Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Fórum - Bibliaolvasó Kommentár
Keresztény Magyarország Portál - Fórum - Bibliaolvasó Kommentár - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Huba napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Koronázási jelképek
Feszület
Fórum

Oldalak: [1] 2345...Utolsó
2625. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-18 00:08
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
Péld 1, 20 • A választás lehetősége.

Nem a beavatottaknak szól ez a bölcsesség, nincsenek intellektuális feltételei. A megszemélyesített bölcsesség (ld. Bevezetés) a forgalmas helyeket keresi fel, hogy mindenkit hívjon. Valóságos utcamissziót végez. A kapuknál és tereken játszódott le a városi közélet. Tehát nemcsak a bűnös csábítás, hanem a bölcsesség szava is (a kapuknál ülő bölcsek, vének, bírák szája által, az apa, anya és nevelők közvetítésével) eljut mindenkihez. Jellemző az emberekre, hogy mégsem követik (Mt 7:14). Pedig a bölcsesség sürgetve hív (Meddig? 22. v.).
Mivel nemcsak a gonoszok csábítása (1:10kk.), hanem a bölcsesség intése is mindenkihez eljut, ezért mindenki felelős a döntésért. Így megérdemelten jön a büntetés azokra, akik rosszul választottak. A 22. v. három kifejezést használ azokra, akik elutasítják. Az együgyűek: tapasztalatlanok, nyitottak (4. v.). Az ő bűnük, hogy szeretik ezt az állapotot, nem hagyják magukat jó irányban befolyásolni. Ha nem hagyják, hogy a bölcsesség szüntesse meg tapasztalatlanságukat és fölvértezze őket, akkor törvényszerűen a gonoszság prédái lesznek. A csúfolók: cinikusok, akik már tudatosan gúnyolják ki azt, ami szent (Ézs 28:14–15; Zsolt 73:8–11). Aki ebben gyönyörködik, annak bűnössége nem vitás. A balgatagok: istentagadók. Életükben számításon kívül hagyják őt (Zsolt 10:4.11; 14:1).

Kincseket tudna adni a bölcsesség, ha követnék (23). Az elhangzott szó azonban hiábavaló volt (24–25), azért ehelyett figyelmeztetni, sőt fenyegetni kénytelen. Minden eszközt megragad arra, hogy megnyerjen. Erőteljes színekkel festi azok pusztulását, akik elutasították, sőt a bölcsesség káröröméről beszél. Akkor majd ő fogja gúnyolni a csúfolókat. A figyelmeztetés csúcsa: rádöbbennek majd a balgák, mi lett volna a helyes, meg is próbálják keresni (mégpedig buzgón, az eredeti szövegben a szógyök a hajnallal van kapcsolatban – már kora reggel keresni), de már késő lesz. (Vö. az Úr nevetésére a Zsolt 2.) Újra hangsúlyozza, hogy az az ismeret, amiről szó van, az Úr félelme (29. vö. 7) és hogy azt – egyelőre – választani lehet.
A 31–33 összefoglalást ad: az istennélküli élet egyenes következménye a végső pusztulás (Az út = életút, Zsolt 1:6), ezért követ el bolondságot, aki magában bízva Istent kihagyja a számításból; ugyanez pozitívan is igaz: a külső bajok között is nyugodt a bölcs, aki túl lát a jelen bajain és tudja, hogy azoknál nagyobb az Isten.
2624. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-17 00:20
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
Péld 1, 10 • Magasabb látókör.

Azért kell a tapasztalatlannak tudatosan kitennie magát a bölcsesség jó befolyásának, mert állandóan hat rá egy másik fajta befolyás. Ez ellen kell magát fölvérteznie, mégpedig úgy, hogy megtanul előbbre látni. A gonosz tett jó következményeivel csábítják (zsákmány, gazdagság), elbukhat, ha csak odáig lát, de megmenekül, ha tudja, hogy ennek az útnak távolabbi következménye bukás. A hívő nem korlátolt, mert nem csinálja ugyanazt, mint mások („Jöjj velünk!”), hanem inkább magasabbról lát. Ezt a gondolatot erősíti meg a bűnös fogalmának kifejezésére használt szó: „az, aki eltéveszti a célt” (ht’).

A Seol, az alvilág, az a hely, ahová a meghaltak kerülnek. Előbb-utóbb mindenkit elnyel. Ilyen mohók, veszedelmesek a gonosztevők. De saját magukra nézve is: a madarat sem lehet megfogni, ha a szeme előtt vetik ki a hálót, ők azonban tudatosan rohannak a vesztükbe. Nem fenyegetnek, hanem csalogatnak, de a bölcs meglátja a fenyegető veszélyt.
2623. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-16 00:04
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
Péld 1, 1 • A könyv szerzője és címe.

Ld. Bevezetés.

Péld 1, 2 • Használati utasítás a könyvhöz.


A bölcsesség: megfelelő eszközöket választani valamilyen cél eléréséhez (technikai és átvitt értelemben egyaránt. Ld. Bevezetés). A könyv célja, hogy eszközt, bölcsességet adjon az élet helyes éléséhez. Az élet ti. nem egyszerű dolog. Helyes folytatásához nem mindig az a megfelelő, ami pillanatnyilag a legkellemesebb. Ezért nincs a bölcsesség fegyelem nélkül. Ez nemcsak önfegyelem, hanem bizonyos tekintély elfogadása: az apáé, anyáé, tanítóé, végső fokon Istené. A fegyelem szó annak a világnak a fülével értendő, amikor az apa (nevelő) kezében még bot volt (13:24). Az élet döntések, választások sorozata: Értelmes az, aki helyesen tud választani. Az értelem szó a 2-ben tulajdonképpen a megkülönböztetés képessége.

Fegyelem és helyes megkülönböztetés által nyeri el az ember a magasabb értékeket: az igazságot, törvényt, egyenességet. Az igazság: a norma, a világban jelenlevő belső rend, a belső hajlandóság ezzel a renddel, normával összhangban állni. A törvény: ennek gyakorlati megjelenése: az Isten és emberek iránti kötelesség betöltése. Egyenesség: mindezt hátsó gondolat nélkül, nemcsak addig, amíg jogszabályok arra kényszerítenek.

Szükségük van tanításra az együgyűeknek, tapasztalatlanoknak, akiket még jóra és rosszra befolyásolni lehet (Zsolt 19:8; 116:6; Péld 1:22.32; 8:5). Ahogy egy szakmát az elődök tapasztalatának átvételével lehet megtanulni, úgy az életbölcsesség is a leszűrt tapasztalatok meghallgatása. Aki okos, még lehet tapasztalatlan. Még a bölcseknek sem szégyen a tanulás; hiszen mindig lehet továbbjutni. Talán úgy is érthetjük a 8-at, hogy aki még nem próbálta meg ezt a fajta bölcsességet, annak is érdemes a könyvet tanulmányoznia. (A bölcsességnek volt az erkölcstől teljesen független jelentése. 2Sám 13:3.) Az Úrtól való bölcsesség biztosabban vezet. Az irányítás (5. v.) talán hajózási szakkifejezés: a kormány kikötése a megfelelő irányba. A 6. versben a bölcsességirodalom műfajai, ld. Bevezetés: Bölcs emberek.

Péld 1, 7 • Az alapelv.


A 7. a saját korában talán védekezés a papi, prófétai irányvonal ellen: nem valami emberi, tisztán értelemre támaszkodó dolog az, ami következik. Kiindulópontja Jahve félelme (nem is az általánosabb ’älohim szót használja, hanem Izrael Istenének nevét). Szerkesztési alapelv is: a nem teologiai kijelentések ebből a szempontból értelmezendők. Ez a fajta ismeret (párhuzamosan áll a bölcsesség szóval, azonos jelentésű vele) magasabb szempontot ad a jelenségek szemléléséhez. De ez az erő, ez az ismeret: félelem. Vagyis több, mint egy a hatalmunkban álló sok lehetőség közül. A legősibb érzés, amit az ember átélt az istenséggel való találkozásnál, a félelem. Ebből az élményből származik az istenfélelem, az Isten iránti helyes magatartás és az ennek megfelelő gyakorlati élet szakkifejezése.
A balgák: nem annyira szellemi, mint inkább erkölcsi fogyatékosságot jelöl; az, aki nem számol életvezetésében Istennel. Istent, az életnek általa adott törvényeit figyelmen kívül hagyni: balgaság.

A nevelők elsősorban a szülők voltak. Sok fiatal terhesnek, vagy szégyenletesnek érzi, ha tanítják, pedig az díszére válik („Jólnevelt”). Ékszert a férfiak is hordtak (Gen 38:18; Ex 32:2; Jób 42:11). A tanítás főleg szóban történt, ezért: hallgasd = hallgass rá, kövesd, aszerint élj.
2622. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-15 11:47
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 16, 13 •

Intelmek következnek. Ezek a 13–14. v.-ekben egészen általános jellegűek: biztatnak a paruziára figyelésre (vö. Mk 13:37; ahol Jézus ugyancsak a grégoreite = vigyázzatok, őrködjetek felszólítást használja), a hitben megállásra férfiasan és érősen. Az előző, 15. fejezetben is a reménységben megállásra biztatta olvasóit (15:1–2.11.58). Emellett azt kéri, hogy minden szeretetben történjék köztük. Mintha a férfias erő kérésénél a pártoskodásokra és az eksztázisra utalna (egyik sem férfias tulajdonság), a szeretet ajánlásával pedig a „gyöngék” iránti kíméletre (8. r.). Ezután az elöljárók megbecsülésének témája következik. Ilyen volt Sztefanasz és háznépe. Ők voltak az első megtértek az egész Akhája provinciában (Róm 16:5). Pál maga keresztelte őket (1:16). Önként szép munkát végeztek a gyülekezetben: „a szentek szolgálatára rendelték magukat” (15b). Pál azt tartja, hogy akik ilyen kötelességtudóak a gyülekezettel szemben, azokkal szemben a gyülekezetnek is vannak kötelességei, elsősorban az engedelmesség (hüpotassésthe). Ez mindenkivel szemben fennáll, aki fárad és dolgozik a gyülekezetért (16).

Ezután azokról szól az apostol, akik a gyülekezet küldöttei és nála tartózkodnak. Az említett Sztafanaszon kívül Fortunátust és Akhaikost említi meg. Örül, hogy vele vannak (talán ők hozták el neki a gyülekezet levelét és most a válasszal mennek majd vissza), mert a gyülekezetben Pál távollétének hiányát betöltik (pótolják) vagy pedig más értelmezés szerint: hitük hiányát pótolják ki. Ez esetben a gyülekezetből hiányzó hitbeli kincsek náluk megvannak, az apostol ezt úgy tekinti, mint ami a gyülekezet hitének része. Jelenlétük Pál s talán az efézusi keresztyének számára: üdítő, pihentető, felfrissítő (anapeausan to emon pneüma – 18. v.)

1Kor 16, 19 •

A levél zárószavai a 19–24. versekben találhatók. Háromszor olvashatjuk a „köszöntenek titeket” kifejezést. A korinthusiakat elsősorban az ázsiai (értsd: Asia Minor római provincia) gyülekezetei köszöntik, azután az ismert házaspár: Akvila és Priszka (zsidókeresztyén sátorponyva-készítő iparosok, vö: ApCsel 18:2) és a – bizonyára tágas – házukban lakók. Néhány nyugati szövegvariáns hozzáteszi: „akiknél én is lakom”. Ez megegyezne az ApCsel 18 adatával. Végül „minden testvér” köszöntését adja át az apostol olvasóinak, arra buzdítva őket, hogy egymást „szent csókkal” köszöntsék. Ez a testvéri érzés kifejezése volt, adatunk van róla, hogy főként az úrvacsora előtt volt szokásban. Az itt következő néhány szó más tekintetben is az úrvacsorai liturgiára utal. Egyes magyarázók szerint azért, mert az apostoli levelet az úrvacsoravétel előtt olvasták fel. Előbb arról értesülünk, hogy a köszöntést Pál saját kezével írta. Ez lehet hitelesítő jegye a leveleinek (Gal 6:11; Kol 4:8). Nem tudjuk, hogy a köszöntés mely részeit írta ő, de talán az egészet.

A 22–24. versek megint tele vannak liturgiai vonatkozásokkal. Az „átkozott” = anathéma szó jelentése eredetileg: ami fel van téve az oltárra, tehát odaszentelt. (Héberül: khérem). Az egyházi nyelvben csak negatív a jelentése, az exkommunikációra, távozásra felszólító kifejezés volt. Ilyen felszólítás valóban elhangzott az őskeresztyén eükharistia előtt, amikor azt kérték, hogy a még meg nem kereszteltek távozzanak az istentiszteletről. Itt Pál az Úr szeretetét szabja meg kritériumként. Tehát mindenki maga dönthet, hogy vonatkozik-e rá az átok. A marana tha vagy maranatha kifejezés arámul van, az ősgyülekezet liturgiájából vették át a görögül beszélő pogánykeresztyének. Jelentése vagy: Urunk eljött, vagy: Jövel, Urunk (Jel 22:20). Ez az úrvacsora eszkhatológikus szempontja. Amikor elhangzott a 11:26b alapján a szereztetési igék után: „amíg eljövend”, a gyülekezet erre a marana tha-val felelt. A búcsúvétel utolsó pillanatában Pál az Úr Jézus kegyelmét kívánja s a saját szeretetét küldi a gyülekezetnek. Ez visszautal a levél elejére (1:3). A levél utolsó két szava egy név, mely gyülekezetnek, apostolnak egyaránt drága: Jézus Krisztus.
2621. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-14 00:04
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 16, 1 •

A jeruzsálemi elszegényedett gyülekezetnek szánt pénz gyűjtését nevezi itt logeia-nak az apostol. Erről más leveleiben is írt (Róm 15:25; 2Kor 8–9. r.; Gal 2:10). A szó a szakrális értelmű adományokra vonatkozott, de Pálnál nem kultikus, hanem szociális-diakóniai értelme volt: „a szentek” szükségeit szolgálta. Így nevezte az apostol a keresztyéneket általában (1:2; 6:2), de különösen is a jeruzsálemi ősgyülekezet tagjait (Róm 15:25; 2Kor 8:4). A nekik szánt pénzadományoknak kettős célja volt: segíteni akart vele a kirekesztettség szociális státusában lévő jeruzsálemi zsidókeresztyéneken, egyszersmind demonstrálni az ősgyülekezet és a pogánykeresztyének összetartozását. Az a tanácsa, hogy a korinthusiak vasárnaponként (a hét első napján) otthonaikban tegyék félre e célra az előző héten megmaradt pénzt, aztán egy idő után a külön-külön tartott adományokat gyűjtsék össze és az általuk választott, megbízható emberekkel küldjék Jeruzsálembe. Ha „méltó” lesz adakozásuk, azaz megfelelő összeg gyűlik egybe, akkor maga Pál fogja felvinni azt, a választott férfiak kíséretében. Kharis-nak nevezi (3) az adományt, ami ebben az összefüggésben minden kényszer ellentéte.

1Kor 16, 5 •

Az 5–12. versekben útitervekkel találkozunk. Pál általában levelei elején és a végén szól ezekről (vö. Róm 1:11.15; 15:22). Úgy tervezi, hogy Korinthusba nem a tengeren, hanem a szárazföldön (Macedónián) át fog menni, csak „átmegy” (dierkhomai) a köztes területeken, közben nem időz sehol sem, hanem majd náluk. Náluk akar áttelelni (parakheimasó), hiszen akkor már nincs hajózás és a hó fútta hágókon is nehéz és veszélyes a közlekedés. Megtudjuk, hogy a levél írásakor Efézusban (Asia római provincia fővárosa) van, s ott pünkösdig kíván maradni (ez az aratás ünnepe volt). A levelet tehát az év elején írja. Beszámol arról, hogy „nagy kapu nyílott” meg előtte, azaz széles körű missziói lehetőségek előtt áll Efézusban, azért nem akarja a várost még a korinthusiak kedvéért sem azonnal otthagyni (9). Ellenben elküldte Timótheust hozzájuk. (Timótheus nincs a levél küldői között, vö. 1:1.) A rövidesen közéjük érkező Timótheust a gyülekezet respektusába ajánlja, érezze magát közöttük félelmek és szorongások nélkül (afobós), megbecsülten. Olyan munkása ő az Úrnak, mint elküldője: az apostol. Ha pedig majd visszaindul tőlük: bocsássák el tisztességgel, addig pedig a vele lévőkkel együtt fogadják be (eltartását beleértve). Ami Apollóst, a képzett rétort (ApCsel 18:24) és az egyik korinthusi párt kedvencét (1:12) illeti, megkapta Pál a kérésüket, hogy próbálja rávenni Apollóst a Korinthusba utazásra, de ezúttal nem sikerült. Nem volt kedve közéjük menni most Apollósnak, majd el fog menni hozzájuk alkalmas időben (12). Pál itt Apollóst testvérének nevezi, kéri és nem parancsol neki, szabad döntési jogát tiszteletben tartja, és kikerüli a pártoskodás jóváhagyásának még a látszatát is (vö. 1–4. r.).
2620. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-13 00:53
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 15, 35 •

A 35–49. versek azoknak felelnek, akik nem tudják elképzelni, hogy milyen lesz a feltámadott test. A 35–44. v.-ekben a természetből vett analógiákkal találkozunk. Lehet, hogy „hogyan?” és a „milyen testben?” kérdéseit a korinthusi ellenfelek gúnyosan tették fel, azt remélve, hogy az apostol erre nem tud választ adni. Ezeket az okoskodókat viszont ő szólítja (egyes szám 2. személyben, vitázó félként) „te ostobá”-nak (36). Először a mag és a termés, másként a vetés és az aratás példáját említi. Az „elvettetik – feltámad” ellentét négy mozzanat szembeállításával élezi ki: romlandóság–romolhatatlanság, gyalázat–dicsőség, gyengeség–erő, „érzéki test”–„lelki test”. A psüchikon és pneümatikon jelzők megértéséhez 1Móz 2:7 segíthet (Élő lélek). A szöveg 45. v.-től ismét a kétféle Ádámról beszél. Az egyik a psüché hordozója volt csupán (az első Ádám), a második a pneüma hordozója, azaz Krisztus. Pál nem filozófiai anthropológiát tanít, kerüli az elvont definíciókat, ehelyett Isten tetteire mutat rá. A 39. v. az állatok teste különbségét említi, a 40k. v.-ek az égitestek anyagának, sugárzó dicsőségének (doxa) különbségeire mutatnak rá. Mindez halvány analógia a feltámadásra nézve (outós = így). Más lesz a feltámadott test, mint az elhalálozott, bár a személyiség kontinuitása megmarad. („Én” fogok feltámadni – tanítja Pál – bár megdicsőült testben.) Itt lesz fontossága a két Ádámnak. Halálunkig az elsőnek, feltámadásunktól a másodiknak a képét hordozzuk (49). Ők ketten máshonnan „jöttek” (földi az egyik, mennyei a másik), természetes hát, hogy nem mindegy, melyikhez tartozunk.

1Kor 15, 50 •

Az 50–58. versek a feltámadottak teste átváltozásának (allassó) szükségéről tudósítanak. Ez isteni szükségszerűség (dei = kell). Hiszen a test és vér (azaz a természeti ember) nem örökölheti Isten országát. (Pál nem „másvilágról” beszél, nem térbeli képzetei vannak a transcendenciáról, hanem az eschatonról, a történelem végéről szól.) Mindez hittitok (müstérion), de Pálnak van erről Istentől nyert kijelentése. A változások egy szempillantás alatt következnek be (ripé), de egyetemes kihatásúak lesznek. Amikor Krisztus visszajön, még lesznek, akik élnek. Ezek a halhatatlanságba, romolhatatlanságba változnak át. Akik pedig már halottak, azok feltámadnak. Szép hasonlattal élve: a romlandó (test) romolhatatlanságba öltözik, a halandó test pedig halhatatlanságba. Ekkor fog az ÓSZ-i ige beteljesedni: a legyőzött halálról, akitől elvétetett a fullánkja (Ézs 25:8 és Hós 13:14). Itt Pál himnikus hangvételű diadaléneket mond. Egyúttal saját teológiájának megfelelően egy lépéssel továbbviszi a prófétai képet: a halál fullánkja a bűn, ennek ereje pedig a Törvény. (Ha nem volna Törvény, nem ismernénk a bűnt, viszont az elkövetett bűn következménye a halál, vö. 1Móz 3.) A diadalének után még egy felemelő parainézis (intelem) következik: aki bizonyos a feltámadásban, az helytáll a hétköznapok munkáiban, tudva, hogy azok nem hiábavalók „az Úrban”, aki feltámadott és minket is feltámaszt. Ezért biztatja buzgó férfias munkára olvasóit. Aki a végső dolgok felől bizonyosságot nyert, annak a végső dolgok előtti dolgok sem közönyösek (D. Bonhoeffer).
2619. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-12 00:35
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 15, 12 •

E versekben már vitába száll Pál azokkal „a némelyekkel” Korinthusban, akik azt állítják: „nincs halottak feltámadása” (anastasis nekrón ouk estin), mely hamis jelszót négy ízben idézi az apostol ellenfelei szájából (12–13.15–16. versekben). Hirdeti, hogy Krisztus és az Övéi feltámasztása elválaszthatatlan és megfordíthatatlan sorrendű. Hiszen mindkettőnek ugyanaz a forrása: Isten újjáteremtő, a halálon is diadalmas ereje (1Kor 6:14). Ha a mi feltámadásunk, ami következménye Krisztusénak, nem létezik, akkor Krisztus feltámadása (mint előzmény) sem igaz. Aki tehát a halottak feltámadását tagadja, az nem hisz igazán – ha vallja is – Krisztus feltámadásában sem. A korinthusiak nem „természettudományos” meggyőződésből tagadták a halottak feltámadását, de még csak nem is egyedül a test megvetése vagy a lélek halhatatlanságának általánosan elfogadott hellenista eszméje miatt. „Pneümatikus” voltuk képzelt „befejezettségének” célhoz ért téveszméje miatt tartották a test feltámadását feleslegesnek. Pál ellenérveinek gondolatmenete visszafelé halad a vitatott kérdésekből kiindulva az elfogadott közös meggyőződés felé és bebizonyítja, hogy ha a következményt tagadjuk, akkor nincs jogunk vallani a kiváltó okot sem. Következtetései során hat esetben használja a „ha” feltételes kötőszót és összetételeit a „feltéve, de meg nem engedve” értelmében. Érvei: a halottak feltámadása nélkül tartalom nélküli (kenos) lesz az igehirdetés és a hit, hazuggá válik az igehirdető, bűneiben marad a keresztyén, megsemmisülnek (elvesznek) a meghalt hívők és „minden embernél nyomorultabb” a még élő hívők helyzete (14–19).

1Kor 15, 20 •

Itt Pál a feltámadás sorrendjéről (tagma) és végcéljáról (telos) ad tanítást. Minden Krisztussal kezdődött, mert Ő a zsenge (aparché) a halottak közül. E szó a görög kultuszi nyelvben volt ismerős, a gyümölcs első termését, az állatok első fajzását nevezték így, amiből áldozatot vittek. Ezért különösen szentnek (= Isten számára elkülönítettnek) tartották. Az Ószövetségben a zsenge Jahvét illette. Krisztus „az elaludtak” (koimaó) zsengéje, ez a kifejezés a klasszikus görög nyelvben arra utalt, hogy a halál nem végleges állapot. Pálnál speciális értelme: az Úrban elaludni, Vele közösségben halni meg (18). Az Ádám–Krisztus ellentétpár értelmét fejti ki a 21. verssel kezdődő gondolatsor. Pál ellentétes párhuzamba állítja Ádámot és Krisztust, s ezt sok részletre alkalmazza. Ádámban mindnyájan (az emberiséget értve ezen) meghaltak, Krisztusban mindnyájan megeleveníttetnek. Érdekes, hogy a 21. v.-ben az „ember által van a halál” tételnek nem az az ellentétele, hogy „ember által van az élet”, hanem „ember által” (ti. Jézus feltámadása) „van a feltámadás”. A 23–28. versek az eszkhatológikus események sorrendjét (tagma) mondják el. E sorrend: 1. Krisztus feltámadása (ez már megtörtént), 2. azok feltámadása, akik az Övéi, 3. a telos (a vég) megérkezése, amikor a mindent legyőző Feltámadott Krisztus lábai alatt hódolnak ellenfelei (Zsolt 8:7). Ezek közt az egyik a halál (26), mint a végső ellenség. Amikor Krisztus mindenen uralkodni fog, akkor – önmagával együtt – a meghódított kosmos-t Istennek veti alá (szép görögséggel: a neki mindent alávető Istennek), és így Isten lesz minden mindenekben. Pál trinitárius végkifejletben vetíti tehát elénk Krisztus győzelmét.

1Kor 15, 29 •

A 29–34. versekben két érvet találunk a test feltámadása mellett. Egyik az őskeresztyén gyakorlat, hogy egyesek a halottak sírjánál keresztelkedtek meg. A hüper prepozíció jelentése lehet: a halottakért (helyett), de lehet: a sírjuk felett. A hátterét ennek nem pontosan értjük, mindenesetre az apokrif Akták több ilyen esetet írnak le, de majd csak a 2. századtól. A másik érv Pál hősies élethalál-küzdelme Efézusban (e levelet is onnan írja éppen), ezt nem vállalta volna, ha nem lenne reménysége a halottak feltámadásáról.
2618. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-11 01:05
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 15, 1 •

E szakaszban Krisztus feltámadásáról ír az apostol. Ebben ellenfelei és vitapartnerei sem kételkedtek. Ezt tanúsítja a gyülekezet által elfogadott és vallott evangélium, ami által üdvözülnek is olvasói (1–2). A 3–4. versek igen régi hitvallást idéznek, amit maga Pál is úgy vett át az őskeresztyén tradícióból. Ez pedig az, hogy Krisztus: „meghalt és eltemettetett, feltámasztatott és megjelent”. Az első az Ő tette volt, a második az embereké, a harmadik Istené, végül a negyedik (intranzitív pass.) megint az Ő tette volt. Ezt a sűrített hitvallást két helyen kiegészíti az apostol: „a mi bűneinkért” és „az Írások szerint” szavakkal. Ebben a kiindulópontnak szánt hitvallásban senki sem kételkedett, aki a gyülekezet tagja kívánt lenni. Az 5–8. versek a feltámadott Krisztus megjelenéseit írják le. A sorban először Kéfás, azaz Péter (vö. a négy evangélium húsvéti tudósításával), utoljára pedig Pál következik. A Jakabnak történt megjelenéséről csak az egyik apokrif evangélium, az 500 testvér előtti megjelenésről azonban ilyen kifejezetten egyik sem tudósít.

Itt Pál szavainak fontos történeti értékük van, hiszen előbb keletkeztek, mint az evangéliumok. Feltűnő még, hogy Pál hallgat az asszonyok húsvéti szerepéről (Mk 16:1–8 és par.). Amikor Pál utolsó tanúként önmagát említi, ezzel szerénységét mutatja meg (ektrómá-nak, hibás születésűnek tekintve önmagát), és egyúttal öntudatát is látjuk, mert bizonyítja, hogy ő is apostol (Krisztus feltámadásának tanúja). Igaz, ez csak kegyelemből lehet az ő esetében, hiszen nem hűsége jutalmaként jelent meg előtte az Úr. Ellenkezőleg. Ő nem követte Jézust annak földi életében, azután pedig üldözte az Urat annak tanítványaiban, gyülekezeteiben. De ez a kegyelem nem volt hatástalan Pál életében, sőt többet munkálkodott a misszióban, mint az összes többi apostol együttvéve (9–10). Mindenképpen így lettek hívővé a korinthusiak, akár Pál, akár a többiek szolgálata nyomán (11).
2617. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-10 00:59
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 14, 26 •

Gyakorlati következtetéseket, rendelkezéseket és rövid összefoglalást találunk a zárószakaszban. A 26–33. versek a gyülekezeti élet változatos gazdagságát úgy próbálják megőrizni, hogy mederbe terelik azt. Az összejöveteleken „mindenkinek van”, azaz mindenki hoz magával a lelkében psalmos-t (talán saját maga által alkotott éneket), tanítást, apokalipsist, glossát (nyelveken szólást) és annak magyarázatát. (Ezekről a fogalmakról már volt szó.) Minderre az építés követelményét kell feltételként szabni. Ha glossolália hangzik el, az kettő, legfeljebb három legyen és meg kell magyarázni a herméneütés-nek, magyarázónak. Ahol az utóbbi kegyelmi ajándék hiányzik, ott a nyelveken szólni tudó hallgasson és egyedül magában beszéljen a mindent megértő Istennel. De a prófétai „felszólalások” számát is korlátozni kell: ketten-hárman szóljanak, „a többiek ítéljék meg” (szóljanak hozzá az elhangzottakhoz). Ha közben valaki más venne kijelentést, akkor a már régebben beszélők engedjék az újat is szóhoz jutni. Ebben akár mindenki részt vehet („hozzászólás” formájában), tanulás és vigasztalás céljából. A prófétai lelkületre jellemző, hogy hallgat a más szájából jövő prófétai szóra. Isten nem a rendetlenség ura, hanem a békességé (az egymással ápolt közösségé). Ez „a szentek gyülekezeteiben” (vagyis az apostol által alapított egyházakban) a szokás.

Ezt kövessék Korinthusban is. A 34–36. versek az asszonyoknak tiltják meg a beszédet (lalein, ami fecsegést, csevegést is jelent) az istentiszteleten. Nincsen ez ellentétben a 11:3–16-tal, ahol az asszonyok ruházatát, hajviseletét szabja meg szolgálatuk (ima, prófécia) közben? Nincsen a kettő közt ellentmondás, mert míg a 11. fejezetben a karizmát nyert asszonyok beszéd közbeni viseletéről szólt az apostol, addig itt a szolgálatot nem végző asszonyok „belebeszélését”, kérdezősködését tiltja meg az összejövetelek alkalmával. A kettő nem ugyanaz. Itt ugyanúgy az istentisztelet jó rendjét védi az apostol, mint néhány verssel előbb, amikor a negyedik vagy ötödik prófécia eltiltását kívánja, mert elég abból kettő vagy három. Megfigyelendő, hogy a 11. fejezetben az asszonyok hangos imájáról és prófétálásáról volt szó (ez nincs megtiltva, csak a hajviselet szabályozandó közben), itt pedig az asszonyok „beszédjét” tiltja meg, mely sem ima, sem prófécia, inkább „belebeszélés, kérdezősködés” volt. Ennek otthon van a helye. Pál a 36. v.-ben figyelmezteti a gyülekezetet, hogy nem náluk kezdődött az egyház, tehát mások szokásait is vegyék figyelembe. Ez fontos mindig a fiatal gyülekezetek esetében. A 37–38. versekből azt tudjuk meg, hogy ezek mögött magának az Úrnak a parancsa áll. A 39. vers tökéletes összefoglalása az eddigieknek: törekedjetek a prófétálásra, de ne tiltsátok a nyelveken szólást a fent vázolt feltételek mellett.
2616. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-09 00:07
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 14, 1 •

E szakasznak az a summája, hogy a prófécia nagyobb a nyelveken szólásnál, mert építi az egész gyülekezetet. Az 1. v. a 12–13. fejezetek összefoglalása: „kövessétek a szeretetet” (13. r.), „törekedjetek a lelki ajándékokra” (12. r.), míg a „de leginkább, hogy prófétáljatok” előrejelzi a 14. rész gondolatmenetét. A fejezet során meglátjuk majd, hogy a prófécia a gyülekezet (6. és 13. v.), Isten (14–19) és a kívülállók (20–25) szempontjából értékesebb a glossoláliánál. (Megjegyzés:: aki az alábbiakat csak a századunk végének pünkösdi vagy „karizmatikus” mozgalmai szempontjából olvassa, elítélő vagy felmentő választ várva arra, az nem fogja tárgyilagosan megérteni Pál szavait, mert saját kategóriáihoz akarja szabni azokat, holott azokhoz kellene szabnia saját kategóriáit. A 2. v. akouóját itt a „megérteni” igével fordíthatjuk: aki nyelveken szól, Istenhez szól, nem emberekhez, ezért az emberek nem értik, mert Lélek által szól titkokat. (A müstérion szóhoz ld. 2,6kk.-ben írtakat.) A 3–5. versek többször szembeállítják a prófétálót a nyelveken szólóval. Aki prófétál, az emberek épülésére beszél. (A gyülekezet egyik metaforája: épület, Isten temploma. A prófétáló ezt építi.) A parakaleó ige jelentése = vigasztalni, a paramütheó inkább: inteni, bátorítani. Mindkettő lelkigondozói terminus. Már az ÓSZ-ben is az intés és vigasztalás volt a próféták kettős funkciója. Aki nyelveken szól, az csak önmagát építi. Ez sem értéktelen, de a gyülekezet építése ennél nagyobb érték. Az 5. v.-ből kiderül, hogy Pál a fentiek ellenére akarja, hogy olvasói mindnyájan szóljanak nyelveken, de még inkább akarja, hogy prófétáljanak, mert „nagyobb” (nagyobb hatású, nagyobb szolgálatot végző) a prófétáló, mint aki nyelveken szól. Van egy kivétel a szabály alól: ha a nyelveken szóló meg tudja magyarázni saját szavait a gyülekezetben. A hermeneia (diermeneia) az antik világban hármasjelentésű: 1. a megformált beszéd, 2. a homályos dolgok magyarázata, 3. az isteni üzenet értelmezése, tolmácsolása. A 6. v.-ben saját, képzelt példáján mutatja be a nyelveken szólás hatástalanságát a gyülekezetben az apostol. Ha a korinthusiakhoz menne, nem a glossoláliával, hanem az apokalüpsis-szel (isteni kijelentés egy adott helyzettel kapcsolatban), a gnósis-szal (hitismeret), a próféciával (ld. 12:8–10 magyarázatánál), végül a tanítással (etikai útmutatások, a Jézusról szóló hagyomány átadása) lenne hasznukra. Ezek ui. mind érthető beszédek. A 7–9-ben a hangszerek működése példájával szemlélteti mondanivalóját. Dallam és ritmus nélkül, csupán monoton hangokat adva, a hangszerek hangja gyümölcstelen. Az aulos (fuvola) éles hangot adott, használták különféle extázist ajánló kultuszok, de a vendégségek, menyegzők során is. A kithara (pengetős hangszer, lant) viszont egészen lágy hangokat adott ki, az Apolló-kultusz kedvelt hangszere volt. Ha ezeken nem szólalt meg a dallam, csak hangot adtak, nem voltak hatással a hallgatókra. Ugyanígy a katonai kürt sem érte el a célját, ha nem riadót vagy éppen visszakozót fújtak rajta, csak érthetetlen hangokat csaltak ki belőle. A 10–11. versek az idegen nyelvek megértéséből veszik a példát. Ha nem tudjuk az idegen nyelvet, akkor a másik nép nyelvén megszólaló embert nem értjük. (A barbaros hangutánzó szó, az érthetetlen, zagyva beszéd kifejezésére, a görögök az idegeneket tekintették barbároknak.) A példákból az érthetetlen beszéd gyümölcstelensége válik nyilvánvalóvá. Ezért a korinthusiak törekedjenek a gyülekezet építésére és gazdagítására („…hogy bővölködjetek”, 12. v.).

1Kor 14, 13 •

A nyelveken szólásnak szüksége van a magyarázatra – derül ki e szakaszból. Aki nyelveken szól, ha másokat építeni akar vele, akkor imádkozzék azért, hogy azt, amit mond, meg is tudja magyarázni másoknak, akik a glossoláliát nem értik. Az imádság nyilvánvalóvá teszi Istenre utaltságunkat és elveszi a beképzeltség kísértését. „A nyelveken imádkozni” kifejezés azt sejteti, hogy a glossoláliának esetleg más formái is vannak, mint az önkívületben elmondott imádság. Ez utóbbiban az emberi lélek (pneüma) működik ugyan, de az emberi tudat (nous) kikapcsolódott. Ez „gyümölcstelen” (= haszon nélküli) a gyülekezetben. A 15. v. szerint mind az imádságnál, mind az éneklésnél szükséges a lélek és az értelem aktivizálása. Ez ellentétes a korinthusi közvélekedéssel, mely szerint minél extravagánsabb, különlegesebb valamely lelki ajándék, annál értékesebb. Pálnál ezzel szemben a szeretet és a gyülekezetépítés az értékmérő. Ezenkívül azt kívánja, hogy az imádság, éneklés és majd a hálaadás során ne csak a „lélek”, az ember tudattalan rétegei, de az értelem is, tehát az egész ember részt vegyen a lelki hódolásban. A 16–17. versek egy elképzelt, de mindennap megtörténhető esettel szemléltetik Pál mondanivalóját. „Ha te…” (ti. a levél címzettei), a gyülekezeti tagok csak a lélek által – az értelem kikapcsolásával – mondanának áldást akkor, amikor a gyülekezetbe belép egy beavatatlan (idiotés, laikus), akkor az nem tud majd szívből „ámen”-nel felelni az elhangzott imára, hiszen nem értette meg azt. (Szó szerint: „az, aki az avatatlan helyét, szerepét betölti”, nem érti az elhangzottakat.) Az idiotés a görög kultuszokban olyan istentiszteleti résztvevő, aki még nem tagja a kultuszt végző egyesületnek. (Itt olyan emberről van szó, aki a glossolália jelenségével kapcsolatban tájékozatlan.) Hiába imádkozott „jól” a nyelveken szóló, ha a másik ezáltal nem tud beépülni a gyülekezetbe. A 18–19. versekből kiderül, hogy Pál maga is gyakorolja a glossoláliát. Mégpedig „inkább, mint” olvasói. Ő azonban a gyülekezetben inkább öt szót szól értelemmel, mint tízezret glosszoláliával. Az előbbi esetben ugyanis másokat tud tanítani. Érdekes, hogy itt arra találunk utalást, hogy nemcsak imádkozni, de tanítani is lehetett a nyelveken szólás felhasználásával, bár egyiknek sem volt gyümölcse magyarázat nélkül.

1Kor 14, 20 •

A prófécia nagyobb, mint a glossolália, nemcsak gyülekezeti, de missziói szempontból is – tanítja az apostol. Itt tehát a nyelveken szólásnak a kívül valókra tett hatásáról szól. Szellemi nagykorúságra biztatja az általa „testvéreim”-nek nevezett, tehát velük közösséget vállaló gyülekezetet. (A frén = értelem, mint szellemi funkció, szemben a gondolkodás szervéhez kötött nous-szal.) Kéri, hogy olvasói szellemi értelemben ne legyenek gyermekek, csak a rosszaságban legyenek kiskorúak (naivak, ártatlanok), az értelemben tökéletesek legyenek. Ezzel a tökéletesség és az extázis össze nem illő, de Korinthusban összeszövődött, illegitim szálait bontogatja az apostol. Az értelem itt különösen a józan ítélőképességre vonatkozik. Kiderül, hogy a Szentlélek amennyire nincs szükségképpen ellentétben a testtel (vö. 6:12–20), annyira az értelemmel sincs ellentétben. Viszont a különleges iránti gyermekes, kritikátlan rajongással ellentétben van. A 21. v.-ben LXX-idézet következik (Ézs 28:11). Pál a „Törvényt” említi, bár itt prófétai az idézet. A prófétákat ui. a Törvény igazi magyarázóinak tartották, a rabbik pedig gyakran „Tórá”-nak nevezték az egész Ószövetséget. Ézs 28:11 eredeti (masszoréta) szövege az asszír beszéd idegenségét utánozta. A prófétát ellenfelei azzal vádolják, hogy beszédével legfeljebb a gyermekekre tud hatni. Erre feleli: Igaz, „dadogó ajakkal és idegen nyelven” beszél. majd Isten a néphez – ti. az asszírok és az általuk végrehajtott ítélet által –, de „így sem fognak rám hallgatni”. Pál ezzel azt akarja igazolni, hogy a glossolália érthetetlen beszéde sem fogja a hitetleneket meggyőzni. De ez esetben nem őket terheli a felelősség, hanem azokat a keresztyéneket, akik érthetetlenül beszéltek az istentiszteleten a hitetlenek füle hallására, ahelyett, hogy az azokat megszólító igehirdetést gyakorolták volna. Mindebből következik, hogy a glossolália ismertetőjegyül szolgál („jelül van”) a hitetleneknek, kizáró hatásában. A prófécia viszont az igehirdetésre figyelő hívőkhöz szól. A glossolália olyan ismertetőjegy, mely az addig hitetlennek vagy avatatlannak – ha megkapja ő is ezt az ajándékot – bebizonyítja, hogy ő is a gyülekezethez tartozik, a hívőknek viszont a prófécia ad jelet a hitetlenekről, amennyiben leleplezi szívük titkait, és ők is leborulva imádják az Istent. Így bizonyosodik be róluk (és nem nekik), hogy ők is hívőkké lettek. Ha – feltéve, de meg nem engedve – olyan helyzet adódnék, hogy az egész gyülekezet nyelveken szólna, akkor az oda belépő idegenek joggal vélnék, hogy az ott lévők őrjöngenek (mainomai = őrültként viselkedni). Viszont – ugyancsak feltéve az esetet – ha mindenki prófétálna, akkor a kívülállók gondolatai lelepleződnének és elismernék (térdre hullva) Isten jelenlétét a gyülekezetben. Nyilvánvaló tehát, hogy a misszió szempontjából a prófécia értékesebb, mint a glossolália.
2615. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-08 00:08
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 13, 1 •

E három versben öt ízben találjuk a „ha” kötőszót egy-egy feltételes mondat elején. Háromszor fordul elő a „szeretetem pedig nincs” kifejezés. Kétszer pedig a „semmi vagyok”, illetve „semmi hasznom abból” végkövetkeztetés szolgálja a mondanivaló döbbenetes hatását. Az itt szereplő „én” nemcsak az apostol, hanem egy típus, aki szeretet nélkül próbálna naggyá lenni a gyülekezetben vagy Isten előtt.
Mintha a 12. fejezet sorrendjéhez képest fordítottan szólna néhány kiemelt lelki ajándékról azért, hogy bebizonyítsa: még, ezek is értéktelenek szeretet nélkül. Első a nyelv, akár emberi, akár angyali (2Kor 12:4 szól az angyali beszédről). Szeretet nélkül a nyelveken szólás, de minden más beszéd is csupán hang, zaj, tartalom nélkül. Példaként a pogány, sőt extázist gyakorló szertartásoknál használt tompa hangú fémdarabra (chalkos) és a két darabból álló, összeüthető gongra (cintányér) utal, amit a harcban is használtak (az alaladzó ige harci kiáltás volt). Ezek csupán hangulatot teremtenek, esetleg bódulatot, extázist produkálnak, de nincs üzenetük, mondanivalójuk. A másik lehetőség a prófécia valamilyen magas foka volna. Láttuk az előző fejezetben, hogy a próféták a titkokat értették meg. De mit érne minden titokba belelátni szeretet nélkül? Megkérdezhetjük: a szeretet titkába betekinthetünk-e, ha bennünk nincs szeretet? Ez lehetetlen – adja meg az apostol a választ. Hát az a hit, mely hegyeket képes „áthelyezni” (methistanai)? Ha van bennem ilyen, szeretet pedig nincs, akkor „semmi vagyok”. A 3. vers olyan embert mutat be, aki vagyonát (hüparchonta) apránként, morzsánként adja oda másoknak eledelül (psómisó). Olyanra gondoljunk, akinél nemcsak a sajátjáról való lemondás képessége található, hanem még egy életet odaadó szegénygondozása is. Semmit sem fog érni ez szeretet nélkül. Az utolsó példa szövege vitatott. Lehet kaüchésomai-t olvasni, akkor jelentése: dicsekedni. „Ha testemet odaadom (ti. áldozatul), hogy dicsekedjem…”, akkor abból semmi hasznom nincs. Ha a helyes olvasat: „ha tűzre adom testemet”, ez akkor is többértelmű. Lehet ugyanis mártírium vállalása (vö. Dán 3; még keresztyén vértanúk elégetése akkor nem volt), de lehet önkéntes megengedése annak, hogy testünkbe a rabszolgaság bélyegét süssék. Szerintünk Pál erre gondolt, ugyanis ez illik legjobban a szövegösszefüggésbe: valaki apránként jótékonysági céllal feléleti a szegényekkel a vagyonát, végül önmagát is eladja rabszolgának (rabszolgabélyeget süttet magába), hogy saját testének árával is jótékonykodjék. De ez sem ér semmit szeretet nélkül!

1Kor 13, 4 •

Miután háromszor, egyes olvasatok szerint kétszer, említi az apostol az agapé-szeretet szót, felsorolja annak 15 (!) ismérvét. Először két pozitívat említ, ezt 8 negatív jellemzés követi (milyen „nem” a szeretet), majd négy pozitív tulajdonsága következik a szeretetnek „mindent” tárgyesettel, végül egy pozitívan negatív zárás: „sohasem” van a végén. A 4. v.-ben a szeretet két pozitív tulajdonsága, hogy hosszan tűr és jóságos. Az előbbi szó (makrothümeó) alig fordult elő a profán görög nyelvben, annál többet a LXX-ban, ahol Istennek azt a tulajdonságát jelezte, hogy ő visszatartja jogos haragját az emberek iránt. A jóságosság Pálnak egy másik levele szerint a Lélek gyümölcse (Gal 5:22). A nyolc negatív tulajdonság közül (persze ezek erkölcsileg mind pozitív jellegűek) az első, hogy a szeretet nem verseng. Látjuk, hogy most a korinthusi viszonyokra alkalmazott finom célzások következnek: ők voltak egymással versengő pártokra szakadva. A következő érdekes szó: perpereüó-dicsekvő retorikai teljesítmény, kevés tartalommal, hangutánzó jelleggel. Az üres, de fennhéjázó beszéd kigúnyolása. Ezután a felfuvalkodottság és a szeretet egymást kizáró voltával találkozunk. A szeretet nem fuvalkodik fel. Az 5. v.-ben az askhémoneó az illetlen, a jómodorral ellenkező (éktelen) magatartást jelöli. Ilyennek tekintette Pál a gyülekezetben az illetlen öltözék viselését, az egymással szembeni per indítását. Aztán azt is megtudjuk, hogy a szeretet nem keresi a maga hasznát. Nem úgy, mint a most tárgyalt nyelveken szólás, mely inkább csak önmagát építi. A következő kifejezés (ou paroksünetai) az ingerlékeny magatartás kifejezésére szolgál. Ha valaki mindig ideges reakciókkal felel a másik fél közeledésére, ott nincs jelen a szeretet mindent megváltoztatni tudó ereje. Az is idegen a szeretettől, hogy felrója a rosszat. Nem vezet „tartozik – követel” rovatot az elszenvedett sérelmekről. Semmilyen igazságtalanságnak nem örül – hiszen azt szeretné megszüntetni minél szélesebb körben –, de tud örülni, ha a valóság és igazság jut érvényre (6). A 7. versből megtudjuk, hogy a szeretet elhordoz (9:12; 1Thessz 3:1.5), illetve elfedez mindent, bizalmat ad az emberek közti kapcsolatban (tehát itt az egymás iránti bizalomról, nem az Isten iránti hitről van szó), reménykedik a másik előnyös változásában, és megmarad a teher alatt (hüpomonia).

1Kor 13, 8 •

Pál a himnuszt a szeretet állandóságának, megmaradásának hirdetésével fejezi be. A piptei ige szó szerint elesést jelent, itt a megbukás, érvényét vesztés jelentésével bír. De ilyen a szeretettel nem történhetik meg, mert az örökké érvényes. Ezzel szemben a prófécia egyszer érvénytelenné válik, hiszen mindig az időnek csak egy részletére vonatkozik. Mire betelik, addigra már letelt a további érvénye. A nyelvek megszűnnek, hiszen az a bűn következménye volt (1Móz 11). Az ismeret is érvényét fogja veszíteni, hiszen csak egy részét tartalmazza az igazságnak és nem annak teljességét. Ismereteink és prófétálásunk rész szerinti, hiszen a véges nem fogadhatja be a végtelent (Kálvin), és mi véges emberek vagyunk. Istenről alkotott fogalmainkba az Ő teljessége nem fér bele. De el fog jönni a teljesség. A világtörténelem a végéhez fog érni és eljön a teljesség az istenismeret szempontjából is, és akkor részletismereteinknek sem lesz már értelme. A 11. v. a kiskorúság és nagykorúság példájával világítja meg ezt. A kiskorú beszéde, törekvései és gondolkodása a kiskorú életkori sajátosságainak megfelelő. Ezt a normális fejlődés során a felnőtt elhagyja, „kinövi”. Ez a természetes. Gyengéd célzás ez arra, hogy a korinthusi pártoskodók, elbizakodottak, rendetlen életűek, kegyelmi ajándékaikon versengők még kiskorúak a keresztyénségben, bármennyire is túl jó véleménnyel vannak önmagukról. A 12. v. az ókori, fémből csiszolt, csak homályos (enigmatikus = talányszerű) látványt adó tükörről beszél: Így, tükör által látunk most, ha Isten dolgait vizsgáljuk. De egyszer eljön a teljesség. Akkor úgy ismerünk majd, ahogy minket ismer Isten: vagyis tökéletesen. Ez a keresztyén „ismeretelmélet”, vagy inkább ilyen a keresztyén reménység.

Befejezésül az apostol a „most”-ról, a jelenről szól. Három nagy értéket sorol fel, ezek: hit, remény és szeretet. Mindegyik nagyobb bármely eddig felsorolt karizmánál. A Lélek gyümölcse mindegyik. De a szeretet kiválik a három legnagyobb érték közül, mert „odaát” már sem hitre, sem reménységre nem lesz szükség, ha majd színről színre, közvetlenül látjuk Istent. A szeretetnek viszont ott is és akkor is meglesz a szerepe. Azért nem fogy el, mert mindig szükség lesz rá.
2614. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-07 22:28
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 12, 12 •

Milyen szerepük van a karizmáknak és a tisztségeknek Krisztus testében, a gyülekezetben? E versekben erre a kérdésre felel az apostol. A 12–13. verseket Krisztus testéről szóló hitvallásként tekinthetjük. Igaz, hogy képet, metaforát használ a sok tagból álló egy testről, de amikor alkalmazza az egyházra, elhagyja a hasonlatot és kimondja: a Krisztus is egy test, sok taggal. Tehát Krisztus nem olyan, mint egy test, melynek sok tagja van, hanem Ő egy test, sok taggal. Nem olyan, hanem: az. Ebbe a testbe csak új egzisztenciával lehet betagolódni: egy Lélek által belékereszteltettünk (ez nem a mi önkéntes csatlakozásunk), egy Lélekkel itattattunk meg. (Talán itt a másik sákramentumra, az úrvacsorára gondol, de lehet, hogy az azonos lelkületre.) Etnikai (zsidók és görögök) vagy társadalmi (rabszolgák és szabad emberek) ellentétek ebben a lelki testben nem akadályai az eggyéválásnak. Tudnunk kell, hogy a „test” hasonlatot az antik világban használták a görögök, legtöbbször egy birodalmat azonosítottak az egységet adó testtel. A zsidóknál pedig a test egy korporatív személyiség volt (pl. ősatyák), aki a sok tagból álló közösséget megszemélyesítette, képviselte esetleg már azok megszületése előtt.

A 14–26. versek a metafora kifejtését és annak tanulságait tartalmazzák, alkalmazás nélkül még a gyülekezetre nézve, de úgy, hogy abból már tanulni lehet. Megvan bennük az üzenet mind a kisebbrendűség, mind az elbizakodottság ellen. Aki önmagát nem meri a test részének tekinteni, mert ő nem olyan, mint a többi, annak a kézre irigykedő láb és a szemre irigykedő fül példáját mondja. Aki viszont másokat megvet, azokat figyelmezteti „a pozitív diszkrimináció” szükségére, azaz arra, hogy a gyengébb, kevésbé szép tagokkal gyengéden és szépen kell bánni. (Azokat ruházzuk leggondosabban például: 22–24.) A szakaszban 5 kérdést találunk, mely szónoki kérdésekre igenlő választ vár a szöveg, így: „dehogyisnem”. Dehogyisnem része x tagunk a testnek, ha nem is olyan, mint y. A 19–20-ban is szónoki kérdések vannak: ha csak egy tagból állna a test, hol volna a test? Az olvasótól azt a feleletet várja az apostol, hogy: milyen jó, hogy nem egy, hanem több tagból áll a test, hiszen csak így lehet test igazán? A 21. v.-től pedig annak lehetetlenségét bizonyítja, hogy valamelyik tagra ne lenne szükség a testben. Ha pedig minden tagra szükség van Krisztus testében, ki meri a másiknak azt mondani: rád nincs szükség? A tagok egymásrautaltsága látszódjék meg az együttszenvedés és együttes öröm indulatában. Hiszen maga Isten a test egybeillesztője (a sünkerannümi ige egybeillesztést, összevegyítést, együvé formálást jelent).

Ismeretes, hogy Kr. e. 494-ben – Livius történetíró följegyzése szerint –, amikor a római szegény nép (plebs) kivonult a szent hegyre a vezető rétegek ellen lázadozva, akkor Menenius Agrippa a nyomor ellen föllázadt tagok meséjével csillapította le őket. Seneca pedig, a korai császárság korában, az uralkodó testének nevezte az államot. Pálnál a test azonban több, mint az azt alkotó tagok közössége. Előbb volt Krisztus dicsőséges testének föltámasztása, fölmagasztalása, azután váltak az Ő testének tagjaivá a nevére megkeresztelkedők, akik a Lélek keresztsége által új természetet nyertek.

A 28–31. versekben a gyülekezeti tisztségeket találjuk. Az Újszövetség arról tanít, hogy a keresztyének mindegyikének ad a Lélek valamilyen karizmát. Ha ezek közül valamilyen különösen is közösségépítő és szükséges karizmát a gyülekezet valakiben felismer, úgy azt intézményesíti (ti. a karizma segítségével végzett szolgálatot) és azt gyülekezeti tisztségnek ismeri el (pl. kézrátétel, beiktatással). Ún. egyházi „hivatalokról” Pál még nem tud, de a pásztori levelek tudnak, és – ha nem is lutheránus hangsúllyal – de a református egyház is tud. Először az apostoli tisztet említi Pál. Ők voltak Krisztus feltámadásának tanúi, tisztük tehát egyetlenszerű, nem ismétlődő. Egy ideig a gyülekezetalapító tevékenységet hívták apostoli munkának az egyházban. Következő a prófétai tiszt. A próféta, mint láttuk, a gyülekezet Isten előtti állapotát mondta el igehirdetésében. Kijelentést kaptak Isten üdvtervéről (Ef 3:5), az emberi szív titkairól (14:24–25) és a jövőről (ApCsel 11:27–28). Ezután jönnek a tanítók. Ők a görög Ószövetség, a LXX keresztyén szellemű magyarázói voltak, megtalálva abban a messiási és Krisztusra alkalmazható jövendöléseket. Ezenkívül tanítottak a keresztyén erkölcsről, életvitelről a Tízparancsolat és Jézus törvénymagyarázatai szellemében. Az „erők” (vö. 10a) nehezebben azonosítható szolgálat, talán a démonűzéssel állt kapcsolatban. A gyógyítás ajándékáról már volt szó (9), voltak, akik erre különös ajándékot nyertek. A „gyámol” (Károli), „gyámolító” (ÚF) az eredeti szövegben olyan valaki, aki egy általam az egyik oldalán felemelt asztal másik oldalát emeli fel, tehát segítség a fizikai munkában (Czeglédy István). A kormányzás az egyház irányítását jelentette. A felsorolásban itt (is) a nyelveken való szólás az utolsó. Nem veti el ezt sem az apostol, de „a helyére teszi”. Neki ugyanis nem a különlegesség, hanem a hasznosság a szempontja a sorrendbe állításnál. Végül arra biztatja a korinthusiakat, hogy a „nagyobb” kegyelmi ajándékok után törekedjenek. Ezután egy minden más feletti utat mutat nekik a következő fejezetben.
2613. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-06 00:11
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 12, 1 •

A 12–14. fejezetek a lelki ajándékokról s azok szerepéről szólnak a gyülekezeti istentiszteleten. A probléma az volt, hogy a különleges, extatikus ajándékokat egyesek többre becsülték, mint az igehirdetést vagy a szeretetszolgálatot, ami külső megnyilvánulásaiban nem volt olyan „mutatós”, de a gyülekezetet jobban építette, mint a látványos formák.
Már az első szavakból látszik a témaváltás, a „peri tón” kifejezés, ami könyv vagy fejezetcím szokott lenni a görögben (vö. 8:1.4). Mivel a „pneümatikón” kifejezésről nem lehet megállapítani a nemét: jelentheti az ajándékokat, de magukat a pneümatikus embereket is. Voltak Korinthusban olyanok, akik a gyülekezeten belül különbséget akartak tenni „lelki” és nem lelki tagok közt, magukat természetesen az előbbiek közé számítva. Megint „testvéreinek” nevezi a címzetteket, mint már az előzőkben is (10:1). Amikor viszont azt mondja, hogy „nem akarja, hogy tudatlanok legyenek” a tárgyalt témában az olvasói, akkor arra céloz, hogy még tudatlanok és van mit tanulniok tőle. Láttuk, hogy az 1–3. fejezetekben az ismeret és bölcsesség túlértékelése, illetve azok ellen szólt az apostol, akik ezt a két tulajdonságot önmagukban túl sokra becsülték. Most viszont azokat szeretné józanítani, akik a pneümatikus (lelki) jelenségeknek tulajdonítanak a kelleténél nagyobb fontosságot. Itt is olyanokról volt szó, akik magukban fedezték fel a pneümatikus ajándékok bőségét. A 2. v.-ben pogány múltjukra figyelmezteti őket. Amikor abban az időben „néma” (azaz az élő Istennel ellentétben nem beszélő, halott) bálványokhoz hajtotta őket valamilyen láthatatlan erő, akkor is pneümatikus jelenséget éltek át. Csakhogy van pogány, sőt démoni pneümatizmus is. Nem a külső forma: elragadottság, átszellemültség, önkívület, testi kísérőjelenségek (hanyattesés, futás, sodródás) számít, hanem az, hogy milyen tartalmuk van a lelki jelenségeknek. Ez egyúttal azt mutatja meg, hogy a Szentlélek van ott valamilyen lelki jelenség mögött vagy tisztátalan lélek. A 3. v.-ben elmondja, hogy a Szentlelket úgy, illetve arról lehet felismerni, hogy összhangban áll Jézussal. Nem lehet Jézust átkozni (anathema) a Lélek által, csak Úrnak (kürios) mondani. Az utóbbi a legrégibb és legrövidebb keresztyén hitvallás, az előbbi lehetett: a zsidók exkommunikációs formulája, lehetett a pogány hatóságok követelése a keresztyénekkel szemben, amire azonban csak a hitehagyottak voltak hajlandók, s lehetett a keresztyén gyülekezeten belül egy olyan szomorú jelenség, hogy önkívületi állapotban kiáltott valaki ilyet. Mindhárom esetben biztos volt, hogy nem a Szentlélek ihlette ezt a kiáltást. Érdekes, hogy mindkétszer a „Jézus” és nem a „Krisztus” név szerepel a formulában. A Kürios Khristos-t (Krisztus: Úr) könnyebb volt kimondani, mint az inkább emberséget kifejező Jézus név után az isteni-uralkodói méltóságjelző „Krisztus” nevet.

1Kor 12, 4 •

E szakaszban az egyetlen Lélek sokféle ajándékáról szól az apostol. Amint a prizmán megtörve a fehér fény a szivárvány színeire bomlik, úgy mutatkozik az egy Lélek jelenléte az egyes keresztyének életében más és más színként. A diairesis szót nemcsak „különbség”-nek, hanem tervszerű elosztásnak is lehet fordítani, a 11. v.-ben bibliafordításunk már így adja vissza. Tehát a lelki ajándékokban a Lélek tervszerűen adta mindenkinek az ajándékokat úgy, hogy minden ajándék jelen legyen a gyülekezet életében, amire annak szüksége van. Senki ne birtokoljon túl sok ajándékot a többiek rovására, de senki se legyen, akinek egy ajándék sem jutott volna. Érdekes Pál szóhasználata. Eddig a „ta pneümatika”-ról, azaz a lelki megnyilvánulásokról írt, követve a korinthusiak szóhasználatát. Most ő alkot egy szót: kharisma (többese: ta kharismata), ami viszont kegyelmi ajándékot jelent. Tehát a gyülekezet vegye észre, hogy már csak azért sem lenne szabad dicsekednie a lelki megnyilvánulásokkal, mert azok egytől egyig kegyelemből adattak nekik. A 4–6. versek szép trinitárius hitvallásnak is beillenének, de fordított sorrendben, hiszen a pneüma megnyilvánulásairól van szó. Különbség van magukban az ajándékokban, de ugyanaz a Lélek. Különbség a szolgálatokban, de ugyanaz az Úr. (Mindig Ő az, aki szolgál.) Különbség van az erő-megnyilvánulásokban, de ugyanaz az Isten (az Atya), aki hatást fejt ki mindezekben. A 7. v.-ből megtudjuk, hogy mi a céljuk a kharismáknak: haszonra (sünferon) adattak. Összefoglalva: gazdagság és változatosság van a kegyelmi ajándékokban, akár a teremtésben. Hiszen mindkettőben a teremtő Szentlélek munkálkodott. Ugyanakkor ez nem válik zűrzavarrá, mert a Lélek tervszerűen gondoskodott az ajándékok szétosztásáról.

A 8–10. versekben egyenként találjuk a kegyelmi ajándékokat. Az „egyiknek…, másiknak” szerkezet kétszer, a „másnak…” szerkezet négyszer fordul elő a felsorolásban. Első két karizma: bölcsesség és ismeret. Az előbbi az Istennel ápolt kapcsolatból fakadó ajándék, utóbbi pedig a mindennapi életben az előbbinek az alkalmazása. Mindkettő meghatározza az ember magatartását, irányultságát, hozzáállását az élet feladataihoz, a gyülekezet szolgálatához. A „hit” itt nem az üdvözítő hit, nem ismeret, nem igaznak tartás, még csak nem is a bizalom, hanem a „teljes” hit, amely hegyeket mozgat. Minden gyülekezetben szükség van ilyen „merész” hívőkre! A következő két ajándék: a gyógyítás és az erő-megnyilvánulások (energémata dünameón). Előbbi a testi gyógyításban, utóbbi a gonosz erők elűzésében nyilvánul meg. Ennek lehet látványosan csodás és lehet észrevétlenül és csöndesen ható megjelenési formája. A gyülekezet nem mondhat le arról, hogy a gyógyítás eszköze legyen, akár az orvosi-lélektani szakértelem, akár a szeretetből fakadó és egészséget munkáló hatások sugárzása által: Ezután említi Pál a próféciát. Az újszövetségi prófécia olyan igehirdetés volt, mely a gyülekezetnek Isten előtti helyzetét tárta fel. Ezt „a lelkek megítélésé”-nek képessége követi. Nem más ez, mint a jó és rossz, igaz és hamis közti megkülönböztetés ajándéka, mely különösen fontos a plurális társadalomban, a sok vallásos „kínálat” közepette. Ezután jönnek a nyelvek „nemei”. A glosszolália = nyelveken való szólás jelensége ismert volt az antik világban, a keresztyénség előtt és azon kívül. Több pogány kultuszban a szertartás célja valamilyen önkívületi állapot előidézése volt, melyben némelyek úgy adtak ki hangokat, hogy maguk sem tudták, mit beszélnek. A keresztyén gyülekezetben viszont azért van a „nyelvek magyarázata” nevű ajándék, hogy tolmácsa legyen a Lélek által adott, de az értelemnek első hallásra fölfoghatatlan szavaknak. A 11. v. ismét hangsúlyozza, hogy minden ajándék a Lélektől van, aki ezeket tetszése szerint adja a hívőknek.
2612. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-04 01:08
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 11, 2 •

A szakasz első versében (2) Pál megdicséri a gyülekezetet a tőle átvett dolgok megtartásáért. A következő verstől (3) viszont a szakasz végéig a nők hajviseletéről van szó az istentiszteleten. Valószínűleg a korinthusiak azt a páli tanítást értették rosszul, ami Gal 3:27k.-ben van megírva arról, hogy Krisztusban nincs sem férfi, sem nő. Ezt biztosan Korinthusban is elmondta az apostol. Most azonban ezt az Isten színe előtti igaz tételt, ami arról szól, hogy az Istentől nyert üdvösség szempontjából nem számítanak az emberek közti különbségek, így a nemek sem; úgy alkalmazza a korinthusiak részére, hogy mindez nem jelenti, hogy a nemek egymás közt adják fel különbségeiket. A hajviselet s más szokások megcserélése a férfiak homoszexualitásának és az asszonyok prostituálódásának jele volna a kor megítélésében, ettől óvnak Pál szavai.

A fej (kefalé) itt a közvetlen függőség jelképe. A férfiak Krisztustól függnek közvetlenül, az asszonyok ellenben a férfiaktól. A fedetlen fej a közvetlen kapcsolatjele Istennel, vö. 2Kor 3-mal, ahol (7:12) arról olvasunk, hogy Mózes fején a lepel mutatta, hogy nem áll közvetlen kapcsolatban Istennel, vagyis lefedett fejjel jelenhetett meg Előtte. A férfiak viszont fedetlen fejjel állhatnak Isten előtt. Pál a teremtési rendre vagy sorrendre hivatkozik: Gen 3:27k. Ez nem a férfi és a nő egyenértékűségét vonja kétségbe, de egyformaságuknak igenis ellene mond.

A fátyolviseletet sok ránk maradt ókori sírkövön talált ábrázolás bizonyítja a nőknél. A himation (kendő) szabadon hagyta a nők arcát, de fejét fent és hátul beborította. Voltak persze, akik nem viseltek fátylát. Pál nem valamilyen konzervatív divat nevében szól. Nem általában beszél a fátyolviselésről, hanem konkrétan az istentisztelet idején a prófétálás vagy imádság közben viselt női fátyolviselésről vagy annak hiányáról szól. Kiderül, hogy ezt a szokást a korinthusiak csak újabban vették fel, amíg Pál másfél évig köztük volt, nem volt ilyen szokásuk. Ezenkívül a többi keresztyén gyülekezetben ismeretlen ez a szokás (16).

Miért fontos az apostolnak, hogy fátylat hordjanak a nők az istentiszteleten? 1. Nem akarja, hogy az Isten előtti egyenlőséget egyesek társadalmi lázadásra használják fel. 2. Nem akarja, hogy a levett fátyol miatt kísértésbe essenek a jelen lévő férfiak, hiszen még az angyalok is kísértésbe eshetnek, ha a nők nem viselik az Istenhez és férjükhöz tartozás „hatalmi jelét” (exousia). 3. Nem akarja a nemek különbségének egybemosását. A fátyol levételétől csak egy lépés volt a hosszú haj levágása (5). Ez pedig a hivatásos parázna nők jele volt, tisztes asszonyoknál pedig csak a teljes kiszolgáltatottság (pl. rabszolgasorsra jutás) eredménye lehetett. Ennek ellentétes párhuzama az volt, ha a férfi hosszú haját viselt vagy befedte a fejét fátyollal. Ezt csak a selyemfiúk és homoszexuálisok tették meg. Mindkét magatartás ellentétes a teremtési renddel, sőt a természet rendjével is (7:14).

A 11–12. versekben megint az Isten előtti egyenlőség gondolatát találjuk, itt a Gal 3:27k. teológiája érvényesül ismét: férfiak és asszonyok kölcsönös függősége és önállósága a Teremtő és Megváltó Isten előtt. Pál fentebb tárgyalt gondolatai tehát nem „korhoz kötöttek” – ez kibúvó lenne a megértés helyett részünkről –, hanem a 11–12. versekhez kötöttek, s azoknak egészen speciális esetéről szólnak, amit jó ma is komolyan vennünk. Hiszen lényegében ugyanazt mondják, mint az előző fejezetek, melyekben a bálványhús evése a téma. Azt mondják ui., hogy legyünk tekintettel egymásra a gyülekezetben, és ne botránkoztassuk meg sem egymást, sem a kívülállókat!
2611. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-03 00:08
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 10, 14 •

E szakaszban arra tanítja olvasóit a szerző, hogy hiába „nincsenek” (objektíve) bálványistenek, mégis démoni erőkkel kerül kapcsolatba, aki a bálvány oltárának vendége (akár mert részt vesz a pogány kultuszban, akár mert eszik a bálványnak áldozott húsból), hiszen a megszemélyesített természeti erők mögött démonok állnak, s az oltár maga, asztalközösség és életközösség velük. E szakasz elején az addig elmondottakból következő intés áll: „Meneküljetek a bálványimádástól!” (14). Ezután jön a biztatás: értelmesek vagytok, hát ítéljétek meg szavaimat: igazak-e! A „szeretteim” (14) és az „értelmesek” kifejezések kedvező húrokat pendítenek meg az olvasókban. A gyülekezet önmagát „értelmesnek” (4:10) tekintette, még Pállal szemben is fölényt éreztek. Most Pál erre hivatkozik. Együttgondolkodásra hívja őket. Vallástörténetileg visszafelé haladva, fordított sorrendben szól előbb arról, hogy az úrvacsorában résztvevők a Krisztus vérével és testével kerülnek közösségbe. Érdekes a sorrend: 1. kehely, 2. kenyér. Mind az úrvacsora szereztetésének leírásában, mind a zsidó páskaliturgiában fordított sorrend volt. Talán a pogány kultuszban volt előbb az italáldozat, azért van itt is így. A „hálaadás kelyhe” az ünnepi étkezés végén volt, a páskaliturgiában ez volt a 3. pohár. A szöveg közelebb áll Mt/Mk változatához, mint a páli szereztetési igékhez (1Kor 11:23), valószínűleg még Pálnál is régebbi gyülekezeti hagyományra megy vissza. A részvétel az úrvacsorában életközösséget teremt a hívő és Krisztus közt, a koinónia részesedést jelent valamiben. Az úrvacsorázók közössége és egysége Krisztussal még nyilvánvalóbb a 17. v.-ben. Az egy kenyérből részesedés megteremti az egy Krisztussal és egymással gyakorolható közösséget. A 18. v. – eggyel visszafelé lépve – rámutat, hogy a jeruzsálemi áldozati oltár is asztal, s így életközösséget adott a zsidó népnek.
Sem a bálvány, sem a bálványáldozat nem „lételméleti valóságok”. De akik a pogány oltárnál áldoznak, azok mégis démonoknak áldoznak talán akaratukon kívül. Hiszen a „semminek” is bűn áldozni, azaz isteni tiszteletben részesíteni azt. Egyszerre nem lehet valaki az Úr asztalának vendége és ugyanakkor a bálványoltáré. Nem vagyunk olyan erősek, hogy Istent „ingereljük”, azaz próbára tegyük, hogy meddig tűri ezt. Az „erősek” szó finom iróniával céloz a korinthusi vélekedésre: „erősek vagyunk” (4:10).

1Kor 10, 23 •

Ebben a szakaszban Pál befejezi a bálványáldozati hús evéséről és az azzal kapcsolatos erkölcsi problémákról írt szakaszt (8:1–11:1). A 23. v.-ben megismétli a 6:12-ben már idézett önző, libertinus-felvilágosult jelszót: „minden jogomban áll”. Különböztessük meg az eleütheria (szabadság) és az exousia (jog, teljhatalom) görög szavakat. Az eleütheria-szabadság szót Pál mindig pozitív értelemben használja, pl. a 6:19-ben úgy, hogy ő minden anyagi függőségtől szabad, a 10:29-ben a rituális parancsoktól való szabadságról szól. Viszont az exousia kifejezés (jog, teljhatalom, lehetőség) nála inkább negatív értelmű, visszaélést jelent a szabadsággal. Ez utóbbi kifejezést a korabeli cinikus filozófusok szerették, akik azt tanították, hogy nem kell tekintettel lenni mások elvárására, és szerették különc viselkedésükkel a társadalmat bosszantani. Az előbbi szó viszont (eleütheria) a sztoikus filozófiában volt ismerős, és az emberektől való függetlenség mellett, jelentésének nem volt az embereket semmibe vevő tartalma. A korinthusiak jelszava tehát nem a nemes értelemben vett szabadságra vonatkozott, mert azt Pál is helyeselte volna, hanem ilyesmit jelentett: „nekem minden lehetséges, mert mindenre jogom van”. Ezt az apostol a sztoikus „használ” (sünferei) és a zsidó „épít” (oikodomei) fogalmakkal szembesíti. Vagyis a keresztyén embernek minden hasznos és építő tevékenységre szabadsága van. A káros és romboló dolgokra viszont nincs. A 24. v. egy nagyon szép keresztyén elvet állapít meg: ki-ki a másikra legyen tekintettel, ne csupán önmagára. Jézus egészen így tett: csak mások érdekét nézte, s nem a magáét (Fil 2:4).

A 25–30. versekben az eddigieket „aprópénzre felváltva” találjuk, azaz szituációs etikát olvasunk a mindenkor érvényes normák után. Az egyik a mészárszékben árusított húsokra vonatkozik, amit legtöbbször a bálványnak áldozott húsból mértek ki. „Minden” ilyet meg lehet enni, s nem kell aggályoskodni emiatt. A szabadság túlzásba vitele (szabadosság) a szeretet hiányára, míg az aggályoskodás, a túlzott lelkiismeretesség a hit hiányára mutat (Czeglédy István). Az apostol ezt a tételét zsoltáridézetekre alapítja (24:1; 50:12; 89:12) arról, hogy az egész Föld az Úré, tehát az elfogyasztható állatok is. A másik szituáció az, ha a keresztyén ember hitetlenek (a gyülekezeten kívüliek) otthonában vendég. A meghívást el szabad fogadni s az étkezés során bármit, amit elénk tesznek, meg szabad enni. Egyetlen esetben szükséges az önkorlátozás, ti. akkor, ha a jelenlevők közül valakit ez megbotránkoztatna. Ha azt mondják: ez az étel isteneknek szentelt (hierothüton = szent áldozat, ezt csak pogányok nevezték így, a zsidók bálványáldozatnak mondták volna), akkor az illető lelkiismerete (ne a magunké) miatt ne együnk abból, nehogy szabadságunk és jó lelkiismeretünk önző érvényesítése másokat taszítson. Ha én hálát tudok mondani valamilyen ételért, nem szolgálhatok azzal más botránkozására.

A 31–33. versek három szép elvet tartalmaznak. Evés-ivás vagy az attól történő tartózkodás mind Isten dicsőségére legyen az életünkben. Se a zsidókat, de a görögöket, se a gyülekezetet se botránkoztassuk meg magatartásunkkal, ellenkezőleg, magatartásunkkal mások megnyerésére törekedjünk. Ebben Pál példánk lehet, mert ő mindenkinek kedvét keresi, kivéve önmagáét. Ezért érdemes őt „utánozni” (mimétés = valakinek követője, utánzója), hiszen ő meg Krisztust követi (utánozza az Úr indulatát, életútját).
2610. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-02 00:25
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 10, 1 •

A 10. fejezet visszatér a 8. fejezetben elkezdett témához, a bálványáldozati hús fogyasztásának erkölcsi kérdéseihez. (Láttuk, hogy a 9. fejezet mondanivalója az apostol szabadságáról s arról, hogy ez mire kötelezi őt, ugyancsak ehhez a témához tartozott mintegy exkurzusként.) A 10. fejezetben az 1–13. versek az exodus-motívumot, Izráel pusztai vándorlását hozzák fel példának. Az 1–5-ből kiderül, hogy a pusztában vándorló „atyákat” (1) az apostol a kortárs keresztyének típusának látja, az akkoriban ismert, ún. tipológiai írásmagyarázati elv szerint. A görög tüpos szó olyan formát jelent (pl. pecsétnél), melybe a kialakítandó nyersanyagot betöltik, hogy az fölvegye a tüpos formáját. Ez volt az antitüpos. (Vö. Zsid 9:24; 1Pt 3:21.) A tipológiai írásmagyarázatnál azonban nemcsak puszta analógiáról (megfelelésről) volt szó egy régi történet vagy prófécia és a jelen között, hanem eszkhatológikus megfelelésről, beteljesedésről is beszéltek a szentírók. Példa erre az ÓSZ-ből Dán 9:24kk.; melyben a Jer 25:11-ben megjövendölt 70 évet, ami a babiloni fogság ideje, Dániel már az eszkhatológikus messiási időre alkalmazza. Pál apostol ismerte az ÓSZ-i és a rabbinisztikus tipológiát, ő azonban Krisztus személyében és művében találta meg a végidők kezdetét, ezért krisztológiai érvelésre használta ezt az írásmagyarázati módszert.

Az apostol intő példaként hozza fel a korinthusi keresztyéneknek a pusztai vándorlás történetét. Két alapos oka van erre. Egyik, hogy a pusztában vándorló nép is beleesett a bálványáldozat bűnébe, akárcsak a korinthusiak, mikor ettek a bálványáldozati húsból, felvilágosult ismeretükre hivatkozva. A másik ok, hogy az exodus nemzedékének is hibája volt az elbizakodottság (éppen azért, mert ők már megszabadult és elindult nép voltak), ez a veszély fenyegeti a korinthusiakat is.

Az 1–5. versek a pusztában vándorló zsidók történetét magyarázzák tipológiailag. Négy ízben használja a szentíró a „mindnyájan” kifejezést, jelezve, hogy itt nem egyénekről, ha, nem a nép egészéről beszél. A felhő alatt (voltaképpen: után) és a tengeren átkelt népnek ez az érintkezése a vízzel nem volt más, mint Mózesre történő „keresztség”. Az úrvacsora előképét is megtalálja Pál az exodus történetben: ez a „pneümatikus” étel és ital (manna, fürjek, sziklából fakasztott víz), amit a pusztában vándorlók ettek és ittak. „Pneümatikussá” nem az anyaga tette ezt az ételt és italt, hanem az eredete: csodaképpen kapták Istentől. Érdekes a néppel együtt vándorló szikla képe, mely folyamatosan szolgáltatta a vizet (4), ez már Pál előtt is megvolt a zsidó írásmagyarázatban. Az új Pálnál, hogy ő e sziklában magát Krisztust látja. A praeexistens Krisztus együtt vándorolt Mózes népével, mert ő volt a táplálékforrásuk. A megdöbbentő az, hogy az ilyen gazdagon megáldott, csodák sorát tapasztalt nép többségének mégis meg kellett halnia a pusztában, mert engedetlenségük miatt „nem kedvelte őket Isten” (5). Holttesteik szőnyegként terültek el a pusztában (katestróthésan).

A 6–13-ban mindezt a gyülekezetre alkalmazta az apostol. Hiszen ezek „típusként” estek meg a régieken, hogy a maiaknak intő példát adjanak. Négyszer használja a „mi ne…” formulát. „Mi”, azaz a korinthusiak és Pál, ne tegyük, amit a pusztai vándorlók tettek. Öt bűnt sorol fel: gonosz kívánság, bálványimádás, paráznaság, istenkísértés, zúgolódás. Mindegyik után hosszabb-rövidebb magyarázat is következik. Az exodus nemzedékének bűnét az egyiptomi húsosfazekak visszakívánásával kezdte. Ez vajon nem hasonlítható a pogányokból lett korinthusi keresztyének bálványáldozati lakomához történt visszatéréséhez? Ezután következett a nyílt bálványimádás (aranyborjú). A bálványáldozati hús – akár a „felvilágosult” elvek hangoztatásával, mely szerint nincs is bálvány – fogyasztása nem vezet-e a bálvány tudatos vagy öntudatlan imádásához? A harmadik bűn, a paráznaság az exodus-nemzedékben a bálványkultuszt követte (Ex 32:6; paidzoó ige jelentése = játszani, kultikus táncot lejteni a szerelem papnőivel). Mindez istenkísértés, a negyedik bűn.

A szövegváltozatok egy része „az Úr” megkísértését, más része Krisztus megkísértését hozza. Az előző három bűn elkövetője Istent kísérti: vajon tűri-e és meddig a bűnöket, van-e ereje megakadályozni vagy megbüntetni mindezt. Ez a „szellemi” bűn nem kisebb, mint az előző, durván testi bűnök! Végül az ötödik bűn a zúgolódás (morgás, goggüsmos). Itt már a nép megbánta, hogy Isten szavára elindult a szabadság útján s visszakívánkozik az egyiptomi rabszolgaságba. Büntetésük: sok ezer ember halála, majd az egész nép elhullása a pusztában. A 11. v. írásmagyarázati elv: mindezek típusként figyelmeztetnek minket. Hozzánk ért el ui. „a korszakok telos-a”, célja vagy vége. Ezt Krisztus eljövetele és megváltó tettei határozzák meg. A 12. v. azokat figyelmezteti, akik Korinthusban „biztosan állottak a lábukon”: el ne essetek, ti magabiztos önhittek! Az még, hogy tudjátok, hogy a bálvány nem él, nem biztosít az ellen, hogy a bálványkultusz ne kössön össze démoni erőkkel benneteket. A 13. v. viszont azoknak ad biztatást, akik esetleg megijednek az eddigi intelmektől. „Ami megesett veletek” (ti. a túlzott magabiztonságból eredő kísértés), „emberi” jellegű volt, tehát érthető. Isten azonban „kiutat” (ekbasis) ad nektek mindebből, ha engedelmeskedtek neki.
2609. hozzászólás
Létrehozva: 2017-08-01 23:57
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 9, 24 •

A fejezetet befejező versekben a sportéletből vett hasonlatokat találunk annak szemléltetésére, hogy az evangéliumhirdetés nemcsak másokhoz alkalmazkodással (eddig erről volt szó), de nagy erőfeszítésekkel is jár. A korinthusiakhoz közel álltak a sportélet képei, hiszen közelükben tartották az isthmosi játékokat, mely jelentős sportesemény volt az antik világban. Pál kifejti, hogy a keresztyén ember tanulhat az igazi sportolóktól: önmegtartóztató fölkészülést, erőbedobást, célra irányuló életvitelt. A keresztyéneknek úgy kell igyekezniük, mint annak a futónak a stadionban, aki tudja: a sok versenyző közül csak egy fogja megkapni a jutalmat s ő akkor lesz ez a valaki, ha teljes igyekezetével küzd. A tusához (a haláltusára is ezt a szót használja a görög) agónidzó = önfegyelem, belső erő, egkrateia = önuralom kell. Ilyet az igazi sportolótól is el lehet várni, hát még a Lelket elnyert keresztyénektől.

A sportolók mindezt az idővel elszáradó vagy elfonnyadó örökzöld lombból készített koszorúért teszik, de a keresztyének romolhatatlan koszorút fognak nyerni Istentől. Pál most (26) átvált a többes szám 2. és 3. személyéről az egyes szám 1. személyre. Magáról szól. A mondat első felében még futóversenyzőként mutatja be önmagát: nem bizonytalan kimenetelűnek tartja futását, hanem biztosnak. Ezután az ökölvívó képét mutatja be. A pükteüó ige az ökölvívást jelenti. Aki a levegőt üti, az nem látja a célt, de az ellenfelet sem. Ő viszont „a szeme alá üt” (hüpópiadzó), de nem az ellenfélnek, hanem saját „testének” (ez ebben az összefüggésben az egész ember, a maga másokra irányult voltában), ezáltal tudja azt szolgává tenni, mégpedig azért, hogy miközben másoknak hirdeti az igét, ő maga ne váljék ahhoz méltatlanná. Így kanyarodik vissza a 8. rész témájához: az erős erejét a gyöngék iránti gyöngédségében mutassa meg!
2608. hozzászólás
Létrehozva: 2017-07-31 01:03
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 9, 19 •

Bár szabadsága van és előjogai, nemcsak hogy nem él ezekkel, de szolgájává teszi magát mindenkinek azért, hogy minél többeket megnyerjen az evangéliumnak. A kerdainó ige a 19. versben arra céloz, hogy Pál nem üzleti, hanem missziói értelemben beszél a nyereségről, bár az ige eredeti értelme más összefüggésben az üzleti nyereségre vonatkozik. Pál minden csoportot, népet, réteget meg akar nyerni Krisztusnak. Az, hogy ennek érdekében „szolgává tette magát”, azt jelenti, hogy minden hallgatójához olyan mértékben alkalmazkodik, amilyen mértékben ez lehetséges. A határ: nem akarja senki kedvéért meghamisítani az evangéliumot.

Ott viszont, ahol neki kell ezért áldozatokat vállalnia, nem ismer határt az áldozatvállalásban. A zsidók kedvéért vállalja, hogy a törvény „alatt” van, pedig szív szerint nem ott lenne. A törvény nélküliekkel is szolidaritást vállal, holott ő nem törvény nélkül él, hiszen ő Isten törvénye körében él és Krisztus törvényét (ez a szeretet) teljesíti. A gyöngéknek pedig – itt megint a 8. fejezetre találunk utalást, ő is gyöngévé lett – egyáltalán: mindent vállal mindenki kedvéért. Ugyanis megmenteni akarja az embereket. Tudja, hogy a megmenekülésnek egy útja van: az evangélium. Ezért az evangéliumért vállalja az alkalmazkodó. szolgálat és a lemondással együtt járó többletmunka terheit. Így válik ő az evangélium részestársává. Azaz: kevés neki, hogy az evangéliumból megéljen, ő az evangéliumért él.
2607. hozzászólás
Létrehozva: 2017-07-30 01:21
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 9, 1 •

Látszólag ez a fejezet nem az asztalközösség kérdésével foglalkozik, meg sem említi azt. Mégis szervesen beleillik az előző és a következő részek összefüggésébe, amely arról szól, hogy minél előrehaladottabb valaki a keresztyénségben, minél több ismerete van Isten dolgai felől, annál jobban tekintettel kell lennie azokra, kik nála hitben gyengébbek. Az apostol a maga példájával illusztrálja mindezt ebben a fejezetben. Szeretné olvasóit e tekintetben belátásra bírni, velük kimondatni az igazságot, ezért igen sok szónoki kérdést tesz föl nekik (14 versben 11 kérdést találunk!). A 8:13-hoz kapcsolódva beszél a maga szabadságáról és jogáról (eleütheria, exousia), de majd arról is, hogy ezzel nemhogy vissza nem élt, de egyenesen lemondott róla. Ő szabad ember és apostol. Apostolsága – amit ellenfelei kétségbe vontak – bizonyítékai: látta az Urat (15:8) és apostoli munkáját az Úr gyümölcsökkel áldotta meg, ilyen gyümölcs a korinthusi gyülekezet léte, melyet ő alapított. Ők a pecsét, a hitelesítő jel Pál apostolságának láthatatlan oklevelén.

Milyen előjogokkal járna Pál számára az apostolság? „Enni és inni” volna joga, azaz teljes és ingyenes ellátást kapni a gyülekezettől (4). Joga lenne ezenkívül felesége (ha lenne neki) eltartását és kettőjük útiköltségét megkérni (5). Joga lenne nem végezni fizikai munkát – amit pedig végez! –, neki is, meg munkatársának, Barnabásnak is. Képek sorával igazolja ezt az állítását. A katonának jár a zsold, a szőlőt plántálónak a gyümölcs a jutalma, a pásztor meg a nyáj juhai tejét ihatja (7). Ezután az Írásból vett bizonyítékok következnek. Meg van írva Mózes könyvében (Deut 25:4), hogy a nyomtató ökör részesülhet a gabonából, amit nyomtat a szérűn. Ezt Pál úgy értelmezi, hogy ez értünk íratott meg (10), azaz ránk vonatkozik. A másik idézet Jézus ben Sirak könyvéből való, ami a Septuagintában található, s arról szól, hogy a földművelőnek – akár szánt, akár csépel – szabad remélnie, hogy neki is jut a gabonából. Kép nélkül szólva: az egyházi munkáért a gyülekezet fizessen azzal, hogy a lelki munkát végző testi életszükségleteit biztosítja (11). Finoman céloz arra az apostol, hogy mások éltek a gyülekezettel szemben fennálló előjogukkal (elfogadtak a korinthusiaktól anyagi segítséget), de ő, bár neki több joga lett volna ehhez, lemondott erről a jogáról. (Közben a gyülekezetnek észre kell vennie, hogy nekik is szabad előjogaikról lemondani egymás kedvéért.)

1Kor 9, 13 •

Az érvelések sorában most a zsidó kultuszból vett kép következik. A papok részesülnek az égőáldozati adományokból. A pogánykeresztyén olvasók is visszaemlékezhetnek hasonló példákra a bálványtisztelet köréből. (Itt jár Pál e fejezetben legközelebb az előző fejezet témájához.) A 14. versben találjuk a legfőbb érvet: maga az Úr (azaz Jézus) rendelte, hogy az evangéliumhirdetők megéljenek ebből a munkából. Pál ezt pl. a Lk 10:7 értelmében gondolja, ahol Jézus a vándormisszionáriusok befogadását és ellátását rendeli el. Ennél nyomósabb érv a gyülekezet előtt már nem létezhet. S most jön Pál vallomása: „ezek közül” (ti. az említett előjogok közül) „én eggyel sem éltem” (15). Tisztázza, hogy jogait nem azért sorolta föl, hogy aztán érvényesítse azokat a gyülekezettel szemben. Nem nyújt be nekik „számlát a vele szembeni tartozásaikról”, hanem azért sorolta föl ezeket, hogy megtanítsa őket arra: lehet nem érvényesíteni a jogainkat. De miért teszi mindezt? Dicsekedni akar? Igen, dicsekedni! Csakhogy dicsekvése nem teljesítményeire vonatkozik (mindent az Úr végzett el általa), nem is az evangélium tartalmával (azt Isten határozta meg), egyedül azzal dicsekszik, hogy „ingyenvalóvá tette Krisztus evangéliumát” (18). Maga az evangéliumhirdetés számára nem szabad döntés, hanem isteni kényszer (anagké), „jaj nékem”, ha nem hirdetném – mondja. Ami szabad döntése marad, azzal él: nem fogad el semmi ellenszolgáltatást munkájáért. Ezért „részestárs” lett a Krisztus evangéliumában, nem bérmunkásként, hanem sáfárként végzi az evangelizációt (18). Tehát nem használja ki előjogát, szabadságát, amiben munkája nyomán részesedhetne.
2606. hozzászólás
Létrehozva: 2017-07-29 00:55
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 8, 1 •

Amint azt a peri elöljárószó is jelzi az 1. versben, új téma következik. A görög könyvek, értekezések így kezdődtek: peri és genitivusban a megjelölt tárgykör. Ez az új téma az asztalközösség kérdése, mely a 8–11. fejezetet öleli fel. Előbb a bálványáldozati hús evéséről szól az apostol, majd a szeretetvendégségekről és az úrvacsoráról. A 8. fejezet teljes egészében a bálványáldozati hús evésének hitelvi (dogmatikai) és gyakorlati (etikai, magatartásbeli) kérdéseire tér ki. Az 1–6. versekben a kérdés elméleti megközelítését találjuk. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez a téma azért kerül most sorra, mert Pál a gyülekezettől kapott levélben szereplő kérdésekre azok sorrendjében felel. Mások a tartalmi kapcsolatot hangsúlyozzák az előző résszel: a 6:12kk.-ben a szexuális szabadsággal való visszaélést, itt viszont az étkezési szabadsággal történő visszaélést ítéli el az apostol.

A bálványáldozati hús evésének kérdése Pál korában az emberek mindennapi életét érintette. Az egyéni bálványáldozat egy részét elégették az istenség oltárán (volt, amikor csak az állat sörényét), más része a papoké lett, egy rész azonban az áldozatot bemutatónak jutott, aki ebből rokonainak vagy barátainak lakomát rendezhetett. A közösségi áldozatot a városi közigazgatás vagy a szakmai egyesületek mutatták be, természetesen az egyes istenségek tisztelői is. Ilyenkor mindig kimérték a mészárszékben a hús egy részét. Városban nem létezett a pogány kultusz kihagyásával történő vágás. A probléma különösen a szegényebb rétegeket állította nehéz helyzet elé, mert nekik csak az áldozati lakomák adtak lehetőséget arra, hogy néha húst ehessenek. Mindennapi táplálékukból ez majdnem teljesen hiányzott. A gazdagok viszont lakomáik előtt áldoztak a bálványistennek az állatok húsából. A zsidóknak egyértelműen tilos volt a bálványáldozati hús fogyasztása. A pogányokból lett keresztyéneknek azonban komoly gondot okozott, hogy elfogadják-e vagy visszautasítsák a rokonok, ismerősök meghívását, hiszen a legtöbb esetben bálványnak áldozott húsból készítették az ételt.

A korinthusi gyülekezetben voltak olyan „felvilágosultak”, akik az egész kérdést elintézhetőnek vélték, azaz, hogy nincsenek bálványok (azaz a pogány istenségek nem élő személyek), ezért a bálványáldozati hús olyan, akár a többi. Voltak viszont mind a pogány-, mind a zsidókeresztyének között olyan „gyengék” (ti. a hitben), akiknek komoly lelkiismeretfurdalást okozott volna, ha esznek a bálványoknak szentelt áldozatból.
Pál apostol feleletének első gondolata (1–3) az ismeret (gnósis) kérdése. A „mindnyájunknak van ismeretünk” formula valószínűleg a gyülekezet egyik csoportjának volt a jelszava, azé, amelyik magát bölcsebbnek vélte a többieknél. Volt azonban egy másik csoport is (7. v. „nem mindenkiben van ismeret”), ők voltak a kevésbé „felvilágosodottak”, akikre az első csoport nem volt tekintettel. A gnósis szó itt még nem azonos a későbbi gnosztikus eretnekség tanításával, de valami „átlagon fölüli” vélt bölcsességre, tudásra utal. A gőgös csoport jelszava után az apostol a maga tételét közli: „az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít”.

A gőggel párosult tudás hamis önismeretet ad Isten és önmagunk előtt, megalázza azt, akinek nincs ilyen tudása és fokozva a magunk önérzetét, kiszakít a hívők közösségéből. Vagyis az ismeret szeretet nélkül egyenesen káros! Viszont, ha az ismeret szeretettel párosul, akkor nekünk, közösségünknek is hasznára van, építi azt. Ha valaki azt véli magáról (dokein), hogy ő valamilyen fontos ismeret birtokosa (erre utal a befejezett múlt használata a ginoskó igénél), de nincs benne alázat és szeretet, akkor nem jó az ismerete. Az ismeret elengedhetetlen része ugyanis az önismeret. Ehhez pedig annak elismerése tartozik, hogy amink van, azt Istentől kaptuk, azonkívül ismeretünk töredékes (13:12b) és felelősséggel tartozunk azokért, akiknek kevesebb ismeretük van. Az igazi és teljes ismeret az, ahogyan Isten ismer bennünket (a passzív szerkezet és a hüpo prepositio utal arra; hogy Isten a mondat alanya), vö. 13:12.

A 4–6. versek arról szólnak, hogy ha tudjuk, hogy nincsenek bálványok (azaz a bálványok által kiábrázolt istenségek csak a babonás képzelet tárgyai, és valójában nem élnek, nem léteznek), akkor mi ennek a meggyőződésnek a tartalma. Először az, hogy a bálvány léte csak látszólagos. (A görög eidólon szó a látni” igéből eredő főnév, jelentése: olyan képecske, mely látszik, bár csak látszat.) Másodszor ez a meggyőződés az egyistenhit (monoteizmus) alapja: „nincs Isten, hanem csak egy”. A monoteizmus a korai császárság korában a zsidó valláson kívül is gyökeret vert nemcsak az azzal rokonszenvező prozelitusok és istenfélő pogányok, de a műveltebb és a zsidó vallástól távol álló görögök és rómaiak közt is. Pál apostol azonban nem lételméleti vitát akar folytatni olvasóival. Ezért beszél arról, hogy „az úgynevezett istenek” mégiscsak vannak. „Vannak”, ez itt azt jelenti, hogy démoni erők állnak a kultuszok mögött, s így hatást (negatívot) fejtenek ki (vö. 10:20). A keresztyének számára azonban ezek a nem létezve rossz hatást kifejtő bálványok azért nem lehetnek ártalmasak, mert „nekünk egy istenünk van…”. Ezt az álláspontot „monolatreiának” nevezi a vallástörténet. Nem azon vitázik, hogy hány Isten létezik, hanem megvallja, hogy ő csak egyetlen Istennek szolgál. Ezt gyakorlati monoteista álláspontnak is nevezhetjük.

Ezt az álláspontot a 6. vers egy gyönyörű, talán már az apostol előtt megfogalmazott hitvallással fejezi ki. Eltér ez a hitvallás attól a zsidó monoteizmustól, amelyik az egyetlen Istenben csak a Teremtőt tiszteli, de nem hozza kapcsolatba Őt a megváltó Krisztus mennyei Atyjával. Itt „egy Istent” és „egy Urat” nevez meg a hitvallás. Az „Isten” szó előtt nem áll névelő a zsidó olvasó valószínűleg Jahvére gondolt ezt olvasva. Így fordítható: „Egy Isten az Atya” és „egy Úr: Jézus Krisztus”. A hitvallás azonban nemcsak az Atya és Jézus, de kettőjük és a gyülekezet kapcsolatával is foglalkozik. Az Atyától van „minden” és mi is „Őreá nézve” (az Ő kedvéért), Krisztus által van minden” s mi is Őáltala.

1Kor 8, 7 •


Miután Pál elméletileg tisztázta a bálványáldozat kérdését, most a gyakorlat oldaláról közelíti meg ugyanazt. Azokról szól, akikben „nincs meg” az eddigiek során kifejtett ismeret. Ezek a megszokás (sünétheia) miatt (ti. a pogány múltjukból gyökerező beidegzettség miatt) még mindmostanig a bálványt érzik az annak áldozott hús mögött, a maga démoni valóságában. Ezért lelkiismeretükön – lévén az „gyenge” – folt esik megfertőzött lesz lelkiismeretük. Pedig az étel nem állít Isten mellé (= elé), sem előnyt, sem hátrányt nem okoz Istennel gyakorolt kapcsolatunk tekintetében. Arra azonban ügyelnünk kell, hogy ez a szabadságunk (exousia = szabadság, még inkább: hatalom, függetlenség) ne okozzon másoknak megütközést, különösen a „gyengéknek” (= aggályoskodó lelkiismeretűeknek) ne legyen botránkozására.

A 10–11. versek egy példát hoznak eshetőségként, majd személyes intést adnak. Ha a monoteizmust és annak minden következményét ismerő keresztyén nyugodt lelkiismerettel eszik a bálványnak áldozott húsból (hiszen tudja, hogy a bálvány mögött nincs élő valóság), s ezt látja egy olyan keresztyén, akiben nincs meg ez az ismeret, akkor az utóbbi különös módon fog „épülni” (itt ez gúnyos értelmű) az előbbi magatartáson. (Éppen hogy nem „épül” azon, hanem „leépül” hitében, botránkozik.) Ha a botránkozás a hittől eltántorodást eredményezi, akkor a nagy ismerettel, de kevés belátással eljáró „felvilágosult” keresztyén lesz ennek az eltántorodásnak, vagyis a gyenge keresztyén „elvesztének” az oka. Pedig Krisztus meghalt ez utóbbi keresztyén megváltásáért. S most egy másik keresztyén felelőtlen magatartása a veszedelembe sodorhatja azt, akiért Krisztus meghalt! Ki vállalhat ilyen magatartásért felelősséget? Pál maga nem vállalná ezt, sőt inkább örökre lemondana a húsevésről (13), mintsem hogy hamisan értelmezett szabadsága gyakorlása közben felebarátját (testvérét) botránykő vagy kelepce elé állítaná. Ezzel illusztrálja az egész fejezet főmondanivalóját: az ismeret akkor hasznos, ha senkinek nem okoz kárt, hanem mások építésére szolgál szeretetből.
2605. hozzászólás
Létrehozva: 2017-07-28 01:09
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 7, 25 •

A hosszabb szakasz legfontosabb témája a hajadonokkal kapcsolatos, de találunk benne fontos (és ismételt) elvi megállapításokat, valamint néhány szót az özvegyekről is. A

25–26. versek elején Pál bevallja, hogy parancsa nincs az Úrtól a hajadonok jövendő házasságkötésével kapcsolatban, mert sem a „történeti” Jézustól, sem a megdicsőült Úrtól nem kapott erről biztos kijelentést. Viszont véleményét (gnómé) olyan emberként adja, akivel az Úr azt az irgalmasságot cselekedte, hogy hitelessé, hitelre méltóvá tette őt. (A görög pistos melléknév egyaránt jelent hívőt és olyat, akinek lehet hinni, mert megbízható, hitelre méltó.) Szerinte jó az embernek úgy maradnia, ahogyan van”, azaz a hajadonoknak férjhez nem menni. Ezt különös módon nem a szüzesség magasabbrendűségével, a test megvetésével igazolja, hanem azzal, hogy Krisztus küszöbön álló (enestósan = már beállott esemény) visszajövetele miatt (vö. 31b „elmúlik a világ formája”) már nem érdemes új életformát kezdeni. „A hátralévő idő rövidre van szabva”, (29b). A legjobb magatartás e helyzetben az, hogy aki „feleséghez köttetett” vagyis nős, az ne keresse az elválást, aki viszont „feloldatott” ebből, az ne keressen feleséget, akár felesége halála, akár az annak kezdeményezésére létrejött elválás miatt vált szabaddá. Ez a legjobb magatartás, de nem az egyetlen lehetséges legitim magatartás! Mert, aki megnősül, nem vétkezik, aki férjhez megy, az sem (28a), egy azonban biztos, az ilyeneknek sok testi, mindennapi szorongattatása, gondja lesz, s Pál ezektől megkímélni szeretné őket, azaz kedvezni kíván (feidomai) nekik.

A 29–31. versek elmondják, hogy a paruziáig „rövidre szabott”, összeszorított, sűrített időben minden keresztyén ember családi állapotára és egyéb tevékenységére is a „mintha nem” (hós mé) magatartásának kell jellemzőnek lennie. A házas keresztyén férfi éljen úgy, mintha nem lenne felesége, aki sír, mintha nem sírna, s az örvendők is, mintha nem örülnének, a vásárlók, mintha semmijük sem lenne, általában, akik a világ javait használják, éljenek úgy, mintha nem használnák azokat (29–31). Az összefüggésből látható, hogy itt nem csak a szerelmi vagy házasélet keretein belül érvényes szemléletről van szó, hanem ez a látásmód az érzületi és anyagi szférákra is kiterjed. Ha egyszer „elmúlik a világ formája” (31b), akkor nem ennek a formának őrzése vagy ideiglenes átalakítása a legfőbb dolgunk, hanem az eljövendő formák várása.

A 32–35. versek egészen új szemponttal szolgálnak az eddigiekhez képest. Itt nem a jelen idő véges volta a szempont a házasság nélkül maradás előnyeinek ecsetelése közben, hanem a jelen idő teljes és egy célra történő kihasználásával érvel a szentíró. Aki férjhez megy vagy aki megnősül, az házastársának szenteli elsősorban idejét és figyelmét. Ezt joggal elvárhatja tőle házastársa (vö. 3–4). De akkor nem lesz ideje és ereje mindent az Úr szolgálatára fordítani, ahogy Pál szépen írja: „kedveskedni, tetszeni” igyekezni neki. „Gondok közt fog élni” (merimnaó = gondok, aggódások, széttagolódások közt lenni) s ezt Pál nem akarja (32).

A 36–38. versek az eddigiekből folyó végkövetkeztetést adják. Ma már az írásmagyarázók túlnyomó többségének az a véleménye, hogy itt nem a hajadon lányok apjait szólítja meg az apostol, hanem a vőlegényeit. Mégis, ezt a lehetőséget is vegyük számításba. A második lehetőség viszont, hogy itt az ún. „József házasságban” élőkről van szó, akik nemi érintkezés nélkül vannak egymással „lelki házasságban”. Harmadik lehetőség, hogy a formailag házasságot kötött felek nem élnek házaséletet szabad és kölcsönös elhatározásukból. Bármelyik csoportra is gondolt Pál, tanácsa ugyanaz: akinek ereje van megtartani és megtartatni a szüzességet, az tegye meg, akinek nincs, lépjen házasságra vagy engedje házasságra lépni a tőle függő hajadont, mert ez még mindig becsületesebb, mintha cölibátust hirdet, de nem tartja meg.

A 8kk. versek már szóltak egyszer az özvegyekről.

A 39–40. versekben megint velük foglalkozik Pál, egyúttal lezárva a fejezetet. Az özveggyé lett asszonynak szabadságában áll férjhez menni. Ő döntheti el, hogy kihez megy férjhez. Egy csupán a megkötés, ha keresztyén özvegyről van szó: „az Úrban” kössön házasságot, vagyis ne menjen hitetlenhez, csak a gyülekezet tagjához feleségül. Még ennél is jobban teszi – jegyzi meg Pál –, ha „úgy marad”, férj nélkül. Ez a véleménye a fentiekből már szükségszerűen következik.
2604. hozzászólás
Létrehozva: 2017-07-27 00:52
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 7, 17 •

Az előző gondolathoz, hogy ti. a meglevő házassági körülményekben megmaradva próbáljanak a keresztyének Istennek tetsző életet élni, kapcsolja az apostol az ezután következőket. Kulcsfogalom itt a görög klésis szó, amit hol az Istentől nyert s az üdvösségre vonatkozó „elhívással” lehet fordítani – beleértve, hogy erre az elhívásra az embernek engedelmesen „igen”-nel kell felelnie –, hol pedig a „hívatás” szó adja vissza a jelentését, ami ebben az összefüggésben az Istentől rendelt életkörülményekre vonatkozik. Pál tanítása: ki-ki maradjon meg abban az elhívatásban, életkörülményben, melyben Isten a hitre elhívta őt. Ezt a fontos tételt háromszor is kimondja, különféle árnyalatokkal (17.20. és 24. versekben). Tehát azt a helyzetet, melybe a Teremtő és Gondviselő Atya helyezett, a Megváltó Istennel történt találkozás nem akarja széttörni, csak új tartalommal kívánja megtölteni. Vagyis teremtés és megváltás nem ellentétek, mint pl. a gnózisban, ahol azok voltak.

A fenti általános szabályra Pál két fontos példát említ. Az egyik etnikai jellegű: a zsidók körülmetéltsége és a pogányok körülmetéletlensége. Ezzel a 18–19. versek foglalkoznak. Volt olyan diaszpórában élő zsidó, aki a körülmetélkedését sebészi úton próbálta eltüntetni. S volt olyan prozelitává lett pogány, aki körülmetélkedett. Ez mind legyen a múlté, mondja az apostol. Azzal, hogy az érintettek keresztyénekké lettek, számukra új helyzet állt elő. Nem megváltoztatniuk kell az etnikai hovatartozásukat kifejező jegyeket, hanem tartalommal, mégpedig Isten parancsai engedelmes megtartásával kell megtölteni etnikai mivoltukat. Ebben kell hitüknek megmutatkoznia. A másik példa a rabszolga, illetve szabad ember ellentéte (21–23).

Az antik jog ismerte a rabszolgai státustól való megszabadulásnak azt a lehetőségét, hogy a rabszolga – nehezen szerzett vagy kapott – saját pénzét befizette egy templom kincstárába és gazdája ennek az összegnek a fejében „eladta” a templomban tisztelt istenségnek. Így ő nem maradt emberek rabszolgája. Mindezzel szemben Pál azzal érvel, hogy a keresztyén rabszolga az Úr (Jézus) kiváltott és felszabadított embere, a keresztyén gazda pedig az Úr rabszolgája. Ezért elsősorban az Úr Jézushoz fűződő kapcsolatuk szabja meg egzisztenciájukat és nem közjogi státusuk. Megváltásuk ára (timé) olyan érték, ami megszabadítja őket attól, hogy rabszolgai módon gondolkodjanak és viselkedjenek. De mi legyen akkor, ha a keresztyén rabszolgának módja nyílna arra, hogy rabszolgából társadalmi értelemben is szabaddá legyen? Erre a 21b felel, amit sajnos nehéz egyértelműen lefordítani. „De, ha szabaddá lehetsz, inkább élj azzal (használd ki a lehetőséget).” A vélemények felsorolására itt nincs mód, annyit említsünk meg, hogy a reformátorok a rabszolga felszabadítására gondoltak.

Ezt mind a 21. vers ellentétes kötőszava (alla), mind pedig a 23. v. tartalma valószínűsíti. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a nemzeti és társadalmi státus ilyen módon történő viszonylagossága, a változtatás helyett annak elfogadása, összhangban áll Pál végváradalmával. Eljön az Úr csakhamar, és akkor lesz az igaz „forradalmi” változás körülményeinkben! Addig elegendő, ha körülményeinket elfogadva azokban próbálunk engedelmesen élni. Páltól ma számonkérni azt, hogy akkor miért nem írt a rabszolgaság intézménye ellen, olyan anakronizmus (megfeledkezés az idő tényezőről), mintha azt kérdeznénk, miért nem adott Jézus kinint Péter apostol anyósának a váltóláz ellen (Mk 1:29–30), vagy miért nem használt Dobó István az egri vár védelméhez gépfegyvert.
2603. hozzászólás
Létrehozva: 2017-07-26 01:34
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 7, 1 •

Míg az 5:9 Pálnak egy előző levelére utal, addig itt az 1. versből a gyülekezet Pálhoz intézett leveléről értesülünk, melyben azok különféle erkölcsi kérdésekben kérték a tanácsát. Ezek közül az egyik a szexuális élet keresztyén etikájára vonatkozó kérdés, számukra valószínűleg igen fontos volt. Most nem a zabolátlanul élőket feddi, mint az 5. fejezetben, inkább a teljes önmegtartóztatásra, aszkézisre hajlóknak, legalábbis az erről kérdezősködőknek felel. Megállapítja, hogy az embernek „jó nem érinteni” asszonyt. Az „érinteni” ige itt, mint az ÓSZ-ben és annak görög szövegében (LXX), a nemi érintkezésre vonatkozik. Mivel a szűzi állapot jó”, ezért szívesen venné, ha más is úgy élne, mint ő, azaz önmegtartóztató módon (7a). Azonban ezt nem mindenki teheti meg, ehhez külön kegyelmi ajándékra van az embernek szüksége (7b).

A házasság viszont szükséges a paráznaság miatt. Itt nem érvel az apostol a gyermekáldás fontosságával vagy azzal, hogy a teremtéstörténet szerint emberi voltunk a házasságban teljesedik ki (1Móz 1:27). Írásaiban más helyeken foglalkozik ezzel. De mégis fontos számára a házasság intézménye, mert tudja, az emberek többsége csak „égne” (ti. a beteljesítetlen vágyaktól) a házasságon kívül (9b). Vagyis Pál szerint a szüzesség: jó, a házasság: szükséges, és a paráznaság: bűn.

A 2–5. versek a keresztyén házasfeleknek adnak „kedvezményes tanácsot” (süngnómé). Először a házasság kizárólagosságáról szól. Minden férfinek saját felesége s minden nőnek saját férje legyen – ne más. A házasfelek jogai és kötelességei azonosak, egyikük sem ura a maga testének, mindkettő tartozik megadni a másiknak azt, amivel „tartozik” neki. Ez a nők megbecsülését jelenti egy olyan korban, amikor a közfelfogás szerint a férj a „kényúr” (despotes), a nő a „rabszolga” (doulé). Voltak azonban, akik a házasfelek közti kapcsolatban is önmegtartóztatást tartottak szükségesnek. Erre csak kölcsönös megegyezéssel, ideiglenesen és bizonyos cél érdekében (pl. elmélyült imádkozás) kerülhet sor – tanítja Pál. Aki ennél többet akar megvalósítani (ti. a teljes és végleges önmegtartóztatást a házasfelek közt), az előbb-utóbb a Sátán becsapottja lesz (5), aki az egyik szélsőségből a másikba rántja még a jóhiszemű keresztyéneket is. Pál ismeri az ember önuralmának korlátait (akrasia = az önuralom hiányossága) és erkölcsi tanácsai során ezt is józanul számításba veszi. Van tehát keresztyén házasság, házasélet, melyben egymás megbecsülése és az egymás iránti hűség az irányadó.

1Kor 7, 8 •

E két vers a nem házas férfiakhoz és az özvegyasszonyokhoz szól. Van nyelvi alapja annak a feltételezésnek, hogy a nem házas férfiakon itt Pál özvegy férfiakat ért. Így itt azoknak ad tanácsot, akik egyszer házasok voltak, de házastársuk halála miatt most egyedül maradtak. Az 1. v.-sel cseng egybe Pál tanácsa: jó úgy maradniuk, ahogy most vannak, azaz özvegyi állapotban, házasság nélkül. (Ebben finoman a maga példájára utal.) Ebből viszont nem szabad arra következtetni, hogy ő özvegy lett volna, hanem abban említi példaként magát, hogy ő is egyedül van. Előjön a tanács során az 5. v.-ben már említett önuralom (krasia) kérdése igei alakban, abban az összefüggésben, hogy ha az özvegy nem tudna vágyain uralkodni, akkor lépjen újabb házasságra, mert ez jobb, mint „égni” a vágyak tüzében. Itt megint értékrendet látunk az etikai tanács mögött: a legjobb a vágyakon uralkodni képes egyedüllét, ezután jön a tisztes házasság, végül legrosszabb a vágyak miatt kínlódó egyedüllét. A keresztyén ember etikai döntéseinek vezérelve: melyik a „jobb”.

1Kor 7, 10 •

E szakasz két kisebb egységből áll. Az első (10–11) a válás kérdésével foglalkozik, feltehetőleg főként abban az esetben, mikor mindkét fél keresztyén. A másik egység (12–16) a „vegyesházasság”, azaz keresztyén és nem keresztyén fél közti házasság esetében ad tanácsot. Ami az első egységét illeti, Pál hangsúlyozza a válás tilalmát, a házasság fölbonthatatlanságát, hozzátéve, hogy ezt nem ő, hanem maga az Úr (Jézus) „hirdeti” (paraggelló). Érdekes a jelen idő használata (nem csak a történeti Jézus mondta ezt, pl. Mk 10:11k.-ben, hanem a megdicsőült Krisztus is, mégpedig az apostol szavával és most). A válást az asszonyoknál passzív szerkezetben találjuk (valószínűleg ez a váláshoz szükséges jogi eljárásra utal, ami a nők esetében az antik társadalomban szükséges volt), míg a férfiaknál a feleség „elbocsátását” említi, ez inkább eltaszítás, mint válás. Az utóbbira inkább a zsidó jogszabályokban volt példa. Érdekes a 11. v.-ben a közbeszúrás (parenthésis), ami kizárólag az asszonyok válásának tiltása után áll: ha elvált egy asszony, akkor maradjon „úgy”, azaz magánosként s ne menjen férjhez újra. De van még egy megoldás: béküljön meg férjével. Valószínűleg ez a megoldás tűnik Pál előtt a legjobbnak. Látjuk, hogy a korai egyház az élet minden területén kereste Jézus parancsainak érvényesítését, akkor is, ha már nem a zsidó, hanem a sokkal nyitottabb görög-római társadalom kereteiben élt.

A 12. és köv. versek a hívő és nem hívő (keresztyén és nem keresztyén) felek házasságáról beszélnek. Nem arról, hogy két ilyen fél köthet-e házasságot, mert a keresztyén embernek „az Úrban”, azaz másik keresztyénnel kell házasságot kötnie (39b). Hanem arról beszél, hogy ha a házasfelek közül az egyik keresztyénné lett, akkor ez mennyiben befolyásolja házastársi kapcsolatait. Pál hangsúlyozza, hogy most nem Jézus, hanem csak ő szól, ám benne is Isten Lelke van (40b). Tanácsa, hogy a keresztyén fél ne kezdeményezze a válást. Sőt, bízza a döntést a másik félre. Ha az együtt akar vele maradni, akkor legyen így. Két biztató gondolatot is közöl az apostol az ilyen esetre. Az egyik, hogy „meg van szentelve” a hitetlen férj vagy feleség a maga hívő házasfelében, sőt gyermekeik is „szentek”, azaz Isten elkülönített tulajdonai. A másik biztatás, hogy „mit tudod, te?” (hívő férj vagy feleség), hátha a másik fél vállalásával fogod azt „megmenteni” (azaz üdvösségre segíteni). A meglévő házasság mindig missziói lehetőség, csak a megkötendő házasság nem az, ha az egyik fél hitetlen. Figyeljük meg azt a nagyvonalúságot Pál tanácsában, hogy a nem keresztyén félnek szabadságot ad, hogy az együttmaradás kérdésben ő döntsön! Kényszerrel sem jó párkapcsolatot, sem megértést nem lehet előmozdítani.
2602. hozzászólás
Létrehozva: 2017-07-25 01:13
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 6, 1 •

E fejezetben a városi (állami) bíróság előtti pereskedésből indul el az apostol. Pereskedhetnek ilyen fórum előtt egymással a keresztyének? Nem adja meg a feleletet – hiszen ez a hitetlenek, igaztalanok előtti igazságszolgáltatás keresését jelenti, ilyet pedig hogyan várhatnak a gyülekezet tagjai a kívülvalóktól. Pálnak természetes volt, hogy a zsidók egymással nem pereskedtek a római hatóságok előtt. Most arra akarja rádöbbenteni olvasóit, hogy ez a keresztyén gyülekezet tagjai részéről is önellentmondás lenne. Hogyan is kereshetnének a gyülekezeti tagok igazságot (igazságszolgáltatást) maguknak vitás kérdésekben a kívülállók (adikoi, igaztalanok, meg nem igazultak) előtt?

A tárgyalt versek szerkezete igen érdekes. A 11. versben nem kevesebb, mint 9 kérdést találunk. Az apostol hol nemleges, hol igenlő választ vár. Mindkét esetben állásfoglalásra, döntésre, ocsúdásra akarja rábírni olvasóit. A 9–11. versek „sem… sem…, de… de” szerkezete szintén nagyon hatásos. A 9–11-ben újabb (vö. 5:10–11) bűnlistát találunk beépítve. Tudni kell a tartalmat illetően, hogy a görög ember nemcsak mérgében vitte a bíróság elé a vitás ügyeit, hanem szórakozni, tanulni, társadalmi életet élni is járt a bíróságra, ahol a szónokok nagy becsben álltak.
Pál szerint „a szentekre” tartozik minden, a gyülekezeten belüli, az anyagi életre (megélhetés, ta biótika) vonatkozó vitás ügy (pragma). A 2–3. versekben azt olvassuk, hogy a gyülekezet tagjai („a szentek”, az ÚSZ-ben emberekre vonatkoztatva csak többes számban fordul elő, a „személyi kultuszt” megakadályozandó) a világot, benne az angyalokat fogják majd az idők végén megítélni. Ez a gondolat az ÓSZ-re (Dán 7:22) és bizonyos kánonon kívüli iratokra megy vissza (SalBöl 3:8; ÉnAp 108:2). Ha pedig a gyülekezet tagjai egyszer angyalokat ítélnek meg, akkor mennyivel inkább lehetnek döntőbírák saját, a mindennapos élettel kapcsolatos ügyeikben? Pál felindultságát bizonyítja gúnyos és szónoki kérdése: mért nem a gyülekezet legalábbvaló embereit bízzátok meg az ítélkezéssel? Még azok is jobbak lennének erre, mint a pogány bírák! De mindjárt mást ajánl a következő, 5. versben: egy köztük lévő bölcs embert bízzanak meg az egymás közti peres ügyek intézésével. Nincs ilyen köztetek egy sem? – kérdi gúnyosan a magukat oly bölcseknek tartó korinthusiaktól.

Még két érve van a gyülekezet téves gyakorlata ellen. Az egyik az, hogy már maga az anyagi ügyek miatti pereskedés – bármely fórumán légyen az – megbírálható. A keresztyén hajlandó lehetne arra is, hogy zokszó nélkül viselje el a neki okozott kárt. Ehhez persze az igazságosztó Isten iránti bizalom és az anyagiaktól való belső függetlenség lelkére lenne szükség. De még nagyobb baj, ha a keresztyének másnak okoznak anyagi kárt. Ezzel az apostol mind a felperes, mind az alperes felet elmarasztalja. A másiknak, mégpedig testvérnek igaztalanságot és kárt okozó keresztyén maga is igaztalan, hitetlen lett.

Márpedig az igaztalanok nem örökölhetik Isten országát (9). Kik ezek? Most hosszú katalógus (lista) következik az igaztalan ember bűneiről. Az 5:10–11-ben szereplő, előbb felsorolt bűnök mellett találkozhatunk itt a „puhányokkal” és a homoszexuálisokkal, meg a házasságtörőkkel. A felsorolt 10 bűn mindegyikében magukra, előző életükre ismerhetnek Pál olvasói. Igen, ők is ilyenek voltak régen. Azonban azóta valami nagyon fontos történt velük. „Megmosattak” (félreérthetetlen célzás a keresztségre), megszenteltettek (azaz Isten tulajdonaivá lettek) és „megigazíttattak”, azaz bűnös létük ellenére Isten Jézus igazságát tulajdonította nekik (Jézusra pedig az ő bűnüket helyezte a kereszten), s ezt ők a Szentlélek által elfogadták. Nem illik hát hozzájuk a régi élet maradványa: a mulandó anyagiakért történő pereskedés egymás ellen, a hitetlenek előtt.

1Kor 6, 12 •

E szakaszban az apostol szembeszáll a korinthusi szabadossággal (libertinizmussal), ami az igazi szabadságszeretet fonákja. E libertinizmusnak többféle eredője lehetett. Az egyik a jól-rosszul értett cinikus filozófia. Ennek egyik híres képviselője, Diogenész ui. Korinthusban élt, és ott is halt meg, szobra is volt a városban. Másik eredője a korinthusiak hívő gőgje. Úgy vélték, hogy az ő lelki színvonalukon már közömbös, hogy mi történik az általuk alacsonyrendűnek ítélt testtel. Lehet megvetni, de lehet minden vágyát teljesíteni. Az apostol valószínűleg a korinthusiak két szállóigéjét idézi: „Mindent szabad nékem” és „Az eledel a gyomorért van, a gyomor meg az eledelért”. De mindkettőhöz hozzáfűzi a maga helyesbítő megjegyzését: „…de nem minden használ”, illetve: „az Isten ezt is, amazt is meg fogja semmisíteni”.

Pál szerint a keresztyén – általában az emberi – szabadságnak két feltétele van. Az egyik: használ-e vagy árt. A másik: szabadnak hagy, vagy akaratunk ellenére valami másnak az uralma alá helyez. Cáfolja azt a vélekedést, hogy az étel és gyomor egymás mellé rendeléséből a test és paráznaság egymás mellé rendelése következne (13). Ellenkezőleg! A test az Úrnak rendeltetett Isten által. Cáfolja az antik hellenista testmegvetést, de a testkultuszt is. Ha Isten Jézust feltámasztotta, akkor Vele együtt a mi testünk is feltámad. Ilyen érték Isten szemében az ember teste! Testünk, méltósága, hogy Krisztus testének, az egyház tagja lehet (15). Aki paráználkodik, kiszakítja testét Krisztus teste közösségéből és a parázna nő tagjává teszi.

A korinthusi Aphrodité-szentély prostituált papnőivel való szexuális közösség az istennőhöz vitte közel annak tisztelőit. De a keresztyén embert a bujálkodás elszakítja Urától. Nem lehet a nemi aktust a Krisztussal gyakorolt lelki közösség szempontjából közömbösnek tartani, mondja Pál, s 1Móz 2:24-et, a teremtéstörténetnek a házasságra vonatkozó részét idézi. Ha a férfi és a nő a testi szerelemben „egy testté lesznek”, akkor az a paráználkodó gyülekezeti tagok esetében a Krisztus-testtől való elszakadást jelenti. Ettől „menekülniük kell” (feügete, 18), mint Józsefnek Potifárnétól (1Móz 39:12).

Az apostol másik érve, hogy a keresztyének teste (itt a test az egész személyiséggel kapcsolatos) a Szentlélek temploma (19). Aki paráználkodik, a maga teste ellen vét, ami nem a maga teste, mert „áron” vette meg azt Isten, ti. Jézus vére árán. Ezért a testünk nem a miénk, hiszen egész egzisztenciánk Istené. Az a feladatunk, hogy ne csak lelkünkben, de testünkben és testünkkel is Őt dicsőítsük, mert a templom feladata, hogy a benne lakó istenség dicsőítésére legyen.
2601. hozzászólás
Létrehozva: 2017-07-23 22:15
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 5, 1 •

E verstől kezdve az apostol a gyülekezeti élet gyakorlati és égető kérdéseit tárgyalja, vagy úgy, hogy értesülései alapján, vagy úgy, hogy a tőlük kapott írásbeli kérdések alapján veszi sorra azokat. Az egyik legsúlyosabb problémakör a szexuális erkölcs volt. A pogány környezetben a többség a testi kívánságok gátlástalan kiélését tartotta helyesnek. Volt egy törpe kisebbség a hellenista világban, amely önmegtartóztatást gyakorolt. Az újonnan alakult korinthusi gyülekezet legnagyobb része azelőtt pogány volt, mint láttuk, inkább a proletárok közül jöttek, s egy messze földön rossz hírű, újonnan alapított nagyvárosban éltek. Ami e szakaszban a legérdekesebb, Pál nem az egyes emberek szexuális erkölcsét (vagy annak hiányát) kezdi tárgyalni, hanem a gyülekezet létét látja veszélyeztetve abban, ha valaki cégéres bűnben él. Ugyanis ez az egész gyülekezetre nézve veszélyes!

Volt a gyülekezetben egy férfi, aki apjának második feleségével élt együtt, tehát mostohaanyjával. Nem tudjuk, hogy élt-e még az apja, és ha igen, elvált-e ettől a nőtől. A nő nyilván pogány volt, róla nem ír Pál. A férfi azonban a gyülekezet tagja volt. Márpedig ez az állapot nemcsak a zsidó házasságjoggal és erkölccsel állt éles ellentétben (vö. 3Móz 18:8; „apád feleségének a szemérmét föl ne fedd”), de a római szokásokkal is. Olyan dolog fordul elő köztetek, ami még a pogányoknál sem szokott előfordulni – fordul keményen a gyülekezet lelkiismerete felé az apostol. S ti ezt tűritek, azt vélvén, hogy ez nagyvonalúság, pedig nem más, mint gőgötökből eredő lelki vakság. „Gyászolnotok” (pentheó) kellene és eltávolítani a körötökből (aireó ek mesou hümón) az illetőt, mert jelenléte az egész közösséget megfertőzi.

Pál egy számukra különös exkommunikációs eljárást sürget. Úgy érzi, ha testileg most nincs is Korinthusban, lelkileg (lélekben vagy lélek által) ott van és már meghozta ítéletét (perfektum, a múltban történt, de hatása a jelenben is érvényes). Az ítélet szerint az égész gyülekezet jöjjön össze bíróságként, akkor ott lesz velük Pál lelke is és az Úr Jézus ereje is. Az egész gyülekezet közösítse ki (exkommunikálja) a szóban forgó bűnöst és adja át (szolgáltassa ki = paradidómi) a Sátánnak. Ez teste pusztulására lesz, de a cél az, hogy lelke megmeneküljön az eljövendő ítélet idejére. Hogyan értette mindezt az apostol? A mai olvasó három dolgon is fennakadhat. Először: nyoma sincs az egyénenkénti akarat megnyilvánulásnak szavazás formájában. A gyülekezet itt csak arra jó, hogy kimondja az apostol már kész ítéletét. Igen, mert itt nem közvélemény-kutatásra van szükség, hanem gyors sebészi beavatkozásra, egy fertőzést okozó tag eltávolítására a szervezetből. Másodszor nehéz megérteni, hogyan képzelte Pál a maga jelenlétét az exkommunikáció során „lélekben”. Valószínűleg úgy, hogy jelenléte hatásaként érvényesült. A gyülekezet tudja, hogy ő mit kívánt, hogyan ítélt, ez a döntése jelen van a gyülekezetben testi távolléte idején. Harmadszor a mai ember az ítélet súlyosságát és az ítélet-végrehajtás módját nehezen érti meg. Azonban az ítélet-végrehajtás súlyosságát Pál a 6–8. versekben jól megmagyarázza a kovász, mégpedig a rothadást okozó kovász eltávolítása metaforájával. Marad a kérdés: hogyan?

Ez nem egészen világos. Vajon mit jelent „a testnek veszedelme”? A gyülekezet még ha akart volna sem hozhatott volna halálos ítéletet, azaz nem ölhette volna meg a bűnöst, mint a jeruzsálemi zsidó gyülekezetben megkövezték Istvánt (ApCsel 7:54kk.). A római hatóságoknak sem adhatta át az ügyet ítéletre, ennek jogi alapja nem volt, erkölcsi gondolkodásuk szerint pedig a gyülekezet belső ügyeit nem volt szabad kivinni a hitetlenek közé (vö. 6:1k.). A megoldás az ApCsel 5-ben leírt Anániás és Szafira története. Mihelyt kitaszítja a gyülekezet a maga köréből a cégéres bűnöst, azaz megszűnik körülötte a gyülekezet által adott lelki védőgyűrű, máris a Sátán hatókörébe kerül, aki szívesen lesz „ítéletvégrehajtó”, hiszen a célja az ember romlása. Az exkommunikáció sürgősségét illusztrálta a kovász hasonlata a 6–8. versekben. A zsidó vallásban a páska ünnepe előtt el kellett távolítani minden kovászt. A páska után a kovásztalan kenyerek ünnepe következett. Csak azt követően lehetett kovászt és így kovászos kenyeret készíteni. A kovász kitakarítása Pál hasonlatában „a lelki nagytakarításnak” felelt meg. Ez feltétlenül szükséges, hiszen a kovász nemcsak erjeszt, hanem a használt kép szerint megronthatja az egész kenyeret (vö. Mk 8:15). Az idő sürget, hiszen páskabárányunk: Krisztus már megáldoztatott. Erre kell felelnünk a közösség megtisztításával, ami a gonoszság és paráznaság eltávolítását jelenti.

1Kor 5, 9 •

E versekben egy félreértést tisztáz a szentíró. Eddig olyanokat intett, akik nem vették komolyan az egyházfegyelemre vonatkozó gondolatait, most meg olyanokat tanít, akik a kiközösítést a kívül valókra is alkalmazni akarták. Azt hitték, Pál arról írt előző levelében (tudjuk, hogy nem az 1Kor az első levél, amit Pál a korinthusi gyülekezetnek írt, csak az első fennmaradt levél), hogy ne vegyüljenek el, ne érintkezzenek a keresztyének még a világban lévő bűnösökkel sem. Pál tisztázza, hogy ilyet ő nem állított, hiszen akkor a gyülekezetnek ki kellene mennie ebből a világból. De akkor hogyan végeznék a világban a missziót? Csak a gyülekezeten belüli vétkesek megfenyítésére gondolt tehát az apostol előző levelében, s most ezt bővebben fejti ki. Milyen bűnösökre gondolt, akiket a gyülekezeten belül a kiközösítés első fokozatával, a velük való érintkezés korlátozásával kell sújtani? Erre egy katalógussal felel. A katalógus (szójegyzék, azonos szerkezetben álló mondatrészekkel) műfaja ismert volt az ókori irodalomban, alfajai: az erény-, a bűn- és a szenvedéskatalógusok. A műfajt az apostol is használja többször (pl. itt, aztán Gal 5:19–21-ben és Róm 1:28–32-ben is), de inkább a missziói igehirdetés egyik elemeként. Rámutat a bűnkatalógusban többek közt arra, hogy milyen az ember Krisztus nélkül. Ezenkívül Pál a bűnösöket sorolja föl a versekben és nem – elvontan – a bűnöket.

A 10–11-ben kétszeri felsorolást találunk, a két katalógus csaknem azonos. Mindkét lista a paráznákról szól első helyen. A 6:15-ben fogjuk látni, hogy az ilyen ember egyszer önmaga teste, egyszer pedig Krisztus ellen vétkezik a bűnével. Ezután a bírvággyal kapcsolatosan vétkezők következnek: a pénzimádók és a pénzrablók. Érzületükben és magatartásukban a pénz áll első helyen, megszerzéséért semmitől sem riadnak vissza. Ezután a bálványimádók következnek. Hogyan lehetett a gyülekezeten belül bálványimádókról beszélni? Nem valamilyen pogány istenség meggyőződésből való tisztelőjéről van itt szó, hanem a közéletben (iparos egyesületek, céhek, kereskedelem, városvezetés) szüntelen előforduló kultikus ünnepélyeken történő kényszerű részvételt elvállalóról. Erről majd a 8. és köv. fejezetek részletesebben fognak tanítani. Aztán a szitkozódók (nagyszájúak), majd a részegesek következnek a listán. Ezeket fegyelmezni lehet és kell. Az intelem azzal zárul, hogy a gyülekezetnek a maga soraira kell vigyáznia, azt kell megtisztítania (a 13. versidézet erre vonatkozóan Deut 17:17 és 24:7-ből), mert a kívül valókat majd Isten fogja megítélni. Pál nem arra biztatja a keresztyéneket tehát, hogy a világ erkölccsőszei legyenek, de arra igen, hogy önmaguk körében szigorú erkölcsi mértéket érvényesítsenek.
2600. hozzászólás
Létrehozva: 2017-07-22 00:20
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 4, 14 •

Amint a 4:1-ben láttuk: a témaváltás fokozatos, azaz az apostol a gyülekezeti viszályokról írt mondanivalóját lassan lezárva más témára tér át. A téma végleges lezárása itt, a 14kk. versekben történik. A 14–16-ban Pál felfedi a gyülekezet iránti indulatát. Nem az volt a célja, hogy megszégyenítse őket, bár észre térítésük során a gúny eszközét is igénybe vette, de megjobbításuk szándékával. Már azért sem lehetne rosszindulattal irántuk, mert atyaként szereti őket. Módszere az intés (nouthetó = a szívére helyezni valakinek valamit: nous és tithémi szavakból, a figyelmeztető lelkigondozás terminusa), mint a test szerint atyáknak. Azért atyja a gyülekezetnek, mert általa jutottak el a keresztyén hithez és élethez.

Tanítómesterük (paidagógos = a gyermeket iskolába kísérő rabszolga) sok lehetett, de lelki apjuk az apostol. Az evangélium hirdetése által ő „nemzette”, „szülte” őket (15b). Természetesen Pál tudja, hogy az újjászületés a Lélek és az Ige által történik, de ő hirdette Korinthusban a lélek erejével úgy az igét, hogy abból új élet támadt. Hangsúlyozza, hogy ez az Ige az evangélium volt. Az atya azonban nemcsak nemzi gyermekét, hanem életével hatást gyakorol annak életére. Ezért kéri az író a gyülekezetet, hogy „legyenek követői”, utánozzák őt. (Itt nem a Jézus által használt „nyomában járni”, akoloutheó ige szerepel, hanem a lelki mintát utánzó magatartás.) A 11:1 mindezt félreérthetetlenné teszi: a gyülekezet az apostolt annak Krisztus-követésében utánozza.

Pál úgy érzi; minden lehetőséget meg kell ragadnia a gyülekezet helyes útra térítése érdekében. Ezért nemcsak imádkozik értük (1:4), nemcsak levélben inti őket, de legmegbízhatóbb munkatársát, Timótheust is elküldi hozzájuk. Az ApCsel 18:5-ből megtudjuk, hogy Timótheus ott volt Pállal a gyülekezet alapításánál. Így jól tudja majd náluk képviselni a keresztyén „utakat” (17), azaz a minden gyülekezetre nézve kötelező közös életvitel alapszabályait. Ez nem az evangélium, amely hitre hív, hanem a didaché, a tanítás, mely a hívők életmódjára vonatkozik.

Az apostol tudja, hogy vannak olyanok Korinthusban, akik azzal áltatják magukat és másokat, hogy ő be nem teszi a lábát többet a városba. Ezért felfuvalkodnak, amint ez pl. a 6. versből is kiderült. Pedig Pál hamarabb közéjük fog érkezni, mint vélik, ha az Úr megengedi. Nem ez tehát a kérdés, hanem az: hogyan fog érkezni hozzájuk: bottal (szigorúan, pedagógusként) vagy szeretettel (atyaként)? Végső soron ez tőlük függ. Ha gyermekként fogadják, atyaként fog érkezni. Nem az lesz köztük a feladata, mint Timótheusnak. Ő nem a keresztyén életvitel elemeit fogja felsorolni nekik, hanem megvizsgálja a felfuvalkodottakat: csak a szavuk (= hangjuk) nagy: vagy az életükből is árad Isten országa ereje? Hiszen ez az ország, vagyis Isten uralma az emberek életében nem üres szavakból áll, hanem a tettek, a magatartás olyan erejéből; melyben a szemlélő isteni erőmegnyilvánulást vehet észre. Ebben legyenek a korinthusiak „nagyok”, ha tudnak!
2599. hozzászólás
Létrehozva: 2017-07-21 00:03
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 4, 1 •

A témaváltás fokozatos. Eddig a pártoskodás veszélyeiről volt szó, e fejezetben már az apostol és más apostolok helyes megítélésének kritériumaival találkozunk. Az apostol a maga tisztét a hüpéretés-hez (eredeti értelme: az az evezősszolga, aki a hajó alsó részében húzza a lapátot, de az irányítást a felette lévő részben tartózkodó kormányos végzi) és az oikonomos-hoz (sáfár, olyan vezető szolga, akire mindent, mindenkit rábízhatnak, de egyszer mindenről számot kell adnia a gazdájának) hasonlítja. Az utóbbiról elmondja, hogy Isten titkainak sáfára. Láttuk, hogy a müstérion olyan hittitok (vö. 2. részt), melyet csak az isteni kijelentés képes megértetni az emberrel. Isten titkainak sáfáraitól – mint a sáfároktól általában – elsősorban hűséget várnak. Ez itt azt jelenti, hogy csak Isten titkait adják tovább az embereknek, nem a saját gondolataikat, de ugyanakkor kitartó munkavégzésüket is jelenti. Az apostol a sáfári életforma mindkét elemét komolyan veszi. Azt is, hogy a számadás napjáig úgy kell gazdálkodnia a rábízottakkal, mintha azok az övéi volnának, gazdáján kívül senkinek nem tartozik idő előtti számadással. De a másik elemet is komolyan veszi: egyszer meg kell állni a mindent tudó Gazda előtt és Ő fogja a sáfár munkáját megítélni. A 2. v. hóde olvasata a valószínűbb: „ez esetben”-nek fordítandó, szemben a megszokottabb: „ami pedig”-gel (a ho de szövegvariáns szerint). Pál fölött tehát nem jogosult ítélkezni semmiféle emberi fórum. Sőt. Saját lelkiismeretét sem tartja végső fórumnak, mint annyi „nagy egyéniség” a történelem folyamán. Tudatosan nem talál magában kivetnivalót, lelkiismerete nem mond ellene tetteinek. De ez még nem ad „megigazulást”, ez nem ad felmentést neki. Ő az Úrra vár, aki a maga idejében ítéletet fog majd fölötte tartani. Az az Úr Jézus, aki az ítélet napján meg fogja mutatni, ami rejtett az emberi szívben és meg fogja világítani az emberi szív legrejtettebb szándékait is. Akkor Istentől lehet epainos-t (dicséretet, politikai vagy eszkhatológikus elismerést) nyerni.

1Kor 4, 6 •

A 6–7. versekben Pál az eddigi elvi fejtegetéseket kívánja a maga és Apollós gyülekezettel való kapcsolatára alkalmazni. (Metaskh ématidzó = valamit átalakítva egy adott esetre alkalmazni.) Óvja a korinthusiakat attól, hogy az egyik tanítót pajzsukra festve, azt a másikkal szemben maguk elé tartva akarjanak a másik csoporttal szemben nagyobbnak lenni vagy annak látszani. A 6. v. füsioó igéje, a nevetséges felfuvalkodottságot fejezi ki s a hallgatóknak „A felfuvalkodott béka és az ökör” című mesét juttatta eszükbe. A béka már „majdnem akkorává” fújta fel magát társai előtt, mint amekkora az ökör volt, csak éppen – szétpukkadt. Mellbevágó a 7. v. figyelmeztetése: van valami érték benned, amit nem Istentől kaptál volna? Ha nincs, akkor miért dicsekszel vele?

A 8–13. versek hangvétele még a Páltól megszokott kiélezettségnél is keményebb. Ez a „felfuvalkodottság elleni olvasmány” (Schrage) tele van szélsőséges ellentétpárokkal, metsző gúny árad belőle. Valaki azt mondta, hogy Pál csak egy dologgal szemben nem volt türelmes: a türelmetlenséggel szemben. Márpedig itt a gyülekezet nem volt képes a keresztyén életre annyira jellemző „már” és „még” közt élni, azaz a már megvalósult és a még megvalósulásra váró isteni ígéretek feszültségében, hanem ehelyett azzal áltatta magát, hogy már minden megvalósult az életében, ami a keresztyén életben megvalósulhat. Innen érthető Pál kemény hangvétele.

A 8. versben kétszer használja a „már” szót, azért, hogy rádöbbentse olvasóit arra, hogy ennek még nincs itt az ideje. A gyülekezet magát már uralomra jutottnak és meggazdagodottnak véli. Bár így volna – mondja az apostol –, akkor mi is uralkodnánk veletek együtt. Ha ezt lelki atyjuk irreálisnak tartja, nem kellene a korinthusiaknak észrevenniük, hogy korántsem jutottak el még ebbe az állapotba? Pál kétségbeejtőnek tartja a testies gondolkodású embernek azt a balhiedelmét, hogy már célhoz ért a lelki életben. Hogy rádöbbentse őket a valóságra, rajongó önámításukkal szembeállítja a maga és társai helyzetének sötét tónusú képét.

A 9. versben nem kevesebbet állít, mint hogy az apostolokat Isten utolsókul, halálra szántakul és nevetséges látványosságul (theátron) állította a világ elé. Hogyne lenne az apostol utolsó a világban, ha a gyülekezet is annyira lebecsüli, hogy „neve, ha van, csak áruvédjegy” (József Attila) a különféle gőgös egyházi csoportocskák zászlaján? Ha a korinthusiak saját keresztyén életüket a győztes hadvezér diadalmenetével tévesztik össze, akkor Pál a felelős, és a sok szenvedést vállaló gyülekezeti vezetők életét a legyőzött hadifoglyok szégyenmenetéhez hasonlítja (azok is utolsók, halálraszántak és bámész szemek látványosságává lesznek). A 10. verstől ellentétpárokat olvashatunk a korinthusiak megszégyenítésére. Ti bölcsek vagytok? Akkor mi a bolondságot vállaljuk! (Pál az emberek szemében hajlandó bolondnak látszani, hogy Krisztus előtt bölcs lehessen.) Ti erősek vagytok? Akkor mi gyöngék. Ti dicsőségben úsztok?

Mi pedig szégyenbe süllyedtünk. Hiszen – folytatja a 11. és következő versekben – „egészen mostanig” (tehát az apostolok még nem értek el a perfekció állapotába, mint azt a gyülekezet tagjai önmagukról gondolták) éhezés, szomjazás, ruhátlanság és ütlegelés meg hajléktalanság jutott osztályrészünkül. Vajon észrevették-e Pál olvasói, hogy ezt a sok szenvedést az apostolok őértük vállalták? Vajon hála és megbecsülés ébredt-e a szívükben irántuk, és magukra tekintve megszégyenültek-e egy keveset, hogy ők a keresztyén életből a szenvedést nem, csak mások megítélését vállalták? Azt is vállalták Pál meg munkatársai, hogy a gyülekezettől nem fogadnak el semmit szolgálatukért, hanem nehéz fizikai munkával eltartják magukat. A szidalomra áldásmondással, az üldözésre kitartással feleltek. Így lettek a világ szemetjévé és söpredékévé. A peripséma egy tárgy vagy személy megtisztítása alkalmával a földre esett hulladék vagy vakarék. Ez már az önmegalázás mélypontja. Bár van a szónak vallástörténeti értelme is, azokat a megvetett embereket jelentette a görögión kultúrában, akikért „nem kár”, ha nagy veszély esetén önkéntesen engesztelési áldozatul adják magukat a közösségért.
2598. hozzászólás
Létrehozva: 2017-07-20 00:06
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 3, 5 •

Legfőbb ideje Pál szerint ebben a helyzetben tisztázni, hogy ki ő és ki Apollós a gyülekezet életében. „Szolgák”-nak nevezi magát és Apollóst, diakonosnak. Isten felhasználta őket a gyülekezet hitre jutásában. A hitet azonban nem ők, hanem Isten adta, kinek-kinek, amint akarta. Szolgálatuk nem volt teljesen egyforma. Pál volt, aki „plántálta” bennük a hitet – vagyis ő volt a gyülekezet alapítója –, Apollós viszont „öntözte” bennük a hit palántáját, ami szintén nélkülözhetetlenül fontos szolgálat volt. Van értelme vitatkozni azon, hogy melyik a fontosabb? Nincs, már csak azért sem, mert „Isten adta a növekedést” (6). Kiss Sándor figyelemre méltó megjegyzése, hogy Pál mindkettőjük múltbeli tevékenységét aoristos-szal fejezi ki (a múltban, egy bizonyos pillanatban történt), míg Isten tevékenysége praet. impf., azaz tartósan, hosszan történt.

Apollósról Pál apostol itt is és más helyeken (pl. Róm 16:7) szeretettel és teljes megértéssel szól, nem engedi, hogy a gyülekezeti pártok kijátsszák őket egymás ellen. Ők egyek (8) a szolgálatban, jutalmuk (bérük) azonban munkájuk szerint lesz az Úrtól. Ehhez a jutalomhoz tartozik, hogy ők Istennek nemcsak szolgái, de munkatársai (sünergoi) lehetnek. Munkájuk Isten szántóföldjén, azaz a gyülekezetben van, ahol Isten a gazda. Egy másik, az elsőt torlódva követő hasonlat szerint a gyülekezet Isten épülete.

1Kor 3, 10 •


Pál, miután kimondta a 9. versben, hogy a gyülekezet Isten épülete, most Apollós és a saját kapcsolatát a gyülekezettel az építkezés gondolatkörével fejezi ki, azt metaforaként kiszélesítve. Eszerint Jézus a gyülekezet egyetlen alapja, fundamentuma, Ő Pál, a bölcs építőmester, aki ezt a biztos alapot megadta a gyülekezetnek, s mindenki más, aki épít (pl. Apollós) már csak a meglevő alapra húzhatja a falakat. Az, hogy Pál bölcs építőmester lehet, ez nem az ő érdeme, „az Istentől adott kegyelem szerint” tudta ezt elvégezni. Az már a további munkások felelőssége, hogy az apostoli alapra mit építenek, illetve hogyan. A legfontosabb, hogy mindenki Jézus Krisztusra, az egyetlen, tehát semmi és senki mással fel nem cserélhető alapra építsen. Sem emberek, sem eszmék, sem dogmák nem szolgálhatnak alapul és nem pótolhatják az egyház egyetlen alapját: Krisztust. A 12. versben hatféle építőanyag felsorolását találjuk, abból az első három drága, a második három pedig gyúlékony.

A 13. v. már az építkezés „ellenőrzését” helyezi kilátásba. Ez idő kérdése, az biztos, hogy nem marad el. „A nap” (= az ítéletnap) majd nyilvánvalóvá teszi kinek-kinek a munkáját az egyházban. Ez a lényeg, nem pedig az emberek jó vagy rossz véleménye. Az ítélet tüzében (régi ókori kép: az ítélet, mint tűz) megolvad vagy megég az emberi munka. Ami megmarad, az igazán érték. Pl. a nemesfémből csak a salak ég ki, ami igazán érték, az megmarad. De mi lesz azzal, akinek a munkája megmérettetik? Ha megmaradt a munkája, az maga nagy jutalom. Maradandó, amit Isten kegyelme által elvégzett. Ha nem marad a munkája meg, az őt is megítéli. Üres kézzel kell megállnia Isten előtt. Tehát nem látható teljesítményeink mennyisége vagy elismertsége a döntő, hanem az, hogy az isteni ítélet mit mutat abból időtállónak, maradandónak. A jutalom gondolatával is találkozunk, ami sem Páltól, sem Krisztustól nem volt idegen, csak nem fűződött hozzá az emberi érdem vagy saját erő. A sorok közt ott van az a megállapítás, hogy teljesen felesleges az egyházban „pártoskodva” saját kedvenceink munkáját földicsérni, másokét pedig csepülni, hiszen a végső szót az egyházi munka értékéről Isten fogja kimondani az ítéletben.

1Kor 3, 16 •

Épület – amiről eddig szó esett – többféle van, de most azt az új gondolatot veti fel Pál, hogy a gyülekezet nem akármilyen épület, hanem Isten temploma (a naos szó a jeruzsálemi templom épületei közül magát a szentélyt jelentette). A szentélyben az istenség lakik. Ezt az általános vallási képzetet Pál úgy bővíti, hogy a gyülekezetben Isten Lelke lakik. Tehát nemcsak az egyes hívőkben, de a hívők közösségében, az anyaszentegyházban is ott lakik a Szentlélek. Isten féltékenyen vigyáz az Ő szentélyére, azaz a gyülekezetre. A templom megrontóját, megszentségtelenítőjét, gyalázóját Isten megbünteti. Ezért kell a gyülekezetnek nagyon vigyáznia arra, hogy sohase váljanak olyan megromlott szentéllyé, ahol már nem lakhatik a Szentlélek. Márpedig a viszály, pártoskodás megrontja a gyülekezetet, a Szentlélek lakóhelyét. Olyan, mintha egy szép templomot különféle mesterséges válaszfallal részekre bontanának. „Nem tudjátok?” – kérdi Pál –, hogy ez nem maradhat büntetlenül? A kérdés, mely a levélben többször előfordul, „szónoki kérdés”, az ún. diatribé műfajára jellemző. A diatribé (az „időt valahol eltölteni, múlatni”, átvitt értelemben valahol beszélgetéssel eltölteni az időt – igéből ered a kifejezés) olyan szónoki műfaj, amelyben a beszélő kérdéseket intéz a hallgatókhoz. Itt Pál igenlő választ vár a kérdésére. A gyülekezetnek tudnia kellene ezt. De akkor – kérdezi szavak nélkül az apostol – hogyan viselkedhetnek úgy, mintha mindezt nem tudnák? „Ti vagytok” a szentély, ez a sok lokális templomkultusszal szemben merőben új gondolat.

1Kor 3, 18 •

A pártoskodásról szóló hosszú részt (1:18–3:23) most befejezi Pál oly módon, hogy az eddig külön-külön futó gondolatmenetek (bölcselkedés és pártoskodás veszélyei) szálait most összeköti és egyúttal elköti. A világ szerint bölcsesség, ami a korinthusiak életében a pártoskodásban, az egyes tanítóknak a többiekkel szembeni favorizálásában nyilvánul meg: bolondság az Isten előtt. Meg kell ebből térniök és az isteni bölcsesség érték- és magatartásrendjét kell elfogadniuk. Különben merő öncsalás a keresztyénségük. Két ószövetségi idézettel támasztja alá – Isten lesújtó véleményére hivatkozva a világi bölcsességről – mondanivalóját. Jób 5:12-ből vett idézete erőteljesebb, mint a LXX szövege, fordíthatnánk úgy; hogy Isten meghúzza a hurkot, mégpedig saját ravaszságuk kötelét a világ bölcseinek nyaka körül. Azért is ostobaság, ha a gyülekezet a különféle tanítókhoz tartozással dicsekszik, mert nem ők Páléi vagy Apollóséi, hanem megfordítva: azok a gyülekezetek tulajdonai. Milyen szép lehetőséget mutat fel előttük az apostol! Ahelyett, hogy egy-egy vezető „tulajdonaivá” lennének, ők érezzék magukat az értékes vezetők, tanítók haszonélvezőinek, hiszen az ő kedvükért rendelte legjobb szolgáit az Isten. „Himnikus lendülettel” (Kiss Sándor) vagy „diadalénekként” (Czeglédy István) most továbbfokozza a gondolatot az apostol: nemcsak tanítóit érezheti magáénak a gyülekezet, hanem az egész világot, életet és halált, jelenlevőket és jövendőket. Ez a keresztyén ember csodálatos istengyermeki szabadsága! „Minden a tiétek” – hirdeti Pál, de csak azért, mert ti viszont „a Krisztuséi vagytok”. Luther szerint a keresztyén ember szabadsága abban áll, hogy hit által mindennek ura, viszont szeretet által mindennek szolgája. Pál is folytatja tovább: Krisztus pedig az Istené. Így, ebben a Szentháromságra utaló végső mondatban válik nyilvánvalóvá a gyülekezet előtt felragyogtatott távlatok nagyszerűsége.
2597. hozzászólás
Létrehozva: 2017-07-20 00:04
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 3, 1 •

A 2:6–16 elvi fejtegetései után Pál apostol ismét az egyes szám 1. személyt használja, vagyis a maga és a gyülekezet kapcsolatáról szól. Megállapítja, hogy a fenti törvényszerűséget arról, hogy a lelki ember megérti a lélek által Isten és az emberi szív titkait – nem lehetett a korinthusiakra alkalmazni akkor, amikor köztük járt és a gyülekezetet alapította. Nem értették volna meg akkor a mélyebb ismereteket. Szép hasonlatot alkalmaz a gyermek, illetve felnőtt táplálékok különbsége felhasználásával. A gyermek a tejet tudja jól megemészteni. Így a még testies gondolkodású embernek is csak Isten dolgai alapigazságait szabad elmondani, különben „nem tudja megemészteni” azt, amit hall. Viszont az éretteknek szilárd táplálékot kell adni (bróma), mert már alkalmasak ennek elfogyasztására, sőt táplálkozásukhoz ez szükséges. Az ez utáni gondolat viszont „hideg zuhanyként éri, sokkterápiaként” (Schrage) a korinthusiakat. Pál azt adja tudtukra, kb. 5 évvel a gyülekezet alapítása után, hogy amit nem tudtak megérteni hitre jutásuk idején – s ez természetes állapot volt akkor –, azt még most sem tudják megérteni, mert még kiskorúak és testi módon gondolkodnak. Ez abból látszik, hogy viszály és versengés él köztük. Ez pedig a kiskorúság és a testies gondolkodás jele. (A szöveg hol a sarkinos, hol a sarkikos szót hozza. Az előbbi „testből valót”, utóbbi „testies jellegűt” jelent betű szerint, vannak szövegvariánsok is, az összefüggést nézve nincs nagy különbség a két jelző közt.) Akik úgy nyilatkoznak magukról, hogy „én Pálé vagyok” vagy „én Apollósé”, azok a hitbeli éretlenségükről és nem Lélek szerinti gondolkodásukról tesznek tanúságot.

1Kor 3, 5 •

Legfőbb ideje Pál szerint ebben a helyzetben tisztázni, hogy ki ő és ki Apollós a gyülekezet életében. „Szolgák”-nak nevezi magát és Apollóst, diakonosnak. Isten felhasználta őket a gyülekezet hitre jutásában. A hitet azonban nem ők, hanem Isten adta, kinek-kinek, amint akarta. Szolgálatuk nem volt teljesen egyforma. Pál volt, aki „plántálta” bennük a hitet – vagyis ő volt a gyülekezet alapítója –, Apollós viszont „öntözte” bennük a hit palántáját, ami szintén nélkülözhetetlenül fontos szolgálat volt. Van értelme vitatkozni azon, hogy melyik a fontosabb? Nincs, már csak azért sem, mert „Isten adta a növekedést” (6). Kiss Sándor figyelemre méltó megjegyzése, hogy Pál mindkettőjük múltbeli tevékenységét aoristos-szal fejezi ki (a múltban, egy bizonyos pillanatban történt), míg Isten tevékenysége praet. impf., azaz tartósan, hosszan történt.

Apollósról Pál apostol itt is és más helyeken (pl. Róm 16:7) szeretettel és teljes megértéssel szól, nem engedi, hogy a gyülekezeti pártok kijátsszák őket egymás ellen. Ők egyek (8) a szolgálatban, jutalmuk (bérük) azonban munkájuk szerint lesz az Úrtól. Ehhez a jutalomhoz tartozik, hogy ők Istennek nemcsak szolgái, de munkatársai (sünergoi) lehetnek. Munkájuk Isten szántóföldjén, azaz a gyülekezetben van, ahol Isten a gazda. Egy másik, az elsőt torlódva követő hasonlat szerint a gyülekezet Isten épülete.
2596. hozzászólás
Létrehozva: 2017-07-18 22:11
Bibliaolvasó Kalauz
Hozzászólások: 8538
1Kor 2, 6 •

A 6. verstől kezdve Pál megint az isteni bölcsességről ír, ezért lesz a szónak pozitív csengése. Az isteni bölcsességről Pál a „tökéletesek” között akar szólni. Kik ezek? A teleios jelző szó szerint célhoz érkezettet jelent. A szöveg összefüggésében gondolhatunk érett keresztyénekre (Kiss Sándor), az isteni titkokba beavatottakra, ami a misztériumvallások által is használt terminus volt (Czeglédy István), vagy „a fejlődés csúcsát elért” személyekre, mint azt Barclay véli. Még egyszer hangsúlyozza az apostol, hogy ez az isteni bölcsesség egészen más tartalmú, mint a jelenleg uralkodó közgondolkodásé „e világkorszakban” (6b). Ezt a közgondolkodást „a világ mulandó fejedelmei” befolyásolják. Szellemi vagy politikai hatalmak ezek? A két szempont elválaszthatatlan, amit azzal bizonyíthatunk, hogy a „fejedelmek” (arkhóntes) megfeszítették „a dicsőség Urát”, vagyis Krisztust. Ezért, ha mitikus-szellemi értelmük van is e szavaknak, ugyanakkor a Jézust halálra ítélő Pilátusra vagy Heródesre is félreérthetetlenül utal Pál. Hiszen a Róm 13:3-ban ugyanezzel a szóval az állami tisztségviselőket nevezi meg. És mégsem, nem szabad a kifejezés szellemi értelmétől eltekintenünk. Az arkhón lehet gonosz angyali-szellemi hatalom. Erre céloz nagyon finoman a 8. v., mely szerint, ha a gonosz erők tudták vagy megismerték volna, hogy mi Isten terve Krisztus kereszthalálával – ti. a világ megváltása, a bűnös ember megszabadítása –, akkor inkább megakadályozták volna megfeszítését! A politikai hatalom urai tehát, ha felismerték volna, hogy ki a názáreti Jézus, akkor nem küldték volna a keresztre; viszont a szellemi világ hatalmai, ha felismerték volna Isten megváltó tervét Jézussal, akkor nem engedték volna a keresztre.

Pál tehát Isten bölcsességét, ebben az összefüggésben: üdvtervét szólja s ezzel evangéliumhirdetése: kijelentéssé válik! Ugyanis a szóban forgó isteni bölcs üdvterv = müstérion, azaz hittitok. Az emberek elől el van rejtve (apokekrummenén), ami a múltban végbement, de a jelenben tovább ható igeidővel (perf.) kifejezett melléknévi igenév. Mégpedig szenvedő alakban, mivel a cselekvő alany: Isten. Isten rejtette el ezt a hittitkot – amiről Pál most evangéliumot hirdet –, aminek végrehajtását „eleve elrendelte” (ti. hogy Krisztus meghal értünk a kereszten). A hittitok, müstérion nem azért titok, mert emberek tartják titokban, hanem mert Isten tartotta titokban, s nem emberi közlés, hanem csak az isteni kijelentés útján válik nyilvánvalóvá (vö. Ef 3:3–4). Amikor Pál az evangéliumot hirdeti, az eddig rejtett isteni titkot jelenti ki, teszi nyilvánvalóvá. Nagyon fontos az analógia a történeti Jézus fel nem ismerése (az akkori politikai hatalmasságok részéről) és Pál keresztről szóló evangéliuma bölcsesség-jellegének fel nem ismerése (a hitetlenek részéről) között. Az evangélium a nem lelki embernek éppoly idegen, mint idegen volt kortársainak az a Jézus, akiről az evangélium szól.

Pál azt szeretné, ha olvasói szakítanának ezzel a világias gondolkodással és ráhangolódnának az isteni bölcsességre. Azonban az előző fejezetben tárgyalt pártoskodásúk az ellenkezőt bizonyítja. Hiszen a pártoskodás mögött uralomvágy, önérvényesítési ösztön húzódik meg, aki viszont megértette az isteni bölcsességet, amit Pál hirdet, jobban mondva Akit Pál hirdet (ne feledjük el az 1:30-at, hogy Krisztus a mi bölcsességünk), az nem uralkodni akar, hanem a kereszthalálban megmutatkozó szeretet szerint kíván élni.

A 9. v. érdekes példa Pál írásmagyarázatára. Az egyik, a kánonba be nem került (az ő idejében sem az Ó-, sem az Újszövetség nem volt még kanonikusan lezárva) intertestamentális helyről, Illés Apokalipsziséből idéz. Ez a mennyei világról szól, amely olyan, hogy az ember el sem tudná képzelni szépségét, Isten azonban elkészítette az Őt szeretőknek. Ami ebben az Apokalipszisben a jövő életre vonatkozik, azt Pál magára és a gyülekezetre vonatkoztatja, amivel azt mondja ki, hogy Jézus eljövetelével megkezdődött az új, az üdvidő. Az általa hirdetett evangéliumban, annak az üdvösséget felmutató és felkínáló tartalmában találja ő meg azt az elképzelhetetlen valóságot, amit Isten az Őt szeretőknek elkészített. Mindezt objektíve Pál igehirdetése mondja el, szubjektíve viszont csak Isten Lelke tudja kijelenteni az egyes emberi lelkekben.
Pál a 10b-től kezdve egy sajátosan keresztyén, spirituális „ismeretelmélet” kifejtésébe fog. Ennek háttere az az általánosan elterjedt gondolat, hogy valamilyen nehezen felismerhető dolgot csak olyan valami ismerhet meg, ami ahhoz hasonló jellegű. Pl. a világosságot csak az ismeri fel, akiben valamilyen formája él a világosságnak. Közérthető példát használ: az emberi lélek (psziché) megismerheti az emberi lélekre vonatkozó dolgokat. Mivel azonban az isteni Lélek egészen más, ezért a Szentlélek, a pneüma dolgait csak az ismerheti meg, aki „pneümatikus”, vagyis akiben benne él Isten Lelke. A „pszichikus” és „pneümatikus” jelzők itt olyan emberekre vonatkoznak, akikben csak az emberi dolgokra irányultság, illetve akikben az isteni dolgokra irányultság uralkodik.
A Szentlélek, mint a megismerés princípiuma, egyrészt Isten „mélységeit” (10) ismeri meg, vagyis rejtett titkait, másrészt az emberi szív titkait és mélységeit. Látja, hogy mi van a szívünkben és azt is, hogy mire van szükségünk (vö. Róm 8:27). De így van ez a pneümatikus (itt: az Isten Lelke által érintett, sőt átalakított) emberekkel is: ők is fogékonyak az isteni üdv titkai, egyszersmind az emberi szív rejtett titkai iránt. Ilyen lelkülettel szabad „ítélni” (14–15), de nem mások elítélése vagy leértékelése következik ebből, hanem annak a feladatnak meglátása, amit mások érdekében elvégezhetünk. Ez az isteni bölcsesség. S most, a gondolatsor végére kiderülhet: a Jézusról szóló és az isteni bölcsességről szóló fejtegetések nem két külön témáról beszéltek, hanem ugyanarról. Jézusról, aki az isteni bölcsesség, a praeexistens isteni Bölcsesség. Ő ad helyes istenismeretet és életszentségét.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép