Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Keresztény Magyarország Portál - Fórum - A halálra ítélt zászlóalj - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek Szilárda napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Vártam az Urat  (A)
A rudabányácski görög katolikus templom
Fórum

Oldalak: [1] 2
52. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-16 00:33
Ati
Hozzászólások: 160
A kitörés

Előkészületek

Egy-két igen zűrzavaros nap következett, amelyek csak a szerteágazó harcok, lövöldözések miatt voltak átláthatatlanok. A történésekből semmi komoly következtetést nem lehetett levonni, s ezért teljesen bizonytalan volt minden kitörési tervezés, elképzelés. Egy tervre mégiscsak szükség volt, amely a cselekedeteinket összehangolja, még ha a valóságosan kialakuló helyzet miatt változtatni is kell rajta.

A szorosbeli védelmi egységek szétszóródottsága miatt az egységes vezetés szóba sem jöhetett. Ilyen helyzetben az a legfontosabb feladat, hogy a találkozási pontokat meghatározzuk, és azok helyét és idejét mindenki számára világossá és megjegyezhetővé tegyük.

A szemből való támadásra nemigen kellett számítanunk, mivel az oroszok az oldalakban már mindenhol beszivárogtak, és jelen voltak a házak között is. (A sötétben magam sem tudhattam, hogy mikor kapok az oldalamba egy sorozatot. Ez is indokolta, hogy a kitörés időpontját minél előrébb hozzuk. Addig kellett ugyanis mozdulni, amíg még lehet vezetni, együtt tartani az embereket és a fegyvereket.)

Az is egyértelmű volt, hogy a teljes végrehajtás egy ütemben, lehetőleg egy nap alatt kell lebonyolódjon, mert nem adhatunk több időt a szovjeteknek a harci helyzethez való alkalmazkodáshoz, esetleges összevonásokhoz. A terepet mi ismerjük jobban, ezt az egyetlen előnyünket ki kell használnunk.

A visszavonulás, illetve a kitörés irányát a németekkel egyeztetve jelöltük ki. Megegyeztünk velük a kiürítés sorrendjében is. A megfelelő elterelő mozdulatok végrehajtásához szükséges létszámot is meghatároztuk. (A fő ellenállási vonalban csak annyi erőt és utóvédet hagyunk hátra, amennyivel imitálni lehet a folyamatos jelenlétet.)

Mivel harcokra csak a völgybe leszivárgott szovjetek részéről számíthattunk s így a havasok oldalán lévőket nem ítéltük veszedelmes ellenfeleknek, ezért az első elérendő pontnak a Bálványospataka szádát jelöltük ki. Másodiknak a Hidegségpataka szádát, melyet az első nagy gyülekezési helynek szántunk, ahol már minden Gyimes-völgyi alakulatnak (még az utóvédrajoknak is), ott kell lenniük. A Hidegségpatakán felfelé megyünk a kb. 2,5 km-re lévő patak melletti malomig, a fő gyülekezési helyig. Ott ismét valami eligazítás lesz, s onnan az általános irány a nyugati. További útvonal: Kováspatakán felfelé, Kondrakereszt 1487 háromszögelési pont, majd Rézteteje 1435,5 háromszögelési pont. Ezután a 1163-as, 1085-ös, 815-ös pontokon keresztül Csíkszenttamás (É) abban a reményben, hogy kijuthatunk a Székelyföldre, valahol Csíkszentdomokos előtt. Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy akármilyen nehézségek is támadjanak útközben, az utat a Gyimesi-szorostól Csíkszentdomokosig egy menetben kell megtenni.

A kitörés gerincét az aknavetős szakasz fogja képezni, úgy, hogy a Hidegségpatakáig terjedő útvonalon négy részre elosztva tüzelőállásba mennek, és onnan leadnak néhány lövést a feltételezett erdőszéli ellenség területére. Ennek reakciója határozza majd meg a további lépéseket. Amennyiben nem érkezik erősebb válasz, akkor a kijelölt faépületek felgyújtásával világítunk a jelenleg is igen sötét területeken.

Hegyi felszerelésű egységek lévén, majdnem minden készlet, felszerelés málhás állatokra volt szervezve. Ezek szállították az élelmiszert, a főzőládákat, a lótápot, a lőszert, a nehézfegyvereket stb. (Kivételt csak a páncéltörő ágyú jelentett, amely könnyű szerszám lévén, emberi erővel is továbbítható volt az erdei utakon.) Első felkészülési pont tehát a málhás állatok és azok felszereléseinek hátrább vonása, készültségben tartása volt, beleértve az állatok vezetőit is, akiket már részben a harcolók közül kellett kivonni. Második pont a tartalék élelem képzése, az ezekhez szükséges málhás állatok és azok málházási felszerelésének előteremtése. (Mert bizony a meglévő főzőládák sem látszottak elegendőnek.)

Az itteni helyzet is teljesen áttekinthetetlen volt, ezenkívül már csak azt nem lehet tudni, hogy ott mit fogunk találni. Ezt a tervet tulajdonképpen a kétségbeesés szülte, de az eddigi tapasztalataim szerint — ismerve a velem szemben álló szovjet erőket, magatartásukat, évjáratukat, vegyes összetételüket, valamint a fáradtságukat, sőt azt is beleszámolva, hogy eddigi veszteségeik eléggé demoralizálták őket — végrehajthatónak látszott.

Elhatároztam, hogy az egész védelmet — minden lövészárkot, minden tüzelőállást — végigjárom, és nagyjából elmesélem az embereknek a tervezett eseményeket, hogy fel tudjanak készülni rá lélekben is. Azt akartam, hogy érezzék, nem hagyom őket a sorsukra, gondoskodni fogok mindenkiről. (Az éjjeli sötétségben nem volt egyszerű az állások végigjárása, mert napi jelszó kiadására nem volt lehetőség. Ezért magamban hangosan beszélve járkáltam, hogy hallják, magyar közeledik, és ismerjék meg a hangomat.) A következő napok igazolták, hogy ez a lépés meghozta a maga gyümölcsét, mert az emberek megnyugodva, higgadtan fogadták és látták el az új feladatokat.

Úgy kellett viselkedniük a teljes kiürítés bekövetkeztéig, mintha soha nem akarnánk innen elmenni, sőt mintha még erősítést is kaphatnánk. Ha a szovjet harcosok visszaemlékeznek a német zuhanóbombázók megsemmisítő csapására, még talán tarthatnak ilyesmitől.

A kitörésre való felkészülést erősen zavarta a hátunkban és a völgy teljes hosszában állandósult általános lövöldözés. Olyan parancsot adtam ki, hogy minden tüzet tízszeresen kell viszonozni annak érdekében, hogy minél nagyobb erőt demonstráljunk, és ne kecsegtessük őket egy könnyű győzelem, de még a fogságba ejtésünk reményével sem.

Ismét bevezettem az éjjeli világítórakéták használatát a még meglévő készletből. Az aknavetők egy-egy lövéssel jelezték, hogy léteznek még, a páncéltörő ágyú váltóállásaiból adott le egy-egy lövést. Így a harci zaj megfelelt a korábbi harci tevékenység hangjainak.
51. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-16 00:32
Ati
Hozzászólások: 160
Fájdalmas búcsú

Maga az a tény, hogy a szoros kiürítését tervezem már, hogy el kell hagyni az ezeréves határt, az erdőket, fenyőket, dombokat, hegyeket, valami mélységes szomorúsággal töltött el. Akár a haldoklónak élete eseményei, végigfutott az agyamon egész gyimesi életem, amelyet mikor idejöttem talán nem is értékeltem úgy, mint kellett volna. Az ember akkor döbben rá, hogy mit veszített, amikor már minden hiányzik, és semmi sincs többé a helyén.

Végigvonult előttem egész Erdély: a Gyimes völgyének szépsége, hangulata, napfelkeltéi, naplementéi, zúgó fenyvesei, felszökkenő szabad vadjai. Eszembe jutnak a gyönyörű tájakon végzett barangolásaim, havas utakon sível, vagy száraz terepen gyalog vagy lóháton. A patakok völgyeiben hányszor láttam a medve anyókát kisbocsaival játszani, s hányszor figyeltem a málnás bokraiban eszegető őzikéket vagy a felriadt szarvas tovaszáguldását. Szerettem volna mindezt, a gyantaszagú erdőkkel, völgyekkel, gyimesi vadvirágokkal együtt, úgy ahogy van, magammal vinni. Emlékezetemben ma is elevenen élnek a Gyimesi-szoros Tatros felé igyekvő patakjai. A szoroshoz legközelebb esők például: a Rönk-patak, a Tarhavaspataka, Bartosokpataka, Buhapataka, Hidegségpataka, Antalokpataka, majd a Tatros déli felén az Áldomáspataka, a Hegyes-havas lejtői, Kápolnapataka, Borospataka, Gáborokpataka, Ugrapataka, Farkaspataka, az Apahavas lejtői, a számtalan lesiklás emléke. Búcsúzom tőlük, és most élem át csak igazán a veszteséget.

Olyan érzés volt ez, mint a halálraítéltnek lehet, aki a siralomházban sokáig kell várja a kivégzést. Nem maga a kivégzés a borzalmas, hiszen az olyan gyors, hogy nem ér rá félni az ember, hanem a rá való várakozás. Kissé megcsappant bennem a védekezés aktivitása is, sem az éhséget, sem a fáradtságot, sem az álmatlanságot nem éreztem. A veszteség érzése uralkodott rajtam, s ettől egy pillanatra sem tudtam megszabadulni. Úgy járkáltam, mint egy holdkóros, aki azt sem veszi észre, hogy feléje lövöldöznek, fejvesztett utamon jó néhány gránát becsapódása kísért.

Az eddigi harcok folyamán kétségtelenné vált, hogy az oroszok nem ejtenek hadifoglyot. Én viszont el sem tudtam képzelni, hogy egy piszkos, mocskos és vadul kiabáló szovjet közkatona lőjön agyon. Ennél sokkal tisztességesebbnek találtam, ha ezt én magam végzem el. Ezért a pisztolyomban mindig meghagytam az utolsó töltényt. Sokáig gyötrődtem ezen, de amikor már végre döntöttem, és elhatároztam magam, mindjárt jobb érzésem támadt, mintha valami nagyon nyomasztó gondot hárítottam volna el.

Ettől kezdve már csak arra összpontosítottam, hogy az embereimet a lehető legkevesebb veszteséggel kivigyem innen. Igyekeztem uralkodni szomorú és letargikus hangulatomon, hogy a most következő megpróbáltatásos napokban a legénységem ne vegyen észre rajtam olyasmit, ami a kitörés eredményességét befolyásolná. Feltétlenül tartanom kell az eddigi bizalmukat.

Azzal számoltam, hogy mihelyt kiérünk a Székelyföldre, az ott lakó katonák közül sokan haza fognak menni és a saját részükről befejeződöttnek tekintik a háborút. Fel sem merült bennem, hogy ezt megakadályozzam. Csak abban nem voltam biztos, hogy mit kezd majd az új hatalom ezekkel az emberekkel, mivel fogja őket büntetni. Ezért a döntés számukra sem volt valami könnyű dolog.
50. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-16 00:31
Ati
Hozzászólások: 160
Ellentámadás sötétben

Az utolsó előtti napon egy olyan egység harcálláspontjába botlottam, amely a Gyimes északi területén harcoló egységek gyülekezőhelye volt. Ott azt beszélték, hogy őket nagyobb szovjet egységek vetették ki állásaikból. Ezek az egységek állítólag a szoros talpa felé közelednek, Hidegségpatakának magasságában.

Egy eddig ismeretlen főhadnagyot találtam itt, aki talán az erődszázadhoz tartozhatott, mivel a Ludovikáról nem volt ismerős, továbbszolgáló lehetett. Távbeszélőegysége is vele volt, és itt volt alkalmam megtudni, hogy létezik nekem is felsőbb parancsnokságom itt a szorosban. (Valamikor Dittróy ezredes volt a 70. Székely Határőr Csoport parancsnoka, de később Bőbl ezredes lett az.)

A távbeszélő olyan hangosan szólt, hogy én is hallottam a bejövő hangokat, és így azt is, hogy ez a főhadnagy parancsot kapott arra, hogy egy század erővel intézzen támadást a beszivárgott kb. két század erejű ellenség ellen, hogy az ne zavarhassa meg a kivonulás előkészületeit. A főhadnagy nem érzékelte, hogy én is hallottam a szöveget, ezért hozzám fordult azzal, hogy részemre érkezett támadási parancs a fent nevezett területen közelgő ellenséges egység ellen.

Annyira felháborodtam ezen a galádságon, hogy szinte nem is tudtam szóhoz jutni. Mihelyt kissé lecsillapodtam, azt mondtam neki: „Hallottam a parancsot, az neked és nem nekem szólt. Csodálkozom a magatartásodon. Különben sem ismerem a parancsot adó főnököt.” Erre kétségbeesve bocsánatot kért és azt mondta: „Ne haragudj, de hat napja jöttem ki a frontra és most volt az esküvőm, fiatal házas vagyok, nem akarok, meghalni.” „Én talán meg akarok?”- kérdeztem. De mivel ilyesmiről nem lehet órákon át vitatkozni, azt válaszoltam, hogy jól van, én fogok elmenni, de a vállalkozásban részt vevő félszázadnyi erő felét az én embereimből jelölöm ki.

A vállalkozás részleteit most nem írom le, mert az ilyen sötétben vagy homályban végrehajtott vállalkozások szomorú sorsa minket sem került el. (A legborzalmasabb ilyenkor az, hogy a vezetés a támadás indulása után már teljesen tehetetlen, nem látja át a helyzetet. A legtöbb veszteség emellett abból adódik, hogy a rossz látási viszonyok miatt senki sem tudhatja, hogy ellenségre lő-e, vagy a sajátjára.)

A feladatot végrehajtottuk (mert az ellenség legalább olyan nehezen állta a sarat, mint mi, alig várta, hogy vége legyen, és visszavonult), de a veszteség iszonyatos méretű volt. A vállalkozás halálos áldozatainak és súlyos sebesültjeinek számát nem is tudtuk meg soha, mivel azok ott maradtak a sötét harcmezőn. A járóképes sebesültek némi kötözés után velünk tartottak.

Ekkor ért a nagy meglepetés, a számomra ismeretlen nevű főhadnagyot a kiindulási pontunkon egy beszivárgott (és valószínűleg eltévedt) szovjet katona géppisztolyából több mint tíz lövés találta, és azonnal meghalt.

A tanulság számomra az volt ebből, hogy a sors akarata ellen ne tégy semmit. Eddigi életemben (főleg a háború alatt) szigorúan betartottam ezt. A parancsokat végrehajtottam (néha a természetemhez alakított változtatásokkal), de a marosvásárhelyi reinkarnációs élményem azt sugallta, hogy az életemért nem kell aggódnom. Ha ugyanis az előző életemben elkövetett vétkeimért most kell szenvednem, akkor nem akarhat ez a főhatalom engem hamar elveszejteni, mert nem maradna időm a vezeklésre. (A „szerencse” fogalma is sajátos értelmezést kapott hosszú életem folyamán. Milyen is volt az én szerencsém? Ha jól meggondolom nekem csak „negatív” szerencsém volt mindig. Többnyire az történt, hogy a sors beletaszított a legnagyobb katasztrófákba, szenvedésekbe, és akkor jött a „szerencsém”, és csodás módon kihúzott belőle. De úgy magától, minden negatív előzmény nélkül csak kevés szerencse ért.)
49. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-16 00:29
Ati
Hozzászólások: 160
Az utolsó éjszaka Gyimesben

Az utolsó estén tulajdonképpen az őrsök, kisőrsök parancsnokai közül már senki sem volt a helyén. Nem is tudom, hogy mi lett velük a nyomasztó támadások, beszivárgások folytán. A mihályszállási őrsöt olyan hatalmas túlerővel támadták meg, hogy az ottani parancsnoknak nem volt más választása, mint felrobbantani az őrsöt, és visszavonulni. Ugyanígy jártak a csüleméri, barátosi kisőrsök, melyeknek legénysége szintén a Hidegségpatakán gyülekezhetett csak. Még ma sem tudom, hogy mi lett az aknavetők parancsnokával, Tálas főhadnaggyal. Sem halálának, sem sebesülésének hírét nem hozták.

A fogságba esések nem valószínűek, hacsak egy-egy embert el nem kaptak az éj sötétjében. Még minden nyugodt volt, a kisebb csetepatéktól eltekintve. Azt hiszem, minden emberhez eljutott a tájékoztatásom és nyugodtan várták a jelet a kitörés megkezdésére. Mivel az első vonal katonái bíztak bennem, én is nyugodt voltam a kivitelezés sikerét illetően.

Ezen az estén és egész éjjel más dolgom nem volt, mint a kitörés megszervezése, ami azt jelentette, hogy minden egységhez, annak minden emberéhez odamentem a lövészárokba és megbeszéltem velük a másnap este kezdődő teendőket. Föl s alá jártam az állásokban, egy helyen többször is megfordultam csak azért, hogy minél többször lássanak, és fölgerjesszem bennük a hitet, hogy a másnap sikerülni fog, és mindenki, aki velem jön, az életbe jön.

A teendők közlésén túl meséltem az aznap és a tegnap, vagy még korábban történtekről. Bátorítottam őket, és biztattam, hogy ha az utasításokat pontosan betartják, akkor igen kevés áldozattal ússzuk meg a dolgot. Mindenhol megbeszéltem a lőszerhelyzetet, mindenkinél meghatároztam a tartalékban tartandó lőszermennyiséget, amire feltétlenül szükség lesz a kitörés végrehajtásához. A többit pedig a holnapi nappali támadások elhárítására és az utóvédharcokra kell tartalékolni. Elmeséltem, hogy hol vannak a telepített taposóaknák (a védelmi gerinc alatt és attól délre az Áldomáspatakának lejtőin, pontos határait én sem tudtam.) A legénység között helybeliek is voltak, és sokan a közeli patakvölgyekből. Arra számítottam, hogy ők majd elmondják a békésebb időkben, hogy hol kell vigyázni, hogy ott ne kaszáljanak és ne legeltessenek, amíg föl nem szedik az aknákat. Bár egész éjjel jöttem-mentem állásról állásra, egyáltalán nem voltam álmos. Annyira izgatott a másnap esti program, hogy ez ébren tartott.

Ez a körséta aztán igen szomorú végeredménnyel is járt. Most szembesültem csak igazán azzal a ténnyel, hogy hányan hiányoznak, hányan estek el és mennyi lehetett a sebesültek száma. A végeredmény: több mint 50%-os veszteség, ami magában is mutatja, milyen súlyos harcokat kellett vívnunk az elmúlt három hét alatt. Már említettem, hogy az utolsó napokban, amikor már se gyógyszer, se kötszer nem volt, a kötözőhely sebésze nekem kb. 50 olyan szalmán fekvő, járóképtelen katonát mutatott meg, akiken már nem tudott segíteni, tehát halottjelöltek voltak. És még hátravan a holnapi nap: a nappal és az este kezdődő vállalkozás.

Az igen magas veszteség ellenére is meglehetősen nagyszámú egységek kivonásával kellett számolnom, amely látszatra is nagy tömegmozgást idéz majd elő. A pályaudvar-parancsnokság tartalékos tisztjeinek és legénységének szándékairól, további sorsukról (hogy pl. ők is velünk jönnek-e?) nem tudtam semmit. Aztán ott voltak a Gyimesközéplokon harcolt erődszázad szétszóródott maradványai, a 32. hv. zászlóalj valamelyik századának maradékai és még az északi havasokból leszivárgó őrseikből, kisőrseikból visszavonult legénység. De az emberi tömeg mellett számolni kellett még a málhás állatokkal is, ami a hegyi felszerelésű alakulatoknál igen nagy létszámot jelent. (Egy komolyabb határvadász őrsnek például száz fő feletti személyi állomány esetén kb. 50 málhás állat volt az állománya.)

Előre féltem attól, hogy milyen álmos és fáradt leszek holnap estére, amikor a legtevékenyebbnek kellene lennem, és úgy kinézni, hogy senki ne kételkedjen aktivitásomban és abban, hogy innen minden embert és felszerelést, fegyvert ki fogok tudni menteni a további eredményes harcokhoz.

Még mindig nyárias őszelő volt. Az éjszaka megfelelő volt a szabadban alváshoz. Gyenge tüzérségi és aknavetőtüzeket kapott állásom, itt-ott géppisztoly kelepelt bele az éjszakába, amely nem volt éppen koromsötét, de azért a 20-30 méteren túli mozgásokat nehezen lehetett kivenni.

A Rákóczi-vártól nem messze egy házban volt a német zászlóalj-parancsnokság. Az éjjel még ide is ellátogattam s a parancsnokkal utoljára egyeztettem a másnap esti kitörés részleteit, az utóvédek megkívánt magatartását és a visszavonulás pontos időpontját. De fel kellett készülnünk a nappali eseményekre is, mivel azt a látszatot szerettük volna kelteni, hogy eszünk ágában sincs még visszavonulni. (Amit én tudtam a helyzetünkről, azt alighanem az oroszok is tudták, lehet, hogy sokkal jobban és pontosabban, mint én. Ők nyilván azzal is tisztában voltak, hogy a Székelyföldről visszavonuló magyar és német hadseregek hol tartanak a mai napon. Az is feltételezhető, hogy semmiféle tevékenységet nem terveztek ellenünk, mert úgy gondolták, hogy mi már úgyis foglyok leszünk.) Közös véleményünk volt az is, hogy ha eddig semmiféle légi felderítést nem végeztek, akkor már a mostani fázisban nem fognak. Ezt annak tudtam be eddig is, hogy a mi terepünk nem volt alkalmas ilyen felderítésre, mert minden állásunk erdőben, annak közelében vagy bokros és fedett területen volt, és semmi értelme nem lett volna, hogy hamis képet kapjanak.

Az utolsó gyimesi éjszaka számomra a menetidegesség jegyében telt el. Alvás helyett gyötrő gondolatok mardostak. A várható másnapi eseményekre gondolva egyre csak az járt a fejemben: vajon mindent jól csináltam-e eddig, nem mulasztottam-e el valami fontosat, vajon a holnapra vonatkozó elképzeléseim helytállóak-e? Aztán hogy lehetett volna az egészet kevesebb veszteséggel végigharcolni? Azért is bántott a lelkiismeret, hogy sejtelmem sem volt róla, mi történt azokkal, akik az ellenséges területen estek el, mi a fő ellenállási vonalon belül elesettekkel, ki és hol temette el őket, és főleg mi lett a bezárt területen maradt sebesültek, mozgásképtelenek sorsa.

Ezeknek a feladatoknak az ellátására természetesen meg voltak a megfelelő emberek. A kötözőhelyek vezetői bizonyára leszedték a megholtakról az úgynevezett „dögcédulákat”, de hogy azok tartalmát kinek jelentették és a hozzátartozókat ki és hogy értesítette, arról sajnos nem volt tudomásom, hiszen a mindennapi közelharcok és az egyéb harcműveletek szervezése és az abban való részvétel minden időmet és erőmet felemésztették. A lelkiismeret-furdalás még akkor is gyötört, amikor végleg meggyőződtem arról, hogy mindent megtettem a legkevesebb veszteségért.

Az állások bejárásakor láttam, hogy az őrsépület felett és a templom alatt lévő régi temetőben új sírhantok voltak, nyers, összetákolt keresztekkel, felírás nélkül. A számukra már nem emlékszem. Abban bíztam csak, hogy a környékre való székely és csángó legénység, aki mindenkiről tud, hazakerülése után majd el fogja mesélni borzalmas kalandjait, félelmeit és bajtársainak sorsát is a hozzátartozóknak.

Még ezen az éjszakán a fő ellenállási vonalunk előtti terepen lévő minden olyan faépületet, amely valószínűleg a szovjetek pihenő-, illetve indulási házai lehettek, gyújtólövedékekkel felgyújtattam. Az előterepünkön mindenféle mozgást meg tudtam akadályozni, és így a mögöttünk lévő területen nyugodtabban mozoghattunk. A számításom itt is jól bevált, mert éberségünket tudtam bizonyítani, a szétlőtt házakban nyugvókat megzavartuk és így nem lehettek biztosak, hogy nem kívánunk-e támadást intézni a palancai bevezető út mentére és a Pipás lankáinak szabad és nyílt területére az erdőből kiindulva.

Nehezen telt el az éjszakám, fáradt voltam és elkeseredett. A hajnal már kissé ködös volt, előrejött az őszi pára. A reggel nem volt meleg, kutattam is a köpenyem után, hátha abban melegebb lesz az életem. Borzongtam kívül és belül, nem volt kedvem semmihez.

De mihez is lett volna ebben a helyzetben? Most már nem én voltam a fontos, hanem katonáim, akik bíztak bennem a legelkeseredettebb harcok, közelharcok, kézitusák közepette is. Őket nem lehet magukra hagyni, most már csak értük kell és lehet élnem, és minden e körben történő siker lesz az az élmény, ami újabb teljesítményekre sarkallhat még.

Amikor egy-két tüzérségi gránát bevágott közelembe, mintha felébredtem volna álmodozásomból. Érdekes, hogy minden gondolatom annyira a Gyimeshez volt kötözve, hogy egy se szárnyalt túl a hegyeken, a vízválasztón. Az majd csak az éjjel derül ki, vagy holnap, hogy vajon mi is történt azalatt, míg az én testem és lelkem csak a Gyimesben járt.

Tudomást szereztem róla, hogy az Uz völgyébe már jóval korábban betörtek a szovjetek, méghozzá harckocsikkal. Ez azt jelzi, hogy a székelyföldi előnyomulásuk már elérhette, de túl is haladhatta Csíkszereda magasságát. Ezek szerint alaposan megtettük a magunkét: annyira az utolsó percig kitartottunk, hogy tovább már egy pillanatig sem halasztható a bekerítésből való kitörés.
48. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-16 00:27
Ati
Hozzászólások: 160
Az utolsó nappal Gyimesben

Az utolsó nappalra különleges intézkedéseket adtam ki arra vonatkozóan, hogy ne legyen a szokásosnál több mozgás, hiszen körülöttünk már mindenhonnan belátnak. Nem akartam, hogy kitörési szándékunkat korábban vegyék észre a kelleténél, és erre megsemmisítő intézkedéseket tudjanak tenni. Az egész elképzelésem a meglepetésre épült.

Ez a nappal igen lassan telt, sok bujkálással megbontott kerítéseken keresztül, bokrok és házak fala mentén, erdőszélen. De akkor is folytatnom kellett a katonák végigjárását, hogy megbeszéljem velük a kitörés tervét és időpontját, valamint a rájuk kiosztott feladatot. A feladat világosan és rövidre fogalmazott volt, csak arra vonatkozott, amit tenniük kell, hogy mikor kezdjék azt el, és merre menjenek, s mi a teendő, ha harcra kerül a sor, hol kell akkor gyülekezni stb.

Mindenkinek elmondtam az útvonalat egészen Csíkszentdomokosig, amit egyébként jól ismertek is. (A már emlegetett „vendéglátás” idején is tapasztaltam, hogy a csíkszentdomokosi emberek gyalog indultak neki az útnak, keresztül a hegyeken és odataláltak mind a mihályszállási, mind a gyimesbükki őrsre, hogy fiaikat meglátogassák.) A menetvonallal kapcsolatban tehát nem voltak aggályaim.

A napi események nem voltak említésre méltóak, itt-ott volt csupán néhány könnyedén visszautasítható, kisebb esemény, de a harci zaj szintjét úgy állítottuk be, mintha itt akarnánk új országot alapítani. Persze a lőszerrel kellőképpen takarékoskodni kellett, hogy ha az éjjel nagyobb harcra kerülne sor, ne kerüljünk bajba.

A Tatros jobb partján a Hegyes-havas uralkodik, meredek lejtői a völgybe zuhannak, az erdők néhol egészen a patakig lenyúlnak. A Hegyes-havas 15l8-as magassági pontjáról körbe mindenfelé lejtenek a hegyek, patakmedrekkel szaggatva. Erről az oldalról nemigen vártunk meglepetést, mert nem volt alkalmas semmiféle hadi cselekményre, legfeljebb betekintő tájékozódásra. A Tatrostól északra lévő Csülemér, Tarhavaspataka, Bálványospataka, Bartosokpataka, Agyagos-patak és végül a Hidegség-patak völgye volt a veszélyesebb, mert itt már a felderitéseink alapján is jelentősebb erők ereszkedtek le, de még mindig nem olyan erősek, hogy nagyobb támadást kezdeményeztek volna. Szerencsénkre.

A harcosok feltöltése élelemmel már most megkezdődött. Minden embernél kb. háromnapi élelem volt a hátizsákban, lőszerből, kézigránátból pedig a maradékot osztottuk szét. Szerencsénkre ez a maradék is több volt, mint amennyire számítottam. Ez kapóra jött, mert csak közelharcra számíthattunk, s ennek legjobb fegyvere a kézigránát volt (főleg a Vécsey-féle, amelytől a szovjetek kellőképpen féltek.)

A sötétség leple alatt vontuk vissza a Hidegségpataka szádához és az előtte lévő terület házaiban helyeztük el a megrakott málhás mulikat minden felrakható és szükséges holmival, élelemmel és egyébbel. Már ez is igen sok harcost igényelt, mivel minden málhás állathoz egy ember kellett. A hegyi terepen nem volt tanácsos ezeket összekötni. Nemcsak a terep, hanem a sötétség miatt sem, mert ha ilyenkor egy állat elterül, torlasz keletkezik és annak felszámolása a sötét erdőben — esetleg egy szakadék szélén — nem veszélytelen vállalkozás. Gondolni kellett továbbá arra is, hogy a már elindult lovasrészleg (málhás állatok és egyéb lovasegységek) lovait az út árkában vezessék, nehogy zajt csapjanak a kövesúton. Ha ez nem lehetséges, akkor a patáikat rongyokkal kössék be.

Azzal is számolnom kellett, hogy a tőlünk északra lévő őrsök, kisőrsök visszavonuló egységei is ide fognak torlódni a Hidegségpatakához, mégpedig a Kováspatakához, mivel ők ismerik az átkelő hegyi utat Csíkszentdomokos felé. Tehát az a keskeny ösvény vagy szekérnyom igencsak meg lesz terhelve. Nem beszélve a gyimesközéploki erődszázad maradékának a jelenlétéről.

Mindezeket előre meggondolva és a végrehajtás sikerében bízva próbáltam valamit aludni, de sajnos ez nem ment, inkább járkáltam a sötétségben megkeresve egy-egy állást, és ott beszélgettem. Így aztán a másnapi eseményre elég álmos is lettem.

Az itt maradó csángóknak azt tanácsoltam, hogy szedjék fel értékeiket, tehénkéikre rakják fel, és menjenek fel havasi esztenáikba birkáikkal együtt, értékeket ne igen hagyjanak otthon. Ott kibírnak egy-két hetet, aztán szivárogjanak vissza. Addigra a szovjetek tovább kell menjenek, mert itt a Gyimes völgyében már nem lesz semmi dolguk. Gyimesközéplok és Gyimesfelsőlok felé ne próbálkozzanak menni, mert ezeken a területeken már nagyobb harcok voltak és vannak, itt nem tudnak átjutni semerre sem. Akik viszont Csíkszentdomokos felé akarnak menni, azok még ma sürgősen induljanak útnak, mert holnap már teljesen foglalt lesz az arra felé vezető átkelőút.
47. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-16 00:26
Ati
Hozzászólások: 160
A kitörés

Mivel a hadműveleti naplókat és általában minden iratot megsemmisítettünk a visszavonulás kezdetén, nehéz utólag megállapítani, hogy melyik szeptemberi napon kezdtük meg a kiürítést. (A Friessner német tábornok könyvében szereplő kiürítési vázlat szerint erre kb. szeptember 20. és 25. között kerülhetett sor. Az 1998 nyarán rendezett gyimesközéploki veterántalálkozó résztvevői szerint az a hatalmas dörgéssel, villámlással kísért vihar, amelyben a kitörést végrehajtottuk, s amelyre valamennyien emlékeztünk, vasárnapra, tehát 17-ére esett. Eszerint a kitörés megkezdésére 16-án este kerülhet sor.)

Miután az utolsó nappal a szokásos harci tevékenységgel telt el, semmilyen akadály nem mutatkozott az igazi főprogram végrehajtására való felkészülésben. Az esti programot mindannyian kívülről tudtuk már. Csodálatosan működött minden; még most is csodálattal gondolok az események lefolyására.

Sem a legénység, sem én nem tudhattuk, hogy vajon Középlokon, Felsőlokon mi történt, s főleg mi lett a harcok kimenetele a vízválasztón, ahol az út Csíkszereda felé vezet. Én azt feltételeztem, hogy ezek az utak már nem jöhetnek számításba a visszavonulással kapcsolatban. A legénység csak a tisztjeiben bízhatott. Ez a bizalom jelenthette számukra az egyetlen menekülési lehetőséget is. Ez annyira megnövelte a felelősségemet, hogy szinte hipnotizáltam saját magamat a végrehajtás sikerére. Lehet, hogy az ellenséget is?

Minden egységemnek újra a lelkére kötöttem, hogy hol van elaknásított terület a védelem jobbszárnyán, nehogy arra a területre lépve próbáljanak visszavonulni. Egy idevaló csángót megkértem, hogy maradjon a helyén és tájékoztassa a helyben maradó lakosságot a veszélyes területek helyéről és nagyságáról. Fontosnak tartottam, hogy minél többen tudjanak erről.

A műszaki emberek megkapták a parancsot, hogy a tervezett világítást biztosítandó gyújtsanak fel a három megbeszélt helyen egy-egy fagerendából épült melléképületet, pajtát. (Ez a három hely: az Áldomás-patak torkolata a Tatrosnál, szemben a vasútállomással, a második a Bartosokpataka a Tatros völgyénél, a harmadik a Hidegség-patak és a Tatros találkozásánál, az örmény vegyeskereskedő üzletének-házának hátsó kertje.) Ez ad jelzést a kitörés irányáról, és egyben meg is világítja a terepet.

Ez a kivilágítás veszélyt is hordozott magában, de arra számítottam, hogy a kitörni készülő egységek nagysága a németekkel együtt még mindig jóval nagyobb, mint a beszivárgott szovjet erők, és ezért a kivonulásba nagy erőkkel beavatkozni nem tudnak, vagy ha igen, azért súlyos árat kell fizessenek.

Az áttörés kezdetének jelzésére egy megbeszélt jel szolgált. A nagy mozgás már a teljes besötétedéskor kezdődött, a megbeszélt és idejében kiadott parancsaim alapján. A németek egységeinek alám rendeltségét megszüntettük, a visszavonulást saját parancsaik alapján, de velünk harmóniában végezték. Ők is megfelelő kisebb utóvédeket visszahagyva kezdték el mozgásukat. A tűzfegyverek pontosan a tervek szerint lőttek itt-ott, éberséget és esetleges támadási látszatot keltve.

Személyes hátizsákomat legényem egy másik emberre (egy Karácsony nevű honvédra) bízta a fényképezőgépemmel együtt, benne színes diafilmre exponált ritka felvételekkel. (Ez sajnos többet nem is került elő, máig sajnálom.) A saját felszerelésem, amit magamon kellett hordanom, a már megszokott harci készletből állott: térképtáska, benne elegendő térképpel, távcső, kenyérzsák, 10 db (öt Vécsey-, öt nyeles) kézigránát és az olaszoktól kapott pisztoly, tartalék tárral. Rajtam legénységi köpeny.

Mikor már magam is a Hidegségpatakának szádájánál voltam, a megbeszélt épületek teljes lánggal égtek, és halvány világítást nyújtottak ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni a sajátot az ellenségtől. A csapatok zöme keletről, a Gyimesi-szoros román része felől jött, igen kevesen nyugatról, Középlok irányából. A málhás állatok és a szállító járművek már korábban benne voltak a patakvölgyben. A patak mellett sűrűn sorakozó házak igen jól fedezték a mozgásainkat. Az elágazás pontja, a visszavonulás főiránya Kováspataka volt, Csíkszentdomokos céllal. A Kovás-patak itt torkollott a Hidegségpatakába, és előtte a Hidegségpataka jelentősen kiszélesedett. Itt alakult ki a fő gyülekezőhely az összes egység számára. Itt is égett egy esztena, és megvilágította a nagy tömeget, amely lassan utánam indult a Kováspatakán felfelé.

Egy jó darabon még házak szegélyezték a patakot, de a terep már jelentősen emelkedni kezdett. A szekérút eléggé járható volt, száraz. Ezzel kezdődött az emlékezetes éjszakai menet, amely igazában attól volt olyan borzalmas valamennyiünk számára, hogy a visszavonulók zöme már a teljes kimerülés határán volt, velem együtt. A fegyverek elhallgattak, a nagy csend még félelmetesebbé tette a siralmas menetet. Fájdalmas volt elhagyni a szeretett hegyeket, völgyeket, fenyőket, ezt az itteni, szívünkhöz nőtt népet, a csángó magyarokat, Erdélyt.

A kováspataki házak — alig félóra múltán — elfogytak mellettünk, s az út még meredekebben kezdett emelkedni. A Kovás-patak forrása előtt az erdő mélyéről visszapillantva látszott a nagy gyülekező- és elágazóhely még mindig sejtelmesen világító esztenájának tüze, jelezve, hogy merre kell folytatnunk az utat. Lángjai kísérteties árnyékokat vetettek a környező házakra, fenyőkre és a még ott mindig tömegesen gyülekezőkre, akik talán nem is tudták, hogy merre akarnak menni, csak követtek bennünket, akik tudtuk, hogy merre osonjunk ki a gyűrűből.

Szomorú katonák és csüggedten ballagó, terheket cipelő hegyi lovak kanyarogtak felfelé. A kis mulik időnként nagyokat horkantottak. Ennek nem nagyon örültünk, mert azt jelentette, hogy valamilyen szagot éreznek. Vadállatokét, vagy rosszabb esetben hirtelen támadó ellenségét...

A Kovás-patak forrása után igen meredeken haladtunk felfelé a Kondrakereszt 1487 háromszögelési ponthoz. Itt főleg az erdőben haladtunk. A nagy sötétségben épp hogy láttuk az előttünk haladó állatot vagy embert. Mindenki a másik után ment, fáradtan, kimerülten, álmosan. Libasorban lehetett csak haladni, mivel az út főleg egycsapású volt, csak később vált szekérút szélességűvé. Helyenként dorongútra léptünk, illetve botladoztunk. Ezeket az utakat még az első világháborúban borították dorongokkal, valószínűleg azért, hogy a járművekkel lövegeket lehessen vontatni akkor is, ha eső áztatta a kerékvágást.

Hidegségpatakától már vagy tíz kilométert tettünk meg. Nem tudtam, hogy hány óra lehetett, mert fényt gyújtani tilos volt, és nem is voltam annyira kíváncsi rá. Már eddig is ítéletidőnek tűnt az egész, végeláthatatlan kínlódásnak. Hallgatag volt a menet, senkinek sem volt kedve, se ereje a beszélgetésre. Ezért aztán különösen feltűnt az az út mellé leülő német katona, aki hangosan és fájdalmasan nyöszörögte, hogy ő nem bánja, akármi történjék vele, ő olyan fáradt és gyenge, hogy egy lépést sem megy tovább. Mindegy, hogy ki fogja agyonlőni, az már neki megváltás lesz. Ez a fiú a hozzám beosztott német század katonája volt, s a Gyimesi-szorosbeli harcok, az állandó közelharc teljesen kikészítette szellemileg és fizikailag.

Nem voltam messze ettől a hangulattól én sem. Először még csak menet közben szundikáltam el. Ébredéskor akkorákat zökkentem, hogy a gyomrom majd kiszakadt bele. (Most ütött vissza, hogy napok óta alig aludtam valamit.) Amikor már ez a menet közbeni alvás sem ment, egy géppuskás muli mögé osontam, megfogtam a farkát, azzal húzattam magamat, és úgy aludtam. Néha nekiestem a farának, de legtöbbször a farka tövének, azaz a seggének. Ilyenkor felijedtem, de utána azonnal elaludtam ismét. Nem tudom, hogy meddig tűrte szegény állat ezt a „bizalmaskodást”, de némileg felfrissültem tőle.

Jó ideje hegygerincen mentünk már, végtelen kígyózó libasorban, melynek sem a végét, sem az elejét nem láthattam. Azt is jó lett volna tudni, hogy hány óra van, hogy hol lehetünk, hogy kik előtt és kik után ballagok, mert a sötétben minden katona egyforma, az arcokat kivenni nem lehetett. De, azt hiszem, ők sem tudták, hogy a parancsnokuk egy szegény málhás muli fenekébe kapaszkodva potyázik.

Aztán már lejtett az útunk (talán a Rézteteje 1435,5-ös háromszögelési pont után), és innen kezdve az erdős területek kaszálókkal váltakoztak, amire a légáramlás is utalt. A sor eleje azt az általános parancsot kapta, hogy a következő éjszakát Csíkszentdomokoson töltjük, akár esik, akár fúj. (Annyira kimerült már az egész oszlop, hogy nem is volt elképzelhető a további menet.) Az előőrsök csak akkor jelezzenek, ha nagyobb orosz támadás érné őket.

Elmúlt már éjfél, mire az 1163 magassági pontra értünk. Innen sorozatos nyeregalakulatokon haladtunk tovább, mind lassabban és lassabban. Hidegségpatakától megközelítőleg 20 kilométert tettünk meg a Kurta sarok 1085,8-as háromszögelési pontig. Ez a körülményekhez képest (a nehéz egyéni felszerelést, a gépfegyvereket, a leharcoltságot, kimerültséget beszámítva) komoly teljesítménynek számított.

Nagy szerencsénkre nem ütköztünk oroszokba, vagy tán ha láttak is, nem szóltak. Mindenesetre nem volt szándékomban harcra felfejlődni semmiféle támadás esetén se, mert még mindig bíztam a sötétségben és abban, hogy az élen haladó, javarészt csíkszentdomokosi embereim ismerik a terepet.
46. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-16 00:24
Ati
Hozzászólások: 160
Csíkszentdomokos felé

Ahogyan pirkadni kezdett, erős köd fedte a tájat, de már látni lehetett, hogy ritkásabb erdőrészletbe kerültünk, ami világosodás után majd átláthatóvá is lesz. A köd mellett még az is késleltette a kivilágosodást, hogy sötét fellegek borították az eget. Néha már mennydörgés is hallatszott, amit először ágyúzásnak hittünk. Itt kaptuk az első jelet, hogy az oroszok már itt vannak: egy-egy puskalövés szelte át a ködös, ritka erdőt és a mi haladási irányunkat. Ezek a tüzelések csak egyes puskalövésekből eredtek, tehát géppisztoly nem szólt bele, és egységeim, akik előttem haladtak, hála Istennek nem viszonozták a tüzelést a semmibe. Az eredeti parancs szerint nem vettek fel harci alakulatot, és így nem lassították le a visszavonuló egységek haladási sebességét.

Úgy gondoltam, hogy ezen a területen csak orosz járőrök zavarhatnak, komoly erők nem lehetnek. De az ő jelenlétük is annak a jele volt, hogy a messze lévő székelyföldi főútvonalon már a főerők visszavonulásának sarkában vannak. Lövöldözésük igen jó információt nyújtott, mivel semmiféle összeköttetésem nem volt tulajdonképpen senkivel. Magyar parancsnokság sehol, a németek sem tudtak kapcsolatot teremteni valami magasabb egységgel. Ezek a jelenségek arra a következtetésemre vezettek, hogy itt valóban egy nagyobb visszavonuló hadsereg eléggé fellazított tömegével kell számolnom a főútvonalon, ami a napi menetcél elérésében elég bonyolult lesz.

A viharfelhőkből eleredt az eső, s ez még fokozta a zűrzavart a lelkekben. Erősödött a mennydörgés, és a villámlás sűrűn megvilágította a hegyoldalt, amelyen már lefelé ereszkedtünk. Megvilágította a katonák fáradt, napbarnított, de kemény arcvonásait, akik nagy megadással és türelemmel, szinte felemelt fejjel mosdatták arcukat abban a reményben, hogy még ma aludni fognak Csíkszentdomokoson.

A lövöldözések elmúltak, vagy talán a mennydörgéstől nem hallottuk, ágyú-e vagy égzengés. A járőrük valószínűleg hazament jelentéstételre, vagy valami menedéket keresett a viharban.

Hol erősebben zuhogott az eső, hol gyengébben. Még az is előfordult, hogy percekre elállt, de aztán újrakezdte. A dörgés és villámlás majdnem folyamatos volt, mint ahogy a sötétség is, ami ezzel járt. Az óra szerint már nappalnak kellett volna lennie, de a valóságban naplemente utáni szürkületi világosság volt.

Az intézkedéseket szóban, egymásnak előre és hátra továbbítva adtam ki. Hogy hol volt a vége és oda mikorra jutott el, azt soha nem tudtam meg, de annyi bizonyos, hogy a mozgás olyan volt, mintha mindenki tudott volna róla. Nemsokára áthaladtunk az ezerméteres szintvonalon, és a Borvíz jelzésű 881 méteres magassági pont mellett haladtunk, most már könnyebben lefelé ereszkedve. A lovaknak ez a lefelé való eregélés nehezebb volt, mint a felfelé való kapaszkodás.

A térkép és szándékom szerint Csíkszenttamás északi kijáratánál értük el a főútvonalat, amelyen információim szerint egy magyar és két német hadsereg vonult észak felé. Helyesebben a három hadsereg maradványai, mert mind a német, mind a magyar hadsereg leharcolt és eléggé szétszóródott egységei ezen az egy útvonalon tolakodtak. A gyalogegységek itt nem okoztak problémát, csak a járművek és a tüzérség vonulása.

Már elég sok idő telt el a nappalból, s úgy látszott, hogy a menetelés sebessége igencsak lelassult. Az erdőkből kikerültünk és ha nem lett volna még mindig majdnem esti sötétség a zivatar miatt, akkor már kellett volna látnunk a főútvonalat és a rajta vonuló három hadsereg gyúródását. A vihar csak kitartott, a dörgés, villámlás és a zuhatag egyfolytában rohant ránk. Lehet, hogy ez volt a szerencsénk. Hiszen ha az oroszok netán a sarkunkban voltak, ők sem láthattak jobban, mint mi. Az időjárás miatt egyébként sem repülőktől, sem tüzérségi üldözéstől nem kellett tartanunk.

Elértük a Bábaszó-loka-patakot a tervezett irányban és helyen, Csíkszenttamás északi részénél. Egy jó darabon a patak horhossá váló medrében és mellette vonszoljuk magunkat lefelé. Olyan lassú a haladásunk, amilyen sötét a nappali világ lelkünk sötétségével együtt, hogy az sem érzékelhető, hogy a nap melyik szakaszában vagyunk, és vajon éhesnek kell-e lennünk már ebédre vagy vacsorára. A zivatar ismét nekibuzdult. Átázott testünknek egy cseppet sem hiányzott. Mivel az induláskor még nem volt kilátásban ez a váratlan és tartós vihar, ezért sátorlapjaink valahol valamelyik teherhordó állat hátán bujdostak. Posztóruhánk, köpenyeink már teljesen átáztak, a víz nemcsak alsóneműinkbe csordogált, hanem a csizmáinkban, bakancsainkban is cuppogott minden lépésnél. Ha a gatyánkban csordogáló víz nem lett volna kissé hidegebb, akkor azt hittük volna, hogy bepisiltünk, de nem vettük észre, hogy mikor. Időnként a szembefújó szél arcomba vágta a zuhogó esőt, csepegett arcom, orrom és mindenem. Így aztán hangulatom sem volt az a szilveszteri.

A jól fedett horhos láttán mindjárt arra gondoltam, hogy itt jó volna rendezni az egységeket, megnézni, vajon ki tartozik hozzám, kik a szétszórt jövevények és a többi. De gyorsan lemondtam erről a tervemről, részben a pocsék zivatar miatt, részben pedig abból a meggondolásból, hogy jobb ha mihamarabb leérünk a főútvonalra, és idejében megtudjuk, hogy mi is ott a helyzet, és hogy egyáltalán Csíkszentdomokoson megalhatunk-e, vagy tán mindjárt harcba kerülünk.

Már csak kb. 5 km-re lehettünk a főútvonaltól, de ez — ami erőnlétünket tekintve — sokkal többnek tűnt. Némán és elcsigázva vánszorgott a hosszú, kígyószerű vonulás lefelé. A zivatar nem akarta abbahagyni, a dörgés, villámlás még gyakoribb lett, a víz pedig csak úgy ömlött agyongyötört testünkre. Már úgy éreztem, hogy egyenesen a gatyámra zuhog az eső. Istenem, mikor fogok megszáradni! Már fázni is kezdtünk. Reménytelenné vált minden, minden. Nem is tudom, hogy milyen erő hajtott bennünket tovább. Lehet, hogy már csak a kíváncsiság hajszolt előre.

Szürkület ideje volt már és a borult égbolt miatt már korai estének néztünk elébe. Egyszerre csak a zivatarfalon át mintha hangokat is hallottunk volna, de lehet, hogy ezek csak a mennydörgés utómorajai voltak. Pár perces vánszorgás után ott találtuk magunkat a főútvonal zsúfolt áradatában, melyben országos járművek (szekerek) — ezek magyar egységek lehettek —, gyalogos katonák, németek és magyarok vegyesen különféle felszerelésekkel és fegyverzettel vagy anélkül sodródtak egymás mellett pánikhangulat nélkül, inkább egy szomorú, de igyekvő tömeg benyomását keltve.

Soha el nem felejthető kép maradt meg bennem arról a helyéről az útnak, ahol be akartunk sorolni a menetbe. A zivatar keményedett, a sötétségben egyetlen tájékozódási lehetőség a sűrű villámlás volt. Az világította meg egy tüzérlöveg törtetését az úton. Egy tíz és feles tarackot vontatott négy ló (hat helyett.) A jobb oldali lovon egy napbarnított arcú, rövid, tömött bajuszú tüzér rövid nyelű korbácsával, nyeregből, kengyelre állva az első lovakat verte, és ordítva, káromkodva biztatta őket előre, mindenkit árokba szorítva, többek között egy szekeret is. Ezt a jelenetet, ezt az arcot majd másodpercenként megvilágította a villámlás. Ilyen jelenetet csak moziban láttam, háborús filmek menekülési jeleneteiben.

A besorolásunk nem okozott akkora gondot, mint ahogy a helyzet és a látvány szerint illett volna, mert hegyi felszerelésünk lévén gyalogosok és málhás állataink az út mellett, az árokban és mellette is tudtak menni.

Azért a Gyimesi-szorosból visszavonuló egységek között nemcsak hegyi alakulatok voltak, hanem olyanok is, akiknek vontatnivalójuk is volt. Nehézfegyverek, mint páncéltörők és egyéb járművek, főleg a németeknek. (Hogy ezek aztán hogy törtek maguknak utat a havason, az szinte elképzelhetetlen. Jobbára csak ott volt a járható útjuk, ahol az első világháború dorongútjainak maradványaira leltek.)

Csíkszentdomokoson aztán minden rendben zajlott, mivel a szálláscsinálóink helybeli katonáim voltak. (A visszavonuló tömeg sem egyszerre futott be, hiszen a két német és egy magyar hadsereg egységeinek Csíkszentdomokos eléréséig egy teljes éjszakára volt szüksége.) Már a gondolat is, hogy végre mindenki — aránylag gondtalanul — alhat, leírhatatlan örömmel töltött el valamennyiünket.
45. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-16 00:22
Ati
Hozzászólások: 160
A Hargita felé

Csíkszentdomokoson a jó pihenős éjszakázás után az ébredés sokkal nyomasztóbb volt, mint vártam. Halotti csend volt a községben, csak a gyülekező katonáim szokásos zajai hallatszottak. Még a vezényszavak is suttogva hangzottak el. Siralomházi hangulat volt a javából.

Legényem után nem küldöttem, mert már korábban elhatároztam, hogy itt hagyom családjánál, három gyermekénél, feleségénél. Mostantól fogva két ellenségtől kell megvédenie családját és magyarságát: az orosztól és a romántól. A románok voltak jelen esetben a veszélyesebbek, mert őket különleges bosszú vezette. A többi itteni lakosra is vonatkoztattam ezt az elhatározásomat, mert úgy gondoltam, hogy minden itt született magyarnak itt kell maradnia.

Összeállott a visszavonuló menet, melynek iránya szándékom szerint nyugati. Minél előbb szerettem volna elérni a Hargita hegyeit, erdőit, amerre a szabad utat sejtettem. A Gyergyószentmiklós felé vezető főútvonal, mely egyben egy keskeny sík területet jelentett, s ami az ellenség főerői előnyomulásához legalkalmasabb útvonal lehetett, kevésbé volt számomra szimpatikus. Ezen az útvonalon a páncélos erők is gyorsabban nyomulhattak előre, mint ahogy a gépesített alakulatok, valamint a tüzérség is. Az volt az érzésem, mikor elhatároztam, hogy a Hargitába vetem be magamat, hogy az előbb említett útvonalon már ellenséges csapatok meg is előztek engem, és én a harcoló orosz csapatok és az ellátó oszlopai között próbálkozom a nyugati irányba elsurranni.

Nem sokat válogattam az utakat, hanem térkép szerint legjárhatatlanabb ösvényeket és az ösvény nélküli erdőkön, hegyeken keresztüli utat választva erőltetett menetet diktálva mentünk a Hargitának. A még meglévő járműveinket Csíkszentdomokoson hagyva, csak málhás állatokkal meneteltünk, mert ezekkel mindenféle úton boldogulni tudtunk. Az eredeti legénységemnek már korábban elrendeltem, hogy a gyalogsági ásójukra és a sátorlapjaikra ügyeljenek, el ne veszítsék, mert azokra — főleg a sátorlapokra — nagy szükségük lesz még. Egyrészt mivel az éjszakák már hidegebbek lesznek, másrészt mivel nappal esőköpenynek is használhatják. Azt ugyanis — ahogy beértünk az erdőbe — máris sejtettem, hogy teljesen tábori módon fogunk éjszakázni és aludni.

Most már végképp világossá vált számomra, hogy nemcsak németekkel vagyunk keveredve, hanem oroszokkal is, nincsen összefüggő arcvonal, egységes vezetés sem valószínű, tehát nemcsak hogy egyedül éreztem magamat, hanem egyre bizonytalanabbul is. Más tájékozódásom nem volt tehát, mint a fülem, illetve az egész társaság füle, természetesen a menet szabályszerű biztosításával.

Délutánra elértük a 691-es magassági pontot, nem messze a Maros forrásától, de odáig még át kellett kelnünk némi magaslatokon.

Egyébként itt a forrás közelében szándékoztam éjszakázni, mivel itt vízhez is hozzájutottunk, ami legfőképpen a főzéshez, étkezéshez kellett.

Még világossággal értünk a forráshoz, erdős, romantikus környezetben ismét megcsodálva ezt a már elvesztett országot, ezeréves örökségünket. Jólesett a legénységnek is ez a békésnek ható és kirándulásszerűnek tűnő hangulat, melyben az erdei emberek igazán otthon érezték magukat. Első dolguk az volt, hogy gombát keressenek, és engedélyt kértek arra, hogy tüzet gyújthassanak. Ezt engedélyeztem azzal a feltétellel, hogy a tábori őrséget megkettőzik, éspedig úgy, hogy az egyik közülük jóval messzebb őrködve vigyáz a táborra. Így aztán nekem is sikerült a harcoló egységem embereivel közelebbi ismeretséget kötnöm a tábortűz meleg hangulata mellett. Most állapítottam meg igazából hogy sokkal több közöttünk már a hozzánk csapódott idegen, akiknek egységeit szétszórták s ezért valami biztonságos helyet kerestek maguknak. Nyilván azt gondolták, amit én is, hogy ebben a zűrzavarban mégiscsak az a legjobb, ha valakihez tartozik az ember. Jólesett látni, hogy egynapi menet elég volt arra, hogy a legények összebarátkozzanak. Nem tudom, mit mesélhettek régi harcostársaim az újaknak, de azok velem úgy viselkedtek, mintha már évek óta az enyémek lettek volna.

Elég sötét volt éjjel az erdőben. A tábor irányait tüzek zsarátnokai világították meg a sátrak között. Egy-egy kétszemélyes sátorba négy ember is bepréselte magát, mivel az új emberek már hiányos felszereléssel kerültek csapatomhoz. A későbbiek folyamán hamar felszerelkedtek, hiányzó fegyvereiket, lőszert és egyéb holmit az elesettek felszereléseiből, „szerezték be”. Én magam is váltakozó fegyverzetben voltam, mivel nekem nem volt rendszeresítve géppisztoly, ezért fenti módon jutottam hozzá, hol orosz dobtáras géppisztolyhoz, hol pedig német géppisztolyom volt. Mindegyik csak addig, amíg volt hozzá lőszer. Ekkor závárját eldobva a fegyvert is eldobtam, hogy később egy másikat emeljek fel. Mivel a későbbiek folyamán igen gyakran kerültem az ellenség közvetlen közelébe, a közelharcok maradványai között mindig akadt valami használható fegyver.

Az éjszaka olyan csendes volt, hogy az erdőben megszokott zajokon keresztül hallottuk a csatazajt is, főleg onnan, ahonnan eljöttünk, a Székelyföld főútvonala felől. Az ágyúlövések inkább harckocsilövegek dörrenései voltak, azok kilövési és becsapódási hangjai. E hangokból ki tudtuk következtetni, hogy milyen messzire lévő célra tüzelnek és ebből számítgattuk, hogy vajon megálltak-e időlegesen, vagy tovább üldöznek, s ha igen, milyen sebességgel.
44. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-16 00:20
Ati
Hozzászólások: 160
Parajd felé

1944. szeptember 23. Kora hajnalban felszedtük „sátrainkat” és átkeltünk egy igen magas hegyen, amely a Tatárkő 1688 magassági pont irányába esett, s ezután a Kis-Küküllő folyása felé kell előreláthatólag mennünk, ahol egy út vezet Parajd felé. (Ha ugyan ez az út jó lesz nekünk a harci cselekmények miatt.)

A kitüzött cél erre a napra a Kis-Küküllő mellékpatakja, Nagyág-patak völgye, ez levezet Parajd felé. Az út kb. 35 kilométer, a hegyes terepen éppen elég egy napra, amit sikerült is megtennünk. A Gagyi csárdánál jutottunk a patakhoz és a műúthoz, amely Parajdra vezet. Ez a nap csupa hallgatózással telt el és szigorú, biztosított menettel. Biztosítani kellett elöl-hátul és mindkét oldalon, mert már körbe-körbe hallatszottak a csatazajok. Ezen a környéken is voltak már harcok, ennek nyomai erősen látszottak.

Az éjszakázás alatt különös esemény nem történt, csupán a harci zajok voltak jobban hallhatók. Ezért én majdnem egész éjjel fenn voltam és hallgatóztam.

Másnap (szeptember 24.) korán reggel ébresztő, és menetre készültünk fel, amikor egy teherautókból álló gépkocsioszlop jelent meg, megálltak, és engem kerestek. Azóta sem tudom, hogy ki tudta hogy én hol vagyok, és ki vagyok, de arra kértek, hogy egy század erejű egységgel tartsak velük, mert Parajdra gyors segítség kell. Sokat nem vitáztam, kb. 150 fővel gépkocsira rakodtunk, a hátramaradt egységemet átadtam a rangidős tisztemnek azzal a paranccsal, hogy Parajd központjában a templomnál hagyok eligazítót a találkozásra. Az út kb. 15 km, 3-4 órai gyalogmenet.

A Parajdon történtekről az oszlop parancsnoka semmit sem tudott. Parajd házai már látszottak, amikor az élen haladó teherautó motorházába elölről ágyúlövedék csapódott. Ebben, az első tehergépkocsi első ülésében voltam. Ez valószínűleg harckocsi-repeszgránát lehetett, mert nekünk semmi sérülésünk nem volt. Ez kapcsolódik azokhoz az érthetetlen csodákhoz, amik eddig is elkísértek. Azonnal leszálltunk a gépkocsiról, és előreküldtem harcfelderítőként egy golyószórós rajt, majd pon- tosabb felderítés céljából magam is utánuk mentem.

Különösebb nagy harci egységet megállapítani nem lehetett; valószínűleg ők is visszavonulóban voltak, vagy a mi gépkocsioszlopunkat nagyobbra értékelték, mint amekkora volt. Ezek után a város területét átvizsgáltuk, de komolyabb erőket nem találtunk. Gyengébb lövöldözés után megnyugodtak a kedélyek.

Idejében beérkezett az egységem zöme is. Ezután hozzáláttunk a szálláscsináláshoz, aminek az lett az örvendetes eredménye, hogy házakban aludtunk, fedél alatt, és kinek-kinek kedves házigazdája is akadt.
43. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 23:56
Ati
Hozzászólások: 160
Nyárádremete, Görgényszentimre

Szeptember 25-én reggel tovább terveztük utunkat, most már csak a helybeli információk szerint szabad út először északnyugat, majd észak felé. Errefelé is voltak már harcok a helybeliek szerint. Szászrégen térségéig, Görgény-patakig (vagy folyóig) az út kb. 50 km. ezt, ha csak simán kellene harckészültség és felvonulás nélkül megtenni, akkor is kb. kétnapi elég nehéz menet. Ennek feleútjáig terveztem az első napot, ami azt jelentette, hogy Nyárádremete volt az első napi adag, ott fogunk éjszakázni vagy harcolni, majd másnap tovább a Görgényig.

Szováta után elég sima menetben haladtunk Nyárádremetéig. Most már nemigen zavartak a harci zajok, amik kb. 20-30 km-ről hallatszottak kedvező szél alkalmával ÉNy-ról, majd ezek a zajok távolodtak, s mind inkább északról jöttek. A nyárádremetei éjszakázás után eléggé kipihenten indultunk útnak szeptember 26-án. A napi esemény csak az volt, hogy találkoztunk németekkel, akik előbb oroszoknak, majd inkább románoknak véltek bennünket. Rövidesen tisztáztuk a helyzetet, és a németek is az általunk tervezett úton haladtak tovább Kásva térségébe, ahol német egységek vannak. Ezek valószínűleg visszahagyott utóvédek voltak.

A Görgény vize felé közeledve egyre erősebb ágyúdörgést hallottunk, ami azt jelezte, hogy igen közel vagyunk az arcvonalhoz vagy az összekeveredett állapothoz. Bemértem a legnagyobb csatazaj irányát, s ebből arra következtettem, hogy az oroszok Libánfalvánál lehetnek harcban nagyobb német—magyar erőkkel. Ezek után úgy döntöttem, hogy nem rohanok a késői napszakaszban a forrongás közelébe anélkül, hogy részletesen ne informálódjak a helyzetről, a jelenlévő erőkről.

Kincsesfőn rendeltem el az éjszakázást, megerősített biztonsági intézkedésekkel. Háromszoros erőkkel őriztettem a falu minden kijáratát, valamint a harcálláspontom környékét.

Úgy hallatszott, hogy a Libánfalva felőli csatazaj állandósul, tehát megfelelő erők találtak egymásra ahhoz, hogy mindkét fél teljes erejével felvonuljon támadásra, illetve védelemre. Ezt abból is következtettem, hogy a közepes és nehéztűzérség is megszólalt, tehát nagy tüzérségi erők is állásba mentek.

Közben a németekkel felvett kapcsolat révén újabb információkhoz jutottam. Ezek arról szóltak, hogy a térség közelében magyar és német alakulatok vegyesen harcolnak a lényeges túlerővel támadó erők ellen. A térségben több orosz és román teljes állományú hadsereg van, amelyek mind azon igyekeznek, hogy itt a Székelyföldön harcoló két német és egy magyar hadsereget bekerítsék. Ezzel szemben — érzésem szerint — mind a német, mind a magyar erők egységei nem teljes értékű, hanem létszámban és harcértékben már jócskán leharcolt hadosztályokból állnak.

Kincsesfőtől Görgényszentimre lett a következő úti cél. ltt már egyre erősebben hallatszottak a harci zajok. Görgényszentimrénél már német eligazítók irányítottak bennünket, kb. egy német századdal együtt, egy eddig még bizonytalan védőállásba. Kásvától keletre, ahol az Ördögárok eléri a Görgény folyását, azon északra haladva az Ördögárokkal párhuzamosan, attól Keletre egy kukoricásban foglaltunk védőállást arccal keletre. Mihelyt elfoglaltuk a védőállást (alig ismerkedtem össze a német parancsnokkal, Boist főhadnaggyal), máris orosz géppisztolyok sorozatai zörrentették meg a száraz kukoricaszárakat. Ha nem akartam állva elesni, nekem is gyorsan hozzá kellett látnom a lövészárok ásásához. Védőkörletem a 614-es magaslattól és a 623-as magaslattól délre kb. 500 méterig tartott, innen a németeké az Ördögárok a Görgény torkolatig.
42. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 23:51
Ati
Hozzászólások: 160
A kásvai állás, Görgénysóakna

Szeptember utolsó napjai voltak. Ilyen csendesen langyos nyárutó már szinte bele sem illik a képbe. A kék égbolton csak itt-ott tévedt el egy-egy bárányfelhő, hogy fehér vattapamacsaival még elevenebbé varázsolja az ég kékjét.

Az előttünk lévő terep (az oroszok felé) kukoricás. Már száraz és zörög, ha ember vagy vad ér hozzá. Akkor is iszonyatosan surrog, zörög, mikor géppisztolysorozat szeli át.

Pihenünk a horhosban. Szívünkbe békesség költözik, pedig felettünk a géppisztolyok sorozatai fütyülnek, páncéltörő ágyúk lőnek át rajtunk ismeretlen célra.

Egy ilyen gránát találta telibe, metszette el azt a felettünk magasodó fát is, mely a horhos szélén állt egymagában. A csonk füstösen meredezett az égnek, a szaga undorító dögszag, mint minden közel robbant ágyúlövedéké.

Együtt üldögél, bolhászkodik itt törzsemmel egy-két ideszorult német is a szomszéd zászlóaljból, von Boist főhadnagy emberei. Köztük egy bécsi fiú. Jó kedélyével felvidít, operettdalokat énekel, majd pedig mintha összebeszéltünk volna, letoljuk a nadrágainkat és miközben „nagydolgunkat” végezzük, egykedvűen szemelgetjük a gatyánk korcából a tetveket. Eközben egy madár szállott a szétlőtt fa csonkjára és önfeledten trillázásba kezdett. Hát nem szép idill?

A fenti kényelmes WC-ről jut eszembe a tegnapi hasonló, de kényelmetlenebb eset a kukoricásban, amikor a lövészgödrömben jött rám hasonló szükség. Ahányszor magam ástam a gödrömet, inkább egy lövészkúthoz hasonlított, amiből ki-be ugrálni nem is olyan könnyű, de leguggolni biztosan nem lehet. A szóban forgó művelethez pedig ajánlatos ülőhelyzetet felvenni. Mivel felettem a kukoricást aprították az oroszok mindenféle sorozatlövő fegyverekkel, kimenni halálos könnyelműség lett volna. Ezért először a térdeimnek kellett egy oldalaknát fúrni. Az innen kitermelődött föld lesz a végeredményt betemető anyag. Persze a gödör fenekén is kotortam egy kis lyukat a gyalogsági ásómmal mint fúróeszközzel a végeredmény befogadására. De előbb az ásómmal bekanalaztam egy kukoricaszárat, leveleit törlőeszköznek használni. Ezután jöhetett a nadrág helyrehozása stb. A külső csatazaj elnyomott minden más hangot. A betemetés és rendbehozatal megkönnyebbült állapotban már sima ügynek számított.

A szép és nyugodt idillt hangos kiabálás, huri-huri zavarta meg. Orosz géppisztolyok zörgették meg a kukoricást és a mi embereink a németekkel együtt pánikba esve rohantak visszafelé. Kiugorva a horhosból von Boist Oberleutnantot már fent találtam. Terpeszállásban ordított embereire, hogy „vissza” - én pedig szintén pisztollyal a kézben ordítottam, hogy aki nálam hátrább megy, azt lelövöm.

Embereim még nem láttak ilyennek, és ez volt a szerencsém, mert ez a fellépés oldotta fel a pánikot. Egy pillanatra dermedten megtorpantak, majd észrevették, hogy náluk is van fegyver, visszafordulva csípőből kezdtek lövöldözni, és velem együtt rohamra indultak a kukoricás széle ellen. Az oroszok valószínűleg szintén megtorpantak a láthatatlan ellenségtől, és visszaugráltak lövészárkaikba. Ez ismét jó példája volt annak, hogy a háborúnak ebben a szakaszában csak a személyes jelenlét tarthatja ez embereket harcban. Estére ismét csend és nyugalom lett.

Az ellenség nagyságáról, helyzetéről tulajdonképpen még semmit sem tudtunk, a németek információi sem voltak bővebbek. Csak annyit tudtunk magunkról, hogy ki nem nevezett és harci feladattal el nem látott önkéntes utóvédek vagyunk. (A németeknek valószínűleg az volt a feladatuk, hogy vigyázzanak reánk.) Így aztán újra és újra előállt az a helyzet, melyet már az eddigi harcok során is gyakran átéltem, hogy magamnak kellett eldönteni, hogy merre van „előre”. Nem ártott jól kifigyelni, hogy vajon a körülöttünk szóló fegyverek zaja a mieinktől, a németektől, vagy az oroszoktól származik-e, mert ez igazíthatott el némileg afelől, hogy merre van előre, hátra és oldalt.

Az oroszokat könnyen azonosíthattuk, ha géppisztolyt használtak, mert a dobtáras géppisztolynak jellegzetes hangja volt. Arról nem is beszélve, hogy rendszerint a fejünk fölé lőttek vele, mert a fegyvernek az volt a tulajdonsága, hogy a lövés — főleg, ha hosszabb sorozatot lőttek vele — felkapta a géppisztolyt.

Aknavetőiket nem lehetett felismerni, mert azok hasonlóan viselkedtek a mieinkhez és a németekéihez, kivéve, ha a 120-assal lőttek, azt is csak a becsapódásakor ismertük fel.

A tüzérségből a magyar és a német 10,5-ös hasonló „Göring” tarack volt, ezeket a hangzásuk alapján nem lehetett szétválasztani. Az minden-esetre megállapítható volt, hogy „szövetséges”. A rakétavetők felismerhetők voltak, mert a németek úgynevezett „Hitler kutyájának” félelmetes vijjogó hangja volt, és sokkal kevesebb lövedéket lőtt ki egyszerre, mint az oroszok katyusája. Azonkívül az oroszokénak az volt a kellemetlen hatása, hogy míg az utolsó rakéta is leesett, szinte végtelennek tűnő idő telt el. Repeszei nem csináltak akkora veszedelmet, mint a hangja.

Az orosz tüzérség felismerhető volt arról, hogy főleg 15-ösökkel lőttek, de nagyon jól és pontosan; rádiót nem volt tanácsos használnunk, amikor már tüzérségük állásban volt, mert percek alatt bemérték a rádiót és ezzel a parancsnokság harcálláspontját is. Az orosz páncéltörő, a „csinn-bumm” volt a legveszélyesebb lövegük, amivel közvetlen irányba lőttek igen pontosan, nehézfegyverekre, sőt még egyes emberekre is, ha abban parancsnokot feltételeztek.

A tűzfegyverek ismeretében gyorsan meg lehetett állapítani azt, hogy velünk szemben milyen erők, milyen szándékkal vannak jelen. Kis erők felderítői, komolyabb harcfelderítő egységek vagy pedig már támadásra elkészült magasabb egységek, ekkor már a tüzérségük is állásban van, figyelőik már látnak bennünket a templomtoronyból, magasabb hegyről vagy fák tetejéről.

Az előző napi zavaros események után a német főhadnaggyal elhatároztuk, hogy egy kedvezőbben védhető állást foglalunk el. Az sem volt mellékes szempont, hogy az éjszakák kezdtek hűvösödni, és jó lett volna egyszer már fedél alatt, netán ágy közelében vagy éppen benne aludni. Folyamatosan kívántunk új állásba vonulni, de előbb ketten szemrevételeztük — egy-két hírvivő segítségével — az új állásokat, a terepet, a tűzfegyverek helyét, az utánpótlás felderítését. (Az igazság az, hogy nem mindig tudtuk, hogy pillanatnyilag hol van az elsősegélyhely, hol a lőszer, az élelem és a többi.)

Elkezdődött az észrevétlennek tűnő visszavonás. Útközben egy szénaboglyából — ahogy elhaladtunk mellette — nyöszörgést hallottunk. A velem lévő hírvivő legény szuronyt tűzött, és bele akart bökdösni a szénaboglyába. Az utolsó pillanatban akadályoztam meg azzal, hogy talán nem biztos, hogy orosz bújik ebben a boglyában, hiszen a környéken még nemigen voltak oroszok, hátha egy magyar vagy német sebesült nyöszörög ott. Megbontottuk a boglyát, és bizony abból egy magyar baka került elő. Nem éppen fiatal, a szakálla alvadt vérrel szennyezett, és a fél álla szinte lógott az arcából. Csúnya, visszataszító sebesült volt, és valóban kiéhezve, szomjazva, ki tudja, hány napja bujkált itt sebesülten.

Egészében véve csak abban tévedtem, hogy azt hittem, a környéken nincsenek oroszok. Pedig itt már harcok is lehettek, csak sajnos ettől a sebesült katonától semmit sem tudhattunk meg az itt lezajlott eseményekről, mivel beszélni, értelmes hangot kiadni nem volt képes a szerencsétlen.

A német egységek is részletenként jöttek hátra von Boist személyes ellenőrzése mellett. Mindannyian a Kásva-patak melletti épületek felé tartottunk. Szóváltás hallatszott a németek felől. Én is oda tartottam, hogy lássam, mi történik. Egy bokor mellett az egyik német földhöz vágta a géppuskarakaszt, azzal, hogy vele kitolnak, mert mindig vele vitetik a tele rakaszt, neki ebből már elege van, s a továbbvitelre vonatkozó parancsot megtagadta. Von Boist látta, hallotta az egész esetet, kiengedte szeméből a monoklit, elővette parabellumját, és fejbe akarta lőni a parancsmegtagadót. Hirtelen odakaptam a pisztolya csövéhez, és kértem, hogy az én kedvemért kegyelmezzen neki, mivel az embereim lelkivilágának egy ilyen esemény nem használna. Megkönnyebbültem, amikor eltette pisztolyát a kedvemért.

A templom közelében lévő paplakban rendeztük be közös harcálláspontunkat. A paplak már ki volt fosztva, hogy kik tették, nem tudtam, de nem is voltam rá kíváncsi. Egy-két üres szekrény, komód, íróasztal, pár kopasz ágy árválkodott a három egybenyíló nagy szobában. Volt néhány üres mellékhelyiség, az udvarra néző üveges veranda, kilátással a Kásva-patak felé. Az udvaron még egypár szárnyas árválkodott, halálra ítélten, egyrészt, mert ilyesmit már régen ettünk, másrészt, mert semmi értelme nem lett volna meghagyni az oroszoknak. Az meg végképp nem hiányzott, hogy ezért a zsákmányért jöjjenek korábban, mint kellene.

A német parancsnok egy kisebbik szobát választott, az enyém lett a középső nagyobb, amiben egy ágy is volt, azonkívül egy íróasztal meg valami kredenc. A harmadik szobát és a mellékhelyiségeket a törzsek lakták, az enyém hét főből állott, a németé kevesebb.

A szeptember végi jó idő még mindig tartott. Szállásunkkal szemben a patakra boruló magas, erdős hegy volt, a patak mindkét partján szétszórt házak, amelyekben senki sem lakott, valószínűleg mindenki elmenekült, de valamennyi állatot nem tudták magukkal vinni, főleg az apró szárnyasokat nem. Az állásaink a hegy közvetlen aljában voltak, a patak túlsó oldalán. Tőlünk jobbra, egy kis síkság után egy magosabb hegyen valószínűleg saját tüzérfelderítő volt, vagy az oroszok vélelmezték, mert állandó tüzérségi tűz alatt tartották. Távolabbról tüzérségi és egyéb harci zaj hallatszott állandóan, talán Libánfalva vagy Görgénysóakna felől.

41. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 23:41
Ati
Hozzászólások: 160
Akit nem fog a golyó

Az állandóan változó irányból hallatszó harci zajokról arra következtettem, hogy a szászrégeni térségben igen változó kimenetelű harcok folyhatnak. Egy-egy terület hol orosz, hol pedig német—magyar birtokban volt. Erre vallott az is, hogy időnként nem is kellett lövészárkot ásni, csak beleugrani a készbe, mivel ott már voltak harcok. Az ilyen alig használt állásokban kaptuk meg ruháinkba a német nemzetiségű tetveket, amelyeket csak nagy ritkán tudtunk kiirtani, mert ebben az időben ennek csak egyetlen hatásos módja volt, ha a nadrág és alsónemü korcát forró vasalóval vasaltuk. llyen alkalom azonban igen ritkán adódott.

Alig voltunk ebben az állásban egy-két napja, az orosz tüzérfelderítők és más járőrök már teljesen beláttak harcálláspontunkra, állásainkra. Szép napos délutánon, mikor a törzsbeliek az udvari szárnyasokra vadásztak, von Boisttal beszélgettünk a veranda tartóoszlopának támaszkodva, amikor egyes lövésekkel belőttek az udvarra. Ezek nem lehettek nagyon messze. Attól fogva a biztonságunk megszűnt. De még nem volt veszedelmes a fenyegetés, úgyhogy a német parancsnokkal emlékeztünk apáink háborús emlékeire, akik ilyenkor kitették lábukat célnak egy-egy százkoronás lövésért. A különbség csak annyi volt, hogy akkor kizárólag normál lövedékkel lőttek, most pedig ide, az udvarra robbanógolyók érkeztek, amelyek teljesen összeroncsolják a csontot is.

Egy ilyen robbanógolyós találat okozta majdnem a végzetünket. Azt a német katonát érte a bokáján sötétedés után egy robbanógolyó, akit az ellenség felőli oldalon lévő konyhában kötözött egy egészségügyi katona gyertyavilágítás mellett.

Azt a gyertyát nem lett volna szabad használni az ellenség felé nyíló ablakban, mert a kötözést még be sem fejezte, amikor egy tüzérségi lövedékgránát sípolt el a ház felett, és utána csapódott be a túlsó ablak alatt. A középső nagy szobában én tartózkodtam, Czakó törzsőrmester és hat törzsbeli honvéd, kezükben egy-egy megkopasztott csirke lógott. Ekkor még egy éles sípolás hallatszott egészen közelről. Csak annyi időm volt, hogy elkiáltsam magamat: feküdj! Én az ágy mellé hasaltam le, Czakó az íróasztalra vetette magát, a törzs emberei pedig az ajtóknál torlódtak kifelé, nem feküdtek le. Ez a gránát a szoba mennyezetének közepén hatolt be, és a szobában robbant. Az óriási por, vakolattörmelék miatt alig lehetett látni.

Sem én, sem Czakó nem tudtunk felállni, mivel köpenyben voltunk, kigombolva, szétnyílva a gránát ujjnyi hosszú repeszei a padlóhoz, illetve az íróasztalra szegezett bennünket. Kiszakítottuk magunkat és az ablakon kiugráltunk, ami teljesen felesleges volt, mert mivel a telitalálat láttán az orosz figyelők megnyugodtak, és több lövés nem érkezett.

Ez a szerencsés találat volt a vesztem, mert Czakó most már meg volt bizonyosodva arról, hogy engem nem fog a golyó, és ezért azt mondta nekem nyíltan és ártatlan arccal, hogy főhadnagy úr ne is haragudjon, én a főhadnagy úr mellől soha többé nem megyek el két méternél messzebb, még akkor sem, ha agyonlő. Hiába magyaráztam el neki, hogy ha folyton mellettem van, akkor már felfigyelnek ránk a távcsövesek is, mivel két csizmásra már többet lőnek, míg egyre nem is figyelnek oda. Nem értem el eredményt. Ezután volt egy árnyékom, akit más egyébre nemigen tudtam használni, hacsak arra nem, hogy „Czakó, adjál tüzet”.

Másnap délután meg akartam szemlélni a patak menti házakban és a túloldalon állásainkat, ezért Czakó elől meg kellett szöknöm, és úgy indultam el. A kocsiúton kellett átrohannom a túlsó oldali házba, míg észre nem vesznek az oroszok. Már a kövesút felénél voltam, amikor egy aknagránát a lábam mellett csapódott le és nem robbant fel. Szépen oldalra fordult csendesen. (Hát nem igaza volt Czakónak!) Ez nem az első nem is utolsó olyan esetem az eddigi és ezutáni harcaim alatt, amikor az életben maradás szinte csodának számított.
40. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 23:18
Ati
Hozzászólások: 160
Visszavonulás, újraszerveződés

Október elseje is ragyogó napsütéssel kezdődött és a nap folyamán a levegő is komolyan felmelegedett. Felforrósodtak a harcok is, úgy nézett ki, hogy az oroszok már annyira belőttek minket, minden fegyverünket, állásainkat, hogy itt nemigen lesz maradásunk, már csak azért sem, mert az erőegyensúly úgy nézett ki, hogy egy az ötvenhez, gyalogsági fegyverben, tüzérségben és emberben is.

A némettel még a délelőtt megbeszéltük dolgainkat, és egyetértettünk abban hogy tulajdonképpen céljainkat elértük azzal, hogy kevéske erőnkkel egy jóval nagyobb ellenséget kényszerítettünk támadásra felkészülni.

De mielőtt hozzákezdenénk a leszakadásra, gondoltam, hogy előbb meg kellene fürdeni a Görgény-patakban, ami ugyan nem volt éppen közel, de nagyjából ezt lehetett fedetten megközelíteni. Legényemmel, szappannal, törülközővel, egy-két kézigránáttal és egy német géppisztollyal el is indultunk a mennyei fürdés felé. Levetkőztünk teljesen meztelenre, és belekábultunk a vízbe. Önfeledten lubickoltunk, s még meg is beszéltük, hogy milyen fantasztikus dolog október elsején a szabadban fürödni. Egyszer csak: patty-patty, egy-egy lövés cuppant körénk a vízbe. Hát ezektől sehol sem tudunk nyugodni egy pillanatra sem! Azt hittük, hogy hátul vagyunk. Pedig hát nem először tapasztaltuk, hogy nincsen hátul és sehol sincsen elöl. Úgy látszik, ezt sohasem lehet megszokni. De azért nem siettük el a fürdést, nem szaladtunk ki a patakból. Nem tudom, hogy egykedvűségből-e, vagy megérte a kockázatot. A lövöldözés nem szaporodott, valószínűleg egy puskás orosz szórakozott. Mikor már eléggé átfáztunk a nem éppen meleg vízben, kilábaltunk és elkezdtünk felöltözni, miközben egy magyar egység szétszóródott formációban haladt a görgénysóaknai oldalon felfelé egy horhosba, ahol úgy látszott, hogy megpihennek.

Egyik katonájukat megállítottam és megpróbáltam kikérdezni, honnan hová tartanak, minek a maradványai, ki a parancsnok stb. A következőket tudtam meg: ők egy zászlóalj maradványa, a jelenlegi létszámuk 80 fő. Hogy melyik ezredtől és honnan, azt nem is kérdeztem, de a Székelyföldön harcoló csapatok közül valószínűleg a 2. póthadosztálynak 22. gy. táb. pótezrednek volt köze a Székesfehérvár környéki és komáromi körzet személyi utánpótlásához. Zászlóaljparancsnokuk egy igen vitéz és bátor főhadnagy, akit én még Székesfehérvárról ismertem. Akkori neve — még magyarosítás előtt — Werner volt (beceneve Tyuntyi), s a fehérvári ARAK futballcsapat híres kapusaként volt ismert. Apja az első világháború vitéze, alhadnagy. (Werner főhadnagy ekkor már a Tiszti Arany Vitézségi Érem tulajdonosa volt.) A katona azt is elmondta, hogy ha a főhadnagy úr bátorsága tovább tart, akkor rövidesen valamennyien elfogynak.

Felmentünk a horhosba, és megkerestük a zászlóaljparancsnokot, aki igen szívélyesen fogadott. Ő is abban a cipőben járt, hogy nem tudta kinek a kije. A hosszas beszélgetésből az derült ki, hogy ő már leszámolt az életével, és nem fél a haláltól, csak egy dologtól retteg: ne legyen nyomorék. (Harmadnap teljesült a kívánsága.)

Mivel mi is visszavonulóban voltunk, megbeszéltük, hogy a németekkel egyeztetem a következő állást. A térképen olyan védekezési és utóvéd jellegű állást jelöltünk ki, amely helyzeténél fogva a további utóvédállások elfoglalásához a legtöbb és legjobb esélyt nyújtotta, feltéve, ha a nagy erejű ellenségünket tartósan fel tudjuk vonultatni. Az utóvédharcokban ugyanis ez volt a legfőbb cél, a jóval erősebb ellenfelet minél többször hosszadalmas felvonulásra kényszeríteni s ezzel időt nyerni a nagyobb egységek visszavonulásához.

Ekkor még nem tudtam, hogy a Werner-zászlóalj hamarosan elfogy, és zászlóaljnyi erőmmel én leszek az utódja, mint a 22-es tábori pótezred II. zászlóaljának parancsnoka. A kásvai harcálláspontunkra visszatérve a másnapi teendőket megbeszéltem a németekkel, akik teljes mértékben egyetértettek az elképzeléssel, és nekifogtunk a visszavonás legapróbb részleteinek megszervezéséhez.
39. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 23:15
Ati
Hozzászólások: 160
Éjszakai ellentámadás a túlerő ellen

Másnap került sor arra, hogy a megbeszélt védőállást közösen megszemléljük és azt a sötétedés beálltával elfoglaljuk. Állásaink a Nyerges hegy 755,2 magassági ponttól észak felé hasonló magasságú területen és ennek környékén voltak.

Itt egy tüzérfelderítővel és embereivel találkoztunk (később derült ki, hogy székesfehérvári tüzérek: a II. hadtesthez tartozó IV. Magyar Királyi tábori lovas Tüzérosztály 2. ütege), akik a kijelölt terület egy jól kilátó pontjára települnének. (Itt szolgált későbbi sógorom, Szuprics György zászlós is, mint fogatos tiszt. Vele ezúttal nem találkozhattam, mert betegsége miatt nem volt jelen.) A németek ugyanakkor a közös harcálláspontra, illetve annak közelébe telepítenék a tüzérfigyelőjüket, valamint a legújabb tűzfegyverüket, a villámgéppuskásaikat.

Ezzel a kijelölt közös harcállásponttal is úgy jártunk, mint már többször, hogy „itt már járt valaki”. Egy kimagasló kupacon már meg volt ásva a kupacot megkerülő futóárok, amelybe valamennyi résztvevő parancsnok és tüzérirányító belefért.

Ezek szerint két magyar zászlóaljnyi erő és két század német erő, de ez utóbbiaknak volt vagy két villámgéppuskájuk. Előttünk a vélt ellenség egy völgy után, melyben egy patak vagy inkább egy ér csörgedezett ,és át lehetett ugrani. Ennek túlsó partján rendezkedtünk be védelemre, illetve egy nagyobb színlelt támadásra.

Az ellenség az erdőben, illetve az erdőszél felénk való oldalán helyezkedett el, tüzelése a már sötétben igen jól látszott, géppisztolyaik lángja is jól mutatta, hogy az erdő szélében vannak beásva. A magyar főhadnaggyal, Werner Tyuntyival azt beszéltük meg, hogy én a zászlóaljam jobb oldalán fogok támadni, ő pedig egységének bal oldalán, tehát így egymás mellett leszünk.

Nemcsak áldás volt a német villámgéppuska, hanem néha kataszrófa is, mert túl sok nyomjelzőt soroltak a hevederbe, és a színes nyomjelzők szinte egy csomóban száguldoztak a cél felé, és így elárulták a kilövés helyét. Nem sok kellett az orosz bemérő tüzéreknek, s az „áldás” hamarosan megérkezett a fejünkre. Céljuk nemcsak a géppuskás fészek volt, hanem a felfedezett tüzérfelderítő is. Azt hiszem, eddig harcaim legádázabb tüzérségi csapásait éltem át ezen a „kupacon”. Majdnem árkainkban robbantak a tüzérségi gránátok. Félelmetes sípolásuk és becsapódásuk órákon keresztül tartott. A becsapódások egészen megközelítették a körbefutó árok széleit.

A villámgéppuska azért nem hagyta abba a tüzelést. Aknavetőink is elkezdték lőni az erdő szélén lévő orosz állásokat. Az eredmény nem volt értékelhető a látási viszonyok miatt. Egyre gyorsultak és sűrűsödtek a tüzérségi csapások, úgy nézett ki, hogy számos üteg csak velünk foglalkozott.

Egy darabig még tűrtem a tüzérség idegtépő csapásait, majd azt ajánlottam Werner főhadnagynak, hogy menjünk le a zászlóaljainkhoz, és készüljünk fel a támadásra. Ezt a németekkel is közöltük, ők mindkettőnk balszárnyán fognak támadni. Órákat egyeztettünk, és a támadás kezdetét 23 órára beszéltük meg. Az első, még a sötétség leple alatt elfoglalt vonalainkat a tüzérségük nem lőtte, talán nem is tudták, hogy a patak vonalában vannak. Mivel világítás nem volt, rakétázás sem, ezért a zászlóaljak már feltűzött szuronnyal feküdtek állásaikban, megfelelő lőszermennyiséggel és kézigránáttal bőven ellátva. A mieinket az oroszok számára félelmetes Vécsey-gránátokkal szereltük fel.

Nem sok kedvem volt ehhez az éjszakai vállalkozáshoz, nem tetszettek a körülmények, kevés volt a támadást támogató tűz ígérete, aminek ráadásul még a fele sem szokott megvalósulni.

Az erdő szélére gyalogsági fegyverekkel, géppuskával, golyószóróval felettünk is el lehetett lőni, mert a terep olyan volt, hogy az erdő széle tőlünk felfelé emelkedett, és így az erdő széle előtt 50 méterig még lőhettek a fejünk felett. Ez jó is volt, csak aztán az nem ígért semmi jót, hogy mi lesz a még sötétebb erdőben, ha ott tért nyerünk. Minden félelmem bejött. Tyuntyival egymás mellett adtuk ki a támadási parancsot, ebben egyetértettünk, hogy „utánam”. Mindkét zászlóalj megindult csendben szinte osonva a felfelé emelkedő terepen az erdő széle felé. Mikor a magyar és német géppuskák elhallgattak, akkor elevenedett meg az erdő, pokoli géppisztolytűz zúdult felénk. A kilövések lángja volt az egyetlen tájékozódási pontunk az oroszok hollétével kapcsolatban. Már az erdő előtt — a jajgatásokból ítélve — a vártnál több volt a veszteségünk addig is, míg kézigránátdobási távolságba nem értünk. A veszteségek érzékelése a támadó katonáinkat arra kényszerítették, hogy gránátjaikat hamarább dobják el, mint hogy vele elérték volna a céljaikat. Minden-esetre az oroszok zavarására alkalmas volt. Sokkal keményebb ellenállásra találtunk, mint ahogyan a korábbiaknál hozzá voltunk szokva. Később derült ki, hogy az előttünk lévő ellenség egy frissen előkerült gárdahadosztály egységeiből állt.

Még így visszagondolva is borzalom rágondolni, hogy mi is történt az erdőben. Mindenki lőtt, gránátot dobott, nem tudva, hogy kire és merre. Werner barátomnak hangját sem hallottam az erdőbe érkezve, de egyik embere felém kiáltotta, hogy a főhadnagy úr elesett. Robbanógolyótól kapott fejlövést. Egy jajszava sem lehetett. Mielőtt még erre a hírre pánik tört volna ki, elrendeltem a csendes, de gyors visszavonulást a támadást megelőző állásokba.

Mint az utóvédharcokban legtöbbször történni szokott: sem halottainkat, sem sebesültjeinket nem tudtuk összeszedni, valamennyien a sorsukra maradtak. (Az oroszok későbbi tapasztalataim szerint ezen a téren jobbak voltak nálunk, mert még a közelharcok után is igyekeztek sebesültjeiket, halottaikat maguk után vonszolni. Ennek persze az is lehetett az oka, hogy annak akarták elejét venni, hogy a foglyul esett katona információkat adhasson a hovatartozásáról.)

Akkora volt az ellenség nyomása és akkora nagy erőkkel vonult fel, hogy innen mindenképpen vissza kellett vonulni. Az orosz tüzérség már közepes ágyukkal lőtte a mögöttes területünket, amerre vissza akarunk vonulni. Azonkívül már úgy éreztük, hogy kisebb járőreivel is a hátunk mögött van. Ebben aztán nem is csalódtam, mert amikor az állásból megkezdtük a visszavonulást a mögöttünk lévő lejtőn lefelé haladva egy teljesen beásott, háromszemélyesre kiképezett, lőszertartalékokkal jól felszerelt orosz géppuskafészekre bukkantunk.

Nem aludtak ezek, hanem iszonyatos tűzzel törtek reánk, amiből csak úgy szabadulhattunk ki, hogy támadást intéztünk a fészek ellen. Körbevettük, és minden oldalról egyszerre támadtunk rá. Erre úgy válaszoltak, hogy a géppuskával csak lassan tudtak teljesen megfordulni, ezért a lőszeresek géppisztolyból és puskából tüzeltek, míg volt lőszerük, ennek fogytával már csak a géppuska tüzelt. Ennek így kifogyott a hevedere, aztán hozzánk hasonlóan ők is a kézigránáthoz folyamodtak. Az orosznak aztán ez is elfogyott, ekkor rohamot vezényeltem vállalkozó embereimnek, amire az orosz szuronyos puskával, majd megfordítva puskatussal kezdett hadakozni. Ezért aztán, mivel nem volt hajlandó megadni magát, embereim puskatussal voltak kénytelenek végezni vele. Ez az orosz katona már a gárdahadsereg tagja lehetett. Hősies magatartását példaként állítottam embereim elé. Géppuskáját és egyéb fegyvereit magunkkal vittük, és más lehetőség hiányában egy közeli kútba dobáltuk bele. E pár nap mérlege igen szomorú volt: az elért eredményt tekintve veszteségeink igen nagyok voltak.
38. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 23:07
Ati
Hozzászólások: 160
Találkozás az ezredparancsnokkal

Október harmadika vagy negyedike lehetett, amikor kiérkeztünk arra a makadámútra, amelyen már más csapatok is gyülekeztek, jobban mondva tolakodtak. Ennek a tolakodásnak már a végére érkeztünk, mert mire a hátrahagyott utóvédjeink utóvédrajai is megérkeztek, addigra már egyedül maradtunk ezen az úton, az Isten végzései szerint ismét mint utóvéd szerepelhettünk ebben a zivatarosan nagy káoszban. Most már nagyon kívántam magamnak valami igazi parancsnokot, aki megmondja, hogy mit kell tennem, mert ebben a végtelenné vált tolongásban és zűrzavaros harcban jólesett volna egy főnök, aki tudja, merre van az Isten és a felettes parancsnoksága, akinek még rádiója is van, és meg tudná mondani, hogy van-e nékünk hazánk, vagy már az is elfogyott valamelyik árverésen a nagyhatalmak kalapácsai alatt?!

A kövesútra kijutva a Sósfürdő Délen értünk Alsóidecsre, innen a Maroson át Marosfelfaluba. A Marosfelfalu és Szászrégen közötti sík területen szomorú látvány fogadott. Egy szétdúlt repülőteret láttunk itt, felrobbantott német repülőgépek, főleg zuhanóbombázók roncsaival. Nem lehettek bombázás áldozatai, mert körülöttük gránát- vagy bombatölcséreket nem láttunk. Valószínűleg üzemanyaghiány miatt robbantották fel őket, hogy ne kerülhessenek orosz kézre. Sajnáltam ezeket a stukákat, amelyek megmentettek bennünket Gyimesben, s megakadályozták a szoros előtt felvonuló szovjet hadseregek előnyomulását.

Dedrád után nekivágtunk a hegyeknek nyugatra és északnyugati irányba Teke faluig. Ennek közelében töltöttük az éjszakát, fokozott készültségben, ami azt jelentette, hogy a várható orosz előnyomulással szemben állást foglaltunk. Az első vonal — velem együtt — jórészt kész árkok felhasználásával fészkelte be magát, melyeket az előttünk harcoló csapatok hagytak itt számunkra. Ezekben a gödrökben készültünk éjjeli pihenőre.

Aránylag kopasz magaslati hely volt ez, jól ráláthattunk az erdős előterepre, ahonnan az oroszokat várhattuk. A szomszédban németek voltak, akikkel már korábban is találkoztam, és sok szívességet tettem nekik azzal, hogy mindig tovább tartottam fel az ellenséget, mint ahogy az kötelességem lett volna, s ezért ők kényelmesen tudtak visszavonulni. Nyilván érezték, hogy a hálánál kicsit többel is tartoznak nekem, mert a szomszéd német főhadnagy átjött hozzám az árokba, és ott a helyszínen kiállított számomra egy igazolást másodosztályú német vaskeresztről, amelyet az éremmel együtt átnyújtott nekem. (Erre valószínűleg a magasabb német parancsnoksága utasította.)

Ezen az estén történt az is, hogy egy lombos nagy fa alatt húzódó, L-alakú árokban két katonám szörnyethalt a fát érintő orosz akna repeszeitől. Az aknabecsapódás azt jelentette, hogy 2 km-en belül vannak már az előrenyomuló oroszok. Szokásaikat kiismerve tudtuk, hogy ők az aknavetőiket az első vonalba is kivitték, és feltételezett célpontokra vagy egyes emberekre is lőttek vele. Ettől függetlenül az őrök és járőrök jelentései szerint az éjszaka folyamán támadásukra már nemigen kellett számítanunk.

Korán reggel, alig pirkadt, és már lehetett látni. Lódobogásra ébredtem, felnéztem, és egy lovat láttam, nyergében valakit. Az első meglepetésemben azt sem fogtam föl, hogy az illető magyarul szól hozzám. Mikor láttam, hogy egy ezredes költöget, s kérdi, hogy én vagyok-e Sebő főhadnagy, ennek a csapatnak a parancsnoka, azonnal az kiugrottam árkomból, jelentkeztem, és bemutatkoztam, hogy én vagyok az. Hogy honnan, kitől tájékozódott felőlem, azt őszintén szólva ma sem tudom, s később sem nyílt alkalmam megtudni tőle. Mindenesetre nagy meglepetésként ért, amit a továbbiakban igen komoly és hivatalos arccal mondott: „Harkay ezredes vagyok a 22. gyalog tábori pótezred parancsnoka, és mivel a II. zászlóaljam teljes egészében megsemmisült, téged nevezlek ki a 22/II. zászlóalj parancsnokának. Röviden szedd össze egységedet, menet Szászlekence község, ott megkapod a további parancsokat.”

(Későbbi információim szerint a volt 2/II. zászlóalj parancsnoka előbb Kund Béla alezredes, a 32. határvadász-zászlóalj parancsnoka volt, majd őt Werner főhadnagy követte. Lehetséges, hogy az alezredes adhatott információkat rólam Harkay ezredesnek. Mert az elképzelhetetlen, hogy egy árokban szenvedő főhadnagyot csak úgy egy látásra zászlóaljparancsnokká neveznének ki. A későbbiekben Kund Béla alezredes a 22. ezred egy másik zászlóaljának lett a parancsnoka, de nem hosszú ideig.)

Hálát adtam az égnek, hogy most már lesz hova tartoznom. Mert már nagyon hiányzott, főleg a legkeményebb harcok alatt, hogy valaki figyeljen rám, netalán megdicsérjen, vagy egyáltalán érdeklődjön a hogylétem iránt.

Egy új szakasz következett el a harctéri szolgálatomban. Zászlóaljam ezentúl utóvédzászlóalj lett, leváltás nélkül, majdnem a háború végéig. Utóvédje lett nemcsak az ezrednek, nemcsak a hadosztálynak, hanem az egész Székelyföldön harcoló magyar hadseregnek is.
37. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 23:04
Ati
Hozzászólások: 160
A halálraítélt zászlóalj
36. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 23:03
Ati
Hozzászólások: 160
Szászlekence

„Halálraítélt zászlóalj”, így neveztem magunkat már régóta, hiszen utóvédnek lenni már hagyományosan is azt jelentette, hogy elbúcsúztak tőle, fel van áldozva. Sokszor előfordult, hogy hol a magyarok, hol a németek költötték halálhíremet, s ezen senki sem csodálkozott.

1944. október 11. Szászlekencén az ezredparancsnok a beígért eligazításon kijelölte zászlóaljam új védőkörletét a térképen, melyet már csak a sötétség beállta után tudtam elfoglalni. A századokat magam helyeztem személyesen védő-, illetve tüzelőállásba, egyenként megmutatva mindenkinek, hogy „itt beásni, arccal arra”, és az úttal párhuzamos irányt mutattam a kukoricásban.

Zászlóaljam baloldalával egy kövesútra támaszkodott, attól balra idegen egységek foglaltak állást. Jobbszárnnyal az úttól egyenletesen emelkedő terepen a hegy legmagasabb pontjára támaszkodott. A tűzfegyverek zömét itt helyeztem el, oldalazó tűzre számítva. Ez — mint ahogyan később kiderült — szerencsés döntés volt.

A védőállás közepén (a kukoricásban), mint zászlóaljparancsok, az első vonalban beástam magam, és abban a pillanatban el is aludtam. (Előzőleg a bal szomszéd egységnél tett látogatásom alkalmával egy Ludovikáról ismerős hadnaggyal találkoztam, aki az összeköttetést felvéve, erős pálinkával köszöntött, amihez nem voltam hozzászokva. Ez aztán jócskán hozzájárult kimerültségemhez.)

Korán hajnalban arra ébredek, hogy a kukoricásban oroszul beszélgetnek tőlem pár méterre. Idő semmiféle más tevékenységre nem volt, mint arra, hogy magam elé tettem kenyérzsákomat, a lövészgödörbe kiöntöttem a kézigránátkészletemet és egymás után hajigáltam a hangok irányába, miközben teli torokból üvöltöttem, hogy: „hajrá!”

Olyan félelmetes lehetett a hangom az ijedtségtől, hogy egypár géppisztolysorozat után csend lett. Ezt arra használtam fel, hogy kiugrottam a lövészárkomból. Az állások mentén futottam felfelé, a magaslati jobbszárny felé, hogy a helyzetet át tudjam tekinteni, majd intézkedhessem. Felfelé menet több ízben fedetlenül, üres terepen futottam, ezért elég erős tűz kísért utamon. Ez kb. hajnali 5-6 óra között lehetett.

Egypár órán át csend volt, majd nemsokára támadásba lendültek az oroszok. Távcső nélkül is dermesztő látvány tárult elém: a zászlóaljat ez az erős és váratlan támadás kivetette állásaiból.

Parancs és irányítás nélkül is követték a példámat, felhúzódtak a legmagasabb gerincre, és ott tüzelőállást foglaltak a csatárláncban támadó ellenség oldalában. Igen erős gyalogsági tüzet nyitottunk oldalozva, igen hatásosan.

Az első támadó hullámok megtorpantak, a támadás leállt. A beállott szünet épp elegendő volt arra, hogy tűzfegyvereinket jól elrejtett tüzelőállásokba helyezhessük, lőszerrel feltölthessük. Aknavetőseink jó célpontot kaptak a várható még erősebb rohamokra, ami nem is késett sokáig. Az oldalazó tüzünkben, nyílt terepen támadók rémisztő veszteséget szenvedtek. Mégis makacsul, ijesztő egykedvűséggel jöttek a támadó hullámok egymás után. A gerincen lévő tűzfegyvereinkre érthetetlenül, de szerencsére nem figyeltek. Gyanúsan bátran jött egyik hullám a másik után. Aztán észrevettük, hogy olyan részegek, hogy saját halottaikban megbotolva alig tudnak feltápászkodni.

A támadás nem omlott össze, mert egyszerre csak a támadó oroszok hátából kelepelni kezdtek az orosz géppuskák. Sajátjaikat lőtték, és így zavarták őket részegen előre a pusztító tűzbe.

Az egész napos kemény harctól délutánra már holtfáradtan támolyogtunk valamennyien. Lefeküdni nem is mertünk, mert azon nyomban elaludtunk volna a teljes harci zaj ellenére is.

Hátunk mögül egyszer csak sisakos (nekünk, hegyieknek nem volt sisakunk) magyar egységek lopakodását veszem észre, elöl egy százados, aki a zászlóalj parancsnokát keresi. Mikor mondom, hogy megtalálta, mert én volnék az, keményen lejelentkezett.

Jelentette, hogy a hadosztály a megerősítésemre küldte őt, és hozzám osztották be századával. Kijelöltem védőkörletét, megadtam feladatát. Utána letelepedtünk a távbeszélő-készülék mellé a segédtisztemmel együtt. Ekkor egyszerűen feldőltem a kimerültségtől, és elaludtam. (Kb. 3 napja nem aludtam többet napi 3 óránál.)

Erős rázásra ébredtem. A segédtisztem költögetett és nyújtotta kezembe a telefont, azzal, hogy az ezredparancsnok, Harkay ezredes kíván beszélni velem.


Ezután egy reménytelen telefonbeszélgetés következett. Harkay ezredes sehogyan sem tudta megérteni azt (vagy nem hitt a fülének), hogy az áttörés szélessége akkora, mint a védővonalam, mivel a hegygerincre vonultunk fel eddigi állásunkra merőlegesen, az oroszok pedig teljes szélességben nyomultak előre. A beszélgetés közben többször is elaludtam. Újabb és újabb költögetések nyomán csak a hadbírósággal való fenyegetést hallottam, de ez egy cseppet sem ijesztett meg: fáradtságom erősebb volt az éhségnél, fázásnál, félelemnél. Október 13. és 15-e közt erős menetben értük el a következő utóvédállást.
35. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:59
Ati
Hozzászólások: 160
Csolt-Nagysomkút

1944. október 15-16. Csolt községnél a Lápos folyó fahídja mellett vonult felfelé az ezred új védőállást elfoglalni. Falusi házsor mellett haladtam el zászlóaljammal, amikor a házakból felénk kiáltották, hogy vége a háborúnak, a rádió bemondta!

Fáradtan és igen álmosan vonszoltuk el magunkat annyira, hogy vagy nem fogtuk fel, mit mondanak, vagy nem hittük el.

A következő emlékem az, hogy Harkay ezredes összehívta egy ház meleg szobájában a zászlóaljparancsnokokat, a közvetlen parancsnokokat és az első és másod segédtiszteket is.

Itt félálomban annyit hallottam, hogy a proklamációt Horthy kormányzó a rádióban bemondta, de a végrehajtás módjára a csapatok még parancsot nem kaptak. Ezért a tervezett mozdulatok végrehajtására, többek között a ma éjjel elfoglalandó új védőállásra vonatkozóan is, kiadta a parancsot. Ezen belül zászlóaljam is megkapta feladatát, melynek végrehajtását azonnal megkezdtük.

Alig foglaltuk el a védőállásokat, az oroszok máris támadást intéztek ellenünk. Nem volt nagy erejű ez a támadás, harcjárőrök tevékenysége is lehetett. Elrendeltem az ellentámadást, melynek során egy nagy tányéros golyószórót zsákmányoltunk.

Még az éjjel egymás után érkeztek hírvivők (alvás „nista”) Harkay újabb parancsaival, sajtcédulákon. Ezek a harcparancsok annak a sokszorosított parancsnak a hátoldalára íródtak (ceruzával), amelyben Dobák hadosztályparancsnok — Horthy Miklós proklamációjával ellentétben — a további harcra szólít fel, és felkoncolással fenyegetőzik, október 16-ai dátummal.

Végeredményben még az éjjeli sötétségben megérkezett a visszavonulási parancs is, melynek értelmében a Csolt-Lápos híd felé vonultunk vissza, azzal a lehetőséggel is számolva, hogy az oroszok a hidat már elfoglalták, és ezzel a visszavonulás egyetlen útját zárva találjuk. Ezért zászlóaljamnak szigorú parancsba adtam a csendes vonulást, a felszerelés rögzítését, valamint azt, hogy ha rakétát lőnek fel, akkor hirtelen merevedjenek meg úgy, ahogy éppen vannak. Ezt sikeresen hajtották végre. A hídnál világítórakéták fényében mozdulatlanná vált a zászlóalj, még a lovak is, így utána csendben átvonultunk a hídon.

A Lápos hídon át Csolt, Nagysomkút a visszavonulás útja, majd gyülekező, illetve a további eligazítás Nagysomkút templománál. Mikor beérkeztünk Nagysomkútra, mélységes csend fogadott, emberi mozgás sehol. Jellemző hangulat a senki földjére, amikor az egyik már elment, a másik még nem jött. Valószínű, hogy utóvédzászlóaljam tovább tartott ki, illetve harcolt a védőállásban a parancs szerintinél, avagy az ellenségtől való leszakadás az elhúzódó harcok miatt késedelmet szenvedett, és így már senkinek sem volt bátorsága Nagysomkút templománál reánk várni. Egyébként nem ez lenne az első eset, hogy a zászlóalj elvesztének hírét költik.

A további visszavonulás útját saját elgondolásom szerint tűztem ki, a legutóbbi harci zajok erősségének, irányának megfelelően. Október 17-18-ai menetben értük el Barlafalut, a következő utóvédállást.
34. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:55
Ati
Hozzászólások: 160
Barlafalu

Az ezredparancsnok 1944. X. 19. 1415-kor küldött parancsa intézkedik Barlafalu védelmezéséről. A parancs helyi ismeretek nélkül, térképen született meg, mivel az ezredparancsnokoknak felderítési információi nem voltak. Ez kiderül a parancsnak abból a részéből is, amely a felderítő szakasz visszaérkezéséről érdeklődik.

Harcálláspontom Barlafalu ÉNy-on az utolsó előtti házban volt, a falu főútvonala mentén. Ez a főútvonal kb. 2,5 km-en át nyílegyenes volt. A nap folyamán, délelőtt személyesen voltam eligazításon Remetemezőn (az ezredparancsnokságon), és onnan a törzsemhez egy kivénhedt hintón két szép lipicaival jöttem vissza Barlafaluba. Hogy ez a fogat kié volt, honnan került ide, erre már nem is emlékszem. De nem is ez a lényeg, hanem az ezzel kapcsolatos epizód. Már a harcálláspontomat képező ház felé közeledtünk, amikor a hosszú, egyenes út vége felől ágyútűz villanása látszott, ami csak páncéltörő ágyú lehetett, amit szerencsére láttam, és azt kiabáltam, hogy „ugrás az árokba”. Az „árokba” szó már a levegőben talált bennünket, mert fejest ugrottunk lefelé. Alig értünk földet, a gránát telibe találta a fogatot, úgyhogy többé nem volt se szép lipicai, se szép Esterházy-hintó, de mi négyen a kocsissal együtt épen maradtunk. A házba érve egy nagyot ettünk, mivel arra sem emlékeztünk, hogy utoljára mikor történt velünk ilyesmi.

Mikor elolvastam az ezredparancs végét, azt hittem, hogy nevetőgörcsöt kapok. Ajánlást tesz, hogy hová tegyem tüzelőállásba a páncéltörő ágyúmat, azt a pici öblű löveget, ami legfeljebb arra volt alkalmas, hogy egy géppuskafészket vagy golyószóróst kilőjön. De ha azzal egy T—34-esre rálőnénk, az oroszok legfeljebb a röhögéstől pusztulnának el. A másik mondata a „sajtcédulás” parancsnak az volt, hogy: „Ház ne essék az ellenség kezébe!”

Ezen is túl voltunk már, anakronizmus volt, mivel az előző éjjel a falu házainak nagy részében már oroszok voltak, hiszen korábban jelentettem, hogy az oroszok egész éjjel kopácsoltak, építették a Szamoson a hidat, mégpedig szokásuk szerint a víz színe alatt 15-20 cm-rel, hogy a légifelderítés ne vegye észre.

Tehát az oroszok már bent voltak a faluban, hídfőállást építettek ki. Azonban a parancsot csak úgy lehetett végrehajtani, hogy az oroszokat kiverjük a házakból. Erre szerveztem két rohamcsoportot, egyiket az út nyugati házsorára, a másodikat a keleti házsorra. Pontosan kiválogattam az erre alkalmas embereket, és megfelelő fegyverekkel, lőszerrel és főleg sok kézigránáttal láttam el a csoportokat. Kézigránátból utánpótlásra is intézkedtem. A nyugati rohamcsoport parancsnokául magamat neveztem ki. A támadás kezdetét este 11 órára tűztem ki. Ez volt az az időpont a tapasztalatom szerint, amikor már megvacsoráztak, megfelelő mennyiségű vodkát megittak, nappal átfáztak, és bebújtak az istállók és színek szénái, szalmái közé jót aludni.

Azonkívül, hogy a parancsot végre kellett hajtani, ez a vállalkozás volt az egyetlen lehetőség arra, hogy mint utóvédzászlóalj, a megparancsolt időpontig tartani tudjam állásaimat. Ha ugyanis megvárom a reggelt, az oroszok teljesen felvonulva támadásra indulnak, erejük emberben és fegyverzetben kb. tízszerese volt a miénknek. Az éjjeli várható zűrzavar elgondolkoztatja őket, hogy vajon honnan vették erejüket egy támadó vállalkozáshoz, nem főerőkkel találták-e magukat szembe. Az embereim hangulata jó volt, pláne, mikor közöltem, hogy az egyik rohamosztagot én vezetem, és én leszek minden házban az első, aki betör kézigránáttal, a csoport tagjai csak utánam jöhetnek. Ezt a magatartásomat már a korábbi harcokból ismerték, és biztonságban érezték magukat velem, mert tudták, hogy semmi olyant nem kívánok tőlük, amit magam ne tennék meg.

Alig tudtunk a kezdő időpontra felkelni, hiszen a kimerültségtől már szürkületkor lefeküdt, aki tudott. Indulás előtt mindenki ellenőrizte szerelvényét, hogy nincs-e rajta menet közben zörgő holmi, mert a kezdést halálos csendben kellett indítani. A keleti csoporttal a megbeszélés szerint külön összeköttetést nem szerveztünk meg, csak annyit, hogy a harci zajból fogunk tudni egymásról, hogy ki hol tart, egymást nagyon ne előzzük meg, mert akkor valahol az orosz a hátunkba kerülhet.

Igen nehéz leírni ezt az éjszakát a maga valóságában, mert a harci zaj olyan jellegű volt, hogy az orosz főerők azt hihették, hogy ők támadnak bennünket a heves utcai harcban. Villámlottak a gránátbecsapódások, itt-ott tüzet is fogott a szalma-széna-pajta. Égni kezdett, de erre szükség is volt, mert ezek tüzénél lehetett valamit látni.

Az én csoportom nagyszerűen harcolt, és a harmadik háznál már nem engedtek elsőnek, hanem védelmezni kezdtek azzal, hogy elém ugrottak, és ők rohamoztak elsőként.

Fegyverropogás, kézigránát-robbanások, „hajrá”-kiáltások, sikolyok vegyültek az éjszakába.

Még a falu felével sem végeztünk, mikor már reszketett kezünk-lábunk a fáradtságtól, a félelemtől! Hideg volt az éjszaka, de senki nem fázott. Az embereim arca mocskos, fekete, izzadt volt, nehezen lehetett felismerni az éj sötétjében, hogy ki kicsoda. Mindenesetre minden jól működött.

Ezek után nem a megérdemelt pihenő következett. Mire kivilágosodott, az orosz készülődés nagyobb támadásra bontakozott ki. A szomszéd németekkel összeköttetést már nem lehetett felvenni, mert már korábban visszavonultak, anélkül, hogy bennünket értesítettek volna.

A határidő a kitartásra már lejárt, azonban ha most visszavonulunk, akkor az oroszok visszavonuló ezredünket, hadosztályunkat menetben tudják megtámadni, és ez katasztrófa lenne. Ezért még Barlafalu két oldalán színlelt támadásokat hajtottunk végre, mire az oroszok nagyobb felvonulásra kényszerültek, ami idő elegendő volt arra, hogy csapataink veszteség nélkül vonulhassanak vissza. Hogy velünk mi lesz, azt még nem tudtuk, és nem is mérlegeltük, majd csak lesz valami, és ez a valami nem erőnktől és nem kitartásunktól, hanem inkább a szerencsénktől függött. Az utolsó parancs szerint eligazítás Remetemező község templománál. Már előre tudtam, hogy itt sem lesz eligazító, annál kevésbé, mivel időn túl tartottuk magunkat. Ilyenkor kelt szárnyra újra és újra a hír, hogy a Sebő zászlóalj elveszett, az utóvédegységek előretervezett sorsa szerint.
33. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:53
Ati
Hozzászólások: 160
Remetemező

Még a délelőtt folyamán elrendeltem a fokozatos leszakadást az ellenségről, és visszavonulás után a gyülekező Remetemező templománál. Ez a fokozatos leválás sem ment simán, mivel a felderítés szerint már harckocsiegységek is átkeltek a Szamoson, ezekkel együtt már a közepes tüzérség is a hídfőben van, lehetett számítani arra, hogy nem tudunk elég gyorsan leválni, és bekerítenek. Igyekeznünk kellett, és így kora délután már beérkeztünk Remetemező templomához a főtérre.

A lovas járműveink már áthaladtak a falu Ny-i oldalán folyó víz hídján Szamosveresmart irányába. Természetesen a templomnál sehol eligazító, még üzenet se. A falu elhagyatott, üres. Egy ember merészkedett elő, aki elmondta, hogy az utolsó német és magyar csapatok népe is már reggel elhagyta a falut Szamosveresmart felé.

A páncéltörő ágyút a templom előtt állásba rendeltem, és az ellenség várható közeledésének irányába kilövettem maradék gránátjait, ezzel is késleltetve rohanásukat. Nos, erre a dologra majdnem nagyon ráfizettünk. Alig lőttük ki az utolsó gránátot, olyan összpontosított tüzérségi pergőtüzet kaptunk, hogy alig maradt időnk fedezékbe húzódni a házak közé. A legrosszabb fedezéket természetesen az én törzsem fogta ki. A mellettünk lévő ház udvarából nyílott egy pinceajtó, azon lefutottunk, de akkor már az udvaron robbantak a gránátok. A pince a napok óta tartó esőzés miatt tele volt vízzel, s mi ebben a hasig érő vízben vártuk a tűzcsapás végét.

Minden rosszban van valami jó is. Most legalább pontosan megtudtuk, hogy az oroszok teljes támadó erejükkel felvonultak. Még a közepes tüzérségük is tüzelőállásokat épített ki, mivel ilyen gránátzáport, ami itt reánk szakadt, csak beásott tüzelőállású tüzérség képes produkálni. Komolyabb erejű tüzéregységeket csak így lehet egységes tűzvezetéssel irányítani.

Aztán szünet következett, hála Istennek, s így nemcsak a feszültség szűnt meg, hanem a vízből is kijöhettünk, és folytathattuk a visszavonulást. Azt persze tudtuk, hogy ha a tüzérség gyorsan abbahagyja a tüzelést, akkor a gyalogság következik...

Alig értünk a híd közelébe, egy óriási robbanás reszkettette meg előttünk a levegőt. Repeszek, kő- és vasdarabok hullottak az égből a fejünkre. Első gondolatom még fekvésemben, hogy repülőbomba vitte el a hidat, vagy nehéztüzérség találta telibe. A beállt csendben valamennyien feltápászkodtunk, és a hidat nem láttuk sehol. A hidat a német műszakiak robbantották fel. Bennünket, ha láttak is, románoknak nézhettek. Neki a hasig érő víznek, hiszen vizesebbek már nem lehettünk. Nehézséget csak a páncéltörők, aknavetők átrángatása okozott.

Arra számítottam, hogy a műúton fognak előretörni a harckocsik és a gépesített alakulatok, ezért a műúttal párhuzamos terepen terveztem a visszavonulást. De ekkor már esteledett, és ismét védőállást kellett foglalnunk. A zászlóalj egy jó szakaszon beásta magát, és az őrség kivételével mindenki elaludt a vizes árkokban.

32. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:50
Ati
Hozzászólások: 160
Libasorban

Hogy az éjjel mennyi eső esett, avagy zuhogott, azt csak reggel mérhettem fel, mert az árkomban oldalamon fekve a szám széléig ért e víz. Kiszállva a hideg fürdőből úgy fáztam, úgy reszkettem, hogy nem tudtam beszélni a fogaim vacogásától. Ugrálnom kellett, hogy legalább annyi meleget termeljek, hogy meg tudjak szólalni, képes legyek intézkedni.

Nem tudom, pontosan hány óra lehetett, de igen kimerültek voltunk. Valószínűleg már délutánra járt az idő. Mivel mindenem csupa víz volt, így a fegyverzetem is, próbából elővettem az olasz kapitánytól kapott Beretta pisztolyomat, és a levegőbe lőttem vele egyet. Működött. De a babonás szellem is, mert mintha startpisztoly lett volna a kezemben, előttem a dombon egy T—34-es harckocsi jelent meg tőlem talán 50 m-re, és egyenesen felém tartva ágyújából leadott egy lövést, ami a fülem mellett pattant el.

Sohasem tudtam meg, hogy látott-e engem, vagy tőlünk valakit, vagy csak a dombtetőre érve ijesztésül vagy ijedtében lőtt egyet. Gyalogság nem kísérte, ezért azt feltételeztem, hogy a főerők oldalvédje vagy felderítő járőr. Rajtunk gyorsan átment, több nem jött, ebből nyilvánvaló lett, hogy a főerők a főútvonalon már talán Szamosveresmarton lehetnek, tehát mi az úton nem vonulhatunk, sőt a mellékterepen sem, hanem majd nagy ívben ki kell kerülnünk a falut és az oroszokat is.

A sötétedés előtt mozdulatlanoknak kellett maradnunk. Tehát maradt egy kevés idő az áttörés megszervezésére. Századparancsnokaim ekkor a csíkszeredai Sprencz testvérek, zászlósok voltak, a 3. század parancsnoka akkor Pethő zászlós, aki később segédtisztem lett. A nálunk lévő nehézfegyverek okozták a legtöbb gondot, mert a térkép szerint is egy vízfolyáson kell majd átgázolnunk, ami már nedvességünket illetően nem okozhatott meglepetést.

Az eső ismét zuhogni kezdett. Nedvesebbek nem lettünk tőle, az igaz, csak elkeseredettebbek. Fáztunk a megszáradás reménye nélkül. A kitörést a térkép alapján terveztem meg, feltételezve azt, hogy az orosz támadás is csak a legközelebbi faluig haladt, ők ott fognak éjszakázni, ők is áznak. Nekünk tehát ezt a falut kell kikerülnünk É-i nagy ívben.

Mire a kitörés legkisebb részleteit is megbeszéltük, a sötétség beállt, indulás. 50 lépésenként irányegyeztetést végeztem a korábban térképről levett tájolóirányban. A zászlóalj libasorban, egymás puskáját fogva haladt. A köpenyem takarásában végeztem — iránytűvel — a térkép azonosítását s az újabb irány kitűzését. A fényt gyufa szolgáltatta, jól letakarva. Először erdőn haladtunk át, majd nemsokára elértük a folyót, melybe óvatosan ereszkedtünk belé, nem lettünk még nedvesebbek, de nem volt kellemes. Szerencsére nem volt túl mély, és nemsokára felkapaszkodtunk a túlsó partra. Hogy a katonáim hogy tudtak ilyen fegyelmezetten, csendesen, zúgolódás nélkül követni, még ma is csodálom.

Hajnalban értük el az országutat. A következő községben még nem láttak oroszokat, ezért megállás nélkül meneteltünk tovább egy fárasztó menetben Szatmárnémeti felé.

Félig harcszerűen meneteltünk az út két árkában, arra számítva, hogy ha bármely oldalról támadás érne, az árok fedezéket nyújt. Az éjszakai kitörés a bekerítésből nagyon lefárasztotta a katonákat. Ez az út árkában való vánszorogás nem hasonlított a díszlépéshez. A zászlóalj elejét nem is láthattam, mivel én a legutolsó emberként ballagtam mögöttük, ahogyan ezt a szabályzat a harcoló egység parancsnokának előírja.

Olyan állapotban voltunk, hogy a fáradtságtól az egykedvűség, levertség és éhség uralta gondolatainkat. Addig el sem jutottunk, hogy mi értelme van ennek a sok szenvedésnek, hiszen úgy néz ki, hogy minden elveszett. Már rég nem az vezérelt bennünket, hogy a hazát védjük, hanem inkább az, hogy nem akarunk bolsevizmust. Elég sokat láttunk és tapasztaltunk ahhoz, hogy azt az életet ne kívánjuk, s ha kell, a harcot is vállaljuk ellene.

Egy útkanyarban szokatlan látvány tárult elém. Egy piros színű Steyer 55-ös autó, ami közismerten a csendőrség kocsija volt. Előtte állt egy csendőr ezredes, kezében pisztolyt tartott, és a parancsnok után érdeklődött. Egy honvédem hátramutatott, hogy ott jövök, a sor végén. Odaérkeztem, és a „ki a parancsnok” felszólításra előreléptem. Lejelentkeztem, mint a 22/II. utóvédzászlóalj parancsnoka. Az ezredes: „Főhadnagy úr, micsoda rendetlen visszavonulás ez, itt helyben felkoncolom”, és emelte rám a pisztolyát. Erre a mellettem lévő „függelékem”, ki sohasem megy tőlem 2 méternél messzebb, bevágta a géppisztolyát, ráfogta az ezredesre. Ugyanígy tettek a többi közelemben lévő honvédek is. A csendőr (vagy tábori csendőr?) leeresztette a pisztolyát, és gépkocsijához indult volna, de embereim megakadályozták ebben, és gyalogfutásra kényszerítették. Nagyon gyorsan eltűnt, nem is tudom, hogy merre, de jól tette, mert ha késlekedik, nem ússza meg élve. Pár száz méterre előbbre ugyanis a telefonpóznákon akasztott magyar katonákat láttunk, s ez mélységesen felháborította az egész zászlóaljat.

Ebben az időben mindenki tudta, hogy nem a győzelem felé haladunk, hanem ki-ki hazafelé. Szétvert magyar katonák csellengtek mindenfelé, alakulatot keresve maguknak. Ilyen szerencsétleneket „koncoltak” itt fel. Ekkor villant belém, hogy valami végzetes dolog történhetett odahaza. A csend-őrezredes autójának motorjába egy robbanótöltetet tettünk, és egy kézigránáttal felrobbantottuk.

Október 21-22-23. Fáradt, kullogó menet volt ez a visszavonulás. Azt hiszem, hogy az egész zászlóalj legfáradtabb katonája én voltam, hiszen az elmúlt napokban vajmi keveset aludtam, s azt is vízben, elcsigázva. Mögöttem volt a barlafalui helységharc éjjel, a Remetemező utáni éjjeli kitörés vízben és esőben. Szinte félálomban meneteltünk, és szomorúan gondoltunk az úton látott akasztott katonákra. Ezekről sejtettük, hogy milyen uralmi viszonyok lehetnek odahaza. Már nem is mertem arra gondolni, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az egyetlen erőtadó valami talán most már csak az volt, hogy hazafelé tartunk, de arról sem tudhattuk, hogy az még megvan-e.
31. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:46
Ati
Hozzászólások: 160
Szatmárnémeti

Az országutat menekültek töltötték meg (velünk együtt), és úgy nézett ki, hogy már mindenkinek sürgős. Hogy lehetett így, félálomban, lestrapálva megtenni kb. 50 km-t egy nap alatt Szatmárnémetiig, azt még most sem értem. Még világos volt, amikor beérkeztünk a városba. A Fő utcán már szinte végelgyengülésben rendeltem el a beszállásolást a főútvonal két oldalán lévő házakba.

Nekem egy nagyon kedves család házában jutott szoba. Elsőként meleg vizet kértem, hogy lavórban moshassam le hervadt testemet. Arra már nem is emlékeztem, hogy a csizmám mikor volt utoljára lehúzva. Mikor megláttam meztelen lábaimat, szinte köszöntem nekik, hogy „de régen láttalak benneteket! Még most is milyen formásan, egészségesen néztek ki, pedig már úgy számítottam, hogy a kapcával a lábam bőrét is lehúzom.”

A fürdés után úgy elálmosodtam, hogy alig tudtam kiadni a másnapi indulási parancsot. Az ébresztőt kettős biztonsággal rendeltem meg, mert máskülönben egy hétig aludnék. A legényemnek azt mondtam, hogy a reggeli indulás időpontján öltöztessen fel, ha nem tudnék magamhoz térni, tegyenek fel egy lőszeres kocsira, és ott hagyjanak aludni.
30. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:45
Ati
Hozzászólások: 160
Mátészalka

A következő elérendő helység Mátészalka, ami legalább 60 km távolságra volt innen.

Itt el kell mondanom a hátaslovam különös történetét. Még Csíkban esett meg, hogy kivételesen lóháton ballagtam az út jobb oldali árkában a menetoszlopunk mellett s váratlanul egy 120-as aknagránát csapódott a lovam lába mellé. A légnyomástól tántorogni kezdett, s a szédülés nem akart neki elmúlni. (Már az is csoda volt, hogy egyikünk sem sebesült meg!) Valahogyan előkerült egy német állatorvos, akinek elmeséltem a történteket. Ő átvette a lovamat, és azt mondta, hogy bízzam csak rájuk, majd ők meggyógyítják. Hittem is, nem is. Ilyen szédülésesen nem tudtam hasznát venni a lónak, ezért hát átadtam nekik. A debreceni csata idején aztán megint egy igazi csoda esett meg velem: a németek megtaláltak, és meghozták a lovamat gyógyultan. (Igaz, ettől kezdve nem volt hajlandó az út jobb oldalán menni.)

Most nem ültem a lóra, hanem a legfáradtabb katonám fegyvereit raktam fel rá. Ez nagyon tetszett a fiúknak, és szinte erőre kaptak. A másik intézkedésem az volt, hogy egy kevésbé megterhelt országos járműbe a legjobb és pihent lovakat fogattam be, akik előrementek, és szállást készítettek elő Mátészalkán, de úgy, hogy a beérkezéskor a házakba terített szalmák legyenek előkészítve, hogy menetelő katonáim azonnal beledőlhessenek és elaludhassanak. Ha előbb megállítanám őket, akkor ugyanezt az út árkában tennék meg, és még másnap sem tudnám felállítani őket.

Szomorú menet volt ez. Emlékeim között a legélénkebben az út melletti legelőkön üvöltő tehenek látványa él. Már napok óta nem fejte meg őket senki, ezért iszonyú feszítő fájdalmat éreztek. Mi ugyan éhesek is voltunk, de megállni még nagyobb veszélyt jelentett volna.

Dél felől, Debrecen felől nyomultak előre az oroszok, és itt már úgy nézett ki, hogy Nyíregyházát el is foglalták, pedig az útirányunk és célunk Nyíregyháza volt, akkor is, ha azt vissza kell foglalnunk, hogy továbbmehessünk Rakamaz, a közelben létező egyetlen tiszai átkelőhely felé.

Távolabbi harci zaj — főleg tüzérségi — már hallatszott, repülőtevékenység is volt, a raták megsorozták az országutat egypárszor. Ebből arra következtettem, hogy vagy a hátukba, vagy az oldaluk felé közeledünk. Később ez be is bizonyosodott, mert ha nem is szándékosan, de a Nyíregyháza térségében lévő orosz egységeket bekerítettük.

29. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:43
Ati
Hozzászólások: 160
Nyíregyháza

Mátészalkáról indulunk rövid alváspihenő után Nyíregyháza felé. Mind erősebb és erősebb harci zajok hallatszanak, azonban olyan közeli támadásra nincs jel, hogy védelemre vagy támadásra vonuljunk fel. Ófehértó, Napkor, Oros-, Nyíregyháza előtti községek egy lezajlott csata színterét mutatták. Északról is és délről is szórványos lövöldözés ért bennünket, ahogy az út kétoldali árkában nyomultunk előre, készen arra, hogy ha erősebb lesz a tűz, az árkokban fedezéket találhassunk, de azonnal. Tőlünk balra egy magyar hegyivadász-zászlóalj támadott sűrű csatárláncban, de ellenállás nélkül, ritkás lövöldözés hangjai mellett.

Az út árkában leírhatatlan látvány fogadott! Mezítelen holttestek, megmerevedett, furcsa formában hevertek. Először nem is tudtuk, hogy mi ez, miért. Az igaz, hogy már nem volt nagyon meleg az időjárás, ezért talán érdemes valakitől elvenni ruházatát, de ennyire mindent, ilyet még nem láttam. Így le lennének rongyolódva az orosz csapatok, hogy erre szükségük lenne, szinte el sem hiszem. És kinek van erre lelkiereje és fizikai ereje és ideje, hogy ezt végigcsinálja. Nem, nem szabad meglepődnöm, mert még számítanom kell arra, hogy meglepetések sora előtt állok... Hogy az emberek mi mindenre képesek, az minden képzeletet felülmúl. Nem lett jobb hangulata egységemnek ettől a látványtól, szomorúak voltak és egykedvűek a fáradtságtól. Fásultan néztek egymásra és a mezítelen elesettekre. Ők is megkapták hősiességükért hazájuk háláját és elismerését.

Szolgálati szabályzatunkban volt egy rendelkezés, ami a hullafosztogatókra vonatkozott. Úgy voltak büntetendők, mint a szökevények. De természetesen volt a rablásra és fosztogatásra törvényes mód is, amikor valamelyik fél kinyilatkoztatta, hogy a zsákmányolás megengedett. Ebbe minden belefért. Ilyen rendelkezése volt a szovjet hadvezetőségnek (még az is, amit Illés Béla — magyar nyelvű — szovjet őrnagy kijelentett, miszerint a magyar nők is a szabad zsákmány körébe tartoznak.)

Nyíregyházára a Sóstónál törtünk előre, és távcsővel már látható volt valami zűrzavaros szaladgálás egy templom körüli szőlőben. Úgy nézett ki a dolog, hogy megjelenésünk meglepetést okozott, és az oroszok között pánik és fejetlenség tört ki.

Egy épületbe betörve nagy meglepetés ért bennünket. Körülbelül 15 orosz nőt és ugyanennyi magyar honvédet találtunk. Az orosz nők állítólag híradósok voltak, és ők tartották fogva a magyar honvédeket, akik a korábbi harcok alatt eshettek fogságba. De amit ezután tudtunk meg, arról akkor azt kérdeztem, hát ezt hogy lehet csinálni. Közvetlen szavakkal azt mondták a magyar honvédek, hogy őket az orosz nők „megerőszakolták”. Ez az erőszak elég békésen mehetett végbe, mert sérültje nem volt a dolognak, és senki sem panaszkodott különösebben. Ráadásul ismétlődő, tehát nem egyszeri esetről volt szó...

Én nem tudom, ki hogyan van a szexualitással a háborúban, de nekem eszembe sem jutott harcok közben. Talán nemhiába mondják, hogy az élettevékenység sorrendje a létfenntartással kezdődik, és csak azután következik a fajfenntartás. Ebben a háborúban sok olyasmit tapasztaltam, amit azelőtt nem tudtam volna elképzelni. De ami Nyíregyházán történt, az megrázott. Ha az ilyesmit csak elmesélik, szörnyülködünk rajta, aztán elfelejtjük. De ha részesei vagyunk, azt nagyon soká lehet elfelejteni, főleg, ha ártatlan emberek a szenvedő alanyai.

Szabályszerű helységharc kezdődött el, és így a kijelölt házsorok kerültek egymás után sorra. A legtöbbjéből a harci zaj, főleg kézigránát-robbanás hallatára a legtöbb orosz elmenekült, de ők sem tudták, hogy jó irányba-e.

Az egyik ház szobájába betörve elképesztő látvány fogadott: az egyik ágyban egy fiatal lányt erőszakolt egy orosz, a derékszögben elhelyezkedő, fal melletti ágyban egy másik orosz a leány anyját kényszerítette géppisztollyal, hogy nézze, mit művelnek fiatal (kb. 13 éves) leányával. Ha elfordította a fejét, akkor a géppisztolya csövével mellbe döfködte.

Az anya elbeszélése szerint a két katona részeg volt. Nem tudom, Illés Béla mit szólt volna, ha az ő feleségével vagy leányával történt volna ugyanez? A benyomult katonákban felment a vérnyomás, a düh és harag, nekiestek a két orosznak, és nem agyonlőtték, hanem puskatussal verték őket felismerhetetlenné. Ezek után az utcai harcok sokkal keményebben, vad harci dühvel eltelve folytatódtak.

A harcok végül is eléggé szétfolyóvá váltak, a századok és szakaszok összeköttetései megszakadtak, és minden egység saját belátása szerint haladt előre, az utat a visszavonuló, illetve menekülő oroszok mutatták. Az egyik zajos kavargáshoz érve a következő kép fogadott: magyar harcosok kiabáltak és orosz lovasokat üldöztek a szőlők között „fogd el, fogd el” kiáltásokkal. Először nem tudtam, hogy a magyar lovasok honnan, melyik egységből kerültek elő, csak később vettem észre, hogy a lovasok vezetője Sárdy Tibor, az ezred élelmezési főhadnagya, ő üldözi lóháton az ellenséget.

Sárdy főhadnagytól már korábbról megszoktuk, hogy harcok közepette is kijött az arcvonalba zsoldot fizetni. Neki csapattisztnek kellett volna lennie, és mint később megtudtam tőle, az is akart lenni, csak valahogy nem jött össze. ěgy aztán az élelmezési tisztek közül valószínűleg ő volt az egyetlen, akinek a többi hadikitüntetés mellett kardos kitüntetése is volt.

Egy kisebb templom — talán a temető temploma — mellől néztem a csetepatét. Közben megérkeztek a tüzéreink is, és nagy kiabálás közepette felfedezték, hogy a templom tornyában még ott van az ellenség tüzérfigyelője. Rövid idő alatt kicsalogatták onnan, és békésen elkísérték a társaihoz. Ezek az emberek mesélték, hogy az orosz egységek parancsnoka, egy tábornok, nemrég menekült el repülőgépen.

A közeli országútfélén erős szekérzörgés hallatszott, kocsisok kiabálásával vegyesen, de ezek a kocsisok mintha nem magyarul biztatták volna lovaikat (lovainkat?.) Ezek után eredtek Sárdyék, és rövidesen el is kapták a karavánt. Nagy kartondobozokban Szimfónia cigarettát szállítottak (egy-kétmillió darabot), a helybeli dohánygyár kifosztásának eredményét. Kocsiscserét hajtottunk végre, és az oroszokat félrekísérték. Kivételes bánásmódot rendeltem el számukra, mivel tudtam, hogy mi Nyíregyházát végleg visszafoglalni nem tudjuk, s néhány nap múlva ismét ők lesznek itt az urak. Nem kívántam őket újabb atrocitásokra ingerelni, hátha az emberi bánásmód őket is jobb belátásra bírja, hiszen ők sem tudhatják, hogy egy-egy terület mikor vált újra gazdát. Lehet, hogy túl jóhiszemű elgondolás volt ez részemről, mert ezek az emberek a sokéves háborúban szinte teljesen elállatiasodtak, és számtalanszor tapasztaltam, hogy a hadifoglyokat egyszerűen agyonlőtték.

Nagyon nehéz napunk volt. Estére elcsendesedtek a harcok. De a szállásomon siralomházat találtam; a házban az oroszok első világháborús katonaképet találtak, és emiatt mindenkit agyonlőttek, akit a házban találtak. A 18 éves lány még idejében a kútba menekült. A szomszédok húzkodtak gyorsan a kút felé, amelyből a magyar szóra valóban jelentkezett a leány. Azonnal felhúztuk, és meleg pokrócokba bugyoláltuk. Amiket még ő elmesélt, azt már le sem írom, ugyanarról a brutalitásról tanúskodott, amit mi is mindenütt láttunk. A tapasztalat szerint minél részegebbek voltak, annál gyalázatosabban viselkedtek, legjobbnak a merev részegség bizonyult.

Ezen a napon az ezredem teljes egészében beérkezett. Éjszakára nagy tisztálkodásra és alvásra rendezkedtünk be. A városban és környékén még biztosan voltak bent rekedt vagy bujdosó oroszok, ezért minden ház elé, ahol beszállásolt katonáim voltak, őrséget állítottam. ěgy aránylag nyugodt éjszakának néztünk elébe. Őszies, esős időjárás volt egész nap, és ezzel a nedvességgel alaposan megszívtuk magunkat (és Szimfóniával!.)
28. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:41
Ati
Hozzászólások: 160
Szálasira nem esküszünk

Másnap korán reggel indulás, és szegény nyíregyháziakat magukra hagytuk. Következő irányunk a Rakamaz—Tokaj tiszai átkelőhely volt, valószínű elképzelés, hogy a Tisza vonala lesz a védővonalunk.

A Tiszáig az út kb. 30-35 km volt, amit — beleszámítva az esetleges harcokat is — két napra terveztünk. Aztán valóban két nap lett belőle, mert az ezredet megállította Harkay ezredes úr kb. félúton egy tanyánál. Az egyik ház verandás szobájában ütötte fel harcálláspontját, majd elrendelte a tanya előtti térségen a zászlóaljak felsorakozását kettes vonalban. Középen az én II. zászlóaljam igen hosszú sorban, mindkét oldalamon (I. és III. zlj.) kicsinyke zászlóalj. Most szemmel látható volt, hogy tulajdonképpen az én II. zászlóaljam volt az ezred, a nehézfegyver századával (aknavetősök, páncéltörők, géppuskás század) a távbeszélőszakasszal és a zászlóaljtörzzsel.

Még ekkor sem sejtettem, mi oka lehet, hogy ilyen helyzetben, amikor bármely pillanatban ránk támadhatnak, akkor mi sorakozunk. Valószínűnek látszott, hogy az ezredparancsnok valamire kemény parancsot kaphatott. Ez be is igazolódott, amikor a parancsnokokat magához kérette. A téma: felesküdni Szálasira. Egyelőre csak összenéztünk, senki sem mert szólani.

Kinéztem az ablakon, és felmértem a zászlóaljam erejét, én is erősebbnek éreztem magamat, és így meg kellett szólalnom. Talán szó szerint írom le az itteni eseményeket, mert nagy horderejű volt a továbbiakban ennek jelentősége. „Ezredes úr, én nem esküszöm fel Szálasira, már csak azért sem, mert a Legfelsőbb Hadúrnak tett eskünket senki sem vonta vissza, legkevésbé pedig Horthy Miklós kormányzó úr. Két úrra nem lehet esküdni.” Harkay: „Az eskütételre kaptam parancsot, amit végre kell hajtani, ha másképp nem, akkor én írásban jelentem, hogy minden rendben folyt le.” „Rajtam kívül ezredes úr azt tesz, amit akar, de azt is jelzem előre, ha kimegy az ezred elé, az én zászlóaljam nem fog esküdni, mert hallgatást parancsolok nekik, amit egy emberként fognak végrehajtani.”

Közben míg a vita folyt, segítségemre jöttek az oroszok, egy aknagránát robbant a ház tetején. Rajtam kívül mindenki hasra vágta magát ezredparancsnokostul, de én már nagyon megszoktam az önuralmat az embereim előtt, pedig őszintén mondom, hogy nagyon féltem. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy két km-es távolságon belül vannak (mivel a 80 mm-es aknavetőjük csak két km-re tudott lőni), de valószínű, hogy egy megerősített felderítőegység lehet.

Aztán kimentünk az ezred elé, segédtisztemnek megparancsoltam, hogy a legénység engem figyeljen, ha én nem nyitom ki a számat, akkor ők se tegyék. Ezt nem kellett kétszer mondani, az ezredes úr olvasta az eskü szövegét, amire halotti csönd volt a válasz. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól, hogy egy ilyen jól összeforrt egység képét mutatták. Én életre-halálra megbíztam bennük, de ők is így voltak velem, ahogyan azt Barlafalun és más helyeken ki is mutatták. Tisztában voltak vele, hogy soha senkitől nem kívántam olyasmit, amit én magam is meg ne tennék.
27. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:40
Ati
Hozzászólások: 160
Tokaj—Szerencs

Az ezek utáni események ezt a közjátékot teljesen elmosták, jelentéktelen, feledésre érdemes eseménnyé vált. Ez a háború már egyre inkább egy saját magánháború képét kezdte felölteni a hazafelé menetben. Csak még azt nem tudtuk, hogy merrefelé van hazafelé, és hogy egyáltalán van-e még „Haza”!

Minden jel arra mutatott, hogy az oroszok egy erőszakos felderítést végeztek még a tiszai átkelő előtt, ezért jobbnak láttuk ezen a helyen állást foglalni, itt éjszakázni és esetleg színlelt támadással felvonulásra kényszeríteni őket, mialatt főerőink átkelnek a Tiszán Tokajnál, ha még létezik a híd. Elszórt tanyák voltak errefelé, mindenkinek jutott valami tető a feje fölé és szalma a dereka alá. Az őrségek felállítása után horkolt az ezred.

Október vége felé jártunk, az időjárás egyre kellemetlenebbé vált az éjjel-nappali szabadban való tartózkodásra, ezért a védelmi vonal és a nyugvóhely kialakításakor igyekeztünk lehetőleg falvakat keresni. Az oroszok különben sem igen szerették a helységharcokat. Ez érthető is, mert ők voltak idegenben, és a lakosság magatartásával is számolniok kellett.

A tokaji hídon még átkeltünk. Azért írom, hogy „még”, mert a németek már rég átkeltek, csak a magyar egységek voltak hátra, és a hidak még nem voltak felrobbantva. November első napjaiban szűnt meg a tokaji átkelő, ezért az oroszok ebben az időben — szokásuk szerint — vízszint alatti hidat építettek, s azon keresztül alakították ki hídfőállásukat.

A Tiszán átkelve a folyó jobb partja mentén folytak a tartósabb küzdelmek a hídfőállás körüli ellentámadások, közelharcok. A helyszínek: Tokaj, Báj, Sebő-tanya, Prügy, Mezőzombor, Tállya, Ond, Szerencs.
26. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:38
Ati
Hozzászólások: 160
Sebő-tanya

Az orosz tüzérség a bal parton már felvonult, és mire a számomra nevezetes Sebő-tanyára értünk, már lőtték a tanyát erősen.

Mikor apámat (Sprung Károlyt) rávették, hogy magyarosítsa meg a nevét, egykedvűen felütött egy Magyarország helységnévtárt, és az S betűnél rábökött egy névre. Ez volt a Sebő-tanya. Ettől fogva Sprung helyett Sebőnek neveztek. Ennél a tanyánál esett el Rudán László főhadnagy, aki Gyimesbükkön volt az elődöm az őrsparancsnokságban. Az itteniek elbeszélése szerint, mikor lőni kezdték a tanyát, Rudánék abbahagyták a kártyázást, és a ház mögé szaladtak. Rudánt itt érte egy becsapódó tüzérségi gránát repesze, ami fejét félig elvitte. Az első epés gondolatom az volt önkéntelenül: na Sárika, most megszabadultál ettől a goromba embertől, aki oly sokszor még meg is verte a csodaszép, kreol arcú örmény lányt. Issekutz Sári apja orvos volt, a nagybátyja pedig gyógyszerész professzor.

Ebben a térségben több hetet töltöttünk váltakozó sikerű harcokban. Kemények voltak ezek, nyilván fontos volt ez a tiszai védelmi harc, itt tovább kellett feltartóztatni az orosz előnyomulást. Itt már nemcsak oroszok, ukránok, hanem románok is feltűntek, akik lényegesen gyengébb harcosok voltak, és helyenként jobban ki is jöttünk velük.

Az orosz tüzérség még a Tisza túlsó oldaláról tüzelt a Tokaj, Tiszaladány—Taktaharkány térségre, de ez nem volt olyan áttörő jellegű, inkább zavaró és figyelemelterelő. Mint ahogy később kiderült, a szokott hídépítést fedezték, és az előkészületeket leplezték a hídfő kialakításához. Már Rakamaz, Tiszalök, Tiszaeszlár, Tiszadada—Tiszadob területéről is tüzeltek tüzéreik. Itt már nagyobb egységekben jelentek meg az un. Sztálin-orgonák, melyek gyorsan tudtak tüzelőállást változtatni, mivel tehergépkocsira volt szerelve a sorozatvető.
25. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:37
Ati
Hozzászólások: 160
Báj

Védőkörzetünk a Báj község előtti Tisza-szakaszon volt kijelölve (Csobaj—Tiszatardos—Tiszaladány előtti Tisza-területek). Itt a Tisza vonala erősen kanyarog, és holtágakkal cifrázott, előtte kevés megszakítással árvízi töltésekkel, a töltésen helyenként kazalba rakott különböző vesszőanyagból árvízi védekező kévék. Bájtól délre és ettől keletre a Tisza-part meredeken esik le, míg nyugatabbra menedékesebb a part, itt volt kedvezőbb a partraszállás, és itt építettek hidat is. A töltés és a Tisza közötti területen kukoricás, helyenként fás, ligetes területek szolgáltak jó fedezékül az átkelőknek.

Az ezredem Báj községben szállásolt be, az ezredparancsnokság egy mellékutca házába került. Nekem a kastély jutott, amit azért nem foglalt el Harkay ezredes úr, mert a térképen jelölve volt, és tetejéről a Tisza felé jó kilátás nyílt. Az ezredes úr mindig kényes volt harcálláspontja helyére, valószínű, hogy nyugodtan akart dolgozni. De az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a folyamatos utóvédharc annyira kikészített, hogy azt kértem, váltson fel egy kis időre. Meg is tette, pihenőt adott; nem engedte, hogy zászlóaljammal az első vonalban harcoljak, hanem a kastélyt jelölte ki harcálláspontomul a törzsem és közvetlen parancsnokaim számára.

A nyugalom nem tartott sokáig, talán csak két napig. Az történt ugyanis, hogy a meredek Tisza-parti részen lévő I. zászlóalj parancsnoka elesett. Ide új parancsnokot neveztek ki. Ezt a Németh nevű fiatal hadnagyot akkor avatták a Ludovikán, és fekete szalonnadrágban vonult be átvenni az I. zlj. parancsnokságát, amely nem volt több egy század erőnél (a III. zlj. nemkülönben.)

A másnapi váltásra engem rendeltek ki, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Alig hagytam el Báj községet déli irányban a Tisza felé, már hozta két katona hordágyon az új hadnagyot, aki olyan súlyosan megsebesült, hogy még aznap meg is halt. (Ezen a partszakaszon próbálkoztak az oroszok átkelni rohamcsónakokkal, de a meredek partról könnyedén visszaverték őket. Bevárták egész közelre, és kézigránátokat dobáltak a csónakokba. Egy ilyen alkalommal esett el, illetve sebesült meg Németh hadnagy is, mivel ezeket a próbálkozásokat aknavető- és sorozatvetőtűzzel támogatták. Még néhányszor próbálkoztak, aztán abbahagyták.)

A továbbiakban Tiszalök-Tiszaeszlár területéről képeztek súlyt, és itt kezdték építeni az átkelőhidat, ami egypár nap alatt el is készült, de közben a sekélyebb partszakaszokon erősen felfegyverzett 3-4 géppuskával ellátott, megerősített felderítőegységeket dobtak át. Ezek a kukoricásban jól rejtve tudtak meglapulni.

Száz szó, mint egy, ismét az első vonalban pihenhettem ki fáradalmaimat. A Tisza-töltés közvetlen közelében volt egy gátőrház, sajnos a térképen is jelölve volt, de más választás nem lévén, itt rendezkedtem be. Egy konyhaféléből és egy kis szobából állott az egész. Négy aknavetőmet az udvaron ásattam be tüzelőállásba, mivel innen át tudtam lőni velük a Tisza túlpartjára. Az oroszok már közepes tüzérséggel is kezdték lőni állásainkat, ezért a konyhában mély fedezéket ásattam, hogy alkalomadtán a tüzérségi repeszek ellen ide tudjunk beugrani.

A harcálláspontomról — a töltés innenső oldalán — jó kilátás nyílt, az oroszok viszont nem láttak ide. Az oroszok átkelését jó pár napig meg tudtuk akadályozni, mivel az aknavető megfigyelőm a Tisza partján volt, és így minden mozgást észlelt (igaz, hogy csak nappal), és a jelentősebb tömörülésekre adtunk le nagyobb erősségű tűzcsapásokat, úgy kb. 5 vagy 10 sorozatlövést csövenként. Ez már jókora és erélyes figyelmeztetés volt arra, hogy azért figyelünk is, és erőnk is van. Az ő aknavetőikkel szemben előnyünk egy km volt, így ők már engem nem értek el a 80 mm-es vetőikkel, amit egyébként nagy szeretettel használtak még egyes emberekre és golyószóró géppuskafészkekre is.

Az orosz tüzérség szinte szünet nélkül lőtte a tervezett hídfőállásait, Bájtól a Sebő-tanyáig a terület állandó tüzérségi tűz alatt állott. Később, amikor már gyalogosegységei ezen a parton megjelentek, még erősebb támogatást adtak csapataiknak. Így aztán napokon belül megkezdődtek a súlyos harcok, előbb csak kisebb egységekkel szemben, később már hadosztálynyi erők álltak ezredünk előtt.

Már nagyon rám fért volna egy kis pihenés. Hallgatva segédtisztem és törzsem noszogatására, aludtam egy jó pár éjszakát. Jólesett a féltésük és gondoskodásuk, amelynek egyik mozgatója Czakó törzsőrmester volt. Ő volt az, aki nem volt hajlandó tőlem két méternél messzebb menni, mert babonás félelemmel hitte, hogy valami túlvilági csoda véd, és mellettem ő életben fog maradni. (Így is lett.)

A kastélyt a németek ugyan kifosztották, de a bútorok még benne voltak, így alvási, tartózkodási és élelmezési helyünk volt. A beosztottaim gondoskodásának egyik jele volt, hogy tudtom nélkül egy igazi mesterszakácsot kerítettek valahonnan: s nem is akárkit, hanem Mihály, román király szökött szakácsát. Ettől kezdve jó ideig „királyi” ellátásban volt részem.

A németek a kastély borpincéjét is kirabolták, és nagy mennyiségű (több mint 50 éves) tokaji aszút vittek el, ami el volt ásva a pincében. A mieink sem voltak hülyébbek, tovább ástak, és még egypár száz (kb. 3 dl-es) üvegre bukkantak. Ezek után lettem aztán igazán bátor a harcokban, mert az édeskés aszú nagyon ízlett, és pótolta az ennivalót is. Életemben nem ittam meg két liternél több bort, de most megváltozott a borhoz való kapcsolatom. Az elkövetkező napokban végrehajtott ellentámadás alkalmával a tüzérség lőhetett, én meg sem rezzentem, le sem feküdtem, és egyetlen repesz sem talált el.

Csak ez kellett a legényeimnek! Még jobban ragaszkodtak hozzá, hogy a közelemben legyenek. Emlegették, hogy „Nahát, a főhadnagy úr milyen bátor, a tüzérségi becsapódásokból az arcára fröccsent a ragacsos föld, aztán csak megtörölte keze fejével arcát, mint a taknyot szokták, és ment előre”.

Ismét én lettem kijelölve zászlóaljam egy rohamszázadával a hídfőállás megtisztítására. Korán hajnalban indultam, és még menet közben kellett harcra, gránátdobásra, puskakezelésre kioktatni egy csomó ideküldött leventét is. Már csak épp ezek hiányoztak!

A támadást a gátőrházól indítottam, az egység csatárláncban haladt, velem egy sorban. Nálam egy német gyártmányú géppisztoly és egy kenyérzsáknyi kézigránát a régebbi bevált szokásaimhoz híven. A segédtisztemmel és Czakóval a jobbszárnyon, a töltés mellett mentem előre. A töltésen két fő felderítőm, illetve biztosítóm haladt, akiknek a feladata a Tisza felé eső kukoricás figyelése és jelzése volt. A terep teljesen nyílt, enyhe köd tette homályossá a messzire való látást, ezért úgy ment előre a támadás, mintha szellemek meneteltek volna a sejtelmes ködben halált hozó törtetéssel.

Eddig csend volt, de egypár óra múlva, mintha az orosz tüzérséget valaki felébresztette volna, a belátható szabad mezőt elárasztották tűzcsapásaikkal, tőlem jobbra-balra közepes ágyúk lövedékei robbantak és csináltak gránáttölcséreket. Még a csendes időben a legényem ellátott tokajival, és csodák csodája, lőhetett a tüzérség, mire agyam felfogta, mi történik, már be is csapódott, tehát lefeküdni már felesleges volt. Így volt aztán minden becsapódásnál. Most kezdtem megérteni a vodka hatását rohamban.

Már jól benne voltunk a délelőttben, amikor a Tisza-töltésen haladó járőröm ellenséget jelzett. A támadást a lapályon leállítottam. A jelentés szerint a töltés túloldalán a kukoricásban egy szakasznyi orosz alszik, illetve most szedelőzködik. A töltés oldalára fektettem egypár emberemet azzal, hogy ha én lövök, ők is lőjenek, akár a levegőbe, és aztán kézigránátokat dobáljanak a töltés túlsó oldalára. Ezek után én Czakóval felugrottam a töltésre, és megláttam a szedelőzködő oroszokat, kapkodták magukra szerelvényeiket. Rájuk fogtam a géppisztolyomat, meghúzom a ravaszt, és semmi. Csütörtök. Akármennyi tokaji volt is bennem, a félelemtől majd elájultam. Visszaugrottam a töltésen levő vesszőkazal mögé, rángattam azt a nyomorult fegyvert, és egyszer csak működni kezdett. Ismét felugrottam a töltésre, kilőttem rájuk az egész tárat, majd ledobtam a géppisztolyt, előkaptam a kézigránátokat, és félelmetes „hajrá”-kiáltással egyre-másra dobáltam közéjük.

Rémes kavarodás keletkezett, egy csomó sebesültjük, halottjuk lehetett, mert ezek elszállításával foglalkoztak, és közben otthagytak egy golyószórót és két géppuskát. Ezeket gyorsan felhoztuk a töltésre, és a bennük lévő lőszereket kilőttük a kukoricásra. Közben a töltés oldalán ott feküdtek teljesen berezelve a levente ifjak, akiket azonnal visszaküldtem.

Az esemény után vettem észre, hogy az egységem mögött tábori csendőrök jöttek, talán katonaszökevények után kutattak. Hát ha ilyesmire van egészséges katona, akkor erre is legyen. Beállítottam őket a támadásba, és velük szállíttattam vissza a zsákmányolt fegyvereket az ezredparancsnokságra. Hogy közben mi történt, azt soha nem tudtam meg, mert a fegyverek és a csendőrök nem érkeztek meg. Ezek után az történt, hogy Harkay ezredes az egész eseményt nem hitte el. Nagyon bosszantott a dolog, el lehet képzelni. Szerencsére tartott még a tokajiból.

Délutánra Tiszatardos, majd Tiszaladány felé nyomultunk előre tüzérségi tűzben, majd egy tanyánál igen erős sorozatvetőtűz közepébe kerültünk. Hasra fekve fogadtam a csapást, de hamarosan azt hittem, hogy máris meghaltam, mert barátom, Pusztai Péter főhadnagy — akit zászlóaljamhoz osztottak be — rám feküdt, de úgy menekült a repeszek elől, mintha ő lenne alul. „Péter! Én ittam fölös mennyiségben tokaji aszút, nem te! De a helyzet nekem megfelelő, mert megvédesz a szilánkoktól.” Péter kipirult, félelemtől tüzes arccal feküdt rajtam. Sajnos elég sokáig tartott az a sorozatvető tűzelborítás, úgyhogy sokáig feküdtünk egy helyben. Az oroszok, úgy látszik, jól bemértek bennünket.

Egy kis tűzszünet után folytattuk tisztogató hadműveleteinket, és ennek kapcsán találkoztam egy huszárszázad szakaszparancsnokával, Csécsey Ernő hadapród őrmesterrel, aki a lovakat hátrahagyva igen vitézül vitte ellentámadásba szakaszát, amint erről (kis sajtóhibával) az itt látható Tájékoztató híradása is tanúskodik.

A nap lenyugodott, és elégedettek lehettünk: csapataink, hős katonáim megtették a magukét.

Napokon keresztül olyan állóharcok következtek, amelyek nem okoztak nagy gondot, veszteségeink sem voltak jelentősek, hacsak a saját gondatlanságból eredőt nem említem meg, ami még annál is fájdalmasabb, mint amit az ellenség okoz.

A gátőrházban laktam már napok óta, és innen irányítottam a harcokat, ami tulajdonképpen szinte első vonalnak számított, mert a töltés alatt voltam, mellettem az aknavetők tüzelőállása, aminek a tüzével erősen visszavetettük az oroszokat.

Egyik sortűz alkalmával irtózatos robbanást hallottam az aknavetők felől. Láttam, hogy az állásban halottak és sebesültek vannak. Először azt hittem, hogy az orosz tüzérség találta telibe az aknavetőket. Az egyik aknavetőcső darabokra robbanva feküdt a földön, s ebből már látszott, hogy csőrobbanás történt, mégpedig rátöltésből eredően. A vetők túl közel álltak egymáshoz. A sorozattűznél, amikor egymás után eresztik a csőbe az aknákat, a kilövés robbanására figyelnek. Robbanás, jöhet a következő.

A pórul járt vető valószínűleg a szomszédja kilövését vélte a magáénak, s emiatt hamarabb tette bele az aknát, mint hogy az előző kirepült volna, s így rátöltve, a csőben robbant mind a kettő. Szomorú nap volt ez. Hiszen eddig az első vonalban alig volt veszteségünk.

Én magam már odáig züllöttem az aszútól, hogy már időnként nevetni is volt kedvem, pedig nem sok nevetnivaló történt körülöttem. Az itt eltöltött pár hét szinte pihenőnek számított az állandó utóvédharcok után, amikor tulajdonképpen egyetlen nyugodt percünk sem volt. Még az is előfordult, hogy ágyban aludtam, és még az is, hogy naponta lehúztam a csizmámat, nem is beszélve arról, hogy meg is fürödtem. A napi borotválkozást azért nem hagytam el, mert attól olyan érzésem volt, mintha tisztálkodtam volna.

Október végét és november nagyobbik részét töltöttük ezekben az állásokban, és erre azért is emlékezem pontosan, mert november 16-án van a névnapom, és erre az alkalomra a királyi szakács meg akarta mutatni, hogy mit tud. Hát megmutatta. A kastély ebédlőjében volt vacsorára terítve egy hosszú asztalon. Erre a vacsorára hivatalos volt a zászlóaljam tisztikara. Hogy ki rendezte, ki intézte a meghívottakat, az is a meglepetések közé tartozott. A vacsora valóban királyi, az utána felszolgált tokaji aszú pedig fenséges volt. Akadt közöttünk zongorista is, úgyhogy az az estély egészen békebeli hangulatú lehetett volna. De valamelyiknek (aki több üveggel ivott, mint amennyit bírt) az az idióta ötlete támadt, hogy felvisz egy kis gránátvetőt a lapos kastélytetőre, és az oroszok felé lead egypár lövést. Tiszteletlövést, mert ezzel a kis gránátvetővel (4 cm-es) nem is lehetett addig ellőni. Arra viszont jó volt, hogy a torkolattűzzel felhívjuk magunkra a figyelmet, hogy: „ide figyeljetek ruszkik: itt vagyunk.”

Az oroszok a rádiót, tüzelőállásokat szinte egy-két perc alatt bemérték, és már lőttek is mindenféle kaliberű ágyúval (aknavetőkkel itt nem értek el), porzott a kastélyban minden, mert nem is kell mondanom, hogy félelmetes pontossággal belőtték a kastélyt. A szerencse talán az volt, hogy a tüzérségi gránát is a felső szinten robban, legfeljebb csak beszakította az alsó szint mennyezetét, ahol mi tartózkodtunk.

Ettől függetlenül az éjszakát a kastélyban, ágyban töltöttem, hogy a névnapi ünnepség teljes legyen. Az elkövetőket pedig megkértem, hogy menjenek ki az első vonalba, és állapítsák meg, vajon honnan lőnek az oroszok, Tiszalökről vagy Tiszadadáról? A fiúk nem örültek a feladatnak, de azért kimentek. Amilyen állapotban voltak, mindegy volt nekik, hogy ágyban vagy kukoricásban aludtak az éjszaka. Valószínűleg nagyon csodálkoztak ébredéskor, vajon hogyan is kerülhettek oda.

Nemsokára akkora orosz erők gyülekeztek össze a hídfőben, hogy a vonalak már nem voltak itt tarthatók. A következő védelmi lehetőség már csak Szerencs és hegyesebb környéke, vagyis a Hernád völgye volt mint nyitott út a visszavonulásra.
24. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:33
Ati
Hozzászólások: 160
A Hernád völgyében

Útvonalunk így alakult: Tarcal—Mezőzombor—Szerencs—Ond. Szerencs előtt, azaz Szerencs Délen foglaltunk állást. Mezőzombor felől jövet a mádi patak hídján keltünk át, melyen őrséget hagyva néztük meg védelmi körletünket, amelyben a legfontosabb objektum a szerencsi cukorgyár volt, amit sajnos a németek már majdnem teljesen kifosztottak.

A szemrevételezett védelmi vonal: Mezőzombor É vasúti töltés, Szerencs—vasúti híd, országúti híd—Szerencs Cukorgyár—Nagyhegy (212)—Furóhegy (256)—Kishegy (174), ez utóbbi magaslat tulajdonképpen már oldalunkat, illetve hátunkat védte. Az ezredparancsnokság harcálláspontja Ond község temploma közelében egy tornácos házba került, amelynek egyvégben három szobája volt.

Azért írom le így részletesebben, mert az ezredparancsnokom ragaszkodott ahhoz, hogy az én harcálláspontom is itt legyen, mivel zászlóaljam a legerősebb, és azonkívül az ezred valamirevaló nehézfegyverei is hozzám tartoztak. Szerencs Cukorgyártól ez a harcálláspont kb. 3 és fél km-re volt, félúton jól megközelíthetően, lóháton sem lehetett több, mint 15 perc. Súlyosabb harcok idején természetesen a Szerencs Cukorgyárban telepített aknavető-tüzelőállás óvóhelyén volt a harcálláspontom. Ennél nagyszerűbb aknavető-tüzelőállást elképzelni sem lehetett, mivel az óvóhely lejárata előtt egy hosszú, vagy 2 m magas salakrakás húzódott, és ebbe ástuk be a 10 db vetőt.

Mihelyt az orosz tüzérség megtalálta a tüzelőállást, abban a pillanatban pár lépésre volt az óvóhely. A gyártól délre, pár méterre volt a gyárkémény. Ezzel egy vonalban egy kb. 3 emelet magas építmény, valószínűleg raktár tűzfala. Ily módon az oroszok a tüzérség helyett csak az aknavetők meredek röppályájú lövedékeivel tudtak rombolni. A tüzérség nagyon igyekezett elérni bennünket, mert igen nagy kárt okoztunk vetőinkkel támadásaiknak. Szerencsére az orosz 80 mm-es vetők hatótávolságán kívül voltunk, és ez igen nagy előnyt jelentett. Nehézfegyvereink jó állásai is hozzájárultak ahhoz, hogy elég hosszú ideig tartani tudtuk állásainkat.
23. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:30
Ati
Hozzászólások: 160
A „különbékés” Paulovics

Mivel az ezredparancsnoksággal egy harcállásponton voltam elszállásolva, több információ részese is lettem, amit igen jól tudtam hasznosítani. Többek között itt tudtam meg, hogy az ezred egyik zászlóaljának új parancsnoka Paulovics alezredes lett, akit én látásból és hírből Székesfehérvárról ismertem.

Paulovics alezredes zászlóalja az ezred védelmének balszárnyán foglalt állást, kb. a Szerencs—Mád vasúti töltés mentén, harcálláspontja váltakozva hol a Juhakol-, hol a Fehértó-tanyán, melyik mikor, az az eseményektől függött.


Már korábban említettem, hogy egy bizonyos hídnál őrséget állítottam fel. Később kiderült, hogy Paulovics alezredes zászlóalja előtt román egy- ségek állanak, Így fordulhatott elő, hogy a románok is őrt állítottak a híd túlsó oldalára. A két őr bizonyára szót értett egymással románul vagy magyarul. Innen aztán sok információ jutott Paulovicsékhoz. Többek között kiderült az is, hogy a románok ezt a harcot ímmel-ámmal végezték, de az oroszok szorosan ellenőrizték őket, annyira, hogy előírták részükre a napi lőszermennyiséget is, amit a magyar védelemre ki kellett lőniük.

A románok azt javasolták, hogy egy egyeztetett időpontban Paulovics hagyja el harcálláspontját, és költözzék a másik tanyára, amíg ők a megszabott mennyiséget kilövik. Ez a békés megegyezés az itteni harcok teljes idejére érvényes volt. Ettől kezdve emlegettem „különbékés Paulovics”-ként.

Ennek csak az volt a fonákja, hogy az én arcvonalamnál viszont kemény gárdaezredek rohamoztak naponta az előttem lévő Nagyhegy-Erdőhegy területére, amely napjában többször is gazdát cserélt, ádáz küzdelem közepette. (Még annak is örültünk, hogy ezek a kemény rohamok nem terjedtek ki az egész ezred vonalára.)

Ez a védelem bizony érdekes helyzeteket teremtett néha, s ha ezeket komolyan vettük volna, akkor talán a hadbíróságnak is lett volna hozzá egy-két szava. Szerencsére azonban mind én, mind ezredparancsnokunk az általános helyzetet vettük figyelembe, amely azt sugallta nekünk, hogy már az is jó pontnak számít, ha valaki egyáltalán a védelmi vonalban marad.

A románokkal kialakult különleges viszonyra a későbbiek folyamán is akadt példa. Egyszer Gibártnál váratlanul ránk törtek, és bekerítettek bennünket. Már éppen rohamot indítottam volna, amikor láttam, hogy támadásuk az ellátó szekereimnél elakad, és nekiálltak azokat kifosztani. Teleszájjal zabáltak, minden ehető holmit, amit csak találtak. ěgy aztán nem lett semmi katonai csetepaté a dologból, szép lassú menetben mehettünk tovább. Ezt akár barátságos gesztusnak is vélhettük, bár nincs kizárva, hogy csupán a fosztogatás istene kerítette őket hatalmába, de az is lehetséges, hogy egyszerűen csak éhesek voltak.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép