Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Keresztény Magyarország Portál - Fórum - Történelmünk és Hiteles Történeteink. - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek Huba napja
2 felhasználó online
0 tag, 2 vendég



Képek a galériából

Tisza-parti idill, Topor M.
Krisztus Trierben őrzött köntöse
Fórum

Oldalak: [1]
27. hozzászólás
Létrehozva: 2012-10-08 00:29
Ili
Hozzászólások: 728
MAGYAROK NAGYASSZONYA KÁPOLNÁJA RÓMÁBAN
A SZENT PÉTER-BAZILIKÁBAN ÉS AZ OTT ÁBRÁZOLT MAGYAR SZENTEK

A Magyarok Nagyasszonya-kápolna a Szent Péter-bazilika grottájában István király és a Patrona Hungariae szobrával, valamint a magyar szenteket ábrázoló reliefsor a hosszanti falakon



1975-ben, miután Mindszenty prímás-érsekbíboros önkéntes fogságának véget vetve - a Vatikán és a magyar kormány megegyezése alapján - Ausztriába távozhatott, a vallási ügyek terén megenyhült a helyzet a kommunista Magyarországon.
1976. február 10-én VI. Pál pápa Magyarország prímás-érsekévé dr. Lékai Lászlót nevezte ki, és még ugyanez év májusában bíborosi rangra emelte. Lékai László, aki Rómában végezte tanulmányait, jól ismerte Róma és hazánk történelmi kapcsolódásait, arra kérte VI. Pál pápát, hogy a Szent Péter-bazilika altemplomában adjon helyet egy magyar kápolna kialakítására, mert ez kontinuitás a lehetne annak a kápolnának, melyet Szent István királyunk kapott II. Szilveszter pápától, és amely mellé zarándokházat is építtetett a magyar zarándokok számára. Ezek az épületek az ősi constantinusi Szent Péter-templom mellett állottak, és 1976-ban éppen kétszáz éve volt (1776), hogy ezeket lebontották, hogy a Szent Péter-bazilika új sekrestyéje számára helyet nyerjenek.
VI. Pál pápa Lékai bíboros kérését teljesítette, és a Szent Péter-bazilika ún. grottáiban kijelölte a helyét a magyar kápolnának.
A "grották" (barlangok), amelyeket csak a közérthetőség kedvéért nevezünk altemplomnak, építészeti szempontból nem emlékeztetnek a mi középkori vagy későbbi egy-, esetleg többterű altemplomainkra, kriptáinkra, amelyek nagyjából a fölöttük lévő templom alaprajzát követik. A Szent Péter-bazilika grottáit a reneszánszban vájták ki a mai bazilika járószintje és a lebontott constantinusi templom közötti, mintegy három méter magas feltöltéseiből.
Neves építészek azután ez üregekből szép, boltozott helyiségeket alakítottak ki különböző nagyságban és folyosókra felfűzve. Egy részük pápák és királyok temetkezési helye, másokban értékes ókeresztény szarkofágokat, sírlapokat, feliratos köveket stb. őriznek, de van, amelyikben kápolnát alakítottak ki. Így a lengyeleknek, litvánoknak, íreknek is van már itt kápolnájuk.
A magyarok kápolnájának kialakításával Lékai érsek-prímás Gerő László építészt bízta meg a következő programmal:

- a kápolna jelezze Róma és a magyarság ezer éve fennálló kapcsolatát;

- legyen a magyar katolikusok számára zarándokközpont;

- mutassa meg, hogy Magyarország is bőven adott szenteket az egyetemes egyház számára;

- tükrözze egyrészt a középkori Magyarország szerepét vagy jelentőségét más nemzetek életében szentjei által is, másrészt utaljon más országokból jött és nálunk tevékenykedő nagy egyéniségek termékenyítő hatására;

- végül legyen a kápolna igényes, modern kivitelű.

A grottákban a kápolna céljára rendelkezésre bocsátott 16x4,5 m nagyságú dongaboltozatos teret, amelyet egy 60 cm-es keskeny fal két részre osztott, építészetileg is elő kellett készíteni a program megvalósításához. Először le kellett bontani a keskeny osztófalat. Gerő László, a műemlékek nemzetközileg elismert szakértője aki került minden erőszakos, eredeti falakat bontó beavatkozást - igen szellemes megoldással élt. A zavaró harántfalat középen oly mértékben vágta csak át (felül a boltozat ívét követve), hogy a megmaradt falrész a kápolna diadalíve lett. A belső tér magassága nem volt elegendő az előírt művészi program, díszítő domborművek és szobrok elhelyezésére, ezért szintsüllyesztéssel növelte a teret. A szintsüllyesztés újabb fal, csonkokat hozott napvilágra. A süllyesztés révén felszínre került egyenlőtlen falalapokat simára faragták, kivéve a kápolna hátfala alatt húzódó alapot, ahol Gerő ásatást is rendelt el, mert a constantinusi templom falának vélte. A vatikáni régészek feltárása azonban ezt nem igazolta.


A kápolna feltárás közben

A Magyarok Nagyasszonya kápolnájának
alaprajza
a Szent Péter-bazilika altemplomában


Gerő mégis ragaszkodott a kiugró alapfalnak mintegy 20 cm széles padkaszerű megtartásához, mert az a reneszánsz kori bazilika Bramante-féle építkezésének alapfala. Az ásatásból előkerült néhány szép római, középkori és reneszánsz faragott követ a most már láthatóvá vált alapfal nyersen hagyott külső síkjába helyezte el az építész, ezzel is dokumentálva régiségét.
Az így előkészített belső térbe - amely most már a külső folyosószintnél mélyebben fekszik - a hosszoldal két bejáratán át lehet bejutni, három levezető lépcső közbeiktatásával.
A művészeti program témáját ugyancsak Lékai bíboros határozta meg. Mivel a magyarok kápolnájának titulusa: Magyarok Nagyasszonya, ennek művészi megjelenítése egyértelművé vált. Ehhez kapcsolódott még a Szent István-i országfelajánlás gondolata, amit a bíboros ugyancsak érzékeltetni kívánt. Ennek megvalósítására a prímás-érsek művészeti tanácsadója Patakiné dr. Brestyánszky Ilona, valamint Gerő építész javaslatára szobormegoldás mellett döntött, amelynek megtervezésére és kivitelezésére Varga Imre szobrászművészt kérték fel. Lékai László elgondolása szerint azonban a magyarok kápolnájában helyet kell adni István királyon kívül a többi magyar szentnek is, és mindazoknak a szenteknek, akik áldásos tevékenységükkel a hazai hitéletet erősítették. Ez gazdagabbá tette a programot, de egyúttal bonyolultabbá is, hogy mindezt elhelyezhessék a kis méretű kápolnában az esztétikai látvány csorbítása nélkül. Végül egy dombormű-sorozatban állapodtak meg, amely a két hosszanti falat fogja díszíteni. A domborművek méretét (100x100, ill. 80x100 cm nagyságban) Gerő határozta meg, és a Képzőművészeti Lektorátus bevonásával tervezésükre szűk körű pályázatot hirdettek. A reliefek kő anyagaként a vörhenyes süttői kemény mészkövet írták elő, amely könnyen faragható, és csiszoltan igen szép, meleg tónusú, fénylő felületet ad. Ennek a kőnek használata azért volt lényeges, mert a sötétebbnek ható csiszolt sávok választják el egymástól a témájuknál fogva különböző domborműveket, ugyanakkor egységbe is foglalják azokat folyamatos képsor-szalagot alkotva, a kápolna két hosszanti falsíkján végighúzódva. Az egységes hatást és a látvány mértékadó ünnepélyességét még fokozza a csaknem azonos színű padlóburkolat, amely tardosi, ún. magyar vörös márványlapokból készült; a csiszolt felület csúszásgátlójaként minden burkolólapot 2 mm-es sárgaréz szegéllyel ellátva.
A kápolna legfőbb ékessége és uralkodó eleme Varga Imre szobrászati alkotása, ill. alkotásai: a Magyarok Nagyasszonya és Szent István alakja. A szobrok, egymástól való távolságuk ellenére is eszmeileg összefüggő kompozíciót alkotnak, amit még a leleményes elhelyezés is hangsúlyoz. A Szűzanya alakja, karján a gyermek Jézussal az oltár mögötti fal középső részére került, amely falnak teljes felületét ugyancsak Varga Imre acéllemezzel burkolta, és azt tompa fényű laparannyal is bevonta. Ezt az arany hátteret még domborításokkal is díszítette; életfával és honfoglalás kori tarsolylemezekről ismert motívumokkal, amelyek a magyarok keleti eredetére utalnak. E falra, szintén lebegőn - látomásszerűen - elhelyezett Magyarok Nagyasszonya bronzszobra a krómozott acéllemezből mintázott, de mégis könnyednek ható ezüstös fátyolával az egész kápolna sugárzó fénypontja. Tőle mintegy két méternyire, már a kápolna terében elhelyezett, ill. a bejárati lépcsőjére állított Szent István bronzszobra térdelni készülő mozdulatával és a kezében tartott korona gesztusával, valamint a Szűzanyára szegezett tekintetével az oltalmába ajánlott ország eszméjét testesíti meg.
A kápolna hosszanti tengelyét lezáró falon az ovális bronzlap kompozíció Amerigo Tot (Tóth Imre) alkotása.
A hátfalon láthatók még VI. Pál és II. János Pál pápa bronzcímerei; míg a diadalívet Lékai László bíborosi címere díszíti.
A kápolna építészeti előkészítését a tervek alapján (mint falbontás, ill. áttörés, szintsüllyesztés, újabb bejárat nyitás a stb.), valamint a kivitelezési munkákat (padlóburkolás, falfestés, villanyszerelés) a Vatikáni Műhely végezte, de természetesen minderre engedélyt kellett kérni a Vatikán megfelelő egyházi szakértői testületétől. E testületnek a jóváhagyása kellett a művészi koncepció megvalósításához is. Ez végül olyannyira megnyerte a tetszésüket, hogy Lino Zanini érsek, a Szent Péter-bazilika műhelyének vezető delegátusa közbenjárására a műhely igen értékes objektumokat ajánlott fel a kápolna liturgikus berendezésének kiegészítésére.
Kiemelkedő történeti és művészeti értéket képvisel a kisméretű oltár cosmata előlapja (XII. sz.), hátoldalán látható szép ókeresztény faragással (VI. sz.?). Az oltár nagyságát a vatikáni szertartásmester határozta meg. Ugyancsak cosmata darabokból van összeállítva a püspöki katedra és a csavart oszlopú felolvasópulpitus, a körmeneti kereszt lábazati tömbje, valamint két gyertyatartó az oltáron.
1980. október 8-án II. János Pál pápa felszentelte a Magyarok Nagyasszonya kápolnáját. (A kápolnahelyet ajándékozó VI. Pál pápa az előkészületi munkák ideje alatt halt meg; az oltár mögötti fallal határos térségben helyezték örök nyugalomra.) A felszentelésen a Magyar Püspöki Kar, 300 magyarországi és 300 külhoni zarándok vett részt.
Ezután "... a Vatikáni Műhely fogadótermében gyülekező magyar püspöki kar előtt Zanini érsek választékos római stílusban fejtette ki, hogy mit jelent a S. Pietro új magyar kápolnája. Lékai bíboros válaszában azt hangsúlyozta, hogy manapság az egységes és békés Európa gondolata mindjobban megerősödik. Ennek egyik legszebb kifejezője a mi Magna Domina Hungarorum kápolnánk a Szent Péter-bazilika altemplomában." (Gerő L.: A Magyarok Nagyasszonya-kápolna, Műemlékvédelem, 1981)
Mindehhez még hozzátehetjük, hogy a római katolikus egyház újra bizonyosságot tett törhetetlen hitéről. Mintha Lékai László már 1980-ban tudta volna, hogy nincs messze az idő, amikor hazánk egy új szemléletű Európa felé fog fordulni, és tagja kíván lenni annak az európai közösségnek, amelynek az ateista "harcos béke" helyett a keresztény és a nemzeti múlt békés megőrzése lesz a kitűzött célja.
A kápolna hátfalán a négy mezőre osztott ovális, bronz dombormű Amerigo Tot alkotása. A mezőkben:


Amerigo Tot szobrászművész bronz domborműve a kápolna zárófalán

A koronát 1000 körül küldő II. Szilveszter pápa. Az osztás felső jobb mezőjében, a nándorfehérvári győzelem emlékére a déli harangszót az egész keresztény világban elrendelő pápa, és a harangot meghúzó Kapisztrán (Capestrano) Szent János (1456).
Kapisztrán Szent János ferencrendi szerzetes, Hunyadi János seregében, szóval, Isten igéjével bíztatott a harcra a pogány török ellen a döntő nándorfehérvári csatában, 1456-ban. 1690-ben szentté avatták.) A harmadik mezőben a kápolnaadományozó VI. Pál pápa; a negyedik mezőben a kápolnát felszentelő II. János Pál pápa látható

A reliefek témái és az ábrázolások értelmezése

A két hosszanti falon olyan 20 magyar szentet, ill. életükből vett jelenetet kellett elhelyezni, akik vagy Magyarországon születtek és éltek, vagy innen származtak el Európa különböző tájaira, vagy pedig más országokból jöttek hozzánk.

Fentiek szerint az első csoportba tartoztak:
Szent István, Szent Imre herceg, Szent László, Árpád-házi Szent Margit, Boldog Özséb.

A második csoportot alkotják, akik más tájról jöttek hozzánk:
Boldog Gizella, Szent Adal­bert, Szent Gellért, Boldog Domonici János.

A harmadik csoportot alkotják az idegen országba került, ott tevékenykedő magyar szentek:
Boldog Magyar Mózes, Skóciai Szent Margit, Boldog Piroska, Árpád-házi Szent Erzsébet, Boldog Szalome, Szent Izabella v. Portugáliai Szent Erzsébet, Toulouse-i Szent Lajos, Boldog Erzsébet Szűz, Boldog Kinga, Boldog Jolanta, Szent Hedvig v. Jadwiga.

A Magyarországon született és élt szentek

Szent Imre herceg (†1031)
Szent István király fia, szent életű nevelők sora buzgólkodott lelke művelésén. A legenda szerint Szent Gellért is lelki vezetői közé tartozott. Imre herceget vadászat alkalmával vadkan ölte meg. Halálát az egész ország siratta. Szent László király Imre tetemét apjának, István királynak és Gellért püspöknek tetemévei együtt 1083-ban pápai engedéllyel "felemelte" (azaz kiemelték a koporsóból), és ezután az 1092. évi Szabolcsi zsinat mindhármukat szentté nyilvánította, ill. haláluk napját kötelező ünneppé tette.

A dombormű a vadkannak áldozatul esett Szent Imre halálát ábrázolja.

Szobrász: Kiss Kovács Gyula

Árpád-házi Szent Margit (†1270)
IV. Béla leánya, közvetlenül a tatárjárás után született 1242-ben, Dalmáciában. Szülei Istennek ajánlották megmenekülésük zálogául. A domonkos apácák rendházában a Nyulak szigetén (a mai Margitszigeten) a Megváltó iránti teljes odaadással, a feltétel nélküli vezeklés eszméi szerint élt.

A reliefen Margit testvérét, V. Istvánt kibékíti apjukkal, IV. Bélával.

Szobrász: Kiss Sándor

Szent László (†1095)
A magyar középkor legnépszerűbb szentje volt. Szent László I. Béla királyunk másodszülött fia. A Szent István által megkezdett keresztény államalapítás munkáját tulajdonképpen ő fejezte be. Szigorú törvényei az igazságszolgá1tatásban gátat vetettek a legcsekélyebb bűnözésnek is.
Adományaival gyarapította és erősítette a magyar egyházakat. 1192-ben III. Béla szorgalmazására III. Celesztin pápa I. László királyt a szentek sorába iktatta.

A reliefen a somogyvári bencés apátság alapítása látható.

Szobrász: Kiss Nagy András


Boldog Özséb (†1270)
Remete Szent Pál rendjének, az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendnek alapítója és első tartományfőnöke volt. A rend hatása később az ország határain túl, több külföldi pálos kolostor telepítését eredményezte. Ma is a leghíresebb a lengyelországi Czestochowai kolostor és kegyhely. A XIII. századtól kezdve a királyok által is pártfogolt, legkedveltebb szerzetesrendünk, egészen a török betöréséig. Közvetlenül 1526 előtt 63 rendházzal rendelkezett.

A dombormű ábrázolása: Boldog Özséb maga köré gyűjti a remetéket, megalapítja a szerzetesrendet, fénylátomása" hatására (amely szerint az erdőben a kis futó lángocskák nappali fényt sugárzó, egyetlen lánggá egyesültek).

Szobrász: Kő Pál
Idegen országból jött szentek

Szent Adalbert (†997)
Cseh fejedelem és szász hercegnő fia. 983-ban prágai püspök. 995 körül Géza fejedelmünkhöz jött Magyarországra, a pogányok keresztény hitre térítésének szándékával. A történetileg alá nem támasztott, Szent István nagyobb legendája szerint, Szent Istvánt is "megmártotta a keresztvízben". Lengyelországban, a pogány parasztokat térítve, vértanúhalált szenvedett.

A domborművön Szent István megkeresztelése látható a legenda elbeszélése szerint.

Szobrász: Kő Pál


Szent Gellért (†1046)
980 körül született Velencében, és a Szent György sziget bencés apátságában nevelkedett. 1015-ben érkezett Magyarországra.
A krónikák szerint ő Imre herceg lelki vezetője, később csanádi püspök. Szent István királyunk halála (1038) után a Lengyelországba száműzött Vászoly-fiak fogadására készült paptársaival, azonban a pesti révnél a pogányok Kelenhegy (a mai Gellérthegy) szikláiról a mélybe taszították, ahol Gellért, még lándzsáktól is átdöfötten, 1046-ban vértanúhalált halt.

A reliefen a halálra sebzett Gellért látható.

Szobrász: Kő Pál


Boldog Gizella (†1060)
Szent István magyar király felesége, bajor hercegnő. Személyiségéhez fűződik a koronázási palást készítése 1031-ből. István király halála után, élete hátralévő részét Passauban, a testvére, Szent (II.) Henrik által alapított zárda apátnőjeként töltötte, ott is halt meg 75-80 éves korában.

A reliefen Gizella az elkészült ismert koronázási palástot tartja egy térdelő leányalakkal.

Szobrász: Kiss Sándor


Boldog Dominici János (†1418)
Firenzei születésű, nagy tudású domonkos szerzetes. Pápai követként többször járt Magyarországon. Cseh és magyar földön a huszita eretnekek ellen küzdött. Budán érte a halál, 1418-ban. 1832-ben avatták boldoggá.

A domborművön a Budán prédikáló Boldog Dominici János látható.

Szobrász: Csíkszentmihályi Róbert


Magyarországon született, külföldön tevékenykedő szentek

Boldog Kinga (†1292)
IV. Béla magyar király legidősebb lánya az 1224-ben született Kinga. Krakkó és Sandomiers fejedelméhez, Szemérmes Boleszlávhoz adták feleségül, akivel jó házasságban élt. 1251-ben megnyitotta a híres bochniai sóbányákat, amelyhez azután a néphagyomány számos csodát fűzött. A XVII. században avatták boldoggá. Néhány évvel később XII. Ince pápa Lengyelország egyik védőszentjévé tette; II. János Pál pápa szentté avatta.

A relief azt a legendabeli gyűrű-csodát ábrázolja, amely szerint Kinga az apjától kapott aknaszlatinai sóbánya egyik aknájába, mintegy birtokba vétele jeléül, bedobja gyűrűjét.

Szobrász: Kiss Nagy András


Boldog Szalome (†1268)
Szalome 1211-ben született. Apja Lesko krakkói fejedelem. II. Endre magyar király Kálmán fiával kötött házasságot, azonban mindketten szüzességi fogadalmat tettek. Kálmán 1241-ben elesett egy tatárok elleni ütközetben. Szalome megözvegyülve 1242-ben visszatért Lengyelországba, és mint klarissza apáca halt meg. 1650 és 1672 között boldoggá avatták.

A dombormű a világi hívságok elől menekülő Boldog Szalomét ábrázolja.

Szobrász: Marton László


Skóciai Szent Margit (†1093)
A Magyarországra menekült Eduard angol királyfinak Ágotától, Szent István unokájától, Nádasdon született leánya, aki III. Malcolm skót király felesége lett. Szentté 1251-ben avatták.

A reliefen Skóciai Szent Margit gyermekeit oktatja.

Szobrász: Kiss Kovács Gyula


Boldog Piroska (Prisca) (†1134)
Szent László király és rheinfeldi Adelhaid lánya, később Irene néven Komnenos János herceg, II. János görög császár felesége.

A reliefen számos templom­ és kolostoralapításának szimbolikus jelenete látható.

Szobrász: Kiss Nagy András


Boldog Erzsébet Szűz (†1336)
III. Endre, utolsó Árpád-házi magyar király és Fenenna, lengyel hercegnő leánya, 1292-ben, Budán született. Tizenhárom éves korától a svájci Töss klastromában élt. Mérhetetlen sokat kellett szenvednie az őt sújtó betegségek miatt. Megadással viselte azokat. Rendtársai szenvedésének boldog tűrésében életszentségének megnyilvánulását vélték látni.

A domborművön látható ábrázolás: halála óráján kis madár jelent meg az ablakban, melynek éneke mosolyt fakasztott a haldokló ajkán.

Szobrász: Csíkszentmihályi Róbert


Toulous-i Szent Lajos (†1297)
V. István magyar király leányának (Magyar Máriának) és Károly, szicíliai királynak fia. Az egyházi pályán a Toulous-i püspökségig emelkedett. Sírjánál a betegek, sánták, vakok meggyógyultak. Szentté avatták 1317 -ben.

A reliefen Toulous-i Szent Lajos Assisi Szent Ferenc csodatévő ruhájával beteget gyógyít.

Szobrász: Marton László


Boldog Hedvig (†1399)
Hedvig, a lengyelek szeretett Jadwiga királynője. Apja Nagy Lajos, magyar és lengyel király. A lengyel főúri rendek a fiatal Jadwiga királynőjükkel kapcsolatos házassági terve a középkori lengyel politika egyik legsikerültebb sakkhúzás a volt. Hedviget Gadwigát) az idős, pogány litván fejedelemhez, Jagello Ulászlóhoz kényszerítették, a fejedelem és népe megtérése ellenében. Ezzel a házassággal Lengyelországhoz csatolták Litvániát. Szentté avatására a kommunista hatalom megszűntével, csak a XX. század utolsó éveiben került sor.

A relief Hedviget és keresztény hitre térő Jagello Ulászlót ábrázolja.

Szobrász: Csíkszentmihályi Róbert

Boldog Magyar Mózes (†1043)
A nálunk kevéssé ismert Boldog Magyar Mózes Kijevben élt. Wladimir kijevi nagyherceg hadseregének katonája volt. Később a Kijev környéki remetékhez csatlakozott. A nép már életében szentnek tartotta, neve máig ismert a kievi remeteség csodatevőjeként.

Az ábrázoláson Magyar Mózes remete egyik, betegeket gyógyító csodatétele látható.

Szobrász: Marton László


Árpád-házi Szent Erzsébet (†1231)
Az egész keresztény világban legismertebb magyar szentünk Árpád­házi Szent Erzsébet. Élete legnagyobb részét Thüringiában töltötte, a német nép is "nemzeti szentjeként" tiszteli, és Thüringiai Szent Erzsébetként tartja számon. II. Endre magyar király és felesége, Gertrudis gyermeke. 1207-ben született, feltehetően a sárospataki királyi udvarban. Lajos, thüringiai tartományi gróf felesége lett, aki 1227-ben meghal. Ezután Erzsébet csak a szegények gyámolításának élt. Túlzott adakozó kedve miatt férje rokonai minden jövedelmétől megfosztották. Az öntudatos Erzsébet, nem tűrve a sértést, gyermekeivel együtt elhagyta a wartburgi várat. Lelki vezetője, Marburgi Konrád szerzetes elérte, hogy Erzsébet a thüringiai tartományi gróf családjától özvegyi járadékot kapjon. Ebből építette fel a szegények számára a marburgi kórházat. Halála után három évvel szentté avatták.

A reliefen Arpád-házi Szent Erzsébet a keresztes háborúba induló férjétől búcsúzik.

Szobrász: Kiss Sándor

Szent Izabella, másik nevén
Portugáliai Szent Erzsébet (†1336)
Rokonságban állt az Árpád-házzal, II. Endre magyar király és második feleségének utódai révén. Dénes, portugál királlyal kötött házasságot, amelyet családi viszályok tettek boldogtalanná. Megözvegyülve, Coimraban, az általa alapított klarissza kolostorban élt és halt meg. 1626-ban avatták szentté.

A reliefen két családi kibékítés jelenete egy kompozícióban látható.

Szobrász:

Kiss Kovács Gyula

Boldog Jolánta (†1298)
Jolánta Kinga után, IV. Béla magyar király másik szent életű leánya, Jámbor Boleszláv, pomerániai herceg felesége lett. Szent életű nagynénje, Árpád-házi Szent Erzsébet példájához méltón, ő is Assisi Szent Ferenc szociális eszméit követte. Özvegyen a férje alapította gnézeni kolostor főnöknőjeként halt meg.

A dombormű az imába merült Boldog Jolántát ábrázolja.

Szobrász: Marton László

http://franka-egom.ofm.hu/irattar/irasok_gondolatok/kapolna/magyar_kapolna.htm
26. hozzászólás
Létrehozva: 2012-07-21 17:30
Ili
Hozzászólások: 728


NÁNDORFEHÉRVÁR – MAGYARORSZÁG ÉS NÉPEINEK LELKIISMERETE.

„Amiért a harang szól…” (?)


556. évvel ezelőtt 1456. július 22-én csoda történt: A Hunyadi és Kapisztrán vezette több nemzetiségű keresztény hadak felmentik és megvédelmezik „Magyarország kulcsának” számító Nándorfehérvárat, az akkori világ legerősebb hadseregének ostromától.
Az Oszmán Birodalom uralkodója II. Mohamed szultán megsebesül, a flottája elvesztése, nagy emberveszteségek és 20 napi ostrom után, a Konstantinápolyt – Új Rómát elfoglaló hadsereg feladja Nándorfehérvár ostromát, ezzel a hadjárat célját (a Magyar Királyság megtörésével az egykori Római Birodalom nyugati részének hódítását és egyesítését a keleti felével ) és visszavonul.
Ezt követően 65 évig az Oszmán Birodalom uralkodója nem vezet szárazföldi hadjáratot Magyarország és rajta keresztül Nyugat-Európa elfoglalására. Felvirágzik a humanizmus és reneszánsz.

Előzmények:

1453. II. Mehmed vezetésével az oszmánok elfoglalják Konstantinápolyt – az Új Rómát,
a Kelet Római Birodalom valójában Római Birodalom fővárosát melynek nyugati részét a népvándorlás csapásai megsemmisítettek.
A fiatal és tehetséges szultán nagyot gondol:
Egyesíti a Római Birodalmat és kiterjeszti a mohamedán vallást Európában.
Nagy erővel készül a megvalósításhoz.
A terv útjába a Magyar Királyság és „kulcsa” Nándorfehérvár áll:


III. Callixtus pápa felismeri a veszedelmet és védelmet szervez:
A növekvő veszély elhárítására 1455. május 15-én III. Callixtus pápa, keresztes hadjáratot hirdet. Megbízza a kasztíliai Don Juan de Carvajal bíborost, hogy keresztes hadat toborozzon a Német-Római Birodalomban, Lengyelországban és Magyarországon.


1455. június 20-án kelt brévéjében Callixtus megbízza Giovanni da Capestrano / Kapisztrán János ferencest szerzetest, hogy buzdítson a keresztes hadjáratra, s további pápai parancsig ne hagyja el Magyarországot.

Magyarországon Hunyadi főkaptány készül a küzdelemre.

1456. június 29. Róma, Szent Péter III. Calixtus pápa az oszmán veszély miatt,
„meghagyja valamennyi főpapnak, a kereszténység védelmében hirdessenek bűnbánatot, harangszóval szólítsák a híveket imára, tartsanak körmenetet”

Az oszmán hadsereg 1456. július 2-án éri el Nándorfehérvárat és nyomban megkezdi az ostromot 1456 július 14-én Szalánkeménről Hunyadi és Kapisztrán megindul a szárazi csapatokkal és a királyi hajósnéppel, hogy áttörje II. Mohamed oszmán hajóhadának blokádját és a segélycsapatokkal Nándorfehérvár felmentésére sorakozzon.


A megerősített al-dunai magyar flottacsoportosítás és a nándori hadikikötőből, ár ellenében kifutó naszádok közrefogják a Baltoglu admirális vezette, Zimonynál a Dunán horgonyzó és összeláncolt oszmán flotta erődöt, több órás közdelemben a blokádot áttörve megnyitják az utat a segélycsapatoknak az élelem és hadianyag szállításhoz, az ostrommal meggyötört Nándorfehérvárhoz.

Ez a magyar hajózás, a királyi hajósnép páratlan, mondhatjuk, legnagyobb teljesítménye.

(A királyi hajósnép a keresztény magyar állam egyik legrégibb intézménye. A középkori iratokban az elnevezés nemcsak a hadihajósokat és más hajósokat közvetlenül, hanem a hajózáshoz kötődő többi mesterséget – hajóvontató, révész, hajóács stb. – a hajósnép szolgálatára, fenntartására rendelt falvakat is átfogta.)

A királyi hajósnép fényes diadalt aratott.
Az ostromgyűrűt áttörték, szabaddá vált az út Nándorfehérvárba, erősítés, élelem és hadianyag érkezett. Újra remény gyúlt a lelkekben.
Szentkláray: …”Vitéz hajósnépünk teljes diadalt aratott! Hunyadi díszes bevonúlással ünneplé a diadalt Nándorfehérvárott, helyreállítá a várral való közlekedést, a várost élelemmel látta el, a betegeknek és sebesülteknek segélyt nyújtott s a meglődözött erődítményeket helyreállíttatá. Nándorfehérvár őrsége és lakossága hálával s elragadtatással üdvözlé Hunyadit és hősi hajós népét mint szabadítóit a legnagyobb szükségből.

Hunyadi megérkezése lelket öntött a fáradt, elcsigázott védőkbe, ugyanakkor a harcosok létszáma 12 ezer fölé emelkedett. A kereszteseket a Száva szigetén az ostromlókkal átellenben helyezte el.”

Az éjszakai haderő-átcsoportosítás eredményeképpen Hunyadi és Kórógyi János katonái csatlakoztak a Szilágyi Mihály parancsnoksága alatt már bent levő őrséghez, köztük mintegy 2-3000 főnyi keresztessel. A várban levő önkéntesek közül a fáradtakat és sebesülteket lecserélték.

A védők létszáma így a várban körülbelül 20 000 főre emelkedett.
Hunyadi és Kapisztrán további harcra serkentette Nándorfehérvár védőit, akik most már elhitték, hogy legyőzhetik a szultán félelmetes hadseregét.

A küzdelem még nem ért véget.

II. Mehmed tovább ostromolja a várat, mert flottája nélkül is biztos seregének végső diadalában.

Állítólag ezek voltak a vereségre adott első szavai (Heltai Gáspár):
"No, had Iárion: ha szinte kárt vallottunc, Azért ugy leszen, mint én akarom."

A szultán még nagyobb erővel, éjjel nappal ágyúzza, töreti a falakat, hogy mielőbb sor kerüljön a rohamra.

A sértetlen pihent, sokszoros túlerőben lévő oszmán haderő a támadásra készül, feltöltik a sáncokat.

A védők várják a támadást, mindenki tudja, hogy Hódító Mehmed hamarosan megindítja a teljes rohamot.

A következő nyolc nap eseményei, az ostrom menete július 15-22-ig.
(Részletek Cseh Valentin: Nándorfehérvár ostroma 1456. című könyvéből.)

Bár Hunyadi terve sikerült és a magyar naszádosok jelentős győzelmet arattak a dunai csatában a török flotta felett, a küzdelem még nem ért véget.

"A flotta elűzése és legyőzése után Corvinus Fejérvárhoz ér, megnyitja, és bevonul a városba, amelyet feltölt fegyverrel, katonasággal, élelemmel, a sebesült, beteg városiakat kiviszi, a várba tekintélyes erősítést helyez, az ostromlottak bátorságát az iménti győzelemmel visszaadja, és Kapisztránnal, e szent férfiúval együtt mindenkit biztat a város megvédésére."
-írta Bonfini.

Thuróczy Hunyadi szavait is idézte könyvében:
"Mit vagytok megrémülve? Most látjátok először a törököket? Gyakran megszalasztottuk őket, néha meg mi szaladtunk előlük. Miért zavar meg benneteket a látásuk, hiszen annyiszor láttátok már őket. Nem tapasztaltátok még ki a fegyvereiket és erejüket? Bízzunk tehát, fiacskáim, Krisztusban, akinek a nevéért már gyakran ontottuk vérünket, és bátran harcoljunk az ő meg a mi ellenségünk ellen. Nem halt-e meg értünk Krisztus? Mi is haljunk meg őérte. Legyen a lelketek állhatatos és bátor a harcban. Félénk ez az ellenség tudjátok. És ha
Isten velünk van, könnyen szét lehet őket morzsolni. Meg is szoktak hátrálni, és nem szégyellik, hogy futva menekülnek és futva térnek vissza hazájukba. Minek a sok beszéd? Mindezt magatok is tapasztaltátok, és sok háború fáradalmait viseltétek már vezérletem alatt."
Így ösztönözte katonáit a további küzdelemre.

Mind a július 14-i diadal, mind Hunyadi és Kapisztrán további harcra serkentette Nándorfehérvár védőit, akik – különféle nemzetiségek a magyarokkal összefogva – most már elhitték, hogy legyőzhetik a szultán félelmetes hadseregét.

Giovanni da Tagliacozzo:
"Újra remény ébredezett az ostromlottakban, újra örvendeztek, kik annyira búslakodtak, újra ujjongtak, kik szomorkodtak, s már kevésbé féltek a rettenetes ágyuktól; a
falak réseit be kellett újra tömni, az éhség megszűnt, eleség, gabona, bor bőven hozatott be a várba; bíztak a megszabadulásban, nem csoda, hogy, ha úgy a várban, mint a városban a vígság jelei mutatkoztak, míg odaát a töröknél szomorú csend honolt."

Találóan jellemzi Kapisztrán szerzetestársa az első sikert követő hangulatot, hiszen míg a vár védői már reménykedtek, hogy van esélyük a sikerre, addig az oszmán táborban kezdett eluralkodni a bizonytalanság.

Ennek ellenére II. Mehmed tovább ostromolta a várat, mert flottájának veresége ellenére is biztos volt seregének végső diadalában. Tudta, hogy ha ebben a helyzetben megtorpan és bizonytalanságot mutat, akkor erőnek erejével sem lesz képes katonáit harcra kényszeríteni.

Thuróczy szerint valamikor az ostrom alatt ezeket a szavakat mondta II. Mehmednek
az anatóliai basa:

"Hatalmas császár! Úgy illenék, hogy valami kellemeset mondjak felséged jelenlétében; félek azonban, hogy ezt az ostrom kimenetele megcáfolná kegyelmességed előtt; tudnunk kell, hogy a magyarok nehezebben hagyják ott a várat, mint a görögök.”

A szultán még nagyobb erővel, éjjel nappal lövette ágyúival a vár falait, hogy mielőbb sor kerüljön a rohamra.Ennek érdekében már a sáncok támadást megelőző feltöltésére is előkészültek a török katonák.

A dunai ütközettel nem ért véget a szultáni hadak vesszőfutása.
Történt egy alkalommal, hogy a vár védői által kilőtt ágyúgolyó becsapott az oszmán tüzérek egyik meteriszébe (védett ágyúállásába), ahol éppen Táji Karadzsa ruméliai beglerbég tartózkodott, aki ekkor meghalt. Ez óriási veszteség volt II. Mehmed számára, amit a török kútfők sem felejtettek el megemlíteni.

Nesri, akinek munkájából tudjuk, hogy a folyami csata után történt Karadzsa bég halála, így írt az esetről:

„Egy napon, mikor Karadsa bég a meteriszből a várat lövette, a várból egy golyó éppen a meterisz deszkáját érte, a deszka pedig Karadsa béghez vágódott és ő vértanúvá lőn."

A bég haláláról az 1486-ki névtelen is beszámolt a maga szűkszavúságával.

Ezekben a napokban esett meg az is, amiről Tagliacozzo tesz említést:
"Ekkor történt, hogy többek között két igen előkelő életben maradt törököt vezettek Kapisztrán atyához, kiket a tisztelendő atya igyekezett rábeszéléssel, érvekkel, nyájassággal, sőt fenyegetéssel a keresztség fölvételére bírni, de azok nem akarták vallásukat elhagyni.
János atya tehát elküldte őket diadal jelvényként János úrhoz. ……”

Ez az esemény is jelzi, hogy nem pusztán egy hódító hatalom és egy szabadságát védő nép, hanem két vallásilag is teljesen elkülönült világ csapott össze 1456 nyarán Nándorfehérvárnál.

A magyar hadvezetésnek természetesen nem a török foglyok megtérítése volt a fő gondja. S nemcsak a vár hadianyaggal és élelemmel való ellátása volt fontos, hanem az is, hogy megfelelő létszámú katonai erőt vigyenek be Nándorfehérvárba, ezért Hunyadi a lehető leggyorsabban megegyezett Szilágyival ennek kivitelezéséről.
A tanácskozásra azután kerítettek sort, hogy Kapisztránnal még a csata után bevonultak a városba.

Ennek a megbeszélésnek az eredményeképpen Hunyadi János az éj leple alatt a Dunán a a királyi hajósnéppel áthajózott mintegy 12 000 főnyi gyalogost és 1000 lovast a várba.

Erről minden bizonnyal Mehmed is tudomást szerzett, ezt bizonyítja Kritobúlosz munkája is: ,,S János, a magyarok és oláhok vezére (Hunyadi János), a Dunán túl a várral szemben ülve, negyvenezer gyaloggal nézi vala, a mi történik. S a mint megtudta, hogy a fal le van rombolva, hogy már a sáncz egészen be van hányva, s látta, hogy a viadal erősebb, mint sem gondolta, s a császár egész seregével támad, féltvén a várost, nehogy rohammal és fegyverrel erőszakosan elfoglalják, gyalogságával titkon átkel a folyón. És bemenvén a városba csendesen ül vala, senki sem tudván a kívül lévők közül, hogy átkelt."

Kritobúlosz a magyar sereg létszámáról tévedett, de a vár haderővel való megerősítésére vonatkozó ismeretei pontosak voltak. Az éjszakai haderő-átcsoportosítás eredményeképpen Hunyadi és Kórógyi János katonái csatlakoztak a Szilágyi Mihály parancsnoksága alatt már bent levő őrséghez, köztük mintegy 2-3000 főnyi keresztessel. A várban levő önkéntesek közül a fáradtakat és sebesülteket lecserélték.

A védők létszáma így a várban körülbelül 20 000 főre emelkedett.
A magyar haderő tartaléka ettől kezdve az ostrom végéig az a keresztes haderő lett, amely Kapisztrán vezetése alatt Zimonytól délre táborozott.
A tartalék bármikor kisegíthette a várban harcoló bajtársait, ha arra szükség volt. Veszélyeztették továbbá a szultáni had bal szárnyát, az anatóliai hadtestet. Ez a hadfelállás azért is előnyös volt a magyar csapatok számára, mert így egyszerre lehetett megoldani Nándorfehérvár katonákkal való további megerősítését és az oszmán had Szávára támaszkodó szárnyának a folyamatos veszélyeztetését.
A magyar hadvezetésnek az is nagy előnyt jelentett, hogy a keresztesek létszáma egyfolytában növekedett, amíg a város ostroma tartott, s még az után is érkeztek mindenfelől önkéntes katonák.
A beérkező keresztesek először Kapisztrán János előtt tisztelegtek, majd elfoglalták helyüket. Elsősorban magyarok, de idegen országok fiai is szép számban jöttek segíteni a nándorfehérváriaknak.

Tagliacozzo munkájából tudjuk, hogy 100 lengyel íjászt is felfogadott Kapisztrán János.

Az agg ferencesnek köszönhetően a zimonyi kereszteseknél rend és fegyelem uralkodott.
"Kapisztrán János atya -aki időközben elhagyta Nándorfehérvár várát - pedig
ez alatt Zimonyban tartózkodott; hívta, várta és fogadta a kereszteseket, akik mindenfelől, a legtávolabbi helyekről is oda özönlöttek. A keresztesek egyedül Kapisztrán atyának engedelmeskedtek mint kapitányuknak, sőt mint a pápa helyettesének; nem is csoda, mert attól a pillanattól kezdve, hogy Kapisztrán János gyujtó szónoklatára fölvették a keresztet, készen voltak érte tüzbe, sőt halálba is menni. S midőn látták szemökkel, hogy úgy él az emberek közt,mint egy angyal, hogy mily csodákat müvel a betegekkel, hogy mily készséges életét adni Krisztusért, hogy csak a fent levöket keresi, nem a földieket, hogy míg mások tétlenül állnak, ö mennyit fárad az ország szabadságáért, csoda-e ha csak neki akartak engedelmeskedni, ha öt, mint apostolt tisztelték, s öt annyira szerették, mintha az Isten rendelte volna nekik atyjuknak vezetőjüknek. Valóban ö volt az összes keresztesek igazgatója, vezére, birája,kapitánya és parancsnoka."

Az önkéntesek létszáma a július 14-i ütközetet követő napokban mintegy 27 000 főre volt tehető, bár Tagliacozzo szerint 60 000-en voltak. Ez a szám kissé túlzó, de tény, hogy állandóan növekedett a keresztes tábor létszáma Zimonyban az ostrom alatt. A magyar oldalon a várban állomásozó katonákkal együtt már feltehetőleg 47 000 fő állt fegyverben.

A július 14-e utáni egy hétben történt néhány érdekes eset, ami bizonyítja, hogy habár a harcok nem folytak teljes intenzitással, azért a szemben álló felek mindent elkövettek egymás megzavarására, s katonai vitézségének kipróbálására.
Egy alkalommal bizonyos Farkas nevű ifjú vitéz vívott meg jó néhány törökkel a vár elöterében, ám végül meghalt.

"Azon a napon, midön bejöttek a várba, látott János ur néhány törököt a vár körül járkálni, mintha csak bajvivásra akarnák ingerelni a keresztényeket. Megparancsolja tehát János ur néhány kiséretbeli vitézének, hogy fegyverkezzenek föl, s vivjanak meg a vár körül ólálkodó pogányokkal; ezen vitézek közül egy Farkas nevezetű ifju, Hunyadi belső embere elment tehát Kapisztránhoz és áldását kérte, mert mint mondá, Hunyadi parancsára meg akar vívni a törökkel. János atya kérdezte töle: »Meggyóntál?« mire az viszonzá: »Meggyóntam és megáldoztam.« Erre aztán János atya megáldotta öt. Kimenvén tehát a várból az ifjú, vitézül küzdött a törökkel és nehányat megölt közülök, de végre ö is elesett. Halálát János ur nagyon megsiratta és sokat búsult kedvenc vitéze miatt. Ezt azért mondottam el tisztelendö atyám, mert akadtak nehányan, kik az igazság ellenségei lévén, azt merték állítani, hogy az ifju, János atya parancsára hagyta el a várat és csatázott a törökkel."

De a két sereg, főként a keresztesek s a török is "szórakoztatta" a másikat.

"Egy este például, hogy ráijesszenek a keresztényekre, holott ők voltak megrémülve, sürü és nagy tüzeket raktak táborukban, mintha tudatni akarnák velünk, hogy már egész biztosan számitanak a győzelemre, mert a várfalak már egészen romban állnak. Másnap az Isten kapitánya, János atya viszonzásul megparancsolá, hogy a keresztény táborban gyujtsanak tüzeket; és az engedelmes nép annyi sok helyen, s oly nagy tüzeket rakott, hogy a keresztények által megszállt síkság az ő külön álló sok tüzeivel ugy tünt föl, mintha csak egyetlen egy óriási nagy tüz volna. János atya pedig a nagyvezér felé fordulva kiáltott: »Te nagy kutya! tüzzel akarsz minket elrémíteni? ijedjél meg te a tüztől, kit tüz fog elüzni, megszalasztani!« mintha csak előre tudta volna, mi fog történni. Így bátoritotta a népet, s arra tanította őket, hogy a törökök császárát csak »nagy kutyának« hívják és rossz néven vette, ha valaki más néven szólította a török szultánt. Másnap este a török táborban különböző hangszereken zenéltek, s oly nagy vígságot mutattak, mint akik már biztosak arról, hogy győzők lesznek és nem legyőzöttek. Erre aztán a keresztesek kapitánya szent buzgalommal eltelve, megparancsolta kemény hangon, hogy mindaz, kinek hangszere van, éjfél után fújjon bele ijesztésül, s maradjanak ébren mig virrad, akiknek pedig nincs hangszerük, pajzsokat, vagy deszkákat üssenek botokkal, kövekkel, hogy így hatalmas és borzasztó zajt keltsenek; napfölkeltekor aztán mindannyian vígan lobogó zászlókkal álljanak a török előtt, hogy annak színlelt örömét lejjebb szállítsák.,,

Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból / Hadizenészeink a harctéren (1456)/

„Idézzük fel az, 1456. évi török elleni nándorfehérvári" ütközet sorozatnak néhány emlékét! Ez legplasztikusabb képe a középkori magyar (és török) hadizene harcászati szerepének ! Ezért legyen bocsánatos az író bűne, hogy ezúttal terjengősebb a kelleténél !”

„1456· július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján érkezett Nándorfehérvárra - Belgrádba - a Kapisztrán János gyűjtötte keresztes segélyhad. A fanatizált kereszteseknek érkezését Szilágyi Mihály nándorfehérvári kapitány és őrsége nagyon várta. Hiszen híre járt, hogy II. Mohamed szultán mérhetetlen hadi erővel már meg is indult Nándorfehérvár ellen. Kapisztrán serege öt hajóval s a folyamparton vonuló gyalogsággal s lovasággal Pétervárad felől érkezett Nándorfehérvár alá. Seregei zene- és énekszó mellett vonultak be a várusba. A tüzes ferences megérkezesekor misét mond, majd lelkesítő beszédet intéz a sereghez.

Ám nemcsak Kapisztrán csapatai vonulnak fel zenével! A lassan Nándorfehérvár alá gyülekező törökök is muzsikálnak! A török hajóhadnak hatalmas vezérhajója (a magyarok hamarosan elsüllyesztették) a legjobb s legügyesebb hajósokat s tüzéreket hordozta hátán.
„Sok zászló és sok hangszer volt a fedélzetén. . . . Ez a hajó a többinél is vakmerőbb volt. . . ”
A vezérhajó ugyanis a keresztény seregeknek gúnyolása és ingerlése végen gyakorta megjelent a nándorfehérvári alváros alatt.

Kapisztrán seregének érkezése után pár nappal, július első hetében Ráckeve felől megérkezett Hunyadi János főserege is. Csatahajóit a Duna két partján lovasság kísérte. Ezek a bal és jobb parton haladó alakulatok s a vízi hajóhad kürtjelekkel tartották egymással a kapcsolatot.

Július 14-én vívják meg az első csatát. Erről Szeád Eddin török költő A történetek koronája című művében ekként dalol:
A trombiták harsogása, harci dobok ropogása
Betöltötte Keletet és Nyugatot,
A kardok csattogásának hangja
Az Ég kapujáig felhatolt:. . .

Giovanni da Tagliacozzo ferences barát, Kapisztrán olasz kísérője írja :

„az összes keresztesek, miután levelek, hírek, futárok útján értesítést kaptak, siettek a tisztelendő atyához. . . minden egyes csapat saját zászlaját hozta. A zászlóknak egyik oldalán a kereszt jele. A másikon Szent Ferenc, Szent Antal, Szent Lajos vagy Szent Bernardino (Kapisztrán kedvelt szentjének) képmása. Èzzel akarták jelezni, hogy Szent Ferencnek dicső követője volt az, aki őket összegyűjtötte. . : hogy a keresztes sereg csak szegényekből s nem gazdagokból gyűlt össze. . . Minden egyes csapatont felszereltek hangszerrekkel/: ezek az embereknek lelkesítésére szolgáltak. Voltak ott trombiták., kürtök, dobok., hegedűk., csengettyű elég nagy számmal. Ezekkel aztán akkora zajt csaptak, hogy nemcsak embereknek, de állatoknak megfélemlítésére is és odacsalogatására is képesek voltak . . . ”

„Hunyadi Jánosnak parancsából János testvér mellett – véges – végig két trombitás állott. Az ő trombitáiknak hallatára a keresztesek felébredtek, vigyáztak és felvidultak. A törökök ellenben félénkek, lehangoltak lettek.”

„A keresztesek addig nem foglalták el helyüket, mielőtt a tisztelendő attya előtt körmenetben ne tisztelegtek volna. Amikor azután megáldotta őket, a kijelölt helyre vonultak, és elszállásolták magukat. És ezek az emberek olyan, vígan, örömmel és tüzes lélekkel jöttek, mintha csak lakodalomba sietnének. . . nem pedig a legvadabb törökkel való harcra. . . ”

Ám bármilyen nagy is a lelkesedés, Hunyadi és Kapisztrán hadereje bizony maroknyi a török szultán főseregének erejéhez képeset.

Haselbachi Ebendorfer Erasmus fel is panaszolja Ausztria krónikája
című művében:


1. „Hol késik a Római Birodalom, hogy megfékezze a barbár népeket ?
2. Hol vannak legfényesebb választói, s retteget választófejedelmek?
3. Hol van Franciaországnak királya, aki elvárja, hogy a legkeresztényibb
királynak nevezzék őt?
4. Hol késik Anglia, Dánia, Norvégia, Svédország királya?
5. A lengyelek? Meg a cseheké?
6. Hol vannak Germánia és Skócia hatalmasai?
7. De imhol itt vannak a fegyverforgatásban járatlan jobbágyok, a patkoló
kovácsok, takácsok, szabók és csizmadiák, tanítók és diákjaik. . . ” 35

Bizony különös sereg ez ama „dücső lovagkorban” !

Tagliacozzo, így írja le őket:
„. . .mindnyájan, akik összejöttek, a köznéphez tartoztak: parasztok, szegények, papok, világi papok, tanulók, szerzetesek, különböző szerzetesrendeknek laikus testvérei, koldusok; Szent Ferenc rendjének terciáriusai, remeték. 36 Ezeknel - kivéve a várkatonákat – kevés fegyver vot. De már lovaik sem voltak, csak azok, amelyek élelmiszert hordtak. Lándzsákat sem láttunk náluk: Azok, akik páncéllal vagy más fegyverrel ékeskedtek, úgy tűntek, mint a Góliát ellen – Saul által – felfegyverzett Dávid! Azonban bőven ellátták magukat kardokkal, dorongokkal parittyákkal dobokka1– olyanokkal, mint amilyeneket a pásztorok hordanak –, pajzsa mindegyiknek volt. Akadt néme-
lyiknél íj, pisztoly, kovás puska (spingardae Plumbatae), vashorog.
Meghatottságodban - írja haza, Itáliába Tagliacozzo – sírtál volna Atyám, ha láttad volna a remeték rendjének perjelét, szerzetének hat tagjával ! Ők a hit iránt való buzgalmukban szinte égtek a vértanúság vágyától, és – reverendájuk alatt – vértben, karddal övezetten, fejükön sisakkal, karjukon pajzzsal rohantak az ellenségre..,"

A kereszteseknek világi papjai és szerzetesei gyakorta mondtak misét, és zsolozsmákat énekeltek…
A török hamarosan általános támadásra készül. Ágyútüzüket Hunyadi és Szilágyi a fellegvárból viszonozza.

„E veszélyes helyen – írja a támadók dalnoka, Nesri –Karadsa pasát egy ágyúgolyó találja, megitta a vértanúság serbetét…”

A szultán felelete: Estére egész táborában felharsan a muzsika, „Erre a keresztesek vezére – írja Tagliacozzo – szent haragra lobbant, és megparancsolta: mindenki, akinek valamilyen hangszere van, pontban éjfélkor szólaltassa meg azt! Akinek pedig nincsen az pajzsokat vagy deszkákat verjen bottal, kővel… hogy rémisztő és szívborzasztó zajt csapjanak.”

Ez a lárma azután egészen reggelig tartott.
"Amikor azután megvirradott az Isten emberének (Kapisztránnak) parancsára a töröknek szeme láttára zászlóknak lengetésével vigadoznak…. némelyek kürtöknek rivallására énekeltek, mások kiabáltak, megint mások táncra perdültek, vagy ég felé tárt karokkal ordítoztak és ugráltak . .. ezzel is igyekeztek a töröknek elbizakodottságát megtörni, bátorságukat lelohasztani, őket megfélemlíteni . .

Itt Jézusnak nevét kiáltják az égig.
Ott Mohamedét hangoztatják. . . ”

Kapisztrán oldalán a két magyar trombitás. Előtte Péter nevű magyar nemes katona tartja zászlaját: ő vezeti Kapisztrán kétezer keresztesét a törökre.
Hunyadi János mögött a főemberek sorakoznak fel, bandériumaikkal. Ez az országos, a királyi hadsereg. Ott van Kanizsai László, Rozgonyi Sebestyén, Koroghi János macsói bán. Káro1yi János is részt vesz a hadjáratban, szatmári inzurgensekkel.

1456. július 26-án a sebenicói püspök írja Budáról, hogy Bécsből is sokan érkeznek a török ellen. „Ma – írja – hetven jól fegyverzett diák érkezett Bécsből, s ugyancsak ma százötven pompásan felfegyverzett budai indult útnak. . . ” De érkeztek lengyel klerikusok, diákok is. „

A lélektani harcoknál azonban nagyobb küzdelem napjai érkeztek el. Az általános rohamra való előkészületeket jelezte, hogy a törökök készítik az utat ". ..az ágakat, összehordják a szemetet, polyvát hoznak, trágyát, hamut gyűjtenek, köveket, rözséket halmoznak egybe, hogy ezekkel, midőn már a falak teljesen romokban hevernek, a nagy és széles sáncárkokat betölthessék és így szabad és egyenes útjuk legyen a várhoz."

A következő napok még azzal teltek elsősorban, hogy a védők, ahol lehetett, kijavították a falak sérülését, míg a török folyamatosan ágyúzott. Hunyadi nem akart megkockáztatni egy általános kitörést a török sereg nagysága miatt, inkább átadta a kezdeményezést az oszmánoknak, s a kivárásra rendezkedett be. A védők várták, hogy a szultán támadjon -mindenki tisztában volt a városban azzal, hogy Mehmed előbb-utóbb megindítja a rohamot.

A július 21-22-i éjszakai roham II. Mehmed szultán július 20-án, 17 napi ágyúzás után Ismail aga tanácsára abbahagyta Nándorfehérvár falainak lövetését.

Ez Konstantin Mihailovic szerint rossz döntés volt, amit a szultán meg is bánt. Minden bizonnyal annak ellenére nem volt jól előkészítve a vár a rohamra, hogy már majdnem teljesen lerombolták az oszmán ágyúk. A vár ekkorra már komoly sérüléseket szenvedett:
"Az összes falak már földig le voltak rombolva; a nagy torony (a fellegvár középkorban Ne bojsa néven emlegetett tornya), melyben az örök voltak, s ahonnan a nagy ágyúkövek hullási irányát jelezték, a közepén megrepedt. .." -jellemezte Nándorfehérvár sérüléseit Tagliacozzo.

Maga Hunyadi is komoly károkról számolt be az ostrom után a királynak és a nádornak írt leveleiben. Az újabb régészeti feltárások alapján M. Popovic azon az állásponton van, hogy a támadásnak kitett felsőváros délkeleti fala ugyan komoly sérüléseket szenvedhetett, de ez csak a déli kapu (Sahat kula -a mai Óratorony) környékén kimutatható. Ezen kívül az alsóvárosnak a barbakán körüli része és a nyugati alsóváros déli fala károsodott. Találatot kapott még a Szűzanya Mennybemenetele székesegyház melletti metropolita-palota, és talán a ferencesek temploma is. Az alsóvárosi épületek Popovic szerint a lövedékek röppályája miatt sérülhettek meg, mivel a golyók rendszerint túlrepültek a felsőváros délkeleti falán, és így az észak-nyugati falat és a városi házakat találták el.

Látva, hogy a szultán leállíttatta a várfalak töretését és már az általános rohamra készül, Hunyadi abbahagyatta a falak javítását és megkezdte a felkészülést a roham elhárítására.

"Midön a tisztelendö atya (Kapisztrán) János úrtól megtudta, hogy a török végső rohamra készül, s hogy a vár rövid idő alatt török kézben lesz, az ellenség irányában is szeretetet akart tanúsitani, mert isteni sugallatra nehány keresztest vett magához és egy magyar szerzetes, névszerint Ferenc testvér, továbbá raguzi Sándor testvér és még egy másik Sándor nevű testvér kiséretében a Száva folyóhoz ment, s annak innenső oldalán a meder mellett megállva tolmács által hatalmas hangon a következö szavakat intézte a folyó tulsó partján táborozó törökhöz: « ti gonosz ellenségei Krisztus Urunknak! Mondjátok meg a ti legnagyobb kutyátoknak (a szultánnak), hogy mondjon le szándékáról, vonuljon el innen és hagyja békével a várat, mert ha ezt nem teszi, az Úr keze rövid idő alatt eléri, s kettős csapással sújtja, megszégyenül ugyanis, s kárt is szenved olyant, a milyent még keresztények részéről nem szenvedett az ő háza.» Mondta pedig ezeket a szavakat julius 20-án, Mária-Magdolna vigíliája előtti napon. " -tudjuk meg Tagliacozzotól.

Az atyának azonban volt egy nagyon fontos feladata is, amivel Hunyadi János bízta meg. Méghozzá az, hogy mintegy 4 000 keresztest vigyen a várba a zimonyi táborból. Kapisztrán végül saját zászlaja alatt bevonult ezekkel az önkéntesekkel Nándorfehérvárba, majd a bent lévő sérült és beteg katonákat kivitte onnan, hogy ezzel is segítse a védőket. Érdekes, hogy a nők nem hagyták el a várat, hanem a citadellába húzódtak, mivel úgy vélekedtek, hogy ott nagyobb biztonságban lesznek. Végül Kapisztrán Hunyadi utasítására elhagyta Nándorfehérvárt, mert utóbbi tudta, hogy az atya segítsége nélkül a zimonyi keresztes táborban felbomlana a rend, s ő nem tudna onnan segítséget kérni, ha erre szüksége lenne. Ezért is volt fontos, hogy a stratégiai tartalékként kezelt kereszteseket olyan ember irányítsa, akiben megbízhat. Kapisztrán Hunyadi feltétlen bizalmát élvezte, akárcsak a hadvezér a ferences szerzetesét. Talán ez volt az egyik titka együttműködésük eddigi sikereinek. Kapisztrán pedig megértette Hunyadi céljait, s a parancsnak megfelelően cselekedett.

„A győzhetetlen padisah megparancsolta, hogy intézzenek rohamot. ..az ágyúkat helyükre állították és megtöltötték. Még azon éjjel mindenik szakasz külön vívóárkokba vonult s létrákat vivén a vár falához támasztották. Az éjet nagy erőfeszítéssel virrasztották át.,,

A szultán általános rohamának előkészületeit jól jellemzik a fenti sorok, ugyanis reggelre mindennel el kellett az oszmán seregnek készülnie, hogy a támadást megindíthassák. A katonák valószínűleg nemcsak virrasztottak, hanem pihentek is, hogy uralkodójuk gyorsan birtokába jusson a városnak, és így végére érjen hadjáratának. Ez akkor már azért is fontos volt neki, mert a török táborban járvány dúlt -ahogy arról már Brankovics György rác despota is beszámolt egy korábbi levelében -, tehát sürgőssé vált, hogy mielőbb elfoglalják a várat.
II. Mehmedet az is motiválhatta a roham megindítására, hogy értesítették a pápai flottának a Dardanelláknál, a török tengerparti erősségek elleni támadásáról.

Bármi is volt a sietség oka, július 21-ére általános rohamot rendelt el a szultán Nándorfehérvár ellen.

"A törökök tehát eldöntötték egymás között, hogy a várat teljes erejükkel, s hatalmukkal rohanják meg; elhatározták, hogy azoknak, kik legelőbb jutnak a várba, a legnagyobb jutalmat adják, kik utánuk másodiknak jutnak be második jutalmat, s így tovább fokozatosan lefelé; eltökélték magukban azt is, hogy a legrövidebb idő alatt kezükbe keritik a várat. ...Ugy készültek tehát, hogy sz. Magdolna vigiliáján - julius 21-én -beveszik a várat; szegények nem gondoltak arra, hogy mid6n a vár elfoglalására erősitik magukat, saját károkat, gyalázatukat és vesztüket készítik elő."
Éppen ekkoriban értesítette Don Juan de Carvajal pápai legátus Kapisztránt és Hunyadit arról, hogy amíg ő nem érkezik meg csapataival, addig ne bocsátkozzanak harcba a török ellen.

Tagliacozzo is ír errő1 munkájában, s meg is indokolja, hogy azért nem lehetett várni, mert a török támadott, s azonnal elhárítja a János atyát a legátus be nem várása miatt ért kritikákat, ekképp:". ..bizonynyal szót fogadott volna a főtisztelendő követ urnak, mint a római pápának; mivel azonban Isten és a török harcra kényszerítették. ..",
ezért a pápai legátus kérését nem tudta teljesíteni se Kapisztrán, sem Hunyadi János. ..

A harcok előtti éjszaka nyugalomban telt el mindkét oldalon. Végül elérkezett július 21-e, az ostrom addigi legfontosabb napja -azt ugyanis mindenki sejtette, hogy aki ezen a napon győztesen kerül ki az ütközetbő1, az a végső sikert is eléri vagy elérheti. Az oszmán had már reggel felsorakozott a Nándorfehérvár előtti mezőn, s imádkozni kezdtek Allahhoz a győzelmes támadás reményében.

A vár védői is imára gyűltek reggel, kérték Istent, hogy segítse őket az eljövendő kemény harcokban a pogány törökkel szemben, majd hasonlóan a szultáni seregekhez, felsorakoztak a csatára. Az egész nap így telt el: az oszmán támadók és a nándorfehérvári védők farkasszemet néztek egymással. A nándorfehérváriak a falakon, a törökök a vár előtti mezőn. A szultán arra azonban ügyelt seregei felállításánál, hogy legyenek csapatainak tartalék hadosztályai is. E tartalékot az első vonal mögött állította fel, hogy a harcban elfáradó katonáit felválthassák, ha ez szükséges. Ezt a Hunyadi vezette magyarok is észlelték a várból, de egyelőre mindenki várakozott. Várt arra, hogy mit csinál a másik. A védők elsősorban arra, hogy a török megkezdje a támadást. Az oszmánok célja azonban a védők kifárasztása volt, mert az amúgy is gyenge magyar sereg elegendő pihentetett tartalék hiányában véleményük szerint így majd könnyebben veszít. A támadás elodázásának az is a célja volt, hogy a nagy meleg miatt amúgy is jobban kimerülő védők idegeit próbára tegyék, hogy egy teljesen kimerült és ideges ellenfelet győzhessenek le. Tudta ezt Hunyadi is, de semmit se tehetett a szultán terve ellen, hiszen a romos várfalak még mindig nagyobb esélyt nyújtottak a magyaroknak a győzelemre, mintha az országos főkapitány kitört volna csapataival és nyílt színen kezdeményez ütközetet.
Így jött el a délután, amikor a török végre megindította a vár elleni támadást. Az oszmán tüzérség valószínüleg ágyúinak zárótüzével vezette be a rohamot. Majd megindultak az akindzsik, akik rőzsével és mindenféle anyaggal kezdték feltölteni a várárkot.
,,S a katonák, rettentő nagy ujjongás után, futva és ordítva rohanának a lerombolt fal felé, a császárt megelőzve. És megrohanva a falat erősen viaskodának, erőszakosan be akarván törni." -írta Kritobúlosz az általános roham megkezdésénk pillanatairól.

Az árkokat feltöltő akindzsik voltak az elsők, akiket a védők golyó- és nyílzápora sújtott, de a lovaikról leszálló szpáhik és a janicsárok sem úszhatták meg a védők válaszát. A rettenetes hangzavart keltve érkező oszmánok támadását a védők egyelőre megállították a falaknál. Nándorfehérvár déli kettős falának romjainál öldöklő közelharccal vette kezdetét a csata, test --test elleni küzdelem bontakozott ki a magyarok és a törökök között.

Mindkét fél elszánt volt. Jól tudták, ha győzni akarnak, nem hibázhatnak. A védők célja csak egy lehetett: megvédeni hazájukat a török hódítástól. S e megvédendő haza e pillanatokban Nándorfehérvár volt. E város jelképezte ezekben az órákban a Magyar Királyságot; ezért sem adhatták meg magukat, mert ha feladják a küzdelmet, akkor hontalanná válnak. A védőket eleinte segítette, hogy a közelharcban a török nem tudta kihasználni a nagyobb létszámából és a jobb felszereltségéből adódó előnyét. A küzdelem már több órája tartott a vár falainál, amikor a támadóknak végül sikerült áttörnie a védvonalon, és a felsőváros déli falszakaszain bejutottak a várba.
Ám a magyarok nem adták fel, elkeseredetten harcoltak tovább a felsőváros épületei közt a betörő ellenséggel. A támadók házról-házra juthattak csak előre a fellegvár irányába, hiszen minden egyes ház és utca a védőket segítette.

A védők viszont egyre csak fáradtak és fogytak: a várfalakon és a felsővárosban megvívott harcokban a keresztesek és Hunyadi János zsoldosai is komoly veszteségeket szenvedtek el. Félő volt, hogy a vár védői kifáradnak, és Zimonyban várakozó friss, de harci tapasztalat nélküli csapatok nem tudják majd ellensúlyozni e gondot. A magyar sereg kifáradását mutatta az is, hogy az egyre jobban érvényesülő török túlerő elől a magyarok folyamatosan a fellegvár irányába hátráltak. Maga Hunyadi János a fellegvárban várta nehézlovasságával a fejleményeket, s amikor elérkezettnek látta az időt, mintegy 1000 lovas élén kitört a védett citadellából és a törökre rontott.

Sikerült is kiszorítania őket a felsővárosból, ekkor azonban Mehmed erősítést küldött nehéz helyzetbe került csapatainak, amellyel visszaszorította a fellegvár felé Hunyadit, így a nehézlovasság ellentámadása megakadt.

Az ostrom ezen szakaszában "Corvinus bárhol is küzd, hol szóval, hol tettel segítséget visz mindenkinek, korholja a félénkeket és tunyákat, szidja őket, a serényeket magasztalja, a legbátrabbakat egyenként megdicséri, és biztatja, hogy vitézül védelmezzék ezt a várost, a keresztény közösség bástyáját; emlékezzenek, hogy azokkal van dolguk, akiket azelőtt oly sokszor megszalasztottak, legyőztek, sokszor halálba kergettek, az előző ütközetben meg a Dunába veszejtettek; itt van az isteni segítség, itt van Jézus Krisztus, akinek nevében, vezérletévei, szellemében harcolnak. Maga köré gyűjti a veteránokat, mindenfelé száguldozik, rendbe szedi a sorokat, amint kell, a fáradtak helyébe pihenteket, a halottak helyébe élőket, a sebesültek helyett egészségeseket, a fegyvertelenek helyett fegyvereseket küld, mindenütt segít, ahol megszorulnak, beveti magát az ellenség sűrűjébe, visszaveri a benyomuló támadókat, teljesíti a legjobb parancsnok és katona kötelességét.,,

A védőseregben ott volt a vár hős parancsnoka, Szilágyi Mihály és Kórógyi János macsói bán is, akikért Kapisztrán így imádkozott:
"Szabadítsd meg Uram a te népedet!"

A védők erőfeszítéseinek dacára azonban a török megint a felsővárosban támadott, és végül ismét eljutott a fellegvárig, ahol Hunyadi nehézlovassága összezárta sorait, majd megint kiszorította az ellenséget a városból. Ekkor már kezd beesteledni, de ez mit sem zavarja a
szemben álló feleket. A harcok az éjszaka beköszönte után is folytatódtak a felsőváros égő házai és a közben meggyújtott fáklyák fényénél.
"A harcolók között iszonyú zaj volt; a váron kívül állók Mohamed nevét, a várban levők
Jézus nevét kiáltották."

A harcok nagy intenzitással folytak, s úgy tűnt, hogy egyelőre nem bírnak egymással a szemben álló felek. Mehmedet emberei ekkor arról értesítik, hogy a várost (felsőváros) már szilárdan tartják, s esély van a vár (fellegvár) elfoglalására is. Annak ellenére mondták ezt a szultánnak, hogy Hunyadi kétszer is kiszorította a törököt a felsőváros területéről. A török uralkodó parancsot adott, hogy a friss tartalékot vessék be és indítsanak újabb rohamot a vár bevételére. Ekkor már éjfél körül járt,s Hunyadi sem hagyta válasz nélkül ellenfele lépését: üzenetet küldött Kapisztránnak, hogy hozzon Zimonyból kereszteseket a várba. Célja a fáradt és sebesült katonák lecserélése volt, s bízott abban is, hogy lesz egy szusszanásnyi idejük a csapatoknak, hogy erőt gyűjtsenek a további harcokhoz. A török azonban nem várt -minek is várt volna? -a keresztesek megérkezésére.

"Éjfél körül Mária-Magdolna ünnepén, harmadszor kisérlették meg a törökök a vár bevételét; az összes török sereg megrohanta a várat, különböző gépeket és eszközöket hozva magukkal; mindenfelől körülvették a várat, s a legádázabb harcra keltek. .erősen ellentállottak, visszaüzték az ellenséget, s kövekkel agyonsujtottak nagyon sokakat közülök; egymást gyámolitották; a harcban részt vettek az asszonyok is, akik azonban nem gyönge nőknek, hanem erős oroszlánoknak látszottak; férfimódra felövezve, s férfias bátorsággal a harcoló férfiaknak nyilakat, köveket, s más harci eszközöket adtak kézhez, a férfiakat a védelemre, sőt a támadásra is lelkesitették, a sebesülteket a falaktól a vár belsejébe hurcolták, a nyilak vasát kézzel vagy fogukkal a sebekből kihuzták; úgy látszik a hadviselés ezen teendőiben igen jártasok voltak. Nem is csoda, ily nagy szükségben nem is tehettek mást, mint »Ex necessitate facere virtutem« -szükségből erényt gyakorolni -, mert ezen cselekedeteik által szemérmetességöket, tisztességöket, szüziességöket védték, jól tudván, hogy elvesztik azt, ha török kezébe jutnak. A vár belsejében levő testvérek pedig mind buzgóbban imádkoztak."


Ez a támadás annyira váratlanul érte Hunyadit, hogy emiatt nem tudta összeszedni nehézlovasságát sem, és kijelenthető, hogy a hirtelen offenzíva miatt nagy zavar keletkezett a védelemben. Ezt a török ügyesen használta ki, és egészen a fellegvár kapujáig jutott előre. A helyzetet a fellegvár nyitott kapuja is nehezítette, ami azért volt nyitva az ostrom ideje alatt, hogy Hunyadi a csapataival a megfelelő időpontban -amikor erre szükség mutatkozik -ki tudjon törni a törökökre. A másik célja az volt, hogy a védőknek legyen merre visszavonulniuk, ha erre szükség van. Nehezítette a helyzetet, hogy Kapisztrán keresztesei még nem érkeztek meg a zimonyi táborból. A keresztesek késésében minden bizonnyal szerepet játszott, hogy éjféltájt a sötétben már nehezebb volt áthajózni a Száván, s nyilván arra is vigyázni kellett, hogy az oszmánok nehogy rájöjjenek a magyar hadmozdulatokra.

Így a védőkre nézve kedvezőtlen helyzetben igen elkeseredett küzdelem bontakozott ki a fellegvár felvonóhídján a magyarok és a törökök között. A hídon folyó harcnak ekkor rendkívül nagy tétje volt, mert a felvonóhíd elvesztése esetén Nándorfehérvár fellegvára könnyűszerrel az oszmánok kezébe került volna. A támadók közben nem csak itt próbáltak meg bejutni a citadellába, ugyanis az ostrom ezen szakaszában az ostromlétrák és a mászókötelek is előkerültek, hogy a fellegvár viszonylag ép állapotú falaira feljussanak.

A helyzet magyar szempontból válságosra fordult, a védők egyetlen kis megingása a fellegvár és valószínűleg az egész vár vesztét okozhatta volna. Ők azonban már-már emberfeletti erőkifejtéssel tartották a citadella felvonóhídját: küzdött ott mindenki, aki élt és mozgott a várban, mert ekkor már nem volt hová hátrálni. És nem adták fel akkor sem, amikor a helyzet tovább romlott, s már öt török hadi jelvény éktelenkedett a várfalon. Miért is hátráltak volna?
Nehézségek adódtak, a helyzet súlyos volt, de a csata még nem dőlt el. Ahogy egyre több török jutott fel a falakra és egyre jobban szorongatták a fellegvárat, némi pánik érthetően eluralkodott a magyarok között, de szerencsére nem bomlott fel a védelem. Szilágyi Mihály állítólag már a menekülésen gondolkodott és a vár feladását javasolta, sőt –ugyancsak állítólag – Hunyadi katonái a kincseket kezdték el hajóra rakodni, hogy meneküljenek a várban levő többi nemessel együtt.
Tagliacozzo szerint ,. ..a harmadik vár hátsó kapuján életüket megmenteni óhajtván, biztos helyre menekülni igyekeztek. .."

Mi lehet igaz mindebből? Valószínűleg történtek előkészületek arra az esetre, ha a védők vereséget szenvednek. Bizonyos, hogy sem Szilágyi, sem a többi vezető nem igyekezett elmenekülni a várból, amíg annak elvesztését megakadályozhatták. Az is valószínű, hogy a vezetők közötti beszélgetéseken felmerülhetett a város feladásának lehetősége. Lehet, hogy Szilágyi ezt az álláspontot képviselte, de biztos, hogy elfogadta azt, amit Hunyadi akart -mégpedig a küzdelem további folytatását a török ellen. E kritikus pillanatokban, amikor az oszmánok több helyen is támadták a fellegvárat, nyilván nem volt könnyen elérhető cél a győzelem. Sokan kilátástalannak ítélhették meg a további ellenállást.
Ez is okozhatta, hogy többen elhagyták őrhelyüket, és kezdett pánikhangulat kialakulni a védők soraiban, amit Tagliacozzo kitűnően szemléltet:
"... katonák menekültek, a várjobbágyok a Dunára futottak s a kik a kapún nem juthattak ki, a magas ablakokból vetették magokat le önként a Duna habjaiba."

Ekkor azonban két, ma már csodásnak tekinthető váratlan esemény történt a fellegvárban, ami véleményem szerint eldöntötte az éjszakába nyúlt csata végkimenetelét.

III. csoda:

EIőször is a védők Kapisztrán Jánost vélték felfedezni azon öt ferences testvér között, akik a várban maradtak, amikor egyikük térden állva imádkozott a fellegvár valamelyik tornyának a tetején. A védők közül mind többen hitték azt, hogy Kapisztránt látják, és ez hatalmas lelkierőt kölcsönzött mindenkinek.

IV. csoda:

A küzdelem másik lélektani fordulópontja egy vitézhez köthető:
"Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe, akik még nem nyomultak be, hogy ők is jöjjenek a városba, a magyart pedig le akarta hajítani, hogy a keresztényeket elcsüggessze. Nyomban utánaered egy magyar, és miellőt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát."

...E két eset olyan erőt kölcsönzött a nándorfehérváriaknak, hogy talán nem volt a töröknek annyi katonája, amennyit le ne vágtak volna a védők ezekben az órákban.
Akkora erőt adott a Kapisztránnak látott ferences barát és Dugovics Titusz hőstette, hogy nem állhatott senki a magyarok útjába ezután.
Időközben megérkeztek a keresztesek is Zimonyból, és sikeresen hadrendbe álltak. Hunyadi tehát felkészülhetett az újabb kitörésre a fellegvárból.

„Ekkor jelenik osztán meg János, embereivel együtt a városból hirtelen előrontva, s nagy riadással azonnal megzavará őket, és erősen megdöbbentvén föltartóztatá tovább nyomulásukat. Ekkor oztán dühvel és bosszúval erös viadalra és nagy öldöklésre kerülnek, mind a nehéz gyalogság, mind a magyarok mind két részről dicsően küzdvén, egymás-
sal versenyezvén, és emberül viselvén magokat; amazok ugyanis azt hitték, hogy már körűlbelöl kezökben van a vár és szörnyű szégyennek tartották oda hagyni, a magyarok pedig szégyenlették, hogy megverjék őket és ilyen várost kiereszszenek kezeik közzűl.”

A harcok ettől kezdve jó irányt vettek a védők számára, mert egyre inkább felülkerekedtek a törökök felett.
Annak ellenére sikerült ez, hogy továbbra is több helyen dúltak a harcok.
Hunyadi ellentámadása sikeres volt, meghátrálásra kényszerítette a törököket a fellegvár felvonóhídjánál, így enyhült kicsit a nyomás. A védők ezt ügyesen kihasználták, mivel összegyűjtöttek egy csomó rőzsét, szőlővenyigét s mindenféle éghető anyagot, amit kénbe mártottak és meggyújtottak, majd a felsővárosban harcoló török katonákra dobáltak.

„Midön pedig hajnal felé azok a keresztesek, kik a külsö vár környékén voltak, látták és
hallották, hogy mily ádáz tusa folyik a felvonó hidon, s hogy mily tenger sok török van már a vár udvarán, midőn látták, hogy a vár körüli árkok, sáncok tele vannak törökökkel, s hogy mily tömegesen todulnak be a törökök tartottak attól, hogy a törökök rohamosan növekvő számával szemben minden ellentállás lehetetlen lesz. Fogták tehát magukat, s mintha csak a Szentlélek sugallta volna nekik, kénbe mártott rőzse, vessző, venyige nyalábokat, s egyéb könnyen gyuló és égö dolgokat meggyújtva és égve mindannyian egyszerre, mintha csak összebeszéltek volna és valamennyi nyaláb egy kézben volna, a sáncokban levő, s a bástya romokon fölkuszó törökökre vetették. Ó nagy Isten! Senki se menekültetett meg a tűztengerből; a kik a sáncokban voltak -s ki tudná megmondani számukat! - mind egytől-egyig tűzhalált szenvedett, egy se maradt életben. A kik a sáncokba le menni akartak, rémülten vonultak vissza: a kik pedig a várban már benn voltak, s személyharcot vívtak a híd birtokáért, midőn meglátták, hogy mily hatalmas tűzoszlopok veszik körül mindenfelől, megrémülve abbahagyták a harcot s iszonyú zaj között iparkodtak menekülni a várból; sokan elvesztve józan eszüket nagy zavarukban vakon ugrottak le a falakról a sáncokba, és nyomorultan pusztultak el ott a rettenetes tűzben; a kik pedig visszariadtak ettől a halálos ugrástól, azokat a vár udvaron lévő keresztesek ölték le egy szálig. A kik pedig még nem szállottak le a sáncokba, s a kik a sáncokban lévőknek kezére adták az ördögi szerszámokat, melyekkel harcoltak, látván a tűztengert, egekig érő ordításba törve menekültek ágyúikhoz, hol biztosmenedéket lelni véltek."

A támadó török had valóságos csapdába került, hiszen Hunyadi és a keresztes csapatok közé szorult egy részük, míg sokan fennrekedtek a falakon. A török katonák ruhái könnyen tüzet fogtak, ez pedig döntően befolyásolta az ellenség morális állapotát. Lassan kitört a törökök között a pánik, hiszen akárcsak egy héttel korábban a folyami csatában, úgy most is vadásztak rájuk a keresztények. Azokat, akik nem égtek meg a tűzben, a védők hányták kardélre. A török had megfutamodott a városból, s így akkora zavar támadt az ellenség soraiban, hogy Mehmed egy ideig képtelen volt rendet teremteni az oszmán táborban: be kellett látnia, hogy a további küzdelmet egyelőre nem folytathatja. Végül a szultán nagy nehézségek árán ráncba szedte csapatait a török ágyúk mögötti biztonságos táborában. Az oszmán sereg az ostrom kezdete óta másodszor szenvedett vereséget a magyaroktól Nándorfehérvárnál.
Mire felvirradt a nap, a város megtisztult a támadó törököktől, de az előző délután kezdődött roham hallottai mindenkinek jelezték a harcok nagyságát.

"Az árkok és a sáncok tömve voltak török hullákkal, s a legkisebb tereken is sok összeégett törököt láthattunk, úgy hogy a hullák sokasága miatt akadályozva voltunk a járás-kelésben. Bizonyára itt hevertek a legvitézebb, leghatalmasabb, legelőkelőbb törökök; a keresztények közül pedig 60-an szenvedtek vértanúhalált Krisztusért, de sokkal nagyobb volt a sebesültek és a sérültek száma. [...] Ö dicsőséges Atyám! Látnod kellett volna a nyilak tömkelegét, melyeket a törökök oly gyakorlottsággal löveltek a várba; a külső vár nagy udvara annyira el volt lepve nyilakkal, hogy a járó-kelők bárhova léptek, csak nyilakon járhattak. Midőn az asszonyok és mások a nyilakat összeszedték, csak úgy kötötték a nyilakból a nyalábokat, mint nádasban a nádkévét gyűjtik és készítik. A falak, vagyis jobban mondva, a falromok, a megmaradt gerendák, deszkák és faalkotmányok tele s tele voltak nyilakkal oly sürün, mintha mesterségesen kirakták volna őket." -írta Tagliacozzo a roham utáni állapotokról, a pusztulás és pusztítás mértékéről, a török erőfeszítések nyomairól.

Az oszmánok egyik legérzékenyebb vesztesége az a 400 janicsár volt, akik a roham alatt estek el. Maga Hunyadi úgy vélte, hogy a török mintegy 8000 embert veszített a 12 órányi küzdelemben, de a magyarok vesztesége is jelentős volt, s lényegesen nagyobb a ferences
krónikás által említett adatoknál. A védők teljesen ki is merültek a hosszú harcban.

A július 22-i keresztes roham és a vár megmenekülése

Mire július 22-én felvirradt a nap Nándorfehérvár egén, a török már elhagyta a várat és visszahúzódott táborába. Az előző napi vereség miatt zilált oszmán haderőben II. Mehmed szultán csak komoly nehézségek árán tudott rendet teremteni. Ez teljességgel érthető, hiszen a hadjárat során folyamatosan kudarcok érték az oszmán hadsereget, amelyik az újabb vereség hatására egyre inkább kedvét vesztette, és a létszáma is már csak 50-55 000 lehetett az ostrom ezen szakaszában.

" Ezek láttára az egész török tábort a legnagyobb szomorúság és csüggedés fogta el; vakmerőségük megcsappant, dölyfösségük letört. Akadtak közöttük, kik így szóltak: »Távozzunk, mert a keresztények helyett az ő Istenük hadakozik. «
A zavar nem szűnt meg köztük, a félelem nem hagyta el őket többé; megszűnt énekük, nem kiabáltak, csend uralkodik közöttük, a kürtök, harsonák, s egyéb zeneeszközök elnémultak."

A szultán azonban ezzel a hadsereggel próbálta meg céljait elérni, ezért is tett meg mindent hadereje megfegyelmezése érdekében. Az egyre fásultabb és fáradtabb seregnek egyelőre pihennie kellett, hogy újra támadhasson. Hogy biztosítsa serege nyugalmát a magyaroktól, őrjáratokat küldött ki, amelyek az oszmán tábor első vonalait felügyelték egy esetleges támadás ellen. Hunyadi is tudta, hogy a szultán csak kivár, de abban ő sem lehetett teljesen biztos, hogy újabb támadást fog-e rövidesen intézni II. Mehmed, vagy egyszerűen csak stratégiát vált és megpróbálja kifárasztani, esetleg kiéheztetni az őrséget. Ez utóbbira nem sok esély mutatkozott. Célja valószínűleg csak az lehetett, hogy időt nyerjen az újabb rohamhoz, hogy az oszmán erőket újra hadra tudja fogni.
Természetesen nemcsak Mehmed, hanem Hunyadi csapatai is kifáradtak az éjszakai harcokban, ezért a magyar csapatok számára is fontos volt, hogy kipihenhessék a majd 12 órás öldöklő harc fáradalmait. A sebesültek és a kimerült katonák helyét pihent keresztesek vették át. A magyar sereg vezetését az a tény is nyugalomra intette, hogy maguk is hatalmas veszteségeket szenvedtek, hiszen a korábban még 47 000 főnyi védőseregnek már csak alig 40 000 katonája állt harckészültségben. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a harcokban elsősorban a képzett katonák estek el vagy sebesültek meg, akkor annak ellenére is megérthetjük Hunyadi óvatos lépéseit, hogy Zimonyban ebből a létszámból 15 000 főnyi friss, pihent és tettre kész keresztes várakozott arra, hogy harcolhasson a törökkel. Éppen az ő egyre fokozódó harckedvük és fegyelmezetlenségük jelentett kockázatot a magyar
hadvezetésnek.

Hunyadi „ ..tartván attól, hogy a nagy öröm zavart, veszedelmet okozhat, mint az ország gondos kormányzója és főkapitánya megparancsolta Szilágyinak, hogy senkit se engedjen a Dunán és a Száván átkelni. Tartani lehetett ugyanis attól, hogy a keresztesek roppant nagy, de tanulatlan és fegyvertelen sokaságát a kétségbeesett és dühbe borult török megtámadja és elpusztítja.

Különben is az volt Hunyadinak a véleménye, hogy a török ujból megkisérli a vár ostromát. Óh nagy bölcsességű férfiú! Óh előrelátó óvatosságú vezér! Úgy akarta a törököt megalázni, hogy a keresztényeket romlásba ne döntse; csakhogy ez a dolog nem az emberi bölcsességgel, hanem isteni intézkedéssei dölt el. Hunyadi lelkére kötvén Szilágyinak a vár éber örizetét, páncélba öltözött és két férfiú kiséretében csolnakon majd a Dunára, majd a Szávára ment; azt hitte ugyanis, hogy ezeket majd a török elzárja és hogy ezt a vízen jobban megfigyelheti, mint a várban. A keresztesek azonban mind azt gondolták, hogy Hunyadi a várban van, hogy ott a török elleni intézkedéseket megtegye."

Az intézkedéseket a hadvezér meg is tette, s, hogy intézkedéseinek nagyobb súlyt adjon, halálbüntetéssel kívánta megtorolni, ha valaki megszegi parancsait -mindenkit el akart
ijeszteni attól, hogy zaklassa a törököt.
A délelőtt viszonylagos nyugalomban telt el. A 12 órás küzdelem után még a legedzettebb harcos is pihenni kénytelen, ha tovább akar küzdeni. Nem vágyott a pihenésre viszont az a több ezer keresztes, aki Zimonyban várta a fejleményeket. A védők sikere annyira fellelkesítette őket, hogy azonnal harcba akartak szállni a török ellen. Nemhiába tiltotta meg a volt kormányzó, hogy bárkit átvigyenek a folyón az önkéntesek közül, ugyanis tudta, hogy ez a hadakozásban járatlan tömeg katasztrofális vereséget okozhat, ha valami rosszul sül el egy török elleni támadás esetén. Tudta Kapisztrán is, hogy féken kell tartsa keresztesei törökellenes indulatát, hogy Hunyadi végrehajthassa tervét. Azt azonban senki sem tiltotta meg a kereszteseknek, hogy a török csapatokat idegesítsék. Sőt, maga Kapisztrán is híve volt annak, hogy a törökök ellen ilyen módon is harcoljanak. Ezért Kapisztrán a Száva torkolatáig vonult le kereszteseivel. Innen egyrészt jobban láthatták a várat s a törököt is. Talán Kapisztrán abban bízott, hogy a látvány segít lecsillapítani kereszteseit?

"E közben jött tisztelendő János atya, a keresztesek kapitánya a keresztesek egész seregével, elöl zászlójával és sok más magasra emelt lobogóval, különféle zeneeszközök hangja mellett s Jézus szent nevének hangos kiáltása közben s felállottak a Duna és Száva közti nagy síkon éppen ott, hol a Száva a Dunába ömlik. ott földbe tűzték zászlaikat, kinevették az ellenséget s gyalázó szavakat kiáltottak át hozzájuk. A törökök pedig, jóllehet az ágyuk még kezeikben voltak s a keresztények egész szomszédságukban voltak, mégis úgy állottak ott, mintha a két fél között béke lenne; de nem így a keresztények, mert ezek bizony nem voltak csendben."
A délelőtt mindezek ellenére elég nyugodtan telt el, talán ennek a két sereg közt történt kis viszálykodásnak köszönhetően is.

Dél körül azonban érdekes dolgok kezdtek történni. Nem tudni, miért, néhány keresztes kiszökött a várból. Hogy a védők kiszökdösése pontosan miként következett be, azt ma már nem lehet rekonstruálni. S kár is lenne firtatni, kinek a felelőssége volt, hogy az a néhány önkéntes kijutott a várból. Minden bizonnyal számított, hogy Szilágyi Mihály várparancsnok még az éjszakai ütközet során megsebesült, és emiatt nem tudott kellő figyelmet fordítani az őrségre; az is elképzelhető, hogy az alacsonyabb rangú tisztek fáradtságuk miatt képtelenek voltak kellőképpen felügyelni a várőrségben levő keresztesekre, hogy azok nehogy magánakcióba kezdjenek. Tettük mindenesetre teljességgel felelőtlen volt, mert nem lehetett kiszámítani a török csapatok reakcióját, másrészt pedig Hunyadi határozottan megtiltotta pár órával korábban, hogy bárki elhagyja a várat. Ezzel a tettükkel tulajdonképpen akaratukon kívül nemcsak a saját, hanem a várban lévők életét is veszélybe sodorták. Azonban az események olyan irányt vettek, aminek következményeként e fegyelmezetlenség hasznára vált a vár védőinek.

E pár keresztes valahol a vízivárosnál szökött ki Nándorfehérvár várából, hogy különös és hajmeresztő akciójukkal meglepjék a törököket. Céljuk valószínűleg csak az oszmán hadak idegesítése és egyéni dicsőségük növelése volt. Olyan helyen mentek ki a várból, amelyet a keresztesek is láthattak a Száva túlpartjáról, ahonnan délelőtt a törökkel folytattak verbális háborút Kapisztrán János vezetésével. Csodák csodájára e felelőtlen védők rögtön el is foglaltak egy dombot a vár és az anatóliai hadak tábora között, nagyjából a mai belgrádi vasútállomástól délre.

Turszun bég így kommentálta az eseményt munkájában:
"Ekkor az okosak - azon elv értelmében, hogy a harcz: ravaszság - jónak találták, hogy a hitetleneket ki kell csalni nyilt térre. Tehát parancs adatott, hogy a sereg a vár falától kimerültséget színlelve húzódjék vissza. A hitetlenek részegségükben és elbizakodottságukban egészen biztosan mondták, hogy a török meg van verve s még a halott is fölmászván a résekre, a várból kiözönlöttek és megrohanták az iszlám seregét."

Az nyilvánvaló, hogy a törököknek valahogyan meg kellett magyarázniuk a délben kezdődött eseményeket, s Turszun bég, mint olvashattuk, a török ravaszságával indokolta a keresztesek támadását.
Ez az öt íjász azonban, akik kiszöktek, vélhetően az elfoglalt dombról elkezdték nyilazni azt a néhány akindzsit, akik az oszmán hadsereg első vonalát őrizték.

"A váron kívül egyszerre csak megjelent egy íjjakkal és nyilakkal fölfegyverzett keresztes csapat, melyet hirtelen nagyszámú török lovasság lándzsával kezében támadott meg; a keresztesek azonban, kik egy emelkedett földhányáson állottak, íjjaikról nyilakat kiröpítvén csakhamar visszaverték őket; a törökök hátat fordítva menekültek, de a folyton repülő nyilaktól megsebesülve nagy zavarban értek vissza övéikhez; más törökök pedig, kik a keresztesekre rohanni igyekeztek, midőn Kapisztrán atya hangos kiáltással Jézus szent nevét hívta segítségül, a keresztesek pedig utána kiáltották Jézus nevét, megrémülve estek le lovaikról; másoknak pedig a lándzsa esett ki kezéből, ismét másoknak meg a lovaik rogytak térdre; nem is csodálandó ez, hisz Pál apostol szerint ezen szent névre »minden térd meghajlik. «

Tiszteletreméltó Atyám! A legszentebb nevet oly erős hanggal kiáltották, hogy azt gondolta az ember, menydörgés van, midőn Kapisztrán atya szavára az összes keresztesek egyszerre, egy szívvel lélekkel kiáltották az édes Jézus szent nevét. A várparancsnok tudtán kívül még sok mások is mentek ki a várból, kik a törökök mellé érkezve, nem lett semmi bántodásuk a töröktől, hanem a legnagyobb biztonsággal sétáltak az ellenség szeme előtt; a kik először mentek ki, úgy látszottak, mintha fegyvereket tartottak volna maguk előtt, sértetlenek voltak, mintha angyalok volnának, habár egészen embernek látszottak; valóban angyalok voltak ők, kik hírül adták a keresztényeknek, hogy még az nap győzelmet fognak a pogányon aratni, s ez által csalogatták a keresztényeket, hogy még az nap küzdjenek meg a törökkel."
-írta Tagliacozzo a július 22-i, mindent eldöntő nap váratlan eseményéről.


Nem tudni miért, de az a pár akindzsi megfutamodott a kicsinyke magyar csapat elől, még az sem segített rajtuk, hogy az anatóliai beglerbég a segítségükre küldött 200 szpáhit.
Az eseményeket látva egyre több keresztes szökött ki a várból, hogy veszélyben levő társaiknak segítséget nyújtson, vagy, hogy részesévé válhasson a küzdelemnek. Azonban a keresztesek lelkesedése nemcsak a várban érte el tetőfokát, hanem a Száva túlpartján levő társaiknál is. Lassan Kapisztrán jelenléte sem tudta lecsillapítani a zimonyi táborban levő keresztesek harci kedvét. Azonban az ő átkelésük a folyón egyelőre elmaradt.


A kibontakozó csatát figyelő Kapisztrán Giovanni da Tagliacozzóval, Ambrogio d' Aquila baráttal és zászlótartójával, egy bizonyos Péter nevű magyar nemessel ugyanis csónakba szállt, hogy megpróbálja a várbeli kereszteseket visszatartani, a Száva és a Duna közti földnyelvnél állomásozóknak pedig megtiltotta, hogy átkeljenek a folyón. Attól félt, hogy a keresztesek sokasága irányíthatatlanná válik és mindegyikük rátámad a törökre, ö pedig nem akarta Hunyadi parancsát megszegni.
25. hozzászólás
Létrehozva: 2012-07-21 17:12
Ili
Hozzászólások: 728
„Midőn tehát, a mint mondottuk, a közel jövő nagy győzője és ellenség tiprója átkelt, két társával s a zászlóvivővel a folyó felől a vár felé igyekezett éhgyomorral, minthogy már több napon keresztül alig evett valamit és a sok dologtól kifáradtan; egész éjszaka ugyanis éber volt s ide-oda járt kelt; több napja már, hogy annyi ételt se vett magához, a mi egy kis gyermeknek szükséges és több éjszakát egészen átvirrasztott. A napnak 16. órája volt. Midőn azok, a kik a váron kívül voltak s kik először mentek ki a várból, a tisztelendő atyát észrevették, örvendezve futottak atyjuk elébe. A kik pedig a várban voltak, bár parancs szerint nem volt szabad; a romokon keresztül, a falak résein, a kapuk alatt a tisztelendő atyához futottak; sokan sereglettek így Kapisztrán atya köré: Kapisztrán pedig a sáncokhoz érve látta és nézte a csodálatos dolgokat, melyek az elmúlt éjjel és reggel történtek; látta a török hullák rengeteg sokaságát, melyek összeégve és semmivé téve hevertek ott a tíz eloltása után is, és meggondolván azt, hogy mily borzasztó veszedelemtől szabadult meg az elmúlt éjen a keresztény világ, összetett kézzel égre emelt szemekkel dicsérte Istent, hálát adva s egyre ismételve e szavakat:
„Ki a kezdetet adta, a befejezést is meg fogja adni.”
Állott pedig akkor a vár, jobban mondva a vár sáncok és az ágyúk között. A törökök pedig Kapisztrán láttára mind inkább félni látszottak, visszahúzódtak táborok felé, uralkodójukhoz és a nagy bombavető ágyukhoz, s készülődtek a védelemre, ha netán a keresztények rájuk támadnának vagy az ágyújokat elvenni akarnák; fegyvert fognak, puskáikat fe1szerelik, szuronyaikat előveszik.”


A várbeliek viszont úgy gondolták, az atya azért jött, hogy az élükre álljon a szultán elleni harcban. Kapisztrán János eleinte megpróbálta csillapítani őket, de látva, hogy ez nem sikerül - sem ő, sem tolmácsa, Pál székesfehérvári kanonok nem boldogult a keresztesek meggyőzésével -, szabad folyást engedett az eseményeknek. Mondván: megadja magát a sorsnak, és az isteni gondviselésre bízza mind a maga, mind a keresztesek életét és az ütközet végkimenetelét. Ebben bizonyára a Kapisztrán által a várban látottaknak és fáradtságának is szerepe volt. Az idős atya összeszedte erejét, és mintegy isteni sugallatra a fanatizálódott tömeg élére állt, hogy élete legjelentősebb cselekedetét véghezvigye.

Ekkor már délután 6 óra lehetett, és Kapisztrán a köré sereglett mintegy 1000 keresztessel megkezdte azt a támadást, amelyhez fogható ritkán történt a magyar és a világtörténelemben. A sereg élén Kapisztrán János botjára támaszkodva haladt előre. E botra volt rávésve Jézus szent neve, s ". ..ezzel a bottal kezében haladt kimerülten folytonos virrasztás és szünet nélküli fáradozása miatt, folytonosan kiáltva Jézus szent nevét. .."


Szilágyi ekkor már riadóztatott mindenkit a várban, s megpróbálta Hunyadit előkeríteni, hogy valahogyan kezelni próbálják a kialakult helyzetet, hiszen közben a Száva túlpartján állomásozó keresztes csapatok is megkezdték a folyón való átkelést. Minden bizonnyal önhatalmúlag döntöttek így, nem várva meg Kapisztránt, hogy mit is tegyenek -és jól is tették, hogy nem várakoztak az atya utasítására, hanem csatlakoztak támadásához. Félő volt, hogy a vár ható török ellentámadásban a János atya vezette keresztes had hamarosan felmorzsolódik, és ez a vár elvesztését is okozhatja. Hunyadi bizonyára észrevette, hogy valami történt, mert a Száva-parton álló keresztesek egyszer csak elkezdtek átkelni azon a 200 hajón és bárkán, ami a rendelkezésükre állt. Közben Szilágyi még megpróbálta Kapisztránt visszatartani a támadástól, mikor meglátta az eseményeket a vár egyik tornyából, ahonnan így kiáltott felé: "Ne menjetek el atyám, ne menjetek el, mindnyájan el fogtok pusztu1ni!"

- de szavait az idős ferences atya nem vette figyelembe, vagy nem is hallotta. Közben a keresztesek létszáma nagyjából 2000 főre növekedett. Az anatóliai hadtest már-már hitetlenkedve figyelte, hogy ez a kevés fegyvertelen ember meg akarja őket leckéztetni. Várták hát a törökök a fejleményeket, de arra, ami bekövetkezett, nem számítottak. Kapisztrán már-már hadvezéri erényeket megcsillogtatva felismerte, hogy ha az egyre szaporodó létszámú, de nagy összevisszaságban rohamozó seregét rögtön az anatóliai hadtestnek vezeti, akkor mindannyian vértanúkká lesznek, de a csatát elvesztik. Ezért, hogy csapatát megkímélje, rézsút balra fordult a keresztes sereggel, és az anatóliai hadtest előtt felállított ágyúk ellen vezette katonáit. "Látván őt közeledni az állomásbeli törökök, s hallván a kiáltozást megrémülten futottak a biztosabb helyekre és a jobban megerősített ágyúkhoz; mire az első ágyúkat könnyű szerrel foglalták el a keresztények.,,


E sikerben az is jelentős szerepet játszott, hogy a "török" tüzérek igazából keresztény zsoldosok voltak, akik eddig nem kerültek szemtől-szembe a védőkkel, s nyilván sokkolta őket a lehetőség, hogy a rohamozók árulóként fogják őket kezelni, ha valamelyikük fogságba esik, ezért inkább a menekülést választották, hiszen ez a harc számukra nem jelentett sokat. Miért is áldozták volna életüket a szultánért? Kapisztrán tehát kihasználta a török tüzérség megrémülését, s a sikerrel megerősítést kapott a harc folytatására.

A támadóvá előlépett keresztes csapatok rögvest elfoglalták a második, s nemsokára a harmadik ágyúállást is.

..A csata közepette Jézus nevét kiáltozták rendületlenül. "Az oroszlánhoz hasonlóvá változott János atya pedig, a törökök színe előtt véghetetlen örömének nyílt és hangos kifejezést adva a harmadik nagy ágyú álláshoz sietett, melyek több rendbeli különböző őrséggel voltak megerősítve. Ezen az állomáson a nagy ágyú védelmére sok puska és nagyobb védelmi eszköz szolgált. Ez az állomás nagy sáncokkal, földhányásokkal volt körül kerítve, miért is ide a török sereg közelsége, s a nagy erődítések miatt a keresztesek egy része ily kevés létszámmal félt menni. De a rettenthetetlen kapitány, többed magával, kiket a nyerendő zsákmánnyal és haszonnal lelkesített, zászlaja alatt Jézus sz. nevének hatalmas hangoztatásával bátran neki ment a harmadik állomásnak; midőn ezt a törökök látták, szegények vas szegekkel beszegezvén az ágyúk nyílásait, hová az égő kanócot alkalmazni szokták, éktelen lármával, mintha csak önön magukat átkozták volna, ott hagyva ágyukat és sok mindent, mit leírni nem is lehet, jajveszékelve vonultak vissza a császáruk táborába.

Ó Jézus Krisztus félelmetes szent neve! Ó fegyvertelen agg János atya, ki teljes vagy a szentség minden kegyelmével! Ő csodálatos ereje a szent keresztnek, melynek jelével a tisztelendő atya, a keresztesek mind, s maga a zászló is megjelölve vala! Ó Jézus édes neve! Ó szent Bemardin, kinek képe a lobogóra volt festve, a mint kezével Jézus szent nevére mutatott, mit látván a törökök, annyira megrémültek."
Így írt Tagliacozzo, akitől érthető, hogy az egekig magasztalja Kapisztrán hőstettét.


A keresztesek sikeresen támadták meg az anatóliai hadtestet, amely érdemben nem tudott reagálni az offenzívára. A helyzet ekkor a török számára kezdett válságosra fordulni, hiszen az utolsó, a harmadik ágyúállás elfoglalásával a keresztesek az anatóliai hadtest táborának közelébe értek, s ennek elfoglalása több mint érzékeny veszteséget okozott volna II. Mehmednek. Legfőbb gondja már az volt, hogy a keresztény tüzérek menekülésükkel a muzulmán katonákat is magukkal rántották, így pánikot okoztak a török balszárnyon, az anatóliai hadtestben.

Eközben Hunyadi János is visszatért a várba Kórógyival egyetemben, hogy gyorsan megkezdje előkészületeit egy azonnali kitörésre, ha a hadi helyzet megkívánja azt. Erre rövidesen szükség is lett.


Turszun bég szerint a szultán a következőket mondta a harcok közben az egyik török további visszavonulásra buzdító állítólagos ötletére:
"Az én szokásom az előrenyomulás, az ellenségé pedig a hátrálás.,,
Vagyis Mehmed szándéka egyértelmű volt: visszaverni a keresztesek támadását addig, amíg nagyobb kárt nem okoznak haderejében. Tétlenkedésre nem volt sem ideje, sem kedve II. Mehmed szultánnak, ezért nyomban megindult csapataival, hogy az addigra már az anatóliai hadak táborának szélét fosztogató több ezres keresztes hadtól megtisztítsa seregének bal szárnyát. Maga Kapisztrán eközben egy dombon vetette meg a lábát, s onnan buzdította
további harcra a kereszteseket. Biztatott mindenkit, hogy folytassa a küzdelmet a törökök ellen, akik beszéde közben egyre jobban megközelítették a kereszteseket.


A török ellentámadásról Tagliacozzo a következőkép számolt be:
"Elöl mentek a török nyilasok; utánuk a lovasok lándzsát tartva kezükben, mások pedig hüvelyéből kihúzott kardot, vagy más sebejtésre alkalmas eszközt tartván kézben jöttek mint az ordító éhes oroszlánok; bár minden keresztényt elakartak pusztítani, de mégis leginkább a tisztelendő atyát, az ö legveszedelmesebb ellenségüket akarták elpusztítani nyilakkal vagy más öldöklő eszközzel. A tisztelendő atya pedig, a keresztények vezére, még mindig ott állott a magaslaton, közel a törökhöz, mindenkinek szeme előtt s mintegy nyilaknak kitett céltábla, imádkozott, kiáltozott, kezeit majd összetéve az ég felé emelve, majd meg kereszt alakjában kiterjesztve s szorongó vágyakozással várakozott a vértanú halálra. A törökök pedig igyekeztek öt nyíllal, puskával eltalálni, őt megölni, de a nyilak, mintha szél hajtotta volna őket el a helyes irányból, a tisztelendő atyát kikerülték, mintha csak ésszel bíró lények lennének s a tisztelendő atya iránti tiszteletüket akarnák kifejezni; oly sűrűn repültek a nyilak, hogy mi alig láttunk mást, csak repülő nyilakat.

Azt hiszem tisztelendő atyám! (Marchiai Szent Jakab) hogy a legkiválóbb csoda volt az, hogy sem János atya, ki oly közel állott a törökhöz s még hozzá szabad helyen, a többiek közül magasan kiválva, -sem pedig zászlaja, melyet kibontva a törökök színe előtt lobogtattak, meg nem sérült a nyilak oly rengeteg sokaságában; midőn az említett kanonok úr, hogy János atyát a nyilak özönétől megvédje, pajzsát János atya elé tartotta, az szent haraggal ellökte maga elől a pajzsot, nehogy a vértanúság elnyerésében megakadályozza. Isten népe pedig, mely János atya körül állott, a törököt oly közel maga előtt látva, a hit iránti buzgóságban erősödve, az Isten iránti tisztelettől lelkesítve Krisztus ellenségeit nyilazta, lövöldözte, hajította, kövezte, levágta, keresztül döfte, megsebezte, megölte lefejezte, vízbe fullasztotta, mialatt a tisztelendő atya, mint egy második Mózes összetett kézzel, égre emelt szemekkel állt mozdulatlanul és imádkozott; midőn aztán Jézus szent nevét mint valami igen erős ifjú, harsányan kiáltozta, s arra mindannyian, kik a várban és a Száva melletti táborban voltak, hangosan feleltek, a törökök egyszerre hátat fordítottak."


Ezzel teljesen ellentétesen látták a török krónikások az eseményeket. A keresztesek
". ..a tábor nagy részét kirabolták volna, hacsak a császár -II. Mehmed -körötte lévő csapatokkal hirtelen közzéjük nem ront és föl nem tartóztatja rohanásukat. Ki is erősen harczolva dicsően megszalasztja és egész a falig űzi őket, irgalmatlanul öldökölve és gyilkolva, és nagyon vitézül erőt vévén rajtok visszanyomja és újra berekeszti őket a városba. Ekkor oztán maga is fölhagy az üldözéssel és visszavonul táborába. S nem igen sokat raboltak el a táborból, minthogy a császár hirtelen rajtok ütött s megszalasztotta és üldözte őket."


Bármennyire sikeres is volt a szultán támadása a gyenge, rosszul felszerelt, de létszámában egyre népesebb keresztes csapatok ellen, mégis hiba csúszott a kivitelezésbe. Valószínűleg a kapkodás miatt egy nagyon nagy katonai baklövést követett el Konstantinápoly meghódítója: minden őrizet nélkül hátrahagyta az ágyúkat! És a várban lévő Hunyadi János ekkor már készen állt 10-12000 fős seregével a Nándorfehérvárból való kitörésre, hogy segítséget nyújtson Kapisztrán csapatainak.

Nem tudni, hogy Mehmed számított-e arra, hogy a védők egy gyors kitöréssel kívánnak majd a keresztes csapatok segítségére sietni, de az tény, hogy teljességgel figyelmen kívül hagyta ennek eshetőségét, amit a tüzérség védelmének elhanyagolása is mutat. A magyar támadás végül bekövetkezett: Hunyadi csapatai élén kitört a szorongatott erősségből, hogy mentse a helyzetet, hiszen időközben kemény támadás közepette találták magukat Kapisztrán keresztes egységei. Jó helyzet felismerésének köszönhetően Hunyadi János kihasználta, hogy II. Mehmed fedezet nélkül hagyta hátra tüzérségét, ami megpecsételte a török sereg sorsát. Az is Hunyadinak kedvezett, hogy a keresztesek helyzete miatt a szultánnak balra kellett fordulnia csapatával, hogy az anatóliai hadtest sátrai felől támadó keresztes haddal szembeszállhasson, így viszont II. Mehmed csapatának jobb oldala védtelenül maradt, s felkínálta magát a várból jövő ellentámadásnak.

Kihasználva az ágyúállások védtelenségét, Hunyadi azokat a török vonalak áttörése után el is foglalta. így a csata végkimenetele tulajdonképpen el is dőlt. Miután magyar kézre kerültek az oszmán tüzérség ágyúi, megteremtődött annak a lehetősége, hogy az ostromló törököket a védők támadják, s ezzel végleg átvegyék a kezdeményezést az ütközetben. Hunyadi nem is tétlenkedett, hanem az ágyúállások elfoglalása után támadást vezetett a kereszteseket erőteljesen támadó török ellen. A lassan már egy napja talpon levő védők minden erejüket összeszedték, hogy ebben az utolsó csatában döntésre vigyék a magyarok és az oszmánok közötti harcot. Nem számított a fáradtság és a sebesülés sem -katonáink tudták, eljött a pillanat, amely megváltoztathatja az ostrom menetét. Mintha megelevenedett volna a bibliai Dávid és Góliát története, mert a magyar, szerb és még sok más nemzet fiaiból álló had Dávidként küzdött a rettegett óriás Góliát ellen. Hunyadinak sikerült a szultáni hadakat két tűz közé szorítania.


E pillanatokat jegyezte fel a már sokszor idézet Tagliacozzo:
"Midőn a törökök rengeteg sokasága emelt lándzsával, sőt a kar alá szorított, döfésre kész lándzsákkal gyors lovakon rohanva, a rettenetes lovak okozta zajban kiáltozva támadni akartak, a tisztelendő atya Jézus kiáltására -ó csodálatra méltó nagy Isten -hirtelen leesett a lóról; némelyek a lovak alá kerültek, némelyeknek akarata ellenére kihullt a lándzsa a kezükből, mások lehajtott fővel csüngtek a lovakról le, mások annyira elgyengültek, hogy lovaikat kormányozni nem tudták, vagy ha lóról le estek, a földről fölkelni nem voltak képesek. És ez nem is nagyon csodálandó; mert hitelt érdemlő jelentés igazolta, hogy Isten szolgálójának arcáról fénylő sugarak löveltek le, melyek rettenetes villámként sújtották le a törököket, utána pedig rémes sötétség következett: ez a dolog méltán rémítette tehát meg a törököket, s elmondhatták magukról:
»Félelem és reszketés jött rám és sötétség borított be engem". Nem mertek helyből mozdulni sem. Látták pusztulásukat és romlásukat, s minthogy azt elhárítani nem tudták, már mondogatták egymás közt: »Jaj nekünk, mert a keresztények helyett az ő Istenük küzd" s így zavarukban tétlenül vesztegeltek. S midőn már nagy tömegben álltak közel a keresztényekhez, úgy hogy számuk meghaladta a keresztényekét, akkor is kevélységük megtörésére az történt, hogy Krisztus fegyvertelen népe, véghetetlen bizalommal eltelve (...) végre vas vagy fa kalapácsokkal melyek kezeiknél voltak, halálra sebezték vagy megölték őket."


Így tudhatjuk meg a ferences szerzetestől a török roham összeomlását, amiből arra is következtethetünk, hogy már ekkor bevethette Hunyadi a törökök kisebb ágyúit Mehmed csapatai ellen, hiszen miért írta volna, hogy Kapisztránból fénylő sugarak pusztították az ellenséget. A szultáni csapatok ellentámadása ekkorra már összeomlott, de azt azért meg tudták akadályozni, hogy a magyar csapatok tovább fosztogassák az anatóliaiak táborát. Az ehhez szükséges török visszavonulással viszont tulajdonképpen végérvényesen eldőlt a küzdelem. Mehmed új támadásra készülve megint hadrendbe állította embereit. Saját testőrségét is beosztotta a janicsárok mellé, s újra megrohamozták a magyarokat, akik most már mintegy 30 000 katonát állítottak szembe a szultán 40 000-es csapataival. Ebből a támadásból öldöklő harc bontakozott ki a nándorfehérváriak és a török között. A szultán megindult csapataival, hogy visszafoglalja elvesztett ágyúit, de Hunyadi és Kapisztrán visszaverték az oszmán csapatokat, miközben nemcsak a török ágyúkkal, hanem Szilágyi Mihály parancsára a nándorfehérvári lövegekkel is tűz alá vették a szultáni sereget. A keresztény tüzérség óriási pusztítást végzett a török csapatokban, akik olyan
"... szorosan és közel állottak egymáshoz, hogy egyetlen löveg sem esett rájuk anélkül, hogy kárt ne tett volna bennük. A tisztelendő atya pedig folyton azon az említett magaslaton állott egy helyben, szemeit és kezeit az égre emelve, míg a várból a buzgó Mihály úr parancsára az ágyúkat kezelték; a nagy ágyúk borzasztó kövei a keresztények fölött sűrűn elrepülve a csomóban álló törököket nyomorultan elpusztította, úgy hogy egyetlen löveg, vagyis kő által, minthogy az helyrő1 helyre szökdécselt, több török és több sátor pusztult el."


Ekkor már hatalmas veszteségeket szenvedtek a szultáni hadak, de II. Mehmed nem az az ember volt, aki feladja a harcot. ő továbbra is harcolni akart, még annak ellenére is, hogy Ismail janicsáraga és a görög félsziget meghódítója, Turakán bég is elesett a harcokban. A janicsáragára állítólag neheztelt Mehmed, mivel a janicsár hadtest felbomlott a harcokban, még korábban pedig, az általános roham el6tt, elhamarkodottan javasolta a vár ágyúzásának leállítását. S ezért 6, félve attól, hogy kegyvesztett lett a szultánnál, belevetette magát a harcba, ami közben hősi halált halt. Nyilván a janicsár hadtest felbomlása is hozzájárult a szultán második támadásának összeomlásához. A török had újra visszavonult, s az oszmán táborban most a pasáknak kellett úrrá lenni valahogy a helyzeten, hogy uralkodójuk tovább folytathassa immár kilátástalan küzdelmét.


A magyar csapatok most a ruméliai hadtestet is megtámadták. Ez már a teljes oszmán hadsereg megsemmisülésével fenyegetett, amitő1 az a 6000 szpáhi mentette meg a szultánt, akik a július 14-i ütközetbő1 megmaradt hajókat őrizték. És a küzdelem még mindig nem ért véget, mert Mehmed megmaradt katonáival újra vissza akarta foglalni a korábban elvesztett ágyúkat.

A janicsárokból és testőrségébő1 álló csapathoz még néhány harcképes egység, és valószínűleg az a 6000 szpáhi is csatlakozott, akik az imént beavatkozva megmentették a szultáni sereget a katasztrofális katonai kudarctól.

Újabb rohama jól indult Mehmednek, mert csapatai sikeresen áttörtek az ágyúkhoz vezető sík területen, de elfoglalni nem tudták az állásokat, mert a magyar csapatok sikeresen ellenálltak. Közelharc alakult ki, amelyben maga a szultán is részt vett, aki a harcok alatt már több magyart is megölt –ahogy arról a török történetírók munkáikban megemlékeztek -, ám ez alkalommal Ő sebesült meg. Ezzel kiesett a harcok további menetéből az az ember, aki semmi esetre sem volt hajlandó feladni egy percre sem a harcot. Seregei viszont ekkorra már teljesen felbomlottak és megkezdték visszavonulásukat az oszmán táborba. ott már nem a harcok további folytatása volt a még élő pasák között a beszédtéma, hanem a mielőbbi elvonulás Nándorfehérvár falai alól. Belátták, hogy ezzel a demoralizálódott hadsereggel képtelenség
lenne folytatni a harcot.


A csata azonban még ekkor sem fejeződött be, mert újabb magyar támadás kezdődött. Hunyadi megpróbálta kihasználni, hogy a Duna mellett horgonyzó oszmán flottilla védtelenül maradt, ezért a visszavonuló oszmán sereg mellett balra fordult és rajtaütött a török hajók kikötőjén. A hajósok előbb menekülni próbáltak gályáikon, végül kiugráltak a hajókból és felgyújtották azokat, nehogy a keresztények kezére jusson flottájuk. Ezzel a tulajdonképpeni harcok lezárultak és Nándorfehérvár megmenekült attól, hogy a török uralma alá kerüljön, akárcsak három évvel korábban a Bizánci Birodalom székhelye, Konstantinápoly.


A török táborban eddigre már másfajta készülődés vette kezdetét.
"Amíg Isten segedelmével a dolgok ily szerencsés lefolyást nyertek, azalatt a törökök a távolban a sátrakat bontogatták, a szekereket készítették elő, zsákokat, élelmiszereket gyűjtöttek, s jajgattak folyton félelmükben, szégyenükben, és a nagy kárvallás miatt, melyet fegyvertelen néptől oly rövid idő alatt szenvedtek."


Az esti sötétség beköszöntével a magyar csapatok is abbahagyták a harcokat, de hogy ez mennyire nehezen ment nekik, azt az példázza a legjobban, hogy maga Kapisztrán János is a várba sietett Szilágyi Mihály várparancsnokhoz, hogy ott beszéljen Hunyadival a harcok azonnali folytatásáról. Azonban csak Szilágyival tudott beszélni Kapisztrán.
"Minthogy János úr nem volt akkor jelen, Szilágyival beszélt, de Mihály úr egy lengyel pap tolmácsolásával így válaszolt János atyának: Magyarország soha még ellenségén ily győzelmet nem aratott, s ily nyereséget nem kapott, s nyilvánvaló, hogy isteni erővel, s a tisztelendő atya érdemeiből esett meg e győzelem. Ha azonban ennek a fegyvertelen és tapasztalatlan népnek megparancsolják, hogy üldözze a törököt, soha oly szégyene és kára nem volt és nem is lesz az országnak, mint ez lenne, s mindezt tisztelendő atyának rónák föl; hozzátette még, hogy Hunyadi Jánosnak is bizonyára nem tetszene a tisztelendő atya indítványa."


Kapisztrán belátta, hogy Szilágyinak igaza van, és nem várta meg, hogy a Duna-parton levő Hunyadi visszatérjen a várba, hanem azonnal intézkedett a keresztesek lecsillapításáról és az erődbe történő visszahívásáról. Felállt a várfalra és egy Balázs nevű magyar barát tolmácsolásával visszahívta a kereszteseket. Igaz, most is akadt néhány, akit nem érdekeltek a parancsok, de őket a törökök "mártírrá tették" -ami végleg lecsillapította a kedélyeket, és a magyar had visszahúzódott Nándorfehérvár várának romos falai mögé. Amíg a keresztesek győzedelmesen bevonultak a várba, addig Hunyadi a török hajóhadtól visszatérőben beszögeztette az oszmán ágyúkat és összeromboltatta a sáncokat. Ő még tartott a szultán haderejétől korábbi tapasztalatai okán, de a keresztesek már örömünnepet ültek a vár falai között.

" E nap estéjén a várban és a keresztények táborában kimondhatatlan öröm, ének, tánc, ugrálás, harangzúgás, zene volt; abban a reményben voltak a keresztesek, hogy szabad lesz a törököt üldözőbe venni, s őket teljesen elpusztítani, s mindannyian harcra felszerelve állottak, mint az oroszlán a zsákmányra készen, s mint a hadi elefántok a vértől pirosan."


A török sereg készülődése nem tartott soká azon az éjszakán, hiszen - ahogy Bonfini is írta -a törökök jól tudták, mi az az egyetlen dolog, amit tehetnek.


"A török megérti, hogy a várostól számtalanszor visszaverték, az ázsiai tábor és a hadifelszerelés odalett, hát éjnek éjszakáján Macedónia felé veszi az útját. Néhányan azt mondják, hogy miután nyíllövéstől sebesülve félholtan a táborba visszavitték (II. Mehmedet), egy darabig csak hevert; a törökök felszedték a táborokat, és a császárt Sarno városához vitték, attól tartva, hogy halála másnap mindnyájukat pusztulásba sodorja; miután Sarnónál valamelyest magához tért, érdeklődött a háború kimenetele felől; erre elmondták neki, hogy az ázsiai basa és szinte az összes előkelő elesett, a hadsereg nagy része elpusztult, Curtcidoas testőrparancsnokot a falaknál megölték, és az ellenség a teljes fölszerelést megkaparintotta; erre mint mondják, oly nagyon elkeseredett, hogy a fájdalmas élet helyett mérget kért, és amikor ezt a barátai megtagadták, felgyújtotta a tábort, riadtan és összeroskadva szégyenteljes futásnak eredt, úgy, hogy nem jött oly merészen, mint amilyen zavarodottan távozott, és az; aki a világ félelmének neveztette magát, egy kis seregtől vereséget szenvedett. Többen beszélik, hogy Ázsia basája, akinek Karadzsa volt a neve, néhány nappal korábban, a hadieszközök körül halt meg, mert a városból eltalálták. Az ostrom negyvenhatodik napján tehát Fejérvár inkább mennyei, mint emberi segítségnek köszönhetően kiszabadult a törökök kezéből. Igaz, hogy mindkét részen igen sokan estek el, mégis többen haltak meg a törökök közül; sokan azt mondják, hogy az ellenségből negyvenezer veszett oda, néhányan húszezerről beszélnek, vannak, akik azt állítják, hogy csak négyezer. De hogy mekkora volt ez a vereség, megmutatja a hatalmas király futása. A törökök sem kételkednek abban, hogy óriási volt és hihetetlen, sőt, azt hiszik, hogy közülük sokat az
istenek öltek meg azon a napon és nem is a keresztények, ugyanis sok halott testét seb nélkül találták meg, miért is úgy gondolták, hogy nem földi, hanem mennyei erő végzett velük."




Bonfini véleményétől merőben eltérően látta a nándorfehérvári ostromot Turszun bég.
" Az iszlám népének ünnepe volt ez. A várnak elfoglalása már gyenge támadással is lehetséges lett volna, de az éj beállott és a kegyes padisah megelégedett ennyi diadallal. Szolgáim fáradtak, sokan pedig sebesültek; »a várat, mint vadat már megsebzettem nyilammal, bármikor döglik is meg«, mondá és egy újabb hadjárat édes reményével megindította a sereget."


Szeád-Eddin kicsit másként látta a vereséget.
"Minthogy ez erős várnak elfoglalása a dicső Szuljmán szultán őfelségének volt szánva, azért Ebulfeth Mohammed gházi -már Kosztantinie meghódítója levén – ebben nem arathatott sikert. Látván tehát, hogy az isteni segély közreműködése elvonatott tőle s hogy tervével a sors végzése nem egyezik össze: a körülményektől kényszeríttetve épen s egészségesen visszatért szultáni székhelyére"


V. csoda
Nándorfehérvár védői kitartanak. Az ostrom véget ér és az oszmán hódító visszavonul és szultán vezette had 65 évig nem támad ebből az irányból.


Szentkláray:
A szultán a (korábbi) kudarc hatására még nagyobb erővel lövette a már teljesen elpusztult várat. Július 20-án az ágyúk elhallgattak, eljött a döntő roham ideje. A vár inkább mezőnek látszott, mint várnak. Július 21-én, késő délután kezdődött az általános roham. A túlerő megtörte a védőket, a támadók benyomultak a külső várba. Hunyadi a belső várból páncélosaival visszaverte őket, azok ismét támadtak, és két ízben a vár belsejében szemtől szemben harcoltak egymással.

Szilágyi már a vár kiürítésén gondolkozott, de Hunyadi a további védekezés mellett döntött. Mehmed éjfél tájban ismét a várra küldte katonáit. Sokan már a vár belső falaira is feljutottak. A kaputornyon egy lófarkas zászlót készült kitűzni a szultán egyik katonája, de Dugovics Titusz, aki Hunyadival már Várnánál is vele harcolt, rávetette magát és a mélybe rántotta.

A védők kénbe és szurokba mártott égő rőzsét dobtak az ostromlókra, akik 22-én hajnalban látván, hogy mindenünnen tűztenger veszi őket körül, iszonyú lármával menekültek a vár alól. A keresztesek déltájban többször kitörtek a külső várból és megtámadták az ozmánok balszárnyán álló anatóliai seregrészt.

Ezen felbuzdulva a Száva túlpartjáról az ott várakozó keresztesek az átkeltek, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Az ozmánok, ágyúikat fedezetlenül hagyva indultak ellenük, hogy elsöpörjék őket. Hunyadi felismerte az alkalmat, nehézlovasaival kicsapott a várból, elfoglalta a szultán ágyúit, és az ozmánokat saját ágyúikkal lőtte a ruméliai seregrészt is megbontva. A szultán hősiesen küzdve, maga is megsebesült, még a flotta maradékának őrizetére rendelt 5000 szpáhival helyreállította arcvonalát. Az éjszaka leple alatt azonban a harcokban és a pestistől megtizedelt hódítók tábort bontottak és elvonultak.

Július 22-dikén ismét büszkén lengett Magyarország zászlaja Nándorfehérvár ormán. A kereszténység védbástyája meg volt mentve.

Ezt követően 65 évig az Oszmán Birodalom uralkodója nem vezet szárazföldi hadjáratot Magyarország és rajta keresztül Nyugat-Európa elfoglalására. Felvirágzik a humanizmus és reneszánsz.


Szentkláray:
A nándorfehérvári vízi és szárazi győzelem, egyértelmű volt akkor a haza megmentésével, a keresztény világ felszabadításával.
A Duna hullámain júl. 14-kén történt hajócsata Hunyadinak egy jól kiszámított taktikai intézkedésén alapult.

Elősegíté sikerét részint a magyar hajóhadnak a naszádok irányításában tanúsított gyakorlottsága, és az összeütközés közben rendíthetetlen bátorsága, az al-tiszai és dunai vidék lakosainak mintegy hagyományként morális és physikai sajátságukká vált tetterő, részint azon kedvező helyzet, miszerint a magyar hajóraj rohamának súlyt kölcsönzött a Duna folyamiránya:

A vízi győzelmet egészen Nándorfehérvár hajórajának kell tulajdonítani, mely nemcsak hogy az ellenség szemeláttára szerelte föl magát s indult el a város lövegeinek oltalma alól, hanem mit sem gondolva a török tartalékhajók melletti tűztelepekkel, mitsem gondolva azzal sem, miszerint a török flottillának zöme nálánál feljebb evezett, és csak részletének lefelé fordulása volt volna szükséges arra, hogy általa végkép elnyomattassék; azzal sem gondolva, hogy vízár ellen dallazva a kormányosok harcz fordultával nehezebben adhattak egyhangzatba hozható irányt a hajóknak: a vett utasításnak egészen megfelelt, és mind a támadáskor, mind a csata hevében kiváltképp azon taktikailag ügyes kanyarodáskor, mellyel a magyar hajóhad által visszavert török flottillát oldalba foghatta, eléggé nem magasztalható dicsőségben részesült.
A győzelem utáni napok Az öröm mámorában eltelt éjszaka után valami megfoghatatlan csodában volt részük a keresztényeknek július 23-án, a hajnali órákban, miután felvirradt
a nap.

A török elmenekült! -kiálthattak fel ekkor sokan, hiszen ez volt az a bizonyosság, amit Hunyadi is keresett még az elő nap, a csata után.
Amikor Kapisztrán meglátta a török üres táborát, a fellegvárba sietett, hogy ott Szilágyival, Hunyadival és Kórógyival közölje a hírt.
S valóban, a szultán, Konstantinápoly elfoglalója kénytelen volt fejet hajtani a védők hősiessége előtt. Kénytelen volt, mert mást nem is tehetett, ugyanis 1456. július 21-22-én, három heti ostrom után legyőzte a Hunyadi vezette magyar had.


Így Magyarország kulcsát Hódító Mehmed nem vehette birtokba, hogy e kulccsal kinyissa
„Európa védőbástyájának kapuját’.


A török-magyar háborúk történetében másodszor veszített szultáni had magyar sereg ellenében, s mindkét alkalommal Nándorfehérvárnál. Míg 1440-ben a Tallóci Jován vezette védők hónapokig álltak ellent II. Murád szultán csapatainak, addig Hunyadiéknak mindössze három hét elég volt a győzelemhez. A diadalhoz, amelyre méltán kapta föl a fejét egész Európa. Nemhiába, hiszen egy főleg paraszti had legyőzte az akkori világ legerősebb seregét, az oszmán birodalomét.

És a ". ..hosszú, verejtékes, kegyetlen ütközet után a szétzúzott sereg Krisztus katonáinak hátat fordítva, szörnyű vereséget szenvedve, összes puskáját, ágyúját, hadigépét és -eszközeit hátrahagyva, gyáván megfutamodott az éj leple alatt." -írta az elvonulásról 1. Mátyás 1460-ban az itáliai fejedelmeknek és városoknak küldött levelében. Ebben a király megemlékezik a szultáni had hatalmas veszteségéről, ami elsősorban emberéletben volt nagy, s csak másodlagos a hadianyag.


Hunyadi János elvesztése.
Maga Hunyadi János V. Lászlónak küldött jelentésében is említést tesz a török hatalmas veszteségeiről. Leírja, hogy a török gyalogság nagy részét legyőzték, rengeteg oszmán főember meghalt, s tudtára adja az uralkodónak, hogy a magyar csapatok is jelentős emberveszteséget szenvedtek el.


Szentkláray:
„A győzelem és a szabadság hősei odavesztek! Hunyadi aug.11-én a Mohamed serege által terjesztett pestisnek esett áldozatul. Kapisztrán rövid napok múlva követe őt a halálba! „


Jelenlegi ismereteink szerint II. Mehmed hadseregét a következő veszteség érte Nándorfehérvárnál július 4-től 22-ig: 24-35 000 ember, szinte a teljes vezérkar (Taji Karadzsa ruméliai beglerbég, Ismail janicsár aga, Turakán bég). Az oszmánok emberveszteségét korábban elég tág határok között tartották számon, aminek az oka minden bizonnyal az volt, hogy minél nagyobb számot állítottak, annál inkább növelték a keresztények dicsőségét.

Ennek tudható be, hogy 2000-től 100 000 főig terjed egyes elbeszélések szerint ez a szám.
III Callixtus pápa egyik levelében arról tesz említést, hogy a szultán csapatainak fele elesett. Brankovics György szerb uralkodó úgy tudta, hogy mintegy 24 000 katonája esett el II. Mehmednek a visszavonulásban, de Brankovics szerint a harcokban is elesett ugyanennyi török. Erről Kapisztrán is beszámol III. Callixtusnak írt levelében.
S még a szultán életrajzírója, Kritobúlosz is nagy veszteségekről ad hírt munkájában.
A XV. századi történetírók közül Bonfini 40 000 elesett törökről ír, de leírja, hogy emellett

20 000-ről s néhányan 4000 főről is beszélnek. Thuróczy ugyancsak általánosságban beszélt a török veszteségről.

Giovanni da Tagliacozzo arról írt, hogy az ostrom után a várban és a csatamezőn 5000 török halottat találtak, de több más forrásra hivatkozva más adatokat is közöl, amelyek szerint csak a janicsárok közül esett el 5000 (!), míg 24 000-re teszi Hunyadi, Szilágyi és Kapisztrán adatai alapján a török veszteségét; szerinte ettől azért több eshetett el}13 Nicola da Farra is 24 000 elesett törökről számolt be.


A későbbi korok történetírói szerint több tízezer török katona esett el.
Hammer szerint 24 000, amiről Horváth Mihály is említést tesz, de ő nagyobb számot is közread, a 40-50 ezres veszteséget sem zárta ki a források alapján. Teleki József, Szalay László és J. A. Fessler szerint 40 000 török veszett oda Nándorfehérvár ostromakor.

Tehát a Kulcsár Péter által és általam (Cseh Valentin) is említett 35 000 főnyi török veszteségnél több biztosan nem volt, míg minimálisan 24 000 oszmán eleste biztosra vehető, vagyis a kb. 30 000 –mint középérték -a szakirodalom alapján reálisnak mondható.
Emellett a hadianyagban mérhető vesztesége is hatalmas volt a szultánnak. Tulajdonképpen a teljes ostromtüzérségét elvesztette, amiről Hunyadi is említést tett július 24-én a Garai László nádorhoz írt levelében.

Tagliacozzo beszámolójából kiderül, hogy hátramaradt 22 nagy bombavető ágyú, rengeteg kisebb löveg, előkészített és előkészítetlen kövek garmadája, rengeteg vas, fa- és ércszekér. Mária-Magdolna templomáról leírja, hogy telve volt kötelekkel, nyilakkal, íjakkal, lőporral, vas- és faeszközökkel, ezek azonban a tűzben elpusztultak. Ezt Mihajlovic munkája is megerősíti. Ezen kívül jónéhány leégett gályát találtak a Duna-parton, míg a csatamező tele volt oszmán lobogókkal, edényekkel, fával, ruhákkal, ékszerekkel, szertartás könyvekkel, posztókkal, bútorokkal, lószerszámokkal és különféle állatokkal: ökrökkel, bivalyokkal, tevékkel. Hadieszközökből is számos hevert még szanaszét a szerzetes beszámolója alapján: pajzsokkal, vértekkel, puskákkal, karabélyokkal és pisztolyokkal volt tele a mező. E fegyvereket Hunyadi az ostrom utáni napokban díszes külsőségek közepette bevitette a várba.


Az oszmán hadak mellett azonban Nándorfehérvár védői is komoly veszteségeket szenvedtek el, amint arról a beszámolókból is értesülhetünk.
Tagliacozzo szerint csak 300 volt a veszteség, de ez a szám bizonyára magasabb, hiszen tudjuk, hogy csak az utolsó két napon több ezren halhattak meg. Azt is leírja, hogy Kapisztrán a hősi halált halt keresztényeket három nagyobb tömegsírba temettette el. A magyar részről elesettek létszáma 3 043 volt az ostrom alatt, vagyis elsődlegesen az utolsó napok harcaiban estek el ennyien, mert szerintem ettől valamivel nagyobb lehetett ez a szám. Ahogy Peter Eschenloer is vélekedett, hiszen ő 15 ezer főre tette a keresztények közül elesettek számát. Valószínű, hogy jelentős veszteség érte a védőket is, amit Hunyadi július 24-ei, a királynak írt győzelmi jelentése is alátámaszt.
A diadal után sem Hunyadinak, sem Kapisztránnak nem volt ideje a győzelmet ünnepelni, ugyanis sürgősen meg kellett oldaniuk a csatatér megtisztítását, nehogy kitörjön egy nagy pestisjárvány, ami könnyen szétterjedhetett volna az egész országban. Ezért is volt baj, hogy a martalócok rengeteg török sírt feltörtek és kifosztottak, ugyanis ezzel elősegítették a már az ostrom alatt is tomboló járvány terjedését. A halottak nagy száma miatt mindenkit nem is tudtak eltemetni, ezért mintegy négy napon át (!) nagyon sok embert a Dunába dobáltak, hogy így szabaduljanak meg a járványveszélytől.


A legnagyobb gond mégis a keresztesekkel adódott. Ők már akkor lázongani kezdtek, amikor 22-én este Kapisztrán kihirdette, hogy nem üldözik tovább a törököt. Ez másnap csak fokozódott azzal a csalódással, hogy igazán sok elvihető értéket nem hagytak hátra a törökök, mert kincseik nagy részét elégették.

A helyzetet súlyosbította, hogy a keresztesek és Hunyadi katonái között már az ostrom során ellentétek alakultak ki, most az előbbiek úgy tartották, hogy a győzelem csak és kizárólag nekik volt köszönhető. A kialakult feszültséget a következő, a keresztesek táborában közzétett sorok is jól szemléltetik:

"A Krisztus ellenségei fölött kivívott győzelem után, midőn meghallották a keresztesek, hogy nem szabad nekik a futó törököt üldözni, a mit nem a legjobb szívvel vettek tudomásul, követelték, hogy a győzelem, melyet az Úr a tegnapi napon adott nekik, nem valami magyarországi előkelő zászlós ur érdeme, hanem kivívatott Krisztus Jézus legszentebb nevének és szent keresztjének ereje és Kapisztrán János tisztelendő atyánk érdemei, verejtéke és iparkodása által. Midőn a körülállók ezt hallották, egyesek igen megharagudtak és fe1zúdulva meg akarták támadni a banditorokat. A tisztelendő atya ezalatt János urral a hajón állott és vele titkos beszélgetést folytatott, de észrevette, hogy forrongás van a nép között, s minthogy Hunyadi úr nem akarta elhagyni a hajót, ő maga titkon a partra szállott és a nyugtalanság után tudakozódott; majd pedig a banditorokat megfeddvén a zavargást lecsillapította és mindenkinek csendet parancsolt. Ha János atya hamarjában ott nem terem, bizonyára sok keresztest megöltek volna."
A katonák Hunyadi parancsára türtőztették magukat. Kapisztrán -minden bizonnyal Hunyadival megállapodva -hazaküldte a kereszteseket, hogy megakadályozza egy parasztfelkelés kirobbanását, ami azonnal háttérbe szorította volna a kivívott győzelem jelentőségét.

II. Mehmed szultánt nagyon lesújtotta a vereség, hiszen olyan ellenféltől kapott ki, akit az Oszmán Birodalom rettegett haderejének illő lett volna legyőznie.


Nemhiába írta Thuróczy e gondolatait a török vereségéről:

Hódító (II.) Mehmedet ". ..aki hencegő lélekkel és gőgös szemmel uralkodni akart az egész földkerekség felett, az Isten ítéletére egy parasztokból álló sereg, amely inkább a sarlóval tudott bánni, mint a fegyverekkel, legyőzte."
A sebesült szultánt emberei a közeli Zsarnó várába vitték. Ott tért magához és tudta meg seregének a vesztét, az elesett vezéreiről szóló híreket és a hadianyagban elszenvedett veszteségeit. Ez annyira elkeserítette Konstantinápoly meghódítóját, hogy meg akarta mérgezni magát -amint arról Bonfini munkája alapján korábban már beszámoltunk -, de e szándékáról végül letett és futásban levő serege után ment. A szultán haragja a vereség miatt azonban utolérte azt az öt kémet, akiket Mahmud nagyvezír küldött Magyarországra még az ostrom előtt, hogy kipuhatolják, hogyan állnak Hunyadi előkészületei, milyen ellenállás várható majd. II. Mehmed úgy vélte, hogy kémei félrevezették, és emiatt szenvedett hatalmas vereséget a Hunyadi és Kapisztrán vezette magyaroktól Nándorfehérvár alatt.

A fejvesztve menekülő török had egészen Szófiáig futott, ahogyan azt a korabeli híradásokból tudni lehet, ahol II. Mehmed szultán utolérte csapatait, s vélhetően a sereg megtizedelésével rendet teremtett. Majd visszavonult téli szállásra Drinápolyba, a birodalom fővárosába.



A győzelem hírére elmúlt a félelem, az emberek örvendeztek, „örömtüzeket gyújtottak, hálaadást, körmeneteket, hálaadó miséket tartottak szerte Európában”, sok országban.


Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból / Hadizenészeink a harctéren (1456)/
„…A kivívott korszakos, világraszóló nándorfehérvári győzelem híre csakhamar elterjedt Magyarországon s Európában, Mindenütt a legnagyobb örömet, megkönnyebbülést keltette.
Budán – a hír örömére – megszólaltak a harangok ;
örömtüzeket gyújtottak a budai hegyekben, hogy másokkal is tudassák Magyarországnak megszabadulását. .

És búcsúzóul e nagy diadal néhány maradandó zenei emléke :
a pápa elrendeli, hogy augusztus 6-át az egész keresztény világ ünnepelje meg. Elrendeli, hogy déli egy órakor mindenütt harangszó figyelmeztesse a hivő világot : imádkozzanak a Jézus nevében elesettek lelke üdvéért. . 1
Az erre a napra szolgáló offíciumnak imáit maga a pápa írta meg; az énekeket Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi pápa szerzette”


1456. augusztus 6. a győzelem híre Rómába érkezik:
III. Callixtus pápa emlékérmet veret és a győzelem emlékére az „Úr színe változása ünnepét rendeli”, azt a csodás eseményt a Tábor hegyén, (görögül: metamorphószisz; latinul: transfiguratio) amit a keresztény teológia Jézus isteni dicsősége megmutatkozásának nevez.


„Az Úr, miután megfeddte őket, maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és „felvitte őket egy magas hegyre, a hagyomány szerint a Tábor hegyére, és szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek. Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok! Amikor a tanítványok ezt hallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: Keljetek fel, és ne féljetek! Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. Miközben jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül.”


1480. oszmán partraszállás Itáliában
II. Mehmed 1480-ban Rodoszt támadja majd az oszmán flotta elfoglalja Otrantó városát. A szultán ugyanis hídfő-állást kívánt létesíteni az Itáliai-félszigeten.
Otranto ekkor a Nápolyi Királysághoz, Mátyás apósának birtokához tartozott.
Otranto visszafoglalása összefogásra ösztönözte az egyébként egymással nem túlságosan jó viszonyban álló Pápai Államot és a nápolyi királyt. Mátyás is küldött segítséget apósa számára, így az 1481. márciusában ostrom alá vett város 1481. szeptemberében megadta magát.


1500. a ’Milleniumi Szent év „
Az oszmánok újra mozgolódnak.
Nyugat Európába szárazföldi támadásuk iránya ismét a Magyar Királyság és „kulcsa” Nándorfehérvár.

V. Sándor pápa érzékeli a fenyegető veszélyt, előkeresteti „nagy elődje bulláját”..
1500. augusztus 9-én délben harangoznak az összes plébánia templomban. Rómában..
V. Sándor pápa az oszmán (török) veszedelem megállítására épp úgy rendeli a Miatyánk és az Üdvözlégy Mária elimádkozást „ahogy boldog emlékezetű „III. Calixtus pápa bevezette”, és parancsolatjára „ezt a harangozást az év minden egyes napján mindörökre meg kell tartani.”


Így vagy úgy: – A déli harangszó Nándorfehérvárért szól, hiszen az oszmánoknak ezt „a kulcsot és kaput kell hatalmukba venni, hogy bejuthassanak a Római Birodalom „nyugati” területeire.


1521. augusztus 29-én a Magyar Királyság gondatlansága és lelkiismeretlensége miatt magára hagyott Nándorfehérvár 60 napi ostrom után az oszmánok kezére jut.
„ eb higgye, hogy a török megveszi Landorfehervarat.”

(((Ha csak híre megy, hogy segélyhadak érkeznek és II. Szulejmán ostroma Kaszim napján túl húzodhat, mindez nem következik be.)))


Ezért a lelkiismeretlen nemtörődömségért Magyarország népei emberéletben, anyagi javakban igen súlyos árat fizetnek több generáción át. Máig ható következményei vannak!


5 év múlva, Mohácsi vész (1526), majd 20 év múlva Buda is az oszmánok kezére jut (1541) és 150 évre berendezkednek „Európa védőbástyájába.”.


Kétszer eljutnak Wienna Pannoniae (Bécs ) ostromához:
Először Szulejmán szultán 1529. szeptember 27-től október 16-ig.
(Szulejmánnak a viszályok gyötörte Nyugat-Európa könnyű préda lett volna, de ehhez Magyarországon és Bécsen át vezetett volna az út.)
Másodszor IV. Mehmed szultán és Kara Musztafa nagyvezér:
(Sobieski) III. János lengyel király 1683. szeptember 12-én Lotharingiai Károly herceg hadaival közösen a kahlenbergi csatában megsemmisítő vereséget mér az oszmánokra és megállítja a Nyugat-európai szárazföldi terjeszkedést.


EMLÉKEZZÜNK!
Emlékezzünk az 556. évvel ezelőtt élt emberekre, aki vállalták az áldozatot és helytálltak egy kilátástalan helyzetben és valóságot formáltak a „lehetetlenből!”
Összeállította:

Bóta László


Ui.:
Később írja Vörösmarty:
„ .A.tehetetlen kor jött el, puhaságra- serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.”


Felhasznált és ajánlott irodalom:

Barta Gábor: Nándorfehérvár 1456.
Dr. Szentkláray Jenő: A dunai hajóhadak története
Cseh Valentin: Nándorfehérvár ostroma 1456.
Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból / Hadizenészeink a harctéren (1456)/
24. hozzászólás
Létrehozva: 2012-03-10 00:14
Ili
Hozzászólások: 728
Majdnem mártírok lettek



Százhatvan évvel ezelőtt, 1852 januárjában tartóztatták le az osztrák uralom elleni Makk-féle függetlenségi mozgalom székelyföldi szervezetének legfőbb vezetőit, Bágyi Török János teológia tanárt, Martonosi Gálffy László ügyvédet, és Nagyváradi Horváth Károly földbirtokost. Ezzel egy időben, valamint júniusig több más alkalommal, őrizetbe vettek szinte mindenkit, aki az összeesküvéssel kapcsolatba került.

Törököt, Gálffyt, és Horváthot, két év vizsgálati fogság után hozott halálos ítélettel, 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten kivégezték.

Kívülük még tizenkilenc személyre szabtak ki szintén kötél általi halálbüntetést, majd ezeket uralkodói kegyelem folytán több-kevesebb idejű várfogságra enyhítették. Róluk még rövid utalások formájában is ritkán hallhatunk a megemlékezések során.

Mint mondani szokás, az 1848-49. évi forradalmakat és a magyar önvédelmi harcot leverték ugyan, de elfojtani nem tudták. Kül- és belföldön egyaránt tovább izzott az elégedetlenség parazsa, és 1851-ben a nemzeti szabadság feltámasztására ismét felcsillant valamicske remény. A Habsburg uralkodóház és államszervezete elleni fegyveres felkelés szervezése, éppen ennek a várakozásnak talajában gyökerezett. Egyes vezető forradalmárok nem mondtak le újabb felkelések kirobbantásáról. Az olasz Giuseppe Mazzini, Kossuth Lajost is felszólította a hamarosan indítandó felszabadító harc melletti kiállásra Magyarország bevonásával, kulcsszerepet szánva ebben a kormányzónak.

Az eleinte Kossuthtól függetlenül mozgolódó Makk József a szabadságharcban is kitűnt tüzérezredes, 1851 tavaszán a magyar emigráns vezérrel való együttműködést választotta. Olyanképpen, hogy Kossuth a mozgalom fővezérletét, míg Makk, helyettesként a gyakorlati végrehajtás feladatát látta el. Június 25-én Kossuth formailag is megbízást adott Makk ezredesnek a szervezés megkezdésére, Mazzini konspirációs módszerének felhasználásával.

Ennek foglalata az úgynevezett évszaki rendszer volt, ami alapján az országot tizenkét hónapra, azaz tartományra tagolták, amelyek fölött vezető polgári és katonai személyek állottak. A „hónapok” területe négy részre (hetekre, az osztrák terminológiában járásokra) oszlott, a megyéknek illetve székeknek megfelelően, élükön a megyefőnökökkel. A „hetek” napokra (aljárások) ágaztak, melyeken belül „órák” vagyis falvak, ezek alatt pedig „percek”, a katonák voltak találhatók. Az aljárások (napok) – már ahol sikerült megszervezni – nagyjából húsz községet összefogó egységek voltak. Kezdetben szigorú szabályok szerint rendezték a kapcsolattartást az egyes szintek között. A gyakorlati kiteljesedés során azonban ezt nem vették túl komolyan, ami utóbb lehetővé tette a gyorsabb hatósági felgöngyölítést. A tizenkét hónapból három Erdély területére esett, és ebből egy a Székelyföldet foglalta magába, amelynek földrajzi fekvése miatt is kiemelt fontosságot szántak a Bukarestből és Moldvából ezen térséget ellenőrizni óhajtó Makk József és alvezérei.

A székelyföldi szervezet irányítására az ezredes Bágyi Török Jánost kollégiumi tanárt nevezte ki. Annak idején mint százados a marosvásárhelyi fiatalok katonai kiképzését irányította, de a város ideiglenes megszállásakor osztrák fogságba esett, ahonnan csak fél év elteltével szabadították ki. A szabadságharc utolsó hónapjaiban a kollégium igazgatója lett. Tisztségéről a vereség okozta kedvezőtlen változások beköszöntével lemondatták, és 1850 végén a tanintézményből is elbocsátották. Közel egy évi zaklatás után taníthatott ismét. Kiválasztásánál döntő érv lehetett, hogy a tanulóifjúság körében igen nagy népszerűségre tett szert. Török minden jel szerint bizalmasait szerette volna magasabb pozíciókba helyeztetni.

A székely térséget mint „hónapot,” a székekhez igazodóan négy „hétre” tagolták. Maros- és Aranyosszék K. Bíró Mihály földbirtokos, Udvarhelyszék M. Gálfy Mihály ügyvéd, Háromszék N. Horváth Károly földbirtokos, Csíkszék Veress Ignác ferences kolostorfőnök alá tartozott. A vezérkar összeállásával, megkezdődhetett a tágabban vett szervezés munkálata. Ez a Küküllő megyei Balavásáron indult, és Horváth Károly itteni szőlőbirtokán rendezett szüreti összejövetelen elméletileg megvalósulásba is ment. A balavásári rendezvényt követően két hónapon keresztül folyt a székelyföldi szervezetépítés. A szőlőhegyi megbeszélés jelentőségét mutatja, hogy a későbbi büntetőeljárások idején sokak ellen a legsúlyosabb vádak egyikeként hozták fel, ha jelen voltak a szüreten. Aljárás-főnököket (vagyis napokat) egyedül Gálfy tudott tudott Udvarhelyszéken (számszerint hetet) kinevezni, illetve Török Marosvásárhelyre valami hasonló elöljárót helyezett. Községi vezetőket (tizenötöt), bizonyíthatóan megint csak Udvarhelyszéken voltak képesek kiállítani. Rajtuk kívül többen területi hatáskör nélkül, kiemelt szervezési teendőkre vállalkoztak a postahálózatban, kapcsolattartásban, és az iratok terjesztésében.

Azonban ekkor már csaknem mindegy volt mi történik a mozgalomban. Árulás tette hiábavalóvá az addigi munkát, mert Török János nem járt el kellő gondossággal bizalmasai megválogatásában. Bíró Mihály, a Maros- Aranyosszéki főnök, fizetett kém volt, aki a tudomása szerinti főbb mozzanatokról értesítette báró Heydte alezredest, az udvarhelyi kerület parancsnokát. A renegát aknamunka következtében indultak meg a lefogások, és a hosszabb-rövidebb marosvásárhelyi elzárások idején történt vizsgálódás után, a foglyokat átszállították Nagyszebenbe. Ott a fogdává alakított ferences kolostorban 1853 szeptemberéig folytatódtak a kihallgatások. Ezeknek befejezésekor a rabokat a gyulafehérvári vár kazamatáiba vitték, és itt vártak sorsukra 1854. március közepéig.

A nagyszebeni haditörvényszék iratai ismeretlenek, így nem mindig tudhatjuk, a vallatások eredményei miként alakították a megszületett határozatokat. Sokat számíthatott, ki mennyire bizonyult közlékenynek az eljárás alatt. A nagyobb lelkierővel megáldottak keveset beszéltek. Félre is vezethették a bíróságot, néhányan rokonszenvet kelthettek, de fordítva is megeshetett. Nem minden került napvilágra, ezt nyílván maguk javára fordították egyesek. Az ítéletek súlya attól is függhetett, ki mit vallott be, másrészt kire mit vallottak, vagy mit lehetett rábizonyítani. Számos vádlott, fogvatartott bajtársait árulta el abban a hiszemben – és kaptak is ilyen ígéreteket –, hogy ha másokra terhelő nyilatkozatot tesz, önmaga sorsán könnyíthet, esetleg szabadon engedik. Az aljárás-vezető Bereczky Sándor, igaz sanyargatások hatására, terhelő vallomást tett többekre, köztük saját sógorára Gálffyra. A bizonyítékszerzés vagy az értékelés viszonylagosságát jelzi, hogy a tényleges szerepet játszó Veress Ignác csíkszéki főnököt, bizonyítékok híján felmentették. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy befolyásos pártfogók közbenjárása meglágyíthatta a döntéshozókat, amivel kisebb büntetési tétel alkalmazása volt elérhető. (Csík-és Háromszéket kevéssé tudták feltérképezni).

1853. október 11-én hozták meg a döntést, az V. haditörvényszéki cikk előírásai alapján, összefüggésben a katonai rögtönbírósági törvény 61. cikkelyével, és az országban közzétett 1849. júl. 1-jei proklamáció 1. cikkelyével. A halálos ítéletetek – Törökön, Gálffyn, és Horváton kívül – a székelyföldi hálózat felsőbb vezetőit, az úgynevezett vezető egyesületi tagokat, valamint kiemelkedő aktivitást mutató községi elöljárókat érintették. Akik viszont „Ő cs. k. Apostoli Felsége 1854. febr. 18-i legfelsőbb bocsátványa következtében, a halálos ítélet legkegyelmesebb elengedésével” a következő mértékben bűnhődtek:

12 évre: Bereczky Sándor (Torboszlói), szül: 1826. Székelykeresztúr, református, nőtlen, földbirtokos, városi tisztviselő, Gálffy Mihály sógora. A szabadságharcban Kossuth-huszár. A mozgalomban aljárás-vezető Sz.-Keresztúr központtal, 19 községgel. Leghatékonyabb szervező. A vizsgálati időszakban megtört, és többek kilétét felfedte. Emiatti általános megvetettségébe beleőrülve, a josefstadti börtönben halt meg 1857-ben, nem sokkal az amnesztia előtt.

12 évre: Dáné Károly (Bágyi?), szül: 1832. Székelykeresztúr, ref. nőtlen, segédtisztviselő. A mozgalomban aljárás-vezető Bögöz központtal, 19 községgel, és Keresztúr községi főnök 6 községgel. Hosszú tagadás után saját részvételét beismervén, némelyik alárendelt községvezető nevét is kényszerült kiadni.

10 évre: Bedő Sándor (Kálnoki és Hodgyai), szül: 1815. Hodgya? unit. nős, földbirtokos, dulóbiztos. A mozgalomban aljárás-vezető Homoródon (Homoród-vidék?) 19 községgel.

10 évre: Bányai Antal (Felsőbányai?), szül: 1814. Hosszúfalva (Kővár-vidék), ref. ügyvéd Székelyudvarhelyen. A mozgalomban aljárás-vezető Székelyudvarhely központtal, 26 községgel. Meghalt 1855 jan. 26-án a josefstadti várbörtönben, tüdővésztől.

Az első két vádlottnál súlyosbító adalékként értékelték, hogy községi vezetőket neveztek ki, tőlük jelentéseket vettek át, és ezeket Gálffyhoz eljuttatták, az ellenőrzésük alatt álló területen eredményeket értek el. A másik két aljárás-vezetőnek azt rótták fel, miszerint Gálffy járásfőnök utasításait elfogadták, és neki jelentéseket küldtek.

5 évre: Csiki Áron (Nagyajtai), szül: 1822. Nagyajta, unit. nős, székelykeresztúri lelkész. A mozgalomban aljárás-vezető Székelykeresztúr központtal, ismeretlen számú helységgel. Meghalt a gyulafehérvári börtönben 1854. január közepén. Itt ellentmondás mutatkozik, mivel Bereczky Sándor is ide kapott kinevezést. Netán a forrásokban lehet elírás.

5 évre: Palkó György (Nagysolymosi), szül: 1816. Nagysolymos, református, nős, nagysolymosi lelkész. A mozgalomban aljárás-vezető Nagysolymos központtal, ismeretlen számú helységgel. Josefstadtban (súlyos betegségéből gyógyította ki egyik rabtársa.

5 évre: Molnár József (Sepsi-Nagybaczoni), szül: 1822. Koronka, ref. nőtlen, uradalmi tiszt Gernyeszegen. A mozgalomban aljárás-vezető Korond központtal, ismeretlen számú helységgel. Honvédtiszt volt a szabadságharcban. Hentaller szerint a balavásári szüret egyik résztvevője a katonai vezérlet várományosaként. Szabadulása után jószágigazgató, majd bankigazgató és földbirtokos, 1907-től a Marosvásárhely-Marosszéki Honvédegylet elnöke. Meghalt 1913-ban Marosvásárhelyen. A központ-megjelölésnél elírás is lehet. Korond Gernyeszegtől eléggé távol van, Koronka ésszerűbbnek látszik).

Az utóbbiak hárman azzal a megjegyzéssel kaptak az előzőeknél kisebb büntetést, hogy aljárás-vezetővé ki lettek nevezve, de azt nem fogadták el. Ez így kizártnak nyilvánítható, mert efféle kinevezés aligha jöhet létre előzetes egyeztetés nélkül. Illetve a meglepetésszerű kinevezés csak úgy képzelhető el, ha egyidejűleg más fontos beosztásban lettek volna. A tudtuk nélküli elhatározás azért sem valószínű, mert például S.-N. Molnár József, dokumentumok alapján Török és Gálffy bizalmasa, mi több, barátja volt. Inkább arról lehet szó, hogy miközben az idő rövidsége miatt tevőlegesen kevéssé működhettek közre az aljárások megszervezésében, a kinevezések elfogadását, vagy olyat ami összefüggött a központi irányítással, nem tudták rájuk bizonyítani. A fenti hét forradalmár halálos vétke elsősorban aljárás-vezetői érintettségük volt, míg a kegyelmi mérlegelésnél jobbára a fentebb már elősorolt szempontok estek latba a bizonyítékok fontolóra vételekor. Így a végleges ítéletek nem feltétlenül álltak arányban az elkövetésekkel.

15 évre: Andrássy Rafael, szül: 1815. Csíksomlyó, katolikus, ferencrendi zárdafőnök Marosvásárhelyen. A mozgalomban Makk utasításainak közvetítője, futárok továbbításának intézője, vezető egyesületi taggá kinevezve a szervezkedésben tevékenyen közreműködött. Szabadulása után 1858-69-ig plébános Mocs, 1870-71 házfőnök Kolozsvár, 1872-89 Jósika Samu udvari papja. Meghalt 1893, Kolozsvár.

10 évre: Albert János, szül: 1811. Sáromberke, ref. nős, lelkész Marosvásárhelyen. A mozgalomban vezető orgánum Marosvásárhelyen, Makk megbízottja a futárok továbbszállítására, és egyesületi szabályzatok átvételére vonatkozóan.

10 évre: Musnay Pál, szül: 1827. Szentistván Marosszék), ref. teológus diák és gimn. tanító Marosvásárhelyen. A mozgalomban a terveket és a szervezési szabályzatot másolásra magához vette, a szervezet céljai érdekében öt kollégiumi társát ezekbe beavatta. Mezősámsondi lelkészként halt meg 1908-ban.

10 évre: Árkosy Mózes, (apja Bihari Mihály) szül: 1816. Bözöd, unit. lelkész Fiatfalván. Előtte iskolamester Nagyajtán és Árkoson. A mozgalomban községvezető Fiatfalván. Főhadnagy volt a szabadságharcban. Szabadulása után Bözödön lelkész. Meghalt 1886-ban.

10 évre: Gál Antal (Szentgericzei? Magyarósi?), szül: 1816. Szentgerice, unit. nős, jegyző és birtokos Magyaróson (Udvarhelyszék). A mozgalomban községvezető Magyaróson és Désfalván.

10 évre: Beke Dénes, szül: ? Agyagfalva, ref. segédlelkész Agyagfalván. A mozgalomban községvezető Agyagfalván és Makkfalván.

10 évre: Jákó Antal (Lisznyói), szül: 1791. Lisznyó, ref. nős, lelkész Múzsnán. A mozgalomban községvezető Múzsnán.

10 évre: Szabó Lajos, szül: 1819. Bögöz, ref. nős, uradalmi tiszt, bögözi földbirtokos. A mozgalomban községvezető Ácsfalván (Ocfalva?), Ábrahámfalván, Telekfalván, Sándorfalván, Szentlászlón és Bögözön.

8 évre: Pálfy Mózes (Máréfalvi), szül: 1811. Máriafalva (Máréfalva? Boldogfalva?), katolikus, Vágás, Dobó, és Béta plébánosa. A mozgalomban községvezető Vágáson, Dobón, és Bétán. Szabadulása után 1858-78 között Sárpatak majd Szentháromság plébánosa.

8 évre: Makkai András, szül: 1814. Petek (Felső Fehér vm. /az időben Kőhalomszék/), ref. nős, tanító Rugonfalván. A mozgalomban községvezető Rugonfalván.

8 évre: Solymossy István, szül: 1817. Székely (Újszékely), ref. nős, lelkész Nagygalambfalván. A mozgalomban községvezető Nagygalambfalván.

A nyolc községvezető Bereczky és Dáné aljárásaihoz tartozott, és főnökeik adták ki őket. Beismerő vallomásukra hivatkozva hozták fel ellenük, hogy kinevezésüket elfogadták, utasításokat vettek át, felettesükkel érintkezésben álltak, Beke, Jákó, és Szabó, írásos jelentéseket is tettek. A bírák nagyobb szigorral léptek fel az önmagukra is vallomást tevőkkel szemben, a kevésbé közlékeny többi községvezetőt nem ítélték halálra. De a kegyelmezések után mégis amazok jártak valamivel rosszabbul.

A február 18-i végzésekhez kapcsolódva kötél általi halálos ítéletet kapott az egyetlen női halálraítélt, április 12-én kegyelmezés útján megváltoztatva:

10 évre: Kenderessy Elekné Boér Anna (Nagyberivoi), szül: 1819. Mikefalva (Küküllő m.), katolikus, özvegy, földbirtokos. A mozgalomban Makk megbízottja. Bevallotta, hogy tőle küldött szervezési iratokat átvett, Töröktől pedig a konspiráció részleteiről értesült. A balavásári szüretre érkező követtel való tárgyalás nyomán, a nők közötti összeköttetés létesítésére kijelölték, és esküt téve a titkos egyesületbe lépett. Josefstadt egyedüli női fogvatartottja, a vár elkülönített fegyházrészlegén kívüli zárkában, elszigetelve tartották rács mögött.

Az ítélethirdetést követően 1854. április közepéig a foglyok még Gyulafehérváron maradtak, és ekkor szekereik több lépcsőben megindultak a csehországi Josefstadt várbörtöne felé, ahol évekig voltak elzárva. Majd 1857. május 13-án – ismét császári kegyelem révén –hosszantartó rabságuk véget ért.

A mozgalom, bár kudarcra lett kárhoztatva, a korszak legszélesebb körű összeesküvése volt az osztrák birodalomban. Tagjai, áldozatukkal hozzájárultak az önkényuralom falainak repedezéséhez, ezzel is kikövezve a kiegyezéshez vezető utat.

A többi elítéltről és a kapcsolódó Várady-Bartalis ügy áldozatairól máskor számolunk be.

Nagybaczoni Molnár Ferenc
23. hozzászólás
Létrehozva: 2012-02-13 22:42
Ili
Hozzászólások: 728


Horthy Miklós és a zsidók

Az 55 éve elhunyt Horthy Miklóssal és az általa létrehozott politikai rendszerrel szemben támasztott egyik leggyakoribb kifogás ma is az úgynevezett antiszemitizmus kérdése. Erről viszont teljesen más kép alakul ki, ha figyelembe vesszük a kor hazai és nemzetközi viszonyait is.

Horthy zsidóellenes beállítottságának egyik legfőbb bizonyítékaként az 1919 augusztusától kezdődő ellenforradalmi kurzus, illetve az ennek első hónapjait kísérő „fehérterror” antiszemita kilengéseinek eltűrését és bátorítását szokták emlegetni. Vitathatatlan, hogy a kommunista rémuralom bukását követő megtorlásnak voltak zsidó áldozatai, és a Nemzeti Hadsereg, valamint a tiszti különítmények számos vezetője táplált patologikus gyűlöletet a zsidók iránt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a magyarországi Tanácsköztársaság politikai elitjének túlnyomó többsége zsidó származású kommunistákból állt. A közvélemény jelentős része által az ország katonai és közigazgatási összeomlásáért – részben joggal – felelőssé tett „oktobristák”, az „őszirózsás forradalomnak” nevezett polgári liberális hatalomátvétel előkészítői és végrehajtói között is szép számmal találunk zsidókat. A vörösterror által halálra rémített keresztény középosztály legjellemzőbb életérzése 1919–20-ban az elárultság és becsapottság volt. Általános közvélekedéssé vált, hogy az országot „valakik” tudatosan, titokban szervezkedve tönkretették, a háborús fegyelmet aláásva kezükbe kaparintották, majd kísérletük kudarca után sorsára hagyták. E „valakik” szerepére pedig a forradalmakban vezető szerepet játszott képviselőik magas arányszáma miatt a zsidók „pályázhattak” a legeredményesebben. (1919 előtt a szabadkőművességet megszálló zsidók keresztényellenes és magyarellenes tevékenysége külön téma, erről bővebben lásd: Raffay Ernő Szabadkőművesek Trianon előtt és Harcoló szabadkőművesség című munkáit.)

A húszas évek első felében felcsapó antiszemita hullámot azonban súlyos hiba volna összekeverni a jó évtizeddel később erőre kapó, faji alapú, biológiai áltudományos elemeket féktelen demagógiával keverő irányzatokkal.

Szükség volt vasseprűre

A legtöbb antiszemita kilengést elkövető különítményesek mai szemmel számos elemében elfogadhatatlannak látszó erkölcsisége a mindaddig ismeretlenül kegyetlen és hosszú háborúban gyökerezett. Horthy maga sem tagadja emlékirataiban, hogy a „rendcsinálás” folyamán történtek súlyos, megengedhetetlen túlkapások, amelyeket azonban azzal magyaráz, hogy a kommunista diktatúra keltette káoszt csak „vasseprűvel” lehetett kiseperni. Katonatisztként mélységesen megvetette a „destruktív, defetista” pacifizmust és annak minden képviselőjét, s meggyőződése volt, hogy ezeket mindenestül el kell távolítani a magyar közéletből. Ugyanakkor – szintén a tiszti becsület törvényeinek engedelmeskedve – elutasította a válogatás nélküli, pusztán a bosszú vagy a gyilkolás öröme által táplált vérengzést is. (Érdekes – egyben a korszak sokszínű bonyolultságát illusztráló – epizód, hogy Prónay emlékirataiban talán csak egyetlen katonájáról, egy izraelita vallású tisztről beszél megvetően. Ám nem származása, hanem a megtorlás során tanúsított fékezhetetlen brutalitása miatt.)

A zsidótörvények

Horthy Miklóssal és az általa létrehozott politikai rendszerrel szemben támasztott egyik leggyakoribb kifogás, hogy Magyarországon született meg „Európa első zsidótörvénye”, amely alatt az 1920 szeptemberében elfogadott, az 1920. évi XXV. törvénycikket, közkeletűbb nevén a numerus clausus törvényt szokás érteni. A törvény szerint „az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét”. A közkeletű vélekedéssel ellentétben tehát a jogszabályban egyrészt nem szerepel a „zsidó” kifejezés, másrészt nem maximális, hanem minimális arányokat határozott meg. Hogy ez a gyakorlatban mennyire korlátozta a zsidó származásúak lehetőségeit, máig vitatott. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a zsidó fiatalok által preferált szakok esetében ez is komoly megszorításokat jelentett. Az évtized folyamán hasonló korlátozásokat vezettek be – kimondottan a zsidókkal szemben – egyesült államokbeli egyetemeken (például Harvard, Columbia, Cornell, Yale, Boston University) és Kanada több felsőoktatási intézményében is.

A jogszabály ebben a formájában nyolc évig volt érvényben. 1928-ban Bethlen István kezdeményezésére az Országgyűlés módosította a törvényt, kivéve belőle a nemzetiségi számarányokra vonatkozó rendelkezéseket.

A harmincas években ismét felerősödtek az antiszemita törekvések, amelyek azonban ezúttal már kifejezetten a német nemzetiszocialista minta alapján, faji alapon, végső soron a teljes kiszorítás igényével léptek fel. Magyarországon is egyre gyakrabban hangzottak el a nürnbergi törvényekhez hasonló jogfosztó intézkedéseket követelő hangok. Ezeknek azonban a politikai elit – élén a kormányzóval – hosszú ideig ellenállt, ám 1938-ban bevezették az első, 1939-ben a már származási és nem vallási szempontok alapján rendelkező második, 1941-ben a „biológiai fajvédelem” szempontjait érvényesítő harmadik, majd 1942-ben a tulajdonjogi tilalmakat is tartalmazó negyedik zsidótörvényt. Tény, hogy a kormányzó mind a négy jogszabályt aláírta, ugyanakkor már 1939 elején a készülő második jogkorlátozó szabály rendelkezéseit is „embertelennek és megengedhetetlennek” minősítette a brit nagykövettel beszélgetve. Czettler Antal emlékiratai szerint Horthy meg szerette volna tagadni a törvény szentesítését, ám erről épp a nácibarátsággal semmiképp sem vádolható Bethlen István beszélte le.

A volt miniszterelnök meglátása szerint ugyanis a zsidótörvények visszautasításával a kormányzó végképp felbőszítette volna a Harmadik Birodalmat. Az ominózus jogszabá­lyok aláírását máig számos történész az egykori államfő legelítélendőbb lépései közé sorolja. E vélemények megfogalmazói azonban rendszerint nem veszik kellő súllyal számításba, hogy a Németország vezette koalíció nemcsak hatalmi, hanem – legalábbis Hitlernek és híveinek elképzelései szerint – világnézeti szövetség is volt. A nemzetiszocialista ideológiának pedig aligha volt fontosabb sarokköve, mint a szigorú antiszemitizmus.

A Führer ennek jegyében minden partnerétől elvárta, hogy a „zsidókérdés megoldásában” kövesse az ő példáját. E „versenyben” – mint azt a német külügy számos esetben az orrunk alá is dörgölte – Budapest mindvégig sereghajtónak számított. Romániában egy évvel korábban, 1940-ben származási alapra helyezték a zsidótörvényt, s ezzel párhuzamosan olyan ingatlantulajdonlási és hivatási korlátozásokat és tiltásokat vezettek be, amelyekre hazánk csak 1942-ben vagy még akkor sem szánta el magát, Ion Antonescu diktátor elsők között hozatott létre az akkori Romániá­ban koncentrációs táborokat, ahol 1941-től kezdődően (!) mintegy 450 ezer zsidót gyilkoltak meg. A szlovák Zsidó Kódex már 1941-ben – gyakorlatilag a nürnbergi törvények mintájára – a zsidóság teljes kirekesztéséről, lakhely-változtatási tilalmáról és vagyonának elkobzásáról rendelkezett.

A holokauszt

1944. március 19-én Magyarországot német csapatok szállták meg. Ezzel az ország elvesztette tényleges szuverenitását, és kiszolgáltatottá vált Berlin törekvéseinek. Bírálói szerint Horthynak ezen a ponton le kellett volna mondania, hogy ne „legitimálja” a megszállást. A kormányzó szándéka minden kétséget kizáróan nem is ez volt – még ha a társadalom egy részében valóban hamis biztonságérzetet keltett is hivatalban maradása.

Az államfő végig abban reménykedett, hogy posztján maradva képes lesz megakadályozni az ország teljes körű nemzetiszocialista átalakítását és a zsidóság elhurcolását. Hagyományos európai civilizációban szocializálódott emberként nem tudta elképzelni, hogy a németek gyakorlatilag házi őrizetbe helyezzék és a közéletből kiiktassák egy „fegyverbarát” ország első emberét. Várakozásaival ellentétben 1944 tavaszán pontosan ez történt. Tiltakozásul Horthy lemondott a törvények előzetes szentesítési jogáról – nem akarta tehetetlen bábként nevét adni az embertelen intézkedésekhez.

A kormányzónak a megszállás ideje alatt csak a fővárosban és környékén zajló eseményekre volt némi ráhatása. Nem véletlen, hogy a deportálásokat nem a vasúti csomópontként működő Budapesten kezdték – ahol pedig néhány nap alatt végeztek is volna a „zsidótlanítással” –, hanem az ország távoli pontjairól haladtak a központi területek felé. Júliusban került volna sorra a fővárosi gettó kiürítése. Az államfő Budapestre rendelte a hozzá hű Koszorús Ferenc vezetése alatt álló esztergomi páncélos hadosztályt, és megtiltotta a zsidók deportálását. Nota bene: ha tiltakozásul a megszállás ellen márciusban lemond – miként bírálói szerint tennie kellett volna –, akkor erre nem lett volna lehetősége.


Kovács Tamás
tortenelemportal.hu
22. hozzászólás
Létrehozva: 2011-03-08 14:23
Ili
Hozzászólások: 728
Mit is ünnepelnek a mai napon!!!???



Nem! Azt ne higgye valaki, hogy a nőnap a „nemzetközi nőnap” a női méltóság, az anyaság, vagy csak úgy, a szeretett nők ünneplése végett jött létre, hanem a világméretű felforgatómozgalom, formálisan a női egyenjogúsági mozgalom emléknapja. A női egyenjogúság a rosaluxemburgi olvasatban nem az egyenjogúságot, hanem a Teremtés által megszabott (és mindeddig megtartott) női szerep felfordítása, kiüresítése. Politikai, mégpedig kommunista ünnep.


A nőnap a mai kisvirágos, kedveskedős megjelenési formájával szemben megmaradt, 90 esztendő óta kommunista, munkásmozgalmi eredetű, tartalmilag pedig értékromboló, mégpedig keresztény értékek rombolójának. A nemzetközi nőnap azt a küzdelmet eleveníti fel, melyet a liberális nők vívtak azért, hogy a férfiakkal egyenlő jogokat kapjanak. 1857. március 8-án textilipari nődolgozók tüntettek New York utcáin. 1866. szeptember 3. és 8. között az I. Internacionálé első kongresszusán határozatot fogadtak el a nők hivatásszerű munkavégzéséről. Ez a határozat annak az évezredes isteni rendnek kívánt véget vetni, mely szerint a nők helye kizárólag otthon van, szerepűk pedig a női (anyai) szerep. Az 1899. július 14-én kezdődő II. Internacionálé alakuló közgyűlésén ismét napirendre került a téma: Clara Zetkin beszédében hirdette a nők jogát a munkához. A II. Internacionálé VIII. kongresszusán 1910. augusztus 28. és szeptember 3. között bizonyos Rosa Luxemburg előterjesztésére határoztak arról, hogy a nők választójogának kivívása érdekében nemzetközi jelleggel nőnapot tartanak. A határozatot a kongresszus elfogadta, de a megemlékezés pontos dátumáról nem született döntés. 1917. március 8-án (a juliánus naptár szerint február 23-án, azaz: február utolsó vasárnapján) Oroszországban nők tüntettek. Négy nappal később – nem ennek a tüntetésnek a hatására – II. Miklós cár lemondott, s Oroszországban szavazójogot biztosítottak a nőknek. Ezért lett március 8-a nőnap.


Néhány adat Rosa Luxemburg-ról:


Lengyelország orosz fennhatóság alatt álló részén, a Lublin közelében fekvő Zamo¶ćban született. A források nem egyeznek a születési évét illetően: amikor a zürichi egyetemre jelentkezett curriculum vitaejében 1871-et jelölte meg születési éveként, 1887-es Abitur (érettségi) bizonyítványa 17 évesnek nevezi, ami 1870-es születést jelentene.


Eliasz Luxemburg fakereskedő és Line Löwenstein ötödik gyermekeke volt.


(1870. vagy 1871. március 5. – 1919. január 15., lengyelül Róża Luksemburg) lengyel születésű zsidó marxista politikai gondolkodó, szocialista filozófus és forradalmár volt. Miután családja Varsóba költözött, ott látogatta a leánygimnáziumot 1880-tól. Már 1886-ban tagja lett a baloldali Proletariat pártnak, amely 1882-ben húsz évvel az oroszországi munkáspártok előtt alakult meg egy általános sztrájk szerveződése kapcsán. A párt négy vezetőjét kivégezték, így Luxemburg egy titkos csoporthoz csatlakozott. 1889-ben Svájcba ment, és a zürichi egyetemet látogatta olyan jelentős szocialistákkal együtt, mint Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij vagy Leo Jogiches. Egyszerre hallgatott filozófiát, történelmet, politikát, közgazdaságtant, matematikát. Speciális érdeklődési területei állam- és kormányformák, a középkor és a gazdasági és tőzsdei válságok voltak.1890-ben eltörölték Bismarcknak a szociáldemokratákat korlátozó intézkedéseit, így az SPD képviselői bekerülhettek a Reichstagba. Azonban ezekben a képviselőkben a forradalmi szellemiség egyre jobban a szélesebb parlamentáris jogok követelése és az anyagi jólét mögé szorult. Ezzel szemben Luxemburg tartotta magát eredeti marxista elveihez. 1893-ban Jogichesszel és Julian Marchlewskival megalapították a Sprawa Robotnicza (A munkások ügye) nevű újságot, amely szembehelyezkedett a lengyel szocialista párt gyakran nacionalista törekvéseivel. Luxemburg úgy vélte: Lengyelország függetlensége csak egy németországi, ausztriai és oroszországi forradalom után vívható ki. Elsődleges céljának a kapitalizmus legyőzését tekintette, és nem a független Lengyelországot. Elutasította a nemzetek szocializmuson belüli önállóságát, amely később Leninnel is feszültségekhez vezetett. Jogichesszel (aki szeretője is volt) megalapították a Lengyel Királyság Szociáldemokrata Pártját, amely később a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokrata Pártja lett. Annak ellenére, hogy felnőtt éveinek nagyrészét német földön töltötte a lengyel párt teoretikusa és szervezője volt.


A lengyelországi és litvániai szociáldemokrata párt teoretikusa, majd a német szociáldemokraták (SPD) politikusa lett, illetve tagja volt annak utódpártjának a független szociáldemokrata pártnak is. Ő alapította a Die Rote Fahne (A vörös zászló) című újságot. Miután az SPD támogatta Németország belépését az I. világháborúba, Karl Liebknechttel együtt megalapított egy forradalmi tömörülést (Spartakusbund), amely a későbbi német kommunista (anarcho-szindikalisták) párt magját képezte. A csoport részt vett a sikertelen 1919-es berlini forradalmi kísérletben is, amelyet a megmaradt monarchista hadsereg fojtott el. Ekkor érte utol a végzete.


Több kalandja volt, de nem rejtette leszbikusságát sem. Nem sok virágot kaphatott…



21. hozzászólás
Létrehozva: 2011-01-21 11:56
Ili
Hozzászólások: 728

Kölcsey Ferenc


(Sződemeter, 1790.augusztus 8–Cseke, 1838.augusztus 24)











Kölcsey Ferenc a reformkor kiemelkedő alakja, politikus, neves szónok 1790. augusztus 8-án született Sződemeteren, Szatmár megyében és 1838. augusztus 24-én halt meg Csekén.


Édesapja, Kölcsey Péter, a Bihar megyei Álmosd községben gazdálkodó nemesi származású földesúr volt. Sződemeteren édesanyja családjának birtokán élt hatéves koráig. Gyönge testalkatú, visszahúzódó, zárkózott természetű gyermek volt. Ennek egyik oka a gyermekkori himlő következtében őt ért baleset, elvesztette fél szemét, meg az, hogy korán elvesztette mindkét szülőjét.

Tanulmányait, a jogot 1809-ben Debrecenben fejezte be, s 1810-ben Pestre ment törvénygyakorlatra, de ügyvédi vizsgát nem tesz, így próbálta magát elszakítani a korabeli feudális jogi beidegződésektől.

1808-tól bekapcsolódott Pest irodalmi életébe. A kortársai nehezen fogadták el a nagy tudású, de szerintük „fölényeskedő” ifjút.

1812-ben visszavonult álmosdi birtokára gazdálkodni, amit nehezen tudott elviselni.

Rokona és mestere Kazinczy Ferenc már diákkorában írói pályára bíztatta, az ő hatására foglalkozott nyelvtudománnyal is.

Kölcsey Ferencet nem véletlenül vallja magáénak Szatmár megye, hisz költői tevékenysége mellett jelentős közéleti szerepet is vállalt.

Országgyűlési képviselőként az 1830-as években megyei és országos érdekekben szólalt fel. Beszédei, közéleti írásai Kossuthék nemzedéke számára példa értékűek voltak.

Szülőföldjére visszatérve, 1832-ben országgyűlési követként az ellenzék egyik vezére. Országgyűlési naplóját a magyar önismeret gazdag forrásának tekintik. Mivel nem tudta érvényesíteni politikai elgondolásait 1837-ben lemondott.

Versei: Elfojtódás, Rákos nimfájához, Rákóczi, Hervadsz, Csolnok, jellegzetes preromantikus alkotások. 1833-ban írta híres epigrammáját az Emléklapra címen, mely önmagáért beszél:
„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.”


Az 1823. január 22-én írt Himnusz című verse, Erkel Ferenc megzenésítésében később nemzeti himnusszá vált, 1844. július 2-án énekelték először a pesti Nemzeti Színházban.


kolcsey



Prózai műveiben a reformnemzedék emberbaráti törekvései bontakoznak ki. A Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című 1834-ben írt neveléstana a szerző klasszikus művetlségét tükrözi. Filozófusok, írók, hadvezérek nevét említi példaként gondolatainak érzékeltetésére, megerősítésére.

Kölcsey teremtette meg a magyar irodalomkritikát is. A nemzeti irodalom megújításának fő forrását a népköltészetben látta. Nemzeti hagyományok címen összefoglalt írásában találunk erre vonatkozó feljegyzéseket.

Írásainak első gyűjteményes kiadása 1840–48 ban jelent meg. Összes műveit a Szépirodalmi Könyvkiadó 1960-ban adta ki.

Már 1892 ben Szatmárnémetiben Kölcsey kör alakul, melynek tevékenysége arra hivatott, hogy a neves személyiség örökségét ápolja. Gazdag könyvtárral rendelkezett, melynek otthont az akkori Református Főgimnázium adott. Itt őrízték a Kölcsey relikviákat is. 1942-ben a református templom kertjében újra felállították az iskola névadójának, annak idején a román hatóságok által eltávolított és megcsonkított – mementóként fej nélkül hagyott – mellszobrát. Azonban ezt is eltávolította a hatalom onnan.

1957 ben irodalmi est zajlott le a költő emlékére és ugyanebben az évben a fennállásának 400 éves jubileumát ünneplő, akkor 3-as. számú Magyar Középiskola a Kölcsey Ferenc nevet vette fel.

Az ezt követő három évtizeden át a költő nevét és az egyesület nevét csak a liceum irodalmi köre őrízte.

1990 ben a Kölcsey Kör újjáalakult Ligeti László tanár úr vezetése alatt. Az ő kezdeményezésére leplezték le 1991. augusztus 25 én az új Kölcsey szobrot. A magyar elméleti liceum ekkor vette fel hivatalosan újra a Kölcsey Ferenc nevet.

Kölcsey Ferenc szatmárcsekei sírja sokáig jeltelen volt, 1854-ben készítették el az első síremlékét, Gerenday Antal műhelyében. A derékban kettétört, klasszicista stílusú oszlopot a Bach-rendszer csak 1856-ban engedte felállítani. Ez a síremlék 1938-ig a Református temetőben volt, ekkor átkerült a Művelődési Ház udvarára. A költő sírhelyére a jelenlegi síremléket 1938-ban, halálának 100. évfordulójára emelték.







Kölcsey Ferenc

kolcsey

kolcsey
Kölcsey Ferenc Főgimnázium

kolcsey
A költő szobra a Kölcsey Ferenc Főgimnázium folyosóján

kolcsey
A költő szobra a Láncos templom kertjében

kolcsey
A régi Kölcsey szobor talapzata

kolcsey
Kölcsey Ferenc szatmárcsekei sírja




20. hozzászólás
Létrehozva: 2010-10-06 10:39
Ili
Hozzászólások: 728
Reformátusok, akik a szabadságharcért haltak meg

Sokunknak gondot okoz manapság az aradi tizenhármak felsorolása, és
még kevesebbet tudunk a szabadságharc utáni véres megtorlás többi
áldozatáról. Október 6., a nemzeti gyásznap alkalmával ezúttal nem a
kivégzett tábornokokról, hanem a forradalom leverése utáni református
mártírokról – köztük lelkipásztorokról, tanítóról, katonákról és német
gyárosról – emlékezünk meg.


Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő,
Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg
Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török
Ignác és Vécsey Károly – hangzik az 1849. október 6-án kivégzett
szabadságharcos tábornokok névsora, és ha sikerült felsorolnunk az
aradi vértanúkat, gyorsan hozzátesszük gróf Batthyány Lajos volt
miniszterelnök nevét, aki ugyanezen a napon szenvedett mártírhalált
Budapesten.

Erre a tizennégy emberre is kevesen emlékeznek
kapásból, pedig a megtorlás ennél is keményebb volt: 1849-1850-ben
legalább 128 embert végeztek ki, több százan kerültek börtönbe, több
ezren álltak hosszabb-rövidebb ideig vizsgálat alatt, több tízezer volt
honvédet soroztak be büntetésként a császári és királyi hadseregbe.
Gyakorlatilag nem volt olyan magyar család, amelynek valamelyik tagját
ne érintette volna a megtorlás.

Nemcsak tábornokok vesztek oda


A nemzeti gyásznapon tábornokokra emlékezünk, pedig 1849
augusztusának közepéig a megtorlás legszélsőségesebb módja, a
halálbüntetés főleg a polgári lakosságot sújtotta. Elég volt egy
„rossz” prédikáció a templomban, egy kormány- vagy kormánybiztosi
rendelet kihirdetése a faluban; néhány érdeklődő szó egy
császári-királyi katonához, és az illető máris a haditörvényszék vagy a
rögtönítélő bíróság előtt találta magát. Különösen veszélyeztetett
helyzetben voltak a falusi papok, jegyzők, tanítók, akikre a
kormányrendeletek kihirdetésének feladata jutott. Közülük került ki a
kivégzettek egyötöde.


A szabadságharc legismertebb mártírjai, az aradi tizenhármak között
nem voltak reformátusok, de a széles megtorlás áldozatai között
lelkipásztorokat, tanítót, német alezredest, gyárost, a nyelvújítás
vezéralakjának, Kazinczy Ferencnek a fiát, és Csehországban kivégzett
huszárokat is találunk, rájuk emlékezünk ezzel az írással.


Tárgyalás tíz mondatban

Még az aradi tragédia –
vagy ahogyan Kossuth Lajos nevezte a „magyar Golgota” – előtt, 1849.
július 12-én Szikszay János csákberényi református lelkészt és
Mannsbarth Antal ottani katolikus plébánost végezték ki rögtönítélettel
Nagyigmándon. A csákberényi lakosság folyamatosan fenyegette a császári
érzelmű tisztviselőket, akik közül a fővadászt, a jegyzőt és a
kántortanítót 1849-ben rövid időre be is zárták a székesfehérvári
börtönbe. Amikor 1849 júliusában a császári alakulatok elfoglalták a
móri járást, Csákberényt tartották a legrosszabb szellemű településnek,
a két lelkészét pedig különösképpen megbízhatatlannak ítélték.


Július 11-én hajnalban letartóztatták őket és Mórra, majd másnap
hajnalban Nagyigmándra kísérték a két foglyot. Winyewski százados
Schütte altábornagynak küldött jelentésében a következőkben marasztalta
el a letartóztatottakat: „Mind a katolikus plébános, mind pedig a
református lelkész Csákberényen a népfelkelésről prédikáltak, az
egyházközségeket folyamatosan izgatták a császári kormány ellen, sőt
követelték, hogy ha a császári katonaság megérkezne, akkor ők maguk más
fegyverek híján kövekkel üssék agyon őket.”


A református lelkész és a katolikus pap kivégzését a nagyigmándi plébános, Mester István jegyezte fel.


„Az igmándi református lelkész Komáromba menekülvén, háza üresen
maradt, ezért a cs. kir. katonaság által fogháznak használtatott. Igen
sokan, többnyire polgári rangból voltak ott elcsukva. Július 12-én
korán reggel hozattak oda Manszbarth Antal csákberényi plébános és
Szikszay János csákberényi református lelkész. A két egyházfi
megrökönyödve állott a rohamléptekben felállított rögtönítéleti bíróság
három tagja előtt. A tárgyalás alig tíz mondat hosszáig tartott. Az
ítélet: kötél általi halál. A fent nevezettek bűnösnek találtattak
felségsértés bűntettében, mivel az év májusában mindketten lelkészi
minőségükben templomi nyilvánosság előtt hirdették ki a lázadó
kormányzat debreceni detronizáló nyilatkozatát. Az ítélet kihirdetése
után Susan vezérőrnagy felolvasta a kegyelmezési kérelemre írt haynau-i
választ: ’Kihirdetendő és azonnal végrehajtandó.’ Ahogy azt
Susan gúnyosan megjegyezte a némán álló lelkészeknek: ‘Önök tehát
részesei őexcellenciája legmagasabb kegyelmezésének.’ Így a kötél
általi halálos ítélet puskapor és golyó általi azonnal végrehajtandó
ítéletre módosult. Még július 12-én dél tájban sortűz elé állították a
két csákberényi lelkészt. Miután azok megírták utolsó soraikat, tiszta
arccal és tiszta lélekkel álltak a puskák elé. A sortűz nem tévesztett,
a két lelkész halottan dőlt a vérben ázó igmándi földre. A két
élettelen testet közszemlére téve, a parókia kertjébe vitte két
falubeli cigányember, akik feladatul kapták, hogy este visszatérve, a
temetőben földeljék el azokat. A forró nyári délutánon közszemlére
kitett holttesteken Fehér Dánielné – a parancs ellenére – megkönyörült,
és saját fehér kendőjével takarta le a papok arcát. Az osztrák katonák
észrevették a tiltott cselekedetet, és kocsiderékhoz kötve
megkorbácsolták az idős asszonyt, aki kis híján belehalt a verésbe.
Eljött az éjszaka és Mester István katolikus plébános és néhány
falubeli a parancs értelmében eltemette a mártírhalált halt csákberényi
lelkészeket. Koporsó és szertartás nélkül, jelöletlen sírba tették
őket. Csákberénybe még azon a bizonyos délutánon ért egy igmándi
hírvivő, aki vitte a szörnyű hírt. A harangozási tilalom ellenére
megszólaltak a kis hegyi falu harangjai, az emberek ünnepi viseletbe
öltözve mentek a megárvult templomaikba atyáik lelkéért imádkozni."


Az alsónémedi és a szokolyai lelkészt is kivégezték

Alig
két héttel később, 1849. július 26-án végezték ki Halászy Károly
református tanítót, nemzetőr századost Ócsán. Halászy Károly alsónémedi
egyházának és iskolájának szolgálatában állt, ott fejtette ki a
forradalom és szabadságharc alatti tevékenységét is. Haynau Ócsán
átvonuló egységei néhány társával együtt a faluban állították
hadbíróság elé, és miután forradalmi tetteit halállal büntették, itt is
végezték ki golyó által.  Szintén főbe lőtték Kantsur András szokolyai
református lelkészt, augusztus 27-én Pesten, mert egy gerillacsapat
tagjai nála helyeztek el egy császári futártól elvett pénzesládát.


Csehországi és poroszországi református is az áldozatok között


Ezelőtt nem sokkal, jóval a tizenhármak kivégzése előtt a megtorlás
áldozata lett egy református katonatiszt Aradon: augusztus 22-én Ormai
(Auffenberg) Norbert. Ormai 1813. augusztus 22-én született a
csehországi Dobřanyban, egy német eredetű református katonacsalád
sarjaként. 1815-ben a család Magyarországra költözött. Norbert
Auffenberg 1828. augusztus 14-én állt be a császári és királyi
hadseregbe, 1839-től hadnagy volt az erdélyi kiegészítésű 31.
gyalogezredben. 1840. szeptember 10-én a galíciai lengyel hazafiakhoz
fűződő kapcsolatai miatt letartóztatták, és hét évi vizsgálati fogság
után 14 év várfogságra ítélték, amelyet Munkács börtönében kellett
letöltenie.

Az 1848-as forradalom győzelme után a magyar kormány kérésére
amnesztiát kapott. Belépett Mieczyslaw Woroniecki herceg önkéntes
vadászcsapatába, részt vett a délvidéki harcokban, majd a 38.
honvédzászlóalj századosa lett. Később Kossuth őrnaggyá és
segédtisztjévé nevezte ki. 1849. március 5-én alezredes, az 1. honvéd
vadászezred parancsnoka lett, április 25-én Kossuth ezredessé és a
honvéd vadászezredek főfelügyelőjévé nevezte ki. A fegyverletétel után
Pankotán fogták el a 24. (Parma) gyalogezred ukrán bakái. Aradon
hadbíróság elé állították, és miután megállapították, hogy tisztként
szolgált a császári hadseregben, éppen a 36. születésnapján kötél
általi halálra ítélték és kivégezték.


Az Arad után kivégzettek között szintén találunk egy német
származású reformátust: 1849. október 20-án három külföldi katonát
vezettek a bitófa alá, közülük volt az egyik Peter Giron alezredes.
A német légió parancsnoka 1798-ban a poroszországi Aachenben született,
vagyonos polgári családban. Ő maga gyáros volt a Rajna-vidéken, majd
Bécsben. Részt vett az 1848. októberi bécsi forradalomban, majd
Magyarországra menekült. Kossuth őt bízta meg a német légió
megalakításával, Giron november 11-én ki is adta ezzel kapcsolatos
felhívását. Őrnagyi rangot kapott, december 16-án Sopronnál a légió két
százada élén már harcba is került. December 28-án Bábolnánál
tisztázatlan körülmények között megsebesült, majd elhagyta alakulatát,
előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra utazott. Itt folytatta tovább a
légió szervezését. Tavasszal alezredessé léptették elő.

Május 23-án Görgey Artúr Budára rendelte Giront, majd másnap August
Thomstorff őrnagyot bízta meg a légió parancsnokságával. Június 4-én
igazolásra szólította fel Giront, hogy decemberben miért hagyta el a
hadsereget Bábolnánál. A közel egy hónapig elhúzódó eljárás végén Giron
július 1-én kérte elbocsátását a magyar hadseregből. A főváros
kiürítése miatt azonban az elbocsátó okiratot csak július 25-én
bocsátották ki Szegeden. Giront azonban már ez sem menthette meg: a
szabadságharc után a császári hadbíróság a bécsi forradalomban való
részvételéért, a német légió szervezéséért és általában az 1849.
április 14., a trónfosztás utáni ténykedéséért halálra ítélte. A pesti
Újépület mögött két lengyel származású tiszttel, Karol Gustaw
d'Abancourt de Franqueville századossal és Miczyslaw Woronieczki
ezredessel együtt felakasztották.


Kazinczy fia is Aradon halt meg


Október 25-én vesztette életét Kazinczy Lajos, a költő-nyelvújító
Kazinczy Ferenc fia. Lajos 1820. október 20-án született a Zemplén
megyei Széphalmon. Tanulmányait a tullni utászkari iskolában végezte,
1839-1847 között a 9. huszárezredben szolgált, majd főhadnagyi rangban
kilépett.

1848 júniusától kezdve önkéntesként részt vett a délvidéki
harcokban, augusztusban honvéd főhadnaggyá és a dunáninneni önkéntes
mozgó nemzetőri tábor parancsnokának nevezték ki. Szeptembertől
százados, novembertől őrnagy volt, egyben az 1. (később 2.)
utászzászlóalj szervezője Pozsonyban, majd Győrben. 1849 januárjában
alezredes, dandárparancsnok volt a tartalék hadtestben, majd a
Középponti Mozgó Seregben, január végétől hadosztályparancsnok
ugyanitt, majd február elejétől az I. hadtestben. Március 10-én
kinevezték az 1. huszárezred parancsnokává, majd április 3- án ismét
hadosztályparancsnok lett az I. hadtestben, részt vett a tápióbicskei,
isaszegi, nagysallói és komáromi csatákban. Április 19-én megkapta a
Magyar Katonai Érdemrend 3. osztályát. Május 19-től a Csallóközben
működő magyar erők, a Kosztolányi hadosztály parancsnoka volt. Május
25-én ezredessé léptették elő, június 2-án Görgey megbízta az Ung,
Ugocsa, Bereg és Máramaros megyékben működő önálló hadosztály
parancsnokságával. Augusztus 6-án csapataival Erdélybe indult.

Augusztus 22-én Zsibónál egyesült a székelyföldi és kolozsvári
hadosztály maradványaival, átvette fölöttük a parancsnokságot, majd
24-25-én letette a fegyvert az orosz csapatok előtt. Az oroszok
rövidesen átadták őt Clam-Gallas vezérőrnagy császári csapatainak,
szeptember 8-án érkezett meg Aradra. A hadbíróság Kazinczyt
felségsértés bűnében találta vétkesnek, ezért teljes vagyonelkobzásra,
lőpor és golyó általi kivégzésre ítélte. Az ítéletet október 24-én
hirdették ki, október 25-én Kazinczyt az aradi vár sáncárkában
agyonlőtték.


A huszár vértanúk


A magyar szabadságharc vértanúi között kell számon tartanunk azt a
tizenhárom huszárt is, akiket ugyan nem Magyarországon, azonban
egyértelműen a szabadságharc támogatásáért végeztek ki. A külföldön
szolgáló huszárezredek katonái 1848 őszétől kezdve minden módon
igyekeztek hazajutni az ország védelmére. A kisebb-nagyobb csapatokban
útnak induló huszárok sokszor súlyos harcok árán küzdötték ki a
hazajutást, némelyik csapat óriási veszteségeket szenvedett.


Különösen a Csehországban állomásozó jászkunsági kiegészítésű 12.
(Nádor) huszárezred katonáinak volt nehéz dolguk. A fogságba esett
huszárok ellen azonban sokáig nem alkalmaztak súlyosabb
rendszabályokat. Az ezred maradékát 1849 májusában Ausztrián át az
olasz hadszíntérre irányították. Linz környékére érve azonban a
huszárok, közel lévén a magyar határ, úgy döntöttek, hogy még egyszer
megpróbálják a hazajutást. Ez az egyik csapatnak sikerült, két másikat
viszont elfogtak a császári hatóságok.


Református vallású volt az első csapatból golyó általi halálra ítélt
Mille János huszártizedes, akit július 23-án Bruck an Der Murban öt
társával együtt végeztek ki. Szintén református hitűek voltak a másik
elfogott csapat tagjai közül Deák János, Farkas Péter, Gyökeres András,
és Herczeg Károly huszárok, akiken július 6-án Marburgban három társukkal együtt hajtották végre a halálos ítéletet.


Felhasznált irodalom: Hermann Róbert: Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vértanúi – október 6.


19. hozzászólás
Létrehozva: 2010-09-11 18:30
Ati
Hozzászólások: 160




Szatmári székesegyház.

Egy a legrégibb s legnevezetesebb szabad kir. városok közül, fekszik Pesthez keletre 40, Debreczenhez 12 mérföldnyi távolságra, termékeny rónaságon. Környéke nem tartozik a regényes tájakhoz, ollyan egyszerű az mint minden róna vidék, nem gyönyörködtetik itt a vándort sem a dúsnövényzetű hegyek változatossága, sem a szirtek égfelé nyuló kopár csucsai, egyhanguságát csak ittott szakitja meg egy-egy csoport fa vagy erdő, s csak a keleti láthatáron kéklenek a szomszéd Mármarosmegye magasabb hegylánczai; de annál jobban gyönyörködteti a gazdát az aranykalászok dús hullámzata, mellyek tenyésztésére földe igen alkalmas. – Térjünk tehát a város nevezetességeire át: Szatmárt Németitől hajdan a Szamos választotta el, az elsőt már Árpád magyarjai mostani helyén találták, a mellette később épült Németit, a szent István hitvesével Gizellával idejött németek szállották meg, a mint ezt II. András leveléből láthatni. 1715-ben Szatmár Németivel összekapcsoltatván, egy szab. kir. várossá lett. Nevezetes épületei: a kéttornyu kupos róm. kath. székesegyház, melly jelenleg Magyarország legszebb s legdiszesebb templomai közé tartozik, 1 fő- és 6 mellékoltárral, s egy remekmivű nagy orgonával, melly az 1852. év Urnapján támadt iszonyú szél áldozatja lett, ugyanis a templom homlokzata közepén álló nagy kőszobor, melly Krisztus Urunkat ábrázolá, mivel a dühöngő orkánnak legjobban ki volt téve, lesodortatott, melly roppant teher beszakitá estében a bolthajtást, s az épen alatta levő orgonára zuhant. Az orgona csakhamar kiigazittatott, de a középső szobor helyét most csak egyszerű kőkehely pótolja. A hol hajdan a Szamos vize Szatmárt Németitől elkülönité, ott most egy pompás két emeletes apáczazárda diszlik, mellynek közepén egy igen csinos templom is van. Van két görög egyesült és két reformatus temploma külön Szatmárban és Németiben. Továbbá megemlitendők: a nemrég épült püspöki kastély és papnövelde, vármegyeház és városház, az irgalmas barátok csinos zárdája kórházzal Németiben, kik 1835-ben telepittettek ide, a városi kórház, kath. főgymnasium, reform. algymnasium, a püspöki convictus, hol évenkint 15–20 szegény árva gyermek neveltetik, a gyönyörű uj kalvária, egy pompás kápolnával, melly a hajdani szatmári vár helyén van épülve. Van itt katonanevelő-intézet, sóház, postahivatal, állandó szinház, melly taval diszittetett fel, casinó, az apáczazárdában igen jeles leánynevelő-intézet, két görög egyesült tanoda, két vendégfogadó, sétatér stb. Szatmár városának ujabb időkbeni épülése s kicsinositása körül nagy érdemeket szerzett magának e város lelkes és buzgó püspöke, Hám János, ugyanis ő épittette a nagy apáczazárdát, az irgalmasok csinos zárdáját, a püspöki kastélyt és papneveldét, a gyönyörü kálváriát stb. és most ismét épülőben van egy nagy zárda a Jezsuita-rend számára, ugyanazon helyen, hol a régi Jezsuita-zárda állott, melly később az ideiglenes püspöki lak volt. 15,000-nél többre menő lakosai, kik csaknem mind törzsökös magyarok, föld- és szőlőmivelésből, kézműipar és kereskedés után élnek.

De lássuk már most a város történeti nevezetességeit és viszontagságait is: 1217-től 1230-ig még királyi erősség vala (Castrum Regium) 1230. II. András, a Zothmári nemeseket, kik Gizella királynéval jöttek be, igen szép szabadságokkal ajándékozta meg. 1261. V. István ifjabb királynak mulatóhelye volt, s a szatmár-németieknek 1264-ben nevezetes szabadság-levelet adott. 1330-ban, hogy a németiek királyi vadászok voltak, irja Katona 8 könyv, 517 lap. 1411-ben a város több magyarországi helyekkel cserébe adatott György szerviai despotának. 1464-ben Szatmáron pénzverő kir. kamara volt. 1501-ben II. Ulászló fenyegető parancsolatja által védelmezte a városiakat, Geréb László erdélyi püspök ellen, ki a dézmák ki nem adása miatt, a misemondást, gyóntatást, az egyházi temetést megtiltatá, s a halottakat a földszinén bűzhödni hagyatta. 1543-ban I. Ferdinánd Szatmárt és Németit Báthory Andrásnak, Kristófnak, Istvánnak ajándékozta, kik a várat a Szamos szigetén felépitették, s a hadi mesterség szerint jól megerősitették. – 1558-ban Izabella Zápolyának özvegye a lakosokat minden 20-ad, 30-ad és más vámok fizetésétől felmentette. Balassa Menyhértet főkapitánynak tette, s Nagybányát három vármegye dézmájával neki adván, lakásaul Szatmárt rendelte; de ez a várkatonákat maga részére hóditván, a várat Ferdinánd részére elfoglalta. Megboszankodván ezen Zápolya Zsigmond, Szatmárt török segitséggel keményen ostromoltatta, de Zay Ferencz kapitány vitézsége miatt, sikertelenül. 1564-ben Balassa katonáival Kassa vidékére rándulván, Báthory István Váradról szerekeken vitt katonákkal a lakosok egyetértéséből, esteli csordahajtáskor a várat hirtelen meglepé s visszafoglalá, lekonczolván előbb a német katonákat, s rabságba ejtvén Balassának nejét és gyermekeit. 1565-ben Schwendi Lázár és Báthory András a vár visszavevésére nagy erővel közelgetvén, ezt Báthory István felgyujtván odahagyta, s katonáival Váradra költözött, és igy Schwendi könnyen hozzájutván, a várat ismét erősen felépitteté. 1622-ben a szatmári vár Bethlen Gábornak békekötés szerint átadatott. 1646-ban Rákóczy György fejedelem elnöklete alatt a reformátusok hires egyházi gyülést tartottak, mellyre 115 prédikátor jelent meg, s Geleinek az egyháziakban szabott rendje elfogadtatott. 1657-ben junius 26. a szatmáriak a Rákóczy jószágait tűzzel vassal pusztitó lengyelekkel egyezségre léptek, hogy pogány módra ne sarczoltassanak és elégedjenek meg 2600 tallérral stb. 1668-ban I. Leopold megparancsolá, hogy a városban lakó nemesek, szintén mint más polgárok, adót fizetni, katonát tartani kötelesek legyenek; ellenben a városiak a vármegye gyüléseiből ki ne zárassanak. Ugyanezen évben a vármegye gróf Nádasdy Ferencz országbiróhoz intézett levélben keservesen panaszkodik a szatmári várban őrködő német katonák sarczolásain, s kéri ezeket magyarokkal felváltatni. 1669-ben az elkeseredett nemesség a Gombás erődben lesbe állván, a zsákmányra kirándult szatmári német katonákat visszajöttökben megtámadta s nagy részét felkonczolta, vagy a Szamosba fullasztotta. 1680-ban Apaffy Mihály 24 ezer törökkel, erdélyiekkel, havasföldiekkel, a várat egy hónapig ostromolta, de sikertelenül. 1682-ben Tököly Imre fegyverszünés alatt a várat hadi fortélylyal kezére keritette, de már 1684-ben katonái I. Leopold seregeinek feladták. 1686-ban az akkori időkben nagy hirnévre szert tett Karaffa Antal császári hadvezér Szatmáron szállásolt, s egy év lefolyása alatt annyira adó alá veté a városi népet, hogy ez neki többet fizetett ekkor (61,033 ft. 20 kr.) mint fizetett felszabadulása alkalmával, t. i. midőn a két város szabad kir. városnak tétetett (41,713 ft. 33 dénárt fizetvén csak). 1703-ban Rákóczy Ferencz vezérlete alatt nyughatatlankodó hazafiakat, gróf Károlyi Sándor és Bekker hadvezér Szatmárnál elszelesztették; de későbben a vár gróf Forgács Simonnak Rákóczy vezérének, a német őrzőkatonaság által, alku mellett, hogy hadifoglyokká legyenek, átadatott, s ekkor részint a németek, részint a kuruczok prédálásai és gyujtogatási által a város végpusztulásra jutott, ugy hogy a lakosok szőlőhegyeikbe, kunyhóikba költöztek ki. 1705–1706-ban Rákóczy parancsolatjára többizben sürgettetett a város, hogy a várat rontsa le, de sikertelen. Végre 1711-ben Károlyi Sándor csakugyan felégette és elhányatta. Ugyanezen évben a békesség, melly Debreczenben kezdődött, Nagy-Károlyban folytattatott, Szatmárban bevégeztetett, gróf Pálffy János nádor hatalmas közbenjárására, mellynek következtében Majténynál 12,000 válogatott magyar, fegyverét letévén, I. József császár hűségére esküdt. 1715. január 20-án az egri szélesen kiterjedő püspöki megye felosztatván, Szatmáron is állittatott fel egy uj püspökség, mellynek megyéje kiterjesztetett, Szatmár-, Mármaros-, Ugocsa-, Beregh- és Ungmegyékre, s 1828-ban számlált 5 fő- és 8 alesperességet, 73 plebaniát, 5 szerzetes házat.

Zombory Gusztáv.

Vasárnapi Ujság 1854-1860
18. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-04 12:53
Ili
Hozzászólások: 728
187 éve, 1823. január 22.én írta le Kölcsey Ferenc Himnuszunk szövegét szatmárcsekei magányában. Erkel Ferenc jó húsz esztendővel később zenésítette meg.

Gyönyörű költői mű e 64 sor.

A tudós irodalomtörténészek azonban nem túl gyakran emlegetik, hogy valójában miért is más ez, mint sok európai ország himnusza.

Mindjárt válaszolok rá – három példával is:

A németek például a Deutschland, Deutschland über alles, Über alles in der Welt kezdetű szöveget ma már nem éneklik. A második világháború után – mondjuk így – a győztes Európa tiltakozott e megfogalmazás ellen, mert e szöveg ugyebár annyit jelent, hogy Németország mindenek feletti, mindenek felett áll - az egész világon. Megmaradt Haydn gyönyörű zenéje és ma, az eredeti himnusz-vers harmadik szakaszát éneklik a németek. – Bármily hihetetlen is, de csak 1991 óta.

A Szovjetunió himnusza a soha nem létező szabadságot emberiség legnagyobb pusztítóit Lenint és Sztálin éltette évtizedeken át. A mostani Oroszországnak – mondjuk így a jogutódnak – csupán 10 esztendős a himnusza.

A franciáké, az úgynevezett La Marseillaise – a vérben álló harcról szól és fegyverbe hív.

E rövidke európai példákat csak azért hoztam ide, hogy lássuk a legfontosabbat. Azt ugyanis, hogy a mi Himnuszunk nem éltet királyt, uralkodót, nem himnusza még a honszerző Árpádnak sem, az ország építő IV. Bélának úgyszintén nem, de még a diadalt diadalra halmozó Mátyást sem dicsőíti. A mi Himnuszunk az évszázadokon át szorongatott, kétségbeesett nép IMÁDSÁGA a mi megtartó Istenünkhöz. Az irodalom tudós művelői tehát gyakran felejtik el - így emlegetni e csodálatos 64 sort. Tehát, hogy ez egy KÖZBENJÁRÓ IMÁDSÁG: Isten áldd meg a magyart!

Amíg nem volt Kölcsey Himnusza, addig is volt a magyarságnak összetartó, kollektív imádsága, a nép ajkán őrzött énekekkel. Nem minden időszakban, nem mindig azonos belső erővel, hiszen pl. az elmúlt század diktatúrái / 1919-re gondolok és az 55 évig tartó magyar bolsevizmusra / tűzzel vassal irtottak mindent, ami nem a parancsszó ideológiája szerint született. De mondom: voltak a nép ajkán őrzött énekek, pl. a Boldog- asszony anyánk, a Székely Himnusz / ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk /, a reformátusok 90-ik zsoltára: „Te benned bíztuk eleitől fogva”, vagy az evangélikusok „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű Luther éneke.

Tehát mindig az Isten segítségét, áldását kértük harcaink elcsüggedésünk, elnyomatásaink nehéz éveiben, vagy balsors tépte évtizedeink alatt.

Ilyen Himnuszt tehát egyetlen európai nép sem mondhat magáénak, mint amilyet nekünk hagyott örökül a 33 éves Kölcsey, a szatmárcsekei szoba csendjében. A Nemzeti Múzeumban őrzött kéziratban csak egy-egy parányi javítás látható, tehát szinte ömlött a tolla alól e felséges 64 sor.

Sajnos mindmáig nem védi az Alkotmány nemzeti imádságunkat, pedig rátört a sorokra maga Rákosi is az 5o-es évek elején mondván: az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép Himnusza, vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdődjön. Alattomos terve céljából magához kérette Kodály Zoltánt azzal a felszólítással, hogy írjon másikat, a szocializmushoz illőt. Kodály rövid válasz adott az élet és halál diktátorának. Ezt mondta: ahhoz sem hozzátenni sem abból elvenni nem lehet. Kodály a fejével játszott ebben a percben, de akkor Ő már Kodály Zoltán volt, a magyar zenekultúra és művelődés világszerte megkérdőjelezhetetlen tekintélye.

Rákosi nem nyugodott. Illyés Gyulát is magához intette, aki akkor a költészet, a haladó magyar gondolkodás legnagyobb vezéreként volt számon tartva itthon is, külhonban is, különösen Franciaországban. Írjon egy új Himnusz szöveget, mondta Rákosi, majd keresünk hozzá zeneszerzőt. A felszólításra Illyés ennyit válaszolt csupán: meg van az már írva. Mondanunk sem kell: Ő is a fejével játszott.

Miért fontos ma, hogy a hamar árvaságra jutó, betegségekkel küzdő, Kölcsey mit hagyott ránk e nemzeti imában?

Azért fontos, mert a Himnusz megírásának napját január 22.-ét 1989 óta a Magyar Kultúra Napjának mondjuk ugyan – ám a magyar művészetek,a kultúra a szemünk előtt silányul el vagy hever romokban.

Ez az állapot kiállásra, kitartásra, s ha kell kiáltásra kell, hogy kényszerítsen minden jóérzésű, gondolkodó embert, a magyar értelmiséget pedig kötelezően.

Mert látható módon megszűnt a tudás, a kultúra, az ifjúság oktatása és az Istenhit közötti sok évszázados, megbonthatatlan egység. Ez, amit mondok nem vallási, még csak nem is vallásossági és még kevésbé templomi kérdés. Mert ott, ahol az iskolaügy, tehát a jövő nemzedékének oktatása, nevelése csak tantervi, tantermi feladat vagy egyszerűen csak munka vagy pénzkérdés, - ott ezt az első számú nemzeti feladatot – elárulták!

OTT, ahol nem a magyar nyelv és történelem a legfontosabb tárgy, ott a jövő sírját ássák a nemzetoktatást eláruló politikusok.

OTT, abban az országban ahol nem alapkérdés a kultúra minden szegletében az emberiség 3 ezer éves alapértéke: az igazság, a jóság és szépség – ott, abban az országban hazárdjátékosok uralkodnak, akik a szexuális aberráció és a másság félmeztelenül vonaglóit vonultatják fel, a magyar világörökség csodálatos útján az Andrássy úton.

OTT, ahol iskolákat zárnak be, vagy sínket szednek fel politikai parancsra – mindegy, hogy milyen indokkal – ott, azokon a helyeken temetők lesznek. Ha hagyjuk.

OTT, ahol oly módon bomlik fel rend, hogy tanárverést látunk a képernyőn, ott, a kisebbség törvénytelensége tobzódik a többség felett egy - állítólagos jogállamban. Olyan kisebbségé, amely a Kárpát-medencében az elmúlt 6 évszázad alatt nemhogy egy templomot vagy iskolát, de még egy önsegélyező alapítványt sem tudott létrehozni magának, legjobb szándékú vezetőinek erőfeszítésével sem.

OTT, ahol egy Magyar Bálint nevű, magát a kultúra és oktatás miniszterének mondó ember kijelentheti, hogy nem a tudás az elsőrendűen fontos az iskolákban, hanem valamiféle reformanyag ilyen-olyan elsajátítása – ott a szellemi rókák garázdálkodnak a nemzet udvarán.

OTT, ahol a kabarében téma lehet az úgynevezett buta paraszt – nénikének öltözött férfiként – ott ország-idegenek uralják a televízió és rádió stúdióit. Akik e hazában nyilvánvalóan, nem érzik jól magukat Ezt a gyalázatot nem követhetnék el büntetés nélkül egyetlen európai országban sem. Hogy ugyanis ostoba közröhej tárgyává tegyék az ország egyik nemzetmegtartó erejét, a parasztságot.

OTT, ahol a tovább tanuló gyerek miatt a családoktól elvesznek és nem adnak nekik, ott szellemi tolvajok járkálnak közöttünk és a társadalom legfontosabb sejtje a család ellen intéznek, előre megfontolt, sátáni támadást.

OTT, ahol az emelkedő árak ellenére – lassan SEM tud szaporodni a családi könyvtár – csak és kizárólag a CD-k és DV D-k, - ott már a globalizmus ütött tanyát. És úgy lesz, miként a globalisták szeretnék: lassan elvész a Pál utcai fiúk, a Robinson, Fekete István Tüskevára, Vörösmarty, Petőfi, Kölcsey, Arany költészete, Jókai száz meg száz felejthetetlen hőse. Ott apránként le lehet majd tagadni Móricz Zsigmondot, s hogy egyáltalán élt Gyóni Géza, Nagy László, Illyés Gyula, Sütő András, Német László vagy Kányádi Sándor.

OTT, ahol az orvost, a rendőrt, a papot és különösen a pedagógust az éppen uralkodó hatalom nem fizeti meg kellő megbecsülés mellett ott a nemzetet a tekintélynélküliség barbár útjára akarják lökni.

És cselédsorba a 21.-ik században.

Wass Albert írja: „a ki bántja a magyart, Téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Mert bármelyik magyar vesztesége – a Te veszteséged is.”

Mert, ha nem így tesszük, úgy némaságunkkal és bénaságunkkal hitelessé tesszük valamennyi, galád mozdulatukat.

A Magyar Kultúra Napján, csodálatos nemzeti közbenjáró imádságunk születésének évfordulóján tehát szomorúsággal kell megállapítanunk, hogy:

Magyarország bajban van!

S legelsőül azért, mert 93 ezer négyzetkilométeres ország az egyetlen a világon, amely saját országával van körülvéve.

Magyarországot – viharos, ám gyönyörű történelmével, máig példát adó kultúrájával, évszázadok óta a mai napig csodált művészetével – a jövő magyar generációjának kell átadnunk.

Mert Magyarországot, a mi Hazánkat, csupán megőrzésre kaptuk elődeinktől.

Magyarországot tehát meg kell menteni!

Kölcsey szavaival kérjük ezt, Himnuszunk utolsó versszakával:

Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának,
Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt.


Murányi László

Kelt, Adyligeten az Úr 2010-ik esztendeje Fergeteg (Január) havának 15-ik napján.

Elhangzott a dabasi Művelődési Házban, 2010. január 22.-én.
17. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-17 11:44
Ili
Hozzászólások: 728
Részlet Mindszenty bíboros visszaemlékezéseiből az "Emlékirataim" címmel megjelent könyvből:

A párizsi békekötés



Ifjúságom nagy élménye volt a Kárpátoktól védett ép és egész Magyarország. Diákkorom óta történelmi valóságként élt és visszhangzott bennem Vaszary Kolos hercegprímás millenniumi beszédének megállapítása; hogy bár kard szerezte meg, de a kereszt tartotta fenn Magyarországot.

Az ország történelmét már fiatalon jól ismertem, megtanított arra, hogy a honfoglalást tulajdonképpen Szent István fejezte be, amikor Krisztushoz vezette népét s kereszténnyé tette állami és társadalmi berendezkedésünket. Halála előtt, 1038. augusztus I5-én, országát és koronáját a Szent Szűznek ajánlotta, akit mi magyarok azóta Magyarok Nagyasszonyának, Magyarország Pátronájának hívunk; ugyanakkor országunkat Regnum Marianum-nak, Mária Országának nevezzük. A sajátosan magyar "Regnum Marianum- "eszme azt jelenti, hogy Mária védi
országát, mi pedig, hűen követve a krisztusi hitet, érvényre juttatjuk állami és társadalmi életünkben is az evangéliumi tanítást.

A szent király felajánlását történelmünkre kiható természet­fölötti tényezőnek fogtam fel, azért törekedtem minden eszközzel a Regnum Marianum eszméjének felelevenítésére a nemzeti veszedelem idején.

A "Mária Országa-" eszme mintegy kulcs volt a kezemben a magyar történelem hullám-hegyei és hullám-völgyei, a nemzeti nagyság és a nemzeti tragédiák megfejtéséhez.

"Észbontóan fájó gondolat lenne, - írtam 1948-ban újévi körlevelemben - ha az ősi máriás magyar földről a hit, a remény és a szeretet megfogyatkozásával az Isten Anyját száműznők, vagy száműzni engednők és Szent István történelmi értékű szerződését botorul felbontanók, megsemmisítenők."

Hosszú életemben nagy magyar tragédiák tanúja lettem. Még a hittudományi főiskola padjaiban ültem, amikor ránk szakadt az első világháború.

Az első kommunizmust mint fiatal hittanár fogságban éltem át, s éppen elfoglaltam a zalaegerszegi plébániát, amikor nemzetünkre rákényszerítették a trianoni békeparancsot. Trianonban darabokra tépték a Máriának felajánlott Országot. Aki a természetfölötti hit szemével meri nézni vagy mérni a nemzetek és népek tragédiáit s nem kizárólag egy pozitivista oknyomozó történetírás pragmatikus módszereit alkalmazza rájuk, az jogosan gondolhat arra, hogy az ország talán azért került lejtőre, mert szellemében sokban már elpártolt a szentisváni alapoktól a századforduló óta; úgy mint a Muhi és a Mohács előtti években is. Keresztény hívők ítéletében az analógiák itt elgondolkoztatók.

Trianonban a történelmi Magyarország 282 870 négyzetkilo­méter területéből elvettek kereken 190 000 négyzetkilométert: az egész területnek kétharmadát. A 18 264 533 lakosból pedig csak 7 980 143 maradhatott a csonka-ország szűkre szabott határai között. A sokat emlegetett Wilson-féle önrendelkezési elv ellenére három és fél millió magyar került - népszavazás nélkül - idegen uralom alá.

Később Európában és az Amerikai Egyesült Államokban politikusok és államférfiak beismerték, hogy a párizsi békekonferencia "elfogult" és "részrehajló" volt s a bosszú­vágytól fűtött békeparancs sok igazságtalanságnak lett okozója, ugyanakkor, részben hozzájárult ahhoz a folyamathoz, amely a második világháború kitörésére vezetett. Sajnos, - ígéretek ellenére - a szerződő felek elmulasztották az igazságtalan békeszerződés revízióját, s így csak - a hitlerizmus hódításaival egyidőben - a második világháború küszöbén és annak első éveiben ,kaptunk vissza elszakított területeket: 1938-ban a Felvidéken, 1939-ben a Ruténföldet, 1940-ben Erdély egy részét és 1941-ben a szerbektől megszállt területeket. Mindezekről a visszakerült ősi magyar területekről 1945. január 20-án az Ideiglenes kormánynak, amikor aláírta a fegyverszüneti szerződést, le kellett mondania.

1946 nyarán Párizsban tanácskozott a békekonferencia, :melyen ,a magyar delegáció semmi eredményt sem tudott felmutatni. Ennek egyik okát abban lehet megtalálni, hogy az ún. koalíciós kormány - elmerülve-a mesterségesen felidézett pártpolitikai küzdelmekben - nem fordított elég időt és gondot sem a békedelegáció felkészítésére, sem a nagyhatalmaknak diplomáciai úton történő tájékoztatására. Maga Nagy Ferenc miniszterelnök volt az, aki a kommunistákat a magyar békecélok szabotálásával is vádolta. Nagy szerint a magyar területi igényeket mint ártalmas revizionista és soviniszta" követeléseket emlegették. A püspöki kar is ismerte ezt a sajnálatos helyzetet ,s ezért tartottuk szükségesnek, hogy a világegyház vonalán nyugati keresztény államférfiak elé tátjuk a jogos magyar igényeket. A Nyugatra küldött emlékiratunkból valók az alábbi részletek :

„Nem kívánunk különleges magyar érdekeket előtérbe helyezni, mert meggyőződésünk, hogy magyar nemzeti szempontból is a legjobb béke az, amely valamennyi háború-sújtotta népnek megnyugvást hoz és megteremti azokat az előfeltételeket, amelyek a szomszédainkkal való békés együttműködéshez el­engedhetetlenek. Az Egyház pedig, amely egy ezredéve dolgozott itt a népek művelődésén, most is segíteni akarja híveit egy boldogabb jövő kialakításában. Így reméljük, hogy elérkezik az idő, amikor a népi és vallási különbségek nem áldatlan viszályok előidézői, hanem a sokoldalú emberi kultúra kifejlesztését előmozdító erők lesznek.

A Duna-medence népei a múltban kedvező földrajzi helyzetük adottságainak megfelelően egy többnemzetiségű állam keretében egyesültek. Az első világháború után a győzők politikai célkitűzéseiknek megfelelően a népek önrendelkezési jogának hangoztatásával felosztották az Osztrák-Magyar Monarchiát és több kis nemzetiségi államot alkottak meg, közben a Monarchia, egyetlen nemzeti államát, Magyarországot (54.5 százalék magyar) is szétdarabolták.

Hogy ez a rendezés nem volt szerencsés és nem váltotta be a hozzáfűzött. reményeket, annak legfőbb oka – amint ezt győztesek táborából is elismerték - az volt, hogy a népi elvnek önkényes, Magyarországra nézve sérelmes alkalmazása nem hozhatta meg a békét. Számos elintézetlen, függőben lévő kérdés és ellentét maradt, mert Magyarország mindig igazságtalannak tartotta, hogy a népek önrendelkezési jogának megsér­tésével, népszavazás nélkül 3 500 000 magyar került idegen uralom alá.

Magyarország két világháború megpróbáltatásai és tanulságai nyomán eljutott oda, hogy minden kétséget kizárólag lemondjon a neki tulajdonított soviniszta, imperialista törekvésekről. Ezért nem a revizionizmus szellemének felidézése, ha felhívjuk a nagyhatalmak figyelmét a határkérdés rendezetlenségére.

Mikor most a trianoni békeszerződés felülvizsgálatát kérjük, egy, megbékélt jövendő alapjait akarjuk lerakni. Egy olyan békekötés, amelyet a magyarság is fenntartás nélkül el tudna fogadni. Közép-Európa békéjének legfontosabb tényezője lenne s így a jövőben nem fordulhatna elő, hogy a kisnépek érdekellentétei az egész világra zúduló háborús katasztrófák forrásai lennének.”

Az emlékirat további részében részletesen tárgyaltuk Magyarország háborús felelősségét, a szomszédainkhoz való viszonyt és a dunavölgyi megbékélés alapjait.

1946. augusztus 15-én az esztergomi bazilikában mondott szentbeszédemben is intéztem néhány gondolatot a párizsi békekonferenciához:

"Ma, 1946-ban a magyar tekintetek Nyugatra, a béketárgyalások színhelye felé irányulnak és szorongva figyelik, mennyire érvényesülnek ott Szent István országával szemben az igazságos és megnyugtató békének a háború alatt és után annyiszor meghirdetett alapelvei.

A várakozásnak eme súlyos napjaiban és épp a mai, történelmi emlékezésektől is terhes ünnepen, a magyar katolikus Egyház és a nemzet nevében küldöm a Világ-Egyház vonalán át a béketárgyalás asztalához a megnyilatkozást és kérelmet az örök igazság és a szenvedő milliók érdekében.

1. Magyarország az Egyház világokat átfogó fájának utolsó ága itt Közép-Európában. Ez a hatalmas fa kétezer éven át termette népek és nemzetek boldogítására az emberi civilizáció áldott gyümölcseit. Nem közömbös ma sem, épp a civilizáció szempontjából, hogy a fának közép-európai ága öt-hat felé hasítva elsorvad, avagy egész erejével szolgálja ezer éve betöltött küldetését a Julián barátok fáklyájával.

A Világegyház vonalán küldöm ezt a gondolatot, mert az ma is a hit és szeretet egységén túl az igazság oszlopa és erőssége (1. Tim. 3, 15).

2. Magának a magyarságnak is vannak a civilizáció védelmében elévülhetetlen és eleddig kellően nem méltányolt szolgálatai. Ittléte óta állandóan, de különösen a XIII-XIV. században a maga testével és vérével védte Nyugat békéjét és épségét. Ezért nevezi Franciaországról írt történelmi művében Michelet Nyugat áldott megmentőjének. A magyar vér széles folyamként dagad és amíg Michelangelo nyugodtan dolgozik a Szent Péter kupoláján, London nyugodtan él Shakespeare színműveinek, végvári vitézeink őrt állanak Róma, London és Párizs kapujában is.

Angliának, Franciaországnak és Magyarországnak a középkor­ban egyenlő számú lakossága volt. És ma Angliának 44, Franciaországnak 41 millió és Magyarországnak csak 10-12 millió lakosa van, mert a magyarság 500 éven át szüntelenül vérzett Nyugatért, a keresztény civilizációért. Nagyhatalomból
vérfolyamon át lettünk kis állammá, csonka és koldus nemzetté. "

Mégis elkövetkezett a nagy csalódás: a párizsi békeszerződés nemcsak érvényben hagyta a trianonit, hanem újabb teruletet is elcsatolt. Kisebbségi sorsban maradt a három és fél millió magyar,. - kisebbségi, emberi jogok biztosítása nélkül. Gazdaságilag hazánkat a megroskasztó jóvátétellel a Szovjetunió vazallusává tették. Legnagyobb kára a nemzetnek és országnak abból származott; hogy a győző hatalmak által ünnepélyesen megígért szuverenitásunkat nem nyertük vissza. A békeszerződés értelmében s annak érvénybelépése után az orosz csapatoknak három hónap múlva el kellett volna hagyni az országot, de vesztünkre a szerződő felek biztosították a Szovjetunió­nak azt a jogát, hogy "Magyarországon tartson oly haderőket, amelyekre a szovjet hadsereg és az ausztriai megszálló övezet közötti közlekedési vonalak fenntartása végett szüksége lehet." Mindenki tisztában volt e roppant csalás értelmével; mindenki tudta, hogy a Vörös Hadsereg azért marad az országban, mert a Szovjet tisztában volt azzal, hogy az orosz haderő kivonásával a kommunisták azonnal kiesnének erőszakkal megszerzett pozícióikból és a magyar nép percek alatt elsöpörné a választási visszaélésekkel hatalomba ültetett ún. népidemokratikus kormányt.

Az elkeseredés nőttön nőtt és lassan felőrölte a legerősebb idegeket is. Megindult a pánikszerű menekülés az országból. Éreztem, hogy a végsőkig elkeseredett, mindenéből kiforgatott magára hagyott és megalázott népet megint csak az Egyháznak kötelessége megvigasztalni, s lelkébe erőt önteni..

1947, február 9-én a párizsi békeszerződés aláírásának előestéjén, nyilatko­zatban tártam a közvélemény elé, hogy a magyar nemzet az igazságosság és az emberi jogok sérelmének tekinti az új magyar békeszerződést. Az aláírás napján, 1947. február 10-én pedig az alábbi táviratot intéztem magához a párizsi békekon­ferenciához:

A mai békekötésen beszélni nem szabad, de a legsúlyosabb vádlottnak és elmarasztaltnak hallgatni sem lehet. A kitűzött szép békecélok nem értek el a békekötés asztaláig. Vajon meddig ér és él a kívül hagyott súlyos \ erkölcsi alapelvek nélkül ez a békemű? Wilson önrendelkezési, a charták emberi jogának mellőzésével csak papír- és szájbéke születhetik… Sem az angol-amerikai, sem a lenin-sztalini elveknek nem felel meg három és fél millió magyarnak más államokhoz csatolása. Világ bírái, igazsággal, emberséggel, a félelmetesen nagy problémák mélyére hatoló vizsgálattal hárítsátok el Közép-Európában és mindenütt az újabb világiszonynak békeművetekre rávetődő éjsötét árnyékát.

Esengő kéréssel:

Mindszenty bíboros.



Este szentségimádásra hívtam a főváros népét; magam a Szent István Bazilikában vezettem a szentórát. Tízezrek mondták utánam - sírva és zokogva - az alábbi imát:



"Mindeneknek Mindenható Teremtője, Alkotója, Ó Nagy Isten! Amitől gyötrelmes napokon és vergődő éjszakákon tartottunk, rettegtünk, hogy földi igazságban, emberi megértésben és emberi érzésben a mi reménykedésünk dőre és kába lesz: az ítélkező nemzetek határozatából országunkra, népünkre - épp ebben a kegyetlen pillanatban - az újabb országcsonkítás is elkövet­kezett.



Most írják alá Párizsban a magyar békét, a világ-békemű legnagyobb parcellázását címerben, földben, lelkekben, házakban, temetőkben,- iskolákban, templomokban, a Nagy­asszony és Szent István ezeréves örökségében. Akik aláírták, élvezik a pillanat történelemszerűségét, az aláírók a történe­lembe, a tollak a múzeumokba kerülnek; de mi tudjuk, hogy ezek a tollak gyémánttűknél sebezőbb vastollak, amelyek millió szívek táblájára írnak. Szívek vére, szemek könnye buggyan, serked és csordul a nyomukban. Sóhajok szállnak, életek vonaglanak.



Egy szó nyilalik a hazán keresztül,
Egy röpke szóban ,annyi fájdalom,
Érezzük amint a föld szíve rezdül,
És megvonaglik róna, völgy, halom.

Vártuk a békét, annak ezerszer megáhított világát. Most mondják: Béke, béke, holott nincs béke (Jeremiás 6, 14). Csak csalják vele az én népemet (Ezekiel 13, 10). A mi népünk nem lép a béke útjára (Luk. 1, 79), mert az igazság és béke nem váltottak csókot (Zsolt. 84, ll).

Muhi, Mohács, kétszer, Párizs.

Muhinál átcsapott rajtunk a történelmi végzet nagy sújtása. Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács.

1920. júniús 4-én Trianonban mind a négy égtáj magyar földjét, magyar népét erőszakosan ki- és letépték a történelmi, néprajzi, földrajzi és gazdasági egységből. Eltörték az Isten legszebb kelyhét, elszedték bort, búzát, békességet összefogó peremét. Elvették lakossága 63.5, fóldje 71,3 százalékát, adtak helyébe életképtelen, holteleven életet és nagy koldustarisznyát az új, árva, maradék siralomvölgyben.

Ez a második megcsonkítás sokkalta súlyosabb az elsőnél. Újabb területet vettek el. Nyomasztó, megroskasztó fizetéseket raktak ránk. Most még papiroson sincsenek különleges kisebbségi jogok az elhasított magyarok számára. Törvényen kívül állnak, mintha magyarnak lenni már magában is bűn és nem emberi lét volna. A Duna, Garam mentén kegyetlenül bontják már nagy világrészvétlenség közepette az ősi, magyar tömböt. Ki tudja, mit tartogat még számunkra az emberi elvadulás? Isten óvja több csapástól mi magyar hazánkat!

Nézd, Uram, ezeréves, történelmi tengerjárásunkban ez immár a negyedik hajótörés. Elmondhatjuk apostoloddal: élünk veszélyekben nemzetbelieink, a hamis atyafiak között, veszélyekben a pogányok miatt; fáradozásban és nyomorúságban, éhségben és sok böjtölésben, hidegben és mezítelenségben; mindennapi szorongásunk az Egyház gondviselése is (II. Kor. ll, 25-28).

Az ítélet módját nem ítéljük meg; önmagában hordja az ítéletet. De nem hallgathatjuk el, hogy a Te Isteni és a mi emberi jogunkat súlyosan megsértették. Nem ezt ígérték, nem ezzel biztattak.

Nincs joguk az Egyesült Nemzeteknek sem, még büntetés címén sem, valamely nemzetcsalád Isten-alkotta közösségét erősza­kosan, barátságok jutalmazására széttépni.

Uram, mi Hozzád, az örök és csalhatatlan igazság kútforrásához menekülünk. Benned bízva nem adjuk fel a reményt, hogy felébred még a most vészesen elaltatott emberies érzés, a keresztény felelősség és eljön a várva várt megbékélés, az igazság és szeretet világa. A Te isteni végzésed, hogy az emberi rendelkezések mulandók legyenek. Addig is, amíg ez újból beigazolódik, sorsunk örvénylő mélységéből fordulunk alázatos és szüntelen imádsággal Hozzád, az igazságos Istenhez és az Igazság Tükréhez, a Magyarok Nagyasszonyához.

Töredelmesen megvalljuk: Megfeledkeztünk rólad (Jer. 2, 32) és törvényeidről: káromkodtunk, feleséget csereberéltünk, a jövő életet eltapostuk, vallási kötelességeinket, ah, de hányszor elhanyagoltuk! Bocsáss meg esengő, összetört népednek, bármi sokat is vétkezett (II. Krón. 6, 39). Vedd el néped gyalázatát (Iz. 25, 8). Te légy Istenünk és mi a Te néped (Jer. 11, 4), amely most ugyan sötétben ül, de kegyelmedből világosságot lát (Máté 4, 16). Ezentúl a felülvalókat keressük (Kol. 3, 1) és járjuk egységben és állhatatosan azt az utat, amelyet az Újév hajnalán püspökeink az engesztelés művében mutattak meg nekünk. Nálad kérni és zörgetni soha meg nem szűnünk a közel és távol, minden világtájon gyötrelmes keresztutat járó magyar testvé­reinkért. Szakítsd el már, Uram, ennek a gyötrelemnek fonalát. Múljék el ez a pohár milliók kezéből! Mária Nagyasszonyunk, hajolj le mindenkor tapasztalt irgalmasságoddal életünk tengerének örvénye fölé és mutasd meg, hogy édesanyánk vagy!

A jövőben nem alacsonyítjuk le magunkat azzal, hogy ­mintha nem ismagyarok volnánk és az erkölcsi alapot felejtve - az idegenekkel versenyre kelve ócsároljuk nemzetünket .
Nem, nem sietünk ezzel a más népek méltán megérdemelt megvetésére.
Ha a nagy csákányütés alatt Téged, Istenünket, a nagyhatalmú és irgalmas Nagyasszonyt, az Egyházat, az embertestvért, önnön halhatatlan lelkünket a tévelygések után megtaláljuk, a nagy megaláztatás még nemzeti javunkra és lelki üdvünkre válik. Ámen."



Mindszenty József 1892. március 4-én született Csehimindszenten. A szombathelyi püspöki nevelőintézetben végzett tanulmányok után 1915-ben szentelték pappá. 1917-től Zalaegerszegen volt gimnáziumi hittantanár. Az 1918–19-es forradalmak idején politikai okokból letartóztatták, a Tanácsköztársaság idején szülőfalujába internálták. 1919 októberétől ismét Zalaegerszegen volt plébános, 1924-től címzetes apát, 1937-ben pápai prelátus lett. 1944. március 15-én szentelték püspökké, és helyezték a veszprémi egyházmegye élére. Mentette a meggyőződésük vagy származásuk miatt üldözötteket, szót emelt a Dunántúl hadszíntérré változtatása ellen, ezért 1944 őszén a nyilasok elhurcolták, Sopronkőhidára, onnan Sopronba vitték. 1945. április 2-án szabadult, visszatért Veszprémbe. 1945 őszén esztergomi érsekké, a következő évben bíborossá szentelték. Szemben állt a kommunista politikával, ragaszkodott az egyház társadalmi szerepének megőrzéséhez. Nyilvánosan emelt szót az 1947. évi választási csalások, majd az egyházi iskolák államosítása ellen. 1948 karácsonyán letartóztatták, a következő évben életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. 1955-ben börtönbüntetését megszakították, és Felsőpeténybe vitték, szabadulásáig ott volt házi őrizetben. A forradalom idején kiszabadítása, érseki tisztének helyreállítása az egyik általánosan elterjedt követelés volt. Október 28-án a helyi lakosság tett kísérletet kiszabadítására, azonban az ekkor még tűzparanccsal rendelkező ÁVH-s védők ezt megakadályozták. Másnap Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője érkezett rendőrök, valamint szovjet katonák kíséretében Felsőpeténybe, hogy Budapestre vigye Mindszentyt, ő azonban nem volt hajlandó elhagyni eddigi kényszerlakhelyét. Az október 30-án a fővárosba visszatérő Horváthot elfogták az újpesti felkelők, akik megtudva a bíboros fogva tartásának helyét, kiszabadítására azonnal Felsőpeténybe indítottak egy nagyobb fegyveres egységet. Időközben azonban a felsőpetényi ÁVH-sok beszüntették Mindszenty őrzését, ezt tudatták a helyi forradalmi tanáccsal. Utóbbiak a rétsági páncélos alakulattól kértek segítséget, ahonnan négy tiszt ment a bíborosért, akit még aznap este átvittek Rétságra, ahol találkozott a kiszabadítására indult újpesti fegyveresekkel. Mindszentyt másnap, október 31-én katonákból és felkelőkből álló népes csoport kísérte Budapestre. November 3-án este rádióbeszédben szólt a nemzethez, ebben a kormányt a bukott rendszer örökösének nevezte. 4-én reggel a szovjet támadás hírére az Egyesült Államok nagykövetségére menekült, ahol menedékjogot kapott. 1957. március 9-én bejelentették, hogy Mindszenty ítélete hatályban van, vagyis amennyiben elhagyja a nagykövetség épületét, úgy folytatnia kell börtönbüntetése letöltését. 1962-ben – távollétében – 1956-os szerepéért is elítélték. 1971. szeptember 28-án előzetes megállapodás alapján elhagyhatta az amerikai követséget. 1973-ban a pápa – arra hivatkozva, hogy másképp továbbra is betöltetlen maradna az esztergomi érseki szék – lemondásra szólította föl. Utolsó éveit Bécsben töltötte, ott halt meg 1975. május 6-án. Máriazellben temették el, hamvait 1991-ben Magyarországon az esztergomi bazilikában helyezték végső nyugalomra. 1994 márciusában megkezdődött az egyházi eljárás boldoggá avatása érdekében.

16. hozzászólás
Létrehozva: 2009-07-23 00:08
Peti
Hozzászólások: 61
A nándorfehérvári diadal

1456 július 4-22 Hunyadi János

Hunyadi származásáról hosszú időn át viták folytak. A legenda egyenesen Zsigmond királyt tette meg apjának.

Tény, hogy Zsigmond király mindvégig nagy figyelmet fordított az ifjú Hunyadi előrejutására. Ifjúkorát a Délvidéken, a török elleni harcban töltötte. Később bejárta Itáliát, két évig szolgált Milánóban. Hunyadi János a katonai ranglétrán Zsigmond uralkodása alatt kezdett gyorsan emelkedni. "Jó fegyvernökből a legerősebb vitéz, vitézből a legkiválóbb hadvezér lett." így jellemezte Antonio Bonfini.

A kiváló férfiból később az egész kereszténység védelmezője és a török felett 1456. július 22-én Nándorfehérvárnál II. Mohamed felett fényes diadalt arató győztes hadvezér lett. Erre em­lékeztet a déli harangszó. A török elleni küzdelmekben jeleskedő Hunyadi Jánost 1446-ban hat évre a magyar országgyűlés kormányzóvá választotta az akkor még gyermek V. László helyett. Kormányzói tisztsége lejárta után a király az ország főkapitányává nevezte ki. A kortársak szerint Hunyadi középtermetű, nagy erejű, vastag nyakú, nagy hajú, komor tekintetű, piros arcú ember volt. Férfiúi lelke kemény és emelkedett, tanácsa okos.


Az Oszmán Birodalom terjeszkedése

1453-ban az oszmán törökök elfoglalták Bizáncot, a "városok királynőjét", ahol Kelet és Nyugat kultúrája, gazdagsága találkozott egymással, s amely az egyházszakadás ellenére is a kereszténység egyik legfontosabb védőbástyája volt.

Hunyadi János törökellenes harcai:

A keresztény világot szinte sokkolta a veszteség. V. Miklós pápa keresztes hadjáratra szólította fel Európa fejedelmeit. A nyugati kultúra védővonala immár a Dunánál húzódott, és Magyarországnak jutott a feladat, hogy feltartóztassa a török terjeszkedést. Hunyadi Jánosra várt a fegyveres védelem megszervezése és irányítása.

Nándorfehérvár vára 1427-ben került a Magyar Királysághoz, amikor Lazarevics István szerb fejedelem átadta Zsigmond császárnak.

A vár és a város a Duna és a Száva összefolyásánál, az itt emelkedő 50-55 méter magas hegyen és körülötte terült el. A hegy folyók felőli oldalai meredeken szakadtak le, míg a déli ol­dala enyhébben ereszkedett a síkság felé.

A gyülekező seregek

1456 tavaszán egyre gyakrabban érkeztek hírek a szultán újabb hódító terveiről, melynek célpontja ezúttal Buda volt, de ide az út Nándorfehérváron keresztül vezetett. A Duna és a Száva összefolyásánál épült vár volt az ország déli kapuja.

Hunyadit kétségek gyötörték a rendelkezésre álló fegyveresek csekély száma miatt, és minden lehetőséget megragadott a sereg létszámának növelésére.

1455 nyarán az országba érkezett Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano) ferences-rendi szerzetes, Carvajal pápai követ segítségével, keresztes had toborzásába kezdett. Hunyadi támogatta ebben, mert tudta, hogy a hatalmas török sereggel szemben minden fegyverforgató kézre szükség lesz.

Kapisztrán a keresztesek első csoportjával a Dunán hajózva indult el Nándorfehérvár felé. A csapat nem lehetett nagy létszámú, hiszen öt hajó elegendő volt a szállítására.

Másnap reggel azután feltűntek a törökök a vár alatt, és az ostromló sereg hamarosan el lepte a falak előtti síkot.

Egy korabeli várostrom

A várostrom mindenkor komoly próbatétel elé állította a hadvezért és seregét. A vastag falak, az erős bástyák, a mély árkok, az ágyúk, a puskák, a harcedzett védők az ostromló jelentős veszteségeit vetítették előre, a vár feltöltött raktárai pedig hosszú ostromot jósoltak.

Az első fontos feladat a vár elszigetelése volt a külvilágtól, ami Nándorfehérvár esetében a folyók miatt különösen nehéz volt.

Ezután következett a tulajdonképpeni ostrom. Ez esetenként több rohamot foglalt magában, amit hosszas munkával készítettek elő. A cél az volt, hogy a gyalogságot és esetleg a lo­vasságot is bejuttassák a várba, azok pedig legyőzzék a védőket. Ezt persze a védők lövései és a falak akadályozták.

A legegyszerűbb eljárás volt, amikor a kaput úgy próbálták megnyitni, hogy egy nehéz gerendával betörték. Hosszas ostromnál ez nem sikerült, mivel a védők eltorlaszolták és megerősítették a bejáratot. Az ostromlók azzal is próbálkoztak, hogy az árkot betöltve létrákkal és hág csókkal feljussanak egy falszakaszra vagy bástyára, és azt elfoglalva nyissanak utat a sereg többi részének. Az igazán célravezető ostromtechnika azonban a fal egy szakaszának lerombolása és elfoglalása volt, mivel ezen keresztül nagy létszámú csapat juthatott a vár belsejébe.

A fal lerombolásának egy másik módja az aknázás volt. Egy föld alatti folyosót ástak a fal alapjáig, majd megtöltötték puskaporral, és felrobbantották. A védők, ha időben észlelték a munkálatokat, ellen-aknásíthattak, és azt felrobbantva beomlasztották az ostromlók járatát. Ez történt Nándorfehérvár 1440. évi ostrománál is, amikor a törökök egy domb védelmében hatalmas méretű folyosót ástak.

Kevesebb kockázattal járt az ágyúkkal történő réslövés. A várostromoknál ebben az időben kezdtek elterjedni az ágyúk, de a mechanikus kőhajító gépeket még nem tudták kiszorítani. Nándorfehérvár ostrománál mindkét oldalon találhatunk bronzágyúkat. 1432-ben a már idézett francia utazó megjegyezte, hogy Nándorfehérváron "mind az öt erőd jól föl van szerelve tüzér­séggel. Leginkább a három bronzágyú tűnt fel, melyek egyike olyan óriási volt, minőt még soha nem láttam, csövének belseje ugyanis 42 hüvelyk széles volt, azonban vastagságához képest rövidnek találtam."

Az ostrom előtt

Hunyadi, a tapasztalt katona és hadvezér nem volt könnyű helyzetben. Kevinél tapasztalhatta, hogy serege nem elég erős ahhoz, hogy vállalja a nyílt összecsapást a törökkel. Ha vár még, érkezhetnek erősítések, azonban Szilágyi segélykérő levelei jelezték, hogy Nándorfehérvár el­esik, ha nem indul felmentésére. A keresztesek folyamatosan érkeztek a táborba, azonban a lelkes, de kiképzetlen tömeg harcértéke nem volt mérhető a tapasztalt katonákéhoz. Hunyadi mégis megpróbált katonákat faragni belőlük.

Nándorfehérvár ostroma

A török ostromárkok és ütegek eközben egyre közelebb jutottak a falakhoz. Az ostromlók időnként egy-egy rohammal is próbálkoztak, hogy a rombolt falszakaszt elfoglalják, vagy a vé­dőket akadályozzák a törések kijavításában. Ezek a próbálkozások rendre sikertelenek maradtak, sőt a vár tüzérei jelentős veszteségeket is okoztak a támadóknak. Július 20-án egy jól célzott ágyúlövés még Karadzsa beglerbéget is széttépte. Az ostrom vezetését a szultán vette kezébe. Elrendelte a város folyamatos ágyúzását mely több mint 30 órán keresztül tartott. Eközben a gyalogságot gyülekeztették, előrevonták, és felkészültek a rohamra.

21-én délután indult meg az általános támadás, de a védők helytállása rendre visszavetette a törököket a falak alól. Nagy veszteségeket szenvedtek, de a visszavonulók helyét pihent erők foglalták el, és minden kezdődött elölről. Késő délutánra a védők már kifáradtak, és a törököknek kétszer is sikerült betörniük a városba, ahonnan ekkor még kiszorították őket. Négyórás ostrom után hatoltak be az első jelentős csoportjaik a városba. A védők a fal bástyáiba és a fellegvárba vonultak vissza. A törökök elözönlötték a várost, és hamarosan feljutottak az alsó-várfalaira is. Miután elfoglalták a kaput, sikerült bejutniuk a fellegvárba vezető kapu előtt elterülő piactérre.

Hunyadi nem engedte felhúzni a felvonóhidat, mert ütőképes nehézlovassága a kapu mögött állt, készen a kirohanásra. A felvonóhíd két oldalán húzódó kettős fal mögött kénes rőzsekötegeket halmoztak fel, hogy az éj leszállta után legyen mivel megvilágítani a területet. Szilágyi az értékeket lehordatta a vízi-vár kikötőjébe, hogy szükség esetén Zimonyba menekíthessék. Ezzel együtt a védők egy része felkészült a vízi-vár védelmére, ha esetleg a fellegvár elesne. A falakért elszánt harc folyt. Alkalmas pillanatban megnyílt a vár kapuja, és a piactérre zúdult Hunyadi lovassága. A gyalogosok eközben véres kézitusát vívtak a felvonóhíd megtartásáért, hogy a lovasság vissza tudjon vonulni. Lassan alkonyodott, és a törökök bejutottak a belsővár előtt húzódó kettős fal közé. Kritikussá vált a helyzet, hiszen a második fal elestével a fellegvár is elveszett volna. Ekkor történt, hogy az egyik bástyán a törökök megvetették a lábukat, és az egyik termetes janicsár zászlót emelt a magasba.

Nyolc óra körül besötétedett, ami rövid szünetet hozott a harcokban. A védők felkészültek az éjszakai harcra. A kénes rőzsekötegek megvilágították a falakat, a lángoló házak vöröses fénybe vonták az utcákat.

Hunyadi merész terve

Hunyadi ismét merész tervet eszelt ki. Üzenetet küldött a keresztes táborba és Zimonyba, hogy a harcképes erők keljenek át a vízi-városhoz, és álljanak készen a török oldalba támadására. A sötétség leple alatt ez sikerült is, anélkül hogy a törökök ezt észlelték volna. Eközben az ostromlók friss erőket hoztak a fellegvár falaihoz. Fél tíz körül felbukkant az égen a Hold, hogy azután sápadt fénye hajnalig világítson.

Megkezdődött a roham, és a kettős fal közét megtöltötte a török gyalogság tömege. Hunyadi ekkor parancsot adott, hogy kénbe és olajba mártott lángoló rőzsekötegeket szórjanak a törökök közé. A tűz hamar belekapott az ostromlók ruhájába, hatalmas pánikot keltve. Ekkor ismét megnyílt a kapu, és kiözönlött a lovasság. Hamarosan sikerült kiszorítani a törököket a piac térről, és a harc immár a város utcáin folytatódott. Ekkor kapcsolódtak a harcba a keresztesek a vízi-város felől. Kapisztrán meghagyta nekik, hogy harc közben hangosan kiáltsák Jézus nevét, hiszen máskülönben a város sötét utcáin nem lehetett volna megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. A törökök hamarosan azt tapasztalták, hogy elszánt keresztény harcosok töltik meg az utcákat, akik kemény küzdelemben szorították ki őket a városból.

A döntő nap

Felvirradt július 22-e. A vár árkaiban és a város utcáin mindenütt török gyalogosok véres teteme hevert. A védők a város romos falainál álltak, velük szemben a sáncokban a megtépázott török gyalogság húzta meg magát. A délelőtt feszült várakozással telt el. II. Mehmed és Hunyadi a következő lépésen gondolkodtak.

A szultán nem akart beleavatkozni az eseményekbe, mert bízott a roham sikerében. A július 21-i támadásra hatalmas erőket koncentrált, de mégsem sikerült elfoglalnia a várat. 22-én délelőtt azután elérkeztek azok az órák, melyekre az ostromlók nem készültek fel. El kellett dönteni, hogy folytassák-e a módszeres ostromot, vagy inkább a várbeliek kiéheztetésével próbálkozzanak.

Hunyadi is nehéz döntés előtt állt. A védők kimerültek, és a törökök még mindig jelentős erőfölényben voltak. Csak idő kérdése volt, hogy pihentessék és újraszervezzék a gyalogságukat egy újabb rohamra.

Kapisztrán támadása

22-én Kapisztrán a Száva és a Duna között fekvő földnyelvre vezette híveit. A törökök újabb csapatokat küldtek ellenük.

De a túlsó partról tömegek keltek át, és hamarosan több tízezer fős keresztes had sorakozott mögötte. Hat óra előtt Kapisztrán magasra emelte keresztjét, és jelt adott a támadásra. A keresztesek az anatóliai had táborára és az előtte húzódó sáncokra zúdultak. A Kapisztrán által vezetett csapat tulajdonképpen átkarolta a török harcrendet, hiszen a Száva felől támadott, melyre a balszárny támaszkodott. A nem várt irányból jövő, meglepetésszerű támadás pánikot keltett a törökök soraiban, akik sorra adták fel az ostromlövegek sáncait.

Ekkor már Hunyadi is bekapcsolódott a harcba. Katonái a keresztesekkel együtt rohanták meg a sáncokat, lovassága pedig a szpáhikat kergette el. A keresztesek egy része az elfoglalt sáncokban maradt, a többiek a török tábort pusztították. Kapisztrán arra biztatta őket, hogy gyújtsák fel a sátrakat, ugyanis attól félt, hogy a gazdátlan holmik zsákmányolásra csábítják embereit. Amikor a szultán átlátta a helyzetet, úgy döntött, hogy testőrségével az előrenyomuló keresztesek hátába kerül, és szétszórja őket. Hunyadi nem hagyta cserben Kapisztránt, hanem lovasságát harcba vezetve biztosította visszavonulásukat a sáncokba.

Eközben Hunyadi gyalogosai, főleg azok, akik a harci szekereken már gyakorlatot szereztek az ágyúk kezelésében, a sáncokban talált kis űrméretű ágyúkat a rájuk támadó törökök ellen fordították. Fergeteges tüzükkel visszaszorították a török lovasság többszöri ismételt rohamát is. Szilágyi parancsára a vár nagy űrméretű ágyúi is lőtték a török lovasság csoportjait, ha­talmas pusztítást okozva közöttük. Eközben mások a nehéz ostromlövegeket tették használhatatlanná azáltal, hogy a gyújtólyukakat beszegezték. Ezeket ugyanis nem használhatták a török el len, mivel a nehéz gerendaágyazatban (ládában) fekvő, több mázsás csövek a vár felé voltak irányozva. Megfordításukhoz különleges csigás emelőállvány kellett volna, és a gerendaágyazatot is át kellett volna építeni.

A szultán háromszor indított rohamot a sáncok ellen de hasztalanul. Végül már csak abban a 6.000 lovasban bizakodott, akik akkor tértek vissza a portyázásból, de hiába. Ekkor maga is megsebesült, testőrei eszméletlen állapotban vitték hátra. Az est közeledtével a törökök táborukat visszahagyva megkezdték az elvonulást. Hunyadi, miután az ostromágyúkat beszögeztette, s a sáncokban talált eszközöket és készleteket felgyújtatta, visszavonult a várba.

A győzelem

Július 23-án reggel az elhagyott török tábor képe fogadta a győzteseket. A szultán serege ekkor már úton volt Szófia felé, ahol sikerült rendbe szedni a megvert hadat. "...ő, aki sok kürt és sok dob hangjának kíséretében nagyon is vidáman jött, szomorúan, az új csendjének leple alatt, gyalázatosan futott el" írta a szultánról Thuróczy János krónikája.

Ilyen méretű győzelmet addig soha nem aratott keresztény sereg a szultáni haderő felett.

A déli harangszó az egész keresztény világban azóta is a nándorfehérvári diadalra emlékeztet, a pápa a déli harangszóval hívta fel az emberek figyelmét arra, hogy imádkozzanak a szabadságukért.
15. hozzászólás
Létrehozva: 2009-07-12 17:16
Judy
Hozzászólások: 42
Ilyen a BOX

Amikor elkezdtem a számítógépet tanulni,az első dolgok egyike az olvasás volt a NE T-en,majd a tanulmányozás, és a szörfözés. Mivel „mindenevő” vagyok, olvastam én esszét, verset, bulvárt és természeten újságokat és a politikát is.Az igen lekötött,mivel alapból is politikus alkat vagyok,mindjárt a számomra akkori vonzó Magyar Nemzetben regisztráltam és sokáig ott szóltam hozzá. Vonzott a sok velem hasonló gondolkodású ember.. Utána jött a HÍR TV, és egyebek..Ez a mindennapos állandó szokásommá vált,.A Startlapról indulok és minden áldott nap a friss híreket elolvasom. Fontos, hogy napra kész legyek. Itt minden hír és cikk más más újságból való. Feltűnő lett a számomra,hogy több cikket emelnek ki a 168 óra c. hetilapból. Természetesen mindet elolvastam, és amit ott találtam…Ennyi hazugságot összeírni,hihetetlen,és azok a csúsztatások, ferdítések, ezek a „bértollnokok” döbbenet mit művelnek,és a hozzászólások,nem hittem a szememnek. Ennyi a „megvezetett”ember, vagy már annyit hazudtak nekik, hogy nem is tudnak önmaguktól saját véleményt kialakítani. nem bírtam magammal,regisztráltam. Először csak egy egyszerű kis nevet választottam. Egy nagyon védett kedves állat nevét felhasználva kezdtem hozzászólni. Fontos volt számomra a tárgy szerűség, hitelesség, történelmi tények felhasználása.A fórumban leginkább a saját bázisa írogatott az újságnak,de voltak,ha kevesen is olyanok mint én is. Jobboldali, jobbközép és Jobbikos is. nemsokára megjelent az első nekem szóló megjegyzés:NYANYA..Na kerekedett el a szemem, MEGTALÁLTAK!Evvel nem is lett volna baj, de ez az alpári beszólás, és az előre várt férfi soviniszta megszólalás..na ezt nem hagyom ,gondoltam, és most jött egy „svédcsavar” regisztráltam ,mint férfi……. És férfi loginnevet is használtam fel hozzá, Stílust is váltottam,na nem kell félni.. egy kicsit „lazábbat”és bele kezdtem keverni egy kis szlenget is, csak úgy csepegtetve, így fedve el nememet..és visszamentem a RINGBE. immár ,mit férfi és férfi stílusban és egy kicsit keményebben fogalmazva,de továbbra IS TÁRGYSZERŰEN ÉS TÖRTÉNELEM hűen írtam a hozzászólásokat és megjegyzéseket. Elhitték hogy férfi vagyok. És férfiként is viselkednek velem. Aztán elindult a Gárdával való foglakozás…..Kritikátlan cikkek és kritikátlan hozzászólások. kinyílt a bicska a zsebemben.és elindult az adok-kapok.A sok balos között az a pár jobb érzésű ember. Összeszedtem magamat és minden tudásomat latba téve elindultak a párbeszédek. Hihetetlen mi volt . Édesapám úgy tanított:lányom ha igazad van, akkor az atyaúristennel szemben is igazad van………… Emlékeztem. kiegyenesítettem a derekamat és fejest ugrottam az írásba. Írtam és írtam,Véleményt a cikk írójának, kiemeltem a hiteltelenségét, hazugságát, mind ezt a hiteles tudásom és megtanult hiteles történelmi ismereteim tükrében. Véleményt a Fórumban a hozzászóló érzelmi indíttatású tele történelmi hibától hemzsegő megszólalásáig. Nem cikizni akartam,véleményt mondani és helyre igazítani. Hazudnék,ha nem mondanám,könnyebb volt álruhámban férfiként… ez sajnos TÉNY. Fogott a laza stílus, a duma. mert bizony oda az kell.Elmondtam,hogy miért is jött létre a Gárda, és ha van érte valaki „ felelős” akkor az maga az MSZP. Önmaga termelte ki a saját ellenzékét, és nem most,hanem az Őszöd-i beszéd kiszivárogtatása révén. Sólyom pedig, nem hogy azonnal megvonta volna bizalmát Gyurcsánytól egy enyje-bejnyével beérte.. Aztán jöttek a tüntetések,kint az utcán és a verések, a rendőrök kegyetlen verései,Amikor azt láttam a tv-ben,hogy női lovas rendőr kardlapozik…..Hihetetlen volt a látvány.Mozgás korlátozott férfit toltak kerekes kocsin a rendőrök, de talán erre mindannyian emlékszünk.Mi akik merünk másként gondolkodni…..Ezeket a megélt élményeket osztottam meg a cikkeknél és a Fórumba, de mindhiába.. Aztán elmeséltem. hogy ne csak a jelennel a múlttal is vizsgálódjunk egy kicsikét.1989.-.ben Németh Miklós és csapata 1 napi energiával és 3 napi valutával adta át a kormány rudat,BÁRKINEK,csak vigye. Rogyjon annak nyaka közé a hiteltelen politika hozadéka. Hiába és HIÁBA. leírtam a múltat, hogy a családomat 3 alkalommal is kifosztották, 46.-ban,50-ben és 72.-ben is.. Írtam tovább a vörösök által elkövetett gaztetteket..Fölöslegesen.Hárman voltunk az agy mosottakkal szemben,ők pedig igen sokan vannak. FÉLNEK. Mondják, Félnek a Gárdától. Utoljára egy férfi azt merte mondani, hogy kezd SZERINTE kísértetiesen hasonlítani a Munkásőrhöz a Gárda, na ez már nekem is sok volt.. Visszaírtam:van e a gárdistának egyáltalán fegyvere?? És milyen ??ha szabadna tudnom? Mert én erről NEM tudok, DE azt tudom,hogy a Munkásőrnek BIZONY GÉPFEGYVERE VOLT, ÉS MINDEN NEMZETI ÜNNEPÜNKÖN „ÖSSZETARTÁS VOLT.A Gárdistának van két dolgos keze. De azt nem ütésre használja.Parlagfüvet szed, Házat épít,tetőt javít, gátat véd.Beláttam: fölösleges a további vita. Egy kicsit eljöttem a számítógéptől. Kiszellőztettem az agyamat. Aztán úgy döntöttem visszamegyek, VISSZAMEGYEK A RINDGBE. Ha csupán egy embert is meg tudok az érveimmel győzni, de ha csak megingatom a hitében már volt értelme tollal. Ill. a billentyűkkel harcba szállnom. Hát ilyen a BOXIlyen a BOX
Amikor elkezdtem a számítógépet tanulni,az első dolgok egyike az olvasás volt a NE T-en,majd a tanulmányozás, és a szörfözés. Mivel „mindenevő” vagyok, olvastam én esszét, verset, bulvárt és természeten újságokat és a politikát is.Az igen lekötött,mivel alapból is politikus alkat vagyok,mindjárt a számomra akkori vonzó Magyar Nemzetben regisztráltam és sokáig ott szóltam hozzá. Vonzott a sok velem hasonló gondolkodású ember.. Utána jött a HÍR TV, és egyebek..Ez a mindennapos állandó szokásommá vált,.A Startlapról indulok és minden áldott nap a friss híreket elolvasom. Fontos, hogy napra kész legyek. Itt minden hír és cikk más más újságból való. Feltűnő lett a számomra,hogy több cikket emelnek ki a 168 óra c. hetilapból. Természetesen mindet elolvastam, és amit ott találtam…Ennyi hazugságot összeírni,hihetetlen,és azok a csúsztatások, ferdítések, ezek a „bértollnokok” döbbenet mit művelnek,és a hozzászólások,nem hittem a szememnek. Ennyi a „megvezetett”ember, vagy már annyit hazudtak nekik, hogy nem is tudnak önmaguktól saját véleményt kialakítani. nem bírtam magammal,regisztráltam. Először csak egy egyszerű kis nevet választottam. Egy nagyon védett kedves állat nevét felhasználva kezdtem hozzászólni. Fontos volt számomra a tárgy szerűség, hitelesség, történelmi tények felhasználása.A fórumban leginkább a saját bázisa írogatott az újságnak,de voltak,ha kevesen is olyanok mint én is. Jobboldali, jobbközép és Jobbikos is. nemsokára megjelent az első nekem szóló megjegyzés:NYANYA..Na kerekedett el a szemem, MEGTALÁLTAK!Evvel nem is lett volna baj, de ez az alpári beszólás, és az előre várt férfi soviniszta megszólalás..na ezt nem hagyom ,gondoltam, és most jött egy „svédcsavar” regisztráltam ,mint férfi……. És férfi loginnevet is használtam fel hozzá, Stílust is váltottam,na nem kell félni.. egy kicsit „lazábbat”és bele kezdtem keverni egy kis szlenget is, csak úgy csepegtetve, így fedve el nememet..és visszamentem a RINGBE. immár ,mit férfi és férfi stílusban és egy kicsit keményebben fogalmazva,de továbbra IS TÁRGYSZERŰEN ÉS TÖRTÉNELEM hűen írtam a hozzászólásokat és megjegyzéseket. Elhitték hogy férfi vagyok. És férfiként is viselkednek velem. Aztán elindult a Gárdával való foglakozás…..Kritikátlan cikkek és kritikátlan hozzászólások. kinyílt a bicska a zsebemben.és elindult az adok-kapok.A sok balos között az a pár jobb érzésű ember. Összeszedtem magamat és minden tudásomat latba téve elindultak a párbeszédek. Hihetetlen mi volt . Édesapám úgy tanított:lányom ha igazad van, akkor az atyaúristennel szemben is igazad van………… Emlékeztem. kiegyenesítettem a derekamat és fejest ugrottam az írásba. Írtam és írtam,Véleményt a cikk írójának, kiemeltem a hiteltelenségét, hazugságát, mind ezt a hiteles tudásom és megtanult hiteles történelmi ismereteim tükrében. Véleményt a Fórumban a hozzászóló érzelmi indíttatású tele történelmi hibától hemzsegő megszólalásáig. Nem cikizni akartam,véleményt mondani és helyre igazítani. Hazudnék,ha nem mondanám,könnyebb volt álruhámban férfiként… ez sajnos TÉNY. Fogott a laza stílus, a duma. mert bizony oda az kell.Elmondtam,hogy miért is jött létre a Gárda, és ha van érte valaki „ felelős” akkor az maga az MSZP. Önmaga termelte ki a saját ellenzékét, és nem most,hanem az Őszöd-i beszéd kiszivárogtatása révén. Sólyom pedig, nem hogy azonnal megvonta volna bizalmát Gyurcsánytól egy enyje-bejnyével beérte.. Aztán jöttek a tüntetések,kint az utcán és a verések, a rendőrök kegyetlen verései,Amikor azt láttam a tv-ben,hogy női lovas rendőr kardlapozik…..Hihetetlen volt a látvány.Mozgás korlátozott férfit toltak kerekes kocsin a rendőrök, de talán erre mindannyian emlékszünk.Mi akik merünk másként gondolkodni…..Ezeket a megélt élményeket osztottam meg a cikkeknél és a Fórumba, de mindhiába.. Aztán elmeséltem. hogy ne csak a jelennel a múlttal is vizsgálódjunk egy kicsikét.1989.-.ben Németh Miklós és csapata 1 napi energiával és 3 napi valutával adta át a kormány rudat,BÁRKINEK,csak vigye. Rogyjon annak nyaka közé a hiteltelen politika hozadéka. Hiába és HIÁBA. leírtam a múltat, hogy a családomat 3 alkalommal is kifosztották, 46.-ban,50-ben és 72.-ben is.. Írtam tovább a vörösök által elkövetett gaztetteket..Fölöslegesen.Hárman voltunk az agy mosottakkal szemben,ők pedig igen sokan vannak. FÉLNEK. Mondják, Félnek a Gárdától. Utoljára egy férfi azt merte mondani, hogy kezd SZERINTE kísértetiesen hasonlítani a Munkásőrhöz a Gárda, na ez már nekem is sok volt.. Visszaírtam:van e a gárdistának egyáltalán fegyvere?? És milyen ??ha szabadna tudnom? Mert én erről NEM tudok, DE azt tudom,hogy a Munkásőrnek BIZONY GÉPFEGYVERE VOLT, ÉS MINDEN NEMZETI ÜNNEPÜNKÖN „ÖSSZETARTÁS VOLT.A Gárdistának van két dolgos keze. De azt nem ütésre használja.Parlagfüvet szed, Házat épít,tetőt javít, gátat véd.Beláttam: fölösleges a további vita. Egy kicsit eljöttem a számítógéptől. Kiszellőztettem az agyamat. Aztán úgy döntöttem visszamegyek, VISSZAMEGYEK A RINDGBE. Ha csupán egy embert is meg tudok az érveimmel győzni, de ha csak megingatom a hitében már volt értelme tollal. Ill. a billentyűkkel harcba szállnom. Hát ilyen a BOX
14. hozzászólás
Létrehozva: 2009-07-08 21:44
Ili
Hozzászólások: 728
ÉN NEM TUDOM...

Kristóf Attila
Kit tart meg a rend...
MAGYAR NEMZET, 2009. július 7. kedden.

Én nem tudom, meg lehet-e ismerni, megszeretni vagy elutasítani valakit egy, az ő gondolatait, illetve konkrét válaszait tartalmazó interjúkötet alapján. Közel 90 különböző megközelítésű írásról van szó, amelyekben Korzenszky Richárd tihanyi bencés szerzetes, perjel a hozzá intézett kérdésekre válaszol, s ezekkel a válaszokkal lényegében a világgal kapcsolatos viszonyán és véleményén keresztül az Istenhez, Jézushoz, a hithez és a katolikus Anyaszentegyházhoz fűződő személyes lelki kontaktusát világítja meg. "Ha kérdeznek... " Ezt a címet viseli a Cs. Varga István irodalomtörténész-professzor által sajtó alá rendezett kötet.

Ez a cím pontosan kifejezi Korzenszky Richárd viszonyulásának milyenségét a "széles" nyilvánossághoz. Elsősorban azt, hogy viszolyog mindenfajta "celeb" szereptől, nem törekszik sem médiahírnévre, sem véleményének preferálására, vagy személyiségének középpontba helyezésére, de nem is zárkózik önmagába. "Remetesége", szerzetesi mivolta nem külsődleges jelekben testesül meg, hanem bensejének, lelkiségének lényege. Így összefér a nyitottsággal: ha kérdezik, felel. Ami túl van a praktikus, földi kérdéseken, ami igazán lényének lényege: minden vasárnap misét celebrál a tihanyi apátság templomában. Ilyenkor több száz ember előtt tesz eleget Krisztus által rá rótt kötelességének, keresi és hirdeti az igazságot, ami Jézus tanításainak és az Ige megtestesülésének alapvető eleme.

Nagy örömömre szolgál, hogy a rendszerváltozás utáni első interjút 1990. kora-nyarán én készítettem vele a Magyar Nemzetben (1990. június 2.) Az interjúból, amit most természetesen újra elolvastam, egyetlen különös mozzanat ragadt meg emlékezetemben, talán azért, mert vizuális élmény is kötődött hozzá. Pannonhalmáról kérdeztem őt, arról, milyen érzés itt élni, innen elmenni, és ide visszatérni. Pontosan azért kérdeztem erről, mert lenyűgözött ennek a helynek magasztos, már-már az egész pannon tájat megkoszorúzó szépsége.

Így válaszolt: "Egyszer... Budapestről hazafelé jövet, nagyon messziről a Napkorong közepén tűnt fel az Apátság tornya. Két évig lestem rá, míg újra megismétlődött ez a jelenség, akkor sikerült lefényképeznem... Tudom, hogy innen el lehet látni messzire, és ide lehet látni messziről, különösen, ha az épületet... távoli, idegen Fény világítja meg..." Ez a Fény valójában nem idegen. Innen sugárzik, és ide sugárzik vissza. A kötet minden sorából, Korzenszky Richárd bármely kérdésére adott válaszából az derül ki, neki Pannonhalma az otthona, s bárhová megy, magával viszi ennek az örök otthonnak Fényét és melegét.

Mit mondjak? A kezemben tartott könyv címlapját a Pannonhalmi és Tihanyi Apátság képe díszíti. Két ősrégi, rokon, Istennek szánt építmény, bencés kolostor. S ki kell mondanom: Korzenszky Richárd Tihanyban, a hely hosszú némasága után, újjáteremtette, felragyogtatta Pannonhalma szellemét. Talán az egész kötet erről szól, erről az egyetlen dologról, miként hordozza, árasztja szét az emberi lélek, amit a hit és a szeretet vésett bele.

Ő maga erről ezt mondja: "Sokszor, sokféle módon kérdeztek életemben. Válaszaim ugyanazok voltak. Mert bárki kérdezett, s bármiről, ugyanaz volt számomra a biztonságot adó háttér, és most is ugyanaz." Ez a "háttér" az ő esetében természetes és nyilvánvaló. 18 esztendősen választotta a szerzetesi hivatást, s most, 50 év után ugyanazzal a boldogsággal, szerény derűvel és biztonsággal halad a választott úton.

A könyvet olvasva valahogy bár egy tetőtől talpig modern, a korral minden szempontból lépést tartó emberről van szó nekem róla, kissé elvontan, mintegy távoli dallam az a korai magyar keresztény világ jut az eszembe, amikor nem csupán a hitet, hanem a kultúrát is a szerzetesi létforma testesítette meg, amikor a kolostorokból kezdett szétáradni az, ami az európai létformát és életideát létrehozta. S van még valami, ami Korzenszky Richárdból szinte sugárzik: az Életerő és életigenlés, s az a fajta érdeklődő tehetség a művészetekben és irodalomban, amely már a reneszánsz embertípust jellemezte. Ez az életerő teszi fáradhatatlanná, s mondhatni, nyugtalanná. Három szó kívánkozik ide: "Az Út, az Igazság, és az Élet..." A hajdani vele készített interjú címe (A rend megtart Téged) Azonban lényének egy másfajta aspektusára is utal. A rendet, amely megtartotta és megtartja őt, saját territóriumává teszi, önmagában őrzi, és másoknak is közvetíti ezt a szigorú belső rendet, amely zilált korunkban szinte az ember egyetlen menedéke.

Hogy nem lenne-e jobb az életünk, ha sok olyan ember volna körünkben, aki kérdéseinkre úgy tud válaszolni, miként ő, én nem tudom...
13. hozzászólás
Létrehozva: 2009-07-07 00:05
Jakab
Hozzászólások: 171
A Szentatya jóváhagyta Meszlényi Zoltán vértanú püspök boldoggá-avatását

Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök életrajza


Meszlényi Zoltán Lajos 1892. január 2-án született Hatvanban. Esztergomban a bencés gimnáziumban érettségizett, majd pártfogója, Vaszary Kolos bíboros hercegprímás, esztergomi érsek Rómába küldte, ahol teológiát tanult a Collegium Germanico-Hungaricumban. 1915. október 28-án szentelték pappá.

1917-től Csernoch János bíboros hercegprímás megbízásából a Prímási Palotában dolgozott. 1931-ben lett a főkáptalan tagja, nógrádi és honti főesperes, majd a káptalan helynöke.

XI. Piusz pápa kinevezése nyomán, 1937. október 28-án Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, Breyer István győri megyéspüspök és Kriston Endre püspök Sinope címzetes püspökévé szentelte. Ettől a pillanattól a mindenkori hercegprímás, esztergomi érsek segédpüspöke volt.

Amikor az állambiztonsági szervek Mindszenty József bíboros hercegprímást 1948. december 26-án letartóztatták, majd koncepciós perben elítélték, a kinevezett érseki helynököt, Drahos Jánost pedig megölték, ő lett az esztergomi érseki helynök. Helynöki székfoglalójában szinte ígéretet tett: „Krisztus hű pásztoraként a hitet és Egyházunk iránti hűséget nem tagadom soha! Isten engem úgy segéljen!”

Meszlényi Zoltán püspököt 1950. június 29-én 17 óra 30 perckor hurcolták el esztergomi lakásáról az állambiztonsági szervek emberei. A kistarcsai internáló táborba került, ahol elkülönítve őrizték és kínozták. A kínzások, ütlegelések és végkimerülés következtében, 1951. március 4-én halt meg. Hamvait a rákoskeresztúri Új Köztemető területén helyezték el. 1966. június 24-én földi maradványait exhumálták és az esztergomi bazilikában helyezték örök nyugalomra.
12. hozzászólás
Létrehozva: 2009-06-30 19:09
Linda
Hozzászólások: 197
Határnyitás '89

Kedves Testvérek!

Szeretettel ajánlom figyelmükbe a mellékelt meghívót, amely a 2009.július 3-5. Sopronban megrendezésre kerülő Határnyitás '89 szimpóziumra hívogat.

Hasonlóan a 2007-es bajor-magyar találkozóhoz olyan együttlétet tervezünk, amelyre mind a bajor, az osztrák és a magyar evangélikusok hivatalosak.

Mindeddig elég csekély visszajelzés érkezett, pedig a MEE támogatja az útiköltséget és a négy főétkezésből kettőt átvállal.

Szeretettel kérem a Testvéreket, hogy szervezzenek kisebb-nagyobb csoportokat és jöjjenek el, hiszen tartalmas programot állítottunk össze a közös előkészítő üléseken. Külön figyelmükbe ajánlom a nyugati egyházmegyék lelkészeinek, valamint a bajor-magyar testvérkapcsolattal rendelkező gyülekezeteknek ezt az eseményt, hiszen nagyszerű találkozási alkalom mindnyájunk számára.

A program hivatalos részén kívül lehetőség lesz fertő tavi hajókirándulásra, soproni városnézésre, az osztrák gyülekezetek meglátogatására és közös beszélgetésekre. Mindennek szép lezárása a vasárnap ünnepi istentisztelet, amelyen dr. Johannes Friedrich bajor püspök prédikál majd.

Minden közös programon gondoskodunk fordításról, illetve biztosítjuk a kétnyelvűséget.

Mindezek fényében ajánlom a mellékelt dokumentumokat és szeretettel várjuk visszajelzéseiket.

A találkozás reményében tisztelettel:

Erős vár a mi Istenünk!
11. hozzászólás
Létrehozva: 2009-06-04 17:50
Marika
Hozzászólások: 213
EZ TÖRTÉNT 89 ÉVVEL EZELŐTT

"E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig..........és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt. "A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe", és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el elölünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott. "Consummatum est"

Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok.

Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt: 1920. június 4. péntek..."

Padányi Viktor

Mindenki álljon meg egy percre és emlékezzen !
10. hozzászólás
Létrehozva: 2009-06-04 09:45
Ati
Hozzászólások: 160
Trianon gyűrű


Gyűrűt készíttetek...

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!

Június 4. 1920.
Én megállok e sírkő-dátumon.
Én nem megyek egy lépést se tovább.

Eszembe jutnak Nyugat népei,
A gőg, a hitszegés, a csalfaság!
A társtalanság a komor bélyege
A megalázott, széttépett hazán,
Mohács, Majtény és Világos után,
Neuilly és Versailles és a Trianon!

Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt
Csak gyűlölni és megvetni tudom.
A dalai, a csipkés-finomak,
Mikért egy költőnk vágyva könnyet ontott.
Nekem káromló, rút rikácsolás,
S én visszavetem néki, mint a rongyot!

Remete-nemzet lesz a magyar nép,
Mintha magányos szirten állana,
Vezeklő-oszlop tornyos tetején,
S csak isten lesz véle, s bánata.
Eszembe jut a kettétörött kard,
És lobogóink tépett erdeje,
És némaságunk mintha zengene!

Eszembe jutnak elnyomóink itt.
És árva testvéreink odakint.
Június 4. 1920.
E dátum lázít, fenyeget és int.

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!

Reményik Sándor


Trianon, 1920. június 4.
A világ legigazságtalanabb "békéje"



1920. június 4-én, délelőtt tíz óra, Budapesten és országszerte "megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós, őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették, ma írták alá Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt. Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai ma azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek. A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott." A közlekedés tíz percre leállt, bezárták az üzleteket és az iskolákat. Az ország a legmélyebb nemzeti gyászba borult. Temetés volt ez, valóban: egy hatalmas, gyönyörű ország, és egy éppen magára eszmélő, büszke nemzet temetése. Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter ezen a napon, 16 óra 30 perckor, a versailles-i Nagy-Trianon palotában aláírta a magyarságra kényszerített békeszerződést.

A diktátum aláírására az előzetes hírek szerint tíz órakor került volna sor, ezért, amint a fenti híradásból is kiderül, akkorra időzítve tartották az országos gyászmegmozdulásokat. Valójában a délutáni időpont a helyes, de mivel akkoriban még nem álltak rendelkezésre olyan tájékoztató eszközök, mint a rádió és a televízió, a lakosságot már nem lehetett értesíteni a változásról. A két, politikai értelemben jelentéktelen magyar aláíró személye szimbolizálta, hogy Magyarország csak a kényszer hatására írja alá a szerződést, de valójában nem fogadja el azt. Megjegyzendő még, hogy az aláírásra a közhiedelemmel ellentétben nem a Kis-Trianon, hanem a ceremóniához elegendően nagy méretű Nagy-Trianon palotában került sor.

Trianonban az összes szomszédos nép részesedett az ezer éve létező Magyarországból, még a baráti Lengyelország, a távoli Olaszország és a háborúban szintén vesztes Ausztria is. De elsősorban nem ezért tekinthetjük Trianont a világ legigazságtalanabb békéjének. Az ország elveszítette területének több, mint 71%-át, hegyeinek, erdőinek, ásványkincseinek, vizeinek és vasútvonalainak zömét. Odaveszett a lakosság 64%-a, és ami még fájóbb, az új határok mélyén belevágtak a magyar nemzet testébe. Idegen fennhatóság alá került a Kárpát-medencében élő magyarság kereken egyharmada, azaz minden harmadik magyar, ráadásul több, mint felük az új határ tőszomszédságában, egybefüggő, színmagyar területeken élt. Ez azt jelenti, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, de a győztesek, és főleg a csatlósaik étvágya csillapíthatatlan volt. Ezek az "utódállamok" csak annyiban vállalták a folytonosságot a régi Magyarországgal, hogy megszállták annak területeit, ezen kívül viszont csak egyetlen céljuk volt, és van a mai napig a megkapott magyarok elpusztítása, elűzése. Azóta is főleg a megszálló országok előszeretettel sütik ránk az irredenta bélyeget (bár sajnos egyre inkább ok nélkül). De vajon belegondoltak-e abba, akár csak egyszer is, hogy ők mit tennének hasonló helyzetben? Íme, ez történt volna például Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal, hasonló békekötés esetén.

Az Irgalmas Isten és a Kegyes Szűz Mária legyen velünk.
9. hozzászólás
Létrehozva: 2009-04-10 01:05
Ili
Hozzászólások: 728
APOR VILMOS PÜSPÖK ÚR EMLÉKÉRE

Tekints, kérünk Urunk, gyermekeidre, akik lélekben végigjárták Veled a kereszt fájdalmas útját. A Te szolgádnak, Apor Vilmos püspök úrnak megadtad kegyelmed, hogy életében utadat járva, vértanúhalálában is kövessen Téged. Az ő példája is arra buzdít minket, hogy életünk zarándokútját járva el tudjuk fogadni a reánk váró szenvedéseket, és majd részünk legyen Vilmos püspökkel együtt feltámadásod dicsőségében, aki élsz és uralkodol mindörökké.
Ámen.
8. hozzászólás
Létrehozva: 2009-04-09 23:51
Jakab
Hozzászólások: 171
Crux firmat mitem, mitigat fortem

A kereszt erősíti a gyengét, szelídíti az erőset Boldog Apor Vilmos Húsvétja

1945. március 30 - április 2.

Elérkezett a nagypéntek. Az ilyenkor szokásos csonka misét sem tudta megtartani a püspök, de felolvasta Jézus szenvedéstörténetét. Sohasem volt még ilyen megrázó és igaz a vele egybeforrt, hozzá fohászkodó emberek részvétele, szenvedése, mint akkor.

A közvetlen harc véget ért a városban. Katonák járták a várost, németet keresve. Több csoport benézett a Püspökvár pincéjébe. A püspök felismerte a közeledő veszélyt. Két papját küldte a városházára az orosz parancsnokságra segítségért, de hiába fáradtak. Azt sem érték el, hogy katonai őrséget állítsanak a pince bejárata elé. Az orosz katonák mind sűrűbben, többé-kevésbé hangosan látogatták a Püspökvár pincéjét. A helyzet egyre veszélyesebbnek mutatkozott. Jó tolmács sajnos nem állt rendelkezésre, ezt a feladatot az említett szlovákul is gyengén beszélő orvos végezte. Mint a többiek ő is nagyon félt.
Apor püspök aznap, nagypéntek délután, nyíltan felszólította a jelenlévő férfiakat és külön az orvos-tolmácsot is, hogy legyenek segítségére, ha erélyesen kell fellépnie, hiszen, ahogy ő mondta, egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza fel életét. Szavaiból világosan látni, hogy szándékában volt még élete árán is megvédeni mindazokat, akiket oltalma alá vett.

Vacsoraosztás ideje volt. Vilmos püspök azt mondta nekem? Ilona menj segíteni a vacsora kiosztásánál! A mosókonyhába mentem, amely konyhává volt átalakítva. Ez a helyiség pár lépcsővel lejjebb feküdt, mint a nagy szétágazó pincék előtere. Ebből az előtérből hangos szóváltás hallatszott. A vita oka az volt, hogy az orosz katonák nőket akartak elvinni, hogy krumplit pucoljanak. A püspök valahogy rávette őket, hogy jöjjenek vissza később és lement a nagy pincébe, ahol idős hölgyek és férfiak önként vállalkoztak krumplipucolásra, a fiatalabbak közben elbújtak.

Egy kis idő múlva az orosz katonák visszajöttek, négyen-öten lehettek és erősen ittasak voltak. Nem tudni miért, egy fiatal leány előbújt rejtekhelyéről, az almás-pincéből. Az oroszok meglátták és utánaszaladtak. A lány azt kiabálta: Vilmos bácsi, Vilmos bácsi: segítség! Erre a püspök felszaladt a nagy pince lépcsőjén az előtérbe és Hinaus! Hinaus! Ki innen! Ki innen!kiáltással követelte a katonák távozását. A püspök erélyes fellépése egy pillanatra úgy meglepte őket, hogy a kijárat felé húzódtak, majd egyikük visszafordult és géppuskával végigpásztázta a helyiséget. Pálffy Sándor a püspök unokaöccse, aki akkor 17 éves volt, nagybátyja elé ugrott és három golyót kapott. A püspököt is három golyó érte, egy a homlokát súrolta, a második a jobb karján reverendája és inge kézelőjét lyukasztotta át, a harmadik a halálos golyó a hasüregbe hatolt be.

A püspök az aula igazgatójára és titkárára támaszkodva, még saját lábán ment le a nagy pince boltíves bejáratáig. Ott éppen rávilágított az egyik reflektor. Homlokából folyt a vér. A menekültek közül egy asszony felkiáltott: Püspök atyánk, ezt érettünk tette! A püspök halkan de mosolyogva felelte: Szívesen, nagyon szívesen, majd összecsuklott. Papjai felfogták, és hordágyra fektették. Az orvos elsősegélyben részesítette a püspököt, de látta, hogy műtétre lesz szükség. A kötözésnél a püspök nővére segédkezett. Ezután a püspököt hordágyon, pokrócokkal letakarva elvitték a kórházba.

Nagy utat kellett megtenni, kb. 7-8 kilométeres kerülővel. Még mielőtt a püspök úrral elindultak volna, egy munkatársa megkérdezte, hogy érzi magát. Köszönöm a jó Istennek, hogy ilyen nagypénteket adott! felelte.

Útközben a püspököt sokszor ki kellett takarni, mert az orosz katonák látni akarták; hogy nem valami nagy kincset rejtegetnek-e. Nem tudták, hogy valóban milyen nagy kincset vittek a hordágyon! Valahányszor ezek a katonák a püspök arcába világítottak, megáldotta őket és egész úton a kórházig a bűnösök megtéréséért imádkozott, így fohászkodott: Istenem, ne tudd be nekik bűnül, mert nem tudják elvakultságukban, mit cselekszenek!

A kórházba érve Petz és Jung orvostanár urak, akik a püspököt még Gyuláról ismerték, azonnal megoperálták. Míg a Püspökvár villanyárammal rendelkezett a püspök bölcs előrelátása révén, a kórházban a higiénia legelemibb feltételei sem voltak, és petróleum lámpa mellett operáltak.
A püspök úr ajkáról egyetlen egy jajszó sem hangzott el, pedig az orvostanárok véleménye szerint a gyomor és belek szétroncsolása egyike a legnagyobb fájdalmaknak, és fájdalomcsillapítóval sem enyhíthető. Nagypénteken a püspök üres teán kívül semmit sem vett magához és már előző nap, nagycsütörtökön is böjtölt, így volt némi remény, hogy nem áll be komplikáció.

Nagyszombaton a püspök úr állapota kissé javult. Megáldozott. Győr város utcáin halottak között botorkálva, Zágon igazgató úrral kimentem a kórházba. Az alagsorban levő betegszobába nem volt szabad bemenni. Vilmos püspök nővére, aki öccse sebesülése óta állandóan vele maradt, kiüzent, hogy álljunk az ablak elé, a püspök úr meg akart áldani bennünket. Majd a püspök úr az iránt érdeklődött, vajon mindenki megmenekült-e a Püspökvárban? Igenlő válaszunkra csak ennyit szólt: Köszönöm a jó Istennek, hogy elfogadta áldozatomat!

Húsvétvasárnap már fogyott a remény, elhatalmasodó hashártyagyulladás jelei mutatkoztak. A püspök töredelmesen meggyónt, és felvette a betegek szentségét. Délután sűrűsödtek fájdalmai, de szelleme tiszta maradt. Dr. Jung orvos, a nővére Apor Gizella, dr. Somogyi Antal plébános és a nővérek állják körül. Feljegyzik utolsó szavait, amelyben a jó pásztor búcsúzik nyájától.

Még egyszer üdvözlöm papságomat. Legyenek hűek az Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsenek romjaiból felépíteni szerencsétlen magyar hazánkat! Vezessék vissza az igaz útra szegény félrevezetett népünket!

Felajánlom összes szenvedéseimet engesztelésül saját bűneimért, de felajánlom papjaimért, híveimért, az ország vezető embereiért és ellenségeimért. Kérem Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit elvakultságukban az Egyház ellen tesznek. Felajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj szegény magyarokért!

Istenem, Atyám, a te kezeidbe ajánlom testemet, lelkemet! Jézus, Mária, Szent József legyetek énvelem most és halálom óráján! Jézus Szentséges Szíve, bízom benned!

7. hozzászólás
Létrehozva: 2009-04-01 21:11
Marika
Hozzászólások: 213
Elégették Bosnyák Zsófia múmiáját

Porig égett szerdán délelőtt az észak-szlovákiai Vágtapolcán (Teplicka nad Váhom) Bosnyák Zsófia (Wesselényi Ferencné) közel 400 éves múmiája közölte a szlovák rendőrség.

A múmiát a vágtapolcai római katolikus templom kápolnájában őrizték. Egy 31 éves zsolnai férfi a helyi cukrászdából kikért kulccsal látogatás ürügyén jutott be a templomba. Rövid idő múlva kihúzta a koporsót a templom elé, ahol ismeretlen anyaggal leöntötte és felgyújtotta, majd végignézte porrá égését.

Jana Balogová rendőrségi szóvivő szerint a férfit még a helyszínen letartóztatták. Tette elkövetésének oka egyelőre ismeretlen. A szóvivő szerint ugyanakkor a férfi beismerte tettét. "Az elkövetés oka hatósági vizsgálat tárgya" jegyezte meg Balogová.

A hatóságok halottgyalázás miatt büntetőeljárást indítottak a zsolnai férfi ellen. Egytől öt évig terjedő börtönbüntetés fenyegeti, ha bűnössége bebizonyosodik.

Bosnyák Zsófia Wesselényi Ferenc magyar nádor rendkívül vallásos felesége volt, halála után földi maradványait a sztrecsnói (sztrecsényi) vártemplomban helyezték el. Mumifikált holttestét 1689-ben, 45 évvel halála után vitték át a vágtapolcai templomba.

"Biztosra veszem, hogy az elkövető meghibbant, pszichikailag beteg volt, mert normális ember ilyesmit nem tud elkövetni" nyilatkozta újságíróknak Katarína Králiková, a cukrászda tulajdonosa. A templomkápolna kulcsa már évek óta a cukrászdában volt, s a látogatóknak onnan kellett kikérniük, ha meg akarták nézni Bosnyák Zsófia múmiáját. Látogatókból állítólag mindig volt elég, míg a környék lakossága szentként tisztelte Bosnyák Zsófiát.

"Szerintem az illető őrült volt. Tette elkövetése után a fa alatt ült és nevetett. Amikor megkérdeztem miért tette, csak annyit mondott. Hát üssetek agyon, üssetek agyon. Ha nem tartóztatnak fel a rendőrök, azt hiszem, megvertem volna. Bosnyák Zsófia a patrónusunk volt. Nagyon sokat jelentett mindannyiunk számára" mondta Justína Kozánková helyi lakos.

Milan Lazar, Vágtapolca polgármestere tragédiának minősítette az esetet. "Éppen születése 400. évfordulójának megünneplésére készültünk. Nem tudok napirendre térni a történtek felett" válaszolta újságíróknak.

Tragédiáról beszélnek a sztrecsnói vármúzeum alkalmazottai is. "Az úrnő 35 évet élt itt a várban, s itt is halt meg. Egész életét a jótékonyságnak szentelte, mindig mindenkin segített, ahogy tudott. Szentnek tartották. A mi számunkra csak ma halt meg" nyilatkozta Adriana Brziaková, a zsolnai Vág Menti Múzeum munkatársa.

Helyi lakosok a templom előtt az esti órákban Bosnyák Zsófia emlékére gyertyákat gyújtottak.

2009-04-01
6. hozzászólás
Létrehozva: 2009-04-01 21:07
Marika
Hozzászólások: 213
A trencséni Xavéri Szent Ferenc templom

A trencséni jezsuita templom a magyarországi barokk művészet egyik gyöngyszeme, amely messze a határokon túl igen nagy elismertségre tett szert.


A jezsuitákat először a szomszédos szkalkai apátságban telepítette le, Püsky János nyitrai püspök 1645-ben, hogy régen tervezett magyarországi jezsuita noviciátust felépíthessék, de mivel kedvezőbb lehetőséget láttak a trencséni megtelepedésben, 1646-ben átköltöztek a szomszédos városba.

A szinte tiszta evangélikus hiten lévő városban nem fogadták szívesen a jezsuitákat, évekig akadályozták a letelepedésüket. Ugyan már 1632-ben, Bosnyák Zsófia a végrendeletében a saját városi házát a jezsuitákra hagyta, hogy ott rendházat nyithassanak. Bosnyák Zsófia, a jezsuiták régi, kipróbált tisztelője és híve, Sztrecsény (ma Streno) várának szentje, a hitvesi hűség mártírja, a jótétemények asszonya, Wesselényi Ferencné. Férje az irodalomból ismert murányi vár ostromlója, Széchy Mária (1610-1679) udvarlója. Apja Bosnyák Tamás, a füleki (ma Fil'akovo) vár híres kapitánya, anyja Kenderes Mária. Tizenhét éves korában férjhez adták, de hamarosan megözvegyült, utána szüleihez hazaköltözött. Ezután meghalt édesanyja és fivére. Amikor édesapja Füleken, a török ellen harcolt, Zsófia otthon, az árvák, özvegyek és az idősek támasza volt. Húszéves korában Pázmány Péter (1570-1637) közvetítésével újabb házasságot kötött apja hős végvári vitézével, Wesselényi Ferenccel. Sztrecsény várába költőztek a Wesselényi birtokra. Házasságuk eleinte boldog volt, két fiúk született. Közben kitört a kolera, majd meghalt Zsófia édesapja. Utána férje hűtlenné vált, szerelmes lett Széchy Máriába a murányi vár szépséges úrnőjébe. Ekkor, éjjel a vár melletti kápolnába járt imádkozni, ahol a Boldogságos Szűz jelent meg, aki biztatta: "Bízzál és imádkozzál!" Sajnos, férje utáni bánatában megbetegedett és harmincöt éves korában meghalt. A sztrecsényi vár kriptájában helyezték örök nyugalomra, amikor később a vár idegen kézre jutott, az új tulajdonos a kriptából eltávolíttatta a Wesselényiek hamvait. Zsófia holttestét azonban a koporsóban negyvenöt évi szendergés után is épségben találták, ezért nem háborgatták. Később átvitték a kriptából a falu templomába, Vágtapolcára (ma Teplika nad Váhom). Zsófiát a nép "kanonizálta", az épségben maradt holttestét a vágtapolcai lorettói kápolnában őrzik. Koporsójának felirata: Nigra sum, sed formosa (Fekete vagyok, de szép).

5. hozzászólás
Létrehozva: 2009-03-14 21:21
Ili
Hozzászólások: 728
Vértanúk és hitvallók: Körösztös Krizosztom

Miért fusson az ártatlan? Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat" A 100 évvel ezelőtt született ferences szerzetes a délvidéki megtorlások idején nem hagyta el a híveket, életét adta értük. Krizosztom atyában a rend a lelkipásztori hűség példáját látja, ezért is emlékezik meg születésének évfordulójáról és szeretné elindítani boldoggá avatási eljárását.

Körösztös Imre Krizosztom 1909 január 10-én született Pécsett, első fogadalmát 1927-ben tette le, 1932-ben szentelték pappá. Magyarországi szécsényi és mohácsi működése után 1938-tól az amerikai magyarok papja volt. 1941-ben katonalelkészként az orosz frontra küldték, ahonnan csapatát sikerült épségben hazamenekítenie. 1943 júliusában az újonnan alapított újvidéki kolostor elöljárója lett, az odatelepített székely, valamint a horvát és a német lakosság lelkipásztora. 1944. október 23-án szerb partizáncsapatok szállták meg a várost. Körösztös Krizosztom azt mondta, amíg a templomot hívek látogatják, a ferenceseknek is maradniuk kell, ezért a fokozódó veszély ellenére sem hagyta el Újvidéket.

Amikor a partizáncsapatok letartóztatták a férfiakat, Krizosztom atyát betegsége miatt szabadon akarták bocsátani, de ő ezt a lehetőséget csak rendtársaival együtt fogadta volna el, ezt azonban már nem engedték meg neki.

1944. október 27-én éjszaka több férfivel együtt a 35 éves ferencest is kiemelték a tömegből. A kiválasztott foglyokat 1944. október 28-án este 8-9 óra körül hármasával összekötözték, majd zeneszó mellett futásra kényszerítették, miközben a katonák ütlegelték őket. A barakkokban maradt társaik halálra kínzásuk szemtanúi voltak. Sírhelyük ismeretlen. Társai, Kovács Kristóf és Kamarás Mihály atyák tovább meneteltek a rabokkal, hosszú éjszakákon át gyóntattak, vigasztalták őket. Kovács Kristófot is ütötték verték, majd lelőtték. Kamarás Mihály túlélte az elhurcolást, ma a budapesti Margit körúti ferences közösség tagja.

A Körösztös család és a Ferences Rendtartomány március 14-én 11 órakor szentmisével majd emléktábla avatással emlékezik Körösztös Krizosztom ferences mártír születésének 100. évfordulójára Pécsett, az egykori ferences templomban. A szentmisét Bíró László katonai ordinárius mutatja be, koncelebrál Mayer Mihály pécsi megyéspüspök és Magyar Gergely ferences tartományfőnök.

Magyar Kurír
4. hozzászólás
Létrehozva: 2008-12-17 22:08
Linda
Hozzászólások: 197
Zalaegerszeg 1848-as emlékhelyei

Csány László szobra 27 évig készült


Zala megye történelmi emlékhelyeire vonatkozóan az 1980-es évek óta folytatnak kutatásokat a Göcseji Múzeum munkatársai. A muzeológusok kutatásaik során igyekeznek összegyűjteni, és naprakészen dokumentálni azokat az emlékműveket köztük a Zalában élt neves személyiségek síremlékeit, valamint a tiszteletükre állított emléktáblákat, szobrokat, melyek a megye és az ott élő nagyságok múltját idézik.

Béres Katalin Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára készülve kezdtek kiemelten foglalkozni a Göcseji Múzeum munkatársai Zala megye 1848-as emlékhelyeivel. Felkutatták a hősök tiszteletére emelt emlékműveket, emléktáblákat, és igyekeztek feltérképezni azokat a ma még meglévő síremlékeket, amelyek alatt hajdani, a szabadságharcban részt vett honvédtisztek nyugszanak. Munkájukat nagyban segítette a Zala Megyei Levéltár által 1992-ben megjelentetett. A szabadságharc zalai honvédei című kötet, mely tartalmazta mindazon zalai honvédek nevét, akik részt vettek az 1848–49-es eseményekben. E névsor alapján indultak el a muzeológusok. Járták a megye temetőit, és gyűjtötték a honvédsírokat. Béres Katalin, a Göcseji Múzeum munkatársa a zalaegerszegi kutatások eredményeiről számolt be lapunknak.
Csakúgy, mint a megye más településein, Zalaegerszegen is jó néhány honvédsírra leltünk kutatásaink során. Sikerült ez annak ellenére, hogy városunkban a honvédtisztek legtöbbjét a mai strandfürdő helyén lévő, már nem létező temetőbe temették el eleveníti fel kutatásait az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után 153 évvel Béres Katalin muzeológus. Közülük csak néhányat szállítottak át később a mai Göcseji úti temetőbe. A strandfürdő helyén lévő sírkertet 1920 körül zárták be, és az 50-es években számolták fel. Ez az időszak köztudottan nem kedvezett annak, hogy 1848-as hősöket és mártírokat átszállítsanak egy másik temetőbe. Így aztán számos jelentős, zalai honvédtiszt sírja az enyészeté lett. Erre a sorsra jutott például Szabó Samu százados, illetve Bessenyei György főhadnagy síremléke. Mindketten a zalai, 47. honvédzászlóaljban szolgáltak. Tudomásunk van továbbá arról is, hogy Jákum Ferencet, akinek emlékét utca őrzi Zalaegerszegen, szintén ebbe a temetőbe temette el a város, díszes síremléket emelve neki. Sajnos, az ő sírja sincs ma már meg. Jákum Ferenc nemcsak arról nevezetes, hogy komoly összegű alapítványt hozott létre szegény gyermekek számára, hanem arról is, hogy nemzetőrként részt vett a szabadságharcban, és lakatosmesterként maga is készített fegyvereket a nemzetőrök számára.
Néhány síremléket azonban sikerült találnunk a zalaegerszegi temetőkben. A Kálváriatemetőben nyugszik Isoo Alajos ügyvéd, aki a szintén zalai
7. honvédzászlóalj hadnagyaként szolgált a szabadságharcban. A Göcseji úti temetőben három honvédsíremlékre bukkantunk. Árvay Sándor hadnagy a
7. honvédzászlóalj katonája volt, aki nyugdíjas éveiben készítette el önéletrajzi írását, melyben leírta többek között szabadságharcos élményeit is. Az ő visszaemlékezéséből tudjuk, hogyan zajlott Zalaegerszegen a
7. honvédzászlóalj szervezése. Árvay Sándor volt egyébként az első, aki belépett ebbe a zászlóaljba. A toborzót a mai Arany Bárány Szálló helyén lévő fogadóban tartották. A Göcseji úti temetőben található Csoknyai János honvéd hadnagy síremléke is. Ő a 47. honvédzászlóaljban szolgált, és Világosnál tette le a fegyvert. Hrabovszky Flórián pedig honvéd főhadnagy volt, aki szintén a Göcseji úti temetőben nyugszik. Az izraelita temető kerítésébe építve Haas József, honvéd síremlékére bukkantunk. Maga a sír már nincs meg. 1991-ben a Városvédő Egyesület és a Göcseji Múzeum építtette bele az emlékhelyet a temető kerítésébe. Haas József zsidó származású honvéd volt, és végigharcolta a szabadságharcot. Életrajzi adatai hiányosak. Annyit azonban tudunk róla, hogy ő is ott volt Komáromnál Klapka György mellett, majd büntetésből besorozták a császári hadseregbe, ahol 10 évig szolgált.
Az említetteken túl Zalaegerszeg peremkerületeiben is bukkantunk honvédsírokra. Csillagh László százados síremléke a család bekeházi temetőjében található. Csillagh László édesapja Zala vármegye első alispánja volt 1848-ban, a fia pedig vezéralakja volt a zalai szabadelvű ifjúságnak. A Tízek Társaságába tartozó Degré Alajos jó kapcsolatot ápolt velük, és Visszaemlékezéseim című művében név szerint is említi Csillagh Lászlót. A neszelei régi temetőben Kőnigmayer János főhadnagy nyugszik, míg a zalabesenyői templom kriptája Skublics István honvéd őrnagy hamvait őrzi. Az oltár melletti fal bal oldalán emléktábla tartalmazza életrajzi adatait. Skublics István nem zalai származású, a kiegyezés után azonban Zalabesenyőben élt, és részt vett a megye közéletében is. Az említett síremlékeket a szabadságharc 150 éves évfordulója alkalmából felújíttatta Zalaegerszeg önkormányzata.
A síremlékek mellett emléktáblák, emlékművek és szobrok is őrzik a szabadságharc hőseinek emlékét.
Természetesen. Ezeket az alkotásokat az utókor állította mindazok számára, akik emlékét megőrzésre fontosnak tartották. Az emléktáblák, emlékművek és szobrok közül sok a 150. évforduló emlékére készült. Kivételt képez ez alól Csány László szobra, melynek külön története van.
Zala megye a kiegyezést követően mindig is fontosnak tartotta megőrizni, és ápolni Csány László emlékét. Zala megye temettette el Csány Lászlót a Kerepesi úti temetőben. Kivégzése után ugyanis a Józsefvárosi temetőben nyugodott. 1968-ban vitték át onnan a Kerepesi úti temetőbe, ahol síremléket is állítottak neki. A vármegye közgyűlési termébe pedig egész alakos portrét festettek Csány Lászlóról Barabás Miklóssal.
Rabok is segítettek a szobor felállításánál.A szoborállítás gondolata 1904-ben merült fel. Borbély György főgimnáziumi tanár A Magyar Pajzs című lapjában vetette fel, hogy szobrot kellene állítani Zalaegerszegen Csány László számára. A szoborállítás 1904-től 1931-ig húzódott. Közadakozásból kívánták létrehozni azt, és 27 évig gyűjtötték rá a pénzt. Nagyon mozgalmas volt ez a közel harminc év. Borbély György fantasztikus szervezőmunkát fejtett ki a szobor felállítása érdekében. Mindenkihez pénzkérő leveleket írt, gyűjtőíveket adott ki, népünnepélyeket, estélyeket szervezett, melyeken a szobor javára gyűjtöttek. A közadakozás sikerrel folyt. 1907-ben szoborbizottságot hoztak létre, és pályázatot írtak ki a szobor készítőjére vonatkozóan. 1910-ben kiállítást is rendeztek a városban a beérkezett pályamunkákból. Tizenhét szobrász pályázott Csány László alakjának megformálására, köztük Kisfaludi Strobl Zsigmond, és Lukácsy Lajos, aki a keszthelyi Festetics-szobrot készítette. A pályázat körül botrányok törtek ki. Többek között azért, mert Borbély György a maga újságján keresztül igyekezett befolyásolni a közönséget. Istók János pályaművét szerette volna, ha előnyben részesítik a lakók. Észrevették ezt a szobrászok, és nehezményezték a kivételezést. Megvádolták ugyanakkor Istók Jánost, hogy a szobor női alakjában a szoborbizottság elnökének feleségét mintázta meg. Országos botrány lett ebből, így elhárítva a döntést, új pályázatot írt ki a bizottság. Az újabb pályázat eredményeként Istók János került ki győztesen, és megkapta a felkérést a szobor elkészítésére.
A bizottság 30–35 ezer koronát szánt Csány László szobrára. A pénz nagyjából össze is gyűlt, megkötötték a szerződést Istók Jánossal, a háború azonban közbeszólt. Minden bronzot lefoglaltak háborús célokra, szóba sem jöhetett a bronz főalak kiöntése. A mellékalakok azonban elkészültek időközben, ám a háború és annak viszontagságai miatt 1923-ig ottmaradtak a kőfaragó műhelyében. Istók János 1919-ben kapcsolatba került később a tanácsköztársaság egyes vezetőivel, akik jártak az ő műhelyében. Megtetszett nekik ott a Csány-szobor egyik mellékalakja, a követ hengerítő munkás, melyet 1919. május elsején, mint a Munka szobrát avatták fel az Országház épülete előtt.
A háború végeztével a korábban összegyűjtött pénz csak arra volt elegendő, hogy a kőből készült három mellékalakot kifizessék Balázs István kőfaragónak. A főalak nem volt sehol, így újabb gyűjtést kezdeményezett Borbély György. Mindent bevetett a cél érdekében. Ezúttal nemcsak pénzt, hanem bronzot is gyűjtött háza udvarán. 1925-ben azonban újabb tragédia következett be, a koronát felváltotta a pengő. Az átszámítás következtében nem ért semmit a közel egymilliárd korona. Így harmadszorra is gyűjtésbe kellett kezdeni. Addigra már nagyon unta a lakosság a kéregetést, ezért ösztönzésképpen közölte lapjában Borbély György az adományozók névsorát. 1929-re összeállt a szükséges pénz és bronz, melyből kiöntötte Istók János a szobrot, majd nagy nehezen Zalaegerszegre szállították azt. Kikönyörögte Borbély György a közlekedési minisztertől, hogy engedje meg a szobor ingyenes vasúti szállítását. A főalak is így került városunkba. A szobrot Sipos Dezső kőfaragó udvarán helyezték el, a talapzatra ugyanis nem futotta már. A talapzat elkészítését végül a város és a vármegye vállalta magára. Időközben, 1930-ban meghalt27 éves gyűjtés után felavatták a Csány-szobrot. Borbély György, a szoborállítás motorja. Nem érhette meg élete egyik fő művének elkészülését.
A szobor felavatására végül 1931. október 11-én került sor. Ezt az eseményt is megelőzte azonban egy kisebb botrány. A város apátplébánosa nehezményezte ugyanis, hogy a követ hengerítő munkás meztelen. Arra kérte a szobor készítőjét, hogy a jó erkölcs védelmében takarja le a szobrot. Végül azonban, a szoborállítás hosszadalmassága miatt, nem foganatosították ezt a kérést, így sikerült végre felállítani Zalaegerszegen Csány László szobrát. Hátoldalára egy bronztábla került Borbély György képmásával, és a felirattal: „Borbély György a Csány-kultusz apostola”. A szoborállítással egyidőben, 1931. október 11-én felavatták Borbély György síremlékét is a Göcseji úti temetőben. Díszsírhelyet adományozott a város Borbély Györgynek, mint Zalaegerszeg jelentős közéleti személyiségének, s ígéretet tett arra, hogy a sírról mindenkor gondoskodni fog.
Csány László szobra mellett milyen más emlékművek idézik az 1848–49-es eseményeket városunkban?
Bár kevésbé, mint a Csány-szobor, de érdekes emlékműve városunknak a szabadságharc 150 éves évfordulójára készített Gasparich-emlékmű. Pontos másolata az ugyanis annak az alkotásnak, amit 1894-ben szülőföldjén, Perlakon állítottak Gasparich Márk Kilit, ferencesrendi szerzetes tiszteletére. A szóban forgó emlékművet 1918-ban lerombolták a Perlakra bevonuló szerb horvát katonák. Gasparich Márk tábori lelkészként vett részt a szabadságharcban. Ám nemcsak a honvédek lelkének ápolója, hanem a katonák lelkesítője, sőt hírszerző is volt.
Ugyancsak újkori emléke városunknak a Püspöki Grácián tiszteletére készített emléktábla, mely a nevét viselő utca elején található. Talán sokan nem tudják, hogy rendkívül színes egyénisége volt Püspöki Grácián az 1848–49-es forradalom és szabadságharcnak. Buda ostroma előtt három nappal csapott fel honvédnek, a 47. zalai honvéd-zászlóalj zászlótartója lett. Fantasztikus bátorsággal vitte a zászlót a vár ostromakor, és ő volt az, aki kitűzte Buda várára a győzelmi zászlót. Ezzel a cselekedetével beleírta magát a történelembe. Nagy Sándor József, az Aradon kivégzett honvédtiszt „rettenthetetlen zászlótartóként” jellemezte Püspöki Gráciánt Buda ostromáról írt jelentésében.
Meg kell még említeni Csillagh László szobrát, melyet az Andráshidai Településrészi Önkormányzat készíttetett 1998-ban. Besenyőben Skublics István emlékét őrzi tábla a templom falán. A Botfai Településrészi Önkormányzat pedig emlékművet készíttetett a temetőben a szabadságharcban részt vett hős botfaiak emlékére.
1848-as emlékműként is említhető Deák Ferenc szobra, ám tudjuk, hogy a haza bölcsének tevékenysége nemcsak erre az időszakra korlátozódik. A szobrot Deák halála után három évvel emelték. Ez volt Zalaegerszeg első világi emlékműve.

Frauenhoffer Márta
3. hozzászólás
Létrehozva: 2008-11-26 23:18
Marika
Hozzászólások: 213
Regnum Marianum a Városligetben

Az 1919-es esztendő végén az Esztergomi Főegyházmegyei Hatóság az erzsébetvárosi plébániától leválasztva megalapította a Magyarok Nagyasszonya plébániát, melynek hivatalos neve Magna Domina Hungarorum lett. Átmenetileg a Damjanich u. 50. sz. alatt működött, de lelkes plébánosa, Shvoy Lajos aki kinevezését megelőzően is már régóta tagja volt a Regnum Marianumnak 1921-ben Templomépítő Bizottságot alakított.

A városliget szélén, a Damjanich utca tengelyében kezdődött meg az építkezés, Kotsis Iván tervei alapján. A munka a későbbi gazdasági válság ellenére is hatalmas lendülettel és lelkesedéssel folyt, majd gróf Mailáth Gusztáv támogatásával 1931-re készült el, dél-francia stílusban. Felszentelésére 1931. június 14-én került sor. A plébániatemplomot a köznyelvben Nagy Regnumnak és a Damjanich utca 50-et pedig Kis Regnumnak hívták.

A pártdiktatúra alatt, a vallásüldözés keretében a Regnum Marianum tevékenységét is betiltották, és az atyákat kiűzték a Házból. 1951-ben, a felvonulási tér kialakítására hivatkozva döntés született arról, hogy a regnumi plébániatemplomot fel kell számolni. Az ingoványos területen beton cölöpökre épült vasbeton szerkezetű templom bontása több mint fél évig tartott és csak katonai segédlettel, robbantásokkal sikerült porba tiporni. Ifjú regnumisták, köztük Hajnal György atya, követték a becses maradványok sorsát és figyelték azok nyughelyét.

A Zoborhegy téri új templom építkezésének megkezdésekor, 3 méter mélyről Hajnal atya ásatta ki és szállíttatta az új plébánia kertjébe a városligeti templom néhány tartóelemét mementóul. Emlékparkunk értékei ezek, valamint az új templomban őrzött két kő. Egyike a régi templom oltárszentélyénél, a tabernákulumnál volt oszlopkő, ami faragott carrarai márvány. A másik a külső homlokzatot díszítő, stilizált cserkész jelvény.
(Galéria-Szobrok-Kép-a régi templom egy darabja)
2. hozzászólás
Létrehozva: 2008-11-16 00:54
Ili
Hozzászólások: 728
Hogyan létesült a budapesti Jézus Szíve templom?

P. Bangha Béla SJ nagyon érdekes, eredeti beszámolója a Pesti Jézus Szíve templom létrejöttének és építésének a történetéről a Mária Kongregáció lapban jelent meg.

Hogyan létesült a budapesti Jézus Szíve templom?


A világ hálátlan, sokszor a legnagyobb érdemekről senki sem beszél és amíg kétes értékű emberek lármája tölti el közélet piacát, addig a társadalom legjobbjait sokszor alig ismerjük. Ki beszél ma, pl. azokról a nagyokról, akik a 70-es és 80-as évek vallási közömbösségének legsötétebb éjszakájában a hitéleti szervezkedés magvait nálunk elültették?

Ezek a csendes és elfeledett nagyok közé tartozik Radványi Győry Teréz grófnő (1), a nagynevű és nagy múltú családnak utolsó még élő sarja. A szentéletű grófnő ma teljesen ősi kastélyának szobáihoz van láncolva Perkátán, Fejér megyében, három év óta egyetlen lépést sem tud tenni. Ma 89 éves, de szellemileg teljesen friss és egészséges. Tréfás büszkeséggel emlegeti, hogy Apponyi Albert gróf (2), aki rokona, "még csak 85 éves", ő úgy is szokta szólítani, hogy "Albert öcsém". Apponyi Albert gróf, pedig nagyon örül ennek a megszólításnak, mert úgymond: sajnos nagyon kevesen vannak már az élők között, akik őt "öcsémuramnak" nevezhetik!

A grófnő nagy időket látott. Mikor néhány évvel ezelőtt a földbirtok-rendező bíróságnak valami bizottsága Perkátára is kiszállt és a grófnő birtokait is vizsgálta, ez hír szerint így fogadta az urakat:

-Hát már megint itt vannak? Hiszen csak a múltkor nyirbálták meg a birtokot?
-Mikor voltunk itt nemrég, méltóságos grófnő?- csodálkoztak az urak.
-Hát a múltkor, 1848-ban!



Minket azonban elsősorban az érdekel, hogy ennek a nemes lelkű grófnőnek a működéséhez fűződik mindaz, amit Magyarországon a Jézus szíve tisztelet, a Mária kongregáció, lelkigyakorlatos mozgalom jelent és az a sokféle egyéb katolikus hitéleti, társadalmi, sajtó- és karitatív akció, ami a Jézus Társaság budapesti megtelepedésének következménye.

Gróf Győry Teréz telepítette be a magyar fővárosba a Jézus társasági atyákat. Ő volt az a fáradhatatlan munkás, aki a legteljesebb hitközöny idején főúri barátnőit maga köré gyűjtötte és velük együtt a budapesti Mária utcai rendházat és a József utcai templomot megépítette. Emellett számos más hitbuzgalmi és szociális akciót indított és vezetett sok-sok éven át, többször volt elnöknője, a Szent Szív zárdabeli Úrnők kongregációjának. Hűséges tanácsadója és segítője a nagy emlékű (nálunk azonban szintén elfejtett) Schaffgottsch Mariann anyának, az István úti, majd a Mikszáth téri Szent Szív intézet létesítőjének, alapítója és egyben vezetője a Szent Erzsébet egyletnek, szervezője id. Apponyi Györgyné grófnéval együtt a katolikus hölgyek kölcsönkönyvtárának és bizony nehéz volna elsorolni mindazt, amit még szépet, nagyot és nemeset érdemekben gazdag életében tett. Itt most csak a budapesti jezsuita templom és rendház létesítéséről mondunk el egyet-mást abból az alkalomból, hogy ez a templom most nyáron lett 40 éves, a megáldatásától számítva.

Ki hinné, hogy a létesülés első szálai a világhírű francia jezsuitáig, Ramiére páterig vezetnek vissza! Úgy történt, hogy 1863-ban, majd ismét 1865-ben a mi buzgó arisztokrata hölgyeink, főleg Apponyi Györgyné grófné (Apponyi Albert gróf édesanyja), meghívták az Imaapostolság és Jézus Szíve Szövetség világhírű megalapítóját Budapestre, aki el is jött és a szerviták templomában kilencnapi ájtatosságot tartott. A francia nyelvű szentbeszédeken az előkelő közönség zsúfolásig megtöltötte a templomot. A pátert az angolkisasszonyok látták vendégül. Mikor a páter a vallásos lelkesedés szent tűzét alaposan felszította a hölgyek lelkében, a szentbeszéd végén kisebb női küldöttség kereste fel, és azt kérdezte tőle, hogy már most mit tegyünk, hogy a felkeltett buzgóság el ne aludjék?



P. Ramiére (3) azt ajánlotta, hogy legyenek tagjai az Imaapostolságnak és megígérte, hogy minden hónapban elküldi nekik az imaapostolkodás havi imaszándékait. Hogy azonban a buzgó csoport vezető nélkül ne maradjon és a mozgalomnak folytatása is legyen, felkérték Kubinszky Mihály kalocsai kanonokot (4) az imaapostolkodás magyar vezetőjéül, aki aztán meg is indította a "Jézus Szíve Hírnőkét", amelynek a szerkesztését utóbb P. Tóth Mikének (5) adta át (a folyóirat ma is megjelenik, P. Zsíros Ferenc szerkesztésében). Időközben P. Wenninger Miksa SJ (6) is fel-felrándult Budapestre, Pozsonyból, Szatmárról és az akkor még erősen német nyelvű budapesti közönségnek a belvárosi plébániatemplomban havonként Jézus Szívéről prédikált. Ebben a munkában később P. Riesz Ferenc (7) támogatta. Mióta aztán Simor prímás (8) az Egyetemi templomban számukra állandó gyóntatószéket jelölt ki. Weninger és Riesz páterek állandóan is letelepültek Pesten, egy Múzeum utcai, akkor még földszintes háznak két kis udvari szobáját bérelték ki nekik az említett hölgyek, később az akkori "Őz utcába" (ma Szentkirályi utca) kerültek.



1886-ban P. Riesz és P. Mladoniczky (9) magyar és német nyelvű missziót tartottak Budapesten és úgy látszik, ekkor merült fel először a gondolat, hogy jó volna, ha jezsuitáknak Budapesten valami, akármilyen szerény kis kápolnájuk lenne. Győry grófnő lelke felujjongott erre a gondolatra és mindjárt elhatározta, hogy ezt a kis kápolnát Jézus szent szívének fogják szentelni. De csak kicsiny kápolnára mertek gondolni, mert hiszen a hitetlen, liberális kurzus idején nagyobbra nem mertek volna vállalkozni és emellett félni kellett attól is, hogy az uralkodó irányzat (Tisza Kálmán hosszú miniszterelnöksége) sanda szemmel fogja nézni, hogy a neki gyűlöletes Jézus társaság a magyar fővárosban megveti a lábát!

Azonban a fő dolog: a pénz is hiányzott. Szerencsére Győry Teréz grófnő, amint maga is kitűnő gazda volt (már korán maga vezette a gazdaságot), úgy szervezésben és a kéregetéshez is kitűnően értett, jó gyakorlatot szerzett ebben a szegényeket gondozó Szent Erzsébet egyesületben. Az első adományt maga tette bele egy külön e célra kiszemelt erszénybe, amelyben legalul egy Jézus Szíve képet helyezett el és azzal megindult a gyűjtés. Simor prímás is "főkoldulónak" hívta és valahányszor a grófnő nála jelentkezett, tréfás izgalommal menekült előle vagy végigkutatta a zsebeit és csak 10 krajcárt talált bennük, majd ismét 10-et és így 10 krajcárjával kereste elő a kívánt adományt.

A grófnő egyik leghívebb segítője Pálffy Pálné grófné volt, a magyar patronázsok megszervezője, aki a kezdetben megijedt az új tervtől és a patronázsokat féltette tőle, de Győry Teréznek arra az érvelésére, hogy ha templom lesz, a patronázs is jobban fog terjedni, a templom építésnek egyik legbuzgóbb támogatója lett. Kiválóan támogatta a grófnőt Cselka Nándor (10) is, az akkori óbudai plébános és esperes, nála folytak az összejövetelek és tanácskozások. Ekkor már a tettek mezejére léptek, alkalmas telket kerestek. Ezzel Cselka egy Hajduska nevű buzgó konvertitát bízott meg, akinek ebben Velics Antal segédkezett. Meg is állapodtak hamarosan a Jézus Szíve templom mai telkében, melynek tulajdonosa egy Zamoyski gróf volt, aki azt feleségétől (Ocskay lány volt) hozományba kapta. A telek árát négyen adták össze: Győry grófnő, Pálffy Pálné, Majláth Györgyné (az országbíró felesége) és Wenckheim Krisztina grófnő.

Hogy a tervezett "kis kápolna" helyett rendes templom épült, valóságos gondviselésszerű beavatkozásnak köszönhető. Már úgy volt, hogy aláírják a kápolna építésére vonatkozó szerződést az építésszel és a grófnő e célból 1888 júliusában kocsin el is indult Budapest felé, útközben azonban a lovak megbokrosodtak, a kocsi felborult és a grófnő erős zúzódásokat szenvedett. Mikor a ruháján vércseppeket látott, azokat Jézus Szívének ajánlotta fel. A szerződés aláírását így elhalasztották és mire a grófnő felépült, a kápolna terve már a templom tervének adta át a helyét.

Az új templom építészéül Kauser Józsefet (11) szemelték ki, aki a Bazilika belső építésze is volt és akinek a felesége az akkori polgármesternek leánya volt, ez nem volt megvetendő körülmény a katolikusellenes türelmetlenség klasszikus korában. Annyira tartottak a hatalmon lévő liberálisoktól, hogy az alapkő letételére is csak keveseket hívtak meg. A templom a legtisztább román stílusban és szokatlan műgonddal épült, minden anyaga elsőrendű, külön erre a célra több mint 100 különböző alakú és színű téglát égettek. Meg is látszik ez a gondosság az épület páratlan szolidságán, 40 év alatt a legcsekélyebb javításra sem volt benne szükség. Közben egymást érték a gyűjtésnek mindenféle fogásai: krajcárgyűjtés, sorsjegyek, stb. Isten ujját látták abban, hogy bár a templom nagyon sokba került, a hónap elején mindig megvolt a kifizetésekhez szükséges pénz.

Tisza Kálmán neje csodálkozva kérdezgette: Hogyan tudta Győry grófnő ezt a templomot létrehozni? Majd kimondta, hogy most már nekik, a kálvinistáknak is kell új templom. Meg is építette hamarosan a mai Szilágyi Dezső téren (12), meglehetősen a mi templomunk hatása alatt, szintén piros téglákból. A mindenható kálomista miniszter neje azonban bizonyosan nem merő gyűjtésből építette az ő templomát

Minthogy a templomot Jézus Szent Szívének szentelték, nagy gondot okozott a megfelelő Jézus Szíve szobor kiszemelése is. A grófnő felkereste Münchenben a hírneves Mayer céget, de nála csak gyári árút talált. Azonban az útja mégsem volt hiába, mert valahol mégis csak talált, üvegburok alatt, kicsiny, de művészi Jézus Szíve szobrot, amely megnyerte a tetszését, azt faragtatták ki fából és csakugyan ez a szobor máig dísze a főoltárnak. (A Szent Szív intézet István úti templomában ugyanez a szobor mintájára festette meg az apszis nagy képét Schaffgotsch anya.)

Mikor a Jézus Szíve templomot és a rendházat 1891 június elején felszentelték, bizony még 30 ezer forint hiányzott az előirányzott összegből. Az adománygyűjtés most már nehezebben ment. Mit volt, mit tenni, a jó grófnő kölcsönt vett fel és aztán éveken át törlesztgette az adósságot.

De a templom megvolt és néhány páter azonnal megkezdte benne működését. Főleg P. Riesz, később P. Tomcsányi (13) szentbeszédei vonzottak sokakat. Zichy Nándor gróf (14) annyira szerette a templomot, hogy a saját palotáját is vele szembe építette fel (ma a szobra áll a templom előtt). Csakhamar szerény kis lelkigyakorlatos házat is kellett a rendház mellé építeni és ebből fejlődött ki, mikor a férfi Mária kongregációk P. Bús (15) és P. Bóta (16) vezetése alatt egymásután felvirágoztak, a mai Kongregációi Otthon. Szerkesztőségekkel, különböző vállalkozásokkal, a Szív újsággal, Magyar Kultúrával, Katolikus Kölcsönkönyvtárral, Jézus Szíve Szövetséggel, missziós mozgalommal, Kivé.-vel.

A csekély kis mag tehát terebélyes fává izmosodott. Hála érte a Gondviselésnek és hűséges eszközének, a Jézus Szíve tiszteletért lankadatlanul fáradozó, szentéletű Győry Teréz grófnőnek.

Nem illik, hogy elfeledkezzünk róla! Szeretetünk, hálánk és imádságunk kísérje perkátai csendes magányában.

Bangha Béla SJ



Jegyzetek

1 Győry Teréz (1842-1936) perkátai földbirtokos, több vallásos társulat elnöknője.
2 Apponyi Albert (1846-1933) politikus, az I. világháborút lezáró béketárgyalások egyik fő tárgyalója.
3 P. Henri Ramiére SJ (1821-1884) francia teológus, a Jézus Szíve tisztelet terjesztője
4 Kubinszky Mihály (1824-1881) később felszentelt püspök, a magyar tanárképzés előmozdítója, a csángókérdés egyik első magyarországi kutatója
5 P. Tóth Mike SJ (1835-1932) kalocsai gimnáziumi tanár, író, lapszerkesztő, polihisztor
6 helyesen P. Weninger Sándor SJ (1813-1896) elismert szónok és hithirdető
7 P. Riesz Ferenc SJ (1842-1922) vezető jezsuita, elismert szónok és hithirdető
8 Simor János (1813-1891) bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek
9 P. Mladoniczky Ferenc SJ (1826-1905) gimnáziumi tanár, neves belmisszionárius
10 Cselka Nándor (1834-1897) felszentelt püspök, a Központi Papnevelő Intézet rektora
11 Kauser József (1848-1919) egyházi építész, az újpesti plébániatemplom tervezője és a budapesti Szent István bazilika belső építésze.
12 A vízivárosi egykori piactéren, a mai Szilágyi Dezső téren, Pecz Samu (1854-1922) egyetemi tanár tervei szerint 1892-1896 között felépítették a budai oldal legnagyobb református templomát, amely a mellett, hogy a Budavári Nagyboldogasszony templom tükörképeként áll a folyóparton, kétségtelenül a pesti Jézus Szíve templom ismertető jeleit viseli magán.
13 P. Tomcsányi Lajos SJ (1846-1926) író, tanár, a Mária Kongregációs mozgalom egyik vezetője
14 Zichy Nándor (1829-1911) politikus a Kereszténydemokrata Néppárt megalapítója
15 P. Bús Jakab SJ (1861-1935) a független magyar jezsuita rendtartomány első tartományfőnöke, a budapesti Kongregációs Otthon létrehozója.
16 P. Bóta Ernő SJ (1854-1939) a Mária Kongregációk magyarországi apostola, a Jézus Szíve Szövetség alapítója.

A jegyzeteket készítette Bikfalvi Géza.

1. hozzászólás
Létrehozva: 2008-11-16 00:48
Ili
Hozzászólások: 728
Kedves Keresztény Testvéreim!
Nap mint nap rábukkanunk olyan hírekre, információkra, hitünkkel, vallásunkkal kapcsolatban, amik már az idővel feledésébe merülnek, vagy már nem élnek olyanok aki hitelesen el tudják mondani. Akár egy templom építésének története, vagy egy rend egy közösség létre jöttével kapcsolatos. Kérlek osszátok meg velünk, de csak az ide illő és tartozó eseményekkel.
Isten Áldásával Ili
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép