Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Keresztény Magyarország Portál - Fórum - Nt. Incze Dezső református lelkész (Melbourne) - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek Huba napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Gyönyörködjél
Márton Áron püspök.  TSGY
Fórum

Oldalak: [1] 2
38. hozzászólás
Létrehozva: 2010-03-03 09:40
9876
Hozzászólások: 3
Elozmény: ( Dezső testvér Ausztráliából @ 2010-02-21 17:58)
Gondolkodó


Igaz, hogy a pünkösd még távol van, de alkalmasnak látom az emberiség figyelmébe ajánlani.

A rajtunk túli döntésekről

Lekció: Zsoltárok 41,1-14
Textus: János 16,7/b-11

„Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok. És amikor eljön, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében. A bűn az, hogy nem hisznek énbennem, az igazág az, hogy én az Atyához megyek, és többé nem láttok engem, az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme megítéltetett.”

Emberi életünk elkerülhetetlen velejárója, hogy szinte folyamatosan döntéseket kell hoznunk. Felkelünk reggel, és elhatározzuk, mit fogunk ma tenni, eljön a nyári szabadság és elhatározzuk, mivel szeretnénk azt tölteni. Ám vannak olyan döntések is, amikor azt érezzük, hogy valami sokkal nagyobb dologról van szó, mint ami felől biztos hozzáértéssel, és könnyen döntést tudnánk hozni. A döntés léptéke, amire vonatkozik, néha nagyobb annál, amit mi jól belátunk, és amit valóban a kezünkben is tartunk. Ezek azok a döntések, amiket emberi ítéletünk nem tud könnyedén meghozni, és általában meg is torpanunk velük találkozva, látva azt, hogy milyen félelmetesen nagy dolog is dől majd most el. Amikor elhatározzák a sorsunkat, az életünk útját alapjaiban határozzák meg.

Ilyen az, amikor a munkánk, a hivatásunk felől döntünk, általában fiatal emberként, tizenévesen, indulva az életnek. Hiszen lehet, hogy ez vagy az a hivatás rokonszenves, el is tudjuk benne képzelni magunkat, de azért az mégis más, amikor elhatározzuk, ezt az egyetlen egy életünket ugyan mire is fogjuk majd elpazarolni. Aztán ilyen döntés az is, amikor életünk párjára mondunk igent, hiszen magunkról sem, róla sem tudjuk pontosan, ki is lesz ez a valaki, mondjuk tíz év múlva. És jönnek az utunkon néha erkölcsi kérdések, olykor egészen súlyosak is, amik megállítanak, és azt érezzük, ez a kérdés most nagyobb nálam, túl van rajtam, nem nőttem fel hozzá, nem vagyok elég érett hozzá.

Amikor a János evangéliuma a Szentlélekről, mint Pártfogóról szól, aki eljön és megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet dolgában, akkor csupa olyan dolgot említ ezekkel, amik túl vannak rajtunk, nagyobbak nálunk. Aki vergődött már bűnben, az tudja, hogy néha emberen túli erőt tudják fogva tartani a lelket, amikkel magunkban, pusztán a magunk erejével nem tudunk úgy szembeszállni, hogy győzni is tudnánk. Az igazság, ami a Biblia szóhasználatában egyszerre jelenti a valóságot is, meg a jogosságot is, megint csak olyasmi, hogy becsületes ember nem mondhatja azt róla, hogy csak úgy a zsebében hordja azt, mert az igazság mindig fölöttünk van. Az ítéletről pedig már ne is beszéljünk, hiszen annyi trükköt kitalálunk, hogy ne kelljen szembenéznünk akár csak a saját magunk feletti őszinte ítélettel, miközben mások felett persze reggeltől estig ítélkezünk, hogy ez a dolog is valójában, igazi természete szerint messze túl van rajtunk.

Különös szó, amit Jézus használ ezekkel a rajtunk túli dolgokról, amikor azt mondja, hogy az általa küldött Szentlélek majd megfeddi a világot ezek tekintetében. Itt a jogi eljárásrend olyan szavát használja ugyanis, ami a kétségbevonhatatlan és cáfolhatatlan bizonyítékok előtárására, ha úgy tetszik, a nagy leleplezésre vonatkozik. A bíróság előtt mindenki beállítja a dolgot, mármint ahogy ez szokás, hogy lehetőleg neki legyen igaza, és elérje a célját, de aztán megszólal valaki, akinek a bizonyítékai megdönthetetlenek – hát ilyen az, amikor a Szentlélek, a mi Pártfogónk és igazi ügyvédünk tényleg eljön, és végre valóban megszólalhat. Akkor egyszerre vége a látszatoknak, vége a beállításoknak, az ideológiáknak és vége a magyarázatoknak, ha úgy tetszik, még az önáltatásnak is, mert akkor fejet kell hajtani a valóság előtt. Nyilván nem véletlen, hogy Károli Gáspár ezt a nagyon is erős szót találta ide illőnek, hogy a Szentlélek „megfeddi” a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében, vagyis aki őt hallja már, ott benn a szívében, ahová a Jézus ígérete szerint eljön, az már csak lehajthatja a fejét és szégyenkezhet, mint a feddést kapó gyerek, hogy mit is gondolt ő eddig ezekről a dolgokról. De ez a feddés valóban értünk van, és áldott módon szégyenít meg minket, hogy felemeljen, vagyis ebben a Szentlélektől jövő feddésben mindig ott van a jövő, a megújulás, mert ez a feddés mindig a megtisztulásunkat szolgálja.

Nézzük hát, mit mond Jézus a bűnről. Feddő szóval azt mondja, a bűn az, hogy nem hisznek őbenne. Mi mindnyájan általában azt szoktuk gondolni, hogy a hitünk aztán tényleg magánügy, és majd mi eldöntjük, miben hiszünk és miben nem. Ez a korszak is, amiben éppen most élünk, szeretné a hit dolgát lehetőleg bezárni a magánügyek közé, vagy, ha az nem megy, legalábbis a templomba bezárni, és azt mondja, alapjában véve senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi emberek hiszünk-e vagy sem. Ez a vélekedés egy hosszú időszak után, amikor évszázadokon át emberekre kényszerítették a hitet, némileg érthető, bár szerintem már régen lejárt a szavatossága ennek az érvelésnek. Jézus azt mondja, őbenne nem hinni valami olyasmi, hogy eltakarjuk a szemünket az örök szeretet maga-kijelentése elől, mert nem is akarjuk meglátni azt. Azzal a hatalmas kényszerítő erővel, amit az ő teljes szeretete jelent, csak szándékosan szállhat szembe az ember, véletlenül nem. Csak az nem látja meg Jézusban a világ Megváltóját, aki valóban nem is akarja őt annak látni, talán azért, mert elvakult a pénz imádatában vagy bármi másban, ami neki fontosabb. Pedig a kijelentés világos és teljesen egyértelmű, amit az Atya ad nekünk a Fiúban, ezért akinek ez nem kell, az magát sorolja, a maga felelős döntésével, a bűn világába.

Mi az evangélium ebben az igazságban? Mindenképpen az, hogy szabadok vagyunk jól dönteni is. Ahogy eldönthetjük, hogy mi nem akarjuk őt látni, éppen úgy mondhatjuk azt is, amit szintén a János evangéliumában olvastunk, hogy görögök jöttek Jeruzsálembe imádkozni, akik odamentek a Betsaidából való Filephez, és azt mondták neki: Uram, látni akarjuk Jézust. (Ján. 12,20) Az ember küszködhet a vétkeivel, hadakozhat az ürességével vagy elkeseredhet a csődtömeg láttán, amit az élete jelent, de bármikor kimondhatja ezt is: mi látni akarjuk Jézust. És nem is kívánhatok ennél jobbat senki ember fiának, mint hogy akarja csak látni ő is Jézust! Akkor meg fog majd gyógyulni az összetört szíve, el fog múlni a szégyene, akkor egyszerre csak lesz ereje a jóhoz, és derűs lesz a szíve, mert aki őt annak látja, aki ő valójában, a világ Megváltójának, annak a szívéből már más nem származhat, mint derű és békesség. Ő mondta: az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! (Ján. 14,27)

Aztán azt is halljuk, hogy a Szentlélek, amikor eljön, megfeddi a világot igazság tekintetében. Amikor emberek egymással beszélnek, gyakran hallani valakitől, hogy „az az igazság, hogy….” – és ezt emberek gyakran mondják hangosan, és gúnyosam és egymás megszégyenítésére és leleplezésére. Pedig „az igazság” az mindig felettünk van, nekünk pedig csak a „magunk igaza” jut. De ezt a kettőt nagyon könnyű összetéveszteni, és az élet lendületében mi ezt az összetévesztést rendre meg is tesszük. A bírósági folyosókon például szinte mindenki meg van győződve arról, hogy neki van igaza, nem pedig az ellenfelének, és ez olykor az eszelősségig is elmegy. Elmegyek Strassbourgba, mondják az emberek, amikor kifogynak az érveikből. Egy huszadik századi magyar író egyik regényében van ez a félmondat, amikor az egyik szereplő az emberek fonákságaira panaszkodik, hogy ezek ilyenek, amazok meg olyanok, és hát ez borzasztó, a világ tele van visszás dolgokkal - hogy a beszélgető partnere, aki alapjában kívülálló, azt válaszolja neki: ezt éppen ön kifogásolja, akinek az ön által felidézett fonákságokban oly sok része van? (Hamvas B: Karnevál) Vagyis megfogalmazza azt a bibliai igazságot, hogy a világ fonákságait és visszásságait leggyakrabban éppen mi magunk idézzük fel és azokban így nagyon is sok részünk van.

Jézus azonban, tudjuk róla, visszautasította, hogy őt bírónak vagy vagyon-felosztónak tekintsék, éspedig azért, mert ez a terület mindig csak a „magunk igaza” körébe tartozik, az igazság pedig, amit tényleg érdemes annak nevezni, az, hogy ő az ő Atyjához megy. Igen, ez a legfontosabb igazság, ami mellet csak bátran sápadjanak el a mi „magunk igazságai”, hogy kinek hány négyzetméter is jár a szülői örökségből, és kit mennyire sértettek meg méltatlanul egy bizonyos helyzetben. Azt mondja Jézus, felejtkezzetek el már végre egy kicsit a magatok igazáról, és feledkezzetek végre bele az igazságba, abba, hogy mit is jelent az: Jézus az ő Atyjához ment. Heidelbergi Káténk, aminek ezt a kérdését mai konfirmálóink is megtanulják, így kérdezi ezt: Micsoda vigasztalásod van abból, hogy Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat? A felelet pedig így hangzik: Az, hogy minden háborúságomban és üldöztetésemben fölemelt fővel várom őt az égből ítélő bírámul, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott, és rólam minden kárhoztatást elvett. Ez az igazi igazság, testvérek! Valaki odaállt helyettünk az igaz ítélőszék elé, és rólunk minden kárhoztatást elvett! Elgondolkodtunk már ezen, micsoda hatalmas kegyelem ez? Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem (Szent)lélek szerint! – kiált fel az apostol (Róm. 8,1). Az igazág tehát az, hogy mi a kegyelem idejében élünk, a méltó ítéletet felfüggesztették, nem kapjuk a fejünkre, ami a kárhozat lenne, vagyis az, hogy kárba megy az életünk, hiába volt az egész. Nem volt hiába, és nem megy kárba, hanem, ha Jézus az Atyánál van, akkor a mi életünk is az Atyához fog menni. Már itt elkezdődik és odaát méginkább folytatódik, ahová most még a szemünkkel nem láthatunk. De ez az igazság, ezzel kell nekünk foglalkoznunk a magunk igaza helyett.

Végül pedig ítélet tekintetében is feddést, azaz leleplezést kap a világ. Az ítélet nem az, hogy bűnhődjön csak mindenki a vétkei mértéke szerint, ahogy keserűségünkben szívesen vennénk néhanap, hanem az, hogy a világ fejedelme megítéltetett. Igen, mi is megérdemelnénk ezt és azt, ezt mindenki tudja. De nagyobb az Isten a mi szívünknél (I. Ján. 3,20), és ha vádol minket a szívünk, akkor ítélet tekintetében ezt kell igazán látnunk, hogy aki minket vádol, emlékezzünk csak Jób történetére például, azt valaki már látta lehullani az égből, amint a villámlás alázuhan. (Luk. 10,18) És ő ezt elmondta nekünk. Micsoda hatalmas kép, a Sátán alázuhant az égből, nincs helye ott, nem egyenlő Istennel. Ő már bukott fejedelem, és helye a mélységben van a maga seregeivel együtt. Ítélet tekintetében ezt kell látnunk: a világ fejedelménél erősebb a Békesség Fejedelme, aki legyőzte őt. Ezt a győztes vezért, aki küzd értünk, ezt kell látnunk. Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér! – pontosan úgy, ahogy énekeltük is az istentiszteletünk elején.

Vajon szükségünk van-e feddésre? Méltán kérdezhetjük. Hiszen annyi baj van ebben a világban, erőszak is, csalás is, lopás és hazugság is. Igen, ez így igaz. De ez nem mentesít minket az alól, hogy bűnnek mindenek fölött azt lássuk, hogy nem hiszünk őbenne, holott hihetnénk, és őt az Atya ezért is küldte, hogy higgyünk benne. Igazságnak azt lássuk, hogy ő az ő Atyjánál van, és akkor ott nekünk is helyet készített, ahogy ezt maga is elmondta, miért nyugtalankodnánk hát és miért félnénk? Ítélet tekintetében pedig úgy áll a helyzet, hogy a fő dolog: valaki legyőzte a Gonoszt. Nagyobbnak bizonyult őnála, elvette az erejét, reá ítélet vár, az ige porba dönti. És ez a győztes Jézus a mi Urunk! Neki legyen dicsőség most, és mindörökké.

Ámen.


Tisztelettel és alázatos szívvel:

Dezső testvér Ausztráliából

A rajtunk túli döntésekről

Feb 22nd 2009dr. P. Tóth BélaIgehirdetések

Igehirdetés 2009. február 22.

A rajtunk túli döntésekről

Lekció: Zsoltárok 41,1-14
Textus: János 16,7/b-11

„Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok. És amikor eljön, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében. A bűn az, hogy nem hisznek énbennem, az igazág az, hogy én az Atyához megyek, és többé nem láttok engem, az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme megítéltetett.”

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, álmélkodással csodáljuk végtelen nagy irgalmadat, mert az emberi nemet annyira becsülted, hogy egyetlen Egyedet érte elküldötted. Köszönjük a tőled való drága tudást, hogy nem magunk vagyunk romlásunkkal, hanem a te irgalmas szereteted hordoz minket napról-napra, és még egy hajszál sem eshet le a fejünkről akaratod nélkül. Így jöttünk ma is elébed, hálásan az ajándékokért és szégyenkezve vétkeink és mulasztásaink miatt, hogy nem éltünk mindenben hozzád méltóan. Szeretnénk most áldott csendet találni, hogy megtisztuljunk előtted és világosabban lássunk életünk dolgaiban. Adj ehhez alázatot minden téged keresőnek, és tölts el a szívünket mennyei üzenettel és Szentlelkeddel. Ámen.

Igehirdetés

Emberi életünk elkerülhetetlen velejárója, hogy szinte folyamatosan döntéseket kell hoznunk. Felkelünk reggel, és elhatározzuk, mit fogunk ma tenni, eljön a nyári szabadság és elhatározzuk, mivel szeretnénk azt tölteni. Ám vannak olyan döntések is, amikor azt érezzük, hogy valami sokkal nagyobb dologról van szó, mint ami felől biztos hozzáértéssel, és könnyen döntést tudnánk hozni. A döntés léptéke, amire vonatkozik, néha nagyobb annál, amit mi jól belátunk, és amit valóban a kezünkben is tartunk. Ezek azok a döntések, amiket emberi ítéletünk nem tud könnyedén meghozni, és általában meg is torpanunk velük találkozva, látva azt, hogy milyen félelmetesen nagy dolog is dől majd most el. Amikor elhatározások a sorsunkat, az életünk útját alapjaiban határozzák meg.
Ilyen az, amikor a munkánk, a hivatásunk felől döntünk, általában fiatal emberként, tizenévesen, indulva az életnek. Hiszen lehet, hogy ez vagy az a hivatás rokonszenves, el is tudjuk benne képzelni magunkat, de azért az mégis más, amikor elhatározzuk, ezt az egyetlen egy életünket ugyan mire is fogjuk majd elpazarolni. Aztán ilyen döntés az is, amikor életünk párjára mondunk igent, hiszen magunkról sem, róla sem tudjuk pontosan, ki is lesz ez a valaki, mondjuk tíz év múlva. És jönnek az utunkon néha erkölcsi kérdések, olykor egészen súlyosak is, amik megállítanak, és azt érezzük, ez a kérdés most nagyobb nálam, túl van rajtam, nem nőttem fel hozzá, nem vagyok elég érett hozzá.
Amikor a János evangéliuma a Szentlélekről, mint Pártfogóról szól, aki eljön és megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet dolgában, akkor csupa olyan dolgot említ ezekkel, amik túl vannak rajtunk, nagyobbak nálunk. Aki vergődött már bűnben, az tudja, hogy néha emberen túli erőt tudják fogva tartani a lelket, amikkel magunkban, pusztán a magunk erejével nem tudunk úgy szembeszállni, hogy győzni is tudnánk. Az igazság, ami a Biblia szóhasználatában egyszerre jelenti a valóságot is, meg a jogosságot is, megint csak olyasmi, hogy becsületes ember nem mond hatja azt róla, hogy csak úgy a zsebében hordja azt, mert az igazság mindig fölöttünk van. Az ítéletről pedig már ne is beszéljünk, hiszen annyi trükköt kitalálunk, hogy ne kelljen szembenéznünk akár csak a saját magunk feletti őszinte ítélettel, miközben mások felett persze reggeltől estig ítélkezünk, hogy ez a dolog is valójában, igazi természete szerint messze túl van rajtunk.
Különös szó, amit Jézus használ ezekkel a rajtunk túli dolgokról, amikor azt mondja, hogy az általa küldött Szentlélek majd megfeddi a világot ezek tekintetében. Itt a jogi eljárásrend olyan szavát használja ugyanis, ami a kétségbevonhatatlan és cáfolhatatlan bizonyítékok előtárására, ha úgy tetszik, a nagy leleplezésre vonatkozik. A bíróság előtt mindenki beállítja a dolgot, mármint ahogy ez szokás, hogy lehetőleg neki legyen igaza, és elérje a célját, de aztán megszólal valaki, akinek a bizonyítékai megdönthetetlenek – hát ilyen az, amikor a Szentlélek, a mi Pártfogónk és igazi ügyvédünk tényleg eljön, és végre valóban megszólalhat. Akkor egyszerre vége a látszatoknak, vége a beállításoknak, az ideológiáknak és vége a magyarázatoknak, ha úgy tetszik, még az önáltatásnak is, mert akkor fejet kell hajtani a valóság előtt. Nyilván nem véletlen, hogy Károli Gáspár ezt a nagyon is erős szót találta ide illőnek, hogy a Szentlélek „megfeddi” a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében, vagyis aki őt hallja már, ott benn a szívében, ahová a Jézus ígérete szerint eljön, az már csak lehajthatja a fejét és szégyenkezhet, mint a feddést kapó gyerek, hogy mit is gondolt ő eddig ezekről a dolgokról. De ez a feddés valóban értünk van, és áldott módon szégyenít meg minket, hogy felemeljen, vagyis ebben a Szentlélektől jövő feddésben mindig ott van a jövő, a megújulás, mert ez a feddés mindig a megtisztulásunkat szolgálja.
Nézzük hát, mit mond Jézus a bűnről. Feddő szóval azt mondja, a bűn az, hogy nem hisznek őbenne. Mi mindnyájan általában azt szoktuk gondolni, hogy a hitünk aztán tényleg magánügy, és majd mi eldöntjük, miben hiszünk és miben nem. Ez a korszak is, amiben éppen most élünk, szeretné a hit dolgát lehetőleg bezárni a magánügyek közé, vagy, ha az nem megy, legalábbis a templomba bezárni, és azt mondja, alapjában véve senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi emberek hiszünk-e vagy sem. Ez a vélekedés egy hosszú időszak után, amikor évszázadokon át emberekre kényszerítették a hitet, némileg érthető, bár szerintem már régen lejárt a szavatossága ennek az érvelésnek. Jézus azt mondja, őbenne nem hinni valami olyasmi, hogy eltakarjuk a szemünket az örök szeretet maga-kijelentése elől, mert nem is akarjuk meglátni azt. Azzal a hatalmas kényszerítő erővel, amit az ő teljes szeretete jelent, csak szándékosan szállhat szembe az ember, véletlenül nem. Csak az nem látja meg Jézusban a világ Megváltóját, aki valóban nem is akarja őt annak látni, talán azért, mert elvakult a pénz imádatában vagy bármi másban, ami neki fontosabb. Pedig a kijelentés világos és teljesen egyértelmű, amit az Atya ad nekünk a Fiúban, ezért akinek ez nem kell, az magát sorolja, a maga felelős döntésével, a bűn világába.
Mi az evangélium ebben az igazságban? Mindenképpen az, hogy szabadok vagyunk jól dönteni is. Ahogy eldönthetjük, hogy mi nem akarjuk őt látni, éppen úgy mondhatjuk az is, amit szintén a János evangéliumában olvastunk, hogy görögök jöttek Jeruzsálembe imádkozni, akik odamentek a Betsaidából való Filephez, és azt mondták neki: Uram, látni akarjuk Jézust. (Ján. 12,20) Az ember küszködhet a vétkeivel, hadakozhat az ürességével vagy elkeseredhet a csődtömeg láttán, amit az élete jelent, de bármikor kimondhatja ezt is: mi látni akarjuk Jézust. És nem is kívánhatok ennél jobbat senki ember fiának, mint hogy akarja csak látni ő is Jézust! Akkor meg fog majd gyógyulni az összetört szíve, el fog múlni a szégyene, akkor egyszerre csak lesz ereje a jóhoz, és derűs lesz a szíve, mert aki őt annak látja, aki ő valójában, a világ Megváltójának, annak a szívéből már más nem származhat, mint derű és békesség. Ő mondta: az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! (Ján. 14,27)
Aztán azt is halljuk, hogy a Szentlélek, amikor eljön, megfeddi a világot igazság tekintetében. Amikor emberek egymással beszélnek, gyakran hallani valakitől, hogy „az az igazság, hogy….” – és ezt emberek gyakran mondják hangosan, és gúnyosam és egymás megszégyenítésére és leleplezésére. Pedig „az igazság” az mindig felettünk van, nekünk pedig csak a „magunk igaza” jut. De ezt a kettőt nagyon könnyű összetéveszteni, és az élet lendületében mi ezt az összetévesztést rendre meg is tesszük. A bírósági folyosókon például szinte mindenki meg van győződve arról, hogy neki van igaza, nem pedig az ellenfelének, és ez olykor az eszelősségig is elmegy. Elmegyek Strassbourgba, mondják az emberek, amikor kifogynak az érveikből. Egy huszadik századi magyar író egyik regényében van ez a félmondat, amikor az egyik szereplő az emberek fonákságaira panaszkodik, hogy ezek ilyenek, amazok meg olyanok, és hát ez borzasztó, a világ tele van visszás dolgokkal – hogy a beszélgető partnere, aki alapjában kívülálló, azt válaszolja neki: ezt éppen ön kifogásolja, akinek az ön által felidézett fonákságokban oly sok része van? (Hamvas B: Karnevál) Vagyis megfogalmazza azt a bibliai igazságot, hogy a világ fonákságait és visszásságait leggyakrabban éppen mi magunk idézzük fel és azokban így nagyon is sok részünk van.
Jézus azonban, tudjuk róla, visszautasította, hogy őt bírónak vagy vagyon-felosztónak tekintsék, éspedig azért, mert ez a terület mindig csak a „magunk igaza” körébe tartozik, az igazság pedig, amit tényleg érdemes annak nevezni, az, hogy ő az ő Atyjához megy. Igen, ez a legfontosabb igazság, ami mellet csak bátran sápadjanak el a mi „magunk igazságai”, hogy kinek hány négyzetméter is jár a szülői örökségből, és kit mennyire sértettek meg méltatlanul egy bizonyos helyzetben. Azt mondja Jézus, felejtkezzetek el már végre egy kicsit a magatok igazáról, és feledkezzetek végre bele az igazságba, abba, hogy mit is jelent az: Jézus az ő Atyjához ment. Heidelbergi Káténk, aminek ezt a kérdését mai konfirmálóink is megtanulják, így kérdezi ezt: Micsoda vigasztalásod van abból, hogy Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat? A felelet pedig így hangzik: Az, hogy minden háborúságomban és üldöztetésemben fölemelt fővel várom őt az égből ítélő bírámul, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott, és rólam minden kárhoztatást elvett. Ez az igazi igazság, testvérek! Valaki odaállt helyettünk az igaz ítélőszék elé, és rólunk minden kárhoztatást elvett! Elgondolkodtunk már ezen, micsoda hatalmas kegyelem ez? Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem (Szent)lélek szerint! – kiált fel az apostol (Róm. 8,1). Az igazág tehát az, hogy mi a kegyelem idejében élünk, a méltó ítéletet felfüggesztették, nem kapjuk a fejünkre, ami a kárhozat lenne, vagyis az, hogy kárba megy az életünk, hiába volt az egész. Nem volt hiába, és nem megy kárba, hanem, ha Jézus az Atyánál van, akkor a mi életünk is az Atyához fog menni. Már itt elkezdődik és odaát méginkább folytatódik, ahová most még a szemünkkel nem láthatunk. De ez az igazság, ezzel kell nekünk foglalkoznunk a magunk igaza helyett.
Végül pedig ítélet tekintetében is feddést, azaz leleplezést kap a világ. Az ítélet nem az, hogy bűnhődjön csak mindenki a vétkei mértéke szerint, ahogy keserűségünkben szívesen vennénk néhanap, hanem az, hogy a világ fejedelme megítéltetett. Igen, mi is megérdemelnénk ezt és azt, ezt mindenki tudja. De nagyobb az Isten a mi szívünknél (I. Ján. 3,20), és ha vádol minket a szívünk, akkor ítélet tekintetében ezt kell igazán látnunk, hogy aki minket vádol, emlékezzünk csak Jób történetére például, azt valaki már látta lehullani az égből, amint a villámlás alázuhan. (Luk. 10,18) És ő ezt elmondta nekünk. Micsoda hatalmas kép, a Sátán alázuhant az égből, nincs helye ott, nem egyenlő Istennel. Ő már bukott fejedelem, és helye a mélységben van a maga seregeivel együtt. Ítélet tekintetében ezt kell látnunk: a világ fejedelménél erősebb a Békesség Fejedelme, aki legyőzte őt. Ezt a győztes vezért, aki küzd értünk, ezt kell látnunk. Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér! – pontosan úgy, ahogy énekeltük is az istentiszteletünk elején.
Vajon szükségünk van-e feddésre? Méltán kérdezhetjük. Hiszen annyi baj van ebben a világban, erőszak is, csalás is, lopás és hazugság is. Igen, ez így igaz. De ez nem mentesít minket az alól, hogy bűnnek mindenek fölött azt lássuk, hogy nem hiszünk őbenne, holott hihetnénk, és őt az Atya ezért is küldte, hogy higgyünk benne. Igazságnak azt lássuk, hogy ő az ő Atyjánál van, és akkor ott nekünk is helyet készített, ahogy ezt maga is elmondta, miért nyugtalankodnánk hát és miért félnénk? Ítélet tekintetében pedig úgy áll a helyzet, hogy a fő dolog: valaki legyőzte a Gonoszt. Nagyobbnak bizonyult őnála, elvette az erejét, reá ítélet vár, az ige porba dönti. És ez a győztes Jézus a mi Urunk! Neki legyen dicsőség most, és mindörökké. Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, olyan jó nekünk színed elé állnunk, ahol megszólalhat igéd az olvasott és a magyarázott formában, és ahol eljöhet hozzánk Szentlelked, hogy nevünkön hívjon minket a szívünkben. Köszönjük a tőled való feddést, ami az életünket szolgálja, és ami nélkül eltévedünk mindnyájan, kicsik és nagyok egyaránt. Áldunk téged, hogy eljöttél hozzánk Krisztusban, hogy ne a semmire épüljön hitünk, áldunk téged, hogy az Atyához mentél, és bár nem látunk szemünkkel, tudjuk, hogy ez mindennél fontosabb, amit csak mi igazságnak gondolnánk magunktól. És áldunk a győzelemért, hogy legyőzted azt, aki emberölő kezdettől fogva, és hazug és hazugság atyja. Erre a te győzelmedre hivatkozunk, amikor erőt és vigasztalást kérünk tőled. Segíts minket magunkat is győzedelemre, te, akiben bízhatunk, és aki valóban az egyetlen igaz fővezér vagy. Igazgasd lépteinket, és segíts minket, hogy ne nélküled, hanem rád figyelve járhassuk a most következő hét napjait, neked dicsőségedre, magunknak és egymásnak pedig üdvére. Ámen.

*
o Igehirdetések
o Óvodája
o Gimnáziuma
o Elérhetősége és adatai
o Egyházközség története
o Lelkipásztora, munkatársai
o Presbitériuma, bizottságai
o Alkalmak rendje
o Egyháztagság feltételei
o Kehely c.újság on-line
o Gimnázium-építés története
o Alapítvány
o Egyesület
o Képek
o Meditációk
o Hirdetmények

Szentendrei Református Egyházközség – Igehirdetések © 2010
37. hozzászólás
Létrehozva: 2010-03-03 09:38
9876
Hozzászólások: 3
2009-05-10 14:02:23
Bőjt

None

Lectio: Ézs58,1-14

Textus: Mt9,14-15

Akkor odamentek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: "Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?- Jézus ezt mondta nekik: "Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak.

Kedves Testvéreim! Böjtöt Ünneplő Keresztyén Gyülekezet!

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogyan lehet ünnep a böjt, amikor valójában megfosztja az embert valamitől. A bűnbánati istentiszteleteinken nemcsak önmagunkat vizsgáltuk meg az Ige fényében, hanem arra is választ kerestünk, mi az oka, célja és értelme vagy haszna a böjtnek? Az Úr szent asztala megterítve áll előttünk, a hathetes böjti időszak elkezdődött, újra ideje tehát a böjt gyakorlatáról és ünnepi voltáról szólnunk. Ez a nap bevezet Jézus következő szenvedéseibe, ezért ünnepli anyaszentegyházunk böjt első vasárnapját a régi koroktól fogva.

A Babiloni Talmud szerint: "Aki mindig böjtöl, bűnösnek fogják mondani-. Ez a veszély nem fenyeget bennünket, mert öntudatos kálvinizmusunk szabadsága szinte száműzte a mindennapi életből a böjt szigorú gyakorlását. Ha nem is látjuk sokszor lelki hasznát, ha már elértéktelenedett számunkra, ideje végiggondolni az Ige tanítását.

Akkor odamentek hozzá János tanítványai. Odamentek a Keresztelő Jánost követő, valószínűleg szintén aszkéta életmódot folytató elkötelezett hívek Jézushoz. Odamentek, mert amiről tudomást szereztek az felháborító. Már a farizeusok is kifogásolták Jézus részvételét a vámszedők és "bűnösök- lakomáján, elképzelhetjük János tanítványainak megdöbbenését.

Odamentek bizonytalankodva, tele kérdésekkel, mert nem tudták mitévők legyenek. Azt gondolhatták, hogy az új vallás törvényeknek, szabályoknak, szertartásoknak a tiszteletében nyilvánul meg. Emellett elkötelezték magukat, és most lehet, hogy felborul a szépen felépített rendszer?

Mégis van pozitívuma magatartásuknak, mert oda indulnak, ahol választ kaphatnak. A legilletékesebbet kérdezik meg, akiről János azt mondta: "aki utánam jön, erősebb nálam: arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem.- (Mt3,11). Ma, amikor az úrvacsorára készülünk, tekintsünk vissza: kihez fordultunk, amikor sokan megbotránkoztak Jézuson? Mi is megbotránkoztunk? Mi is hátat fordítottunk neki? Lelkünkben gőggel "csakazértis- megmutattuk, hogy mi jobb megoldásokat tudunk, mint amit Ő kínál? Vagy pedig készek voltunk meglátni Őt, és megkérdezni alázattal, mutassa meg akaratát, mert szemünk elhomályosult a bűntől és könnyektől, és sokszor csak bizonytalankodunk nemcsak a mindennapi feladatok megoldásában, de még a saját hitéletünk tekintetében is.

Ezen az istentiszteleten menjünk mi is a minket váró Jézushoz, ahogy a János tanítványai tették. Megkérdezték: "Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?- Úgy érezhették, az ő böjtölésük jogos volt, hiszen ők bűnbánatra hívták az embereket, és az eljövendő országba. Meg kell tudniuk, miért nem böjtölnek Jézus követői is?

Miért van az, hogy ami Isten népéhez való tartozás feltétele volt (3Móz23,29), és amit személyes buzgóságból gyakoroltak, azt Jézus nem követeli meg? Miért van az, hogy János tanítványai olyan sarkalatos kérdésnek tartják. Ott van velük teljes testi mivoltában az Isten Egyszülött Fia, és ők ilyen kicsi dologgal zaklatják.

Keresztyén Testvéreim! Jézushoz oda lehet menni minden aprósággal, de oda lehet elé vinni minden nagyobb nyomorúságunkat. Soha ne gondoljuk azt, hogy Ő nem törődik, a mi életünk terheivel! Menjünk hozzá őszinte szívvel, és kérdezzük bátran: Miért van az, hogy békétlenség van a szívemben? Miért van az, hogy a betegségemet nem tudom elhordozni: Miért van az, hogy nem értem, miért éppen én veszítettem el szerettemet, és a gyász fájdalma szinte elviselhetetlen? Miért van az, hogy nem találom meg a szeretet hangját, amikor hitvestársamhoz, gyermekeimhez, vagy a szüleimhez szólok? Miért van az, hogy számomra a böjt eddig csak a farsangi időszak végét jelentette?

János tanítványainak életre szóló aszkézise példamutató. A középkorban a karthausiak inkább meghaltak, ha betegség kínozta őket, de akkor sem ettek húst. "De mi történik, ha Isten úgy ítél fölöttük, hogy saját maguk gyilkosai?- (Rudolf Bohren: Böjt és ünnep). Az önnevelés eszközévé lett az idők folyamán a böjt, nem véletlen, hogy népszerűsége egyre csökkent. Luther azt mondja: "Ahol hiányzik a hit, sok cselekedetre van szükség.- Aztán a háborús időszakokban az éhezés mindennapos volt, és újra átértékelődött a böjt gyakorlata. Az ember egyre nehezebben fosztja meg magát önként egy vagy több napra akár a tápláléktól, italtól vagy nemiségtől. Az önmérsékletet, az egészség védelmét mégsem nevezhetjük böjtnek, ahogy a 20. század egyre népszerűbb gyakorlata a "szavak böjtje- sem szoríthatja ki az igazi böjtöt. Miért van az, hogy Jézus nem teszi kötelezővé a böjtöt?

Jézus ezt mondta nekik: "Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? A keresztyének magatartása nem lehet öntetszelgő. Jézus is böjtölt, és tanítványai is, de titokban. Ézsaiás próféta is leleplezi a böjt veszélyét: a formalizmust, a gőgöt és a tetszelgést. A böjtnek önkéntesnek kell lennie, és Jézus tanításából tudjuk, hogy nem választható el az imádságtól és az alamizsnától. Az igazi böjt tökéletesen diszkrét: csak Isten ismeri - akárcsak imádságunkat és adományainkat. Már az is az Atya műve, ha alázatban kitárjuk szívünket felé, és mindent eltávolítunk az életünkből, ami a Vele való közösségünket gátolja.

Keresztelő János tanítványainak válaszolva Jézus itt a böjt kérdésének egy másik oldalára mutat rá. A böjt a gyász kifejezője is lehet: János tanítványai gyászolnak bűneik miatt, és Mesterük igehirdetéséhez híven várják az új kor hajnalát. Ehhez a magatartáshoz illik a böjt. Jézus tanítványai azonban az élet teljességében élnek Mesterük mellett: ezzel a lelki magatartással nem fér össze a böjt. Aki lakodalomban böjtöl, az ünneprontó.

De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak. Ez van most, Testvéreim! A "hit böjtjét- éljük, mert életünk megfosztott a Vőlegény testi látásától. Állandó keresésben, reménységgel várjuk az Ő eljövetelét.

Hogy tudunk-e böjtölni az azt is megmutatja, mennyire látjuk bűneinket, mennyire vagyunk készek hálát adni? Böjtünknek Isten szeretetéből kell fakadnia, és párosulnia kell a felebarát szeretetével, különben öncélúvá válik. Jézus nem önsanyargatást vár tőlünk, hanem újjászületést. A böjtnek Vele kapcsolatban van értelme és célja; a böjtnek is Őrá kell néznie, a Tőle való távolságot és az Iránta való forró vágyakozást kell kifejeznie.

Amikor az egyházi életben elindulunk a Krisztus szenvedésekkel teli útján nagypéntek felé, amikor belépünk a böjt időszakába, örvendezzünk azon, hogy velünk van a vőlegény Krisztus, és mi együtt vagyunk testvéri közösségben, a násznép sorában. A násznép dolga, hogy örvendezzen, töltekezzen Krisztus jelenlétének minden áldásával. Ámen.

Kósa Enikő - református lelkész
BÖJTFŐI IGEHIRDETÉS
36. hozzászólás
Létrehozva: 2010-03-01 00:49
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Mivel közeledik a Húsvét ideje elgondolkodni a böjtön is.

Lectio: Ézs58,1-14

Textus: Mt9,14-15

Akkor odamentek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?” Jézus ezt mondta nekik: „Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak.

Kedves Testvéreim! Böjtöt Ünneplő Keresztyén Gyülekezet!

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogyan lehet ünnep a böjt, amikor valójában megfosztja az embert valamitől. A bűnbánati istentiszteleteinken nemcsak önmagunkat vizsgáljuk meg az Ige fényében, hanem arra is választ keressük, mi az oka, célja és értelme vagy haszna a böjtnek? A hathetes böjti időszak elkezdődött, újra ideje tehát a böjt gyakorlatáról és ünnepi voltáról szólnunk. Ez a nap bevezet Jézus következő szenvedéseibe, ezért ünnepli anyaszentegyházunk böjt vasárnapjait a régi koroktól fogva.

A Babiloni Talmud szerint: „Aki mindig böjtöl, bűnösnek fogják mondani”. Ez a veszély nem fenyeget bennünket, mert öntudatos kálvinizmusunk szabadsága szinte száműzte a mindennapi életből a böjt szigorú gyakorlását. Ha nem is látjuk sokszor lelki hasznát, ha már elértéktelenedett számunkra, ideje végiggondolni az Ige tanítását.

Akkor odamentek hozzá János tanítványai. Odamentek a Keresztelő Jánost követő, valószínűleg szintén aszkéta életmódot folytató elkötelezett hívek Jézushoz. Odamentek, mert amiről tudomást szereztek az felháborító. Már a farizeusok is kifogásolták Jézus részvételét a vámszedők és „bűnösök” lakomáján, elképzelhetjük János tanítványainak megdöbbenését.

Odamentek bizonytalankodva, tele kérdésekkel, mert nem tudták mitévők legyenek. Azt gondolhatták, hogy az új vallás törvényeknek, szabályoknak, szertartásoknak a tiszteletében nyilvánul meg. Emellett elkötelezték magukat, és most lehet, hogy felborul a szépen felépített rendszer?

Mégis van pozitívuma magatartásuknak, mert oda indulnak, ahol választ kaphatnak. A legilletékesebbet kérdezik meg, akiről János azt mondta: „aki utánam jön, erősebb nálam: arra sem vagyok méltó, hogy a saruja szíját megoldjam.” (Mt3,11). Amikor a húsvéti úrvacsorára készülünk, tekintsünk vissza: kihez fordultunk, amikor sokan megbotránkoztak Jézuson? Mi is megbotránkoztunk? Mi is hátat fordítottunk neki? Lelkünkben gőggel „csak azért is” megmutattuk, hogy mi jobb megoldásokat tudunk, mint amit Ő kínál? Vagy pedig készek voltunk meglátni Őt, és megkérdezni alázattal, mutassa meg akaratát, mert szemünk elhomályosult a bűntől és könnyektől, és sokszor csak bizonytalankodunk nemcsak a mindennapi feladatok megoldásában, de még a saját hitéletünk tekintetében is.

Ezen az istentiszteleten menjünk mi is a minket váró Jézushoz, ahogy a János tanítványai tették. Megkérdezték: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?” Úgy érezhették, az ő böjtölésük jogos volt, hiszen ők bűnbánatra hívták az embereket, és az eljövendő országba. Meg kell tudniuk, miért nem böjtölnek Jézus követői is?

Miért van az, hogy ami Isten népéhez való tartozás feltétele volt (3Móz23,29), és amit személyes buzgóságból gyakoroltak, azt Jézus nem követeli meg? Miért van az, hogy János tanítványai olyan sarkalatos kérdésnek tartják. Ott van velük teljes testi mivoltában az Isten Egyszülött Fia, és ők ilyen kicsi dologgal zaklatják.

Keresztyén Testvéreim! Jézushoz oda lehet menni minden aprósággal, de oda lehet elé vinni minden nagyobb nyomorúságunkat. Soha ne gondoljuk azt, hogy Ő nem törődik, a mi életünk terheivel! Menjünk hozzá őszinte szívvel, és kérdezzük bátran: Miért van az, hogy békétlenség van a szívemben? Miért van az, hogy a betegségemet nem tudom elhordozni: Miért van az, hogy nem értem, miért éppen én veszítettem el szerettemet, és a gyász fájdalma szinte elviselhetetlen? Miért van az, hogy nem találom meg a szeretet hangját, amikor hitvestársamhoz, gyermekeimhez, vagy a szüleimhez szólok? Miért van az, hogy számomra a böjt eddig csak a farsangi időszak végét jelentette?

János tanítványainak életre szóló aszkézise példamutató. A középkorban a karthausiak inkább meghaltak, ha betegség kínozta őket, de akkor sem ettek húst. „De mi történik, ha Isten úgy ítél fölöttük, hogy saját maguk gyilkosai?” (Rudolf Bohren: Böjt és ünnep). Az önnevelés eszközévé lett az idők folyamán a böjt, nem véletlen, hogy népszerűsége egyre csökkent. Luther azt mondja: „Ahol hiányzik a hit, sok cselekedetre van szükség.” Aztán a háborús időszakokban az éhezés mindennapos volt, és újra átértékelődött a böjt gyakorlata. Az ember egyre nehezebben fosztja meg magát önként egy vagy több napra akár a tápláléktól, italtól vagy nemiségtől. Az önmérsékletet, az egészség védelmét mégsem nevezhetjük böjtnek, ahogy a 20. század egyre népszerűbb gyakorlata a „szavak böjtje” sem szoríthatja ki az igazi böjtöt. Miért van az, hogy Jézus nem teszi kötelezővé a böjtöt?

Jézus ezt mondta nekik: „Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? A keresztyének magatartása nem lehet öntetszelgő. Jézus is böjtölt, és tanítványai is, de titokban. Ézsaiás próféta is leleplezi a böjt veszélyét: a formalizmust, a gőgöt és a tetszelgést. A böjtnek önkéntesnek kell lennie, és Jézus tanításából tudjuk, hogy nem választható el az imádságtól és az alamizsnától. Az igazi böjt tökéletesen diszkrét: csak Isten ismeri – akárcsak imádságunkat és adományainkat. Már az is az Atya műve, ha alázatban kitárjuk szívünket felé, és mindent eltávolítunk az életünkből, ami a Vele való közösségünket gátolja.

Keresztelő János tanítványainak válaszolva Jézus itt a böjt kérdésének egy másik oldalára mutat rá. A böjt a gyász kifejezője is lehet: János tanítványai gyászolnak bűneik miatt, és Mesterük igehirdetéséhez híven várják az új kor hajnalát. Ehhez a magatartáshoz illik a böjt. Jézus tanítványai azonban az élet teljességében élnek Mesterük mellett: ezzel a lelki magatartással nem fér össze a böjt. Aki lakodalomban böjtöl, az ünneprontó.

De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak. Ez van most, Testvéreim! A „hit böjtjét” éljük, mert életünk megfosztott a Vőlegény testi látásától. Állandó keresésben, reménységgel várjuk az Ő eljövetelét.

Hogy tudunk-e böjtölni az azt is megmutatja, mennyire látjuk bűneinket, mennyire vagyunk készek hálát adni? Böjtünknek Isten szeretetéből kell fakadnia, és párosulnia kell a felebarát szeretetével, különben öncélúvá válik. Jézus nem önsanyargatást vár tőlünk, hanem újjászületést. A böjtnek Vele kapcsolatban van értelme és célja; a böjtnek is Őrá kell néznie, a Tőle való távolságot és az Iránta való forró vágyakozást kell kifejeznie.

Amikor az egyházi életben elindulunk a Krisztus szenvedésekkel teli útján nagypéntek felé, amikor belépünk a böjt időszakába, örvendezzünk azon, hogy velünk van a vőlegény Krisztus, és mi együtt vagyunk testvéri közösségben, a násznép sorában. A násznép dolga, hogy örvendezzen, töltekezzen Krisztus jelenlétének minden áldásával.

Ámen.


Tisztelettel és alázatos szívvel:

Dezső testvér Ausztráliából
35. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-21 17:58
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Gondolkodó


Igaz, hogy a pünkösd még távol van, de alkalmasnak látom az emberiség figyelmébe ajánlani.

A rajtunk túli döntésekről

Lekció: Zsoltárok 41,1-14
Textus: János 16,7/b-11

„Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok. És amikor eljön, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében. A bűn az, hogy nem hisznek énbennem, az igazág az, hogy én az Atyához megyek, és többé nem láttok engem, az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme megítéltetett.”

Emberi életünk elkerülhetetlen velejárója, hogy szinte folyamatosan döntéseket kell hoznunk. Felkelünk reggel, és elhatározzuk, mit fogunk ma tenni, eljön a nyári szabadság és elhatározzuk, mivel szeretnénk azt tölteni. Ám vannak olyan döntések is, amikor azt érezzük, hogy valami sokkal nagyobb dologról van szó, mint ami felől biztos hozzáértéssel, és könnyen döntést tudnánk hozni. A döntés léptéke, amire vonatkozik, néha nagyobb annál, amit mi jól belátunk, és amit valóban a kezünkben is tartunk. Ezek azok a döntések, amiket emberi ítéletünk nem tud könnyedén meghozni, és általában meg is torpanunk velük találkozva, látva azt, hogy milyen félelmetesen nagy dolog is dől majd most el. Amikor elhatározzák a sorsunkat, az életünk útját alapjaiban határozzák meg.

Ilyen az, amikor a munkánk, a hivatásunk felől döntünk, általában fiatal emberként, tizenévesen, indulva az életnek. Hiszen lehet, hogy ez vagy az a hivatás rokonszenves, el is tudjuk benne képzelni magunkat, de azért az mégis más, amikor elhatározzuk, ezt az egyetlen egy életünket ugyan mire is fogjuk majd elpazarolni. Aztán ilyen döntés az is, amikor életünk párjára mondunk igent, hiszen magunkról sem, róla sem tudjuk pontosan, ki is lesz ez a valaki, mondjuk tíz év múlva. És jönnek az utunkon néha erkölcsi kérdések, olykor egészen súlyosak is, amik megállítanak, és azt érezzük, ez a kérdés most nagyobb nálam, túl van rajtam, nem nőttem fel hozzá, nem vagyok elég érett hozzá.

Amikor a János evangéliuma a Szentlélekről, mint Pártfogóról szól, aki eljön és megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet dolgában, akkor csupa olyan dolgot említ ezekkel, amik túl vannak rajtunk, nagyobbak nálunk. Aki vergődött már bűnben, az tudja, hogy néha emberen túli erőt tudják fogva tartani a lelket, amikkel magunkban, pusztán a magunk erejével nem tudunk úgy szembeszállni, hogy győzni is tudnánk. Az igazság, ami a Biblia szóhasználatában egyszerre jelenti a valóságot is, meg a jogosságot is, megint csak olyasmi, hogy becsületes ember nem mondhatja azt róla, hogy csak úgy a zsebében hordja azt, mert az igazság mindig fölöttünk van. Az ítéletről pedig már ne is beszéljünk, hiszen annyi trükköt kitalálunk, hogy ne kelljen szembenéznünk akár csak a saját magunk feletti őszinte ítélettel, miközben mások felett persze reggeltől estig ítélkezünk, hogy ez a dolog is valójában, igazi természete szerint messze túl van rajtunk.

Különös szó, amit Jézus használ ezekkel a rajtunk túli dolgokról, amikor azt mondja, hogy az általa küldött Szentlélek majd megfeddi a világot ezek tekintetében. Itt a jogi eljárásrend olyan szavát használja ugyanis, ami a kétségbevonhatatlan és cáfolhatatlan bizonyítékok előtárására, ha úgy tetszik, a nagy leleplezésre vonatkozik. A bíróság előtt mindenki beállítja a dolgot, mármint ahogy ez szokás, hogy lehetőleg neki legyen igaza, és elérje a célját, de aztán megszólal valaki, akinek a bizonyítékai megdönthetetlenek – hát ilyen az, amikor a Szentlélek, a mi Pártfogónk és igazi ügyvédünk tényleg eljön, és végre valóban megszólalhat. Akkor egyszerre vége a látszatoknak, vége a beállításoknak, az ideológiáknak és vége a magyarázatoknak, ha úgy tetszik, még az önáltatásnak is, mert akkor fejet kell hajtani a valóság előtt. Nyilván nem véletlen, hogy Károli Gáspár ezt a nagyon is erős szót találta ide illőnek, hogy a Szentlélek „megfeddi” a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében, vagyis aki őt hallja már, ott benn a szívében, ahová a Jézus ígérete szerint eljön, az már csak lehajthatja a fejét és szégyenkezhet, mint a feddést kapó gyerek, hogy mit is gondolt ő eddig ezekről a dolgokról. De ez a feddés valóban értünk van, és áldott módon szégyenít meg minket, hogy felemeljen, vagyis ebben a Szentlélektől jövő feddésben mindig ott van a jövő, a megújulás, mert ez a feddés mindig a megtisztulásunkat szolgálja.

Nézzük hát, mit mond Jézus a bűnről. Feddő szóval azt mondja, a bűn az, hogy nem hisznek őbenne. Mi mindnyájan általában azt szoktuk gondolni, hogy a hitünk aztán tényleg magánügy, és majd mi eldöntjük, miben hiszünk és miben nem. Ez a korszak is, amiben éppen most élünk, szeretné a hit dolgát lehetőleg bezárni a magánügyek közé, vagy, ha az nem megy, legalábbis a templomba bezárni, és azt mondja, alapjában véve senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi emberek hiszünk-e vagy sem. Ez a vélekedés egy hosszú időszak után, amikor évszázadokon át emberekre kényszerítették a hitet, némileg érthető, bár szerintem már régen lejárt a szavatossága ennek az érvelésnek. Jézus azt mondja, őbenne nem hinni valami olyasmi, hogy eltakarjuk a szemünket az örök szeretet maga-kijelentése elől, mert nem is akarjuk meglátni azt. Azzal a hatalmas kényszerítő erővel, amit az ő teljes szeretete jelent, csak szándékosan szállhat szembe az ember, véletlenül nem. Csak az nem látja meg Jézusban a világ Megváltóját, aki valóban nem is akarja őt annak látni, talán azért, mert elvakult a pénz imádatában vagy bármi másban, ami neki fontosabb. Pedig a kijelentés világos és teljesen egyértelmű, amit az Atya ad nekünk a Fiúban, ezért akinek ez nem kell, az magát sorolja, a maga felelős döntésével, a bűn világába.

Mi az evangélium ebben az igazságban? Mindenképpen az, hogy szabadok vagyunk jól dönteni is. Ahogy eldönthetjük, hogy mi nem akarjuk őt látni, éppen úgy mondhatjuk azt is, amit szintén a János evangéliumában olvastunk, hogy görögök jöttek Jeruzsálembe imádkozni, akik odamentek a Betsaidából való Filephez, és azt mondták neki: Uram, látni akarjuk Jézust. (Ján. 12,20) Az ember küszködhet a vétkeivel, hadakozhat az ürességével vagy elkeseredhet a csődtömeg láttán, amit az élete jelent, de bármikor kimondhatja ezt is: mi látni akarjuk Jézust. És nem is kívánhatok ennél jobbat senki ember fiának, mint hogy akarja csak látni ő is Jézust! Akkor meg fog majd gyógyulni az összetört szíve, el fog múlni a szégyene, akkor egyszerre csak lesz ereje a jóhoz, és derűs lesz a szíve, mert aki őt annak látja, aki ő valójában, a világ Megváltójának, annak a szívéből már más nem származhat, mint derű és békesség. Ő mondta: az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! (Ján. 14,27)

Aztán azt is halljuk, hogy a Szentlélek, amikor eljön, megfeddi a világot igazság tekintetében. Amikor emberek egymással beszélnek, gyakran hallani valakitől, hogy „az az igazság, hogy….” – és ezt emberek gyakran mondják hangosan, és gúnyosam és egymás megszégyenítésére és leleplezésére. Pedig „az igazság” az mindig felettünk van, nekünk pedig csak a „magunk igaza” jut. De ezt a kettőt nagyon könnyű összetéveszteni, és az élet lendületében mi ezt az összetévesztést rendre meg is tesszük. A bírósági folyosókon például szinte mindenki meg van győződve arról, hogy neki van igaza, nem pedig az ellenfelének, és ez olykor az eszelősségig is elmegy. Elmegyek Strassbourgba, mondják az emberek, amikor kifogynak az érveikből. Egy huszadik századi magyar író egyik regényében van ez a félmondat, amikor az egyik szereplő az emberek fonákságaira panaszkodik, hogy ezek ilyenek, amazok meg olyanok, és hát ez borzasztó, a világ tele van visszás dolgokkal - hogy a beszélgető partnere, aki alapjában kívülálló, azt válaszolja neki: ezt éppen ön kifogásolja, akinek az ön által felidézett fonákságokban oly sok része van? (Hamvas B: Karnevál) Vagyis megfogalmazza azt a bibliai igazságot, hogy a világ fonákságait és visszásságait leggyakrabban éppen mi magunk idézzük fel és azokban így nagyon is sok részünk van.

Jézus azonban, tudjuk róla, visszautasította, hogy őt bírónak vagy vagyon-felosztónak tekintsék, éspedig azért, mert ez a terület mindig csak a „magunk igaza” körébe tartozik, az igazság pedig, amit tényleg érdemes annak nevezni, az, hogy ő az ő Atyjához megy. Igen, ez a legfontosabb igazság, ami mellet csak bátran sápadjanak el a mi „magunk igazságai”, hogy kinek hány négyzetméter is jár a szülői örökségből, és kit mennyire sértettek meg méltatlanul egy bizonyos helyzetben. Azt mondja Jézus, felejtkezzetek el már végre egy kicsit a magatok igazáról, és feledkezzetek végre bele az igazságba, abba, hogy mit is jelent az: Jézus az ő Atyjához ment. Heidelbergi Káténk, aminek ezt a kérdését mai konfirmálóink is megtanulják, így kérdezi ezt: Micsoda vigasztalásod van abból, hogy Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat? A felelet pedig így hangzik: Az, hogy minden háborúságomban és üldöztetésemben fölemelt fővel várom őt az égből ítélő bírámul, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott, és rólam minden kárhoztatást elvett. Ez az igazi igazság, testvérek! Valaki odaállt helyettünk az igaz ítélőszék elé, és rólunk minden kárhoztatást elvett! Elgondolkodtunk már ezen, micsoda hatalmas kegyelem ez? Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem (Szent)lélek szerint! – kiált fel az apostol (Róm. 8,1). Az igazág tehát az, hogy mi a kegyelem idejében élünk, a méltó ítéletet felfüggesztették, nem kapjuk a fejünkre, ami a kárhozat lenne, vagyis az, hogy kárba megy az életünk, hiába volt az egész. Nem volt hiába, és nem megy kárba, hanem, ha Jézus az Atyánál van, akkor a mi életünk is az Atyához fog menni. Már itt elkezdődik és odaát méginkább folytatódik, ahová most még a szemünkkel nem láthatunk. De ez az igazság, ezzel kell nekünk foglalkoznunk a magunk igaza helyett.

Végül pedig ítélet tekintetében is feddést, azaz leleplezést kap a világ. Az ítélet nem az, hogy bűnhődjön csak mindenki a vétkei mértéke szerint, ahogy keserűségünkben szívesen vennénk néhanap, hanem az, hogy a világ fejedelme megítéltetett. Igen, mi is megérdemelnénk ezt és azt, ezt mindenki tudja. De nagyobb az Isten a mi szívünknél (I. Ján. 3,20), és ha vádol minket a szívünk, akkor ítélet tekintetében ezt kell igazán látnunk, hogy aki minket vádol, emlékezzünk csak Jób történetére például, azt valaki már látta lehullani az égből, amint a villámlás alázuhan. (Luk. 10,18) És ő ezt elmondta nekünk. Micsoda hatalmas kép, a Sátán alázuhant az égből, nincs helye ott, nem egyenlő Istennel. Ő már bukott fejedelem, és helye a mélységben van a maga seregeivel együtt. Ítélet tekintetében ezt kell látnunk: a világ fejedelménél erősebb a Békesség Fejedelme, aki legyőzte őt. Ezt a győztes vezért, aki küzd értünk, ezt kell látnunk. Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér! – pontosan úgy, ahogy énekeltük is az istentiszteletünk elején.

Vajon szükségünk van-e feddésre? Méltán kérdezhetjük. Hiszen annyi baj van ebben a világban, erőszak is, csalás is, lopás és hazugság is. Igen, ez így igaz. De ez nem mentesít minket az alól, hogy bűnnek mindenek fölött azt lássuk, hogy nem hiszünk őbenne, holott hihetnénk, és őt az Atya ezért is küldte, hogy higgyünk benne. Igazságnak azt lássuk, hogy ő az ő Atyjánál van, és akkor ott nekünk is helyet készített, ahogy ezt maga is elmondta, miért nyugtalankodnánk hát és miért félnénk? Ítélet tekintetében pedig úgy áll a helyzet, hogy a fő dolog: valaki legyőzte a Gonoszt. Nagyobbnak bizonyult őnála, elvette az erejét, reá ítélet vár, az ige porba dönti. És ez a győztes Jézus a mi Urunk! Neki legyen dicsőség most, és mindörökké.

Ámen.


Tisztelettel és alázatos szívvel:

Dezső testvér Ausztráliából
34. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-18 22:05
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Dicsérd az Urat én lelkem,
dicsérjed Őt hála telten,
minden helyen és mindenütt,
az alkotót s Üdvözítőt!

Dicsérjed reggel jó korán,
nap felkeltén és alkonyán,
hajnalban délben s éjjelen,
dicsérjed Őt szüntelen.


Ámen
33. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-17 00:31
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
A régi rómaiak úgy tudták

Igerész magyarázata:

Róma, 2: 1-7


A régi rómaiak úgy tudták, mindenkinek két tarisznyája van. Az egyiket elől viseljük, ebben vannak a mások bűnei, a másikat pedig a hátunkon, aminek így nem látjuk tartalmát, s abban vannak a saját vétkeink. Ez így önmagában is elgondolkodtató.

Vannak azonban, akik továbbfejlesztik ezt a dolgot és azt mondják, hogy mindenkiről nagyon is sokat mond, mit hord a hátán lévő „batyujában”. Az egyik ember sérelmeket, a másik dühöt és haragot, néha esetleg már-már gyilkos indulatokat, a harmadik szépelgő vágyakat, a negyedik fantáziákat arról, hogy mit tenne, ha lenne hozzá hatalma és lehetősége, és így tovább. Itt tehát jó megállnunk egy pillanatra, és megkérdezni magunkat, ha ez valóban így van, vajon mit hordok én a „csomagomban”? Mi a rám leginkább jellemző, általam nem szeretett, talán igazából el sem ismert, eltagadott lelki túlzás, egyensúlytalanság, fogyatkozás – amit a hátamon lévő batyuban hordok, s ezért nem is látok? Nagy önismereti többlet lesz, amint az ember csak egyetlen dolgot is nevén tud már nevezni a „csomagjában” talán élethossziglan cipeltekből – abból, amit azért hordoz ott, mert úgy született, mert ilyenre formálták a szülői ház hatásai, mert nem végzett el egy és más lelki munkát, amit el kellett volna végeznie az idők során saját magában, és így tovább. Ne aludjunk el ma este addig, amíg legalább egyetlen ilyen „nem szeretem” tulajdonságunkat, szokásunkat, lelki irányultságunkat, fogyatkozásunkat nevén nem nevezzük, és kajánul azt nem mondjuk: immár ismerlek, jómadár!

Ám attól, hogy valamit valóban előhalásztunk lelkünk mélységeinek ködéből, ami sötét, esetleg megbetegítő gócként ott bujkált, még nem biztos, hogy meg is tudjuk gyógyítani azt. Pedig nagy előrelépés az ilyen dolog megnevezése, s ezzel leleplezése – de nem elég. (Főleg nehéz a dolgunk akkor, ha nem is magunk, hanem más valaki nevezi meg.) Mindenesetre nem elég egy nagy halat horgászzsinór végére kapni, mert az akár könnyen is megvan – de ki is kell azt még a vízből emelni, ami már néha bajos vállalkozás. Főleg akkor, ha valóban „nagy halról”, vagyis a személyiségünk fontos részéről, esetleg éppen egyik addigi „tartó-eleméről” van szó.

Mégis vannak, akik még ennél is továbbfejlesztik ezt a tarisznyás-csomagos gondolatot, amit a rómaiaktól tanulhattunk, és azt mondják, éspedig elsősorban mélylélektannal foglalkozó szakemberek, hogy a mások vétkeire akkor haragszunk a leginkább engesztelhetetlenül, ha azok bennünk magunkban is ott rejlenek elintézetlenül. Az „elől tartott csomag”, vagyis mások bűnei egy-egy darabjára azért fecsérelünk néha aránytalanul sok időt és energiát, foglalkozunk velük olykor szinte „hozzáragadva”, negatív kötésbe zárva magunkat egy-egy embertársunkkal, mert az a “hátunkon lévő csomagban” is éppen megbetegítő, elrendezetlen formában ott bújik. És a másikon kérjük számon. Pál is beszél erről: „Nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen te is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel.” (Róm. 2,1) Mit lehet hát tenni, amikor ezt valaki már valóban ilyen világosan látja?

Csöndesen és egyszerűen ki kell lépni abból a kötésből. Azt kell mondani magunknak, ő is csak egy ember, hozzám pontosan hasonló, talán apróbb különbségekkel - de részemről nem haragszom többé rá. Nem akarok bosszút állni, nem akarom még az igazamat sem bizonyítani iránta. Kár lenne az időt és energiát erre pazarolni, vannak sokkal fontosabb dolgok az életben. Nem engedem, hogy a saját gyarlóságaim tükörképei mérgezzék a lelkemet, lehúzzanak és folyton negatív indulati irányba kötelezzenek el. Feloldom a magamban lévő hasonló gócot, és ezzel az ítéletet is az illetővel szemben. Innentől kezdve Jézusnak engedek, aki azt mondja, áldjam még azokat is, akik engem átkoznának, és imádkozzam azokért, akik üldöznének. Mert ha ezen az úton járok, meglepődve látom, hogy valóban minden homály kitér előlem.

Ámen.

Tisztelettel és alázatos szívvel:

Dezső testvér Ausztráliából

32. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-03 00:35
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
A lelki fejlődésről.

Lekció: Kol. 3,1-11

Textus: Kol. 3,14-17


„Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent. És a Krisztus békessége uralkodjék a szívetekben, hiszen erre vagytok elhívva az egy testben. És legyetek háládatosak. A Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel. Hálaadással énekeljetek szívetekben Istennek. Amit pedig szóltok vagy cselekedtek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek Ő általa.”

Eszembe jutott, hogy Szilágy Krasznán élt egy unokatestvérem, akinek született egy fiú gyermeke, 17 éves koráig élt, de teste és elméje, csak egy ötéves gyermek korához tudott fejlődni.

Eszembe jut egy másik kép, ami egy pár évtizeddel ezelőtt történt. A házunk mögött, a kertben egy öreg hársfa magjából egyszer egy parányi, kicsi palánta nőtt, aminek a leveléről meg lehetett állapítani, hogy a nagy hársfa kicsinyéről van szó. Ez a pici kis növény aztán évről évre nőtt és erősödött, amíg az évek során nagyszerű, sudár növendék fává növekedett, amit át lehetett ültetni egy másik kertbe, ahol aztán tovább terebélyesedhetett.

Az egyik esetben megvolt a szükséges növekedés, ami az egészséges élethez kell, a másikban nem. Vajon a mi lelki énünk melyikre hasonlít? Mert mai igénk arra biztat, hogy gondolkodjunk együtt erről a kérdésről – lelki növekedésről.

Azt halljuk először is, hogy a lelki növekedés nyitva áll mindenki előtt, aki már meghalt Krisztussal együtt a maga ó-emberének, és fel is támadt Krisztussal együtt – az ő képmására és hasonlatosságára. Ez az, amit megtérésnek vagy újjászületésnek is nevezünk, és ami sok formában történhet ugyan, de egy közös vonás azért mégis van, ha valóban megtörtént – hogy az ilyen ember valamikor az élete során úgy döntött már, hogy élete további részét Isten gyermekeként és Krisztus követőjeként akarja élni. Aki ilyen döntést még soha nem hozott, annak nem lelki növekedésre, hanem az élete valódi odaszánására van szüksége, mert az ige pontosan megkülönbözteti ezt a két dolgot. „Ha tehát feltámadtatok Krisztussal…” mondja, vagyis ez a belépő. A „szoros kapun” való bemenetel, amit nem lehet megkerülni.

Bunyan János könyvében, amit „A Zarándok útja” címmel írt Angliában a 19. században, van egy szereplő a sok allegorikus személy között, akik ebben a könyvben szerepelnek – Mellékúti a neve. Zarándokkal beszélgetve kiderül, hogy egy darabig együtt tudnak menni a cél, a boldog, mennyei város felé, de mivel Mellékúti nem a kapun jött be, hanem csak a kerítésen át mászott be, és így zarándokol, egy idő után megunja a dicsőséget és valójában az első komolyabb nehézségek idején visszafordul. Nem is ér célba, a mennyei városba soha, éspedig azért, mert soha nem szánta el még magát erre, nem hozott az élete felől ilyen értelmű, alapvető döntést, vagyis, hogy ő tényleg végigjárja a mennyei városig az utat, és oda akar megérkezni, nem máshova. Aki közülünk Mellékútira hasonlít, annak ezért előbb a döntést kell meghoznia maga felől, be kell mennie a szoros kapun, és ha ezt már megtette, akkor következhet majd életében a lelki növekedés. Mellékúti számára azonban nincs lelki növekedés, csak csüggedés és visszafordulás. Mindenki más előtt viszont, aki hozott valaha ilyen döntést maga felől, nyitva áll a lelki növekedés lehetősége.

Ez a dolog azonban teljességgel személyes ügy, amennyiben nincs két egyforma életút és nincs két egyforma lelki probléma. Fejlődnie mindenkinek a maga saját egyéniségén belül kell, nem pedig úgy általában. Hasonlíthatnak egymásra emberi sorsok és életek bizonyos vonásokban, de a lelki növekedés mégis teljességgel személyes feladat, mint a ruha felvétele. Nem véletlenül használja az apostol éppen ezt a képet, hogy „öltözzétek fel az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul” (3,10), mert segíteni lehet ugyan valakinek abban, hogy a ruháját felvegye, de más helyett már senki nem öltözhet fel – ő fog fázni, ha nincsen rajta megfelelő meleg ruha. A lelki növekedéshez szükséges „felöltözés” is személyes feladat, ami ránk vár. Helyettünk senki nem tudja legyőzni az ó-emberünkből maradt régi vonásokat. És elég sok minden megmarad, még azok életében is, akik már bementek a szoros kapun, ezt tapasztalatból mindnyájan tudjuk. Hallgassuk csak, milyen radikális tanácsokat ad az apostol a saját egyéniségünkön való munkálkodáshoz: „Öljétek meg, ami a tagjaitokban csak erre a földre irányul”, aztán „vessétek el magatoktól a haragot, az indulatot, szátokból a gyalázatos beszédet” – aztán, tekintsétek semminek az eddig megszokott beidegződéseket. Azt, hogy valaki zsidó vagy éppen görög, körülmetélt vagy nem, barbár vagy szkíta, szolga vagy szabad – mert ezek a dolgok mind semmik, nem létezőek, „nincsenek” ahhoz képest, hogy Krisztus van ott mindenekben, vagy nincs. Mert az igazi kérdés ez, ami mellett minden más egyszerűen eltörpül, sőt valójában nincs is.

És még egy dolog a lelki növekedésről. Ez nem csak mindenki előtt nyitva van, aki már valódi döntést hozott arról, hova is akar megérkezni, és nem csak ránk szabott, személyes ügy, sőt tennivaló és feladat, amit helyettünk senki nem végezhet el, mert a mi egyéniségünkön belüli növekedésről van szó – de valami olyasmi, amit életünk Ura szabadon és szeretettel ad. Ahogy olvassuk a korinthusi levélben: „Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz, hanem a növekedést adó Isten.” (1 Kor. 3.7) Istenünk természete már csak ilyen, ő nem csak tud, de szeret is növekedést adni. Ha tehát még sincs bennünk lelki növekedés, akkor arról van szó, hogy mi nem fogadjuk el attól, aki azt szabadon és „szemrehányás nélkül” (Jak. 1,5) adná nekünk. Aki tehát elégedetlen a maga lelki növekedésével, annak ez a legfontosabb tennivalója: vissza az Úrhoz, aki a növekedést adja. Ha egyetlen éve döntöttem volna ő mellette, vagy hatvan éve, teljesen mindegy – vissza őhozzá, aki a növekedést adja – és lesz a parányi kis palántából szép koronájú, megnőtt fa. Erről szól Jézus a mustármag példázatában is, ami nagyon kicsi ugyan, de szépen fel tud nőni annyira, hogy fészket raknak rajta a madarak és árnyékot lehet találni a lombja alatt. „Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz, hanem a növekedést adó Isten.”

Olyan gazdag azonban a Kolosséi levél mai része, hogy ad nekünk egészen gyakorlati útmutatásokat is a lelki növekedés ügyében – ha jól megértjük és lefordítjuk azokat a saját életünk szintjére. Figyeljünk most ezekre.

Ez a vessétek le a régi ruhát magatokról, meg dobjátok el, „vessétek el” azt, ami valójában nincs, sőt „öldököljétek meg magatokban, a tagjaitokban” ezt vagy azt – mind csupa olyan felszólítás, ami ugyanabba az irányba mutat. Az embernek tudnia kell lezárnia azt, amit le kell zárnia. Régi haragokat, haragtartást, elrendezetlen ügyeket, adósságokat, bármit, de lezárni azt, amit le kell zárni. Milyen sok ember visz magával terheket, mert nem is akar megszabadulni tőlük. Miért nem olyan például ez vagy az az embertársam, amilyennek én látni szeretném? – ezt kérdezik sokan, és aztán egy életen át nem tudják elfogadni egymást. Nevelgetnék egymást, de nem megy. Már régen lezárhatták volna az egymással való negatív kötődésüket azzal, ha elfogadják egymást, ahogy vannak, de ehhez már szeretet kellene, és az pedig nincs. Ezért nagy áldás, ha emberek tudnak ügyeket lezárni, amiket le kell zárniuk, mert ezzel nyílik meg nagyon sok esetben egy-egy megrekedt lélek számára az út a lelki fejlődés előtt.

Aztán a következő tanács ez: felnézni. Így olvastuk az előbb: „Ha feltámadtatok Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén. Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel.” (Kol. 3.2) Felnézni azért kell az embernek, mert általában belenehezülünk a sárba, ahogy a költő is mondja. Van elég baj minden ember életében, egészségi gondok, lelkiismereti kérdések, anyagi feladatok. És mi mindig csak ezeket látjuk magunk előtt – még ezt is meg kellene oldani, még azt is, majd azután, ha amaz sikerül – és így tovább. A régi hajósokat a tengeri hányódásaik idején az mentette meg, ha megpillantottak a viharos éjszakai égen valahogy mégis csak néhány csillagot. A Bibliában is olvasunk ilyenről. Felnéztek, ha volt hova felnézniük, és attól kezdve aztán tudták, merre kell igyekezni, ha életben akarnak maradni. Nekünk igazán van hova felnéznünk, a feltámadott Krisztusra, ezért egyáltalán nem üres tanács az, hogy az „odafelvalókkal törődjünk, ne a földiekkel”. Aki őrá felnéz, annak békességgel telik meg a szíve, és nem nehéz már elvetnie magától a haragot, az indulatot, a gonoszságot, a káromlást, a gyalázatos beszédet. Lezárni – és felnézni. Milyen egyszerű, ha komolyan vesszük ezeket.

Végül még egy utolsó tanács. Nem csak lezárni, és nem csak felnézni – hanem megzendülni is. Olyan szép ezt olvasni itt a Kolosséi levélben, hogy énekeljetek szívetekben Istennek! (3,16) Minden egyes felnőtt emberen nagymértékben múlik az, hogy mivel van tele a szíve – mert az oda nem való dolgokat nekünk magunknak kell onnan kitakarítani, az odaillőket pedig ugyancsak mi magunk invitálhatjuk be a szívünkbe. Az alvászavarokkal küzdő emberek szinte mind arról panaszkodnak, hogy nem tudnak aludni, mert mindig az eszükben jár egy félelem, vagy valami szorongást keltő dolog, esetleg egy sérelem, amit nem tudnak lenyelni – egyszóval valami negatívum. Pedig ha megbékélne a szívük, vagy ahogyan mai igénk mondja, „Krisztus békessége uralkodna a szívükben” – akkor még az alvás is sokkal áldottabb és pihentetőbb lehetne, ezt nagyon sok tapasztalat mutatja. Mert nem mindegy, hogy mi van a szívünkben. Idős emberek mesélték el, akiknek már a koruk miatt sokkal kevesebb alvás jut, hogy eldúdoltak az éjszakai hosszú felébredésükben egy-két zsoltárt, de úgy igazán és szívükkel, és szépen elpihentek megint – mert ha jó dolgok vannak a szívünkben, akkor még az éjszaka is békésebb – a nappalokról nem is szólva.

Ezért biztat minket az ige arra, hogy énekeljünk szívünkben Istennek. Mert jó dolog, ha a szívünkben pozitívumok tanyáznak. És ezért vagyok szomorú, amikor néha azt látom, vannak, akik közülünk nem énekelnek, mert azt gondolják, nekik nincs pontos hallásuk vagy nincsen különösebben szép hangjuk. Hát akkor legalább mondja az ember a többiekkel együtt a szövegét annak az éneknek, ami mindig imádság is, biztosan észrevettük már – amihez még az énekeskönyv is oda van készítve a padban, ahol ülünk. Lehet azt az éneket prózában is együtt mondani a gyülekezettel, ha valaki olyan nagyon kényes a maga énekesi teljesítményére. Énekeljetek a szívetekben Istennek! – milyen más így élni az embernek, megzendülő szívvel – hétfőtől szombatig. Milyen más, ha engedjük, hogy a Lélek hangot kapjon a szívünkben. Hiszen ami ott lakik, a szívünkben, az fogja alakítani a nappalunkat, a döntéseinket és a cselekedeteinket, de bizony, még az éjszakánkat és az alvásunkat is.

Igen. Lezárni, felnézni, megzendülni – ma ezekkel akart megajándékozni minket az ige. Éljünk ezekkel, és meglátjuk, lesz majd lelki fejlődés is. Minden nap talán csak egy-két kicsi lépés – nem baj. Az mind nagyon fontos, mert sok kicsi sokra megy. A házakat is téglánként építik, nem pedig egyetlen nap alatt, egyszerre. Ne bánkódjunk, hogy nem vagyunk készen, csak éppen épüljenek még azok a házak.


„Öltözzétek fel az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt.” (3,10) Így legyen!

Ámen.


Tisztelettel és alázatos szívvel:

Dezső testvér Ausztráliából
31. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-27 01:07
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Lekció. Rút, 1: 1-22.

Alapige. Róma, 12: 2-3.


Pál apostol biztos volt abban, hogy egy új világ van kialakulóban, amikor ezt a levelet írta. Ő maga is megtapasztalta a régi világ elmúlását, amikor Jézus megjelent neki a Damaszkuszi úton, és a keresztyénség üldözőjét misszionáriussá változtatta. Pál egy kiválóan képzett és intelligens ember volt, aki felismerte, hogy ami vele történt, az nem volt más, mint az egész világra várakozó változás egyik kicsiny lépése. Ezért fordult a romai gyülekezethez, amelyik abban az időben az egyetlen világvárost képviselte, s így kiválóalkalom volt, hogy ne szabják magukat e világ rendjéhez, hanem” változzanak meg elméjük megújulása által”. Arra intette tehát olvasóit, hallgatóit, hogy tegyenek egy döntő lépést a jövendő új világ felé.

1)Így cselekedett Rut is a felolvasott igében, nem hagyta el Naomit, hanem követte őt egy új világ felé, egy új életre, Rut pedig monda: 16 vers, Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled.

Jusson eszünkbe Péternek a cselekedete a Gecsemáné kertben, és aztán a Nagytanács udvarán, aki megtagadta Mesterét

2) vegyünk csak egy pár példát: Mikor Jézus szertejárt világában tanítva, prédikálva vagy gyógyítgatva, a világ vallásosai, népének papjai megvádolták azzal, hogy megtöri a megszentelt nap szentségét. Jézus számára az egyén volt a fontos. S így Rut számára is Naomi volt a fontos, őt akarta követni élet és halál között.

3) Az irgalmas Szamaritánusról szóló példázatban azt hirdette, hogy az igazi vallásosság nem az egyházi, vallási törvények, betartásában van, hanem az embertárs iránt érzett aggódó szeretetben

4) A kánai menyegző egyébként jelentéktelen történetében pedig arra mutat rá, hogy az igazi emberszeretet még arra is vigyáz, hogy embertársa zavarba ne jusson.

5) Mindez nem jelenti azt, hogy a modern embert nem érdekelné már a saját lelke, vagy, hogy keresztyéni szóval fejezzük ki: üdvössége.

6) Ezért mondja Pál: „változzatok meg elmétek megújulása által”—vagyis, ne képmutatóskodjatok.

Olyan emberekre van szükségünk, akik szembe néznek magukkal. Akik világosabban látnak, mert tökéletesen sohasem fogunk látni.

7) Tehát Rut világosabban látott, megjelentetett neki a jövő és döntése jó gyümölcsöt, termett.

És ez az, amit Pál mond. Keresztyénség csak ott található, ahol az emberek nemcsak hajlandók elfordulni a világ rendjétől, hanem vágyakoznak is arra.

Rut is elfordult a világ rendjétől, nem akart többé idegen Isteneknek szolgálni, hisz meglátta Naomi életéből az igaz egy örök Isten felé vezető utat.

Találjuk meg mi is azt az utat, amelyik az örök hazába vezet, amit Jézus Krisztus megnyitott számunkra, és legyünk az Ő tanúi, hirdetvén az evangéliumot alkalmas és alkalmatlan időben, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Elveszetnek, érzed magad kedves testvérem: énekeld: „bízzál, az Úrban rólad Ő meg nem feledkezik”.

Ámen.


Tisztelettel és alázatos szívvel:

Dezső testvér Ausztráliából
30. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-21 01:29
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41


MAGYAR, MAGYAR, MAGYAR.


Sajó Sándor: Magyar ének 1919-ben


Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most népem, oly riadtan, árván,
Búd vadonának reszkető ölén;
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom.
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved,
Én mit tegyek már? Romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.

Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végképp meg van ásva?
A Föld mely ápolt, most már eltakar?
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád, s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem
Magyarnak lennem mért oly csúf halál?

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántából ás,
Hol száműzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás,
Hol a szabadság örjöngésbe rothad,
Megváltót, s latrot egykép megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, ő
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égről a magyar jövendő,
Millió göröngyre omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra lázadása
Mint őrület, mely bennem kavarog
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra,
Még nem haltam meg, élni akarok!

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakadt;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kiásom a földből a holtakat:
Meredjen égnek - körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora
S az ég boltján fenn lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék:
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem hitvallón egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom
És nem leszek más, inkább meghalok!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul...
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull:
De ezt a lelket itt hagyom örökbe,
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán,
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen rablók, ez az én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom,
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz majd Isten gyönyörű csodát itt:
És bölcsővé lesz minden ravatal,
Havas Kárpátoktól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen, s magyar.



Dezső, és Magyar!
29. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-20 01:47
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41

28. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-20 01:40
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Amitől az új tényleg új lehet.

Lekció: Zsolt. 147,12-20

Textus: Lk. 5,33-39

„A farizeusok és a közülük való írástudók pedig…ezt mondták neki: János tanítványai gyakran böjtölnek és imádkoznak, ugyanígy a farizeusok tanítványai is: a tieid pedig esznek és isznak. Erre Jézus így válaszolt: Rávehetnétek-e a násznépet, hogy böjtöljön, amíg vele van a vőlegény? De jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a napokban böjtölni fognak. Mondott nekik egy példázatot is: Senki sem tép ki foltot új ruhából, hogy régi ruhára varrja, mert így az újat is eltépné, és nem is illene a régihez az új ruhából való folt. Senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert az újbor szétrepesztené a tömlőt, és elfolyna, sőt a tömlő is tönkremenne. Hanem az újbort új tömlőkbe kell tölteni. Aki pedig óbort ivott, az nem akar újat, mert ezt mondja: Az óbor a jó.”

Öröm és hallelúja tölti be mai napi zsoltárunkat. Dicsőítsd az Urat, dicsérd Istenedet! – ez a hangütés nagyon illene esztendő első napjaihoz itt és most, a mi szájunkban is. De ha a körülöttünk lévő világra nézünk, nem ilyen érzések kelnek bennünk. Nem lehetetlen, hogy 2010-ben tízmillió alá csökken Magyarország népessége, soha ekkora adósságot még nem halmozott fel az ország és példátlanul elharapózott a korrupció, ezeket olvasom az internetten keresztül. Ezek bizony cseppet sem örömteli dolgok. Nem tudjuk ugyanakkor, hogy amikor ez a zsoltár megszületett két és félezer éve Jeruzsálemben, akkor ott éppen milyen állapotok uralkodtak. Nem is arról szól a zsoltár, hogy dicsérjétek az Urat, mert milyen nagyszerű király ül éppen az ország trónján, és milyen példásak a közállapotok a fővárosban és vidéken, hanem arról, hogy azért nincs háború, mert Isten békét szerzett a határokon, a búza legjavával lehet élni, van finom kenyér, mert Isten adott ennivalót. És mindegy, hogy ő éppen olyan fehér havat ad, mint a gyapjú, deret hullat és jeget dobál darabokban, vagy pedig szól a szeleknek és elolvasztja mindezeket – mert akár téli hideg van, akár jó idő, ő kijelentette magát népének. Egyetlen más néppel sem bánik úgy, mint velük, és a többi népek hozzájuk képest még csak nem is ismerik az ő törvényeit. Vagyis a zsoltáros nem a világból meríti örömeit, hiszen a korabeli leírásokból tudjuk, hogy nagyon sokszor a bíró és a főember ajándékot, vagyis csúszópénzt fogadott el már két és félezer éve is, és tudjuk, hogy idős és beteg embereket éppen úgy a társadalom peremére szorítottak, mint mainapság. A zsoltáros öröme nem a világból, hanem az Úrból táplálkozik, mert róla tudja azt, hogy az ő beszéde hamar célhoz ér.

Nem arról van tehát szó, hogy hunyjuk be a szemünket és tegyünk úgy, mintha nem látnánk, mi van a világban, hanem arról, hogy a világban lévő dolgok ellenére tanuljunk meg örvendezni az Úrnak. Igaz az, hogy a világban sok visszatetsző dolog van, de egyrészt ebben valamennyire mi magunk is részesek vagyunk, másrészt azonban lehet a világban hó és lehet jég, vagy lehet tavaszi szél és olvadás, mindegy, mert aki kijelentést vesz az Úrtól, annak van oka örülni. Akit elér az ő igéje, az mind eljut oda, hogy dicsérjétek az Urat.

Így volt ez a Jézus idejében is. Egy Lévi nevű vámszedő meghallotta a Jézus igehirdetését Isten királyi uralmáról, és odahagyva mindenét követte őt. Ez pedig olyan örömmel töltötte el őt magát is, hogy az ő élete ezzel új alapokra került, meg Jézust és a tanítványait is, hogy együtt asztalhoz ültek vacsorázni az egykori vámszedő házában. Egy embert elér az ige, valaki meghallja Isten kijelentését – az ilyen helyen mindig öröm terem! Ez a dolgok természetes rendje. Azért van ma olyan kevés öröm a világban, mert ez a fajta öröm ritka. Ha van is, sokan elrejtik, megtartják maguknak, nem beszélnek róla és nem hívnak senkit az asztalukhoz, hogy ma lett üdvössége ennek a háznak. Pedig Isten ma is szól, ma is kijelenti magát az övéinek! Hányszor tapasztaltuk már magunk is, hogy ültünk a templomban, és mintha egyedül nekünk szólna, pontosan és személyesen nekünk az ige! Vagy kinyitottuk a Bibliát, és leleplezte hazugságainkat, nevetségessé tette félelmeinket és megerősített minket az egyetlen helyes úton – egyetlen perc alatt. Hát ezt az örömöt kívánom minden testvéremnek az esztendő minden napjára, és erre a mostani, első hónapra is.

Annál is inkább, mert Lévi megtérése kapcsán az evangélium egyértelművé teszi, hogy számunkra immár Jézusban jön közel Isten kijelentése. Az ő jelenléte teszi örömtelivé az ember napját, ahogyan Lévi házában is az ő személye volt a díszvendég. És amikor a korabeli hivatalos személyek azt kifogásolták, miért ül le Ő vámszedőkkel vacsorázni, tulajdonképpen azt árulták el magukról, hogy nem ismerik a megtérés, nem ismerik az Istenhez való egész lényünkkel odafordulás örömét, és ezért nem is hisznek benne. Ők a törvény emberei voltak, de nem voltak boldogok ezzel. Tették a kötelességüket, amit vállaltak, de nem volt örömük benne. És irigyelték azokat, akiknek volt öröme. Ők is vágytak egy magasabb életre, tettek is érte a tőlük telhető módon, de nekik nem kellett Isten friss kijelentése, az, hogy megint odafordult az övéihez és nevükön szólítja őket Jézusban. Ezért Isten ügye nem a szívük közepéből kereste őket, hanem csak törvénytisztelő mivoltukból. Eszünkbe juthat Weöres Sándor néhány szép szava: „Isten rajtad – végtelen könny, Isten benned – végtelen mosoly.”

Ezek az emberek ismerték az Urat, mint aki hatalmas és uralkodik a világegyetemen, de nem ismerték úgy, mint aki beköltözik a szívükbe és onnan belülről világítja az utat és melegíti a szívüket. Még nem tudták, hogy Isten gyermekének nem kell, hanem lehet lenni, és hogy a neki való engedelmesség nem kényszer, hanem öröm és boldog lehetőség. „Tom Sawyer kalandjai”-ban, ebben az ifjúsági regényben olvasható az ismert jelenet, amikor a kerítést festi a főszereplő. Jönnek a barátai, akik kárörvendve kérdezik tőle, mit csinál, mert úgy értelmezik, hogy szülői kényszer alatt festi a kerítést. Ő azonban azt mondja nekik: Azt hiszitek, minden nap festhetek kerítést? És erre elkérik tőle az ecsetet, hogy ők is hadd fessenek kerítést. Mert amit szabadon, belülről fakadóan teszünk, azt jó tenni. Nem kell, hanem lehet, és nem kényszer, hanem öröm és boldog lehetőség Isten ügye is. Lévi, a vámszedő ezt fedezte fel. Ezért lett szabad az asztalán feltornyozott ezüstöktől, egész gazdagságától és addigi életétől. Néha ma embereknek nem is ezüstöktől, hanem rosszkedvtől és önmeghasonlástól kellene tudni megválni, éspedig olyan egyszerűen és végérvényesen, ahogyan Lévi felállt a maga vámszedő asztalától. Miért ragaszkodsz a régihez? Miért nem akarod az ünnepi örömöt? Nem lenne jobb egészen tiszta szívvel örülnöd? Isten rajtad végtelen könny, Isten benned végtelen mosoly.

Mindez tehát igent mondás kérdése. Jézus ma is közelít, ő ma is szólongat bennünket. Rámutat az asztalra, ami teli van valami értékkel, mint a Lévi asztala pénzzel, mégis boldogtalanná tesz. Mi ez vajon a mi életünkben? Mitől kellene felállni, minek kell hátat fordítani, mit kell kiadni a kezünkből ahhoz, hogy szabadok és boldogok legyünk? Az ember néha ráteszi a kezét ezüstökre, és közben nem veszi észre, hogy az ezüstök ez által rátették kezüket az ő egész életére. Az ember szerezni akar, és amit megszerzett, az fogollyá teszi őt magát.

Nem szokás egy új ruhából kitépni egy darabot a régi foltozására. Ha valamikor, akkor újév első napjaiban érdemes ezen tényleg elgondolkodni: vajon csak foltozgatni akarjuk az életünket, vagy pedig igazán és egészen újat akarunk? A foltozgatással csak kárt okozunk, mondja Jézus. Az új ruhából hiányozni fog, amit onnan kitéptek, és a régi elvékonyodott szövethez sem illik majd az újból való toldalék. A foltozgatás itt lelki értelemben azt jelenti, hogy egy kis részt szeretnék ugyan megjavítani az életemből, egy foltot befoltozni, de anélkül, hogy az egész lényemben akarnék újjá lenni. Pedig lehetnék! Az Ember Fia azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett. Aki ezt látja és erre a szívében igent mond, az jó úton jár. Ő nem azért jött, aki Lévit hívta, és most engem is hív, hogy foltozgassa a világot, hanem azért, hogy Isten Báránya legyen és elvegye a világ bűneit. Ő azt mondja, elrontottad. Kár, hogy így van, de nem kell így maradjon. Mondhatsz nemet a magad vámszedő asztalára, annak minden előnyével együtt, és kezdhetsz egy valóban új évet. Ahol nem csak kis részek foltozgatásáról lesz már szó, hanem teljesen új alapokról.

Erről szól a tömlők hasonlata is. A régit és az újat nem lehet probléma nélkül összeilleszteni egymással, mintha semmi fontos nem történt volna. Ha új bort adott az ég, akkor azt új tömlőbe is kell tenni. Akkoriban nem fahordóban, hanem bőrből készült alkalmatosságokban tárolták a bort, ami rugalmas volt ugyan, de egy bizonyos feszítő hatáson túl már nem tudta magában tartani az erjedő bort, hanem elszakadt. Akkor aztán elfolyt a bor és a tömlő is tönkre ment, pedig nem volt olcsó eszköz. Itt a forma és a tartalom összeilléséről van szó: ha van új és mennyei tartalom, ahhoz új forma és új keret is illik. Az isteni kijelentésre figyelő ember engedje, hogy az ige átalakítsa az életét. Vegyen el tőlünk szokásokat, amik eddig nagyon hozzánk nőttek, és alakítsanak ki új szokásokat, amik eddig nem voltak a miéink. Itt vannak a gyülekezeti bibliaóráink. Tényleg csak tíz-tizenöt ember van nyolcszázötven egyháztagból, akinek fontos, hogy együtt is tanulmányozzuk az Írást? Mert ahogy az ige mondja, áron is megvegyétek az alkalmakat, mert a napok gonoszak – ami azt jelenti, hamar elszaladnak, és nem jönnek vissza többé. Isten kinyújtott keze minden alkalom, amit csak elkészített nekünk. Ő adni akar nekünk ezekkel, éspedig új életet, bíztatást, reménységet, megtisztulást, kinek mire van éppen szüksége.

A régi tömlőbe új bort tevő ember az, aki nekibuzdul, eljön a templomba, de nem engedi, hogy az ige valóban, gyökeresen szóljon bele az életébe, és ezért egy idő után kárt szenvedve még távolabb kerül az Úrtól.

Nehezen értelmezhető ezek után az a különös mondat, hogy „aki pedig óbort ivott, az nem akar újat, mert ezt mondja: Az óbor a jó.” Pedig, ha arra gondolunk, hogy sok zsidó azért zárkózott el a keresztyén misszió elől, mert a zsidó kegyességi élet régi, kiérlelt formái és szokásai könnyebbeknek és biztonságosabbaknak tűntek, mint az őskeresztyén gyülekezet forrongó élete, akkor megértjük, hogy az evangélium születésének idején milyen kérdésekkel szembesült a legtöbb keresztyén, és maga az evangélista is. Mert igen, a Jézus ügye mindig pezsgést hoz, valóban olyan, mint az újbor. Nem hagyja a dolgokat úgy, ahogy voltak. Ilyen értelemben az evangélium soha nem konzervatív ügy volt, ahogyan azt ma sokan be szeretnék állítani. Nem azért jöttem a világra, hogy békességet hozzak, hanem hogy tüzet, mondta maga Jézus az Ő ügyéről. És mit akartok, ha már fellobbant ez a tűz? Persze, vannak fontos értékek, amikre jó vigyázni, de ezek között a legfontosabb mégis csak az, hogy őrá figyeljünk és neki engedelmeskedjünk, ami azonban messze nem azonos azzal, hogy minden maradjon csak úgy, ahogy van.

Öröm és ujjongás – igen, legyen ilyen az év első honapjai, és mind, a többi is. De nem a világ állapotától lesz ilyen, hanem Istenünk kijelentésére és szavára figyelve. Ő majd elvezet minket oda, ahol valami több történik a foltozgatásnál – valaki egészen új ruhába öltözik. Ő majd ad nekünk új bort, ami felpezsdíti az életünket – hát legyen az életünk új tömlővé, ami magába fogadja és meg is tartja ezt a mennyei ajándékot. Ámen.


Tisztelettel és alázatos szívvel:

Dezső testvér Ausztráliából

27. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-04 01:57
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Az Úrnak jó volta napjainkhoz napokat told,
Melyeket bizonyos részekre oszt a nap és hold
Nyomain e két vezetőnek Tél,
tavasz, nyár és ősz eljőnek,
Engedvén a bölcs Teremtőnek.

Jó Atyánk, az elmúlt esztendő minden szakasza
Jóságod tanúja, szívünknek nincs rád panasza
Bizony, az Úr minket kedvellett,
mert lelki adományi mellett megadta,
ami nékünk kellett.

Úr Isten, ki minket sok áldásiddal töltél be,
Ez új esztendővel jó kedved ne szakaszd félbe!
Áldd meg kezdetét s végét ennek,
Hogy midőn napjai lemennek,
Mondhassuk: dicsőség Istennek!

Vigyázz híveidre s hab közt hánykódó hajódra,
Vigyázz országunkra s minden elöljáróinkra,
Akik népedet úgy vezessék,
Hogy igazság és jó békesség
Egymást csókolva ölelgessék.

E gyülekezeten, mely e helyre telepedett,
Könyörülj, Úr Isten, Bővítsd rajta kegyelmedet,
Áldd meg nagyjait, kicsinyjeit,
Mind köz, mind tanácsos rendjeit
Töröld el a sírók könnyeit!

Adj vidám órákat, ha nekünk azt jónak látod,
Békességes tűrést, ha vessződet ránk bocsátod
Ha több esztendőt nem számlálunk,
És ma vagy holnap el kell válnunk
Add, hogy légyen boldog halálunk!
26. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-01 02:44
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41

25. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-01 02:41
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Újévi áldás

Lekció: János 10: 11- 18
Textus: Zsoltárok 67: 2-3

“Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját! Ismerjék meg utadat a földön, szabadításodat a népek között!”

Újév reggelén nem csak én köszöntöm a gyülekezet tagjait, hanem Istenünk igéje is, éspedig háromszoros áldással. Amikor a Bibliában valamit kétszer mondanak, az azt jelenti, hogy az nagyon fontos, biztos igazság. Amikor viszont háromszor hangzik el valami, az olyan erős, hangsúlyos kifejezés, amit már tovább nem is lehet fokozni.

Újév reggelen mi is együtt könyörgünk a zsoltárossal, ilyen “háromszoros” könyörgéssel, amikor ugyanazért három formában, három kifejezéssel imádkozhatunk. Először, hogy legyen kegyelmes hozzánk Isten, aztán hogy áldjon meg minket, és végül ragyogtassa ránk orcáját. Mind a három tulajdonképpen ugyanarról szól, mégis másképpen, de a lényeg ugyanaz: Isten jelenlétéről, odafordulásáról van szó.

Az első az áldás. Az, amit tapasztalunk, hogy Isten jelen van ajándékaiban. Jelen van a napfényben, a téli hidegben, ami megpróbálja és megerősíti az életet. Jelen van a születésben, és jelen van az elmúlásban. Jelen van a család örömében, a terített asztal áldásában, egyszóval ajándékaiban.
Áldás az, ami nélkül a bőség fárasztó, üres és hiábavaló, a gazdagság értelmetlen és akár megcsömörléshez is vezet. Hány embert látunk, aki vagyont szerzett, gazdagságot, csak az elmúlt tíz esztendőben is, és ha megnézzük magánéletét, tartását, emberi boldogságát, azt mondhatjuk, hogy ezek az értékek nem emelkedtek együtt az anyagiak emelkedésével. Emberek szereznek, most arról ne is beszéljünk, hogy milyen utakon, módokon, mert nem mindig tiszta az a kéz, amelyik nagyon teli van: de azt tudjuk, hogy ha nincs rajta áldás, akkor családi háborúságot, viszályokat, meghasonlásokat és nagy ürességet, vagy éppen telhetetlen irigységet, még többet akarást, végül pedig kifulladást és csömört találunk.

Áldás nélkül nem csak a gazdagság, de a munka és a teljesítmény is hiábavaló. Emberek dolgoznak reggeltől estig, és amikor szembenéznek magukkal, azt kérdezik: miért is? Van értelme az egésznek? Mert a munka is csak akkor ér valamit, ha áldás is van rajta. Isten jelenléte teszi értelmessé a munkát, az, amikor ő mutathatja meg a feladatot, ő segíthet meghatározni a célt, amikor vele együtt válogathatjuk meg az eszközöket. Akkor jó íze van a munkának.
Mindig csodálkozom, amikor emberek arról beszélnek, mennyire hiábavaló dolog a házimunka: a főzés, a mosás, mert minden nap újra kell majd kezdeni, holnap megint. Tapasztalataim szerint egy pillanatig nem hiábavaló sem a takarítás, sem a mosogatás, ha valaki Isten jelenlétében végzi azt, vagyis tudja, hogy ezekkel az egyszerű műveletekkel is az ő világtervének véghezvitelében van jelen. Hiszen ő az, aki táplálja a családot, igen, maga Isten, amikor valaki elmegy bevásárolni az élelmiszerboltba! Ő az, aki fényt hoz abba a lakásba, ha valaki szépen kitakarítja azt. Ő az, aki gondoskodik az életről, amikor valaki télire befőz, mi emberek csak részt veszünk ebben: a kezünket, lábunkat, a szívünk szeretetét adjuk hozzá. Milyen más ezzel a tudattal szolgálni, azokat az úgynevezett hiábavaló munkálatokat végezni, melyek minden nap ismétlődnek!
Áldás tehát annyi, mint Isten jelenléte, a legegyszerűbb és legköznapibb dologban is. Az, hogy emberek tudják, hogy amit ők tesznek, az tulajdonképpen Istentől van, az ő akaratának folytatása, véghezvitele, az ő tervének megvalósítása.

Ez az Isten kegyelme. Tudni, hogy ami tőle van, az valóban jó, hogy földi életünk nem a semmin épül, hanem az ő állhatatos hűségén. Tőle jövünk és hozzá megyünk egyszer majd haza. Ő tudja formáltatásunkat és megemlékezik arról, hogy porból lettünk. Amikor azt kérjük, hogy legyen kegyelmes hozzánk Isten, akkor szinte úgy bújunk hozzá, mint a gyermek szüleihez. Jézus Abbának, vagyis édesatyának nevezte Istent. Azt az Istent, akitől a többiek rettegtek és a nevét is megtiltották kimondani. Ezt a jóságos közelséget, mindenen felülemelkedni tudó magasabb bölcsességet, az atya szívének a szeretetét nevezhetjük kegyelemnek. Nem csak a bírósági amnesztia hirdetés, “bűneltörlés” a kegyelem. Az csak egy része. Hanem ez a bensőséges, közvetlen közelség, hogy hallom hangját közelről, bensőségesen, mint a gyermek otthon szüleiét. Ez jelenti azt, hogy legyen “kegyelmes” hozzánk Isten. Hogy ilyen közel lehessünk őhozzá, és ő mihozzánk.

És a harmadik változata ugyanennek, a kegyelemnek és az áldásnak, hogy “ragyogtassa ránk orcáját”. Ez is itt van! Olyan ez, testvérek, mint amikor sok felhős, ködös nap után, egy hosszú tél után egyszer csak kisüt a nap, és eljön a tavasz. “Isten arca” ritkán ragyog ránk. Talán nem is tudnánk elviseli. Amikor ő felénk fordul, arcát ránk ragyogtatja, akkor egyszerre kivirágzik életünk, egészséges a testünk, boldogok az emberi kapcsolataink, van értelme a munkának. De ha baj és betegség lenne is rajtunk, azt is megértjük, elfogadjuk, mert megtaláljuk benne az üzenetet. A felemelő, napfényes erőt, a nemesedést, ami a porból ízes gyümölcsöt tud előhozni: ez a napfény munkája! Amikor Isten “felénk fordul”, akkor életünkben ilyen nemesedések, belső növekedések történnek. Ez mindig az ő jelenlétének következménye.
Ahol ő jelen lehet, ott így boldogok az emberek, és így viselik a boldogtalanságot is. Jézus mondta: “E világon nyomorúságotok lészen, de bízzatok, én legyőztem a világot.” Legyen hát kegyelmes hozzánk Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját. Íme a hármas-egy könyörgés, mely különböző módokon egy és ugyanazt kéri: hogy ő jelen lehessen.
A gyakorlati következményeit ennek így foglalja össze az ige: “Hogy ismerjék meg utadat a földön, és szabadításodat a népek között.” Ezek megint csak egymást kiegészítő, mélyebben magyarázó mondatok, mert Isten jelenvalóságából biztos, hogy először az következik, hogy megismerjük az ő útját. Éspedig úgy, ahogy ő mondja: a földön. Sokszor azt hisszük, hogy az ő “útja” csak az égben van. De ő mondja igéjében, hogy ismerjük meg útját a földön. Emberi életünk folyamatos tévelygés nélküle, és ne higgyük, hogy eltévedni csak erdőben, külföldön, vagy messzi idegenben lehet. Láttam már eltévedni embereket odahaza. Láttam eltévedni embert úgy, hogy ki sem lépett lakásából évekig. De beletévedt egy gondolatba, egy betegségbe, beletévedt a tévéjébe, beletévedt a maga tehetetlenségébe. Otthon is el lehet tévedni! Ne feledjük, akkor is úton járunk, ha ki sem lépünk a lakásunkból. Utaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem-ezt énekeltük az előbb. És van-e ennél fontosabb imádság? Hiszen “az Úrnak minden útja kegyelem és hűség”, ahogy egy másik zsoltár mondja. Vagyis aki az ő útján jár, az őrá biztosan számíthat, kegyelmére és hűségére.
Igaz, hogy ez keskeny út, s nem is könnyű bejutni rá. Egyáltalán, elkezdeni is nehéz ezen járni, hiszen szoros kapu van az elején, ahol az embernek be kell menni. Döntést kell hozni: bemegyek vagy sem. S ráadásul kevesen vannak, akik megtalálják. De az életre visz, és egyedül ezen érdemes járni.

Mi mást kérhetnénk újév reggelén, mint hogy ne a magunk, hanem az ő útjain járhassunk a most kezdődő, kétezer tizedik évben. Legyen ez imánkká ma, és az év minden reggelén: Utaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjek! Meglátjuk majd, hogy nem hiábavaló ez az imádáság! Aki így könyörög, az valóban Istenre hagyja magát, az ő vezetését keresi és követi, s az ő útján járva tényleg nem fog eltévelyedni olyan utakra, amiket később meg kellene bánnia.

Akik megismerték az ő útját, megismerik az ő szabadítását is -ígéri nekünk. Az “ő útján” járva az ember egyszerűen kisétál a börtönéből, ahogy Péter a jeruzsálemi tömlöcből. Isten szabadít! Ez az ő legfontosabb tevékenysége. Ezt tette Noéval, Józseffel, ezt tette Izráel egész népével. Miért ne tenné velünk is? Eljön az ő szabadítása! “Meglátogat bennünket a naptámadta magasságából” - ahogy Zakariás éneke mondja a Keresztelő János születésekor. A “naptámadat magasságából” meglátogat! Egyszer csak felkél szabadítása, mint a felkelő nap. Felébredünk egy reggel, és megszabadulunk megkötözöttségünktől. Nincsen többé ott a félelem, a tüske, a szenvedély: meglátogatott bennünket az Úr szabadítása.

Így jött el a világba Jézus is. Az “idők teljességében” egyszer csak ott volt. És így jön el mihozzánk is, amikor megszólít a hirdetett, az olvasott igében. Bekopog az ablakunkon, ahogy az áldott reggeli napfény, benéz a szívünkbe, mint a nappali világosság és azt kérdezi, hogy hát ez a sötétség mit keres itt? Oszlatva lelkünk “barna gyászát” - mint a költő mondja. Oszlatva egy eszelős ragaszkodásunkat egy téves szándékunkhoz, megrögzöttségünkhöz, egy téves elkötelezettségünkhöz, talán egy gyűlölködéshez. Egyszer csak bevilágít szívünk cellájába, és előcsalogat minket a napfényre.

Ez az, hogy megismerjük az ő szabadítását: kézen fog minket és kivezet börtönünkből. Ez jelenvalósága a gyakorlatban, így valósul meg, hogy ő tényleg jelen van. Mert ő tényleg nem akar meghagyni senkit rosszkedvében, keserűségében, elhagyatottságában. Nem akar meghagyni egyetlen embert sem bűnében, vagy mulasztása terhelő emlékében. “Az az Isten akarata, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson.” Mindegy, mi van múltjában. És ő erre a szabadító tettre képes is. Úgy mondja ezt, hogy “nem rövidült meg az ő karja.” Akik megismerik útjait, megismerik szabadítását is. Akik neki engednek, azok már szabadok is.

Áldást kértünk újév reggeli istentiszteletünkön. Valóban ezt kívánjuk egymásnak és magunknak is. Adja meg imánkra Isten ezt a “háromszoros” áldást: legyen hozzánk kegyelmes, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját. Mind a három azt kéri, amit Jézus így fogalmaz: “Ő mibennünk, mi őbenne.”
A gyakorlatban pedig ez következik ebből: Hol van a te utad, melyik az, szeretnénk azon járni! Aki csak egy lépést is tesz majd ezen az úton
- tapasztalatból mondom- csodálkozva fogja észrevenni az ő végtelen nagy szabadító hatalmát. Mert tényleg “nem rövidült meg az ő keze”. Isten kettéválasztotta ugyan a Vörös tengert, de átmenni azon a szabadságra magának a népnek kellett. Erre segítsen minket a most következő év minden napján Urunk, és így nyugodjon meg rajtunk az ő háromszoros áldása.

Ámen.


Minden Magyar Keresztény és keresztyén honfitársamnak kívánok ez Új Esztendő kezdetén, lélekben való felemelkedést, sok áldást, békességet, és Istentől megáldott Boldog Új Esztendőt.

Bízd Újra Életed Krisztusra.

Tisztelettel és alázatos szívvel:

Dezső testvér Ausztráliából

24. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-30 01:22
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Igeolvasás: János 15: 1-9

Alapige, Prédikátor, 8: 5-8.


Az újesztendő kezdete arra emlékeztet bennünket, hogy jelentősége van az ember idejének.

Keresztyén szempontból minden óra és minden perc része annak a kijelölt szakasznak, amelyet az ember személyesen kapott Mennyei Atyjától. Tudjuk azt, hogy ennek az időnek hosszúsága vagy rövidsége attól függ, hogy milyen feladatot kell végrehajtanunk, és tudjuk azt is, hogy a kijelölt mennyiség annak a feladatnak elvégzésére elegendő volt. Mi emberek, úgy kell, hogy éljünk, hogy napjaink óráink jelentőségteljesek legyenek. Erre mutat Igénk egyik verse, amelyik azt mondja, hogy „minden akaratnak van ideje”. És minden akaratnak van ítélete is.

1) Azt mondjuk időnkről közönséges mondással, hogy az idő pénz! Ezáltal beismerjük, hogy időnknek van értéke.

Azt is jelenti ebben a hasonlatban, hogy az idő éppen úgy, mint a pénzt, lehet gyűjteni, takarékoskodni vele, hogy egy bizonyos alkalommal egyszerre használjuk fel.

2) Azt is mondjuk, hogy az idő hatalom. Az, akinek van ideje, hogy várjon, az kivárhatja a legkedvezőbb alkalmat, amelyben egyéni céljait elérheti, és megvalósíthatja.

Nem szabad tehát az idővel visszaélni úgy, hogy megengedi az ember, hogy szétfolyjék a kezében, és se erre, se arra ne legyen igazán alkalma. Aki megengedte, hogy szétfolyjék ideje kezében nem lesz képes arra, hogy behozza az elmulasztottat.

3) Az idő az után arra is jó, hogy az ember befolyást gyakoroljon általa másokon is. A keresztyén ember is így kell, hogy állandóan használja ki a maga befolyását embertársain, családjának tagjain, hogy elvezesse őket feladatának megfelelően Istenhez.

4) Így mondhatjuk azt is, hogy időnk Isten adománya, s Ő megköveteli, hogy egy határozott célra használjuk fel azt.

Röviden és egyszerűen ezt a célt a keresztyén ember így fejezi ki: időnk arra van, hogy eljussunk az idvességre, és arra, hogy másokat is eljuttassunk általa.

Tehát Isten szabja meg, mire való az idő, és Ő akarja, hogy az Ő céljaira használjuk fel azt.

5) Az idő mindezen túl, egy megállíthatatlan áramlat, amelyik felett az embernek nincs hatalma. A felolvasott Ige a szélhez hasonlónak mondja, ami világosan mutatja, hogy hatalmunk arra nem terjedhet ki. Nem tudjuk a szelet megállítani, de az ember képes volt arra, hogy a szelet igába hajtsa, és saját hasznára fordítsa.

6) Végezetül foglaljuk össze mindazt, amit az időről mondottunk abban, hogy „időnk Isten kezében van”!

a) arra, hogy szorgalmatosak legyünk az imádságban, azaz Isten akaratának keresésében,

b) hogy állandóan készek legyünk a szeretet cselekvésében,

c) hogy állandóan készek legyünk a számadásra, azaz hogy jelentést tegyünk ügyeinkről annak az Úrnak, aki elküldött minket, hogy Neki szolgáljunk.

d) hogy készek legyünk másik, újabb munkát, felelősséget vállalni, ha Isten valami új feladatot akarna ránk bízni.

Az újesztendő előttünk áll, mint egy polgári időszak.

Ez is Isten kezében van. Nézzünk annak minden napjára egy Előtte való teljes felelősséggel.

Ámen.

Minden Magyar Keresztény és keresztyén honfitársamnak kívánok ez Új Esztendő kezdetén, lélekben való felemelkedést, sok áldást, békességet, és Istentől megáldott Boldog Új Esztendőt.

Bízd Újra Életed Krisztusra.


Tisztelettel és alázatos szívvel:

Dezső testvér Ausztráliából
23. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-25 12:44
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
KARÁCSONYI ÜZENET. 2009.


Textus: Filipi 2: 5-11.

Ünneplő testvéreink.


A karácsony ünnepének a legszembetűnőbb jellemző tulajdonsága, hogy ilyenkor mindenki számára valamiképpen érzékelhetően megnő a szeretet ebben a világban. Minden ember igyekszik karácsonykor valamit adni a magáéból, hogy a másikat megörvendeztesse, boldoggá tehesse. Sokat teszünk azért, hogy enyhüljön a lelki magány fájdalma, hogy ne érezze senki a testi szükség, az éhség, a ruhátlanság, a hideg nyomorúságát. De karácsonykor többet adunk magunkból is. Karácsonykor visszatartjuk a durva indulatokat, több türelem, szeretet és béke árad át a szívben, a családban, a világban.

Ez a lelkület, ha halványan, ha erőtlenül, ha ideiglenesen is, visszatükröz valamit abból, amire inti Pálapostol a Filipi gyülekezetet.

„Ugyan azon indulat legyen bennetek, ami volt a Jézus krisztusban”- más szóval legyetek olyanok, mint Ő, mert minden keresztyén életnek nem csak őspéldája, hanem ősforrása maga Jézus Krisztus, mert Rá tekintve futhatjuk meg földi pályánkat. Pálapostol Jézus testetöltésének, a karácsonynak legmélyebb titkát tárja fel. Az élő Isten, aki maga a Szeretet, és ez azt jelenti, hogy nem akar önmagában boldog, szent, igaz és halhatatlan lenni, hanem mennyei világa minden kincsét akarja ajándékozni, teremtményének az embernek.

Hogy Isten megossza az emberrel saját boldogságát, öröktől fogva való egyszülött Fiát, Jézus Krisztust elküldte erre a világra. Hogy bizonyosok legyünk felőle, hogy Isten fia a mi embertestvérünk lett, minden megnyilvánulásában is embernek bizonyult. Úgy született, mint minden ember, de Szentlélektől való fogantatása jelenti, hogy benne a tökéletes emberség és a tökéletes istenség elválhatatlan, azaz az isteni és az emberi természet együtt van. Dávid Fia, de nem a királyi bölcsőt, hanem a betlehemi jászolbölcsőt választja születése helyéül. Mindenek Ura, akinek a jöttét mennyei seregek dicsőítő éneke jelzi, mégis vállalja a menekült sorsot, amikor a hatalmi őrületben szenvedő Heródes üldözőbe veszi. A mindenség csillagai jelzik érkezését, Augusztus császárnak rendeletet kell kiadnia, hogy a prófécia beteljesedjék, de Ő harminc éven át mélyen elrejtőzik a történelem színe elől és az egyszerű emberek életét éli.

Környezete így ismeri: Jézus a názáreti ácsmester, József fia. Három évre terjedő nyilvános tevékenysége alatt, beszédeiben kijelentette Isten szeretetét az emberek iránt. Szólt az egyszerű emberekhez és a nép, vallási és politikai vezetőihez egyaránt. Mivel látták a nép egyszerű fiaival enni, akik nem tudták megtartani a rituális tisztasági szabályokat, és bement a megtérő vámszedő, Zákeus házába is, azt mondták róla a farizeusok:

„nagyétkű és részeges ember, a bűnösök és vámszedők barátja”. Ő volt a világtörténelemben az egyetlen ember, aki isteni erejével minden kísértésnek ellen tudott állni.

Van egy nagyon fontos szó a karácsony evangéliumában, ami még mélyebb értelmét tárja fel Jézus Krisztus emberré lételének: „Engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a keresztfának haláláig!” Ez az engedelmesség az Isten megváltó terve iránti következetes hűséget jelenti. Magára veszi az emberiség bűnterhét és ezzel elégtételt, bűnbocsánatot szerez mindazoknak, akik ezt kérik. Halálával és feltámadásával nekünk ajándékozta az örök életet. Azt az életet, amely eddig egyedül az Istené volt. Ezért mondja Jézus: „Aki énbennem hiszen, ha meghal is él! És soha örökké meg nem hal, mert átment a halálból az életre.”

Ilyen hatalmas távlatai vannak a karácsonynak. A testet öltött Isten Fia, az ember Jézus ugyanaz, mint a felmagasztalt Krisztus, akié a hatalom, mennyen és földön. Ez az Úr, (Jahve, Adonáj), hogy erre a névre minden térd meghajoljon: mennyeieké, földieké, föld alatt valóké és minden nyelv vallja: „Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” Karácsony tovább tart az ünnepek után is, mert karácsony után is lesznek áldozatos emberek, lesznek édesanyák és édesapák, akik saját kényelmükről lemondva vállalják a gyermekáldást. Isteni áldozatra csak Krisztus volt képes, de az Ő áldozata erejével élhetünk ugyan azon indulattal, mint ami volt a Jézus Krisztusban. Mi Krisztus követői fogadjuk el hát mindazt az örömet és boldogságot, amit az Isten Jézus Krisztusban megosztott velünk. Örömmel és reménységgel nézzünk a jövőbe, mert a karácsony folytatódik.

Ámen!


Kezdjük el együtt az imádkozást:

Bocsásd meg Urunk, hogy mi olyan hosszan tudjuk sorolni, hogy mi miatt nincsen okunk az örömre. Bocsásd meg, hogy olyan hosszú ideig számontartjuk a csalódásainkat, olyan sokféle keserűséget táplálunk magunkban, még a sebeinkre is büszkék tudunk lenni. Bocsásd meg, hogy eközben mindig csak lefelé nézünk a bajra, és nem vesszük észre a csillagot. Bocsásd meg, ha csak magunkra nézünk, meg egymásra, és talán még soha nem vettük számba, hogy mi mindent tettél Te azért, hogy igen nagy örömmel tudjunk örvendezni minden nyomorúságunk ellenére is.

Dicsőítünk Téged most minden nagy tettedért. Magasztalunk azért, hogy nem bűneink szerint cselekszel velünk, és fizetsz nékünk a mi álnokságaink szerint. Áldunk azért, hogy mindent megtettél felemelkedésünkért.



Köszönjük Jézus Krisztus, hogy aki Téged befogad, annak hatalmat adsz, hogy Isten gyermekévé legyen, mindazoknak, akik a Te nevedben hisznek. Szabadíts meg minket attól, hogy még mindig magunkban, vagy valami szerencsés fordulatban bízzunk. Szeretnénk egyedül Benned bízni, és egészen Rád bízni magunkat, szeretteinket, népünket, az egész jövendőt. Könyörülj meg rajtunk.

Kérünk Téged, hogy ragyogjál fel életünknek egén. Hadd ismerjünk meg Téged úgy, mint valóságos élő személyt, Akivel lehet beszélgetni, Akinek a szavára lehet építeni, Akit érdemes követni. Te adj nekünk terheinkhez erőt, bűneinkre bocsánatot, bosszúságaink között békességet, és azt az igen nagy örömöt, amire olyan nagy szükségük lenne azoknak, akik között élünk. Bocsásd meg, hogy sokszor mi rontjuk el az örömünket. Bocsásd meg, hogy árad belőlünk a keserűség, ami így Nélküled jellemző ránk. Legyen most az örömhír, az evangélium, örömszerzővé a mi életünkben.

Könyörgünk Urunk, azokért, akik úgy virradtak fel erre a mai napra is, hogy csakugyan semmi okot nem látnak, hogy örüljenek. Akiket félelem gyötör, akik fáznak, akiknek az otthonát lerombolták, az asszonyait megbecstelenítették, a fiait megölték, s még a reményét is elvették. Urunk, mi mindnyájan részesek vagyunk ezekben a bűnökben. Isten légy irgalmas nékünk, embereknek! És a Te szabadító kegyelmeddel Te vess véget mindennek a szörnyűségnek.

Kérünk, segíts, hogy elkezdjük a magunk kicsi körében a Tőled kapott örömmel való szolgálatot. Kérünk Téged, hogy ne múló hangulat legyen az, ami ezekben a napokban átfut rajtunk, hanem hadd legyen bennünk maradandó a Te szereteted. Az a szeretet, amelyik áldozatot is tud hozni másokért. Amelyik félre áll a másik elől. Amelyik keresztül tud lépni minden akadályon azért, hogy egyre közelebb kerüljön Hozzád. Ebben a törekvésben újíts meg és erősíts meg minket!

Könyörgünk Hozzád népünkért, nemzetünkért, annak vezetőiért. Könyörgünk az evangélium terjedéséért szerte a világon. És kérünk, Te adj nagy lelki ébredést az egész világon, de különös képen népünk körében, és használj fel minket is ebben a Te szabadító munkádban!

Ámen.

Áldott Karácsonyi ünnepet kívánva küldöm elmélkedésem a nagyvilág összes MAGYARJÁNAK!

Dezső testvér Ausztráliából



22. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-25 02:34
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41


Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz.
Jsir 3, 25
21. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-23 10:36
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak, és a Szentlélek Istennek!

Áldott legyen a Szent neve aki jön az Úrnak nevében, a mi Megváltó Jézus Krisztusnak legyen dicsőség hála és felmagasztalás, örökkön, örökké!


Ámen

Ároni áldás

"Istennek népe, az Úr áldjon meg téged és őrizzen meg téged. Világítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad, és könyörüljön te rajtad. Fordítsa az Úr az Ő orcáját te feléd és adjon Békességet"!

Ámen

Dezső testvér Ausztráliából
20. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-20 12:25
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41

19. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-20 02:05
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Advent 4. vasárnap. A teljes cselekedetekről.

Textus: Jel. 3,1-6

„A szárdiszi gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja AZ, akinél AZ Isten hét lelke és a hét csillag van: Tudok cselekedeteidről, hogy AZ a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik haló-félben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek AZ én Istenem előtt. Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád. De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt, mert méltók rá. Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki AZ élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről AZ én Atyám előtt és angyalai előtt. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!”

Advent időszakához egy csendes, befelé forduló várakozás tartozik. A karácsony fényei messziről már intenek felénk – és MI ITT vagyunk valahol fél úton. Odafordítottuk arcunkat, hogy megpillanthassunk valamit a világ világosságából, de lábainkkal még mindig a sötétben botorkálunk, mint a kora reggel útjára induló ember. Így élhettek a szárdiszi gyülekezet tagjai is, akiket megszólít a Jelenések igéje: „Tudok cselekedeteidről, hogy AZ a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik haló-félben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek AZ én Istenem előtt.”

Súlyos szavak ezek, kivált, ha azt is meghalljuk, hogy nem más mondja őket, mint AZ, akinél van AZ Isten hét lelke és a hét csillag. A megdicsőült Krisztusról van szó, aki Isten hét lelkével, vagyis erejével teljes, és ő kezében tartja azt a hét csillagot, hét bolygót is, amit AZ emberek akkoriban a földi élet végső meghatározóinak hittek. Itt most azonban AZ beszél, aki erősebb még a sorsnál is – hiszen AZ ember földi sorsa a tulajdonságaiban van megírva. Amilyen a természetünk, ha úgy tetszik, a konstellációnk, olyan lesz AZ életutunk. Hányan küzdenek a sorsukkal és nem értik azt, pedig csak a tulajdonságaikat kellene közelebbről megvizsgálni, és mindjárt mindent megértenének. Egyetlen út van arra, hogy a saját tulajdonságaink fölé emelkedjünk, és ez a Krisztusban való élet. Most is ő szól hozzánk, amikor AZ ige arról beszél, hogy fel kell ébrednünk és meg kell térnünk, mert a cselekedeteink nem teljesek Isten előtt. Vannak körülöttünk haló-félben levők, nyilván lelki értelemben, és MI nem tudunk rajtuk segíteni, mert nekünk AZ a nevünk, hogy élünk, miközben halottak vagyunk.

Minden ember életének lehetnek szép látszatai. Lehetnek ezek sikerek munkában, hivatásban, amit AZ emberek elismernek, lehetnek akár még vallásos cselekedetek is, de ha csak díszes rátétek, amik elfedik azt, ami alatta van, akkor jobb szembenézni velük. Az a neved, hogy élsz, még jobb is vagy másoknál bizonyos dolgokban – de vajon AZ, ami alatta van, azt lehet-e életnek nevezni? Mert aki a kezében tartja még a hét bolygót is, azt nem lehet szép látszatokkal kifizetni. Ő látja, hol állunk, és nem kevesebbet, mint AZ igazi életet kéri rajtunk számon. Ébredj fel, mondja, térj meg, és NE áltasd magadat, hogy minden rendben van, amikor nincs meg benned AZ igazi élet. Nem találtam cselekedeteidet Isten előtt teljesnek.

Igen, a teljesség. Különös szó, amit ma sokan használnak, szinte divatos is. Emberek beszélnek teljességről, de nem mindig tudjuk, mire is gondolnak. Az első jelentése nyilván AZ, hogy valami „teljesen AZ, ami”, mert maradéktalanul kitölti a maga nemének minden lehetőségeit. Egy fiatalokat megcélozó rádióadó például így hirdeti magát: „Nagyon zene.” Ha valami teljesen AZ, ami, AZ tényleg emlékeztet bennünket valami teljességre, de vajon erről van-e szó, amikor a Bibliában a „teljesség” szót olvassuk? Úgy hiszem, talán mégis valami többről.

Pedig a világ is ismer olyan teljességet, ami kibillenti AZ embert abból, ami van, továbblöki eredeti állapotából, és ez már valóban különös és fontos dolog. Amikor valami már nem csak hat ránk, nem csak elbűvöl, hanem arra is késztet, hogy önmagunkon túlemelkedjünk. Ami ilyen eksztatikus hatású, AZ már valami titokzatos, talán életen is túli erővel köt össze bennünket, és AZ ilyen élményeket mindig számon is tartjuk. Amikor egy erő túllendít minket a köznapokon, és valahol máshol landolunk, mint ahol egyébként tanyázni szoktunk, például „AZ Isten kertjében…” – ahogyan egy mai vers mondja. (Kiss Tibor: Most múlik) De a Bibliában még ennél is többről van szó, amikor a „teljesség” szó elhangzik. Ott arról van szó, amikor a „teljesség” szót kimondják és leírják, hogy valami megtelik azzal a tartalommal, amivel meg kell telnie, hogy betöltse a maga örök rendeltetését. Ezzel a tartalommal pedig egyedül Isten tud megtölteni bármit. Ő töltötte be AZ „istenség teljességével” Jézust (Kol. 2,9), és ő tölti be a maga teljességével AZ anyaszentegyházat is (Ef. 1,23). És ha ő nem tölti be AZ egyházat a „maga teljességével”, akkor AZ anyaszentegyház egy érdektelen társadalmi egyesület csupán. Amint azonban valósággá lesz, hogy „Itt van Isten köztünk” – akkor hirtelen valami egészen másról van már szó, nem pedig egy jelentéktelen társadalmi klubról. Akkor ott elkezdenek emberi életek megújulni, vigasztalást merítenek a vigasztalanok, megtisztulnak a tisztátlanok és feltámadnak a haló-félben levők. És az emberek cselekedetei elkezdenek „teljesek” lenni Isten előtt.

Hogy értsük ezt? Lehet bármi is teljes Isten előtt? Luther Márton egyik kedvenc szófordulata volt ez az „Isten előtt” – latinul „coram Deo”, ami nála a dolgok legőszintébb és legleplezetlenebb megvizsgálását jelentette. Amint odaviszünk valamit Isten színe elé – és ott hirtelen kiderül egy esetleg szépen elkészített tervről, hogy valójában önzés és keményszívűség kovácsolta. Kiderül egy szép látszatról, hogy mi van mögötte. Kiderül a magunk nagy igazáról, hogy lehet ugyan benne igazság, de szeretet esetleg semmi nincs benne – és ha szeretet nincsen énbennem, akkor semmi vagyok. Minden cselekedetünkről Isten színe előtt derül ki, hogy mi az igazi tartalma, és mi azért bújunk annyit ő előle, mert nem szeretjük, ha lelepleződnek a dolgaink coram Deo – vagyis az ő színe előtt állva.

Lehet-e egyáltalán „teljes” bármilyen emberi cselekedet is Isten előtt? A Jelenések könyve eligazít bennünket ebben a tekintetben, amikor azt mondja, hogy „vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt, mert méltók rá. Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt.” A ruha beszennyezése a Bibliában mindig a kicsapongó emberi kapcsolatokra való utalás, a fehér ruha pedig a tisztázott emberi viszonyulásokat jelenti. Lehet élni így is, meg lehet élni úgy is – de az Élet Könyvéből kitörli magát az, aki úgy él, mondja az ige. Mert az egyszerű tisztesség, vagyis a saját emberi telhetetlenségünkre mondott „nem” is már olyasmi, amit az, akinél Isten hét lelke, meg a hét bolygó is van, „teljesnek” ítélhet. Amiben pedig nincsen semmi látványos nagy helytállás, csak egyszerűen ott van valaki a maga helyén, és mint az őrök a reggelt, várja ő is az Úr érkezését, és nem hagyja el a maga helyét. Ezt a csöndes várakozást kívánom, az Úr érkezésére való áhítatos odafigyelést, minden adventet ülő testvéremnek. „Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom az ő ígéretében. Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.” (Zsolt. 130,5-6) A helyes élethez sokszor nem is kell több, csak egy kicsit több türelem, egy kicsit több csendes várni tudást. Ha úgy tetszik, egy kicsit több és valóságosabb advent.

Akinek pedig ez a dolog nem kell, vagyis aki nem akar megtérni és nem akar ráébredni arra, hol is áll ő valójában, annak furcsa dolgot mond a dicsőségben uralkodó. Úgy fogok eljönni hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, hogy melyik órában jövök el hozzád. A lelki éberséget elutasító, az érzékeny odafigyelést megtagadó embert tehát váratlanul és felkészületlenül éri az Úr érkezése – olyankor, amikor rendezetlenek az ügyei, és már nincs ideje változtatni ezeken – ezért az Úr érkezése már nem áldás lesz számára, hanem csak ítélet. Ahogy a költő mondja: „Élhettem volna gyönyörűen. De most a házak énbennem épülnek, és dübörögve énbennem dőlnek össze. Mindig magamon érzek egy nagy, égő szemet, és csapódom erre-arra. Pedig élhettem volna gyönyörűen.” (Ladányi Mihály) „Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád.” Emlékezni és megtartani azt, ami kaptunk és hallottunk. Milyen egyszerű tanács. Érdemes megfogadni. Amikor a Bibliát olvassuk, akkor is emlékezünk: az emberiség kollektív emlékezetével emlékezünk, amiben nem kevesebb, mint 3200 év tapasztalata szól hozzánk. Néha egyetlen mondat is elég lenne belőle lelki kenyérként, hogy ne haljunk éhen, hanem legyen lelki kenyerünk. Hiszen nem csak kenyérrel él az ember, hanem azokkal az igékkel is, amik Isten szájából származnak! (Mt. 4,4) És erre az igére még Megváltó Jézusunknak is szüksége volt.

De van az egyszerű tisztességen és helytálláson túl, ami azért mindennek az alapja, valami több és magasabb is, amit Isten előtt – coram Deo – „teljes cselekedetnek” lehet tekinteni. Ez a Krisztus valóságos követése, ami a mi esetünkben mindig áldozatot jelent. Áldozatot azért, mert mi áldozatnak gondoljuk ugyan, holott az lenne az egyedül helyes és magától értetődő alapállás, csakhogy mi már attól réges-régen elidegenedtünk. Valami olyasmit jelent az áldozat, hogy az ember odahagyja a maga egyszemélyes, önző és keményszívű alapállását, és hozzá fog gondoskodó és gyógyító módon élni. Az ember részéről az, hogy az élet valamelyik területét gondozza, nem más, mint eredeti rendeltetésének betöltése. Aki nem gondoskodik semmiről, annak valóban üres az élete. Egy perzsa bölcs szerint az, aki saját magának főz, tiltott dolgot követ el. Mert az ember arra van teremtve, hogy Teremtője szeretetét képviselje a gondoskodásra szorulók világában, és ha ezt nem tölti be, akkor nem teljesíti feladatát, hogy ne saját magát, hanem Teremtője jóságát képviselje ebben a világban. Amikor az ember a saját érdekeit képviseli toporzékolva, mint egy kisgyerek, hogy neki mi minden jár ettől az élettől, akkor éppen istenképűségét tagadja meg. Igen, a magunk érdekein túl valaki másnak, másoknak az érdekeit is képviselni a mi jelen világunkban mindig áldozat, mert annyira be vagyunk már rendezkedve arra, hogy védjük és képviseljük a saját egyéni érdekeinket. És abból kilépni és egyáltalán észrevenni a másik embert számunkra tényleg áldozat. Ha azonban valóban a Krisztus követői vagyunk, akkor ugyan meghalnunk nem kell már egymásért, mert azt ő megtette értünk egyszer s mindenkorra, de élnünk egymásért azért igenis kell. És ez tényleg olyan nagyon nagy áldozat lenne? Nem mondhatnánk inkább természetes állapotnak? Nem gondolhatjuk azt, hogy inkább az a természetellenes, hogy nem hozunk áldozatot? De igen, és erről beszélt nekünk ez az adventi ige itt a Jelenések könyvében, ami a szárdiszi gyülekezetnek szólt az első század végén. Lehet, és legyen is teljes a keresztyén ember cselekedete „Isten előtt” a tisztességben és a helyünkön állásban, ha úgy tetszik, a helytállásban. De még inkább az lehet, ha tovább is lépünk, és már tudunk áldozatot hozni – követve Mesterünket, magunkat nem kímélve. Az ilyen ember fehér ruhákat kap, és nevét felírják az Élet Könyvébe.
Így legyen. Ámen.

Tisztelettel és alázatos szívvel:

Dezső testvér Ausztráliából
18. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-15 01:30
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Megelégülve Istenben.


"Ó Isten, Te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjúhozik lelkem, Utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld. gy nézek Rád a szentélyedben, hogy lássam hatalmadat és dicsőségedet. Mert szereteted az életnél is jobb, ajkam Téged dicsőít. Ezért Téged áldalak, amíg élek, Nevedet Imádva emelem fől kezem. Mintha zsíros falatokkal laktam volna jól, úgy ujjong az ajkam, és dicsér a szám. Fekvő helyemen is Rád gondolok, minden őrváltáskor Rólad elmélkedem. Mert Te voltál a segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok. Ragaszkodik Hozzád lelkem, jobboldal támogatsz engem!" (Zolt 63:1-9)

Legelőször az tűnik fel ennél a zsoltárnál, hogy erőteljes, szinte érzéki, költői képeket használ: "Utánad sóvárog testem"- ezzel Isten jelenléte az ember valóságos, hús-vér életébe hatol be. Az ember teste és lelke a teofániának, Isten megjelenésének a helyévé lesz. Isten testet-lelket boldogító közelségének ez a leírása, amely utáni vágyat a kiszikkadt, kopár, víztelen földnek az élet adó víz utáni sóvárgáshoz hasonlítja a zsoltáríró, hatásosabb, mint a hálaadásnak, a bizakodásnak, a panasznak és a bizonyosságnak egyébként használatos kifejezéssel.

Isten működése testileg is érzékelhetővé válik: "mintha zsíros falatokkal laktam volna jól". Gyönyörűség ez az Isten-élmény, ez a bőséges, tékozlóan gazdagító közelség.

Isten szárnyainak árnyékában biztos menedékünk lehet. Jól jár az, aki ragaszkodik Istenhez. Ezt igazolja az Isten által Való megtartás: az a legnagyobb és legszebb dolog, ami az emberrel életében történhet. Ez az Istennel Való találkozás megbékélést és megelégíttetést eredményez, az Istenben való gyönyörködés testi és lelki gazdagságát.

Istennel betelni jó! Amint ez a zsoltárból világosan és szívderítően kitűnik: a világgal szemben az Istenhez ragaszkodó ember felértékelődik. Nyilvánvalóvá válik, milyen nagyszerű dolog Istennel betelve azt a felülmúlhatatlan teljességet érezni, ami éjjel is ébren tartja az embert, és elmélkedésre indítja mindazok felett, amiket Isten olyan tékozló gazdagsággal ajándékozott neki.

Tisztelettel és alázatos szívvel:

Dezső testvér Ausztráliából
17. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-13 01:09
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41

16. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-13 01:00
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Advent 3 vasárnap. Adventi látomás.

Lekció: Zsoltárok 130, 1-8
Textus: Jelenések 22, 1

„Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó, mint a kristály, s az Isten és a Bárány trónusából ered. A város főútjának közepén, a folyó két ága között van az élet faja, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak.”

A Jelenések könyve tele van titokzatos képekkel, amiket meg kell érteni, de mivel ez nem egyszerű dolog, sokan le is teszik ezt a könyvet és nem olvassák tovább, meghagyják a világvége váró rajongóknak, értelmezzék ők. Pedig ez a könyv egy hatalmas vigasztaló irat, ami akkor született, amikor javában folyt már a keresztyén-üldözés, és emiatt az evangélium ügyéről rejtjelesen, szimbolikus képekkel kellett beszélni, másrészt pedig nagyon is szükség volt a vigasztalásra, hogy a hívők helyt tudjanak állni hitükben a veszélyek közepette. Aki keresi ebben a könyvben, ma is megtalálja benne a hatalmas vigasztalást, ahogyan kétezer éve is megtalálták benne a keresztyének, és sorra kinyílnak a képek, érthetővé válnak benne a szimbólumok.

Azt is mondhatjuk, hogy ez a könyv egy adventi irat, hiszen a veszélyek közt élő emberhez szólva azt mondja: érdemes helytállni, érdemes hűségesnek maradni az evangéliumhoz, mert úgy egészen más jövő részese lesz az ember. Ez a jövő az ajtó előtt áll és zörget Jézus személyében, és mindenkihez bemegy és vele vacsorál, aki csak megnyitja számára az ajtót. Egy nehéz és üldöztetéses, nyomorúságos jelen az egyik oldalon és egy eljövendő Jézus a másikon. Fáradt, kiábrándult, talán fásult emberek az egyik oldalon, és adventi várakozás a másikon, hogy mégis eljön hozzánk az üdv teljessége egyszer.

A Jelenések könyve adventi üzenetek fűzére, amely nem csak a most következő karácsonyra mutat előre, hanem még tovább, a visszajövő Jézusra, arra, aki elhozza nekünk az üdv teljességét. Így olvasva ezt a könyvet megértjük, hogy bár most a régi farkastörvények uralkodnak az emberek között, de azért mégis csak előttünk áll, mint Jézustól megígért lehetőség az új ég és új föld. Mi azt látjuk, hogy a város tele van hazugsággal és erőszakkal, ő pedig azt mondja, hogy előttünk van az új Jeruzsálem, az eljövendő emberi közösség és lakóhely, amelyen nem lesz már átok. És látjuk az égből aláereszkedő mennyei Jeruzsálemet, amely olyan szép, mint a férje számára felékesített menyasszony, és azt halljuk róla, hogy ott még templom sem kell legyen, mert a Mindenható mindenütt jelen van benne, az utcákon, a házakban, és az emberek szívében.

Ugye, milyen más így szemlélni a jövőt, hogy ezek az ígéretek mind nekünk szólnak, számunkra elérhető, megtalálható dolgokról van szó – mert ez az Isten által nekünk szánt folytatás – és az advent pontosan arra való, hogy mi felkészüljünk erre, alkalmassá tegyük a szívünket ezeknek a hatalmas dolgoknak a befogadására. Igen, meg lehet újulni egy emberszívnek úgy, hogy valósággal új ég legyen a fejünk fölött és új föld a lábunk alatt. Meg lehet újulni egy közösségnek oly módon, hogy ott maga az élő Isten jelen lehessen és mindent betöltsön. Ezek az ígéretek tehát nem csak ígéretek, hanem mind valóságok, amint van, aki befogadja őket.

Ennek jegyében, rátalálva az élet vizéről szóló evangéliumra a Jelenések könyvében, első dolgunk az, hogy észrevesszük, a Biblia nem életellenes könyv. Persze, igaz az, hogy önkéntes és erkölcsi alapon álló önkorlátozás nélkül szétesik az élet, és hogy minél nagyobb valahol az élet habzsolása, annál kisebb a valóságos élet, ami marad, végül pedig már morzsák sincsenek belőle.

Elég sok ilyen életet lehet látni – valaki rohan és habzsol és szerez – és az egészről mégis azt látja végül, hogy nincs is sehol, amit keresett. De a Biblia mégsem az élet ellenében, hanem az élet oldalán szólal meg. Nem általában beszél az üdvről, hanem az életet, a mi itteni, mostani életünket akarja szebbé és tartalmasabbá, igazibbá tenni – ezért használ ilyen gyönyörű metaforákat is, mint az „élet vize”.

A nagy dolgok mindig egyszerűek, mondta valaki, és lám, az életről is ilyen egyszerű dologgal lehet a legtöbbet mondani, mint a víz. Az a víz tehát itt az üdv jelképe, ami mindenütt ott van, a földünk felszínének kétharmadát ez borítja, a testünk jó része víz, és néhány nap után meghalunk, ha nem jutunk legalább egy korty vízhez. A keleti uralkodók palotájuk legszebb ékességének mindig a vízmedencét szánták, ez volt középen, mert ez az elem közel hoz hozzánk valami egyszerű és nélkülözhetetlen dolgot, magát az életet. Ami azt is mondja számomra, és hadd ismételjem meg ezt, hogy sem a Biblia, sem pedig az élő Isten nem életellenes, nem irigyli az életet és nem akarja azt elvenni tőlünk, hanem egy jobb és értékesebb életről akar minket tudatni. Ezért az „élet vize”! Ezért az életfontosságú elem, a legegyszerűbb elem, a nélkülözhetetlen, köznapi elem, ami az üdv jelképe – mert Isten igenis az életet akarja. Ő szereti az életet és a saját szeretete tükrének szánta azt.

A napokban elgondolkodtam, amikor egy szerencsétlen mozdulattal sebet okoztam a kezemen, hogy lám, vérzik, aztán var lesz rajta, hegesedik és meggyógyul. És ezt nem csak az én kezem tudja, hanem egy kicsi féregnek is van valami csodálatos öngyógyító tudása, bele van valahogy építve, hogy egészítse ki ő is a sebet, ami rajta esett, forrassza csak be, pótolja ki, legyen újra egész, legyen újra egész-séges! Mert még a tudatlan féregbe is beleépítette a Teremtő azt, hogy amint ő maga egész, teljes, mondjuk így, hogy „önmaga”, úgy egy kicsi élőlény is akarjon és tudjon egész lenni, teljes, és önmaga! Ez az élet igazi méltósága, hogy minden egyes lény a végső nagy szeretet tükörképe, amely (vagy aki) őrá utal, Teremtőnkre.

Nekünk, embereknek egészen kivételesen nagy feladatot adott ebben. És ezért baj a zavarodott élet, a hamis élet, az önmaga alatt lévő élet, a meghasonlott élet, mert ezek cseppet sem a Teremtőt ábrázolják ki, csupán a mi saját egyéniségünket. Isten pedig az igazi életet akarja. Ő azért adta ennek a világnak Egyszülöttjét, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem - nem is akár milyen - hanem örök élete legyen! Ezért nem az égi harmóniákról és nagy mennyei lakomákról beszél nekünk a Biblia, amikor az üdvről tanít, hanem egészen egyszerűen az élet vizéről. Igyunk belőle egy kortyot és más lesz tőle az életünk – erről szól a Biblia.

Azt halljuk róla, hogy ragyogó, mint a kristály. Vagyis tiszta. A tisztaság mindig a szentséget jelképezi a Bibliában, de ha nem is megyünk most ilyen messzire, fontos dolog maga a tiszta víz is. Amit Isten ad nekünk italként - és ez az ő Lelke - az tiszta és szent. A világ nem kínál nekünk minduntalan ilyen tiszta italt. Sok a hamisítvány, sőt, rengeteg a megtévesztő ital is, az olyan szellemi táplálék, ami látszólag érdekes és fontos, valójában azonban rossz dolgokat hoz be az életünkbe. Amit Isten Lelke ad, az sosem táplál bennünk hamisságot, csalást, erőszakot vagy szeretetlenséget. Az élet vize olyan ragyogó, tiszta ital, mint a kristály.

Ezért mondja meg nekünk az ige, hogy miként tudjuk azonosítani ezt az italt, hogyan tudjuk megkülönböztetni más italoktól. Onnan, hogy az élet vize az Istennek és a Báránynak királyi székéből ered. Ott van a forrása, az élet vize ott buzog fel, ahol emberi lelket meghajolnak Isten és a Bárány királyi széke előtt. A hódolat és az alázat sok ember szívében megterem, de micsoda méltatlan dolgokra pazarolják ezt néha az emberek! Sztárokra, csodatevő mágusokra, nagy nevű vallási vezetőkre, néha meg tárgyakra vagy éppen állatokra is: és aztán se szeri, se száma a „királyi” trónusoknak, amiket emberek így állítanak, hogy azok előtt hódoljanak. A szívünk hódolata egyedül Istent és a Bárány Jézust illeti..

És emberi életek valóban új erőre kapnak, mint a sivatagi vándor, aki újra vízhez jut, emberi szívek megtisztulnak, családi békesség születik, régi neheztelések meggyógyulnak, újra lesz értelme a helytállásnak. Mert volt valaki, aki ott hódolt, ahol egyedül szabad és érdemes:
Isten és a Bárány Jézus trónja előtt.

S végül még egy fontos üzenet, ez a folyóvíz, ami a trónusoknál ered, az élet fáját táplálja. A fa az emberi élet jelképe minden népművészetben, sőt, még a Bibliában is. A bibliai Absolon például a nagy hajánál fogva akadt fenn egy fa ágain egy csatában, és így érték el ellenségei, akik átszögezték lándzsával. Szóval sokféle lehet a fa – de az „élet fája” az elveszett fa, amihez csak azoknak van joguk, akik győztek. Aki győz, enni adok annak az élet fájáról – olvassuk szintén a Jelenések könyvében (Jel. 2,7). Nincs olyan emberi élet, amelyben ne lenne ott az elveszett életfa vesztesége. Leginkább maga az üdv, az Isten-közelség veszett el, és ezért fontos azt hallanunk, hogy lehet úgy győzni – és éppen ezt adja nekünk Jézusunk – hogy újra méltók legyünk az élet fájáról enni.

„Paradicsomnak te szép élő fája, Ó, kegyes Jézus, istennek Báránya,
Te vagy lelkünknek igaz Megváltója – Szabadítója.” (337.ének 1. vers)


Ennek a fának még a levelei is gyógyszerek, a népek gyógyulására valók, olvassuk. Igen, Jézus meg tudja gyógyítani a történelmi sebeket, a régi rossz szomszédságokat, a komoly és súlyos bűnök ütötte, nagyon is fájó, fekélyes sebeket is. De csak azokban, akik az élet vizéből isznak. Ma erről hallottunk. Isten az életet akarja, a mi oldalunk áll: nem elvenni akar tőlünk, hanem adni, egy magasabb és igazibb életet. Ámen

Továbbra is kívánunk áldott adventi ünnepet, békességet hirdetve az emberek között.

Tisztelettel és alázatos szívvel:

Dezső testvér Ausztráliából


Áldás a magyarra


Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani!

Máskor is hevert már elkötözött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta, ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.

Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.

Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.

Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb...

Babits Mihály
(1938. nov. 2-6.)
15. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-08 13:31
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41



Régi magyar ÁLDÁS

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek.
14. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-07 14:40
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41




Imádkozzunk!

Istenünk, félve szólítunk meg téged, akit nem láthatunk emberi szemeinkkel, de tudjuk, hogy örökkévaló, szent és élő Isten vagy. Te tudod, hogy áthatja életünket a megszokás, és alig pislákol bennünk a remény egy sugara is, hogy egyszer minden mégis olyan igazi és ragyogó lesz, ahogyan azt te elgondoltad. Köszönjük ezt AZ adventi időszakot, amely egyetlen csöndes ünnep számunkra négy héten át, és amikor készülhet a szív a karácsony örömére. Adj nekünk most új hitet és új látomást, amely felemeli a szívünket és eltölt minket új reménységgel. Segíts minket, hogy Le tudjuk tenni a rosszkedvet, a kudarcokat, a szégyent és a hiábavalóság érzetét. Add meg nekünk, hogy szépen tündököljön bennünk AZ evangélium, és semmi más fontosabb NE is legyen most, mint Jézusunk ígérete, hogy eljön hozzánk. Erre készülünk, erre vágyakozunk, ez a MI adventünk, Urunk Jézus, jöjj el hozzánk! Ámen.

Dezső testvér Ausztráliából
13. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-06 01:11
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Advent második vasárnapjára!

Textus: Lukács 1. 28.

Az angyal belépve hozzá így szólt:
Üdvözlégy kegyelembe fogadott, AZ Úr veled van.

Azt gondolom, hogy AZ Advent a reményteli várakozásnak AZ ünnepe. A reménység van a középpontjában, s akinek nincs reménysége, hát hogyan is lehetne Adventje? És bizonyára ezen a vasárnapon is sok ezer szószéken a világon, vagy tízezrek, nem is tudom hány szószéken hangzik AZ adventi üzenet, AZ evangélium, a reménység üzenete.

Nagyon jó dolog ezt tudni, hogy a világ reményteli, a világ keresztyénsége minden kontinensen reménységgel tekint a jövő felé ezekben AZ órákban is. De nemcsak a templomokban. Nagyon sok Jövendölés hangzott el ebben AZ esztendőben is. Igen, ilyen gazdasági, politikai szlogenné lett a reménység, AZ idősebbek ebben nőttek fel, hogy eljön számukra valami nagy változás.

A múltkor kezembe került egy régi ifjúsági regény, amit valamikor a hatvanas évek elején olvastam, és abban éppen leírta, hogy 2000-esztendőkben milyen lesz a világ. És hát Pont olyan amilyennek elképzeltük, hogy mindenki nagyon boldog volt és minden volt, és hát ugye nemcsak a világnak ezen a felén voltak ilyen nagy-nagy várakozások, hanem a másik oldalon is, ez a bizonyos 2000-es esztendő ez egy ilyen bűvös varázsszó volt, hogy addigra már valamilyen egészen különös világ lesz.

És ugye újra és újra emlékeztetnek a tudósok arra, hogy egyszer megírták azt a híres könyvet, hogy versenyfutás a 2000. esztendővel, hogy igazából arról szól, hogy addigra elérjük AZ aranykort. Mert minden megvan hozzá.

Hát nagyon jó lenne, ha én is most tudnék ilyeneket mondani.Hogy reménykedjünk, mert jövőre minden olcsóbb lesz. Hogy milyen jó lesz, különösen miután csatlakozunk és így tovább, és hogy mennyire meg fog változni a világ, mert mindenhol AZ alkalmas emberek fognak ülni és így tovább.

Hát én azt gondolom, hogy felelősséggel ilyeneket nem mondhatok. Mit mondhatok akkor, milyen reménységről beszélhetek felelősséggel erről a helyről? Azt gondolom, hogy azt a reménységet hirdethetem felelősen, hogy Krisztus közöttünk lesz ezután is. Ez AZ adventi várakozásnak AZ igazi tartalma, amit AZ angyal mond: Üdvöz légy kegyelembe fogadott, AZ Úr veled van. És Mária történetén keresztül szólaljon meg most AZ adventi üzenet!

Először egy kevéssé ismert vonását emelném ki AZ ő történetének, nem nagyon gondolunk erre, mert a 2000 év egyházművészete, csodálatos festményei, a zene, irodalom, a költészet AZ gyönyörű szépen betakarja és tulajdonképpen eltakarja előlünk ezt a jelenetet, s a mai ember éppen ezért ezen keresztül képzeli el maga elé ezt AZ egész jelenetet, nos ez AZ, amit a kor teológusai nem tudtak volna elképzelni.

Elképzelhetetlen volt, AZ angyali üdvözlet ez egy roppant különös és roppant váratlan történet, hiszen abban AZ időben a nőket például nem köszöntötték AZ utcán, tehát ez szóba sem jöhetett, hogy valakit ilyen módon köszöntenek, vagy a magasabb istenismeretet azt elvitatták tőlük, hát hogyan hangzott abban a korban hogy egy angyali üdvözlet szólal meg Mária felé? Ebben egészen váratlan és egészen páratlan ez a történet, éppen ezért.

Tehát azt mondhatjuk, hogy Jézus korában egy nő, egy fiatal nő különösképpen, mindenképpen alkalmatlan edény a kijelentés számára. Elképzelhetetlen. Senki nem tud ilyent elgondolni és nem is hiszi el. Hát innen nézzük akkor ezt AZ eseményt, és mégis ez AZ alkalmatlan edény a világ reménységének hordozója. Nem azért, mert a helyzete olyan különösen kiemelkedő, hanem azért, mert AZ Isten kiválasztotta.

S ez AZ első üzenetünk, hogy AZ igazi reménység AZ Isten munkája és akciója. Az Úr veled van. A reménységnek sokféle hirdetése van, ahogy mondottam, vannak hivatásos reménykedők, AZ egyháznak is ez nagy kísértése, hogy állandóan reménykedik, de lélektelenül nem lehet reménységet hirdetni, nem lehet programokat, megújulásokat hirdetni, Mária reménysége AZ nem a hivatalosoknak a reménysége, hanem a választottaknak a reménysége.

És a MI számunkra ez a fontos. Mit is jelent AZ, amikor AZ Isten valakiben elkezd munkálni? Kiválasztja erre a csodálatos küldetésre, erre a helyzetre, hogy reménység születik benne.

A másik vonása ennek a történetnek: Mondhatjuk nyugodtan: Mária szégyenteljes helyzetbe kerül. Ha valakit eljegyeztek, AZ egész családnak, vagy AZ egész klánnak AZ kifejezetten a feladata volt, hogy a házasságig vigyáztak rá. Tehát meg voltak ezek a szokások, meg voltak ezek AZ erkölcsök, ha “megtörtént a baj”, ugye, mint mondani szokták, akkor meg is kövezhették. Gondoljunk csak arra, hogy ez mennyire realitás ma is ITT a Közel-Keleten, hogy most éppen próbálkoznak bizonyos szervezetek azzal, hogy Szaud-Arábiában legalább NE kövezzék meg (a XXI. században vagyunk), legalább NE kövezzék meg a szerencsétlent, kapjon valami enyhébb ítéletet.

Tehát emberi számítás szerint reménytelen helyzetben lett Mária a reménység hordozója. És hát, ahogy olvastuk már, és tudjuk, hogy egyedül Józsefnek a kiemelkedő embersége AZ Isten intésére AZ, ami őt megmenti a végső, súlyos sorstól.

Hát MI AZ üzenete ennek a sajátos helyzetnek? Az, hogy AZ Istentől kapott reménység AZ nem függ össze AZ emberi reménységeknek a keletkezésével, vagy elvesztésével. Talán ez a legfontosabb. Ez a legnagyobb ajándéka Adventnek, hogy AZ Istentől kapott reménység AZ elveszthetetlen igazából. A tőle kapott reménység akkor is megmarad, ha jól megy sorunk, meg akkor is, ha netán végletes helyzetbe kerülünk, Mária, -mondjuk így- társadalmilag ellehetetlenül, ugyanakkor azt mondja, hogy “Kegyelembe fogadott vagy, az Úr veled van”. Micsoda feszültség van ebben a két mondatban, illetve ebben a helyzetben és abban ami üzenetet kap Mária felülről.

Ettől a pillanattól kezdve már nemcsak egy reménykedő ember, hanem ő a reménységhordozó. És szabad nekünk ezt nyugodtan önmagunkra alkalmazni. Ha valaki meghallja az angyali üdvözletet, az igét, az igehirdetést, amelyet a gyülekezet angyala vagy angyalai mondanak -a Jelenések könyve szavaival szólva- abban valami felülről jövő megfogan. Isten különös kegyelme az, amikor az Ige így megragad valakit.

A hívő nép az tehát várakozó nép, de mondhatjuk ezt is nyugodtan, hogy egyben “várandós” nép is. Valamit hordoz magában, amit nem hordoz magában a világ. Reménységet hordoz, amelyik egyszer valóra válik, megjelenik ebben a világban. Mária, mondjuk egzisztenciális helyzetében meglehetősen súlyos, nehéz helyzetében hordozza már a Krisztust, a világ reménységét. És hát azt gondolom, hogy az adventi kérdés talán ez lehet, hogy:

Van-e bennünk ilyen élő reménység?

Hogyne lenne ilyen élő reménység bennünk, amikor nekünk szól az adventi üzenet, az angyali üzenet, hogy az Úr veled van. Üdvözlégy kegyelembe fogadott. Ez szól ma nekünk. Hogyne lenne bennünk akkor ilyen reménység?

Hogyan lesz ez nyilvánvalóvá? Azt gondolom, hogy legalább egy ember van a világon, aki számára én reménységet hordozhatok. Mert egyetlen ember is elég ahhoz, hogy a bennem megfogant reménység, az Isten Szentlelkének, Igéjének ez a munkája egyszer csak láthatóvá legyen rajtam, ahogy az apostol mondja, hogy a Krisztus élete láthatóvá legyen mirajtunk. Azt hiszem, hogy itt az a lényeg, az a fontos, hogy a hívő emberben valamifajta fordulat áll be, valamifajta szerepcsere, reménykedem és elveszhetnek a reménységeim, a reményeim azok kiszolgáltatottak a sorsnak, tegnap még egészséges voltam, és egyszer csak közlik velem a rossz hírt, tegnap még minden rendben volt, mert volt munkám, s egyszer csak kiderül, hogy nincs rám szükség -ezek azok a remények, amelyek kiszolgáltatottak.

De mit jelent ez a bizonyos szerepcsere? Azt, hogy nem reménységeket várok, hogy majd beteljesednek, hanem azt, hogy hordozom én magam, hordozom ezt a reménységet, akkor is ha belekerülök valami végletes helyzetbe. Mégis lehetek másoknak a reménység hordozója.

Tehát a reményhordozás az szolgálat. Csodálatos nagy szolgálat, az Istennek nagy ajándéka. Valakik számára hirdetni a reménységet, mondhatnám így is, ilyen egyszerűen, hogy tartani benne a lelket. Észre sem vesszük, hogy milyen erők szabadulnak fel bennünk, észre sem vesszük, hogy milyen nagyszerű dolgokat tudunk tenni, amikor reménységhordozók vagyunk. Nagy bizonyságtételek születtek és olvashatjuk ezeket, azoktól a lelkészektől, akik ugye most sorban megírják az emlékirataikat, kik megjárták a lágerek poklait Ukrajnától, Duna-Deltától keresztül mindenhol, és elmondják, és ez nagyon fontos, és ez az egyik nagy üzenete ezeknek a visszaemlékezéseknek, hogy ha valaki arra nézett, hogy milyen rettenetes az én helyzetem, nincs remény, az elpusztult.

Aki fölfedezte, hogy a túlélés önmagában kevés, azért a másikért, akinek nincs reménye, ha én tudok reményt önteni belé, tartani tudom benne a lelket, akkor élek és éltetek. Nagy bizonyságtételek voltak, és bizonyságtételek ezek ma is.

Az ilyen ember, ezt jelenti az, hogy reménységet hordozok. Mit mond Mária az angyal üzenetére? Íme az Úr szolgálóleánya, történjék velem a te beszéded szerint. Tehát elfogadja a helyzetét, és ebben lesz hordozója a reménységnek, amikor azt tudjuk mondani, hogy “Legyen meg a Te akaratod”, vagy “Legyen a Te beszéded szerint”, akkor nem beletörődtünk a sorsunkba, hanem akkor leszünk igazán reménységhordozók.

Hiszen akkor az Isten akarata elkezd a mi életünkben munkálkodni, az pedig mindig reménységet jelent. Biztos lehet a mi reménységünk. Ez a szolgálatunk, mondjuk így, hogy a Mária-szolgálat ebben a világban: valakinek, vagy valakiknek reménységhordozóvá lenni, Krisztust hordozni ebben a világban. Azt kívánhatjuk magunknak, hogy erősödjünk meg ezen az adventben, ebben a karácsonyban, abban a reménységben, amelyet az Isten adott a mi szívünkben.
Ámen.

Áldott Adventi ünnepet kívánva küldöm ismételten Adventi elmélkedésem.

Dezső testvér Ausztráliából
12. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-03 21:15
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy annyi, de annyi okunk van az örömre, mert te kegyelmeddel mellettünk állsz, és így amibe belefoghatunk, azt a te segítségeddel folytathatjuk és be is végezhetjük.

Köszönjük e földi életünk annyi ajándékát, és leginkább a helyrezökkent életet, a lelki gyógyulást.

Köszönjük, hogy magunk is törekedhetünk erre, és azt kérjük, hogy töltsd meg a mi üres szívünket tőled való, új Lélekkel, mennyei tartalommal.

Add, hogy hitünkkel belekapcsolódhassunk még az angyalok örömébe is, az adventi várakozásban, és itt a földön megjelenhessen az a tiszta öröm, amit azoknak adsz, akik a te közeledben vannak.

Segíts minket, hogy igazán megleljük végső lelki hazánkat már itt a földön, és egykor tenálad, az örökkévalóságban is. Tudjuk Urunk, hogy te a próbával együtt a kimenekedést is megadod, így imádkozunk hozzád beteg testvéreinkért.

Egy kislányért, KATÁÉRT, a kis testvérünknek most élete felől is kétségeskednie kell.

Kérünk, áldd meg az orvosokat, a gyógyszereket, és ha úgy kedves előtted, hozd vissza közénk őt, a családja körébe, ha pedig hozzád vezet az útja, adjál neki igaz, lelki megbékélést.

Kérünk Urunk, a most következő hét minden napjáért is, ne hagyd, hogy elforduljunk és elidegenedjünk tetőled. Adj nekünk megbékélést Te Veled, sőt, méltók legyünk a te ajándékaidhoz, és fölnőjünk a feladathoz, amit ránk bíztál, hogy egykor majd örömmel mondhassuk: “lelkemet a te kezedben teszem le, Uram!”
Ámen.

Dezső testvér Ausztráliából
11. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-03 12:00
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Dezső testvér Ausztráliából!

"Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy. a Te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem."
(Zsolt 23,1-4

Már csak 22 nap
10. hozzászólás
Létrehozva: 2009-12-03 01:33
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
Advent szép napjára!

"Óh lenne bár oltár szívem, s rajt illat füst imám"
"A Báránynak dicséretet, hálával mondhatnák"!


Dezső testvér Ausztráliából
9. hozzászólás
Létrehozva: 2009-11-29 12:56
Dezső testvér Ausztráliából
Hozzászólások: 41
János Ev 1: 19-28.

Efézus, 5: 14.

Ebben a felolvasott igében Pál apostol azt állítja.

a) A keresztyén ember egy álomvilágban él

b)Az ember nem néz szemébe AZ élet valóságának, saját vágyai szerint érti meg.

Pál szerint kortársai nem értették meg, hogy mit jelent keresztyénnek lenni. Ezért írja Le számunkra, hogy miben áll a keresztyén élet.


Jézus maga is sokszor korholta kortársait, hogy egy álomvilágban élnek, a törvény betartásával megelégszenek:

DE, betöltéséről, alkalmazásáról megfeledkeznek.

1) Ugyanilyen álomvilágban él a modern ember is, MI is.

De nem ilyen álom világban élt a Zsoltáros 40:1, 2, 3 amikor ezt mondja: „Az éneklőmesternek: Dávid zsoltára. Várva vártam AZ Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat. És kivett engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet”.

Akár otthon, akár a hivatalban fontosnak érezzük magunkat.

Ezért is oly sok a családi perpatvar, mindenki fontosnak tartja magát, talán egyik fontosabbnak, mint a másik.

Senki sem pótolhatatlan, csak egyedül Isten.

Ilyen képzeletvilág sokszor a karácsony is, hogy a Jászol szívmelegítő képe mögött, AZ emberi szívtelenség rejlik.

Amint AZ apostol mondja: álomvilágban nem jó élni, ideje, hogy felserkenjünk AZ álomból.

2) Mit jelent AZ, hogy felserkenni? Ugyan azt, amit Keresztelő János és később Jézus mondott: „Térjetek meg” Azaz: vegyétek észre keresztyén mivoltotok jelentőségét és igyekezzetek a szerint élni.

Úgy János, mint Jézus a vallásosokhoz fordult ezekkel a szavakkal, hogy figyelmeztesse őket. Más AZ Isten valósága, mint AZ ember csinálta valóság, kegyesség.

Isten nem megalkuvó’ Nem maga biztató, hogy „halogatja még AZ én Uram a hazajövetelt” akár mikor meghallhatjuk a számadásra hívó szavát.

Az adventi előkészület erre irányul, mert karácsonyra előkészítette AZ emberiséget Isten, de AZ ítéletre csak figyelmeztette.

3) A megtérésre, a felébredésre hívó szó, egy hatalmas biztatás. Isten lehetségesnek tartja, hogy életünket újból kezdjük. Az ember nemcsak fizikai értelemben tud megújulni, meggyógyulni, hanem szívében, lelkében és elméjében egyaránt.

4) Az álomból való felébredés azt is jelenti, hogy visszanézünk: Nem azért kell, visszanézzünk, hogy siratgassuk ifjúságunkat, hanem, hogy meglássuk mindazt, ami nem jól történt.

a) nézzünk vissza Isten megváltó kegyelmére, Krisztus értünk való áldozatára, és nyerünk új életet és új erőt.

b) Nézzünk vissza mások életére, a számtalan mártírokra, akik életüket odaadták hitükért.

c) Nézzünk vissza saját életünkre, abban is vannak bizonyára olyan alkalmak, amelyek Isten jelenlétére mutatnak.

Nem tudjuk a véletlen rovására írni.

Van tehát arra hármas bizonyíték, hogy Isten ITT járt és jár közöttünk. Ha Őt elfogadjuk, abból csak haszon származik:

Haszna lesz hitvesemnek, családomnak, barátomnak.

Adja Isten, hogy ez így legyen, legyen egy áldott karácsonyunk, és ragyogjon fel nékünk a Krisztus, aki eljövendő’ Ámen”



Áldott Adventi ünnepet kívánva küldöm ismételten Adventi elmélkedésem.

Dezső testvér Ausztráliából
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép