kíséretében arany köntösbe öltözött ébredő nappal. Szőke Tisza partján a szülő szobában felsírt egy gyermek. A folyó víz tükrében fürdőzött egy felhő, bekukkantott a klinika ablakán köszönteni a gyermeket. Amit látott, elszörnyűködött, míg a könnyeit hullatta, ismét besötétedett. A gyermek azóta felnőtt, megöregedett.
Vallom, hogy a fogantatás pillanatában eldől az ember sorsa. Számomra a születés billogot hozott. A bélyeg nem a homlokomra és a kezemre üttetett, kitörölhetetlenül a lelkembe vésődött, és az anyakönyvbe íródott.

Bűnös szülők gyermekeként láttam meg a felkelő napot, azon a nyári hajnalon. Az angyalok kórusa néma maradt, siratták a burzsuj gyermeket. Szüleimnek óriási bűne volt a belvárosi kis hentes üzlet, ház, amiben laktunk, és egy oldalkocsis motorkerékpár.

Államosítás után a folyosó végében lévő pár négyzetméteres mosókonyhába vittek haza szüleim, a klinikáról. Lakásunkat, bútorainkkal mások lakták.

Édesapám évekig nem kapott munkát, a munkás osztály ellenségének kikiáltott, államosított kapitalista kizsákmányolónak nem járt. Bármit elvállalt, hogy tudjon enni, adni, műkövesnél és kőművesnél lett segédmunkás, hajtott lovas kocsit, fuvarozott, fát pakolt és szenet hordott, vagont pakolt.

Kihasználva a kitaszítottságunkat és a szegénységünket, többször megkeresték a hatalom emberei, ajánlottak „kis szívességért” jobb életet, gyerekének szép jövőt, cserébe „hangulatjelentést” kértek a környezetében élőkről.

Nem vállalta. Hogyan vállalta voln? Tiszta kézzel, becsülettel, csontos gerinccel, és egyenes derékkal nem lehet, alkalmatlan az ilyen ember effélékre. A visszautasítást nem vették jó néven, hamarosan őt figyelték meg, a megbízhatatlant, az osztályidegent, az ellenséget.

Évekkel később egy tsz-ben valaki megszánta, és munkát adott. Isteni ajándéknak vélte, mert lélekben megerősödött. Egy tisztelendővel és egy volt katonatiszttel hármasban alkottak brigádot. Nagy egyetértésben dolgoztak, ha valamelyikük elfáradt, a másik besegített, hogy meg legyen a munkaegység. Naponta kérték a Teremtőt, tartsa meg a hideget, maradjon jégpáncél a tavon, hogy sokáig együtt dolgozhassanak, legyen mit tenni az asztalra. A munka mezején kötött barátságuk egész életen át termékeny maradt, jól gondozták, nemzeti érték, és a történelmi igazság virága bő termést hozott, csokrot kötöttek belőle és átadták az utókornak.

Emlékeim vetítőjének első kockáján drótkerítést látok, rajta sok csigával, nagy udvarral. Fülemben hallom a hajnali villamos csilingelését, bőrömön érzem a hideg reggeleket, de a gyári bölcsőde részleteire nem emlékszem. Édesanyám kereskedelmi iskolájával segédmunkásként dolgozott, biztos keresetre így számíthattunk.

Következő életképem kristály tiszta. Alföldi mezőváros rövid kis utcájában, egyforma, frissen meszelt fehér házak sorakoznak, aprócska ablakszemeikkel nézegetnek az utcára, a lábazaton szürkére festett kis csizmájukkal pár centire a szűk járdára lépnek, nagy, fekete szurokkal mázolt kapuk, őrzik a házbelsőt. Vitézek utcájának a városiak nevezték. Anyai nagyapámék háza abban különbözött a többitől, hogy a bejárat fölött cégtábla jelezte, itt lakik a szerszámkészítő kovács és reszelő vágó mester. Életem legcsodálatosabb álom-palotájává nőtte ki magát a kicsi házikó.
Vakációim idején örök karácsonyt varázsolt a nagyapám, a csillagszóró délutánokon. Keskeny, hosszú műhelyének szalvétányi ablaka előtt ülve, bőr kötényében, a beszűrődő nap aranysárga fényének megvilágításában vágta, a saját készítésű reszelőit, sötétszürke csillogó acélforgács szőnyeg közepén. Műhelye végében ívelt lábú asztalka, rajta hosszúkás kecses vázában, kicsi nemzeti zászló mindig frissen mosva, keményítve és vasalva, mellette újság halmaz, és egy szék kapott helyet. Hazám nemzeti zászlóját itt ismertem meg.

Messze földön híres volt a munkájáról. Készen vásárolt ráspolyokkal nem lehetett jól dolgozni, élük hamar megkopott. Elfoglaltsága miatt, felváltva tevékenykedett a kovácsműhelyben, és a reszelő vágóban. Ahova lehetett, mindenhova követtem. Rácsodálkoztam a különböző nagyságú fogas kerekeket összetartó vastag bőr szíj körtáncára, a kovácsműhely bőrből készült fújtatójára, a vörösen izzó acél, kalapács alatti hajlékonyságára.

Imádtam a közelében lenni, a műhelyben időzni, képes újságokat nézegetve. Olvasni nem tudtam, de kérdezni igen. Emlékeimben kutatok, nem találok válasz nélkül hagyott nyitott kérdést.

Türelmesen, mégis izgatottan vártam a nap fénypontját, azt a pillanatot, amikor munkáját másnapra eltéve, bőr kötényét a szögre akasztotta, újságpapírt sodort, az acél szőnyeget megkaparta, dobozba tette, odahozta hozzám, a sarokba, és meggyújtotta a papír fáklyát, a dobozból rápöckölt az acél reszelékből, mely ezerszám szórta szikrázó sugárba, fénylő csillagát, ünnepi díszbe öltöztetve az asztalkát, rajta a kicsi zászlót és a műhelyt.

Nagyapám sváb származású ember volt, aki az I. világháborúban a harcvonalban telefonistaként szolgált. Többször súlyos sérüléséből felépülve ment vissza a csatatérre. Hazaszeretetét, bátorságát, vitézi kitüntetéssel honorálta a kormányzó. Nevét egy rendelet értelmében akkor magyarosították, így avatták vitézzé.

Büszke volt magyarságára, hazájára! Joggal tehette, mert a családban kizárólag magyarul beszéltek. Édesanyámékat csak társalgási szinten tanították meg németül. Álmában talán sétált a Fekete-erdőben ősei nyelvén szólva, de erről senki nem tudott. Esténként fehér lepedőre diafilmet vetített Mátyás királyról, hazánk erdeiről és állatainkról.

Hazánk földjét édesapám mutatta meg. Tőle tudom, azért bőtermő és zsíros, mert őseink vérével van megöntözve. Közös utunk során láthattam a nyári napsütésben, hogyan ringatta bölcsőjében Földanya az aranyló búzamezőt, mikor a kalászban duzzadtak a szemek. Hallottam az út szélén, a vérvörös ruhácskában öltözött pipacsok kórusát, amint énekelték, hogy soha ne feledjük az értünk kiontott vért, járt itt török és tatár, de mi itthon vagyunk, ez a hazánk! Hazám földjén termett búzaszemen ismertem fel a Krisztus fejet. Kézen fogva vezetett tovább apám, az aranyló napban fürdő, ringó búzamezőhöz. Ma is látom csillogó kék szemét, hallom hangját, ahogyan az örök igazságára tanított.

-Kislányom, jól nézd ezt meg, és soha ne feledd! Alázattal meghajol a teli kalász, csak az üres ágaskodik, felfelé törve…, értéktelenül. –mutatott a búzatáblára.

Nemzeti imánkat akkor megtanultam, mikor nem volt még minden betű tisztán formálva az ajkamon. Ünnepeinken körbeálltuk az asztalt és elénekeltük a Himnuszt. Ez olyan természetes volt a családunkban, mint a napi asztali áldás. Hiába kérdeztem ilyenkor a felnőtteket, miért sírnak, választ nem kaptam, csak megsimogattak, miközben a könnyeiket nyelték.

Szintén kis gyerekként hallottam először Kodályról, és a népdalokról apai nagyanyámtól, aki gyönyörű hangján sokat énekelt. Hagyomány tisztelőként ismerték a környéken, hozzá jártak tanácsokért, hívták sokfelé, szerették az emberek, elképesztően sokat tudott mindenről mesélni.

Érdeklődő, cserfes kislány voltam, így jól kijöttünk egymással, nem fogytam ki a kérdésből, ő meg válaszolhatott… Játszva tanított, megtapasztaltam általa sok furcsaságot, ami más városi gyereknek nem jutott. Láttam halottat háznál ravatalozni, hallottam a sirató asszonyokat kántálni, búcsúkban, körmenetben vehettem részt. A Múzeumot hamarabb megismertem, általa, mint a bábszinházat.

Halála előtt nem sokkal, agyi érgörcsöt kapott, félig eszméletlen állapotában szláv nyelven imádkozott. Ekkor tudatosult bennem, hogy anyanyelve más, de a szíve és a lelke mindig magyar volt...

Múló évekkel, évtizedekkel egyre jobban erősödtek bennem a kapott értékek, jelképeink között éltem, élek ma is.

Ezért történhetett meg, hogy egykori osztálytársam látogatása alkalmával megkérdezte, hogy tudok ennyi kacat között élni, miért magyarkodok? Döbbenten hallgattam, nem értettem, miről beszél, ezért rákérdeztem.

Válaszában felsorolásra szorítkozott, faragott, erdélyi tölgyfa bútor, zászló a sarokban, festett népi tányérok, képek stb. ezek között élni mi más lehetne, ha nem magyarkodás…

A bútorok harmadik generáció óta vannak a férjem családjának birtokában, zászló és nemzeti jelképeink mindig voltak a lakásunkban, így érezzük jól magunkat.

A mi olvasatunkban a magyarkodás mást jelent. Például, ha valaki akkor vallja magát magyarnak, és nemzeti érzelműnek, ha érdeke fűződik hozzá, vagy előnyt remél belőle, egyébként hazáját, népét, jelképeit megtagadja, vagy elárulja…
A föld, ahol élünk, nem a megélhetésünk forrása csupán... Nálunk, a magyarság kifejezése azt jelenti! Itthon vagyunk, itt érezzük jól magunkat, ez a MI HAZÁNK!

Mert lehet a vérem kevert, mellkasomban magyar szív dobog, lelkemben is magyar vagyok. Mária országában, a Szent Koronánk védelmében élem a sorsomat, mely hozott sikert és kudarcot, életem volt szép és mostoha, de hazámat, népemet soha meg nem tagadtam, el nem hagytam!

Ha eljön az óra, lelkemet az Úr elé viszem, hogy tettemet megítélje, de testemet a Szent Hazám földjének adom!
44. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-23 16:16
Neugega
Hozzászólások: 18
Wass Albert

A MAGYAR NEMZET HÉT PARANCSOLATA

Az Úristen kegyelméből azonban nincsen veszedelem a megmaradás lehetősége nélkül. Ha fölismerjük a veszedelmet, és él bennünk az akarat, hogy segítsünk magunkon, az Úr is velünk lesz! S ha már egyebet vénségemnél fogva nem is tehetek: szavakba foglalhatom a törvényt, mely részben minden nemzetre egyformán vonatkozik, de különösképpen a magyarra. És elnevezhetem ezt a törvényt A MAGYAR NEMZET HÉT PARANCSOLATÁNAK:

1. Tiszteld és szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből, minden erődből, és rajta kívül más istened ne legyen. Bálványt ne imádj! A pénz mindössze eszköz, nem istenség. Érdekimádat, ön-imádat hamis utakra vezet embert és nemzetet egyaránt.

2. Magyar mivoltodat, az Úr legszebb ajándékát, meg ne tagadd soha! Őrizd, ápold, add át fiaidnak, mert csak addig marad rajtatok az Úr szeme, míg e nemzethez hívek maradtok. Ki nemzetét elhagyja: az Urat tagadja meg, s elvész nyom nélkül a népek tengerében.

3. De ne gyűlöld azt, aki más nemzethez tartozik. A gyűlölet méreg, mely megmérgezi az elmét, és gyűlöletet terem. Rokonod minden isten-fia ember, bármely nyelvet beszéljen is.

4. Szeress minden magyart, mert testvéred Ő: nemzeted fia. Segítsd és támogasd, mert közös hazát adott nektek az Úr. Ki testvére ellen fordul, vagy megcsalja azt: önmagát rövidíti meg ezzel, saját nemzetét gyöngíti, s az Úr parancsa ellen vétkezik. Ki széthúzás magját veti el: romlást arat.

5. Ki bántja a magyart: téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Bárki magyar vesztesége a te veszteséged is.

6. Légy becsületes, tisztességes és igaz! Ezek azok az emberi értékek, melyeken nemzeteknek, országoknak épülniök kell. Hamis szó, hamis cselekedet ingoványba vezet. Aki csalásra épít: nyakát töri. A felelőtlen ember homokra épít, amit elfúj a szél, és elmos az eső. A becsületesség olyan, mint a sziklakő: kemény és maradandó. Bár úgy tűnik ma, mintha csak a hamisak, gazok és gonoszok számára gyümölcsözne az élet; ne irigyeld őket! Összeomlik alattuk a csalásra épült világ. A jövendő az igazaké. Haladj csak bátran a becsület és tisztesség útján, a jövendő az igazakkal van.

7. Legyetek bátrak és hűségesek egymáshoz és a magyar nemzethez, mert az Úr szereti a bátrakat és a hűségeseket, s megsegíti azokat, akik az igazság útjain járnak.

Őrizzétek szívetekben ezeket a parancsolatokat, s meglássátok: az Úr veletek lesz!

(1993. május)
43. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-22 08:06
Ekpafat
Hozzászólások: 4
Városunk fölé érkezett a pirkadó hajnal, kíséretében arany köntösbe öltözött ébredő nappal. Szőke Tisza partján a szülő szobában felsírt egy gyermek. A folyó víz tükrében fürdőzött egy felhő, bekukkantott a klinika ablakán köszönteni a gyermeket. Amit látott, elszörnyűködött, míg a könnyeit hullatta, ismét besötétedett. A gyermek azóta felnőtt, megöregedett.
Vallom, hogy a fogantatás pillanatában eldől az ember sorsa. Számomra a születés billogot hozott. A bélyeg nem a homlokomra és a kezemre üttetett, kitörölhetetlenül a lelkembe vésődött, és az anyakönyvbe íródott.

Bűnös szülők gyermekeként láttam meg a felkelő napot, azon a nyári hajnalon. Az angyalok kórusa néma maradt, siratták a burzsuj gyermeket. Szüleimnek óriási bűne volt a belvárosi kis hentes üzlet, ház, amiben laktunk, és egy oldalkocsis motorkerékpár.

Államosítás után a folyosó végében lévő pár négyzetméteres mosókonyhába vittek haza szüleim, a klinikáról. Lakásunkat, bútorainkkal mások lakták.

Édesapám évekig nem kapott munkát, a munkás osztály ellenségének kikiáltott, államosított kapitalista kizsákmányolónak nem járt. Bármit elvállalt, hogy tudjon enni, adni, műkövesnél és kőművesnél lett segédmunkás, hajtott lovas kocsit, fuvarozott, fát pakolt és szenet hordott, vagont pakolt.

Kihasználva a kitaszítottságunkat és a szegénységünket, többször megkeresték a hatalom emberei, ajánlottak „kis szívességért” jobb életet, gyerekének szép jövőt, cserébe „hangulatjelentést” kértek a környezetében élőkről.

Nem vállalta. Hogyan vállalta voln? Tiszta kézzel, becsülettel, csontos gerinccel, és egyenes derékkal nem lehet, alkalmatlan az ilyen ember effélékre. A visszautasítást nem vették jó néven, hamarosan őt figyelték meg, a megbízhatatlant, az osztályidegent, az ellenséget.

Évekkel később egy tsz-ben valaki megszánta, és munkát adott. Isteni ajándéknak vélte, mert lélekben megerősödött. Egy tisztelendővel és egy volt katonatiszttel hármasban alkottak brigádot. Nagy egyetértésben dolgoztak, ha valamelyikük elfáradt, a másik besegített, hogy meg legyen a munkaegység. Naponta kérték a Teremtőt, tartsa meg a hideget, maradjon jégpáncél a tavon, hogy sokáig együtt dolgozhassanak, legyen mit tenni az asztalra. A munka mezején kötött barátságuk egész életen át termékeny maradt, jól gondozták, nemzeti érték, és a történelmi igazság virága bő termést hozott, csokrot kötöttek belőle és átadták az utókornak.

Emlékeim vetítőjének első kockáján drótkerítést látok, rajta sok csigával, nagy udvarral. Fülemben hallom a hajnali villamos csilingelését, bőrömön érzem a hideg reggeleket, de a gyári bölcsőde részleteire nem emlékszem. Édesanyám kereskedelmi iskolájával segédmunkásként dolgozott, biztos keresetre így számíthattunk.

Következő életképem kristály tiszta. Alföldi mezőváros rövid kis utcájában, egyforma, frissen meszelt fehér házak sorakoznak, aprócska ablakszemeikkel nézegetnek az utcára, a lábazaton szürkére festett kis csizmájukkal pár centire a szűk járdára lépnek, nagy, fekete szurokkal mázolt kapuk, őrzik a házbelsőt. Vitézek utcájának a városiak nevezték. Anyai nagyapámék háza abban különbözött a többitől, hogy a bejárat fölött cégtábla jelezte, itt lakik a szerszámkészítő kovács és reszelő vágó mester. Életem legcsodálatosabb álom-palotájává nőtte ki magát a kicsi házikó.
Vakációim idején örök karácsonyt varázsolt a nagyapám, a csillagszóró délutánokon. Keskeny, hosszú műhelyének szalvétányi ablaka előtt ülve, bőr kötényében, a beszűrődő nap aranysárga fényének megvilágításában vágta, a saját készítésű reszelőit, sötétszürke csillogó acélforgács szőnyeg közepén. Műhelye végében ívelt lábú asztalka, rajta hosszúkás kecses vázában, kicsi nemzeti zászló mindig frissen mosva, keményítve és vasalva, mellette újság halmaz, és egy szék kapott helyet. Hazám nemzeti zászlóját itt ismertem meg.

Messze földön híres volt a munkájáról. Készen vásárolt ráspolyokkal nem lehetett jól dolgozni, élük hamar megkopott. Elfoglaltsága miatt, felváltva tevékenykedett a kovácsműhelyben, és a reszelő vágóban. Ahova lehetett, mindenhova követtem. Rácsodálkoztam a különböző nagyságú fogas kerekeket összetartó vastag bőr szíj körtáncára, a kovácsműhely bőrből készült fújtatójára, a vörösen izzó acél, kalapács alatti hajlékonyságára.

Imádtam a közelében lenni, a műhelyben időzni, képes újságokat nézegetve. Olvasni nem tudtam, de kérdezni igen. Emlékeimben kutatok, nem találok válasz nélkül hagyott nyitott kérdést.

Türelmesen, mégis izgatottan vártam a nap fénypontját, azt a pillanatot, amikor munkáját másnapra eltéve, bőr kötényét a szögre akasztotta, újságpapírt sodort, az acél szőnyeget megkaparta, dobozba tette, odahozta hozzám, a sarokba, és meggyújtotta a papír fáklyát, a dobozból rápöckölt az acél reszelékből, mely ezerszám szórta szikrázó sugárba, fénylő csillagát, ünnepi díszbe öltöztetve az asztalkát, rajta a kicsi zászlót és a műhelyt.

Nagyapám sváb származású ember volt, aki az I. világháborúban a harcvonalban telefonistaként szolgált. Többször súlyos sérüléséből felépülve ment vissza a csatatérre. Hazaszeretetét, bátorságát, vitézi kitüntetéssel honorálta a kormányzó. Nevét egy rendelet értelmében akkor magyarosították, így avatták vitézzé.

Büszke volt magyarságára, hazájára! Joggal tehette, mert a családban kizárólag magyarul beszéltek. Édesanyámékat csak társalgási szinten tanították meg németül. Álmában talán sétált a Fekete-erdőben ősei nyelvén szólva, de erről senki nem tudott. Esténként fehér lepedőre diafilmet vetített Mátyás királyról, hazánk erdeiről és állatainkról.

Hazánk földjét édesapám mutatta meg. Tőle tudom, azért bőtermő és zsíros, mert őseink vérével van megöntözve. Közös utunk során láthattam a nyári napsütésben, hogyan ringatta bölcsőjében Földanya az aranyló búzamezőt, mikor a kalászban duzzadtak a szemek. Hallottam az út szélén, a vérvörös ruhácskában öltözött pipacsok kórusát, amint énekelték, hogy soha ne feledjük az értünk kiontott vért, járt itt török és tatár, de mi itthon vagyunk, ez a hazánk! Hazám földjén termett búzaszemen ismertem fel a Krisztus fejet. Kézen fogva vezetett tovább apám, az aranyló napban fürdő, ringó búzamezőhöz. Ma is látom csillogó kék szemét, hallom hangját, ahogyan az örök igazságára tanított.

-Kislányom, jól nézd ezt meg, és soha ne feledd! Alázattal meghajol a teli kalász, csak az üres ágaskodik, felfelé törve…, értéktelenül. –mutatott a búzatáblára.

Nemzeti imánkat akkor megtanultam, mikor nem volt még minden betű tisztán formálva az ajkamon. Ünnepeinken körbeálltuk az asztalt és elénekeltük a Himnuszt. Ez olyan természetes volt a családunkban, mint a napi asztali áldás. Hiába kérdeztem ilyenkor a felnőtteket, miért sírnak, választ nem kaptam, csak megsimogattak, miközben a könnyeiket nyelték.

Szintén kis gyerekként hallottam először Kodályról, és a népdalokról apai nagyanyámtól, aki gyönyörű hangján sokat énekelt. Hagyomány tisztelőként ismerték a környéken, hozzá jártak tanácsokért, hívták sokfelé, szerették az emberek, elképesztően sokat tudott mindenről mesélni.

Érdeklődő, cserfes kislány voltam, így jól kijöttünk egymással, nem fogytam ki a kérdésből, ő meg válaszolhatott… Játszva tanított, megtapasztaltam általa sok furcsaságot, ami más városi gyereknek nem jutott. Láttam halottat háznál ravatalozni, hallottam a sirató asszonyokat kántálni, búcsúkban, körmenetben vehettem részt. A Múzeumot hamarabb megismertem, általa, mint a bábszinházat.

Halála előtt nem sokkal, agyi érgörcsöt kapott, félig eszméletlen állapotában szláv nyelven imádkozott. Ekkor tudatosult bennem, hogy anyanyelve más, de a szíve és a lelke mindig magyar volt...

Múló évekkel, évtizedekkel egyre jobban erősödtek bennem a kapott értékek, jelképeink között éltem, élek ma is.

Ezért történhetett meg, hogy egykori osztálytársam látogatása alkalmával megkérdezte, hogy tudok ennyi kacat között élni, miért magyarkodok? Döbbenten hallgattam, nem értettem, miről beszél, ezért rákérdeztem.

Válaszában felsorolásra szorítkozott, faragott, erdélyi tölgyfa bútor, zászló a sarokban, festett népi tányérok, képek stb. ezek között élni mi más lehetne, ha nem magyarkodás…

A bútorok harmadik generáció óta vannak a férjem családjának birtokában, zászló és nemzeti jelképeink mindig voltak a lakásunkban, így érezzük jól magunkat.

A mi olvasatunkban a magyarkodás mást jelent. Például, ha valaki akkor vallja magát magyarnak, és nemzeti érzelműnek, ha érdeke fűződik hozzá, vagy előnyt remél belőle, egyébként hazáját, népét, jelképeit megtagadja, vagy elárulja…
A föld, ahol élünk, nem a megélhetésünk forrása csupán... Nálunk, a magyarság kifejezése azt jelenti! Itthon vagyunk, itt érezzük jól magunkat, ez a MI HAZÁNK!

Mert lehet a vérem kevert, mellkasomban magyar szív dobog, lelkemben is magyar vagyok. Mária országában, a Szent Koronánk védelmében élem a sorsomat, mely hozott sikert és kudarcot, életem volt szép és mostoha, de hazámat, népemet soha meg nem tagadtam, el nem hagytam!

Ha eljön az óra, lelkemet az Úr elé viszem, hogy tettemet megítélje, de testemet a Szent Hazám földjének adom!
42. hozzászólás
Létrehozva: 2009-11-18 23:17
Ili
Hozzászólások: 728
"Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,"
(Radnóti Miklós,1944.május 19.Töredék, első versszak)

Oly korban élek én e földön,
mikor egy 10 milliós nép fél évszázad alatt az anyák méhében
megölte több, mint 6 millió ártatlan magzatát,

"Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős,"-
(Radnóti Miklós,1944.május 19. Töredék,második versszak)

Oly korban élek én e földön,
mikor egy 10 milliós nép a külső katonai diktatúrát
a saját tulajdonát, a közvagyont elrabló, hazug bűnözők diktatúrájává váltotta át.

"Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,"
(Radnóti Miklós,1944.május 19. Töredék,negyedik versszak)

Oly korban élek én e földön,
mikor egy 10 milliós országban politikai program lett a gyermekellenesség,
mikor burkoltan vagy nyíltan elindult a "pusztuljon minden hazáját és nemzetét féltő, Krisztusban élő, Krisztust követő magyar éljen bárhol, Magyarországon vagy szerte a világban" baloldalinak és haladónak hirdetett politikai program végrehajtása....


Mindkét kor, az a kor is, amelyet Radnóti Miklós ír le és az is, amelyben ma élünk, lényegileg azonos. Azonos, mert azonos gyökerű. Akkor még kevéssé volt felismerhető, de ma már egészen nyilvánvaló, hogy az emberiség, mind a 6 milliárd ember, a föld mélyéről felhozott kőszén, kőolaj és földgáz igazságtalan kisajátításának, a kisajátítóknak diktatúrájában él. Ebben a diktatúrában élő emberiség párhuzamosan erdőtlenítette a földet, s mindent elszennyezett és közben odáig aljasult, hogy saját maga szavazza meg és hajtja végre gyermekeinek elpusztítását, magzatainak legyilkolását.
De mégis van remény! Megalapozott reménye van az emberiségnek a
megmenekülésre. Ez a remény éppen abból fakad, hogy hamarosan elfogy minden égethető, ami a föld mélyéről felhozható. Így az évmilliárdok alatt elpusztult élőlényekből érdemtelenül kapott és hazug módon kisajátított, zabolátlanul, ártón elégetett energiaforrás elapadása után végre véget érhet, véget kell érnie az életellenes, élővilág-ellenes diktatúrának.
A remény a megmenekülésre, egy boldogító új életre valójában azért megalapozott, mert Krisztusban, Krisztus által eljött Isten országa. Feltámadása után minden hatalmat átadott, közvetítőkre bízott. Az általa felszabadított ember szert tett, mert szert tehetett arra a tudásra, hogy a nemzetek közös felügyelete alatt biztonságos atomreaktorokkal előteremtse mindazt az energiát, amire szüksége van. Azt a tudást is megszerezte, hogy véget vessen a szennyezésnek, hogy tiszta vízzé égő hidrogénnel hajtsa autóinak, repülőinek motorjait. De elég jó lesz-e ahhoz, hogy megtisztítsa és újra erdősítse a földet, hogy a mikrobák segítségével gyorsítottan talajt állítson elő, s felvigye a hegyoldalakra, hogy újra legyenek erdők ott, ahonnan az életellenes diktatúra századaiban kapzsiságában, gőgjében eltávolította? Milyen jó is, hogy sokan lettünk a földön, mert sok ember több fát tud ültetni, mint a kevés. De ahhoz, hogy fát ültessünk, újra erdősítsük a földet véget kell vetni a kapzsiságnak, a kizsákmányolásnak, az értékválságnak. Végre nem a kivágott, az eladható fának, hanem az élőnek, az érintetlen erdőségeknek kell az értéknek lenni.
De az is nagy kérdés, hogy elég jók leszünk-e, hogy felfogjuk, elfogadjuk minden ember, minden gyermek teremtett voltát, a legnagyobb értéket, az emberi személyt, a gyermekek lelkében Istentől küldött kincset, a tehetséget. Elég jó lesz-e az emberiség, hogy a gyermekek felé forduljon és életének, politikájának középpontjába tegye védelmüket, tehetségük hatékony kiművelését.
Forradalmi helyzet van! Igen, forradalmi helyzet van ma a világon!
Az élet világforradalmának ideje jött el! Ahhoz, hogy az élet győzzön, és
ne a pusztulás, a halál diadalmaskodjon, nyilvánvalóan meg kell térni! Az egész emberiségnek meg kell térni az élet forrásához az Eucharisztiában köztünk maradt élő Krisztushoz! A bajbajutottság törvényszerű következménye, hogy egyre többen vagyunk, akik a tudásuk és hitük teljességében ugyan úgy, ahogy az őskeresztények "állj-t!" kiáltanak a bűnben élésnek, a hazugságnak, a testi, lelki megrontásnak és inkább meghalnak, minthogy a szent magyar hazát és a remény egyedüli forrását az Átváltoztatott Kenyérben, az Eucharisztiában köztünk maradt élő Krisztust elhagyják, megtagadják.

Kellermayer Miklós
41. hozzászólás
Létrehozva: 2009-09-24 14:02
Ati
Hozzászólások: 160
Ima a Kárpát Hazáért

Szeptember 24. Fogolyszabadító Boldogasszony napja

Kérlek Benneteket, hogy ezen nap estéjén 20h-kor családotok minden tagjával EGYÜTT imádkozzatok egy mécses vagy gyertya KÖRÜL.

Kérjük Nagyboldogasszonyunkat, kérjük Boldogságos Szűz Máriát a Világ Győzedelmes Királynőjét, hogy Hazánk végre kiszabadulhasson évszázados „fogságából” és segítségükkel kiváltódhasson a szeretetlenség, a közöny, a hitetlenség, a kétségbeesés, a megtévesztettség és az anyagiasság rabságából.

Imánkat Jézus Urunkhoz és édesanyjához a Világ Győzedelmes Királynőjéhez küldjük. Kérlek hívjátok fel figyelmét barátaitoknak, ismerőseiteknek is, hogy minél többen legyünk!

Imátokat, fohászkodásotokat saját szavaitokkal fogalmazzátok meg, mert a kimondott szó és gondolat teremtő ereje a leghatásosabb.

Segítségül gondolatébresztőnek, íme egy csodálatos ima.


Világ Győzedelmes Királynéja, Édesanyánk kegyes Szűz!

Kész már az ékes koszorú, Mit néped fejedre tűz.

Árva nemzet fonta néked, Kívüled nincs támasza.

Zárd be védő karjaidba Nagyhatalmú Szűzanya.

Öröm kevés jutott nékünk, Keserű a kenyerünk.

Fájó panasz, kínzó sóhaj, Bús gyötrelmes életünk.

Örvendező Szűz Mária, Mosolyt küldjél mireánk,

Oszlik az éj, hajnal hasad, Fényben úszik szép hazánk.

Fiad keresztje tövében Vért hullattál könnyezve.

Bús fájdalom a lelkedet, Szíved hét tőr vérezte.

Ó fájdalmas Szűz Mária, Vérző szíved harmata

Hulljon a kereszt tövére A veled síró magyarra.

Mint hazánknak Nagyasszonya, Égi trónon a helyed.

Az angyalok, magyar szentek Zengnek hozsannát neked.

Dicsőséges Szűz Mária, Kinek Jézus a Fia

Add, hogy ismét felviruljon Szép kerted, Pannónia.

Kárpátok az, ahol könnyből Fakad minden kis virág.

Erdély bérceiben ahol Gyászt öltött fel a világ.

Magyaroknak csonka földjén Forrjon össze szív s lélek,

Világ Győzedelmes Királynéja Esdve kér magyar néped.
40. hozzászólás
Létrehozva: 2009-08-12 11:39
Ili
Hozzászólások: 728
Kós Károly: Levél a balázsfalvi gyűlésről Kalotaszeg, 1911. szeptember 4.

Kós Károly 1911-es írása megdöbbentő! Aki ezt a levelet végigolvassa, annak be kell látni, hogy mondhatunk bármit keleti szomszédainkra, de az ostoba magyar politika, a nemzetietlen gondolkodásmód, döntő módon hozzájárult a Trianonban bekövetkezett nemzeti tragédiánkhoz. Az ostoba magyar politikusoknak már 1911-ben látniuk kellett volna, hogy “ég a ház”, azonnali cselekvésre van szükség, mert országunk darabokra hullik!

Sajnos, túlságosan is sok közös vonást fedezhetünk fel a csaknem 100 évvel ezelőtti és a jelenlegi magyar politikai gyakorlat között! (Pl. a 2004 december 5-i népszavazás a kettős állampolgárságról. Lehet-e nemzeti gondolkodásról beszélni, amikor a baloldali politikusok saját testvéreik megtagadására buzdították az embereket és a NEM-mel történő voksolásra biztattak! Ez iszonyú fájdalmat jelentett az elszakított területeken élő magyarság számára. Kovács László odáig süllyedt, hogy Gyurcsány sugallatára, 23 millió román elözönlésével fenyegette meg az ország népét, ha megadnánk a magyar állampolgárságot a Kárpát-medencében élő magyarság számára. A világon még sehol nem fordult elő, hogy egy kormány a saját nemzete szétszakítása mellett kampányoljon. Erre csak a magyar baloldali politikusok voltak kaphatóak! A magyar miniszterelnök Budapesten a Kempinsky Szállodában még koccintott is román kollégájával, Erdély elszakítására Magyarországtól….)

Kulcsár Lajos

Kós Károly: Levél a balázsfalvi gyűlésről

Kalotaszeg, 1911. szeptember 4.

Mélyen Tisztelt Szerkesztő Uram!

Ha én itt Erdélyben magyar pap volnék, akkor a tegnapi vasárnapon prédikációm textusát Dávid zsoltáraiból választottam volna: „Uram, mily nagyon megsokasodtak az én ellenségeim! Mily sokan vannak az ellenem támadók.” (3. zsoltár, 2. vers) Mert én láttam az Astra gyűlését, és erdélyi magyar népemnek szerettem volna beszélni a balázsfalvi napokról. Láttam azt az ünnepet és tudom, hogy az ott Erdély oláhságának győzelme volt rajtunk. Beszélnek az ellenségeinkről az én népemnek, de nem szidnám őket, és nem kicsinyelném az ő munkájukat. Mert láttam Balázsfalván seregleni hatezer romániai urakat és asszonyokat, és országunk minden szegletéből főpapokat, tanárokat, birtokosokat, ügyvédeket és képviselőket, szegény prédikátorokat és dászkeleket, iparost, kiskereskedőt és pórnépet, egy egész társadalmat.

Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, saját jószántából jött oda, nem inni, nem mulatni, csak lelkesedni, csak tanulni, vezéreit meghallgatni, hogy szavukat szívébe vésve, újabb tíz esztendőre való munkakedvet, nemzeti gondolatot vihessen haza az otthon maradtaknak.

Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni!!! Mi erdélyiek már fáradtak vagyunk, a magyarországi közvéleményt pedig most nem érdekli a magyarság sorsa. De fontos az ott mostan, hogy piszkálódásból élő újság terjesztheti-e szabadon a mocskot a magyar nép között a sajtószabadság szentségének védelme alatt vagy sem.

A sajtó a közvéleménynek hű tükre: a balázsfalvi napok idején a fővárosi lapok közöltek néhány cikket az Astra gyűlésről (igaz, hogy egy-részüké, még tekintélyes napilapoké is, roppant téves és furcsa volt), de hamar végeztek vele, és ma már vígan tovább csépelik az obstrukció ócska szalmáját. De mi nem térhetünk oly könnyen és oly hamar napirendre, mert elvégre ez a játék a mi bőrünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész magyarságéra.

És mi tanulni is akartunk ott Balázsfalván, mert nagyon nagy szükségünk van immár erre, és lehetett is ott tanulni sokat az oláhoktól.

Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat. Ez az egyik tanulság.

Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axentye hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és faágyúval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát. Ez a másik tanulság.

Láttuk azt, hogy az odasereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei tanítását, milyen lelkesedéssel hallgatta a sokszor unalmas beszédeket, hogy meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de fizette örömmel filléreit az Astrának. És nem volt ott rendetlenség, nem volt ott szó politikáról, nem volt ott izgatás; száraz számadatokat hallottunk, száraz tényeket soroltak elő a szónokok nyugodtan, majdnem unalmasan.

És az volt a benyomásunk, hogy ez volt az utóbbi esztendők egyik legnagyobb politikai eseménye, ez volt a legveszedelmesebb nemzetiségi politikai izgatás. Ez a harmadik tanulság.

Néhai nagy újságírónk, magyarságunk ideáljaiért utolsó leheletéig harcoló Beksics Gusztáv megjövendölte egykoron nem is olyan régen, hogy mihelyst az erdélyi oláhság kultúrailag, vagyonilag és társadalmilag konszolidálódik, abban a pillanatban kérdéssé válik a magyar Erdély léte. Ma, az Astra gyűlése után tudhatjuk ha csak el nem fedtünk szemünket, be nem dugtuk fülünket, hogy a vagyonilag, társadalmilag, sőt kultúrailag is szervezett oláh társadalom Erdélyben készen van. Ez a társadalom tisztában van erejével, céljaival, ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és idealista. Ez a társadalom: nemzet.

Olvasom a zsoltárokat: „A mi útjainkban most körülvettek minket és csak azt figyelik, mikor teperhessenek a földre.” „Hasonlóak a prédaleső oroszlánhoz és a barlangban ülő oroszlánkölykökhöz.” (Dávid 17. zsoltár 11-12. vers)

Ez az oláh társadalom annyira természetes ellenségünk, hogy ezt sem szép szóval, sem erőszakkal a magunk részére nyerni nem tudhatjuk. Amit állam és társadalom erre a célra áldoz, az teljesen haszontalan munka és erőpocsékolás. Az erdélyi oláh a maga jószántából magyar nem lesz soha. A magyar nyelv megtanulására sincsen szüksége hiszen nekünk, erdélyi magyaroknak sokkal inkább szükségünk van az oláh nyelv tudására. Inkább francia és német nyelvekre tanítják gyermekeiket. De a magyar állameszme részére sem hódíthatjuk meg az oláhságunkat többé, amióta tőszomszédunk a szabad, nemzeti és hatalmasan fejlődő Románia.

Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló oláhsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről-lépésre, lassan de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagy-magyarországi társadalom, sem az államhatalom.

A magyarországi társadalomra sohasem számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk.

De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet. Kötelessége volna minden eszközt, minden fegyvert a mi részünkre szolgáltatni és oláhjainktól minden eszközt és minden fegyvert elvenni, mellyel nekünk árthat. Ezt nevezhetjük jogtalanságnak, nevezhetjük embertelenségnek, jogállamban nincsen is ez helyén. De az orvos is megöli a magzatot, tehát gyilkol, amikor arról van szó, hogy vagy az anya vagy a gyermek maradjon életben. És lássuk vajon a külföld nemzeti államai milyen eszközökkel védekeznek nemzetiségeik ellen, illetőleg hogyan védelmezik nemzetüket:

1. Pózenben tilos a lengyeleknek német birtokot vásárolniok.

2. Romániában tilos iskolákban (nyilvános iskolákban), sőt templomokban más nyelven, mint oláhul beszélni és tanítani.

3. A szabad Amerika csak azt ismeri el állama polgárául, aki szóban és írásban bírja az angol nyelvet, és tisztában van az alkotmány főbb elveivel: szavazati joga pedig csak állampolgárnak van.

Mi sok törvényt, elvet vettünk át idegenből, sokszor ránk károsat vagy legalább is problematikusat; vajon mért nem vettünk át ilyenforma törvényeket is? Pedig ilyen törvényeknek sikerük van és nem kerülnek pénzbe.

E helyett évekig tartó válságokba visszük országunkat a problematikus egyenlő, általános, titkos választójogért való küzdelemmel és a nemzeti hadseregért való harccal (ez utóbbi elismerem nagy dolog, de bajosabb megcsinálni, mint egy új nemzetiségi törvényt).

De nemzetiségeink kultúráját milliókkal segíti a magyar állam méltányosság címén.

E héten Kolozsvárott ünnepi közgyűlést tart az EMKE. Hatszáz vendég jelentkezett eddig, és a város aggódik, hogy hol helyezze el ezt a sok embert. Balázsfalván a 2500 lakosú faluban 6000 embert láttak szívesen vendégül három napig a román kultúra nevében.

Kolozsvárott a 60.000 ezer lakosú városban 600 vendég gondot okoz a magyar kultúra nevében. Ehhez úgy gondolom nem kell kommentárt fűznöm!!!

Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust, melynek eredménye mindenkor egy-egy memorandum de sikere egyiknek sem volt. Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit el is olvasni. A székelyek segítségére miniszterileg Sepsiszentgyörgyre telepített „Hitelbank” akár be is csukhatja a boltját semmi dolga sincsen. Ma is olcsóbb a Transilvania, az Albia meg a szebeni bank pénze, mint a magyar pénz. És éppen a múlt héten árverezték el a kolozsvári Nemzeti Színház alapítványi birtokát, a magyar kultúrminiszter asszisztenciája mellett, az oláhok vették meg. Ehhez sem kell kommentár.

Hát tessék Kolozsvárra jönni EMKE gyűlésre. De nekünk hiába beszélnek, hiába ígérnek már. Kezdünk nem hinni semmiben, ami Pestről jön, kezdünk nem hinni miniszteri nagy nemzetmentő terveknek.

Ha magyar pap volnék, jövő vasárnap a következő textusról tartanék prédikációt:

„A szívem remeg, elhagyott az erőm és az én szememnek világa kialszik.” „Barátaim és szeretteim elfordultak tőlem az én csapásomban, és az én rokonaim is elhúzódnak tőlem.” (Dávid 38. zsoltár, 11-12. vers).


Hazafias tisztelettel: Kós Károly
39. hozzászólás
Létrehozva: 2009-08-03 13:11
Linda
Hozzászólások: 197
Ki hegyre megy

Ki hegyre megy, annak
Kardok közt kell járni
S odafönt a csúcson
Keresztnek kell állni.

Az jut csak oda fel,
Kit Isten keresztel,
De nem babér által,
Tövissel, kereszttel.

Százezer kard éle
Fog szívébe vágni,
Mégse engedj Uram
Félúton megállni.

Puszta Sándor
38. hozzászólás
Létrehozva: 2009-07-05 21:05
Ili
Hozzászólások: 728
Cserkészek imája

Mindenható Úristen!
Alázatos szívvel fordulunk Tehozzád munkánk kezdetén. Nagyra törők céljaink, de gyarló a mi erőnk. Kérünk ezért, minden erőnek forrása, támaszd meg gyengeségeinket és tedd eredményessé munkánkat, hogy azzal, amit teszünk, a Te dicsőségedet szolgáljuk, hazánknak és embertársainknak javára lehessünk. Add, hogy megalkuvás nélkül törekedjünk a jellemes életre, szent igazságodtól és a becsülettől soha el ne távolodjunk. Ámen.
37. hozzászólás
Létrehozva: 2009-06-30 19:57
Dörmögő
Hozzászólások: 4
URAM, JÖVÖK HOZZÁD E NEMZETÉRT

Uram, jövök hozzád e nemzetért,
A magyar népért könyörgök.
Add, hogy megtaláljon Téged,
S megláthasson a problémák között!
Bocsásd meg vétkeinket,
Gyógyítsd meg sebeinket!
Szentlélek, söpörj végig az országon,
Hozd az ébredést és a felüdülést!
Hozd a gyógyulást és a szabadulást!
36. hozzászólás
Létrehozva: 2009-06-29 21:18
Jakab
Hozzászólások: 171
Egy Élet a kezedben

Ha a gyerekek kritizálva élnek,
Megtanulják, milyen megbélyegzettnek lenni.

Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek,
Megtanulnak veszekedni.

Ha a gyerekek kicsúfolva élnek,
Megtanulnak szégyenlősnek lenni.

Ha a gyerekek megszégyenítve élnek,
Megtanulnak bűnösnek lenni.

Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek,
Megtanulnak türelmesnek lenni.

Ha a gyerekek bátorítva élnek,
Megtanulnak bizalommal élni.

Ha a gyerekek megdicsérve élnek,
Megtanulják megbecsülve érezni magukat.

Ha a gyerekek méltóságban élnek,
Megtanulják az igazságot.

Ha a gyerekek biztonságban érzik magukat,
Megtanulnak hinni.

Ha a gyerekek hitelesen élnek,
Megtanulják, mit jelent szeretni.

Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek,
Megtanulják megkeresni a szeretetet a világon.

S ami igaz a gyermekekre, az igaz mindenkire, hisz mindnyájan gyermekek vagyunk.
35. hozzászólás
Létrehozva: 2009-06-27 00:32
Peti
Hozzászólások: 61
Egy szívnek, mely éppúgy fáj, mint az enyém


Eredj, ha tudsz. Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj.

Szállj mint a fecske, délnek,
vagy északnak, mint a viharmadár,
magasából a mérhetetlen égnek
kémleld a pontot,
hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
hiszed a hontalanság odakünn
nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának
észrevétlen ezer új hangja támad,
süvít, sikolt,
s az emlékezés keresztfáira
téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
ki rab hazában élni nem tudott
de vállán égett az örök kereszt
s egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok
fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
meglátogatták az itthoni árnyak,
szelíd emlékek eszeveszett hordák,
a szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett
inkább, semmint hordani itt a jármot,
szórd a szelekbe minden régi álmod,
ha úgy látod, hogy minden elveszett,
menj őserdőkön, tengereken túlra
ajánlani fel két munkás kezed.

Menj hát, ha teheted. Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom,
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
leszek az alj a felhajtott kupában,
az idegen vérben leszek a méreg,
miazma, láz, lappangó rút féreg,
de itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
mely temet bár, halló fülekbe eseng
és lázít, visszavenni a mienk!

Akarok lenni a gyújtózsinór,
a kanóc része, lángra lobbant vér,
mely titkon kúszik tíz-száz évekig
hamuban, éjben,
míg a keservek lőporához ér.
És akkor!!

Még nem tudom,
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de addig, varjú a száraz jegenyén,
én itthon maradok.

(Ismeretlen szerző)
34. hozzászólás
Létrehozva: 2009-06-18 13:05
Linda
Hozzászólások: 197
Megnyitja kapuit a Horthy kastély

Pénteken 13 órakor megnyitja kapuit a Horthy kastély Kenderesen, az első hazai EMI tábor, a Kárpát-medencei magyar hazafias ifjúság előtt.


Eljött az ideje, hogy a magyar hazafias ifjúság, a maradék Magyarországon belül is megrendezze, megszervezze az EMI tábort, amit Erdélyben és Délvidéken már megtett.Történelmi helyszínen várja a rendezőség, a hazafias ifjakat, hitben, nemzetben, magyar kultúrában és hiteles történelemben erősödni a v. Nagybányai Horthy Miklós, egykoron volt kormányzó családi rezidenciájában, Kenderesen. A háromnapos rendezvényt megnyitja, özv. Horthy Istvánné, gróf Édelheim Gyulai Ilona főméltóságú asszony.

Számos előadás, ezen belül neves előadók, koncertek és programok teszik színessé a Kárpát-medencei ifjúsági hétvégét.

Gyere közénk, hogy hitedben, nemzettudatodban növekedjél! Előadásokon, konferenciákon találkozhatunk neves személyiségekkel, úgy mint Kosaras Péterrel, Sulek Ágostonnal, Takaró Mihállyal és nem utolsó sorban, Morvai Krisztinával és Balczó Andrással.

A hálózat csapdájában című kerekasztal beszélgetés Horthy Miklósról, a lovag uralkodóról szól, tőle egy idézet.

"Mindannyiunk közös. szent célja, Magyarország felszabadítása!"

Bővebb tájékozódásra, részletes program megtekintése a www.emitabor.hu

Szécsi Mátyás Pál
Kárpátmedencei rendezvények
szervező koordinátora
független újságíró
33. hozzászólás
Létrehozva: 2009-06-03 12:36
Ili
Hozzászólások: 728
Csukor Árpád üzenete mindenkinek

Szerencsésen hazaérkeztem Csíksomlyóról, Istennek legyen érte hála!

Századok zarándokainak sorában, megélve a magyar összetartozás hatalmas élményét.

Rólatok is megemlékeztem a Csíksomlyói Madonna gyönyörű kegyszobra előtt.
Ott voltam, de a Titkot nem tudtam megfejteni, miféle erő vonzza oda a szélrózsa minden irányából, Európa minden sarkából, s a tengeren túlról is a magyar ajkú híveket, legyenek azok katolikusok, protestánsok. Az bizonyos, ekkora találkozó helye nincs másutt a világon, az összmagyarságnak.

Annak a magyarságnak, melynek ma nem a pusztító hordákkal kell hadra kelnie,
hanem az önsorsrontással, belső gyengeségeinkkel. Korunknak rosszra csábító csillogása, a konzumszemlélet, az ember vélt mindenhatósága, eltávolítja nemzedékünket, s a következő generációt talán még inkább, elődeink istenfélő, természetes, szép erényű és erkölcsös életvitelétől. Veszni látszik minden, ami szent, ami igaz, ami magyar.

Azoknak a százezreknek, akik a Csíksomlyói Boldogságos Szűz Mária lábaihoz járultak, még megmaradt a reményük, és hiszik, hogy van dicső magyar jövendő.
S meggyőződésük, hogy ha sehol nem lesz már nyugvás a világban, a Csíksomlyói Szűzanya akkor is hazavárja gyermekeit.

Zuhogó esőben jöttük le a Kissomlyó és a Nagysomlyó közötti nyeregből, de senki egy zúgolódó szót nem ejtett. Hisz mára már köztudott, akkor jó ha a Csíksomlyói búcsún esik, mert a magyarok Nagyasszonya könnyeit hullatja értünk.
Vagyis, NEM VETTE LE RÓLUNK A KEZÉT!!!


Köszöntöm Mindnyájatokat és szép napot kívánva,
Isten áldásával, a Csíki Madonna mosolyával,
várva a Szebb Jövőt,
igaz, magyar szeretettel:

Árpád
32. hozzászólás
Létrehozva: 2009-05-31 11:25
Marika
Hozzászólások: 213
Magyar püspökök az európai parlamenti választásokról

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Tanácsa ajánlását követve az európai parlamenti választásokról nyilatkozatot adott ki, amely az alábbiakban olvasható.

Hatvannégy évvel a II. világháború befejezése és húsz esztendővel a vasfüggöny leomlása után Európa népei gondok és remények között keresik fennmaradásuk és fejlődésük útját, jövőjüket és boldogulásukat. Bár sokan aggodalommal veszik észre, hogy a keresztény kultúrát, az emberi és evangéliumi értékeket földrészünkön veszélyek fenyegetik, és gyakran elutasítás fogadja, olykor még az Európai Unió politikusai részéről is, mégis vagy éppen ezért hitünk alapján is felelősséget érzünk hazánkért és Európáért.

Idén június 7-én európai uniós parlamenti választás lesz. Felelős állampolgárként és hívő emberként vegyünk részt ezen a választáson, és éljünk jogainkkal, mert valóban rajtunk is múlik, hogy az Európai Unió működése és jövőt meghatározó döntései hazánk, Egyházunk és benne a mi magunk igazi javát szolgálják.

Azokat a jelölteket támogassuk, akik készek előmozdítani az emberi élet tiszteletét és védelmét a fogantatástól a természetes halálig, akik készek támogatni a családot, amely a férfi és a nő közötti házasságra épül és a társadalom alapsejtje, akik készek a munka és a dolgozó ember méltóságának és szociális jogainak védelmére és erősítésére, akik támogatják a gazdaságnak erkölcsi értékekre épülő megszervezését, akik előmozdítják az igazságosság ügyét a társadalomban és a nemzetek között. Olyan jelölteket támogassunk, akik a leginkább rászorulók iránti szolidaritás érvényesülését segítik, akik nem önző csoportérdekeket, hanem az egész emberiség javát szem előtt tartva fáradoznak a természet védelmén és a teremtett világ megóvásán, akik a magyarság érdekeit képviselik. Végül de nem utolsó sorban akik őszintén támogatják a Katolikus Egyházat, a keresztény értékeket és a békét.

II. János Pál pápával mi is elmondhatjuk: „A keresztény gondolkodás át tudja alakítani a politikai, kulturális és gazdasági társulásokat az élet olyan közösségévé, melyben minden európai ember otthon érezheti magát” (Ecclesia in Europa, 121).

Budapest, 2009. május 13-án, a Fatimai Szent Szűz ünnepén

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
31. hozzászólás
Létrehozva: 2009-05-27 22:30
Jakab
Hozzászólások: 171
"A múlt a reményteleneké, a jelen az önzőké, a jövő a hívőké!"

Isten nélküli élet


Azt hiszem, ez akkor kezdődött amikor valaki panaszkodott, hogy nem akar imádságot az iskoláinkban. És mi azt mondtuk, rendben.
Aztán valaki azt mondta, jobb, ha nem olvasunk Bibliát az iskolában.
a Bibliát, amely azt mondja: ne ölj, ne lopj és szeresd a szomszédodat felebarátodat, mint magadat. És mi azt mondtuk, rendben.
Aztán valaki azt mondta, sérül a gyermek emberi joga, ha a tanár a gyermek engedélye nélkül tájékoztatja a szülőket az Ő csínytevéseiről, az iskolában elkövetett dolgokról.
Aztán valaki azt mondta, nyomtassunk újságokat meztelen nők képeivel
és hívjuk ezt a női test szépsége feletti egészséges, természetes
csodálatnak. És mi azt mondtuk, rendben.
És aztán a szórakoztató ipar azt mondta, csináljunk TV-műsorokat és mozifilmeket, amelyek az erőszakot, erkölcstelenséget, gyilkolást,
mészárlást reklámozzák. Már azért sem szólunk, ha ezeket a
gyermek műsorok főidejében, jobb estben reklám gyanánt (20 percben) mutatják be két mese közt a gyerekeinknek. És mi azt mondtuk, ez csak szórakozás, nincs is rossz hatása, és különben sem veszi senki komolyan. És végül mi azt mondtuk, rendben.
Aztán jött a korrupció, megvesztegetés, bank és bróker botrányok, csőd bűntettek, az állami szinteken elszámoltatásra nem kerülő milliárdok.
A vezetői hiteltelenség és hazugságok! Már az sem zavar, hogy
létminimumon élésed mellett, milliárdokat tesznek zsebre szemed
láttára, majd másnap elbizonytalanodsz, vajon a tolvaj és a csendőr,
vajon nem azonos csapatban játszanak? Aztán majd belefásulsz az
egészbe. Legfeljebb már téged sem tart vissza semmi, ha alkalmad
adódik a zavarosból halászni, amit már a gyermeked előtt sem
szégyellsz. És mi azt mondtuk, rendben.
Most pedig feltesszük magunknak a kérdést: miért nincs a gyerekeinknek lelkiismerete, miért nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, és miért nem okoz nekik problémát, hogy egy mobil telefon reményében megöljék az idegeneket, osztálytársaikat, saját magukat.
Talán, ha elég hosszan és keményen gondolkodunk rajta, ki tudjuk
találni. Azt hiszem, elég sok köze van ahhoz, hogy AZT ARATJUK, AMIT VETETTÜNK.
Furcsa, milyen egyszerű az emberek számára megvetni, kidobni Istent, zagyvaságnak, értelmetlenségnek tartani üzenetét, aztán csodálkoznak, miért megy pokolra a világ.
Furcsa, mennyire elhisszük, amit az újságok írnak, de
megkérdőjelezzük, amit a Biblia mond.
Furcsa, hogyan mondhatja valaki "Hiszek Istenben", miközben a Sátánt követi.
Furcsa, milyen gyorsan készek vagyunk az ítélkezésre és mennyire nem a megítéltetésre.
Furcsa, hogy az erkölcstelen, durva, vulgáris és obszcén dolgok
szabadon áramlanak a világhálózaton, miközben az Istenről való nyilvános beszédet elnyomják az iskolában és a munkahelyen.
Furcsa, hogyan lehet valaki Krisztusért lánggal lobogó vasárnap, és
láthatatlan keresztyén a hét további részében.
Furcsa, hogy jobban érdekel, amit az emberek mondanak Rólad, mint amit Isten mond rólad.

Gondolkozol?
30. hozzászólás
Létrehozva: 2009-05-19 09:05
Ati
Hozzászólások: 160
Május utolsó vasárnapján emlékezzünk meg a Magyar Hősökről!

A 2001. évi LXIII. törvényből:

1. § A Magyar Köztársaság Országgyűlése - tisztelettel adózva a hősök emléke előtt - a haza szabadságáért és függetlenségéért, a nemzet fennmaradásáért küzdött hazafiak emlékét e törvényben megörökíti.

2. § A Magyar Köztársaság Országgyűlése a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül, a ma élő és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánítja.

Minden településen, ezen a vasárnapon tartsatok Magyar Hősök Emlékünnepi megemlékezést, 20-30 perces időtartammal.

Kérlek, szervezzetek méltó megemlékezést lakóhelyeteken! Hívjátok meg a település haza-fiainak leszármazottait. Jól látható lesz az, hogy hová emelkedett és/vagy süllyedt egy-egy szóban forgó család.

Isten Áldjon Mindannyiunkat!
29. hozzászólás
Létrehozva: 2009-05-13 00:30
Ili
Hozzászólások: 728
A válság nem gazdasági, hanem elsősorban szellemi természetű

Jókai Anna Kossuth-díjas íróval és Csép Sándor újságíróval találkozhattak az érdeklődők péntek este a csíkszeredai városházán.

Csép Sándor előadásában a fehér pestis pusztítására hívta fel a figyelmet. A középkorban dúló fekete pestist manapság még az orvostanhallgatók sem ismerhetik meg, mivel a vírustörzs teljesen kipusztult. Azonban mostanság Európában egy ennél sokkal álnokabb és kevésbé észrevehető betegség pusztít, melyet fehér pestisnek neveznek. Ez a betegség szellemi természetű, és akiket, mondhatni, megfertőz, azok vagy egyáltalán nem mernek gyermeket vállalni, vagy csak egy gyermeket vállalnak. Az újságíró még a hetvenes években fedezte fel korunk betegségét, amikor is egy dokumentumfilm-sorozatot indított a román tévé magyar adása számára Egyetlenem címmel. Azért választotta ezt a címet, mivel Kalotaszegen ahol a film készült azt tartotta az akkori népi bölcsesség, hogy egy gyermek örömnek és bánatnak is elég. Emiatt jóformán minden családban csak egy gyermek született.

Hiába hívta fel a figyelmet a veszélyre az újságíró, sajnos, azóta ez a betegség még jobban elterjedt, sőt olyan vidékeket is megfertőzött, mint Csíkország, ahol a természetes szaporulat még a hetvenes években pozitív volt. Érthetetlen, hiszen a jelenlegi válságnak is az egyik oka, hogy egyre kevesebb munkavállaló tart el egyre több, idősebb nyugdíjast. Ha továbbra is hasonló mértékben folytatódik a népességfogyás, várhatóan 2050-re összeomlik Románia egész nyugdíjrendszere. Csép Sándorék Áldás–Népesség Társaság néven egy olyan szervezetet hoztak létre, mely a fehér pestis születésének és elterjedésének okait vizsgálja, és próbálja kezelni is ezt a betegséget. Az okok rendkívül bonyolultak, de a boldog népes családok követni való példáját már népszerűsítik.

„Amit ma gazdasági válságnak nevezünk, az valójában szellemi válság. A harmadik évezred embere ugyanis kezdte elhinni, hogy neki nem Isten nyomába kell lépnie, hanem Isten helyébe. A megistenült ember pedig mindig luciferi áldozat lesz” hangsúlyozta Jókai Anna.

Manapság egy luciferi világ vesz körbe minket, ahol egy ál-liberális értelmiség folyton azt szajkózza, hogy nem érdemes olyan fogalmakat használni, mint igazság, Isten, haza, mert nem létezik egy olyan felsőbbrendű spirituális hatalom, aki az embernek utat mutatna. A jó és a rossz csak egyszerű konvenció. Példaként egyik telefonbeszélgetését hozta fel az írónő.

Egyszer egy újságíró hívta fel, mivel A mérleg nyelve címet viselő könyv címe számára azt sugallta, hogy a mű kifejezetten politikai tartalmú lehet. Az egyik magyarországi kis párt ugyanis ezt a szimbólumot használja. Az illető nem is olvasta a szóban forgó könyvet, máris véleményt alkotott róla, nem csoda, hogy hirtelenjében elnémult, amikor az írónő felvilágosította, hogy nála a mérleg nyelve a krisztusi bölcsességet jelenti.

A bekövetkezett válság oka, hogy az értelmiség nem tud mértéktartó lenni emelte ki Jókai Anna. Létezik egy divatos életszemlélet, mely azt követeli, hogy nyitottak legyünk. Ez önmagában véve jó, vagyis ha létezik a mérleg nyelve, akkor el tudjuk dönteni, hogy milyen eszméket vagy cselekedeteket fogadunk el és követünk. Csakhogy ez a fajta nyitottság úgymond általános érvényű szeretne lenni, és emiatt sokszor teljesen abszurd és káros értékeket fogadtatna el velünk.

Jókai Anna a szingliséget hozta fel példaként. Az egyedül élők divatjának egyik pártolója azzal védte álláspontját, hogy az apácák és papok, illetve a szinglik életmódja között vont párhuzamot, merthogy mindezeket a magányosság jelzővel lehetne megragadni.

„Csakhogy ami az előbbiek esetében isteni megpróbáltatás, az utóbbiaknál önként vállalt önzés, mivel könnyebb egyedül élőként karriert befutni, mintha valakinek családja lenne. Bár­mennyire is nehéz a családi egységet fenntartani, vissza kell térni ehhez az »ősi« értékrendhez, ez a nemzet egyik létalapja” összegzett az írónő.

Szőcs Lóránt
28. hozzászólás
Létrehozva: 2009-05-12 13:54
Ati
Hozzászólások: 160
EMLÉKEZTETŐÜL!

Példamutató üzenet



A 4 éve elhunyt Pongrátz Gergelyre, és az ’56-os Múzeum születésének 10 éves évfordulójára emlékeztek Kiskunmajsán. A bensőséges, szentmisével egybekötött emlékezés, koszorúzással zárult. Pongrátz Gergely magyar radikalizmusát nem nézte jó szemmel a hatalom. Sem az Antall-kormány, sem a kommunista szocialistának nevezett utódpárt. A liberálisoknak pedig a nemzeti érték és érzés, maga a gyűlölet tárgya.

Ami a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy a magyar 1956 világon szinte mindenütt elismert csodájának méltó emléket állítsanak, az csak itt, Magyarországon nem volt természetes. A nemzeti érzés és érték melyre büszkének kellene lenni, mert jövőnk erre építhető útjában volt mindig a nemzetközieknek. Legyenek azok kommunisták avagy globalisták.

Pongrátz Gergelynek, ’56 hősének a rendszerváltozásnak nevezett gengszterváltást követően azt is meg kellett élnie, hogy az szdsz-s Kuncze belügyminisztersége idején bántalmazzák, és megbilincselve vonszolják el a Hősök terei tüntetésről 1997-ben. Azóta, tudjuk még rosszabbra fordult a magyar sors. 2006. október 23-án úgy ünnepeltek a hatalmon lévők, hogy véres rendőr terrorral gyakorlatilag lejátszották az 1956-os dicső forradalom és szabadságharc leverését magyar és ki tudja milyen nemzetiségű, azonosító nélküli bevetett „rendőrökkel”. A kormány részéről az 50. évfordulóra a tiltakozások ellenére felállított szégyen emlékmű, mely inkább a munkásőrök ék-alakú támadó felállására emlékeztet, mint ’56 szabadságharcára, a még élő ’56-sok többségét az akasztófákra emlékezteti. S mindezt iszonyatos költséggel, az állampolgárok adójából fizették.

Nem csoda, hogy ’56 hősének elképzelései az ’56-os Múzeum felállítása valamint méltó ’56-os emlékmű Budapesten nem találtak támogatásra a liberális Demszky Gábor főpolgármesternél. Ez az emlékmű-terv a történelmű hűségre, az egész világon ismert emlékekre hagyatkozott. A ledöntött Sztálin-szobor helyén a diktátor két csizmája, benne a lyukas ’56-os, ma már történelmi magyar zászló, melynek üzenete egyértelmű és közérthető. Szégyen, hogy sem ez, sem az ’56-os Múzeum nem valósulhatott meg a fővárosban.

Pongrátz Gergely szemben széllel sem adta fel. A Gondviselés Kiskunmajsára vezérelte, ahol:

„a Corvin köz főparancsnokának a napi politikát háta mögött hagyva már csak egyetlen fontos szándéka volt. Az, hogy emléket állítson egykori ötvenhatos bajtársainak. Az utcai harcokban elesetteknek, az életüket hazánk szabadságáért vesztőhelyeken áldozóknak, a hosszú és gyötrelmekkel teli börtönbüntetést szenvedőknek, az emigrációba kényszerülőknek. Életének utolsó tíz esztendejét arra áldozta, az idősebb testvér, Pongrátz Ödön szavaival élve szárnyas-oltárt emeljen Ötvenhat hőseinek, egykori bajtársainak” mondta megemlékező beszédében Kozma Huba, az ’56-os Történelmi Alapítvány társelnöke.

Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke a reformkor, majd az 1848-as szabadságharc és az azt követő megtorlással állította párhuzamba az 1945-től napjainkig történteket. Vörösmarty Mihály Előszó című költeményének 5 évszakát idézte, különösen a megtorlás és az ál-tavasz képeit idézve. Hangsúlyozta, hogy Pongrátz Gergely életútjának tanulsága, hogy soha nem adhatjuk fel a küzdelmet azért, amit meg kell valósítanunk.

A megemlékezés méltóságát emelte Dózsa László szavalata, a szamosújvári Örmény Katolikus Plébánia Kórusa.

Pongrátz Gergelyben 1990-ben érlelődtek meg azok a tervek, melyeket megvalósított rendkívül nagy összefogással és vasakarattal. A hatalommal szemben és helyett.

Hazajött Amerikából, és az erre a célra létrehozott Pesti Srác Alapítvány kuratórium alelnökeként a kormánytól kapott Mátyásföldi Laktanyában akarta a múzeumot, kápolnát, és a pesti srácok örökösei számára nyári táborokat megszervezni.

De magára maradt. Ezért Kiskunmajsára költözött és itt valósította meg álmait.

10 éve nyitotta meg kapuját az ’56-os Múzeum. 7 éve avatták fel a Csete György tervezte ’56-os Kapisztráni Szent János kápolnát, ahol kis fekete márvány táblák borítják a belső falakat, a hősök neveivel. A kápolna tornyán lövésnyomok emlékeztetnek a harcokra. A kápolnában helyezték örök nyugalomra Pongrátz Gergely földi maradványait is.

5 éve nyitotta meg kapuit az ’56-os ifjúsági tábor, ahová a Kárpát-medencéből érkeznek a magyar fiatalok minden nyáron, hogy az igaz magyar történelemmel ismerkedjenek.

Itt valósulhatott meg mindez, mert itt talált segítőkre: önzetlen munkáskezekre és működő nemzeti szellemiségre

Volt, aki a tervek kidolgozásával támogatta, volt aki kutat fúrt, alapot ásott, más drótfonattal kerítette be a nyári tábort, megint más a majdani kápolnát körbeölelő erdőt adományozta, volt aki pénzt szerzett a további és még további munkákhoz. Sok segítség érkezett a testvéreitől és az amerikai, emigrációban élő magyaroktól is.

A megemlékezésen közel háromszázan vettek részt. Jelen volt a település polgármestere, s több ismert személyiség. A nemzeti érzelmükről közismert Goj motorosok természetesen szép számmal jelen voltak, és koszorúztak. A Pofosz Hagyományőrző tagozata 40 fővel képviseltette magát. Salgótarjánból is több ’56-os érkezett. A pártok részéről csak a Jobbik koszorúzott.

Pongrátz Gergely negyedik terve, a méltó ’56-os emlékmű felállítása még megvalósításra vár. Össze kell fognunk, és meg kell valósítanunk. A ledöntött Sztálin-szobor a forradalom győzelmére emlékeztet.

Ezért a két csizmába tűzött ’56-os lyukas zászló emlékművet az 55. évfordulóra fel kell állítanunk.

Orbán Éva
27. hozzászólás
Létrehozva: 2009-04-25 11:56
Judy
Hozzászólások: 42
köszönöm az értékes információt, áldjn Isten Judit
26. hozzászólás
Létrehozva: 2009-04-25 09:14
Ili
Hozzászólások: 728
Ballán Marikáék már rendelkeznek ilyen igazolvánnyal. Őt kértem meg mi a menete, hogyan lehet igényelni.

A honlevél igazolványok a Magyarok Világszövetségének okmányirodájában igényelhetők: okmanyiroda@mvsz.hu (ezen az e-mail címen is tudtok érdeklődni)

Kedves Ilike!

A Honlevél 2500 Ft, ha tag is leszel. Ha nem akarsz tag lenni, akkor úgy tudom, hogy 3500 Ft. MVSZ tagság évi 2500 Ft, de lehet családi tagság is(együtt élő családtagok esetén),ez is 2500 Ft/év. Így első alkalomkor 2500 Ft honlevél+2500 Ft tagság. Megrendelhető a Honlevél újság is, mely tagoknak féláron jár. Emellett gyönyörű ingyenes programokra mehetsz a Magyarok Házába.

Kell kérni igénylő lapot, csináltatni kell 2 fényképet is.A képméretről őket kell megkérdezni.

Érdeklődni lehet: 06-1-267-45-10-es telefonszámon, a Honlevél osztályon.
Mindenben segítenek. Hivatkozhatsz rám. Ismernek engem.

Sok szerencsét kívánok.

Szeretettel gondolok Rád, szép hétvégét kívánok Isten áldásával,

Marika
25. hozzászólás
Létrehozva: 2009-04-24 08:23
Judy
Hozzászólások: 42
Nagyon szívesen kérnék én is ebből az okmányból.Több okból is,1. a cseh-morva eredetű nevemmel jelezvén azt a tényt, hogy Magyar vagyok,2.lelki szükségletem lenne , hogy evvel az okmánnyal a MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGÉHEZ tartozni, eltüntetve a trianoni határokat, akár csak egy papír segítségével. 3.és a szívemnek oly kedves Erdéllyel és rokonaimmal "egyesülni" Ki tudna segíteni, abban, hogy elmondaná nekem,hogyan juthatnék Én is ehhez az okmányhoz???
24. hozzászólás
Létrehozva: 2009-04-23 15:17
Ati
Hozzászólások: 160
Követői vannak Óváriné dr. Balajti Zsuzsannának a miskolci egyetem matematika professzorának, a Magyarok Világszövetsége oktatási bizottsága tagjának, aki kezdeményezte, hogy az érettségiző, végzős osztályok valamennyi tanulója kapjon életre szóló útravalónak egy honlevél igazolványt.

Tavaly egy iskola két végzős osztályának tanulói, idén két iskola négy végzős osztályának tanulói kapnak ajándékba egy-egy egyetemes magyar személyi igazolványt. A jó példa ragadós.

A honlevél igazolványt a Magyarok Világszövetsége bocsátja ki. Azt igényelheti minden magyar ember, bárhol éljen a világon. Trianon óta ez az első egyetemes magyar személyi igazolvány.

A honlevél igazolvány színe zöld, borítólapján Szent Koronás, indás körfonatú magyar állami címer. Méretei azonosak az útlevelek szabvány méreteivel. A különbség azonban a lényegben van.

Az útlevél arra való, hogy világgá eressze birtokosát, a honlevél viszont arra, hogy összekössön magyart a magyarral, és a HON-nal.

A fényképes igazolvány 32 oldalas. Benne megtalálhatóak legfontosabb nemzeti szimbólumaink, a Himnusz, a Szózat és a Székely Himnusz.
Első mondata kizár minden félreértést. E honlevél tulajdonosa magyar. The bearer of this document is a Hungarian.

Majd Babits Mihály Áldás a magyarra című versének sorai teszik teljessé az üzenetet:
"Erős igazsággal az erőszak ellen:
Igy élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb..."

A magyar nyelv iránti kötődést Sir John Bowringnak a magyar nyelvről írott vallomása erősíti meg eredeti angol, és magyar fordításban.

A honlevél igazolvány amely egyben az MVSZ tagjainak tagkönyve kibocsátását Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke kezdeményezte a 2004. december 5-ei elcsalt népszavazás után, a nemzeti öntudat erősítéséért és a nemzeti értékek eltüntetésére törő globalizmus ellensúlyozásaként.

Egy megkérdezett szülő boldogan mondta: "Az a gyerek, akinek honlevél igazolvány van a zsebében, magyar marad élete végéig, bárhova sodorja a sors."

A honlevél igazolvány tulajdonosai az élet legváltozatosabb helyzeteiben személyi igazolványként használják becses okmányukat, amit a legtöbb intézmény Európa-szerte elfogad. A honlevél igazolványok a Magyarok Világszövetségének okmányirodájában igényelhetők: okmanyiroda@mvsz.hu

Budapest, 2009. április 22.

MVSZ Sajtószolgálat
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép