Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Keresztény Magyarország Portál - Fórum - A halálra ítélt zászlóalj - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek Menyhért, Mirjam napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Leonardo: Sziklás Madonna
Mária ábrázolás
Fórum

Oldalak: 1 [2]
22. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:27
Ati
Hozzászólások: 160
Ond

Ezen a közös harcállásponton ismertem meg tulajdonképpen az ezredtörzset, elsőnek az ezred első segédtisztjét: Kovásznai Béla tartalékos főhadnagyot, aki civilben, azt hiszem, banktisztviselő volt. A másodsegédtiszt Temessy Imre hivatásos hadnagy, az Akadémián alattam végzett, katonacsalád gyermeke, akivel a továbbiakban jó barátságba kerültem.

Harkay ezredes úrnak nem sok öröme volt a jelenlétemben, mivel itt alkalmam volt megbeszélgetni vezetésének hiányosságait, főleg az olyasmikre gondolok, mint amikor az első vonalból jelentett beszámolóimnak nem adott hitelt, annak ellenére, hogy például a Tisza-parti ütközetben közelharcban zsákmányolt géppuskákat és golyószórókat hátra küldtem bizonyítéknak.

Ezeket a dolgokat nem tudtam neki megbocsátani. A kisördög mindig törlesztésre buzdított, valahányszor erre mód nyílt. Mikor rájöttünk Temessy Imrével, hogy tulajdonképpen arról van szó, hogy képtelen volt a félelmét kellőképpen palástolni, a végsőkig visszaéltünk a helyzettel, sok kellemetlen percet szerezve neki.

Az öreg megbízott annyira harci tapasztalatainkban, hogy amikor megfelelően biztos harcálláspont keresésére került sor, több ízben minket kért fel erre, Temessy hadnaggyal. Ezek természetesen remek alkalmat nyújtottak a törlesztésre, s így a harcálláspontról való beszámolóink gyakran így kezdődtek: „Imre, emlékszel arra a fehér tűzfalra nem messze innen, ahol két hulla és egy lódög fekszik? Ott kell balra fordulni, és a második ház pincéjében jó harcálláspont lesz.”

Ilyen és hasonló mondatokat váltottunk a jelenlétében, mire aztán ő toporgott, vörös lett az arca. Volt, hogy már szinte megsajnáltuk, és egy időre felfüggesztettük az ijesztgetést. Persze csak később jöttünk rá, hogy milyen gonosz játékot űzünk, de ebben a szomorú helyzetben ez volt szinte az egyetlen lehetőség, hogy kissé felderítsük magunkat.

Az Ondon való tartózkodás szinte pihenőszámba ment. Bár ki-kimentem a vonalba, vagy a védőállásba, de legalább fedél alatt aludtam, még ha szalmán is. Az utca másik oldalán egy hasonló házban volt az egész ezred konyhája. Itt tevékenykedett még mindig a „királyi szakács”.

A parancsnokság reggelije olvasztott csokoládé volt. A szakács a cukorgyár padlásain seperte össze a tejcsokoládé rögöket, amit a németek még meghagytak. Még így is szép mennyiségben hevertek ott. Talált olyan zselémasszát is egy 200 literes hordóban, amit a savanyú cukor töltelékeként szoktak használni. Itt tudtam meg, hogy ez tulajdonképpen nem egyéb, mint ízesített cukorral átitatott szeletelt tök. Már a hó is rég leesett, amikor még mindig ez volt a főétkezésünk a hegyekben.

Az ondi tartózkodás felért egy hízlalókúrával, a főúri szakács munkálkodása igencsak hasznos volt, mert rendszeres étkezésre az eddigiek folyamán nemigen emlékszem.

Közben teltek a napok, egyenletes védelmi harcokban, állásainkat biztosan és keményen tartottuk, de azért Szerencstől délre és főleg nyugatra a Szerencsi dombság és Nagy-hegy, valamint a Futó-hegy többször cseréltek gazdát. Volt, amikor egy nap alatt cserélődtek a birtokok, ami meglehetősen nagy emberáldozatba került. Irritáló volt nézni ugyanakkor a balszárnyon folyó békés, színlelt román—magyar harcokat, ami nem kevés lekiismeret-furdalást okozott nekem is, de utóvégre a végeredmény és a kevés áldozat kiegyenlítette a dolgokat.

Napokkal ezelőtt áthaladtunk Tarcal községen, ami tulajdonképpen az igazi tokaji borok termőterülete, minden házhoz pince tartozik, ahol a világhírű borokat termelik, kezelik. Tarcal főterén volt felállítva egy 21 cm-es, messzehordónak számító löveg. (A téren egyetlen ép ablak sem volt, mert ennek egyetlen lövésére mind kitörött.)

Felderítésem alapján Monok térségében nagyszámú román egység gyülekezett, valószínűleg azzal a céllal, hogy Szerencs hátába kerülve a hadosztályt bekerítse. Érdekes módon a jobbszárnyunkon is szerepeltek román egységek, ami azt jelentette, hogy az oroszok több helyen maguk közé vonták, mivel nem tartották őket megbízhatónak. Az a merész gondolatom támadt, hogy a hadosztályból idekérjek egy lövést. A térképen pontos célpontot tudtam megjelölni, és gyülekezőhelyük is valóban alkalmas volt a további átkaroló mozdulat végrehajtására. A lövés megtörtént, és iszonyú pusztítást végzett, mivel nagyon sűrűbe talált. Ezt az eredményt egy későbbi felderítés igazolta is.

A hadosztály nemsokára bevezette azt, hogy minden egyes tüzérségi lövésre engedélyt kellett kérni. Valószínűleg azért, mert a lőszerutánpótlásban nagy nehézségek voltak.

21. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:23
Ati
Hozzászólások: 160
A felvidéken át

Halálhíremet költik

Az utóvédállásaimból való visszavonulások ugyanazokat az előírásszerű szabályokat követték, amelyeket már megszoktam. Ezek értelmében én hagytam el legutoljára a védelmi állásainkat. Ezúttal nem voltam egyedül, mert egy német hadnagy is ugyanezt tette, mióta német szomszédaimat összekötőkkel kapcsoltam össze, nehogy a székelyföldi gyakorlatot folytassák, hogy szó nélkül otthagynak bennünket. (Legalább integettek volna.)

Egy alkalommal épp vele ballagtunk kettesben felfelé egy kopasz dombon, amikor az oroszok azzal tüntettek ki bennünket, hogy a páncéltörő ágyúk gránátjait ránk (magányos személyekre) pazarolták. Mindketten lehasaltunk nagy hirtelen — sajnos ismét egy szerencsétlen helyen — egy lombos nagy fa töve közelében. Mozdulni nemigen tudtunk, mert vélhetően nem egy ágyúból tüzeltek reánk, hanem legalább kettőből, s így a két töltés közötti időt sem tudtuk felhasználni, hogy cikcakkban továbbrohanjunk jobb fedezéket keresni. Így aztán hasalva biztattuk egymást a kitartásra, és azt reméltük, ha nem mozdulunk, akkor már halottnak hisznek bennünket.

Amikor egy jó idő múlva a két lövés között már egy töltésnyi idő is eltelt, a német hadnagy felpattant, és a dombon felfelé szaladt, majd a domb tetejét elérve, már fedetten rohant lefelé. Én nem akartam vele együtt elrohanni, hadd higgyék, hogy legalább engem eltaláltak. Egy jó félórát maradtam még, szórványos lövések közepette, amit már aknavető gránátokkal is megtűzdeltek. ěgy aztán már elegem lett a játékból, én is felpattantam, és pár perc alatt én is fedett helyre talpaltam a lejtőn lefelé az egységemhez.

Az ezredparancsnokság harcálláspontjába botlottam. Itt furcsán, kelletlen képpel fogadtak, mintha nem is tetszene nekik, hogy életben maradtam. A német hadnagy ugyanis a halálhíremet vitte hátra, mondván, hogy a magyar főhadnagy elesett, őmellette halt meg. Máig nem értem meg ezt az emberi magatartást. Én úgy reagáltam volna egy bajtársam előkerülésére, hogy „jaj de jó, hogy megvagy”. Vajon miféle lelki dolgok munkálnak az olyan emberekben, akik nem szívesen látják az újraéledt bajtársaikat? Nem fogom ezt soha megérteni.

Csak a bölcs mondás vigasztalta csalódásomat, hogy: akinek holt hírét költik, az sokáig fog élni. (Csak a háború ne tartson még a „sokáig”-nál is tovább.)
20. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:21
Ati
Hozzászólások: 160
Halottak a mocsárban. Kivégzés

Az csak véletlen volt, hogy ebben a időszakban ugyanabban a házban voltunk az ezredparancsnokság harcálláspontján. Nem jól éreztem magamat, mert nem volt az a szabadságom, amit már megszoktam, és a legénységem is megszokott. Előttünk hűvös, nedves, mocsaras terület volt, ahol állást kellett foglalnunk. Csak néhány, helybeliek által ismert ösvény volt biztonságos, különben a mocsár beszívja az embert. Ezt csak később tudtam meg, amikor kimentem az első vonalba az embereimet meglátogatni s az ellenség erejét és jelenlétét felmérni. Mire kiérkeztem, akkorra már késő volt ahhoz, hogy átcsoportosítsam a zászlóaljamat egy szilárdabb védővonalba, hiszen ezen a terepen az ellenség sem boldogulhat. Viszont olyan látvány fogadott, amelytől még ma is megborzadok: a mocsárban térdig, hasig, mozdulatlanul puskáikra támaszkodó katonák álltak, de nem válaszoltak a szólításra... Valamennyien halottak voltak. Ezen a szakaszon — fedezék hiányában — sem ellenállni, sem magukat beásni, sem tovább- vagy visszafelé menni nem voltak képesek. Nyilván a szóbeli összeköttetés sem működhetett már, de az is lehet, hogy a hideg hűtötte ki őket teljesen.

Ilyen lelkiállapotban közölte velem az ezredparancsnokom, hogy a hadosztály-parancsnokság ideküldött egy katonaszökevényt, akit az ezred körletében és a lehető legnyilvánosabban agyon kell lőni Dobák vezérkari ezredes (a hadosztályparancsnok) parancsa értelmében. Hiába próbáltam meggyőzni őt, arra hivatkozva, hogy a Székelyföldön ebben a kérdésben nekem egészen más álláspontom volt, nem tudtam hatni rá. A katona ráadásul nem az én zászlóaljambeli volt, nem is ismertem, s így nem tudtam megakadályozni a kivégzést. Kijelölték a végrehajtó osztagot és a helyszínt, az első vonalban. Még világos volt, amikor kimentek egy szakaszvezető vezetésével és három emberrel, akik tulajdonképpen a kivégzendő katonának nemcsak bajtársai, hanem barátai is voltak. Nemsokára visszaérkezett a különítmény, és jelentette az ezredesnek, hogy végrehajtották a parancsot. Még azt is hozzátették, hogy igen bátran viselkedett, barátságosan elköszönt barátaitól. Még ma is azt remélem, hogy ez az egész jelentés nem volt igaz, és a havert elengedték. Az igazat soha nem tudtam meg.

Az események annyira felzaklattak, hogy nagyon sokáig nem tudtam napirendre térni fölöttük. Az ezredparancsnok kiesett az én „pixisem”-ből, aminek aztán a továbbiakban sok-sok jelét is adtam. Azon is elgondolkodtam, hogy belőlem nem is lehetne jó hadvezér vagy nagy politikus, mert nem volna szívem fegyvertelen embereket megölni. Egy hadvezérnek pedig igenis kell ilyet csinálnia, ha fegyelmet akar tartani hadseregében. Politikusnak pedig kell ilyen törvényeket hoznia ugyanilyen céllal. Szóval az ilyenfajta törekvéseimről ezennel „lemondok”, Isten engem úgy segéljen. Nagyon könnyű volt ezt a fogadalmamat megtartanom, mert szigorúan megtartatták velem.

Amikor Báj községből Szerencs felé való menetben a Pap-tanyát, majd a Bank-tanyát érintettük, mielőtt a Sebő-tanyát elértük volna, valamelyik előbb említett tanyán az odavalósiak megmutattak a csűrben egy szalmával letakart DKW autót, amely a birtokos tulajdona volt, és azt hitte, hogy az ilyen holmik felderítésében az ellenségeink még talán gyakorlatlanok. Ezért az emberek azt kérték, hogy vigyük el, ne legyen az oroszoké. Elvittük hát, és a legénységem soraiból azonnal jelentkezett egy korosabb ember sofőrnek. Gondoltam, hogy ez talán még a sebesültek szállítására is jó lesz.

A két tanya valamelyikén pedig ugyanígy jártunk egy csukott batárral, melyhez két szép ló is tartozott. Már említettem, hogy zászlóaljam egyik tisztjének, Pusztai Péter főhadnagynak hogy, hogy nem, idekerült a felesége, aki még ráadásul állapotos is volt. Mi sem volt hát természetesebb, mint hogy a batárt egy kocsissal Pusztainénak rendeltem alá, aki igen hálás volt ezért. Nem tudom már, honnan, de előkerült egy Esterházy-hintó is két lipicaival, amely később az ezredparancsnokunk járműve lett, s még a cseh határnál, illetve Morvában Kremsiernél is megvolt.

A Hernád völgye már kezdett havas lenni, először még olyan latyakosféle, mert az éjjeli fagyból kiengedve kellemetlen és állandó vizes lábbelit képzett. A fagyott, hideg hóban még mindig jobb volt taposni, mint ebben.
19. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:19
Ati
Hozzászólások: 160
Szlovákiában

Az ellenség lába is fázott szerencsére, és ők is jobban szerették már, ha a harcok a falvak, községek közelében folynak, hogy legalább esténként meg lehessen szárítkozni, netalán még valami fűtésfélét is lehessen előállítani az alváshoz. Ezért kissé lelassultak az oroszok előnyomulásai — és ezzel együtt a harcok is — napi pár órára korlátozódtak.

A Hernád-völgyi harcok községei, amelyek körül a zászlóaljam utóvédharcait végezte: Mád, Tállya, Abaújszántó, Gibárt, Encs, Boldogkőváralja, Vizsoly, Gönc, Hidasnémeti. Nyugatról a Cserhát itt-ott erdős lejtői ereszkedtek a Hernádra. Ennek keleti oldalán, majd északra fordulva ereszkedtünk le egy völgybe, melynek északi részén már emelkedtek a Gömör—Szepesi-Érchegység erdei. Makranc, Csécs, Szepsi, Nagyida. Ebben a térségben hosszabb ideig tartottak a harcok, mert ebben a völgyben jött össze a Kassától jövő műút és a vasút. E kettő vonala vált ezután a harcok fő irányává.

Állásaink Torna, Szepsi, Nagyida vonalában voltak, míg az oroszoké a tőlünk délre futó út és vasút déli oldalán. Az út és vasút tulajdonképpen a senki földje lett, mert teljesen sík és belátható terület volt. Tőlünk jobbra és balra német egységek velünk együtt vonultak vissza. Nem sok idő, talán pár nap telt el, és már itt is volt a karácsony. Az ünnepek előtt az oroszok erősítettek, és nagyobb egységekkel kitartóan támadtak, a németek előtt már napok óta kritikus volt a helyzet.

Karácsonyeste arra kértem Harkay ezredest, hogy látogassuk meg együtt az első vonalbelieket Csécsen és Makrancon, illetve ezek vonalában lévő állásainkat. Nagy nehezen rá is állt, és az Esterházy-hintón hármasban (Harkay, én, az első segédtiszt: Kovásznay Bogdán Béla tartalékos főhadnagy) vágtunk neki a műútnak a holdfényes éjszakában az első vonal felé.

Ettől délre, a vasútvonal mentén voltak az oroszok állásai, teljesen sík terepen. A teliholdas éjszakán nemcsak hogy láttak bennünket, ahogy a műúton megyünk, de még hallottak is, mert a lipicaik ügetése hangosan kopogott a köves és fagyott úton. Így aztán nem csoda, hogy mielőtt beértünk volna Makranc községbe, az útra aknavetőtüzet zúdítottak elénk. Egy gyors sorozat volt, ami arra utalt, hogy ezt a területet már belőhették. A gyors csapás után azt javasoltam a kocsisnak, hogy csapjon a lovak közé, mert amíg az újabb tűzparancsot kiadják, addig a belőtt helyen bőven átvágtathatunk, és beérünk a községbe, embereink közelébe.

De Harkay azonnali visszafordulást parancsolt. Visszavágtattunk a harcálláspontjára. Visszanézve több aknatüzet nem láttam, tehát lett volna időnk átvágtatni. Ezek után fogtam magam, és lóháton kerestem fel a zászlóaljamat, hogy együtt ünnepelhessük a karácsonyestét. Valamennyi egység állított fel a pihenőhelyeken valamiféle karácsonyfát, énekelték a karácsonyi énekeket, s a meghitt, családias beszélgetés feledtette kissé kilátástalan helyzetünket. Látogatásomat — ahogy ők mondták — a legszebb ajándéknak tekintették.

A németek szorongattatása egyre nyomasztóbb lett számunkra is, mivel tudtuk, hogy ha őket kivetik állásaikból, és visszavonulnak, akkor szárnyaink védtelenek maradnak, bennünket bekerítenek, és visszavonhatatlanul fogságba esünk, vagy még ennél rosszabb is történhet. Ezeket az aggodalmaimat közöltem a szomszéd német zászlóalj parancsnokával, és még azt is, hogy ők hiába kapnak engedélyt visszavonulásra, én nem fogok ilyet kapni, mert velünk már előre közölték, hogy hány napig kell itt kitartanunk, mivel a főerők és a vonatok igen rendezetlen állapotban vannak. A Hernád völgye ugyanis túlságosan szűk több hadsereg visszavonulásához, és ezért sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy a szovjetek ezt nem akarják kihasználatlanul hagyni.

Nem volt hiábavaló, hogy felvázoltam a németeknek a helyzetet, mert erre föl valami hasonló történt, mint a Gyimesi-szorosban, amikor sikerült megszereznem a német hadseregtől a zuhanóbombázókat. Itt azonban Tigrisekkel felszerelt SS páncélosalakulat jelentette a megjelenő felmentő csapást. Nem tudom, hogy milyen rangú volt ez az egyébként már leharcolt egység, de legalább egy páncélosezred lehetett. Másnap, amikor a szovjetek már az előttünk lévő vasutat és utat is átlépték, kb. 15-20 Tigris jelent meg és támadásuk széles arcvonalon kifejlődött Makranc és Csécs vonala ellen. Az én zászlóaljam Makranc déli részén, a vasútvonallal szemben volt. Itt a vasút előttünk haladt, töltésen. E mögött lapultak a szovjetek. De itt nem indultak támadásra jelentősebb erőkkel, mert a község igen közel volt hozzánk, és annak déli szegélyén voltak fegyvereink fészkei. A szovjetek nemigen szerették a helységharcokat idegenben. Én viszont helységharcban még nem vesztettem csatát.

Az orosz tüzérség még teljes erővel lőtte Makrancot, Csécset és a kettő közötti német—magyar állásokat. Kora délután abbamaradt a tüzérségi támadás, ami a gyalogsági támadás megindulásának jele volt. Az előttünk beláthatatlan sík terület szürke lett a támadó gyalogosoktól, akik mint a hangyák talpaltak felénk. Úgy kell mondanom, hogy „már” csak talpaltak, mert a kezdeti futásban kifáradtak a havas terepen. Mindehhez még az volt a benyomásunk, hogy eléggé részegek is lehettek, mert nehézfegyvereink tüzére sem hasaltak le, nem kúszva közeledtek, hanem teljes testtel előredőlve bandukoltak felénk. De ettől függetlenül sem tudtuk volna elhárítani ezt a támadást, mert egyik hullám követte a másikat.

Ebben a reménytelen helyzetben hallottuk meg a páncélosok földet rengető dörgését, ami egyre erősödött, majd nemsokára látszottak is az első Tigrisek. Megpillantva a szorult helyzetet, azonnal támadásra fejlődtek fel, és az első páncélosok már tüzet nyitottak a tömegre először ágyúikkal, majd mivel látták, hogy páncélelhárítás nincsen, csak géppuskáikkal, egész közelre menve célpontjaikra. Irtózatos mészárlást végeztek a támadók sorai között. Azért használom a mészárlás szót, mert a még nem túl részeg oroszok közül sokan már eldobták fegyvereiket, és feltartott kézzel megálltak. Az SS-páncélosok azonban nem foglalkoztak hadifogolyejtéssel. Talán nem is tudtak volna ezzel foglalkozni, mert gyalogságuk nem volt. Az itteni német erők pedig már úgy szét voltak zilálva, hogy ilyen munkára sem voltak kaphatók. Ezt a dolgot sajnos nagyon elnagyolták.

A harcok után a Wehrmacht-tisztek szidták is az SS-t, mondván, hogy ők hamarosan eldübörögnek, nekik viszont itt kell maradniuk szembenézni e mészárlás gyümölcseként az oroszok véres megtorlásával. A Wehrmacht katonái még napokon keresztül háborogtak az SS-ek magatartása, kegyetlensége miatt. A magasabb érdekek meséi őket nem érdekelték, csak a saját bőrük, és egyre inkább lábra kapott beszélgetéseikben az a nézet, hogy ez az egész már a veszett fejsze nyele a csodafegyverrel együtt.

Még egypár napig ebben az állásban kellett végigfolytatnom az utóvédharcokat, amíg a hadosztályom megfelelő távolságra vonult már vissza. Itt sem volt más a helyzet a németekkel, mint a megelőző harcok idején, ők mindig korábban vonultak vissza, mint mi. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy ők már tapasztaltabbak voltak a visszavonulásban, több gépjárművűk is volt, tüzérségük majdnem mind gépvontatású, a megfeneklett járműveket a térségben még jelenlévő páncélosok kivontatták szorult helyzetükből. Addig a mi hadosztályunk vonata ellátórészlegei országos járművekből (szekerekből) álltak, lóvontatással. Ez ugyan nem szolgált a gyorsaság javára, de hát a sok állat ellátásához szükséges tápot is szállítani kellett, mert itt a havas hegyek kezdetén a terep már hóval volt borítva, és legeltetésről szó sem lehetett. Legfeljebb az történt, hogy a harcok következtében, az ellátmány (élelmiszer, lőszer, lótáp és egyéb felszerelés) fogytával, megettük a megürült járművek vontató lovait is. A mozgásképtelenné vált szekereket pedig az erdőben a hegyek aljára borítottuk.

Ezenkívül napokig nem volt más ennivalónk, mint a szerencsi cukorgyárból származó zseléanyag egy kettőszáz literes hordóban, amely — mint említettem — valójában cukrozott és ízesített tökszeletekből állt.

A Bódva mentén vonultunk vissza Szepsin, Debrőn keresztül, Jászó elé, ahol ismét védelemre kellett berendezkedni. De az volt a benyomásom a helységbe érve, hogy itt már jártak a németek, és már jó messze járhatnak. Már csak magyar alakulatokat lehetett észlelni, azazhogy már azokat sem láttam, csak később észleltem őket. Mivel ismét én gyalogoltam a visszavonuló zászlóaljam utolján, már félelmetes csend fogadott, pedig még világos délután volt.

A templom elé érkezve orgonahangot hallottam. Bementem a templomba. Teljesen üres volt, de az oltár közelében egy harmóniumon játszott egy ember. Ő volt a kántor. Valami Bach templomi zenébe temetkezett bele. A halotti csendben mennyei hangok voltak, amik az üres templomban visszhangzottak a falakról. Annyira elkapott engem is ez az áhítatos hangulat, hogy beültem a leghátsó padba, és percekre megfeledkeztem szomorú sorsunkról, a jövőnkről.

Ami az ezredemet illeti: már csak a sajtcédulákról tudom, hogy létezik. Az a gyanúm napok óta, hogy én vagyok egyedül a 22. gyalogtábori pótezred. Az utolsó emlékem arról, hogy még két zászlóalja van az ezredemnek, még Szerencs környékéről származik. Azt is csak azért tudtam, mert az egyik zászlóaljparancsnok az a bizonyos különbékés Paulovics alezredes volt, akit még Székesfehérvárról ismertem. Hogy a harmadik zászlóalj is létezett, azt Kund Béla alezredestől tudtam meg, a 32. határvadász-, mint zászlóalj parancsnokától, méghozzá emlékezetes körülmények között.

Valahol az első vonal közelében ugyanis együtt bújtunk be egy szalmakazal tövébe. Ott mesélte a sors véletlenjéről, hogy én az ő volt zászlóaljának legfiatalabb tisztje voltam mint hadnagy, később mint főhadnagy, és most e 22. ezred legnagyobb zászlóaljának vagyok a parancsnoka. Azt azért nem értette, hogy miért nem lett a két alezredes közül valamelyik ide kinevezve. Szó, ami szó, pár órát elszórakoztunk emlékeinken, ki hova lett, ki esett el az első napokban satöbbi. Aztán mikor kifogytunk már a szóból, kártyánk nem lévén úgy határoztunk, hogy „tetűversenyt” rendezünk mi ketten. A gatyakorc volt a verseny terepe. Ez tulajdonképpen azért jutott eszünkbe, mert már régen rendeztünk irtást, és igencsak martak bennünket. Most azonban a rangban nagyobbik nyert. Az alezredes úr 72 darab tetűvel fölényes győzelmet aratott.

Az is elgondolkoztatott, hogy az eddigi harcok alkalmával nem emlékszem, hogy láttam volna még két zászlóaljparancsnokot. Vagy az ezredes úr ezt a körülményt ügyesen titkolta. Egyébként a másik két létező vagy alig létező zászlóalj létszáma igencsak alacsony lehetett. Nem több egy fél századnál. A székesfehérvári (Werner) főhadnagytól sem kérdeztem meg, vajon melyik alakulat tagja. Mire megkérdezhettem volna, már elesett. De érdekes, a legényeitől sem kérdeztem meg, akik csak annyit mondtak, hogy már csak nyolcvanan vannak a zászlóaljukból, és ha a főhadnagy úr továbbra is így vitézkedik, akkor elfogynak. Valószínű, hogy ők voltak az egyik zászlóalj. Egy másikról akkor szereztem tudomást, amikor a Tisza partján egyik tisztünk elesett. (ő valószínűleg egy zászlóaljparancsnok lehetett, mert azt hallottam akkor valakitől, hogy egy frissen avatott hadnagyot neveztek ki zászlóaljparancsnoknak, akivel csak hordágyon találkoztam, s a két katona, aki cipelte, azt mondta, hogy a hadnagy úr útközben meghalt.) Az egészből azt a következtetést vontam le, hogy a 2. póthadosztálynak csak két ezrede volt. Lehetséges, hogy azok is olyan veszteségeket szenvedtek a dél-erdélyi harcokban, hogy még egy ezrednyi sem maradt belőlük. Ennek az ezrednek és hadosztálynak tulajdonképpen a Szászrégen környéki harcok voltak a legveszteségesebb harcai.

Az én Gyimesi-szorosból kimentett egységemet azért fogadták olyan szívesen, mert ezzel előlépett ismét ezredrendűvé. A maradék egységeim, az eredetiek sem voltak nagy létszámúak, azonban, mint korábban már jeleztem a Kárpátokban igen nagy veszteségeket szenvedett magyar, székely egységek maradékai hozzám szegődtek. Voltak, akik a tábori csendőrségtől féltek, hogy katonaszökevényeknek ítélik és azonnal agyonlövik őket. Voltak olyanok is, akik érdeklődtek katonáimtól, hogy ki és milyen ember a parancsnokuk, és eszerint döntöttek úgy, hogy hozzám csatlakoznak. Mindenesetre a zászlóaljamhoz tartozó katonák között már igen kevés volt olyan, akit személyesen is ismertem.

A parancsnoklási viszonyok is igen kétes képet mutattak. Az ezredparancsnokomat talán Szerencsnél láttam utoljára. Ismét az volt a benyomásom, hogy a mellettem lévő németek irányítottak bennünket, igen diszkrét módon. Úgy, hogy ha visszavonultak, akkor külön nem értesítettek, csak mi követtük őket megfelelő késéssel. Így aztán a továbbiakban mindig olyan helyeken jártunk vagy szálltunk meg, ahol előttünk egy-két nappal korábban már németek voltak.

Most visszatérek Jászó templomához, ahol a fentieken kívül még sok más gondolat is foglalkoztatott. A kijelölt védőállásaink Jászótól északra, északnyugatra és nyugatra lévő hegyek vagy dombok keleti, délkeleti lejtőin voltak. Állásainkból leláttunk délen az alattunk lévő kolostorra, ennek templomára, valamint a Bódva völgyében húzódó útra, és a Bódván fel Mecenzéf felé haladó vasútvonalra, ami előbb elágazik Stósznál Felsőmecenzéfre és Lucia bányára. Ez az egész terület tele van hámorokkal, vasbányákkal. Az utak és vasútak mindezek kiszolgálására épültek. Tüzérségünk is volt kivételesen, Mecenzéf keleten állásban. Azt hiszem, hogy ezek a tüzérek még a fehérvári 10,5-es tarackosok voltak. Ezt onnan tudom, hogy az állások elfoglalása után már a harcok megkezdésekor jött a tüzérektől egy hírvivő, aki név szerint engem keresett. Levelet hozott magával, amelyben az a kérelem állott, hogy adjak engedélyt a jászói templom (a pálos rend templomának) lövetésére, mert annak tornyában van az oroszok tüzérfelderítője, s onnan vezényli a tüzérségüket, amely jóval erősebb a miénknél.

Nem engedélyeztem. Nemcsak azért, mert még mindig hatása alatt voltam a templomban átélt hangulatomnak. Az ellenség részéről olyan nyomást éreztem, amelyet egy-két napnál tovább — miközben csapataink már befejezik visszavonulásukat — úgysem tudunk megállítani. Ezért nem láttam értelmét a templom szétlövésének.

Nem kellett megbánnom elhatározásomat, mert mint kiderült, nemsokára vissza kellett vonulnunk, és az orosz tüzérség éppen hogy csak állást foglalt; a templomtoronyban székelő tüzérmegfigyelőjük semmi kárt nem tudott okozni nekünk.

A zászlóalj utoljára ereszkedett le állásaiból, amikor az orosz tüzérség közepes ágyúkkal lőtte elhagyott állásainkat. Mivel ismét utolsónak ballagtam le a hegyoldalon, még én is kaptam a becsapódásokból. Egy előttem ballagó tüzér egy lovat vezetett száron felnyergelve. Egy óriási robbanással egy tüzérségi gránát csapódott eléje, amelytől a lova úgy megugrott, hogy alig tudta lecsillapítani. A tüzér is, én is ennek a gránáttölcsérnek a fenekében lapultunk, várva a következő becsapódást. A lova gyeplőjének szárát hosszabbra eresztette, és így ő fedve volt, a lova pedig félig-meddig. A magyar tüzérfelderítő lova volt vele, aki még nem szedelőzködött fel, mivel még mindig adott lőelemeket az ütegének.

Beszélgetésbe elegyedtünk, melynek folyamán csak véletlenül kérdeztem meg tőle: „Aztán nem ismeri-e véletlenül Szuprics zászlós urat?” Felderült a képe: „Hát hogyne ismerném a zászlós urat, de ő nincs itt kint a fronton, mert megbetegedett, és otthon kórházba került, mikor mi kijöttünk.” Szuprics Györggyel később egymásra találtunk az amerikai fogságban. A feleségének a testvére lett később az én feleségem. Éva kislányának pedig én voltam a keresztapja. Ők családostul nyugatra menekültek a pólyás babával. Kicsi ez az ország, ezek az események is mutatják, hogy ebben a kis országban már kevesen maradtunk.

A további visszavonulási útvonalunk Mecenzéfen keresztül az erdőkben kanyargó szekérúton vezetett. Stószon éjszakáztunk. Itt már ágyban aludtam, és ez nem ártott meg, reggelre frissebb voltam.

A DKW sofőrje nagy mosolyogva jelentette, hogy az autó kerekét megjavította. Az történt ugyanis, hogy még az este jelentette, hogy az első bal kerék gumija tönkrement, belsője is teljesen odalett. Erre azt mondtam a nálam jóval idősebb sofőrnek, hogy semmi baj, hagyja csak itt az autót, tegye jobban tönkre, aztán kérjen egy puskát, vagy egy elesettől örököljön egyet, és álljon be az „ároklétszám”-ba. Szomorúan fogadta az intézkedést, de nem mondott semmit. Letisztelgett, és „igenis”-sel eltávozott. Aztán reggelre megcsinálta a kereket úgy, hogy a külsőn fúrt valamivel egy lyukat, aztán egy fapálcával szénát tömögetett bele. Ezt egész éjszaka csinálta, reggel lett, mire elkészült vele, és megfelelő keménységű lett a gumi. Mikor reggel jelentette hőstettét, csak úgy ragyogott az arca. Csak azt nem tudtom, hogy a győzelemtől-e, vagy attól, hogy a főhadnagy urat sikerült rendesen átvernie. Mindenesetre én örömmel fogadtam a hírt, és megdicsértem találékonyságáért. Az a kocsi csodálatosan bírta a havas hegyi utakat elsőkerék-meghajtásával. Így aztán részben megoldódott a visszavonulás útjának gyors felderítése és a sebesültek szállítása, valamint a szálláscsinálás is, mert a szabadban való alvásra már nem volt reális lehetőség. Erre nemsokára olyan példa akadt, amit csak mindenre elszánt emberek tesznek, amikor a halálnemek közül kell már választaniuk. A természetes emberi az, hogy a kellemesebbiket választották.

Friss és elég sok hó esett ezen a vidéken az erdőben, és egy magaslatán, gerincén kellett utóvédállást foglalnunk. Közelben se ház, se falu, csak hó és szél, hideg és sötét. Téli felszerelésünk semmi. De már jókedvünk sem az élethez. Egyszer csak azt látom, hogy az első vonalban tűz lobban. Egy, aztán még egy, majd egymás után az egész vonalban tábortüzek gyulladnak, és a katonáim körbe állják, ülik, fekszik a tüzeket. Félve néznek reám, mikor sorba járom az állásokat, vajon mi fog most történni. Nem szóltam semmit csak megértő mosollyal odaálltam én is a tűz mellé melegedni. A vélt ellenség felőli lejtőre, a gerinc alá őröket küldtem ki szapora váltásokkal.

A katonáim e megértő magatartásom után meleg hangú, barátságos beszélgetésbe elegyedtek velem, egysorsú katonákként. Ezek a beszélgetések közelebb hoztak az egyszerű emberekhez, nekik pedig igen jólesett, hogy a parancsnokuk ugyanolyan bajban szenved, mint ők. Ezért aztán nem is volt köztünk szakadék, s mindent megtettek, amit én kértem, vagy parancsoltam nekik. Ez nagy biztonságot adott nekem is.

Ebben az állásban nem volt szomszédunk a balszárnyon, de a jobbszárnyon sem volt valószínű, hogy németek lettek volna. Ezért még a visszavonulásunk előtt meg akartam győződni arról, hogy a balszárnyunk valóban a levegőben lóg-e. Egy puskát vettem magamhoz, és egyedül elindultam a reggeli hidegben körülnézni. A balszárnyunk kilógott az erdőből, úgyhogy egy kissé lejtős tisztásra esett, az erdő folytatása kb. 300 méterre volt. A térdig érő havon, melynek a tetején friss hó volt, nehezen jutottam előre. Már vagy száz métert tettem meg, amikor az állásaink felől közeledett egy német katonának látszó valaki, aki azért szúrt nekem szemet, mert túlságosan is szabályos volt a felszerelése. A háti borjúján a pokróc túlságosan szabályosan volt feltekerve, és a leggyanúsabb az volt, hogy mikor meglátott, hasra vágódott, és lőtt rám. Én is hasra vágódtam, de olyan mélyen süllyedtem bele a hóba, hogy puskámnak sem támasza, sem kilövése nem volt biztosított, így nem is találtam. Nem nagyon izgatott a dolog, mert láttam, hogy ilyen primitív módszerekkel nem sok érdemlegeset tudhat meg. A hátunk felé erősen lejtő erdős terepen aztán sietve eltűnt a szemem elől s én hamarosan el is felejtkeztem róla. Ez azonban már azt a körülményt vetítette előre, hogy ezentúl a tervezett útvonalunk felé az ellenség nagyobb erőkkel nem fog igyekezni, és inkább partizántevékenységgel kell majd számolnunk, mint velük.

Szomolnok után már az erdős hegyoldalak szekérútjain folytatjuk visszavonulásunkat. Már erősen január közepe után vagyunk. Az éjszakázásokra most már mindenképpen helyiségeket kell keresnünk, mert a felszerelésünk nem alkalmas a téli hadviselésre. Valamikor meg kell melegedni és zárt helyen éjszakázni.

Iglófüred felé tartunk. Óvizen egy tanító házába szállásoltam be magamat, ahol a tanító nem mulasztotta el hencegni jó sorával, amit a csehszlovák uralom alatt élvez, ellentétben a magyarok uralma alattival. Persze nem mulasztotta el orrom alá dörgölni, hogy évszázadokon át a magyarok őket csak büdös tótnak nevezték. Én viszont csak arra emlékszem, hogy még Trianon után is jártak nálunk drótostótok házról házra: „Ván-e válámi drótozni-, fótozniválo?” Aztán nézzem meg, neki nemcsak a szobájában, hanem a konyhájában is van rádiója. Aztán igazat adtam neki azzal, hogy a csehszlovák állam gazdagabb nálunk, mert ők nem vesztettek háborút. De a szlovákok igenis most a cseh jólétből élnek. A további értekezésre, vitatkozásra nemcsak hogy nem volt kedvem, hanem fáradt és álmos is voltam már. Hamarosan ágynak dőltem, és mélyen aludtam: ha meg akart volna ölni, hát nyugodtan megtehette volna.

A későbbi napok egyikén, délutáni napsütésben érkeztünk Iglófüredre, mégpedig egy nagyobb szálloda elé, amely nemcsak üres volt és elhagyott, hanem ki is rabolták, összerombolva valamennyi szobáját. Itt tehát már járt valaki előttünk. Csak a németek lehettek, gondoltam először, de ezt a gondolatot elvetettem, mert a Tiso-Szlovákia németbarát volt. Aztán arra gondoltam, hogy a partizánok lakhatták, és dicstelenítették meg. Az épület külseje olyan német stílusú, külső gerendázatmintás volt, többemeletes erdei szálló lehetett. ěgy csak annyiban felelt meg éjjeli szállásnak, hogy fedél volt a fejünk felett, hogy éppen ne fagyjunk meg reggelre.

Már nem emlékszem pontosan, hogy január hányadika lehetett, mert valamennyi naplónk elveszett, tehát csak úgy gondolom, hogy január vége felé járhattunk. Ezekben a napokban nem a kemény harcokba fáradtunk bele (e tekintetben akár pihenőnek is lehetett volna nevezni), hanem az utolsó hetek és hónapok kimerítő csatározásaitól volt már az egész zászlóalj kimerült, fáradt és most már csüggedt is.

A zászlóalj szelleme az együtt maradást illetően egységes volt, egymás iránt bajtársias. A vezetéshez erősen ragaszkodtak, mivel most már világosan látták, hogy enélkül magukra maradnának, ami egyenlő lenne pusztulásukkal.

A főútvonalakat gondosan elkerültük, igyekeztünk inkább a hegyek erdős útjait választani. Ebben az időben már úgy éreztem (kicsit később meg is tudtam), hogy hadosztályparancsnokunk már nincsen. Nem mintha leváltották volna, hanem egyszerűen nem volt hadosztálya talán. Én itt már a saját ezredem parancsnokságát sem láttam. Igaz, nem is nagyon kerestem, jobban éreztem magamat nélkülük. Lassan az a sejtésem támadt, hogy az ezred én vagyok, mivel a másik két zászlóalj akkor már nem létezett.

Az önállóság jobban tetszett nekem, mert így nem kellett bosszankodnom azon, hogy az ezredparancsnok mondja meg nekem, hogy az aknavetőimet hová rendeljem állásba. És ha ezt megtette, akkor is csak a térképről.
18. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:14
Ati
Hozzászólások: 160
A hernádfői partizán kaland

A következő napi menet után elértünk egy faluba, ahol éjszakáztunk. Hegyek és erdők övezte falu volt, le és föl senkiről sem tudtunk, még ellenségről sem. Úgy nézett ki, hogy az oroszoknak ez az útvonal már nem szerepelt fő támadási irányként. A falu ki- és bevezető útjaira őröket állítottam, a kelet-nyugati utakra erősebbet. Harcálláspontomat a falu nyugati felének utolsó házába telepítettem.

Kora reggel, már világos volt, amikor az egyik őrszem azzal keltett fel, hogy egy óriásian megrakott szekér akar kimenni nyugat felé. Mivel gyanúsnak találta a dolgot, jelentette nekem. lgen jól tette, mert nekem már a házigazdám is gyanúsnak tűnt, hogy valami köze lehet a partizánokhoz, olyan óvatosan és visszafogottan pislogott felém az este.

Felöltöztem, magamhoz vettem géppisztolyomat, egypár kézigránátot, és kimentem a rakományhoz. Első látásra nyilvánvaló volt — részben a csomagolásból, részben a felhalmozott mennyiségből ítélve —, hogy az egész rakomány partizánszállítás lehet csak. Rövid gondolkozás után beküldtem a két őrszemet a házba, mintegy ötven méterre a járműtől, mert egyedül, tanúk nélkül akartam beszélgetni a kocsissal. Egyenesen nekiszegeztem a kérdést: ugye ez partizánszállítmány?! Mielőtt még bármit mondhatott vagy tehetett volna, azt mondtam, hogy ne féljen, miattunk nem fog semmi bajuk sem történni, és neki sem. Induljanak nyugodtan tovább, mielőtt még az őrszemek visszajönnének. Mi békességet akarunk, és hazajutni. Innen Hernádfő felé vonulunk majd, ott fogunk éjszakázni.

Ezután vártam vagy tíz percet, amíg eltűntek egy kanyarban, s akkor kiengedtem az őrszemeket az őrhelyeikre azzal, hogy a szállítmányt megvizsgáltam, csupa semleges dologból állt, egy kevés élelmiszerrel vegyesen. Visszamenve a szálláshelyemre, tájékoztattam a házigazdát a történtekről. Elmontam neki, hogy már tegnap is sejtettem, hogy ő a partizánokhoz tartozik. De úgy határoztam, hogy hazavezetem a katonáimat, és semmiféle harci tevékenységre nem gondolok a partizánokkal szemben. Megenyhülve és hálásan fogadta szavaimat, és úgy látszott, el is hitte. Ez engem is megnyugtatott.

A partizán azt is elmondta, hogy egy kisebb német egység haladt át a falunkon nemrégen, és nem lehetnek nagyon messzire. Ezt a német egységet még aznap utolértük. Egy raj erejű volt, és egy nagyobb egység utóvédje lehetett. Láttak is bennünket, igen félve tekingettek hátra, de amikor látták, hogy barátsággal nézünk a jövő elé, megnyugodva, lépésüket meggyorsítva igyekeztek továbbhaladni.

Már délutánra járt az idő. A hegymászástól és a havas erdei úttól fáradtan vánszorogtunk. Egyszer csak lövöldözés zaja hallatszott vagy egy kilométer távolságból a mi útirányunkban. Mire odaértünk a helyszínre, holtan találtuk ott az egész német járőrt. Más halottat vagy sebesültet nem találtunk. Ekkor biztosított menetben haladtunk tovább, elöl, hátul és oldalt golyószórós raj biztosította előnyomulásunkat. Lassabban és óvatosabban haladtunk. A jelek szerint a partizánok hírközlése igen jó lehetett, hiszen csak ennek tudható be, hogy bennünket békén hagytak.

Már sötét volt, amikor — minden baj nélkül — beérkeztünk Hernádfőre. Ez egy őserdőben elhelyezett település volt, melyet semmiféle talajművelésre való föld nem környékezett. Gondolom, fakitermeléssel foglalkozhattak. Mindenesetre roppant romantikus helynek látszott, és még a látvány is szinte pihentető volt. Nemkülönben a jó alvás lehetőségének a reménye. Annyi ház és kamra volt, hogy a zászlóalj elfért. Én csak egy szoba-konyhás házban kaptam helyet a legényemmel. Ő a konyhában rendezkedett be gyors alvásra, én a szobában kértem helyet. A háziak egy asszonyból és a leányából álltak. Az asszony könyörögni kezdett, hogy neki ez a 18 éves leánya van, ne szálljak meg itt, mert nincsen több alkalmas helyisége. Mosolyogva megnyugtattam: nem vagyok olyan állapotban, hogy ilyen feltételezett gondolat eszembe jutna. Különben is én és a katonáim soha nem követtünk el erőszakosságot a lakossággal szemben, legyen teljesen nyugodt. Majd kértem tőle vizet, és megmosakodtam, lábat mostam, és a felkínált ágyba belezuhantam. Olyan mélyen aludtam, hogy az éjszaka eseményeiről csak az ébredés után, reggel kapott jelentésből értesültem.

Ebben a helységben ugyanis németek is megszálltak. Ezek nem harcoló frontkatonák lehettek, hanem inkább partizánvadászok vagy olyasféle megszálló csapatok Tisó Szlovákiájában, mint nálunk Magyarországon. Ezeket a németeket kivétel nélkül lemészárolták az éjszaka folyamán álmukban. Egyet sem hagytak életben. Azt, hogy nekünk viszont semmi bajunk nem történt, hogy egyetlen katonámat sem érte bántódás még tévedésből sem, most már bizonyosan a „partizánbarátságomnak” köszönhettük, amelyről a legénységem, de még a tisztjeim sem tudtak.

Nem hittem volna, hogy ilyen gyors összeköttetéseik vannak. Bámulatra méltó volt a hatékony szervezés is, melynek során a németek lakta házat megjelölték, és ahogy ártalmatlanná tették a német őrséget.

Ezt az egész partizánügyet — melyet a leleménynek és kockázatvállalásnak hála megúsztunk — nyugodtan odasorolhattam a többi velem történt harctéri csodához. Ismét el kellett gondolkodnom azon, hogy vajon az a bizonyos túlvilági őrzőm szólt-e bele a dolgaimba, vagy csupán a vakszerencsén múlt az egész megmenekülésünk. Ha valaki ekkor megkérdezte volna tőlem, hogy miben hiszek inkább: a reinkarnációban vagy a keresztény egyház túlvilági poklában és tisztítótüzében, nem tudtam volna teljes bizonyossággal színt vallani.

A legénységem alig tért magához a történtek feletti csodálkozástól. Teljesen odavoltak, és úgy gondolták, hogy minden szerencséjüket nekem köszönhetik, aki lám ennyire féltem őket. Most már megingathatatlanná vált bennük a hit, hogy valóban be fogom tartani azt az ígéretemet, hogy élve hazaviszem őket.

A hernádfői véres éjszaka minden emberben mély nyomot hagyott, de az igazságot a kivételes elbánásért nem tudták, és a jó Istent dicsérték szerencséjükért. A szállásadóimnál a témáról nem tettem semmiféle megjegyzést. Annyit azonban megemlítettem, hogy a szíves vendéglátásért hálás vagyok, és mindent nagyon köszönve készültünk a továbbmenetelésre. Most már azért imádkoztam, hogy a partizánok hírszerkezete jó legyen, és kísérjen bennünket a háború végéig, mert úgy értékeltem a helyzetet, hogy ez a terület már csak partizán ellenőrzés alatt áll, errefelé nagyobb orosz egységek megjelenése nem várható.

Azért mindenesetre biztosított menetet rendeltem el. A Magas-Tátra és az Alacsony-Tátra közötti síkság főútvonalára nem kívántam kimerészkedni, inkább választottam az Alacsony-Tátra erdeinek északi lejtőin lévő sűrű erdőket, ami lényegesen több időt vesz majd igénybe. Az idő viszont most már nem kergetett semerre sem. Már naponta kapcacserére is lesz idő a jéghideg patak mellett. Reméltük azonban, hogy most már kifelé megyünk a télből, március közeledik, és az enyhe tavasz kilátása is felmelegített bennünket.

Nem remélt gyönyörűség várt ránk a vad erdők mélyén való kóborlásunk alkalmával. Valóban kóborlásnak kell neveznem, mert élveztük a természet ébredését az őserdőkben, a fenyvesek csodálatos illatában, amitől felnyilallt bennem az erdélyi Hargita és a Csíki-havasok látomása, úgy, mintha álmodtam volna ébren menet közben, mintha minden fenyőre magyarul lenne írva valami, mintha minden csapáson Árpádék lovainak patanyomait ismertem volna fel. Ez a gondolat jobban felizgat, mint a mindennapi harcok zaja, félelme és halálos sebei.

Az Alacsony-Tátra sűrű erdeiben napokig meneteltünk úttalan utakon, míg irányt vettünk Rózsahegy városa felé, ahol pihenő várt reánk. Olyan pihenő, amelynek során ágyban aludtam egy bérház első emeleti lakásában, ahonnan kinézve az ablakon nem a megszokott városvégek látványa lepett meg, hanem itt a bérházzal vége volt a városnak, és szántóföldek következtek. Ez itt a Tisó-féle Szlovákia volt, amely önálló Szlovákia lévén, önálló elhatározással a németek oldalán állott, így csupáncsak a partizánoktól kellett volna tartanunk. De mivel úgy látszott még mindig, hogy oltalmuk alatt van a zászlóaljam, nemigen férkőzött belém a szokásos félelem, hanem a kirándulás öröme vegyült a Felvidék elvesztésének gyötrelmeivel.
17. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:12
Ati
Hozzászólások: 160
Csehországban

A továbbiakban már csak arra emlékszem, hogy mentünk, mentünk, szinte egy békebeli menetgyakorlat hangulatával a Vlára-hágó felé, majd azon áthaladva északnak nyomultunk Kremsier városába. Ez a városnak a német neve, hogy mi csehül (mert már Csehországban, Morvában voltunk), azt nem tudtam meg soha.

Az egész ezred összeverődött, és a városban helyezkedtünk el. Egyes egységeink a szomszédos falvakba kerültek, amelyeket sűrű erdőségek választottak el a várostól. Meglepett a nagy nyüzsgés, németek, magyar egységek, szlovák katonák és még Isten tudja, milyen nemzetek tolongtak a főtéren és az utcákon. Azon igyekeztem, hogy ne kelljen észrevennem ezt a vásári sokadalmat, mert ennek már olyan „vert hadsereg” szaga volt, s mint ilyen, igen lehangolta az embert.

A plébánián lettem elhelyezve a törzsemmel együtt. Egy óriási nagy szoba volt a társalgónk és nappali tartózkodási helyünk. Életemben soha nem szerettem kártyázni, de itt rávettek unalmukban a századparancsnokaim, és a közvetlen alakulataim parancsnokai. Szerencsétlenségükre, mert minden pénzüket elnyertem. A játék igen szellemtelen volt, körülbelül olyan, mint a huszonegyes, csak sokkal primitívebb. Ahányan voltunk, annyi részt tettem le a pakliból (én voltam a bankár.) A maradék az enyém volt. Mindenki felfedte a maga részét, a végén én is a magamét. Akinek az enyémnél kisebb volt a felütött lapja, az veszített, akinek nagyobb, annak én fizettem. Természetesen a részpaklik tetejére kellett rakni a játszott összeget is. A végén igen rosszul éreztem magamat, és mindenkinek visszaadtam a pénzét, és így jóízűen fejeztük be a partit.

A napi foglalkozás az egységek összerázása, a fegyverek rendbetétele és fegyelmezés volt. Egyik századomat, amely a szomszédos faluban volt elhelyezve, meg akartam látogatni, illetve ellenőrizni, de nappal nem volt erre időm, se kedvem, ezért egy éjjeli lovaglásra készülődtem az erdőn keresztül. A németek és a helybeli csendőr is figyelmeztetett, hogy ezt nem ajánlják, mert a környéket a partizánok tartják ellenőrzésük alatt, és azok a németek, akik jó néhányszor megkísérelték (méghozzá nagyobb erőkkel) az átjutást az erdőn, sohasem tértek vissza.

Meghallgattam tanácsaikat, de az éj leszálltával nekivágtam lóháton az erdei útnak, a koromsötétségnek, csak a ló ösztönében bízva, hogy az a kitaposott földutat nem hagyja el. Friss erdei illatok vettek körül az éjszakai erdőben. Hol kocogva, hol pedig vágtában rohantam a sötétségben.

Az, hogy szerencsésen megérkeztem, és vissza is, valószínűleg ismét a partizánjaim jó összeköttetéseit dicsérte. Ezekről a dolgokról, azonban most sem beszéltem senkinek.
16. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:10
Ati
Hozzászólások: 160
Németországban

Április eleje volt már, amikor az ezredet bevagonírozták, és átvonatoztunk Csehországon, ahol még igen erős német megszállás uralkodott. Kremsierben láttam ismét az ezredparancsnokomat, de a többi zászlóaljat vagy parancsnokát nem. Az ezredtörzs valószínűleg még megvolt, mivel az nem volt éppen harcos egység, az nem szerepelt az „ároklétszám”-ban. Azt hiszem, hogy bennünket a németek irányítottak valami felé, de egyelőre csak annyit tudtunk, hogy nyugat felé halad a szerelvény. Karlsbadnál már tudtuk, hogy megyünk át Németországba, s már nem is vonaton, hanem gyalogmenetben folytattuk utunkat valamennyire dél felé.

Éjszaka értük el Bayreuth városát. Az egészből csak annyira emlékszem, hogy a gyaloglástól holtfáradtan egy trénszekéren feküdtem, és a bombázások bevezetőjét, a gyújtóhasábok suhogását hallgattam. A város szélén áthaladva még meg tudtam csodálni a régi német építkezés jellegzetes, gerendavázas, gyönyörű épületeit.

Békésnek látszó bajor tájakon gyalogoltunk át, néha-néha amerikai vadászbombázók keringtek fölöttünk, mintha azon meditáltak volna, hogy „ezeket” megbombázzuk-e vagy sem. De az is lehet, hogy bombáikat már máshol ledobálták, és így csak nézelődnek. Az utak mentén a tejeskannák ki voltak téve a tejbegyűjtők részére. Itt még működött a békebeli élet, amitől én már nagyon elszoktam.
15. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:08
Ati
Hozzászólások: 160
Grafenwöhr

Grafenwöhr volt a végcél. Ez egy város a nagy katonai gyakorlótér közepén. Maga a gyakorlótér körülbelül akkora terület, mint mondjuk Tolna megye. Elhagyott falvak, mezők, erdők, dombok és mindenféle terep, ahol majd minden fegyvernem gyakorlatozni tudott. A város többemeletes bajor mintájú épületekkel volt tele, amelyek a gyakorlatozó egységek szállásaiként szolgáltak. A vasútállomás közelében nagyobb lőszerraktárak voltak.

Mint pár napon belül megtudtuk, azért jöttünk ide, mert itt akartak ujból felfegyverezni és harcba vetni bennünket. Csak azt nem tudtam, hogy ugyan ki ellen kellene ujból harcba szállnom. Ettől már igencsak elment a kedvem miután elhagytam Magyarországot. Én egy kisebb épület első emeletén kaptam szállást, amely eléggé tábori jellegű volt. A napok az egységek ujabb kiképzésével, a lakatlan falvakban való gyakorlatozással teltek el. A kihalt falvakban még az üzletek feliratai is megvoltak.

Egy szép napon felsorakozott az ezred — majdnem hadilétszámban kiegészítve — egy felvonulási téren, az új fegyverzettel, ami a megszokott szegényes jellegű volt. A második napon pedig, mit ad Isten, az ezredet megszemlélte Beregfy hadügyminiszter. Nagyon csodálkoztam, hogy az elvesztett háború végén hogy juthat eszébe Bajorországba utazni, egy leharcolt gyalogezred megszemlélése végett. Vannak még dolgok, amin a megélt események után még én is csodálkozni tudok.

Másnap már azzal foglalkoztam, hogy az ezredparancsnokom fülébe duruzsoltam állandóan a szövegemet, hogy csak nem gondolja komolyan, hogy ez a demoralizált ezred bárhol is bevethető lenne.
14. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:07
Ati
Hozzászólások: 160
Búcsú a fegyverektől

Lehet, hogy az én defetista szövegem a németekhez is eljutott, mert nemsokára visszavették a kiadott fegyvereket. Úgy is lehet mondani, hogy lefegyverezték az ezredet, legnagyobb megkönnyebbülésünkre. Ezek után a németek részéről ellenséges magatartást vártunk, de ez nem következett be, továbbra is barátságosak voltak velünk, hivatalosan élelmeztek és elhelyeztek bennünket.

Annak is örültünk, hogy nem kerültünk nyilas hadvezetés alá, különösen én, aki a Szálasira való eskütételt a nyíregyházi körzetben nyíltan megtagadtam. Erre egyébként a családi hagyományok is predesztináltak: a bérmaapám, dr. Bertin Lajos, a Kúria akkori alelnöke ítélte el a „nemzetvezetőt” három évre, lefokozásra stb. Lajos bácsi az apám nagybátyja volt, s nagy jogtudós hírében állott. Az első világháború után a szerbek meghívták igazságügy-miniszternek, de ő mint nagy magyar (akinek ereiben leginkább francia vér folyt) visszautasította.

Ezután Grafenwöhr területén bolyongtunk, kirándultunk a környező erdőkben, még a szomszéd falvakba is kiruccantunk, ahol még a békebeli sörcsarnokok működtek. Sör volt bőven, de egyéb semmi. Egy ilyen alkalommal az egyik szomszéd faluban csavarogva felfedeztem egy magyar egészségügyi tábort, ahol magyar sebesültek gyógyulgattak. A legnagyobb meglepetésemre Bellosevich Egon hadnaggyal találkoztam itt, aki a Ludovikán évfolyam- és osztálytársam, valamint kényszerű tanítványom is volt. A kárpátaljai hegyi zászlóaljak egyikében szolgált, és közben kiderült, hogy Nyíregyháza visszafoglalásakor egymás mellett harcoltunk, és ott sebesült meg, de nem vészesen. (Az ilyenre mondták az első világháborús bakák, hogy „százkoronás sebesülés”: olyan, amelytől rokkant nem lesz az ember, de egy jó darabig várhat rá az ellenség.)

Oly sok beszélgetnivalónk volt, hogy eltelt vele az egész nap. A legjelentősebb információ, amelyhez Egon révén jutottam, egy röpcédula volt, amelyet angol repülők szórtak le az ő körzetében. Ezen az állt, hogy az amerikaiak két nap múlva óriási légierővel fogják tönkrebombázni Grafenwöhrt, a legnagyobb német kiképzőtábort és lőszerraktár-központot. A röpcédulán az is szerepelt, hogy „magyarok, hagyjátok el a várost, falvakat”!

Erről tájékoztattam az ezredparancsnokomat, Harkay ezredest, valamint a zászlóaljamat is. Harkay ezredes a tőlem már megszokott ijesztgetésnek vélte információmat, mint ahogy Pusztai Péter főhadnagy, a századparancsnokom sem hitt nekem. Úgy gondolta, hogy egy ilyen hatalmas légicsapás időpontját nem beharangozni, hanem szigorúan eltitkolni szokták.

Én mindenesetre (babonából vagy bízva a titkos égi jótevőm ismételt gondoskodásában) elhittem, és ennek megfelelően fel is készültem a nagy eseményre.
13. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:06
Ati
Hozzászólások: 160
Grafenwöhr bombázása

Korán reggel keltem, és azokkal, akik szintén komolyan vették a röpcédula intelmét, kivonultunk a mintegy három kilométerre húzódó erdő szélére. Innen jól láthattuk a várost, és szükség esetén el is rejtőzhettünk a fák között. Volt ugyanis némi tapasztalatunk az amerikai bombázások természetéről, nevezetesen arról, hogy a bombázókat a vadászbombázók szokták követni, akik minden mozgásra lőnek, minden életet letarolnak.

Gyönyörű kora tavaszi idő volt, a ragyogó égboltról sütött ránk a nap. De nem sokáig élvezhettük a békés tavaszi kirándulóidőt. Vészjósló moraj zúgott fel a távoli magasságokban, és lassan az egész égboltot betöltötte a rengeteg óriásgép dübörgése. A szélcsendben megrezdültek a fák levelei. Az akkori idő leghatalmasabb bombázógépei közeledtek. Az 500 darab B52-es, ötvenes csoportokban egy nagy körbe rendeződött el a város fölött.

A támadás nyitányát a gyújtóhasábok ledobása jelentette. Ezüstösen csillogó hasábok zúdultak alá, mint valami furcsa záporeső. Nyomukban az egész város egyetlen égő pokollá változott. Majd a bombázócsoportok egymás után ledobták bombáikat.

Hanyatt fekve bámultam ezt a gyilkos poklot. A föld remegett, lángok csaptak fel a füsttömeget áttörve. Aztán vége lett, elvonultak. Nem tudom, hogy meddig tarthatott ez az egész borzalom, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Feltápászkodva bámultam a hirtelen megváltozott világot. Az egyik fa ágán egy selyemharisnyás női láb himbálózott...

Kábultan indultam vissza a romokban heverő városba. Pusztai Péter barátom sápadt arccal mesélte, hogy egy többemeletes házba menekült, és egy hosszú folyosón, egy kéménykiszögellés mellé bújva vészelte át a bombázást. A folyosó teljes hosszában a bombák okozta szélvihar süvített.

A városban majdnem mindenki hajléktalanul maradt, kivéve engem, mert az én lakásom csodálatos módon teljesen érintetlen maradt, s így továbbra is ágyban aludhattam.

Ezek után persze már ellátási zavarok is felléptek, hiszen minden raktár megsemmisült, élelem nem volt sehol. Ismét nekifogtunk a lovaink levágásához, s mindennapi élelmünkké lépett elő a lóból készült fasírozott. Nem is elégedetlenkedtünk, mert igazán ízletes volt. A lovak fogyatkozásán sem éreztem lelkiismeret-furdalást, mivel úgy gondoltam, hogy részünkről a világháború befejeződött.

Már csak az foglalkoztatott, hogy nyugati vagy keleti fogságba esünk-e majd.
12. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:03
Ati
Hozzászólások: 160
Fogságban

Útra keltünk a nyugati irányt követve. Lassacskán olyan zónába kerültünk, ahol már semmi nem történt. Néha-néha egy-egy amerikai vadászbombázó körözött felettünk. Ilyenkor óvatosan egy közeli erdőbe húzódtunk. A Naab folyó mentén haladtunk, s ennek közelében, egy hegyesdombos erdőbe érkezve letáboroztunk. Innen már hallatszott a föld remegése: több ezer páncélos döngette a földet. Talán 30-40 kilométerre lehettek tőlünk. Visszavonuló csapatokat sem láttunk már. Mintha a világ végére érkeztünk volna meg.

Másnap már egyre közelebb kúszott hozzánk az iszonyatos és félelmetes dübörgés. Alattunk a síkon, ahogyan kiláttunk az erdő széléről egy csendes falu volt, minden életjel nélkül. Megjelent a légben egy kis repülőgép, mely valószínűleg a páncélosok irányítását végezte és felderített. A falu közelébe érkezve a páncéloshadsereg megállt, és nekilátott az ágyúzásának. Amikor a falu már csak bokáig ért, akkor megindultak ellene. Ekkor egy német raj jött elő, kb. tíz katona, és lassan vonultak visszafelé. Ezenkívül egy szakasz létszámú csoportot kísért két német katona. Több semmi. Ezért lőtték hát porrá a hős amerikaiak az egész falut.

Távcsővel, az erdő széléről néztem az egész „hadjáratot”, s így egyenesben számolhattam be ezredparancsnokunknak a látottakról: „Ezredes úr, nagy baj lenne nekünk itt fogságba esni, mert lent az úton láttuk ahogyan a németek vagy harminc zsidót kísértek ismeretlen sorsuk felé.” Hogy az ezredesem mit felelt erre nekem kipirult arccal, azt ne kívánja megtudni, kedves olvasóm. Arra is figyelmeztettük parancsnokunkat, hogy nem tanácsos itt az erdőben maradnunk, mert nem láttunk ezek mellett az amerikaiak mellett gyalogságot. Ők tehát elmennek mellettünk, mi pedig a hátukban maradunk mint felfegyverzett alakulat, kitéve magunkat majd egy nem harcos csapat kénye-kedvének. Ezért leküldtünk egy angolul beszélő tisztet a pihenőre tért amerikai csapatokhoz azzal az üzenettel, hogy itt vagyunk, ejtsenek fogságba.

Közben igyekeztünk felkészülni az elkövetkezőkre. Összeszedtük a fogságban feltétlenül szükségesnek ítélt holmikat. Mivel két sátorlap alkotott egy felállítható sátrat ezért már előre megbeszéltem élelmezési főnökünkkel, Sárdy Tibor főhadnaggyal, akivel időközben összebarátkoztam, hogy közösködni fogunk. Magunkkal vittük tehát a sátorlapjainkat, egy gyalogsági ásót, ezeken kívül személyes holmikat, tisztálkodószereket, fehérneműt, köpenyt és egy-egy pokrócot. Mivel hegyi felszerelésűként hátizsákom is volt, ezeket a holmikat könnyebben csomagoltam.

Ma is sajnálom, hogy a géppisztolyommal és kézigránátjaimmal együtt elástam az erdőben a naplómat is, amelyet egész addig vezettem, gyorsírással, nehogy bárki el tudja olvasni. Ebben a naplóban teljes őszinteséggel írtam le mindent, ami velem és körülöttem történt. Ez a fontos dokumentum — életem egy darabja — történetekkel, dátumokkal, nevekkel, emberek hihetetlen megnyilatkozásaival együtt örökre elveszett, mivel nem jelöltem meg a helyet, ahol örök nyugalomra helyeztem.

A visszatért tolmács elmondta, hogy az amerikaiak a fogságba esés ceremóniáját menetoszlopba fejlődve kérik végrehajtani. Így is zajlott le a gyászos esemény: az amerikai páncélosok (temérdek Sherman) az erdős oldal egy tisztásán várakoztak. „Kemény” harcok után voltak, ne feledjük: egy egész raj németet vertek ki a faluból hosszas ágyúzás és repülőtámadás után... Most már kellett egy kis szórakozás, ünnepi cirkusz is, győzelmi felvonulás a legyőzöttek szomorú menetéből.

Parancsnokainkat lóra ültették (a tisztek egyelőre megtarthatták oldalfegyvereiket), s így vonultunk a megjelölt irányba, a filmfelvevők lencséi előtt. Amilyen barátságosnak tűnt ez a színpadias fogadtatás, olyan szomorúan alakult a további sorsunk.

Az első gyülekeztető Naabburg városának főtere környékén volt, ahol még megengedték, hogy a belterületen kószáljunk. (Ezt a főteret ismertem föl „A halál 50 órája” című amerikai játékfilmben, melyben ott ugyanúgy egy amerikai parancsnokság székelt, mint a hadifogságunk elején is.)
11. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:02
Ati
Hozzászólások: 160
Az ezredkassza

Sárdy Tibor barátomnak nagy gondot okozott az ezred kasszájának sorsa. Sokat tanakodtunk, hogy mit is csináljunk vele. Az előre látható események szerint ha az amerikaiak elveszik, akkor a Dunába hordtunk vizet. Annak se láttuk értelmét, hogy nálunk rohadjon el, hiszen meg voltunk róla győződve, hogy az első világháború utáni helyzethez hasonlóan a márka pár hónap múlva már egy garast sem fog érni. (Ez sajnos fatális tévedésnek bizonyult, mert mint tudjuk, a márka csodák csodájára stabil maradt.)

Akkor nagy okosan kieszeltük a szerintünk legjobb megoldást: elhatároztuk, hogy a főutcán a sarokra állunk, és a járókelők közül a legcsinosabb leánynak odaadjuk az összes pénzt. Nem sokat kellett várakoznunk, hamarosan megjelent egy fiatal, szőke, kedves arcú leányka. Tibor barátom odalépett hozzá, megmutatta a zsákjában lévő halom pénzt, felkapta a leány kötényét, és beleborított mintegy nyolcvanezer márkát. A leány arca piros lett, és szinte meg kellett lökni, hogy menjen már. Továbblépett, majd köténye tartalmát szorongatva futásnak eredt.
10. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:01
Ati
Hozzászólások: 160
Fogolytáborok a szántóföldön

Egy közeli szántóföldre tereltek bennünket, ahol már német katonákkal is keveredtünk. A tüskésdrótot oldalozó géppisztolysortűz helyettesítette. Aki e „szögesdrót” közelébe került, azt minden figyelmeztetés nélkül agyonlőtték. Közel voltam a „kerítéshez”, és innen láttam, amint egypár méterre kívül tíz német egyenruhás katonát vonalban sorakoztattak, a cipőjüket levettették, és valamennyit géppisztollyal agyonlőtték. Nem voltak SS-ek, ezt meg sem nézték, mert a zubbonyukat nem vettették le. Hogy miért kellett viszont levetniük a bakancsaikat, azt még ma sem tudom megérteni. Talán ezeket vitték haza skalp helyett?

Egyébként ezen sem csodálkoznék ma már, ahogyan a későbbiekben megismertem őket. Természetesen se szálláshelyről, se élelmezésről nem esett szó. Hiszen a jóllakott embereknek szinte furcsa, ha valaki éhes. Mert a korábbi látványunk a Shermanok oszlopánál: egy harckocsi pékség friss kenyeret sütött, a másik a mosoda harckocsi, a harmadik a vasaló harckocsi, mert az ingnek a hátán három élet kellett vasalni, aztán jött a fürdő jármű, és hadd ne soroljam tovább. Persze itt azt láttuk, hogy néger volt a tüzéregység, úgy látszik, hogy nem akartak keveredni a fehérekkel, vagy inkább fordítva?

Ezt a nagy luxust látva úgy saccoltam, hogy ha egy orosz katona egy dollárba került naponta, akkor egy amerikai legalább száz dollárba kellett hogy kerüljön. Persze nekik az anyag volt a fölényük, ezért a legdrágábbnak az emberélet számított, míg az oroszoknál emberből volt a legtöbb, és így az volt a legolcsóbb.

Már nem tudom, melyik szántóföldi, körbelőtt táborban történt, csak annyit tudok, hogy tiszti tábor volt, és együtt voltunk még a német tisztekkel. Pár napot töltöttünk itt, de azért latrina az volt: egy ülőgerenda és egy háttámaszgerenda. A véletlen úgy hozta, hogy nekem sürgős volt a dolog, és nem készültem fel kellőképpen erre az eseményre. Szóval nem volt nálam semmi papír. Egyik oldalamon egy német százados, a másikon egy német főhadnagy erőlködött. Dolgom végeztével kezdtem spekulálni, hogy ugyan most mit csináljak. Végre támadt egy mentő ötletem. Bőségesen volt még márkánk, a zsoldunk maradékai, ötvenmárkásokban. Ezeket vettem elő, és egyenként meggyűrve, puhára dörzsőlve, nagy felhajtással használatba vettem a bankókat. Hadd üsse meg a guta a németeket. Már a negyediknél tartottam, amikor a villámló szemű százados „Krucifix Sakrament”-tel támadásra emelkedett. Jobbnak láttam futva menekülni...

Innen azután teherautókra raktak bennünket, úgy, hogy feltereltek a platóra, és a hátúlsó foglyokat puska- és géppisztolytussal verve megtömték a teherautót. Leülni és mozogni lehetetlen volt.

Szállítás közben egy városon áthaladva láttunk újságcímeket: „Hitler dead.” Ezután következett a hír, hogy május 8-án vége lett a háborúnak. Ez aztán érződött a bánásmódon is, mert mihelyt megszűnt a hadifogoly-kölcsönösség, már nem tartották be a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezményt sem: durvábbak lettek, s úgy bántak velünk, úgy tereltek bennünket egyik helyről a másikra, mint a cowboyok a marhákat. Itt meg kell jegyeznem, hogy a négerek emberibb módon viselkedtek, mint fehér honfitársaik.

Arra nagyon jól emlékszem, hogy Würzburg városának középpontjában, az állomás környékén volt egy pihenő, amin azt kell érteni, hogy kiszállhattunk a gépkocsikból, és pár percig nézegethettük a várost, és elintézhettük apró dolgainkat. A város a szó szoros értelmében derékig ért. Mintha az egész vidéket romokkal ültették volna tele. Egyetlen épületre emlékszem, a vasútállomásra. Emberi életnek, mozgásnak a nyomát sem láttuk, csupán gazdátlan kutyák és macskák szaladgáltak egyik romtól a másikig ennivalót keresve.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy áthajtottunk Frankfurt am Mainon, ami kissé Pestet és Budát juttatta az ember eszébe: a „budai” oldal volt az épebb, a „pesti” viszont egészen romos.
9. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 22:00
Ati
Hozzászólások: 160
Bad Kreuznach

A legközelebbi szántóföldes fogolytábor Bad Kreuznach volt. Itt hosszabb időt töltöttünk el. Ezt a tábort is körüllőtték eleinte, majd néhány nap múlva már kerítést építettek, s őrtorony is készült. Ez utóbbi kettős célt szolgált. Első, hogy a foglyok ne szökjenek meg, második pedig az, hogy innen lehetett legjobban kilőni a latrinán ülők közül mondjuk a közepsőt. Ezt egyfolytában gyakorolták. Emiatt aztán a szántóföldbe beástuk magunkat olyan mélyre, hogy a röppálya ne érjen bennünket. E fölé felhúztuk Tibor barátommal a sátrunkat, és ettől nem lehetett látni azt sem, hogy belül milyen mély a dolog.

Az is meglepő volt, amikor egyik nap élelmezés címén hozzánk dobtak 200 főre egy darab kétkilós kenyeret. Ez végeredenyben számtani feladatnak bizonyult. Először ki kellett számítani, hogy körülbelül mekkora darab juthat egy személyre. Mikor a számítás elkészült, akkor következett az elosztás technológiája. Kiderült, hogy ezt csak borotvával vagy zsilettpengével lehet igazságosan elosztani. Mindehhez persze azok a sűrű káromkodások s a győztes nemzetekre zúdult átkok is hozzátartoztak, amelyeket le sem írhatok, mivel olyan kifejezések is akadtak közöttük, melyeket azóta sem hallottam, s ha már így alakult, nem kívánom a mai magyar nyelvre átörökíteni.

Ebben a táborban állítólag közel hetvenezer fogoly volt. Nem csodálkoztunk tehát, amikor egy táborunkba tévedt mezei nyúl — felmérve kilátástalan helyzetét — óriási vágtába kezdett. De hetvenezer éhes ember elől nem menekülhetett. Az biztos, hogy a nyulat elfogták, de maradékot nem talált senki.

Az élelmezés nyomorúsága végig egyforma maradt. De hogy ne unatkozzunk, kedves, igen gazdag amerikai fogvatartóink ezen a téren is remek ötletekkel kápráztattak el bennünket. Egyszer például sózott halat adtak ebédre, azaz pontosabban: három halat formázó sótömböt. (Később kiderítették, hogy ezek a sózott halak 1700-as évjáratú rozsdás hordókból kerültek elő, valószínűleg még a gályarabok élelmiszerkészletéből.) Valamennyien gyorsan felfaltuk a kapott három darabot, mert arra a gonoszságra senki nem számított, hogy ezután három napra elzárják a vízcsapot...

Mivel tartott még a háborús kondíciónk, ezeket a megpróbáltatásokat is háborús napoknak tekintettük, és arra gondolva viseltük el, hogy szenvedtünk ennél már jobban is. A lövöldözéstől meg azért nem féltünk, mert ehhez nem is volt erőnk. A harcok alatt annyit félt az ember, hogy erre már egyszerűen nem futotta az energiából. Ez persze a fásultság jele volt.

Az tartotta bennünk a lelket, hogy az otthonra gondoltunk, hogy vajon mi történik ott, van-e egyáltalán otthonunk még, mit csinálnak az oroszok, mit csinálnak kommunista elvbarátaik maradék hazánkkal.

Sárdy főhadnaggyal összetoldott sátrunk révén némileg kiváltságos helyzetbe kerültünk, mert legalább az esőben nem kellett reszketnünk. Ha elért bennünket zuhogó, hosszan tartó eső, akkor az egész tábor ázott és fázott, térdig gázolva a latyakos sárban. Ilyen alkalmakkor beengedtük egy-egy didergő katonánkat, hadd melegedjenek egyet a testünk kipárolgásából keletkezett „istálló”-melegben.

Reggelenként indult el a „pokrócmenet”. Pokrócban vitték ki a táborból az éjjel elhalt németek hulláit. Naponként hét-tíz hulla volt. Ezek azokból a leharcolt katonákból kerültek ki, akik már a harctéren legyengültek. Mindahányan meztelenek voltak, mert a fogolytársaknak kellett a ruha, bakancs és egyéb holmi.
8. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 21:59
Ati
Hozzászólások: 160
Romilly sur Seine

Megpróbáltatásaink ezzel még nem értek véget. Hűvös, tavasz végi idő volt már, amikor felraktak bennünket a vonatra. Nyitott, lapos vagonok voltak ezek, s a nyár csak lassan közeledett. Maga az utazás sem volt kellemes, azonkívül, hogy fáztunk, leülni sem volt helyünk. Mainz állomásán szerelvényünk álldogált egy darabig, mert a mozdony vizet vett fel a fölé hajtható közismert csővezetékből. Amikor azonban a vonat elindult, az állomáson lévő francia vöröskeresztesek (!) a vízkart a szerelvény fölé hajtották, és a csapot ránk nyitották. Az egész szerelvény, az összes fogoly ronggyá ázott.

De még ez is elviselhetőbb volt annál az értelmetlen atrocitásnál, amelyet egy Seine közeli városban kellet elviselnünk. A lakosság kövekkel dobált bennünket. Pedig mi nem bántunk így a franciákkal Magyarországon, hiszen nem is voltunk velük hadiállapotban.

Végre megérkeztünk Romilly Sur Seine-be, amely gyakorlatilag Párizs repülőterével azonos. Itt most már sátrakban helyeztek el minket, amelyek kb. 10 személyesek voltak.

A bombatölcsérektől felszaggatott terület úgy nézett ki, mint a nokedliszaggató. Itt volt a legjobb sorunk, egy az átlagnál értelmesebb és humánusabb táborparancsnoknak köszönhetően. Ő megmondta, hogy az élelmezésen csak akkor tud javítani, ha a foglyok dolgoznak. A tiszteket erre nem kötelezheti, de ha önként vállaljuk a munkát akkor máris megegyeztünk. Arra a kérdésünkre, hogy vajon milyen munkát kell végeznünk, a következőket mondotta: ahány „trógni” van, annyira köveket kell rátenni és beleborítani a másik gránáttölcsérbe. És fordítva. A másik munka, hogy csatárláncba fejlődve, négykézláb, egyenként és szálanként füvet kell gyűjteni. Magasan kilátszott jóindulata, és semmiféle kifogást nem tűrt, sem a munkával, sem pedig az élelmezéssel kapcsolatban.

„Szoba”-társam, Tibor élelmezésügyben szakembernek számított, ezért ő szervezte meg az élelemkiosztást. Akármennyire elegendő volt az ennivalónk, mindenki még többet akart, s ebből konfliktusok adódtak az étel kiosztásakor. Úgy gondolták, hogy Tibor és én jobban járunk mindenkinél, mert utoljára vesszük ki részünket, s a kondér „kinyalásának” joga is a miénk. Ezen tehát változtatni kellett. A következőkben azt ajánlottuk, hogy hozza valaki a mi csajkánkat a sorban, és így, mivel nem tudhatjuk, hogy kinél lesz, nem történhet részrehajlás. A kondér kinyalását pedig naponként másnak engedtük át. Ez ment is egy darabig, de mikor aztán ezen is összevesztek, jobbnak látszott visszaállítani az előbbi rendszert. Körülbelül erre számítottunk.

Párizs nem lehetett nagyon messze a táborunktól, ezt az alábbi történet is bizonyítja. Az őrtoronyban, egy állandóan visszatérő strázsa, egy fiatal néger azt az ajánlatot tette, hogy ad egy tábla csokoládét annak, aki a torony alatt, jól látható helyen „megizéli” az általa iderendelt konzumhölgyet. Ellátásunk elegendő erővel ruházott fel bennünket, hogy részt vegyünk a játékban. Ahányszor csak jött a mi emberünk (minden alkalommal egy másik hölgyet állítva elő), mindig akadt közülünk egy jelentkező, sőt a végén már sorshúzással kellett eldönteni, hogy ki lesz a következő szexmunkás. Nyilván az őr is fizetett valamit a lányoknak (gondolom, élelemmel honorálta szolgálataikat.)

Így telt hát a nyár eleje, közepe, s annyira jól ment a sorunk, hogy már nevetni is volt kedvünk. De nem sokáig tartott ez a nevetős korszak, mert egy szép napon jelezték, hogy gépkocsira raknak, és elvisznek egy másik, nagyobb táborba. Már a fronton megszoktuk a változásokkal kapcsolatban, hogy „soha jobb nem jön”, s ez most sem történt másképp.
7. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 21:58
Ati
Hozzászólások: 160
Mailly Le Camp

Ez a következő tábor Mailly Le Camp volt. Azt hiszem, sikerült a leghírhedtebb amerikai fogolytáborba kerülnünk, ahol rajtunk (kb. 80 ezer magyaron) a legszégyenletesebb elbánásokat próbálták ki.

Az elhelyezés kb. 10 személyes sátrakban történt, széna-szalma nélkül, a csupasz és kemény földön. Először még nem tűnt keménynek, csak ahogy múlt az idő... Valahogy úgy, mint a cipelt súly. Először csak 10 kiló, de egy kilométer után már harmincnak tűnik. Tanácsos volt hason vagy hanyatt feküdni, mert az oldalfekvéstől a csípőcsontok begyulladtak és befeketedtek.

Hogy minek köszönhettük ezt a kitüntető elbánást? Azt rebesgették, hogy a táborparancsnok Mc. Nil kapitány testvérét — aki Magyarország lakosságát bombázta — repülőgépével lelőtték, és a csendőrök agyonlőtték. Hogy mindez igaz volt-e? Nem tudom.

Azt viszont már tudom, hogy nem én vagyok az első, aki ennek a tábornak a körülményeiről megírta a tapasztalatait. Ezeket néhány új adattal szeretném gyarapítani magam is. Az előzőekben vázoltam már némileg az általános helyzetet. Mivel ez a Mailly Le Camp a leghosszabb tartózkodási helyünk volt, ezért az itt tapasztaltak már a bizonyossággal érnek fel. A nyugat felé visszavonulók a szovjet elől menekültek, abban a hiedelemben, hogy ott majd emberségesebb és gazdagabb ellátásban, jobb bánásmódban lesz részük. Valamennyiüknek végzetesen csalódniuk kellett. A szovjet fogságból hazatértek beszámolói szerint a foglyok még Szibériában is legalább olyan ellátást és bánásmódot kaptak, mint a lakosság, vagy talán még annál is többet. Nem kellett a fagyos földön feküdniük, fabarakkokban laktak, és még fűthettek is maguknak, ha szedtek elegendő anyagot; amit engedtek szedni.

Csalódást okozott az amerikai átlagkatonák értelmi színvonala is. Az amerikai hadseregben legalább annyi írástudatlan volt, mint az oroszoknál, de lehet, hogy több. Az oroszok legalább tudták, hogy Magyarország létezik, és hol van. Saját fülemmel hallottam a szállításunk alkalmával, amikor a vagonunk mellett egy magyarul beszélő amerikai hadnagy (magyar szülei lehettek) azt mondta egy szintén magyar származású amerikainak egy franciaországi állomáson, hogy a következő megálló már Szolnok lesz...

Mikor hazatértem a hadifogságból, feleségem amerikai rokonai karácsonyi vacsorára vártak Amerikába. A frissen szerzett élmények hatása alatt azt válaszoltam, hogy inkább megyek Szibériába prémvadásznak, mint oda!

Ha az igazi éhezést szeretném érzékletesen ábrázolni, akkor azt a vizsla egymásra figyelést kell felidézzem, amellyel a táborlakók azt figyelték, ki hányszor megy a latrinára. Mert aki nem kéthetenként, hanem hetenként tisztelte meg a nevezetes intézményt, az valahonnan lopta az ennivalót.

Ifjúkoromban azt hittem, hogy el tudom képzelni, milyen az éhezés. Tévedtem. Azt csak akkor lehet elképzelni, amikor átéli az ember. El nem tudtam volna képzelni, hogy egy apa ellopja a fia levesét!

Éhezés, sózott hal okozta pokoli szomjúság... Egyre csak azon töprengek, hogy miért épp a világ leggazdagabb nációjától kellett nekem mindezeket elviselni?

A reggelink egyformán és hónapokon keresztül félliternyi tea vagy feketekávé, mindkettő cukor nélkül. A feketekávé volt a jobb, mert ha jól megmerítették a kanalat, akkor akadt benne zacc is, amit egész délelőtt rághatott az ember, s ettől az az érzése támadhatott, hogy eszik valamit. Mellékhatásként viszont kikészítette a szívet, s emiatt nem egy haláleset is történt.

Az ebédről annyit, hogy nálunk az még tízórainak is szegényes lenne. Bocsánat, nem szegényes, hanem botrányos. Egy példa: egy dió nagyságu hagyma és egy ugyanekkora darab csokoládé. Ezt nem kell tovább ragozni. Ezek után a nappalok azzal teltek, hogy a sátorban hanyatt fekve különböző ételeket főztünk képzeletben... Ünnepnek számított, amikor a csokoládé mellé adtak valami neszkávét. Ezt egy konzervdobozban vízzel felhigítottuk, s egy fából faragott keverővel, kézzel sodorva habossá tettük és megettük. Ettől megint olyan érzésünk támadt, mintha ettünk volna valamit.

Azt hiszem, fölösleges folytatni. Egy évig ez a helyzet nem változott. Még azután sem, amikor a Vöröskereszt küldöttei kiszálltak, és vizsgálatot tartottak a foglyok egészségügyi állapotáról. Mezítelenül felvonultunk libasorban, és a vöröskeresztes orvos vagy orvosnő belecsípett a seggünkbe, és ebből szűrte le a véleményét. Aztán semmi nem változott. Ezután sem lett több a napi kalóriamennyiség, maradt a létminimum, illetve a halál előtti állapot. Egy hónap múlva már magam sem voltam több, mint 35 kiló, lábam a csizmában lötyögött, azt hittem, hogy nemsokára elveszítem.

Sok ismerőssel találkoztam a táborban, többek között Matthia Károly századossal, aki az Akadémián olasztanárom volt, emellett karmester, zenekarvezető. Az Akadémia énekkarát szervezte, amely abban az időben a kívánsághangversenyek háttérdíszletét képezte. Sehogyan sem tudtam kidobatni onnan magamat, pedig máig azt állítják, akik ismernek, hogy botfülem van. Úgy látszik, hogy csak tömegben tudok énekelni, és zongorakísérettel, talán ezért nem akart kidobni.

Matthia századosról igen kellemes emlékeim maradtak. Az olasz nyelvet összesen öt hallgatónak tanította. Az Akadémián hivatalosan a német nyelvet kellett tanulni, s ehhez még valamelyik szomszéd ország nyelvét. llyen volt tehát az orosz, a szlovák, a román. Aki viszont tudott németül, az választhatott egy másik nyugati nyelvet.

Hogy ki tud németül, azt viszont a német professzor döntötte el úgy, hogy az akadémikussal németül kezdett beszélgetni, és arra német választ várt. Csak hogy mi kifigyeltük, hogy mindig azonos szöveget mond, amire majdnem mindig ugyanaz a válasz. Ezért nem volt mást tenni, mint ezt a választ besulykolni és gyorsan, folyamatosan elmondani.

Így ügyeskedtem ki, hogy olasz nyelvre mehessek. A középiskolában ugyanis olaszt tanultam, és abból is érettségiztem. Akkor még olyan jól beszéltem, hogy amikor az olasz király és császár Vittorio Emmanuele Magyarországra látogatott feleségével, Ciano gróffal és kíséretével, akkor a székesfehérvári állomáson én voltam a kiválasztott cserkész, aki olaszul köszöntötte őket.

Matthia tanár úrral ezért igen jó kapcsolat alakult ki. A táborban is sokat beszélgettünk sétáink közben.

Ott volt fogságban a Martini zenekari együttes is. Hogy miért ide kerültek, és egyáltalán katonák és tisztek voltak-e, azt nem tudom. De igen nagy sikerük volt, mert az amerikaiak még Svájcba is elvitték őket mint saját zenekarukat szórakoztatás céljából.
6. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 21:56
Ati
Hozzászólások: 160
Fogolytábori ügyeskedések

Az élelmezési helyzet állandó beszédtéma volt az egész táborban. Hiába próbáltak a Nemzetközi Vöröskereszttel kapcsolatba kerülni, semmi nem használt. Egy volt ludovikás évfolyam- és osztálytársam, aki szintén az én sátram lakója volt, sok töprengés után megosztotta velem titkos tervét. Valószínűleg engem ítélt olyannak, aki végre is tudja hajtani, van annyira kalandvágyó természete. Módly főhadnagy a gyalogosoknál kezdte, és a második évfolyamtól átment a gyorsokhoz páncélosnak, éppúgy, mint a másik évfolyamtársam, Maléter Pál is. Barátomnak volt két fülbevalója egyenként kilenc darab briliánssal. Ezt kellett nekem az amikkal elcserélni élelemre. Napok teltek el, mire kiszúrtam magamnak azt az őrt a toronyban, akit alkalmasnak véltem az akció lebonyolítására. Először beszélgetni próbáltam vele. Néhány nap múlva már ismerősömnek mondhattam. Igen kevés angol tudásommal elmagyaráztam, hogy miről van szó.

Feltételeim a következők voltak: 1 ládára való amerikai katonai étkezési csomag, reggeli, ebéd és vacsora vegyesen. (Egy ilyen láda jelentős mennyiségű étkezési csomagot tartalmazott.) Ezenkívül intézze el, hogy kimehessek a táborból dolgozni, bármilyen szakmába, de tisztességesebb étkezésért, a táboron belül pedig jobb elhelyezést kértem.

Az őr belement a cserébe. Ezután már csak a biztonságos lebonyolítás technológiáját kellett rögzíteni. Ebben az ügyletben volt egy nagy kockázat. Ha ugyanis az éji sötétben odamegyek a kettős szögesdróthoz, hogy a fülbevalót átadjam, minden további nélkül lelőhet. Egy őrnek felhatalmazása van fegyvert használni, ha egy fogoly a drótkerítést egy méterre megközelíti.

Az éhség akkora volt, hogy nekem már ez sem számított igazán, és egy szép holdvilágos éjszakán lebonyolítottuk a cserét. Másnap jelentkezett nálam egy amerikai, hogy igaz-e, hogy én órásmester vagyok. Határozott igennel válaszoltam, és megkaptam az állást. Azután megkaptam az elszállásolási kedvezményt is. Egy külön tízszemélyes sátrat kaptam, tábori ággyal és egyéb bútorokkal.

Eleinte öt órából csináltam egyet, a gyakori motozások alkalmával tőlünk lefosztott darabokból. A székely őseimtől örökölt ezermesterségi hajlamban bíztam. (ők évszázadok óta maguk építik házaikat, s mindenféle mesterséget kitanulnak egymástól a kalákában végzett munka alkalmával. Emellett a háztáji gazdálkodásukban termelték meg az élelmet és a ruházkodást is.) Bizakodva indultam tehát a legújabb szakmám felé. Egypár hét után már két órából csináltam egyet, és meg voltak elégedve velem.

Egyszer azonban az órák is kifogytak, és más megbízást kellett szereznem. Ez a címfestői szakma lett, amihez aztán igazán nagyon értettem, hiszen az Akadémián térképrajzolásban az elsők között voltam. Az órákhoz hasonló eredetű vagy élelemért cserélt festményeket kellett felhengerítve becsomagolnom és szép nyomtatott betűkkel megcímeznem az amerikai egyesült Államokbéli címekre. Ezzel több hétre biztosítva volt az egész napi munka.

Egy napon a munkából hazafelé menet, látom, hogy az egyik sátor óriási lángokkal ég. „Vajon melyik marhának ég a sátra — morfondíroztam magamban —, s vajon hol akar lakni ezentúl?” Mikor közelebb értem, akkor láttam, hogy ez a marha én vagyok, az én sátram égett olyan hővel, hogy semmi sem maradt meg belőle a vaskályhán kívül (mert ugye nekem az is volt.) Mire odaértem, épp akkor vitték kórházba a legénye-met, egy huszár törzsőrmestert (mert még ez is járt nekem a munkám után!.) A szerencsétlen nem vette észre, hogy a kályhában a hamu alatt még van parázs, és ráöntötte a benzint, hogy begyújtson. A kezében lévő kanna belobbant, arcába csapott, és rendesen megégette. Soha nem tudtam meg, hogy mi történt vele.

Az esetet elpanaszoltam a már ismerős ami őreimnek, és kértem, hogy a megegyezés értelmében adjanak nekem egy másik szállást. Ezt is teljesítették.

A táborunk bejáratánál volt egy kőépület, amelyet annak idején talán portának szántak, s abban lakott a „ruhakirály”. Így nevezték a lakóját, báró Splényi huszár őrnagyot. Én költözhettem ide másodiknak. Itt aztán ágyban aludhattam, és a báró úr régebbi külső kapcsolatainak köszönhetően sok kedvezményhez juthattam. A báró például annyi cukrot hozott be, amennyit csak akart. Ennek persze megvoltak az árnyoldalai is. Az őrnagy úr ugyanis nem tudott betelni a cukorrágással, és még éjjel is hangosan morzsolta fogai között a kristálycukrot, valahogy úgy, mint ahogy a huszárlovak ropogtatják, hangos serrentéssel a zabot. A horkolást jobban bírtam, mert az engem inkább elaltatott, de ez a cukorzörej kezdett idegeimre menni. Hosszas rábeszélésre megette a napi adagját még lefekvés előtt.

Mivel ez a jólét tartósnak bizonyult, elhatároztam, hogy a táborbeli étkezési adagjaimat sógorjelöltemnek, Szuprics Gyurinak ajándékozom. Nagyon örült neki, és ő is szép súlygyarapodásba kezdett, akárcsak én. Két hét leforgása után olyan hirtelen híztam fel, hogy a bilgericsizmámat (amely eddig le akart esni a lábamról) alig tudtam felhúzni.
5. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 21:55
Ati
Hozzászólások: 160
Hazatérés

De sajnos, semmi se tart örökké, s különösen igaz ez a jó életre. Nemsokára visszakerültem a régi sátramba, méghozzá a legnagyobb tél idején, amikor a mínusz 16 fok hideg centiméteres dért varázsolt a fejünk felett lévő sátorlapra, nem beszélve a papírból készült jéghideg derékaljról...

Kora tavasszal csinálták meg a hős amerikaiak azt a viccet, hogy felsorakoztattak bennünket azzal, hogy bevagonírozunk, és megyünk haza. A bevagonírozás megtörtént, mindenki nekiesett a több napra kiosztott katonai élelemadagoknak. A szerencsésebbek és bizalmatlanabbak csak kb. kétnapi adagot ettek meg. Azért mondom, hogy szerencsésebbek, mert végül is ők jártak jól. Rövidesen leszállítottak bennünket a vagonokból, a kiosztott élelmiszeradagokat géppisztoly-fenyegés kíséretében lerakatták velünk, majd leöntötték benzinnel, és felgyújtották. Azután vissza a sátrakba, most már a csupasz földre feküdve, mert még a papír derékaljakat is elvették és elégették. Tiszti tábor ide, tiszti tábor oda, olyan huszár őrmesteri káromkodás vett erőt rajtunk, hogy magunk is elcsodálkoztunk, hogy honnan jutott ennyi zaftos kifejezés az eszünkbe.

Kora tavasszal aztán valóban bevagoníroztak bennünket, és a szerelvény megindult hazafelé. Mindenki jósolgatott, s azon töprenkedett, hogy vajon lehet-e hinni azoknak a francia kommunistáknak, akik egypárszor bejöttek a táborunkba, s arról győzködtek bennünket, hogy reánk szüksége lesz a pártnak, nyugodtan menjünk csak haza. Én azt mondtam bajtársaimnak, hogy részemről mindenképpen hazamegyek, mert személyesen akarom látni a helyzetet, és különben sem fog hazánkban a kommunizmus tovább tartani öt évnél. Erre aztán majdnem meglincseltek. Az egész vagon felzúdult, hogy egy ilyen értelmes tiszt, aki évfolyamában a kettőszázötvenkét felavatott közül kettes rangszámmal került ki, hogy lehet ilyen hülye.

Bár csak öt évig tartott volna.
4. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 21:54
Ati
Hozzászólások: 160
Ajánlott bejegyzések

Szálasira nem esküszünk

Másnap korán reggel indulás, és szegény nyíregyháziakat magukra hagytuk. Következő irányunk a Rakamaz—Tokaj tiszai átkelőhely volt, valószínű elképzelés, hogy a Tisza vonala lesz a védővonalunk.

A Tiszáig az út kb. 30-35 km volt, amit — beleszámítva az esetleges harcokat is — két napra terveztünk. Aztán valóban két nap lett belőle, mert az ezredet megállította Harkay ezredes úr kb. félúton egy tanyánál. Az egyik ház verandás szobájában ütötte fel harcálláspontját, majd elrendelte a tanya előtti térségen a zászlóaljak felsorakozását kettes vonalban. Középen az én II. zászlóaljam igen hosszú sorban, mindkét oldalamon (I. és III. zlj.) kicsinyke zászlóalj. Most szemmel látható volt, hogy tulajdonképpen az én II. zászlóaljam volt az ezred, a nehézfegyver századával (aknavetősök, páncéltörők, géppuskás század) a távbeszélőszakasszal és a zászlóaljtörzzsel.

Még ekkor sem sejtettem, mi oka lehet, hogy ilyen helyzetben, amikor bármely pillanatban ránk támadhatnak, akkor mi sorakozunk. Valószínűnek látszott, hogy az ezredparancsnok valamire kemény parancsot kaphatott. Ez be is igazolódott, amikor a parancsnokokat magához kérette. A téma: felesküdni Szálasira. Egyelőre csak összenéztünk, senki sem mert szólani.

Kinéztem az ablakon, és felmértem a zászlóaljam erejét, én is erősebbnek éreztem magamat, és így meg kellett szólalnom. Talán szó szerint írom le az itteni eseményeket, mert nagy horderejű volt a továbbiakban ennek jelentősége. „Ezredes úr, én nem esküszöm fel Szálasira, már csak azért sem, mert a Legfelsőbb Hadúrnak tett eskünket senki sem vonta vissza, legkevésbé pedig Horthy Miklós kormányzó úr. Két úrra nem lehet esküdni.” Harkay: „Az eskütételre kaptam parancsot, amit végre kell hajtani, ha másképp nem, akkor én írásban jelentem, hogy minden rendben folyt le.” „Rajtam kívül ezredes úr azt tesz, amit akar, de azt is jelzem előre, ha kimegy az ezred elé, az én zászlóaljam nem fog esküdni, mert hallgatást parancsolok nekik, amit egy emberként fognak végrehajtani.”

Közben míg a vita folyt, segítségemre jöttek az oroszok, egy aknagránát robbant a ház tetején. Rajtam kívül mindenki hasra vágta magát ezredparancsnokostul, de én már nagyon megszoktam az önuralmat az embereim előtt, pedig őszintén mondom, hogy nagyon féltem. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy két km-es távolságon belül vannak (mivel a 80 mm-es aknavetőjük csak két km-re tudott lőni), de valószínű, hogy egy megerősített felderítőegység lehet.

Aztán kimentünk az ezred elé, segédtisztemnek megparancsoltam, hogy a legénység engem figyeljen, ha én nem nyitom ki a számat, akkor ők se tegyék. Ezt nem kellett kétszer mondani, az ezredes úr olvasta az eskü szövegét, amire halotti csönd volt a válasz. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól, hogy egy ilyen jól összeforrt egység képét mutatták. Én életre-halálra megbíztam bennük, de ők is így voltak velem, ahogyan azt Barlafalun és más helyeken ki is mutatták. Tisztában voltak vele, hogy soha senkitől nem kívántam olyasmit, amit én magam is meg ne tennék.
3. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 21:52
Ati
Hozzászólások: 160
Grafenwöhr bombázása

Korán reggel keltem, és azokkal, akik szintén komolyan vették a röpcédula intelmét, kivonultunk a mintegy három kilométerre húzódó erdő szélére. Innen jól láthattuk a várost, és szükség esetén el is rejtőzhettünk a fák között. Volt ugyanis némi tapasztalatunk az amerikai bombázások természetéről, nevezetesen arról, hogy a bombázókat a vadászbombázók szokták követni, akik minden mozgásra lőnek, minden életet letarolnak.

Gyönyörű kora tavaszi idő volt, a ragyogó égboltról sütött ránk a nap. De nem sokáig élvezhettük a békés tavaszi kirándulóidőt. Vészjósló moraj zúgott fel a távoli magasságokban, és lassan az egész égboltot betöltötte a rengeteg óriásgép dübörgése. A szélcsendben megrezdültek a fák levelei. Az akkori idő leghatalmasabb bombázógépei közeledtek. Az 500 darab B52-es, ötvenes csoportokban egy nagy körbe rendeződött el a város fölött.

A támadás nyitányát a gyújtóhasábok ledobása jelentette. Ezüstösen csillogó hasábok zúdultak alá, mint valami furcsa záporeső. Nyomukban az egész város egyetlen égő pokollá változott. Majd a bombázócsoportok egymás után ledobták bombáikat.

Hanyatt fekve bámultam ezt a gyilkos poklot. A föld remegett, lángok csaptak fel a füsttömeget áttörve. Aztán vége lett, elvonultak. Nem tudom, hogy meddig tarthatott ez az egész borzalom, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Feltápászkodva bámultam a hirtelen megváltozott világot. Az egyik fa ágán egy selyemharisnyás női láb himbálózott...

Kábultan indultam vissza a romokban heverő városba. Pusztai Péter barátom sápadt arccal mesélte, hogy egy többemeletes házba menekült, és egy hosszú folyosón, egy kéménykiszögellés mellé bújva vészelte át a bombázást. A folyosó teljes hosszában a bombák okozta szélvihar süvített.

A városban majdnem mindenki hajléktalanul maradt, kivéve engem, mert az én lakásom csodálatos módon teljesen érintetlen maradt, s így továbbra is ágyban aludhattam.

Ezek után persze már ellátási zavarok is felléptek, hiszen minden raktár megsemmisült, élelem nem volt sehol. Ismét nekifogtunk a lovaink levágásához, s mindennapi élelmünkké lépett elő a lóból készült fasírozott. Nem is elégedetlenkedtünk, mert igazán ízletes volt. A lovak fogyatkozásán sem éreztem lelkiismeret-furdalást, mivel úgy gondoltam, hogy részünkről a világháború befejeződött.

Már csak az foglalkoztatott, hogy nyugati vagy keleti fogságba esünk-e majd.
2. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 21:51
Ati
Hozzászólások: 160
Fogolytáborok a szántóföldön

Egy közeli szántóföldre tereltek bennünket, ahol már német katonákkal is keveredtünk. A tüskésdrótot oldalozó géppisztolysortűz helyettesítette. Aki e „szögesdrót” közelébe került, azt minden figyelmeztetés nélkül agyonlőtték. Közel voltam a „kerítéshez”, és innen láttam, amint egypár méterre kívül tíz német egyenruhás katonát vonalban sorakoztattak, a cipőjüket levettették, és valamennyit géppisztollyal agyonlőtték. Nem voltak SS-ek, ezt meg sem nézték, mert a zubbonyukat nem vettették le. Hogy miért kellett viszont levetniük a bakancsaikat, azt még ma sem tudom megérteni. Talán ezeket vitték haza skalp helyett?

Egyébként ezen sem csodálkoznék ma már, ahogyan a későbbiekben megismertem őket. Természetesen se szálláshelyről, se élelmezésről nem esett szó. Hiszen a jóllakott embereknek szinte furcsa, ha valaki éhes. Mert a korábbi látványunk a Shermanok oszlopánál: egy harckocsi pékség friss kenyeret sütött, a másik a mosoda harckocsi, a harmadik a vasaló harckocsi, mert az ingnek a hátán három élet kellett vasalni, aztán jött a fürdő jármű, és hadd ne soroljam tovább. Persze itt azt láttuk, hogy néger volt a tüzéregység, úgy látszik, hogy nem akartak keveredni a fehérekkel, vagy inkább fordítva?

Ezt a nagy luxust látva úgy saccoltam, hogy ha egy orosz katona egy dollárba került naponta, akkor egy amerikai legalább száz dollárba kellett hogy kerüljön. Persze nekik az anyag volt a fölényük, ezért a legdrágábbnak az emberélet számított, míg az oroszoknál emberből volt a legtöbb, és így az volt a legolcsóbb.

Már nem tudom, melyik szántóföldi, körbelőtt táborban történt, csak annyit tudok, hogy tiszti tábor volt, és együtt voltunk még a német tisztekkel. Pár napot töltöttünk itt, de azért latrina az volt: egy ülőgerenda és egy háttámaszgerenda. A véletlen úgy hozta, hogy nekem sürgős volt a dolog, és nem készültem fel kellőképpen erre az eseményre. Szóval nem volt nálam semmi papír. Egyik oldalamon egy német százados, a másikon egy német főhadnagy erőlködött. Dolgom végeztével kezdtem spekulálni, hogy ugyan most mit csináljak. Végre támadt egy mentő ötletem. Bőségesen volt még márkánk, a zsoldunk maradékai, ötvenmárkásokban. Ezeket vettem elő, és egyenként meggyűrve, puhára dörzsőlve, nagy felhajtással használatba vettem a bankókat. Hadd üsse meg a guta a németeket. Már a negyediknél tartottam, amikor a villámló szemű százados „Krucifix Sakrament”-tel támadásra emelkedett. Jobbnak láttam futva menekülni...

Innen azután teherautókra raktak bennünket, úgy, hogy feltereltek a platóra, és a hátúlsó foglyokat puska- és géppisztolytussal verve megtömték a teherautót. Leülni és mozogni lehetetlen volt.

Szállítás közben egy városon áthaladva láttunk újságcímeket: „Hitler dead.” Ezután következett a hír, hogy május 8-án vége lett a háborúnak. Ez aztán érződött a bánásmódon is, mert mihelyt megszűnt a hadifogoly-kölcsönösség, már nem tartották be a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezményt sem: durvábbak lettek, s úgy bántak velünk, úgy tereltek bennünket egyik helyről a másikra, mint a cowboyok a marhákat. Itt meg kell jegyeznem, hogy a négerek emberibb módon viselkedtek, mint fehér honfitársaik.

Arra nagyon jól emlékszem, hogy Würzburg városának középpontjában, az állomás környékén volt egy pihenő, amin azt kell érteni, hogy kiszállhattunk a gépkocsikból, és pár percig nézegethettük a várost, és elintézhettük apró dolgainkat. A város a szó szoros értelmében derékig ért. Mintha az egész vidéket romokkal ültették volna tele. Egyetlen épületre emlékszem, a vasútállomásra. Emberi életnek, mozgásnak a nyomát sem láttuk, csupán gazdátlan kutyák és macskák szaladgáltak egyik romtól a másikig ennivalót keresve.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy áthajtottunk Frankfurt am Mainon, ami kissé Pestet és Budát juttatta az ember eszébe: a „budai” oldal volt az épebb, a „pesti” viszont egészen romos.
1. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-15 21:49
Ati
Hozzászólások: 160
Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép