Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Keresztény Magyarország Portál - Fórum - Joseph Ratzinger írásai - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek Zoltán napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Angyalka
Stróbl Alajos:  Assisi Szent Ferenc
Fórum

Oldalak: [1]
3. hozzászólás
Létrehozva: 2010-11-29 22:59
Ili
Hozzászólások: 728
2. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-24 12:57
Jakab
Hozzászólások: 171
Pál apostol megtérése

A harcoló és szenvedő ember

Részlet Joseph Ratzinger A remény forrásai (1997) című művéből


IX. Pius pápa a múlt században Péter és Pál apostol két hatalmas szobrát állíttatta fel a Szent Péter bazilikába felvezető lépcsősor alján jobbról és balról. Mindegyik könnyen felismerhető a kezében tartott szimbolikus tárgyról: Péter a kulcsokról, Pál pedig kardról. Aki a kereszténység történetét nem ismeri és meglátja a népek apostolának robusztus alakját, abban könnyen az a vélemény alakulhat ki, hogy egy nagy hadvezérről van szó, egy harcosról, aki kardjával történelmet csinált és népeket igázott le. Tehát egy volna azon sokak közül, akik mások vére árán szereztek maguknak dicsőséget és nagy gazdagságot. A keresztény ember azonban tudja, hogy e férfi kezében a kard ennek pontosan az ellenkezőjét jelenti: ez volt kivégzésének eszköze. Őt, mint római polgárt nem lehetett keresztre feszíteni, mint Pétert. Kard által halt meg. De még ha ez „előkelőbb” kivégzési módnak számított is, ő a világtörténelemben akkor is az erőszak áldozatai és nem annak elkövetői közé tartozik.

Aki Pál leveleinek olvasásába mélyed, hogy azokban az apostolnak valamiféle rejtett önéletrajzára bukkanjon, az csakhamar belátja, hogy a kard, mint szimbolikus tárgy, mint vértanúhalált okozó szerszám, Szent Pál életének nem csupán utolsó perceiről sejtet meg valamit. A kard méltán jelképezheti az életét is: „A jó harcot megharcoltam”, mondja röviddel halála előtt kedvenc tanítványának, Timóteusnak (2 Tim 4,7) életútjára visszatekintve. Ilyenféle megnyilatkozásaiból kiindulva Pált szívesen ábrázolták harcosként, a tettek embereként, sőt erőszakos alkatként is. Az, aki csak felszínesen fut végig az életén, mindezt helytállónak tarthatja. Négy nagy térítő útja során bejárta az akkor ismert világ igen jelentős részét és ezzel valóban a népek tanítójává lett, aki Jézus Krisztus Evangéliumát a „föld határáig” vitte el. A megalapított közösségeket hozzájuk intézett leveleinek intelmeivel és buzdításaival tartotta össze; ezekkel az írásokkal segítette elő továbbfejlődésüket és szilárdította meg szervezeteiket.

Nagy hévvel szállt vitába ellenfeleivel, akikben nem volt hiány. Minden rendelkezésére álló eszközt felhasznált annak érdekében, hogy az igehirdetés rá háruló kötelezettségének (1 Kor 9,16) a lehető leghatékonyabban eleget tudjon tenni. Ezért többnyire a nagy aktivistaként, a lelkipásztorkodás és a misszió új stratégiáit kidolgozók patrónusaként állítják elénk.

Mindez igaz ugyan, de mégsem a teljes valósága Pálnak, sőt hozzátehetjük, hogy aki őt csak így látja, egyéniségének épp a legsajátosabb vonásait nem veszi észre. Először is biztosnak kell vennünk, hogy Szent Pál harca nem egy karrierista, hatalomra törő férfi s főleg nem egy uralkodó és hódító harca volt. Oly módon volt harc, ahogyan a harcot Avilai Nagy Szent Teréz jellemzi. Azt a kijelentését, hogy „Isten a bátor lelkeket akarja és szereti”, Teréz a következőképpen világítja meg: „Az első, amit az Úr az ő barátaival művel, amikor azok elgyengülnek, abból áll, hogy bátorságot önt beléjük és megszabadítja őket a szenvedéstől való félelmüktől.” Nekem ezzel kapcsolatban Theodor Haeckernek egy bizonyára elfogult és kicsit igazságtalan megjegyzése jut eszembe, melyet a háború alatt írt be a naplójába. Ez mindenesetre segíthet nekünk abban, hogy megértsük, miről is van itt szó. Ez a bizonyos mondat így hangzik: „Olykor úgy tűnik nekem, mintha a Vatikánban teljesen megfeledkeztek volna arról, hogy Péter nemcsak Róma püspöke ..., hanem vértanú is volt.”

Szent Pál harca egy vértanú harca volt kezdettől fogva. Pontosabban mondva: életútja kezdetén még az üldözőkhöz tartozott, és az erőszak alkalmazását szorgalmazta a keresztényekkel szemben. Megtérése pillanatától fogva a megfeszített Krisztus híveként az Ő útját választotta. Nem volt diplomata; ahol a diplomácia módszereivel próbálkozott, nem sok sikert ért el. Nem volt más fegyvere, mint Jézus Krisztus üzenete és az ezért az üzenetért a saját életét is kockára tevő bátorsága. Már a filip-piekhez írt levélben arról beszél, hogy az ő vérét nemsokára kiontják áldozatul. Élete alkonyán, a Timóteusnak írt második levelében (2 Tim 4,6) közölt utolsó üzenetében ez a megfogalmazás még egyszer visszatér. Pál kész volt kitenni magát a bántalmaknak is; ez volt az ő tulajdonképpeni erőssége. Önmagát sem kímélte és nem próbált meg kitérni a kellemetlenségek és veszedelmek elől, még kevésbé akart szép és kellemes életet kialakítani magának.

Az ellenkezője volt a helyzet. Éppen az a körülmény, hogy felvette a harcot, nem kímélte magát, állta az ütéseket és kész volt önmagát is feláldozni az evangéliumért, tette őt hitelessé és segítette elő az Egyház kiépülését: „Én örömest hozok áldozatot, sőt magamat is teljesen feláldozom lelketekért.” Ez a korinthusiaknak írt második levélben szereplő mondat (12,5) ennek az embernek a legbensőbb lényére világít rá. Pál nem volt azon a véleményen, hogy a lelkipásztorkodás fő feladata a bosszúságok elkerülése, és nem vélekedett úgy, hogy egy apostolnak mindenek előtt jó sajtója kell, hogy legyen. Nem, nem! Az alvó lelkiismeretet akarta felrázni, még ha ez az életébe is került.

Leveleiből tudjuk, hogy minden más lehetett, csak nagy szónok nem. Mózeshez és Jeremiáshoz hasonlóan neki sem volt szónoki tehetsége. A két nagy próféta Isten előtt azzal védekezett, hogy szónoki adottság hiányában teljesen alkalmatlan a tervbe vett küldetésre. „Fellépése erőtlen, beszéde meg gyatra”, mondták róla ellenfelei (2 Kor 10,10). Galáciai missziójának kezdetéről pedig ő maga mondta: „Hiszen tudjátok, hogy először beteg testtel hirdettem nektek az evangéliumot.” (Gal 4,13) Szent Pál nem csillogó retorikával és agyafúrt módszerek alkalmazásával hatott az emberekre, hanem azzal, hogy ő maga állt ki üzenete mellett és kockára tette érte az életét is. Az Egyház ma is csak oly mértékben tudja meggyőzni az embereket, amilyen mértékben igehirdetői sem riadnak vissza a sérelmek és bántalmak elszenvedésétől.

Ahol nincs meg a készség a szenvedések vállalására, ott hiányzik a hitelességnek az Egyház számára is nélkülözhetetlen bizonyítéka. Az Egyház harca mindig csak azoknak a harca lehet, akik önmagukat áldozzák fel, akár vérüket ontva is: a vértanúk harca.



A Szent Pál kezében látható kardnak, azon kívül, hogy kivégzésének módját jelzi, természetesen még egy másik jelentést is tulajdoníthatunk: a kard a Szentírásban Isten Igéjének is jelképe, mely „eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb ..., megítéli a szív gondolatait és érzéseit”. (Zsid 4,12) Ezt a kardot forgatta Szent Pál. Ezzel hódította meg az embereket. A „kard” itt végül is egyszerűen az igazság hatalmának a jelképe, mely hatalom egészen sajátos természetű. Az igazság okozhat fájdalmat is, sebet is ejthet – ebben áll kard-természete.

Mivel a hazugságban élt, vagy egyszerűen az igazság mellett közömbösen elnyargaló élet gyakran kényelmesebbnek tűnik, mint az igazságigényes élet, sok embert dühít az igazság; ezért akarják azt gúzsba kötni, elnyomni vagy kitérni előle. Melyikünk tagadhatná, hogy őt már többször is bosszantotta az igazság – az őrá vonatkozó igazság, meg az, amelyik megmondja, mit tegyünk és mit ne tegyünk? Ki állíthatja közülünk, hogy még sohasem próbált meg ellopakodni az igazság mellett, vagy nem akarta azt egy kicsit átgyúrni, hogy ne legyen olyan fájdítóan sarkos? Szent Pál – az igazság embere lévén – sokszor kellemetlen volt. Aki egészen az igazságnak kötelezi el magát és nincs más fegyvere, de nem is akar magának más feladatot annak hirdetésén kívül, az ugyan nem szükségképpen lesz gyilkosság áldozata, de mindenesetre a vértanúság közvetlen közelébe kerül. Szenvedő emberré lesz. Igazságot hirdetni anélkül, hogy fanatikussá és önfejűvé válna az ember – hát igen, ez lenne a nagy feladat!

Meglehet, hogy olykor, a vitában felhevülve, már közel járt a fanatizmushoz. Fanatikus azonban semmiképpen nem volt. A csupa jóságot sugárzó sorok, melyeket valamennyi levelében – de talán leginkább a filippieknek írt levélben – megtalálunk, mutatják meg valódi jellemét. Azért tudott a fanatizmustól mentes maradni, mert nem a maga nevében beszélt, hanem valaki másnak az ajándékát vitte az embereknek: Krisztus igazságát, aki meghalt azért, és aki haláláig szeretett. Úgy hiszem, ebben is korrigálnunk kell egy kicsit a Pálról kialakult képünket. Nála a harcias hangvételű szövegrészek vannak túlzott mértékben jelen az emlékezetünkben. Itt ismét olyasvalami érvényesül, mint Mózesnél: Mózest mint a szarvat viselőt, a hajthatatlant, a haragvót látjuk. A Számok könyve viszont azt mondja róla: Mózes volt a legalázatosabb az emberek között (12,3).

Aki Szent Pál összes levelét elolvassa, rá fog találni a szelíd Pálra. Mondottuk az előbb, hogy sikere a szenvedés vállalásának készségével függ össze. Ehhez hozzá kell tehát tennünk, hogy a szenvedés és az igazság egymáshoz tartozik. Pál ellen azért fenekedtek, mert az igazság embere volt. Tanításával és életével azért alkothatott maradandót, mert az igazságot szolgálta és miatta szenvedett. A szenvedés szükséges hitelesítése az igazságnak, de csakis az igazság adhat értelmet a szenvedésnek.

A keresztény hagyomány kezdettől fogva egymástól elválaszthatatlannak tartotta Pétert és Pált. Ők együtt a teljes evangéliumot képviselik. A testvériség szónak pusztán emberi alapon azonban keserű íze van. Hogy az emberek között miképpen nyilvánul meg, az a vallásokon keresztül, ilyen testvérpárokban mutatkozik meg. Péter és Pál, akik egymástól emberileg annyira különbözők voltak és igazán nem minden konfliktustól mentesen állnak egymás mellett, egy új város alapítóiként jelennek meg, a testvériség új és igazi módjának megtestesítőiként, ami Jézus Krisztus evangéliuma által vált lehetővé. Nem a hódítók kardja menti meg a világot, hanem csakis a szenvedőké. Csak Krisztus követése vezet el az új testvériséghez, az új városhoz. Ezt mondja nekünk az a testvérpár, amely Róma két nagy bazilikájának közvetítésével szól hozzánk.
1. hozzászólás
Létrehozva: 2010-01-24 12:55
Jakab
Hozzászólások: 171
Részletek Joseph Ratzinger műveiből.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép