Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Keresztény Magyarország Portál - Fórum - Hívom a családokat - Bíró László püspök családlevelei 2007 - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek Szilárda napja
5 felhasználó online
0 tag, 5 vendég



Képek a galériából

Babba Mária Cs. Á.
Topor Márta:  A gyönyörű kert
Fórum

Oldalak: [1]
14. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 20:34
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127

13. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 20:25
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

Decemberben, Szent Erzsébet évében


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének decemberi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

December: Szent Erzsébet tanúsítja, a szeretet soha el nem múlik.
Szent Erzsébet életéből nem hiányzott a gyász sem. Gyermekként elvesztette anyját, akit évek óta nem látott, néhány évi boldog házasság után odaveszett a Szentföldért harcolva férje. Mindenki fél, hogy elveszíti azt, akit szeret, a szüleit, házastársát, gyermekeit, barátait. Akit igazán szeretünk, azt nem veszíthetjük el. Ha a szeretet az őszinte önelajándékozáson alapul, akkor nem visszavonható és nem szűnik meg akár távolság, akár idő választ el a szeretett lénytől. Isten szeretete irántunk megelőző szeretet, nem tőlünk függ. A házastárs iránti szeretet nem függ az idő múlásától, a társunk testi-lelki változásaitól, mert örök.

A krónikák beszámolnak arról, hogy amikor Lajos őrgróf halálhírét meghozták, Szent Erzsébet fájdalma olyan mély volt, hogy az udvarban attól tartottak, megőrül. Sírva-zokogva borult a koporsóra, nem akart elszakadni halott férjétől. Tudjuk azonban, hogy elméje nem borult el, és noha sejthette, hogy élete mostantól nehezebb lesz, hogy szenvedések várják, derűsen, nagylelkűen folytatta életét, önmaga elajándékozását. Mi volt a titka? Az, hogy tudta, a mennyei Atyánál neki is elkészített helye van, ott minden szerettével találkozni fog. Az örökkévalóság, a szentek közössége ugyanis nem névtelen tömeg, van benne hely bőségesen. Isten mindannyiunkat személy szerint szereti és hazavárja. Szeretetünk az előttünk odakerülők iránt nem szűnik meg, csak átalakul, más formájúvá válik. Egymásnak ajándékozhatunk imát, felajánlhatjuk értük fájdalmainkat, nehézségeinkben kérhetjük közbenjárásukat. "Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!" (Róm 8.15)

Az elhunytak nem a személytelenségbe távoznak, személy szerint kerülnek helyükre az öröklétben. Számon tartjuk-e az ősöket, ismerjük-e nagy-, déd-, ükszülőink életének főbb eseményeit, életük és haláluk körülményeit? Mit tanulhatunk tőlük?

Tanuljunk meg a szentektől felfelé nézni! Ők mindig az odafönt valókat keresték (vö. Kol 3,1). Szent László hermájának nem lehet a szemébe nézni, mert mindig a horizont fölé tekint, a művész így érzékeltette léte irányultságát. A tizennyolc éve meggörnyedt asszonyt Jézus érintése képessé tette a felegyenesedésre, hogy ezentúl ne lefelé nézzen, hanem felfelé (vö. Lk 13, 10-13)

Hogyan éltétek meg valamelyik családtagotok halálát? Tudtátok-e "a porba hajolva is áldani" az Urat? Idézzetek fel olyan eseményeket életetekből, amikor nehéz helyzetekben erőt nyertetek a felfelé tekintésből?

Szent Erzsébet minden megpróbáltatása közben is tudott fölfelé nézni. Amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk, nem lefelé nézünk, múltbéli alakokkal foglalkozunk, azon szomorkodunk, ami elmúlt, nem azt mérlegeljük, hogy milyen hiányt jelent az eltávozásuk, hanem előre tekintünk, arra az útra, amely minket is hazavezet, fölfelé, a szentek társaságába. Ezen az úton segíthetnek előre az előttünk járók, de a döntő lépéseket magunknak kell megtennünk. Rilke mondta, hogy mindenki a maga halálát halja meg. Isten-kapcsolatunkon múlik, hogy halálunkat hazatérésnek, vagy a végnek, az értelmetlen semmibe zuhanásnak, minden jó lezárásának gondoljuk. Az evangéliumi gazdag ifjú is ott hibázta el, hogy nem tudott előre tekinteni, csak azt a gazdagságot látta, ami ott és akkor az övé volt, csak lefelé nézett. "Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek...!" (Mt 6,33)

Az Isten országában pedig az emberek másokért élnek és maguknak halnak meg. Gyakran találkozunk tisztességben megöregedett emberekkel, akik úgy gondolják, hogy életük folyamán már eleget küszködtek, dolgoztak, fáradtak másokért, most már itt az ideje, hogy a halálig tartó néhány évben minden jót és szépet maguknak tartsanak fenn. Az ilyen emberek azonban mindig elégedetlenek, sohasem érzik boldognak magukat. Valami mindig hiányzik, lehetne több, jobb, szebb; félnek a betegségtől, a haláltól. A kiegyensúlyozott öregek azon buzgólkodnak, hogyan adhatnának magukból még többet gyerekeiknek, unokáiknak, a szomszédoknak, vagy a közösségnek. Egy nagyapa súlyos, fájdalmas betegségben szenvedett, családja otthon ápolta. Nehezére esett már a beszéd is, de a körülötte serénykedőkre mindig meleg, szeretettel teli mosollyal nézett. Amikor megkérdezték, hogyan tud ilyen állapotban mosolyogni, azt válaszolta: most már nincs semmim, csak ezt tudom nektek adni.

Idézzetek fel családotokban, ismeretségi körötökben boldog, kiegyensúlyozott öregeket! Hogyan élték meg házastársuk, vagy gyermekük elvesztését?

Az Advent is szeretne segíteni minket a jövőbe tekintésben. Oly szép a szentmise fohásza: "Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, míg el nem jössz." Ebben a fohászban merjük kimondani a szüntelen meghalás tényét, mert hittel valljuk, hogy feltámadunk és várjuk, hogy Ő meghívja az itt élőket, örömteli együttlétre, asztalközösségre a Szentháromsággal és az összes szentekkel.

Az Advent nem csupán Jézuska-várás, hanem a végső időkre való tekintés is. Hogyan viszonyulunk az örökkévalósághoz?

Hívom a családokat arra a felfelé tekintésre, amely a jelen életet is széppé teszi!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
12. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 20:22
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

Novemberben, Szent Erzsébet évében


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének novemberi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

November: Szent Erzsébet tovább élő szent.
Szent Erzsébet szentté avatási eljárása röviddel halála után megkezdődött. Kortársai szentnek látták, megtapasztalták, milyen hatással van környezetére egy szent. Az életszentség nem a formális vallásosság, nem maximalizmus, nem idealizmus, nem morális teljesítmény, hanem út: tudatos, felelős döntés a mindennapi megtérés mellett: ott, ahol vagyunk, azok között az emberek között élni az evangélium szerint. Ha a döntés végleges, - márpedig annak kell lennie, - akkor nem veszti érvényét a halállal.

Szent Erzsébetet már életében szentnek tartották, ezt bizonyítják a kortársak beszámolói, tanúvallomásai. Ha a 21. században élne, bizonyára megkeresnék az újságírók, hiszen a kor uralkodócsaládjainak szokásaitól eltérő viselkedése "hír-értékű" szenzáció lenne. Vajon mit válaszolna arra a kérdésre, hogy mikor és milyen hatásra döntötte el, hogy a szentségre törekszik? Hol, hogyan keresi útját az életszentség felé?

Az életszentség a mai időkben kivesző, titokzatos és érthetetlen, szinte ellenséges szó. Titokzatos, mert megmozgat bennünk valamit, ami fölöttünk van, ami rajtunk kívül van, ami több, mint mi, ami több, mint ez a világ; és éppen ezért véljük érthetetlennek, sőt ellenségesnek. Pedig az életszentség kapcsolatot létesít az élet és a szentség között, egyesíti az ember világát Isten világával. Segíti az embert fölemelkedni a hétköznapok világa fölé, és közelebb viszi Isten világához. "Mit jelent az életszentség? Azt az életet, amely olyan, mint Isten élete. Amikor ugyanis Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, azt akarta, hogy olyanok legyünk, mint ő." (Seregély István)

Mai életünk tele van rohanással, idegeskedéssel; állandóan küzdünk valamilyen nehézséggel, sok a dolgunk, kevés idő jut mindenre. Ne feledjük azonban, hogy "napi munkánk igen fontos eleme a lelkiéletnek. De hogy a keresztény ember munkája valóban megszentelő legyen, nem elég csak az akarat belső, egyéni erőfeszítésével felajánlania Istennek, hanem arra kell törekednie, hogy beleépítse a világ rendjéért és békéjéért folytatott keresztény küzdelem egészébe. ... Az életszentség nem jelent, soha nem is jelentett puszta menekülést a felelősség, s az ember alapvető feladatában való részvétel elöl. A feladat pedig: igaz és alkotó életet élni embertársai közösségében." (Thomas Merton)

Mondjatok példát ismeretségi körötökből a szentség felé törekvő emberekre! Mi különbözteti meg az igazi szentet, a szenteskedőtől? Miért nehéz az álszent emberrel együttműködni? Mi akadályoz az életszentség felé vezető utadon a polgári életben? Hogyan lehet életszentségre törekedni olyan környezetben, ahol Istent nem ismerik, tagadják, esetleg káromolják?

A bizánci rítusú házasságkötési szertartásnak két, az életszentségre utaló mozzanata van. Az egyik mintha azt sugallná, hogy a házasság szentsége föltételezi az életszentséget. Ott áll az ifjú pár az esküvői oltár előtt, tele az egymásra találás örömével és az indulás szorongásával. Vajon képes leszek-e egy életen át tenni, amire vállalkozom? És a szertartás mintha bíztatóan azt mondaná: ne félj. Felsorolja a bibliai szentek sokaságát: ezek az emberek mind szép házasságban éltek, mert szentek voltak. Ha törekszel a szentségre te is képes leszel rá. A szertartás másik mozzanata az ifjú pár megkoronázása. Mintegy előre vetíti a végső beteljesedést � a szentek koronáját; arra utal, hogy a házasság a megszentelődés lehetőségét, távlatát ajándékozza nekünk.

Mit is jelent szentnek lenni? Egyedül az Isten szent. Az ember annyiban szent, amennyiben átadja magát az egyedül szent Istennek, amennyiben életén átragyog az Isten szentsége. Egyik kortársunk így fogalmaz: szent az, akivel ha találkozunk semmi kételyed, hogy van Isten. Thomas Merton az Élet és életszentség c. könyvében tovább folytatja a gondolatot: a szentség az emberrel szolidáris Isten élete bennünk. És itt már közel kerülünk a házassághoz. A szentség képessé tesz bennünket a szolgálatra, vagyis arra, hogy egymásra figyeljünk, amint Szent Pál fogalmaz: Hordozzátok egymás terhét...! (Gal 6,2) Tehát a házasság egyszerre feltételezi és nekünk ajándékozza az életszentséget.

Kentenich atya, a Schönstatt megalapítója, mondja, hogy a házasélet az életszentség elsőrangú iskolája, hiszen a házasságban mindkét fél számára a másik java a legfontosabb, mindketten állandóan küzdenek a másik szerelméért. A hétköznapok sok alkalmat nyújtanak erre. Amikor személyiségünkben őszintén elajándékozzuk egymásnak magunkat, akkor az életszentség felé vezető útra léptünk.

A mai individualista világban vannak, akik úgy vélik, boldogulnak ők magukban is. Nem kívánnak osztatlan szívvel másokért élni és nincs szükségük mások szerető gondoskodására sem. A múltkor büszkén mondta egy fiatal, eljegyzésére készülő lány: én nem igénylem, hogy a jövendőbelim nekem ajándékozza magát, én sem akarom magamat teljesen elajándékozni, mindketten tiszteletben fogjuk tartani a másik saját privát-szféráját. Arra azonban nem gondolt, hogy a részleges önátadás csak részleges boldogságot adhat, aki nem törekszik a teljességre, az óhatatlanul megreked a fejlődésben: az érzelmek elsekélyesednek, a vonzalom lankad, a szerelem elhidegül. Aki így gondolkozik, az nehezen érti meg a kisszerű földi tülekedéstől, a kérészéletű örömök hajszolásától elszakadni akaró szent felkiáltását: ad maiorem natus sum! (nagyobb dolgokra születtem!)

Hogyan tudsz házastársaddal együtt haladni az életszentség felé? Milyen támaszt jelentetek gyermekeiteknek az életszentség felé való indulásában? A vallási élet milyen tettei segítettek benneteket az életszentség útján?

Szent Erzsébet a 21. századi újságírónak valószínűleg azt mondaná, hogy ő nem tett mást, csak a szívére hallgatott, ott pedig szeretet lakott. Szeretet volt életeleme, már kisgyermek korától kezdve belső indíttatás nyomán szeretett. Döntése csupán annyi volt, hogy minden nap, a nap minden órájában követi a szíve szavát. Megértette, hogy "szeretet az Isten, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad, és Isten őbenne" (1Jn 4,16). Így törekedett az életszentségre.

A Teremtő az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, tehát minden ember szívében ott lakik a szeretet. "Hiszen a parancs: ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, a másét ne kívánd, s ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetőződik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. A szeretet nem tesz rosszat az embertársnak." (Róm 9-10) "Így tehát minden Krisztus-hívő meghívást kap az életszentségre és saját állapotának tökéletességére, s ezeket köteles is elérni. Valamennyien ügyeljenek tehát arra, hogy jól irányítsák törekvésüket, nehogy a világ dolgainak használata és a gazdagsághoz való ragaszkodás - mely ellenkezik az evangéliumi szegénység szellemével - megakadályozza őket a tökéletes szeretet elérésében." (LG 42) Tegyünk tanúságot ott, ahol élünk, a családban, az iskolában, munkahelyünkön a bennünk lakó szeretetről! Ezzel lépünk az életszentség útjára.

"Aki hisz Krisztusban, Isten gyermekévé válik. Ez a gyermekké fogadás átalakítja és megadja neki, hogy Krisztus példáját kövesse; képessé teszi arra, hogy helyesen cselekedjék, és a jót tegye. A tanítvány Megváltójával egyesülve eléri a szeretet tökéletességét, az életszentséget. A kegyelemben megérett erkölcsi élet örök életbe, a mennyország dicsőségébe torkollik." (KEK1709)

Hívom a családokat, legyenek az életszentség iskoláivá, döntsenek újra meg újra a még nagyobb, még tökéletesebb szeretet, vagyis Isten mellett!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
11. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 20:20
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

Októberben, Szent Erzsébet évében

Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének októberi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

Október: Szent Erzsébet átlátszó tisztasága és termékeny anyasága.
Szent Erzsébet önként, teljes természetességgel volt tiszta, nem a kényszer és előírások hatására. Ugyanilyen természetességgel vállalta gyermekeit. A tisztaság nem az önmegtartóztatás erénye, hanem az én-en való uralkodás eszköze. Az a sok nem, amelyre az Egyház anyai gondoskodással ösztönöz bennünket, valójában igen az életre, igen az örömre. Így élheti meg a személy saját összes dimenzióját: az apaságot, az anyaságot, a tiszta és termékeny életet.

Ha az embereket megkérdeznénk: mit jelent számukra a tisztaság, valószínűleg változatos válaszokat kapnánk. A magyar nyelvben ennek a szónak sok jelentése van, beszélünk tiszta időről, tiszta ruháról, tiszta vízről, de mondjuk azt is, hogy valaki tiszta őrült, tisztára megbolondult, vagy éppen tisztára belebolondult valakibe. Kicsit ritkábban van szó a tiszta emberről, talán, mert nehéz megmondani, mit is jelent az ember tisztasága. Ha pedig azt kérdeznénk, hogy fontosnak, értékesnek tartják-e a tisztaságot, akkor bizonyára a nagy többség igenlő választ adna. Csak akkor bizonytalanodnának el, amikor az erkölcsi tisztaság kerülne szóba, különösen a "tisztán élni, tisztán szeretni" elve, ezt ugyanis a széles társadalom nem tekinti értéknek sem a házasságra készülve, sem a házasságban, sem pedig azok esetében, akik nem házasságban élnek. Ebben az értelemben a tisztaság már régóta a "lekacagott" szavak közé tartozik, sőt a tisztátalanság dicsekvés tárgya, különböző formái védettek, ajánlottak. "Fecseg a felszín, hallgat a mély", a költőnek ez az állítása a tisztaságra vonatkoztatva is igaz: Míg a felszínen harsány módon van jelen a tisztátalanság, a hallgató mélyben találkozunk fiatalokkal, akik derűs nagyvonalúsággal, tiszta élettel készülnek állapotbeli hivatásukra, találkozunk jegyespárokkal, akik az ősi elvet vallva állnak oltár elé: "tisztán az oltárig, hűségesen a sírig." Találkozunk a tisztaság hűségében megélt házasságokkal, ragyogó tisztaságot sugárzó szerzetesi és papi életekkel.

Mit jelent a te számodra a tisztaság? Idézzetek fel példákat a tisztán megélt életállapotokra! Miért ódzkodik a mai ember a tisztaságtól?

A tisztaság nem csak "lekacagott", hanem félreértett szó is. Ahol nem becsülik a tisztaságot, ott kevés becsülete van az elkötelezett életnek, legyen az bármilyen életállapot, házasság, szerzetesség vagy papság. Ami ugyanis tiszta, az annak is látszik, ami. Tisztaság szavunk a teljességet, az épséget jelenti. Ha a víz tiszta, akkor az teljességgel víz, nincs benne semmi egészségre ártalmas. Ha a jegyespár tisztán készül a házasságra, akkor párkapcsolatuk ép, egészségesen formálódik, vagyis kapcsolatuk arányosan alakul testi, lelki, szellemi síkon. A tisztaság "lelki erőt jelent, amely képes arra, hogy megvédje a szerelmet a féktelen önzés és gyönyörkeresés veszedelmeitől, és előre lendítse a maga beteljesedése felé," (FC 33) olyan erény, amely kiteljesíti a személy nemiségét és megvédelmezi azt minden meghamisítástól és leszűkítéstől. Így ad alapot a tisztaság az elkötelezettségre.

A fentiek fényében világos, hogy olyan tisztaságra nevelésre van szükség, amely az emberi személy növekedését célozza, vagyis a szeretet és az önátadás felé megnyíló szabadságra irányul. Ez az igény manapság egyre nyilvánvalóbb és nem halogatható, hiszen a szexualitás számos leszűkített értelmezésmódjával kell szembenéznünk. Ez a nevelés elsősorban a család feladata, a szülők alapvető joga és kötelessége. Fontos, hogy világosan és derűsen szóljunk a tisztaság erényéről, hogy megteremtsük a tisztaság elfogadásának társadalmi, érzelmi és lelki feltételeit. És végül, hogy örömteli tanúságtételek hangozzanak el. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az imádsághoz forduljunk annak tudatában, hogy a tisztaság erénye nem csupán személyes erőfeszítésünk gyümölcse, hanem Isten ajándéka, amit bizalommal és alázattal kérnünk kell. (vö. KEK 2337-2350)

Ahogy lakásunk rendje, tisztasága nem önmagáért a tisztaságért, a rendért van, hanem azért, hogy mindenki jól érezhesse magát odahaza, ugyanígy a begyakorolt házastársi tisztaság sem önmagáért van, hanem azért, hogy mind szabadabban tudjunk szerető férj és feleség lenni, és mindinkább kiteljesedhessünk a boldog szülői hivatásban, tiszta, derűs, szabad otthont ajándékozva gyermekeinknek. Szent Erzsébet példája is erről tanúskodik. Tisztán megélt gyermekkora és fiatalsága tette őt boldog feleséggé, szerető édesanyává és Isten akaratát elfogadó özveggyé. Ő magától értődő természetességgel volt tiszta, nem is tudott más lenni, hiszen már kis gyermek korában megérintette a legtisztább szeretet, Isten szeretete. Isten iránti viszont-szeretetének eszköze volt tisztasága, és mert nagyon szeretett, nem is lehetett más, csak nagyon tiszta. Példája azt is mutatja, hogy a tisztaság nem életellenes, életidegen, a másik nemet megvető, egysíkú magatartás, hanem az élethez, kiteljesedéshez, boldogsághoz vezető út. Úgy lett boldog feleséggé, majd édesanyává, békességet sugárzó özveggyé, hogy tisztaságában sohasem ingott meg.

Kitől hallottatok beszélni a tisztaságról, hogyan emlékeztek rá? Ti magatok családotokban szóba hoztátok-e ezt a témát, hogyan? Hogyan sikerült érzékeltetni gyermekeitek számára, hogy a tisztaság megélése által semmiről nem maradnak le? Milyen helyet foglal el az értékek hierarchiájában a tisztaság?

A tisztaság és termékenység összetartozó fogalmak. Ahol az életállapot megélését a tisztaság kíséri, ott megjelenik az élet, - lelki és testi értelemben egyaránt, - a házaspár édesanyává és édesapává lesz; a pap pedig atyává, a szerzetesnő tisztelendő anyává válik a hagyományos egyházi szóhasználat szerint. Mostanában ritkán emlegetjük a tisztaságot, mint az élet és egészségvédelem hatékony eszközét. A szakirodalomban kialakult a "reproduktív egészségvédelem" fogalma, de sajnos nem a tisztaságra segít, hanem az élettel való visszaélés fedőnevévé lett. Szomorú statisztikai adatok bizonyítják, mind a tisztaság elleni tettek, mind pedig a fogamzásgátló szerek és eszközök elterjedése milyen sok kárt okoz (születési rendellenességek, magzati betegségek, fokozódó számú meddőség, magzat- és csecsemőhalandóság, abortusz). Ez a tény is mutatja, hogy az Egyház látszólagos konzervativizmusa mennyire a jövőre irányul.

Házasságban élve, házasságra készülve törekedjünk a tisztaságra! A tisztán megélt kapcsolatban természetes a hűség, a holtig tartó, egymás iránti elkötelezettség, az egymásra figyelés. Az Egyház törvényeivel védve a szexualitást, biztosítani akarja a személyességet, azt, hogy ne idegen tárgyra bízzuk a másikra figyelést. A termékeny időszakokban való önmegtartóztatásra buzdítva frissen tartja a szerelemet, segít megőrizni a kommunikáció egyéb formáit, vagyis abban segít, "hogy mindenki szentségben és tisztaságban tudjon élni feleségével" (1Thessz 4,4)

Milyen tényezők segíthetik, vagy tehetik nehézzé a tisztaság megőrzését a házasságban? Találkoztál-e már tisztaságról szóló tanúságtétellel, neked sikerült-e már bátorítóan szólni a tisztaságról és hogyan?

Hívom a családokat és a házasságra készülőket, legyenek következetes tanúi a tisztaságnak!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
10. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 20:17
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

Szeptemberben, Szent Erzsébet évében

Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének szeptemberi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

Szeptember: Szent Erzsébet a kommunikáló ember. Szent Erzsébet öt éves korában hagyta el a szülői házat, anyját többé nem látta, de kapcsolatban maradt vele, pedig az akkori kommunikációs lehetőségek nem voltak a maiakhoz hasonlíthatók. Mikor évek múlva haláláról értesült, ez mélyen megrázta. Társadalmunkban, amely a tömegkommunikáció és a - valóságossal szemben - a virtuális győzelmének társadalma, a "másik" egy mind jobban értelmét vesztő fogalom. Minél tolakodóbb és kifinomultabb a kommunikáció, annál jobban felmagasztosul a minden kapcsolatától megfosztott ember. A másik nélküli én a másikat bosszantó akadálynak, esetleg ellenségnek tekinti. A humánum eltörlődik. Istennel való kapcsolatunkat az emberekkel való kapcsolatunk alapozza meg.

Az utcán két ember találkozik: "Jónapot, hogy vagy?" - szól az egyik. "Kívánok, és te?" - válaszol a másik. Akárhogy folytatódik a társalgás, nem foglalkoznak sem egymás hogylétével, sem azzal, hogy milyen a napjuk. Mindketten csupán önmagukkal vannak elfoglalva, unottan hallgatják egymást, hiszen mindkettőjüket csak a saját dolga érdekli. Ha netán az egyik panaszkodna, a másik sok esetben kárörömmel hallgatná: "jó, hogy nem velem történt!" Ha meg a másik valami jóról számolna be, megjelenne az irigység: "miért pont vele?" Együttérzés? Segíteni akarás? Ugyan, mindenkinek meg van a maga baja. Különben is, mi lenne velünk, ha mindenkinek a gondjával törődnénk!

Napjainkban az emberi kapcsolatok sok esetben funkcionálissá válnak, a hasznosság, az érdek uralja azokat. Sokan értenek egyet J. P. Sartre-ral, aki szerint a többi emberrel való érintkezés minden szerencsétlenség forrása ("a másik ember a pokol"). Pedig a kapcsolataitól megfosztott, önmagába zárkózott ember élete értelmét veszíti. Aki nem tud kezet nyújtani a másik felé, soha nem válik érett személyiséggé. Az én-te kapcsolat tesz bennünket kiteljesedett emberré, veti meg a mi-nek, azaz az emberi közösség alapját. Őszinte, valóságos kommunikáció nélkül csak látszat-kapcsolatok születnek, és addig léteznek, ameddig az érdek fenntartja azokat.

A kommunikáció szerepe kapcsolatainkban: Hogyan függ össze életünk gazdagsága kapcsolataink minőségével? Idézettek fel baráti, ismeretségi körötökből néhány elmélyült, értékhordozó és néhány önző, érdek-kapcsolatot! Milyenek a jellemzői az egyiknek és a másiknak? Mi a története és következménye az olyan kapcsolatoknak, melyben az emberek csak használják egymást?

A család természetszerű színtere az én-te kapcsolatok normális kibontakozásának. A házastársak ismeretségük kezdete óta párbeszédet folytatnak egymással, bekapcsolódnak egymás gondolataiba, együttműködésüket egyre jobb kommunikációjuk táplálja. A gyermeke javát őszintén akaró szülő nem csupán utasításokat ad, hanem párbeszédet folytat, meghallgatja és megérti gyermekét. Így nem csak egymásért, hanem egymással is élnek.

Az igazi kommunikáció forrása a szeretet. Nem győzöm azonban ismételni az igazságot: az a szeretet, amelyet nem hozunk társunk tudomására, nem is létezik, mert nem jut el a másikig. Keresztény házasságaink sokszor azért válnak fáradttá, elhidegültté, mert bár a házastársak szeretik egymást, mégsem éreznek ebből semmit. Nincs a két ember között jó kommunikáció, mert nem találnak időt, alkalmat rá. Az őszinte kommunikáció feltétele - az egyik jeles gondolkodó szerint - az én-te kapcsolat. Az én-ez kapcsolatban nincs igazi kommunikáció. A társat lenéző kapcsolatban, - amikor még ki is mondom róla: ez?! - már csak nekem lehetnek értékes gondolataim, mindig én beszélek, a másik meg csak hallgathat. Nagyon megnehezítheti kommunikációnkat az is, ha közönyösen, érdektelenül fogadjuk párunk közlését. Nem elég, ha a másik szól hozzánk, válaszolnunk is kell rá. Vannak családok, ahol - sokszor félreértelmezett kíméletből - kinek ezt, kinek azt nem "szabad tudnia". A közlés hiányokból, félretájékoztatásokból aztán nem ritkán sértődés, harag adódik, a kapcsolatok pedig megromlanak. Az olyan fiatal sem ritka, aki azért nem akarja feltárni szülei előtt a valóságot, mert tudja, közlése nem válthat ki ujjongó dicséretet. Hogy elkerülje a hazudozást, inkább másról, közömbös dolgokról beszél nekik, mint saját magáról. Így aztán apránként elszakad a családtól, kizárja magát a családi közösségből.

A jó kommunikáció eredményeképp eljutunk a másik személyéhez, elérjük az igazságot, megismerjük egymás vágyait, érzéseit, örömét és bánatát, sikereit és esendőségeit. Őszinte kommunikáció nélkül nem lehet gyümölcsöző kapcsolat a családon belül, de a tágabb értelemben vett családban, a rokonság körében sem. Az elégtelenül kommunikáló családok beteg társadalmat eredményeznek, amelyben nem jó élni.

Milyen tényezők segíthetik, vagy tehetik nehézzé kommunikációtokat? Hogyan sikerül megtalálni a hangot idősödő szüleitekkel, vagy gyermekeitekkel kisgyermekkorban, kamaszkorban, vagy ha már felnőtté váltak? Beszéljétek el egy élményeteket, melyben a "titkolódzás" befolyásolta a családon belüli egységet!

Az őszinte kommunikáció éppen annyira fontos egy véletlenszerű találkozás esetében, mint a családon belül. Lényeges azonban az is, hogy családjaink tudjanak kommunikálni más keresztény családokkal, sőt, a csupán érdeklődő, kereső családokkal is. Mennyi erőt meríthetnénk egymásból, ha építően tudnánk kommunikálni! Mekkora segítséget nyújtana a tétován, bizonytalanul kereső házaspároknak az érték felé indulásukban, ha szóba tudnák hozni valós gondjaikat, örömeiket! Mennyi új érdeklődő integrálódhatna köreinkhez, ha hiteles szót hallanának tőlünk olyan nyelven, amelyet ők is értenek! A jól kommunikáló csoportok azzal is sokat segíthetnének tagjaiknak, ha kritikusan, illetve építően tudnák megbeszélni a tömegkommunikációs eszközök ilyen vagy olyan közléseit, a társadalmi, politikai élet történéseit. Mennyire felfrissülhetne Egyházunk belső élete, ha párbeszédet mernénk kezdeményezni egyházközségünkben: világiak és papok, tisztségviselők és egyszerű hívők; ha mernénk a párbeszéd emberei lenni!

Családunk, csoportunk, egyházközségünk kommunikációja mennyire nyitott a társadalom felé? Hogyan újíthatnánk meg egyházközségünk és a minket körülvevő társadalom kommunikációját? Kivel lenne fontos párbeszédet kezdenünk?

Hívom a családokat, szeretettel kezdeményezzék a párbeszédet, és szeretettel válaszoljanak azoknak, akik megszólítják őket!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
9. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 20:14
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

Augusztusban, Szent Erzsébet évében


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének augusztusi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

Augusztus: Szent Erzsébet és a szolgáló szeretet. Szent Erzsébetet Szent Ferenc követése nem szűkíti be, hanem kinyitja: az egész világot átöleli. A jól megélt vallásosság nyitottá tesz, a rosszul megélt bezárkózik. Az Istennek elkötelezett lelkiség és a felebarátok iránti nyitottság nem ismer személyválogatást. Senki sem lehet olyan szegény, hogy ne tudna adni valamit a másiknak. A szeretet nem maradhat tétlen, a szeretet hiánya pedig a halál előszobája. Az ember "amit a legkisebbek közül eggyel tesz, azt az Úrral teszi" (l. Mt. 25,40).

A hagyomány úgy tudja, hogy Szent Ferenc a maga köpenyével ajándékozta meg Szent Erzsébetet, ezzel akarta kifejezésre juttatni, hogy Szent Erzsébet lelkisége nagyon hasonló az övéhez. Szent Ferencben elemi erővel tört fel a tapasztalat: Isten mindnyájunk és mindenek Atyja. A másik embert testvérének látta, az egész teremtett világban testvért látott, még a halált is testvérének szólította. Látva korának kommunális testvér-mozgalmait, azt, ahogy a testvéri kapcsolat polgárosodó úr-szolga viszonnyá torzul, a másik embernek nem egyszerűen csak testvére, hanem kisebb testvére akart lenni. Ahol felismerik Isten egyetemes Atyaságát, - ahogy Szent Ferenc, és Szent Erzsébet felismerte -, ott a testvéri szeretet már nem áll meg a ház küszöbénél, késztetést érez mások szolgálatra; a házasság sem lehet egoizmus kettesben, megjelenik a felelősség a társadalom és az Egyház közössége iránt. Nekünk is feladatunk, hogy testvéri közösségben azon munkálkodjunk, hogy a világot, az egyetemes emberi családot, a környezetet alkotó dolgok összességével együtt, melyet a Teremtő szeretetből alkotott és tart fönn, Isten terve szerint átalakítsuk, és beteljesedését szolgáljuk (vö. GS 2).

Szent Erzsébet mindig és mindenben az Atya teremtményeit akarta szolgálni, ha valamit a legkisebbeknek tett, tudta, Jézusnak teszi. Ezt fejezi ki a legenda, miszerint férje az ágyába fektetett leprásban Jézust látta meg. Erzsébet mindent átölelő vallásossága minket is nyitottságra indít. Az igaz istentisztelet, a jó imádság is szolgálat, a jó szolgálat pedig imádság. Az igazi vallásosság egyszerre tesz Isten és az ember barátjává, mélyíti el Isten Atyaságának és az emberi testvériségnek az élményét. Merjünk kisebb testvérek lenni, elsődlegesen odahaza, szentpáli értelemben: "Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymással versengők" (Róm 12, 10). A mindent átölelés csak akkor válhat hitelessé, ha a legközvetlenebbjeimet átölelem. De merjünk kisebb testvérek lenni azok között is, akikkel együtt járunk templomba, akikkel közös házas-csoportba tartozunk, merjünk kisebb testvér lenni munkatársaink között, a szélesebb társadalomban is.

Milyen nehézségekkel találkoztok a testvéri szeretet kibontakoztatásakor? Idézzetek fel olyan családokat, ahol belső egymásra figyelésből kifelé való szolidaritás fakadt! Mennyire és hogyan segíted gyermekeidet közösségi emberré válni? Mit tehettünk azért, hogy Egyházunkban a testvér megszólításnak egyre inkább tartalma legyen?

A szolgálat, ha hiányzik belőle a testvéri érzés, tévútra is vihet, vannak, akiknél a szolgálat rejtett uralmat takar a másik felett. Piet van Breemen jezsuita ír Nevemen szólítottál c. könyvében egy nővérről, aki húszévi betegápolás után - hivatásában szép karriert futva be -, arra döbbent rá, hogy igazán sohasem adta oda magát másoknak. Csak magára gondolt, amikor az emberekhez fordult. Soha nem lépett ki igazán önmagából, az embereket csak arra használta, hogy fontossá tegye magát, a vélt betegszolgálat saját énjének kiszolgálása volt. A többiek eszközzé váltak megdicsőüléséhez és önkiteljesítéséhez, nem testvérként szerette őket, hanem a számára való hasznosságuk szerint. Nem lépett közösségre velük, nem vált kisebb testvérré. "A közösségi szellem azt a képességet is jelenti, hogy meglátjuk a másikban a jót, hogy úgy fogadjuk és értékeljük azt, mint Isten ajándékát: mint 'számomra való ajándékot' is, nem pusztán annak a testvérnek az ajándékát, aki közvetlenül kapta. A közösségi szellem végül azt jelenti, hogy megadjuk a testvérnek az 'őt megillető helyet', hogy 'hordozzuk egymás terhét' (Gal 6,2), és elutasítjuk azokat az önző kísértéseket, melyek folyamatosan fenyegetnek bennünket, s amelyek versengést, karrierizmust, gyanakvást és irigységet szülnek" (NMI 42).

Mondjátok el egy olyan élményeteket, melyben igazi testvéri szolgálattal találkoztatok! Hogyan védekezhetünk szolgálatunk versengéssé, önmegvalósító karrierépítéssé válása ellen?

Érdekes mozzanat Szent Erzsébet és férje, Lajos őrgróf életében, hogy szerelmes házasságukban egymást testvérként szólították: kedves bátyám - kedves húgom formában. Könnyen tehették, hisz egy udvarban nőttek fel, közös volt gyermekkoruk. Testvéri viszonyuk bontakozott szerelemmé, jegyességé és házassággá, nyújtott biztos oltalmat kapcsolatuknak. Talán nem vétek a valóság ellen, mikor arra gondolok, hogy Erzsébet és Lajos bensőséges testvéri viszonya mögött ott van az ő közös Atya-élményük is, amely elvezeti őket egymás szeretetén túl a rászorulók együttes szeretetére. Lajos is bekapcsolódik Erzsébet karitatív munkájába, két kórházat is épít, megvédi Erzsébet szegények körében végzett szolgálatát az ármánykodókkal szemben.

"Isten a földet minden kincsével együtt minden ember és minden nép használatára rendelte. Ezért a teremtett javaknak méltányos arányban kell eljutniuk mindenkihez a szeretettől kísért igazságosság vezetése mellett." (GS 69.) Bármennyire törekszünk a szolidaritásra, nem adhatunk minden rászorulónak, nem vállalhatjuk magunkra a szegénység felszámolásának feladatát. Nem lehet azonban ez ok a tétlenségre. Legyünk érzékenyek a társadalmi igazságosság iránt, kapcsolódjunk be a karitatív munkába, ahol csak lehetséges. Nem adhatunk jelentős összegeket minden utunkba kerülő koldusnak, de ha igazán testvérünknek érezzük, egy-egy fohászt elmondhatunk mindegyikükért.

Miben nyilvánulhat meg egy család életében az, hogy a teremtett világot testvérnek tekintik? Mit jelent számodra a felelősség a teremetett világ egésze iránt? Hogyan válhat egy családi kirándulás rácsodálkozássá Isten teremtett világára, Atyaságára?

Hívom a családokat, szolgálják testvéreiket, legyenek hálásak az Atyának a teremtett világért!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
8. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 20:12
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

Júliusban, Szent Erzsébet évében

Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének júliusi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

Július: Szent Erzsébet szabadsága szabadságot ajándékoz. Szent Erzsébet nő, a szabadság szavát követi, így tudja elengedni férjét a Szentföldre harcolni, így tudja elfogadni halálát is. Akik a férfi és a nő közötti kapcsolatban ragaszkodnak autonómiájukhoz, "szabadságukhoz", azoknak a másik mindig csak egy külső marad, a másik nem lesz része az én-nek, a másikat csak mint egy tárgyat használják, de akár el is távolíthatják. Az ilyen kapcsolat ahelyett, hogy segítene szabadságunk megélésében, börtönné, fojtogató, gyakran a kölcsönös gyanú által terhelt kötelékké válik.

Erzsébet szabad ember, a legszabadabb ember Európában. Bizonyára sokan elcsodálkoztok: hogyan mondhatom szabadnak azt, aki a felnőtt társadalom elhatározása nyomán kerül ki Thüringiába, akit kislánykorában feleségül kényszerítenek egy idegen grófhoz, akit akkor, amikor megözvegyül, megfosztanak fejedelmi méltóságától. Szabadsága nem abban nyilvánult meg, hogy mindig azt és úgy tette, ahogy neki tetszett, és ahogy épp akarta, hanem abban, hogy megszabadult a saját vágyainak, elgondolásainak kényszerétől, hogy le tudott mondani a rangról, pompáról, kényelemről mások javára, hogy szabadon követte szíve szavát és tette, amit szíve szerint tennie kellett. Az önzés rabsága helyett az önzetlenség szabadságában élt. A róla szóló legendákat olvasva látjuk: ahogy nyiladozott értelme, egyre szabadabb emberré formálódott. A betlehemi jászolban, a keresztre feszítettben meglátta Jézus Krisztus szabadságát, aki szeretetből, szabadon maradéktalanul értünk adta önmagát. Ezt a szabadságot vívta ki magának, követve Pál apostol Filippi levelének intését: "Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is meg volt, ... kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, ... megalázta magát, ... engedelmes lett,..." (Fil 2. 5-8). Szent Erzsébet hallatlan szabadságban élt az önmagát kiüresítő Jézus erejében. Először szabad lett szerelmében és házasságában, majd családanyaként, Lajos halála után pedig a ferences lelkiségtől megérintve szabadul gazdagságától, még gyermekeitől is képes volt megválni, ha külső nyomásnak engedve is. Szent Erzsébetben az a nagyszerű, hogy egyfajta eleganciával, könnyedséggel tudta tenni azt, amit éppen tennie kellett. Szabadon vállalta fel az érkező életet, szabadon döntött Hermann gróf halála után, és nagy szerelemmel fogadta jegyeséül Lajos grófot, szabadon engedte férjét a szentföldi háborúba, szabadon fogadta el az özvegység állapotát.

Születő párkapcsolatban hogyan ajándékoztatok egymásnak szabadságot? Mint szülő, mennyire és hogyan segíted a gyermeket a neki szükséges szabadságra, a szabadság helyes megélésére? Osszátok meg tapasztalataitokat: mennyiben éreztétek magatokat szabadnak, amikor gyermeket vállaltatok és amikor a családból kifelé tartó gyermeket elengedtétek!

Egy alkalommal jegyeseknek beszéltem arról, hogy a hitvesi szerelem akkor teljes értékű, ha a hitves társak egészen átadják magukat egymásnak, minden feltétel nélkül. Az ifjú feleség-jelölt erre riadtan megkérdezte: akkor az embernek már nincs is szabadsága a házasságban? Valóban izgalmas kérdés. Az embernek ugyanis még a házasságban is szüksége van a szabadságra, csakhogy ezzel a szabadsággal csak a másik ajándékozhatja meg. A szeretet természete szerint én mindent átadok a másiknak és a másiknak kell észrevennie, mire van szükségem. Két ember igazi szerelemében a szabadság egymásból forrásozik. Mind a házasság, mind a papság szentsége a teljes önátadás szentsége és épp ebből a maradéktalan önátadásból születik meg az a szabadság, amely Szent Erzsébetnek is sajátja. Loyolai Szent Ignác így foglalta imába önátadását: "Vedd, Uram, és fogadd el teljes szabadságomat, emlékezetemet, - értelmemet és egész akaratomat, mindazt, amim van és amivel rendelkezem. Te adtad nekem mindezt. Neked, Uram, visszaadom. Minden a tiéd, tégy vele, amit akarsz. Csak szeretetedet és kegyelmedet add, ez elég nekem."

Elevenítsetek fel példákat a családban, ismeretségi körben szépen, szabadon megélt özvegységre! Hogyan támogathatják a családközösségek a megözvegyült tagjaikat? Miként lehet a szenvedést szabadon, emelt fővel elfogadni?

A családot támadó ideológiák egyike, a marxizmus azt hirdette, hogy a család gátolja a férfi és a nő szabadságát, veszélyezteti az emberek egyenlőségét. A liberális házasság felfogás szerint pedig a házasságban nem bontakozhat ki a nő autonómiája, és beszűkül a férfi mozgástere is. Ezek az elméletek figyelmen kívül hagyják az ember személyi méltóságát, pedig ez a kulcskérdés a társadalomban, a házasságban és a családban is. "Az emberi egyed, mivel Isten képmása, a személy méltóságával bír: nem csupán valami, hanem valaki. Képes arra, hogy megismerje önmagát, uralkodjék önmagán, szabadon ajándékozza magát és közösségre lépjen más személyekkel." (KEK 357) A képesség akkor érvényesül, ha a szeretet ad belső dinamikát neki, mert a szeretetben teljesedik ki igazán a személy, lesz igazán autonóm az ember.

Hogyan kezelem házastársam hobbiját? Különböző irányú érdeklődések esetén hogyan tudjátok megélni a szabadságotokat az egység veszélyeztetése nélkül?

Szent Erzsébetnek alkalmazkodnia kellett az udvari élet szabályaihoz, úgy kellett viselkednie, ahogy azt mások számára előírták. Nem vonakodott azonban, mert tudta, a fegyelem nem a szabadságát veszélyezteti, hanem védi a rendetlen, féktelen indulatoktól, az esetlegességek veszélyétől. Benedek pápa gondolata: a nevelés feladata, korlátokat állítani a gyermeknek azért, hogy megőrizhesse szabadságát, hogy önmaga lehessen, és olyan emberré formálódjon, amilyennek Isten megálmodta őt. Ez Szent Erzsébet tapasztalata, de minden jó házasság tapasztalata is. Mai életünk is át van szőve számtalan előírással, szabállyal, törvénnyel, ezek látszólag akadályozzák cselekvési szabadságunkat. Nem is vagyunk igazán szabadok addig, amíg a szabályokat kényszerből, netán a büntetéstől tartva követjük. Ha azonban belátjuk a szabálykövetés értékét, azt, hogy azok betartása a köz javát, tehát saját magunkat és családunk érdekét is szolgálja, akkor fel is szabadulunk. Nem mások kényszerítenek valamire, hanem a magunk döntése értelmében cselekszünk.

Mondjatok példákat arra, hogy milyen károkat okoz a szabadságnak a szabadossággal való összetévesztése!

Hívom a családokat, éljenek méltóságukhoz illő szabadságban!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
7. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 20:10
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

Júniusban, Szent Erzsébet évében


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének júniusi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

Június: Szent Erzsébet szenvedése és boldogsága. Szent Erzsébet életében voltak vidám, örömteli napok és súlyos, nehéz megpróbáltatások is. Mégis egész életében boldog volt. A boldogság ki nem merülő forrása, örök biztosítéka az örök Atya, aki gyermekeként, öröktől fogva, feltétel nélkül szeret minket. Aki ebben a tudatban él, az nem lehet boldogtalan. A boldogság tehát vagy végérvényes, vagy nincs. Az örök boldogság nem egy későbbre halasztott boldogság, a földi nélkülözés árán felhalmozott tőke, nem is lehet csak valamikortól a részünk, hanem mindörökre van. "Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek." (Róm 8, 28)

A napokban egy esküvői meghívó került a kezembe: az ifjú pár nagy szeretettel vár mindenkit "életük legboldogabb napján" a templomba, az esküvőre. Elgondolkodtam, miért gondolják a fiatalok azt, hogy az esküvő napja lesz életükben a legboldogabb? Talán úgy vélik, hogy az előttük álló évek során a házasságban általános nehézségek, küzdelmek, megpróbáltatások majd elszürkítik azt a felhőtlen, ünnepi boldogságot, amely most eltölti őket, és amelyért bizonyára megküzdöttek? Vagy arra gondolnak, hogy nem lesz több olyan nap az életükben, amikor mindenki őket ünnepli, értük szorgoskodik, nekik akar minden szépet és jót? Szívből kívánom, hogy csalódjanak, legyenek minden nap boldogabbak ahogy haladnak előre a házasságban, fedezzék fel a hétköznapok boldogságát, hiszen nem azért találkoztak, hogy egy napig boldogok legyenek, hanem azért, hogy egymást örökre boldoggá tegyék.

Közös életetekre visszatekintve milyen szépet tudtok megfogalmazni, amelyről nem is mertetek álmodni az esküvőtök napján? Mit tehettek már most azért, hogy az esküvő napját is felülmúlóan szép legyen az életetek? Mi segített benneteket abban, hogy egyre inkább a másik boldogságát keressétek?

Mi a boldogság titka? Szent Tamás szerint a boldogság olyan valóság, amit az ember nem tud nem akarni, hiszen azonos akaratunk teljesülésével. Newman bíboros rámutatatott, hogy az emberek a boldogságot a szerencsével mérik, és a szerencsével mérik a tiszteletreméltóságot is, mert a gazdagságot és hírnevet bálványozzák. Jézus azt tanácsolja tanítványainak, hogy ha boldogok akarnak lenni, vállalják a szegénységet és a szenvedést, álljanak az igazság oldalán és viseljék el érte az üldöztetést is, legyenek irgalmasok és tisztaszívűek, törekedjenek békét teremteni maguk körül. (vö. Mt 5, 3-10) Maurice Maeterlinck a boldogság-keresőket figyelmezteti: "a Kék Madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék Madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük a mások örömét. Mert a Kék Madár maga a boldogság és kalitkája az emberi szív." Az embert Isten boldogságra teremtette. "Ha az ember el is felejti vagy visszautasítja Istent, Ő szüntelenül hív minden embert, hogy Őt keresse, hogy az ember éljen és megtalálja boldogságát. E keresés azonban megkívánja az embertől értelmének teljes erőfeszítését és akaratának egyenességét, az egyenes »szívet«, és mások tanúságát is, akik megtanítják Istent keresni." (KEK 30) Szépen ír erről Szent Ágoston: "... dicsérni akar téged az ember, teremtésed részecskéje; a halandóságát hordozó ember is, aki hordozza bűnének bizonyságát. Te ébresztgetsz, hogy gyönyörűséget találjunk dicséretedben, mert magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned."

Vonaton, autóbuszon utazva elnézem az embereket, hogyan is állhatnak a boldogsággal? A sok keserű, magába roskadt arc arról tanúskodik, hogy már arról is lemondtak, hogy megtalálják a boldogságot. Sok fiatal az eufórikus állapotban keresi boldogságát, az idősebbek pedig megelégszenek azzal, ha nincs különösebb bajuk, ha "az adott körülmények között" jól érzik magukat. Boldogítóan hathat a birtoklás is, de aki ráébred, hogy a halál véget vet minden földi birtoklásnak, annak a boldogsága szorongásba, állandó aggodalmaskodásba fullad. Aki csak önmagára figyel, önmagának akar, és önmagától eredeztet mindent, az alighanem rossz helyen keresi boldogságát. Szent Erzsébet boldog volt, mert felismerte Isten szeretetét életének minden állapotában. Szent Erzsébet derűs, felszabadult ember. Igazából nem szerette a szenvedést, de a nehéz napokban sem takarta el előle a szenvedés Isten szeretetét. A legsúlyosabb nehézségek között is, a szenvedésben is Istent Atyának látta, Istent mindenekfölött, embertársait pedig mint önmagát szerette. Amikor szenvedésben, igazságtalanságban, fájdalomban volt része, akkor is tudta, hogy megvigasztalják, az igazság győzedelmeskedik, irgalmat fog nyerni, és mert Isten gyermeke, övé lesz a mennyek országa.

Idézzétek fel ismerősöket, baráti, rokoni körből, akik a szenvedések ellenére is békét, boldogságot sugároznak! Tudnál-e említeni életedből olyan epizódot, amikor szenvedésed, fájdalmad ellenére tudtál erőt önteni embertársadba? Beszélgessetek a boldogságkeresés zsákutcáiról, vagy sikeres irányairól!

A Teremtő boldogságra szánt minden embert. Nem szenvedést, gyötrelmet akart okozni, hanem minden egyes embert meghívott a boldogságra, éspedig az örök boldogságra. Meghívott, de nem kényszerít semmire. Szabad akaratot adott, hogy ne "kényszerpályán haladva" jussunk el a boldogságra, hanem megküzdve érte, hiszen sem a ránk erőltetett, sem az ölünkbe pottyant "boldogság" nem igazi, nem okoz igaz örömet. A legnagyszerűbb pedig az, hogy Isten egymásra bízta az embereket, úgy rendezte be a világot, hogy akkor lehetnek boldogok, ha egymást teszik boldoggá. "Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket." (Jn. 15, 12) Ez az isteni szeretet a biztosítéka minden ember boldogságának. Hogy ne lehetne boldog a házaspár, ha annak kezében tudhatja gyermekei sorsát, aki fogantatásuk előtt szerette őket? Hogy ne gondolhatna bizakodva a családalapításra az a fiatal, aki hiszi, hogy párját nem véletlenül találta meg, hanem Isten végtelen szeretete bízzta rá? Milyen szenvedés, vagy gond rendíthetné meg annak boldogságát, aki hiszi, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik?

Elevenítsetek fel találkozásokat olyan szenvedőkkel, akik boldog hűségben élnek Isten és családjuk mellett! Osszátok meg életeteknek egy olyan epizódját, ahol a szenvedés, a fájdalom sem rejtette el előled Isten gondoskodó szeretetét! Mi őrizheti meg az embert az elbizakodottságtól, amikor jól megy sora?

Hívom a családokat, éljenek abban a meggyőződésben, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

6. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 20:00
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

Májusban, Szent Erzsébet évében


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének májusi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

Május: Szent Erzsébet szeretete (agapéja). Szent Erzsébet gyermekként játékos barátságban volt későbbi férjével, ebből a barátságból alakult ki őszinte, mély szerelmük. A jegyes és házas szeretet nem önmagának, hanem szerelmesének a javát akarja. Fölfedezi a másikat, kész érte áldozatot, lemondást vállalni, legyőzi önzését, törődik a másikkal és aggódik érte. Véglegességet akar, szerelme az örökkévalóságra irányul, mégpedig kettős értelemben: a kizárólagosság értelmében - "csak ez az egy ember" -, és az "örökre" értelmében. Állandó út a magába zárkózó én-ből az én szabad elajándékozására, az önátadásra, s éppen ezáltal önmaga megtalálására, sőt Isten megtalálására: "Aki meg akarja menteni az életét, el fogja veszíteni; aki pedig elveszíti, meg fogja azt találni" (Lk 17,33)

Egy kiváló természettudós mondta egyetemi előadásában, hogy a természet sok titkát megfejtette, megértette és meg tudja magyarázni, de azt, hogy hogyan alakulhat ki kölcsönös vonzalom egy férfi és egy nő között, meg nem értheti. Mind a férfiak, mind a nők olyan sokfélék, és olyan különbözőek, hogy annak a valószínűsége, hogy épp az a két ember találkozik, akik egymásban találják meg azt, ami belőlük hiányzik, rendkívül csekély. Sok tudós és művész sokféleképp igyekezett megmagyarázni, hogyan keletkezik, és mi is a szerelem, a szerelmes ember pedig csak a szerelemről tud: "A szerelem, a szerelem, / A szerelem sötét verem; / Beleestem, benne vagyok, / Nem láthatok, nem hallhatok." (Petőfi Sándor: A szerelem, a szerelem ...) Az értelmező szótárak szerint a szeretet szónak sokféle jelentése van. XVI. Benedek pápa a Deus Caritas Est c. enciklikájában erről így tanít: "... e sokféle jelentés közül kiemelkedik a férfi és a nő egymás iránti szeretete, melyben a test és a lélek összjátéka szétválaszthatatlan, és az embernek a boldogság ígéretét adja. Ez a szeretet ellenállhatatlannak látszik mint az általánosan értett szeretet őstípusa, amely mellett első látásra minden egyéb szeretet elhalványul. ... A férfi és a nő közötti szeretet, nem gondolkodásból és akarásból fakad, hanem az egész embert egyszer csak hatalmába veszi." Szeretet, szerelem, boldogság - összefüggő fogalmak. A fellobbanó szerelem a boldogság ígéretét adja, de az ígéretet beváltani csak az igazi szeretet tudja.

Idézzétek fel szerelmetek titkát: hogy kezdődött, miként mélyült el? Egy gondolkodó figyelmeztetett: veszélyes, ha akármilyen nagy is a szerelem, de hiányzik belőle a szeretetet. Milyen jelekből lehet felismerni, hogy egy szerelemben jelen van a szeretet?

Hadd idézzem újra Szentatyánk nagyböjti üzenetét: "az Újszövetségben sokszor szereplő agape kifejezés annak az ajándékozó szeretetét jelenti, aki kizárólag a másik javát keresi; az erosz szó viszont annak szeretetét jelzi, aki birtokolni akarja, ami hiányzik neki, és egyesülni vágyik a szeretett személlyel." A szeretethez legalább ketten kellenek, az egyik, aki megszereti a másikat, ajándékot ad neki, a másik, aki erre válaszul megsokszorozva visszaad, és ez folytatódhat vég nélkül. Ha megszakad a szeretet adás-kapás láncolata, az mindig megrázkódtatással jár. A legelső lépést Isten teszi meg minden ember felé, Ő szeretett minket először (vö. 1Jn 4,10), Ő ajándékozott meg minket életünkkel, életünk minden körülményével. "Minden ember úgy kerül ki Isten kezéből, mint egyszeri és megismételhetetlen teremtmény, aki soha nem cserélhető fel senki mással." (A. Scola: Férfi+Nő) A méltó válasz arra az egyedi ajándékra, aki vagyok, az, ha megsokszorozva visszaadom, ha önmagamat a lehető legtökéletesebbre fejlesztve elajándékozom. Ha önmagunkba zárkózunk, ha mindent, amit kaptunk, magunknak akarunk megtartani, magunkra maradunk, értelmetlenné válik egész életünk. Ha az "én"-nel nem áll szemben a "te", akinek adhat, akkor az "én" sem kaphat tovább, sőt, amit eddig kapott, az is értéktelenné válik.

Miben gazdagodtatok a kölcsönös ajándékozás által? Idézzétek fel alkalmakat, jeleneteket, mikor gyermekeitekben a szeretetre válaszolva megszületetett a viszontajándékozó szeretet! Elevenítsetek fel történeteket, melyekben a szeretet nélküli élet szinte értelmetlenné vált, majd a szeretet által irányt talált!

A szerelmesek szeretete agapé és érosz egyszerre, mindent, önmagát is a másiknak adni akaró szeretet, és ugyanakkor a másikat teljesen befogadni akaró, vele mindenben eggyé válni vágyó szeretet. "Fa leszek, ha fának vagy virága. / Ha harmat vagy: én virág leszek. / Harmat leszek, ha te napsugár vagy... / Csak, hogy lényink egyesüljenek." (Petőfi: Fa leszek, ha...) A teljes és tökéletes önátadás nem ismer határt, korlátot sem időben, sem mértékben. Emancipált, "felvilágosodott" fiatalok néha hangoztatják, ők nem igénylik a másiktól a teljes önátadást, maguk sem törekszenek rá, inkább meg akarják tartani szabadságukat, függetlenségüket. Azt állítják, felelősséggel csak a következő 5-10 évről nyilatkozhatnak, a visszakozás jogát mindig fenntartják maguknak és megadják a másiknak. Amikor aztán kiderül, hogy a boldogság ígérete így nem teljesedhet be, akkor hibáztatnak mindenkit, a másikat, a körülményeket, az elavult társadalmi légkört. Figyeljétek meg a boldog öreg házasokat, ketten szinte eggyé váltak, egymás nélkül el sem tudják képzelni magukat. "Én sem volnék, ha nem volnál, / ha te hozzám nem hajolnál, / te sem volnál, ha nem volnék, / ha én hozzád nem hajolnék. (Kányádi Sándor: Két nyárfa).

Az elkötelezettség nélküli párkapcsolatokból nem szabadság fakad, hanem örökös kiszolgáltatottság. Az életre szóló elköteleződés felszabadít, boldoggá tesz. Beszéljetek ezzel kapcsolatos tapasztalataitokról! Próbáljátok megfogalmazni, miért nem lehet soha az élettársi viszony alternatívája a házasságnak!

Hívom a családokat, ne fáradjanak el kölcsönös ajándékká válni egymás számára!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

5. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 19:57
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

Áprilisban, Szent Erzsébet évében


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének áprilisi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

Április: Szent Erzsébetről feljegyezték, hogy mindig mosolygott, lényét derű vette körül. Derűs biztonsága Istennel való állandó kapcsolatából fakadt, a nap bármely szakában, bármilyen helyzetben tudott imádkozni. Akkor is egyszerűségre törekedett, amikor gazdag volt, mert nem a birtoklásban kereste örömét, hanem az adakozásban. A mindig még többet birtokolni akaró ember nem lép ki önmaga zárt köréből, magára marad. A mások felé nyitott a kívülálló felé indul, kilép önmagából, hogy helyet adjon a másiknak szívében és javaiban. Ebből lesz az igazi öröm.

Találkoztatok-e már olyan Szent Erzsébet ábrázolással, amelyen a Szent mosolyog? Hiába jegyezték fel róla, hogy mindig mosolygott, mi mégis úgy gondoljuk, aki a szenvedőkkel együtt érez, aki folyton csak adakozik, az komor, sőt kissé szigorú arccal jár-kel, legfeljebb átszellemülten tekint a magasba. Hogyan is lehetett derűs, mosolygós, amikor annyi szenvedés, nehézség és megpróbáltatás jutott neki?

Szent Erzsébet kortársainak vallomásait olvasva mégis egy derűs Erzsébet alakja rajzolódik elénk. Élet-mottójának tekinthetjük az ajkára adott szavakat: nekünk az a dolgunk, hogy vidámmá tegyük az embereket. Felmerül a kérdés: Miből táplálkozik derűje? Sok-sok küzdelmében honnan volt ereje másokat derűssé tenni? Egyértelműen adódik a válasz: Szent Erzsébet eszményképe a Filippi levél Krisztusa: "aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember." (Fil 2, 6-7) Szent Erzsébet léte ebben a Krisztusban gyökeredzik, az önmagát kiüresítő Jézus Krisztus nyomába szegődik. Derűs könnyedséggel ajándékozza el önmagát férjnek, gyermeknek, elesett embernek. Ebből az önmagát kiüresítő Krisztushoz tartozásból fakad cselekedeteinek könnyedsége, önzetlenségének eleganciája, szépsége. A legendák elbeszélése szerint, amikor az udvarba váratlanul előkelő küldöttség érkezik Szent Erzsébet riadtan veszi észre, hogy az utolsó előkelő ruhadarabját is elajándékozta. Hogy jelenhet meg az ünnepi fogadáson? Nem hozhat szégyent férjére, Krisztushoz fohászkodik, legyen segítségére, hogy méltó módon jelenhessen meg. A legendák egyik változatában Krisztus maga ajándékoz ruhát neki, a másik változat szerint Krisztus olyan ragyogóan széppé teszi Erzsébet arcát, hogy mindenki csodálja. A legenda ezzel a képpel fejezi ki, hogy az önzetlenség vonzóvá, széppé teszi az embert.

Korunk eszméje nem az önkiüresítés, hanem az önmegvalósítás. Hamis ideológiák a másoknak való elköteleződéstől, így a házasságtól is féltik a személy autonómiáját.

A Zsoltáros így fohászkodik: "Vizsgálj meg Istenem, és ismerd meg szívemet; tégy próbára és ismerd meg utaimat, lásd, vajon a gonoszok útján járok-e, és vezess az örökkévalóság útján engem." (Zsolt 139, 23-24) Soroljatok fel példákat az önzés útján járók és az önzetlen szeretetben élők életútjáról!

Az emberek szeretnének derűsen, vidáman, örömben élni, de nehezen találnak rá a nyitjára: mi tehetné őket vidámmá? A legtöbben úgy gondolják, hogy minél többet birtokolnak, annál kevesebb lesz a gondjuk, annál inkább derűssé válnak. Mások hajszolják az élvezeteket, azt hiszik, hogy az állandó élvezet állandó örömöt ad. Vannak, akik hatalomra törnek, úgy gondolják, ha legalább egy lépcsőfokkal magasabbra jutnak, mint környezetük, akkor nekik jut a több öröm is. Jézus erről másként beszél: "Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért (Jn 15, 13), ... életemet ... senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól (Jn 10, 18) ... Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen" (Jn 15, 11).

Jézus tovább fűzi gondolatait: "Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket."(Jn 15, 12) Jézusnak erről a szeretetéről elmélkedik XVI Benedek pápa nagyböjti üzenetében. Jézus egyszerre szeret minket önmagát adó szeretettel, agapéval, és irántunk vágyakozó szeretettel, érosszal. Erzsébetben is meg volt ez a kétirányú szeretet. Miközben a felnőtt ember próbál úgy szeretni, ahogy Krisztus szeret minket, felelőssége gyermekeit is elvezetni ugyanerre a szeretetre. Hiányos az a nevelés, ahol a gyermek csak azt tapasztalja meg, milyen jó kapni, de nem születik meg benne az élmény, milyen boldogító adni. Veszélyes, egyoldalúságot hordózó nevelési elv: adjunk meg a gyermeknek mindent, amit kíván. "Legyen ... minden keresztény számára megújuló tapasztalat Isten szeretetéről, amelyet Krisztusban ajándékozott nekünk, és amelyet nekünk is minden nap tovább kell ajándékoznunk felebarátunknak, főleg a szenvedőknek és rászorulóknak" (XVI Benedek pápa nagyböjti üzenete 2007).

"Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket."(Jn 15, 12) Mennyire igaznak bizonyul ez a tanítás a családban és a gyermeknevelésben is! Akit szeretünk, annak olyan "parancsokat" adunk, amelyek a javát szolgálják. Az a nevelési elv, amely a parancsot ki akarja küszöbölni a gyermek életéből, és mindent belátására, saját elhatározására akar bízni, végső soron a szeretetet teszi zárójelbe, azaz azt a tényezőt, amely nélkül nem lehet örömöt találni. A gyermeknek nem nehéz megfogadni szülei parancsait, ha megtapasztalja szülei szeretetét. Ha szeretjük azt, aki nekünk "parancsol", készséggel megtesszük a parancsait, még akkor is, ha ez nehezünkre esik, vagy ha némelyik parancs okát-értelmét nem értjük.

"Az az én parancsom, ... . Hogy neveltek téged, hogyan nevelsz te? Milyen tapasztalataid vannak a mindent megengedő, ill. a követelményeket támasztó nevelésről? Hogy segíted gyermekeidet, unokáidat, az önzetlenségre, szeretetre?

Egy öregedő férj és apa panaszolta: már semmiben sincs öröme; egész eddigi életében azon fáradt, hogy a családnak mindene meglegyen, most már itt az ideje, hogy magával törődjön, a maga örömét, kényelmét keresse. Aki így gondolkodik, azzal nehéz megértetni, hogy elgondolása zsákutca. Minden önmagunk felé fordulás csak a keserűséget fokozza. Bármit birtokba veszünk, bármilyen javakat szerzünk meg, még mindig lesz, amit szeretnénk megszerezni, ami hiányzik nekünk, így örömünk sohasem lesz teljes.

Azok a házaspárok élnek derűs örömben, akik kölcsönösen egymásnak, és egyként másoknak ajándékozzák magukat. Erről szól Eötvös József is a Karthausi c. regényében: "Szeressetek! e nagy világon csak egy van, mi valóban boldogít: szívetek; csak benne keressétek örömeiteket. ... csak az önösnek nincs vigasztalása e földön."

Elevenítsetek fel találkozásokat önzetlenségből fakadóan boldog öregekkel, nagyszülőkkel.

Hívom a családokat, éljenek a kölcsönös ajándékozás derűjében!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
4. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 19:55
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

Márciusban, Szent Erzsébet évében

Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének márciusi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

Március: Szent Erzsébet - szentek utódja és elődje. Szent Erzsébet Árpád-házi volt, magyar földről származott. Az ország nagyjai és szentek voltak elődei, utódai között boldogok, szentek, uralkodók találhatók. Az életszentség felé vezető út szerves része a bölcső előtti és koporsó utáni szakasz is. Elődeinket nem választhatjuk meg, de örökségüket tudatosan vállalnunk kell; az értékeket ápolva, a hibákat jóvátéve. Minden generáció akkor tölti be hivatását, ha az előtte járónál jobbá tud válni, az utódoknak pedig alapot tud adni a még jobbá váláshoz.

Mások életéből tanuljuk meg, melyek a sikeres élet feltételei, és mi okoz kudarcot, - tanította Arisztotelész. Mások élet-tapasztalataiból, életének példájából is okulva határozhatunk céljainkról, törekvéseinkről, dönthetünk, hogy mire törekedjünk, és mit kerüljünk el. A példaképek segítenek következetesnek maradnunk, amikor napi, pillanatnyi helyzetünk összeütközésbe kerül értékrendünkkel; lehetővé teszik, hogy az előttünk járó generációk tapasztalatait felhasználva váljunk jobbá, nemesebbé. Az idők azonban változnak, és meg kell értenünk az idők jelét: a példaképek nem lehetnek sem minden kritika és megfontolás nélküli normává, sem eleve elvetendő, elavult, ósdi figurává.

Az ősök tisztelete és számon tartása az emberi társadalommal egyidős szokás. A történelem nem velem kezdődik, benne vagyok egy láncolatban. Egy szibériai törzsnél az ősök dicsérete 27 nemzetségig visszamenőleg tábortűzi énekként hangzik el. Nemzetségtáblákat találunk az Ó- és Újszövetségben, és a felsoroltak között nem csak minta-szentek vannak, hanem gyengeséget hordozók is. Jézus Krisztus nemzetségtáblájában is akadnak gyarló emberek, az evangélisták mégsem hagyták ki ezeket sem. Az ilyen ősök, ha nem is könnyítik meg életünket, hisz nyomot hagyhatnak bennünk, de nem is determinálnak bennünket. Szabadok vagyunk, hogy életünkben megvalósítsuk a szépet, az igazat, a jót és a szentet, gyarlóságuk nem jogosít fel arra sem, hogy ugyanazokat a hibákat kövessük el, mint ők. Nem csak Isten előtt vagyunk felelősök a saját és utódaink életéért, hanem az ősök előtt is. Felelősök vagyunk azokért az értékekért is, amelyeket az ősök ránk hagyományoztak. "Erről az örökségről nem mondhatunk le; állandó hálával és mindig megújuló követési szándékkal kell viszonyulnunk hozzá," írta II. János Pál pápa a 20. század szentjeiről (NMI 7.)

Öregjeid milyen gazdagságát tudod felsorolni? Melyik ősödet követted leginkább gondolataidban, cselekedeteidben? Milyen mintákat követsz? Mit adott nektek őseitek sírjának látogatása?

Nemzedékek láncolatában állunk, ősök sokaságának örökségét kaptuk ajándékba, vagy tehertételként. Tudatosítsuk magunkban, hogy mi is nyomot, mintát hagyunk az elkövetkező nemzedékben, gyermekeinkben, unokáinkban. Fontos, hogy tovább dolgozzunk értékes családi hagyományainkon, a jó és nemes hagyományok láncolata ne szakadjon meg. Gyermekeink keservesen szenvednék meg, ha gyökértelenül, ősök és elődök példáit nélkülözve kellene megtalálniuk önmagukat. Rajtunk múlik, hogy tovább árad-e az élet, vagy velünk megszakad, elveszítjük-e, vagy tovább éltetjük a hagyományokat. Fegyelmezettségünkkel és fegyelmezetlenségünkkel, Istenhez való viszonyunkkal, hűtlenségünkkel és kitartásunkkal egyaránt érvényre jut felelősségünk, őseink és utódaink tisztelete.

Mi az, aminek örülnék, ha a következő nemzedék is tovább vinne az életemből? Meglátogattátok-e azt a falut, helyet, ahonnan a szülők származnak? Gyarapítjuk-e a jövő nemzedék lelki, szellemi, anyagi javait? Jelen nemzedékünk milyen értékeket örökít tovább, és milyen lelki, szellemi, tárgyi értékeket kellene továbbadnia?

Szent Erzsébet nevét nem tudjuk kimondani anélkül, hogy ne emlegessük az elődöket és utódokat, Szent Istvánt és Imrét, boldog Gizellát, Skóciai szent Margitot, Szent Kingát, Árpád-házi Szent Margitot, Szent Lászlót és a többieket, hiszen nincs az európai történekemben még egy olyan uralkodóház, amely annyi boldogot és szentet adott volna a világnak, mint az Árpád-ház. A szent ősök jelen vannak Szent Erzsébet életszentségében is. Bár Németországban élte le életét, de Magyarországra ma is úgy hat, mint magyar királylány. A magunkénak érezzük anélkül, hogy ki akarnánk sajátítani, kultusza jelen van most is, példa- és eszménykép. Szent Erzsébetet nem úgy tiszteljük, mint egy régmúlt történelmi személyt, hiszen mindig modern marad. Ha Európa nem csak ünnepelné a szenteket, hanem követné is példájukat, akkor nem dúlta volna annyi háború, akkor új arca lenne Európának. Ne csak ünnepeljük a Szent Erzsébet-évet, hanem tegyünk azért, hogy példája váljon életté, valósággá a mai Magyarországon!

XVI. Benedek pápa mondta: vannak a fejlődésben krízis-korszakok, most is egy ilyennek vagyunk tanúi. Széteső korunkban sokszor azzal dicsekszenek az emberek, amit inkább szégyellniük kellene. Mikor nemzetünk jövőjéért aggódunk, vegyük számba nemzetünk nagyjait, azokat, akiknek értékrendje szilárd, akiknél a közjó megkérdőjelezhetetlenül az egyéni érdek fölött áll, és akik túl tudnak látni a jelen valóságon, az immanencián, akiknél a személy nem zsugorodott össze a test mögött. Nemzetünk egy része nem a jövőre figyelve tervez, nem erkölcsi elvek mentén él, hanem érdekeket hajszol. Aki felelősséget érez a jövőért, nem vesz fel olyan kölcsönöket, amelyek a jövőt veszik el az emberektől, nem rontják a jövő nemzedék életének feltételeit a környezet rombolásával, elszennyezésével.

Magyar szentjeink tisztelete, megismerése mennyire jellemzi családunkat? Mennyire törődünk nemzetünk nagyjainak emlékével, tetteivel, példájával?

"Éveink száma a hetven esztendőt, ha eléri, / vagy az erőseké a nyolcvanat, / és azok nagy része is munka és fájdalom, / gyorsan elmúlnak, és mi elmegyünk." Írta a Zsoltáros. (Zsolt 90, 10.) A generációk közötti viszony korunkban változik, az öreg ember még aktív, a fiatal sokáig készül önállóságra, mégis csökken a generációk közötti szolidaritás. Az egészséges viszonyhoz alázatra is szükség van, ez ma nem divatos erény. A szolgáló szeretet alázat nélkül csak látszat, és inkább bomlasztja a generációk közötti egységet, mint építi.

Valenciában a Családok Világtalálkozóját megelőző kongresszus három síkon zajlott: volt az ifjúságnak, a nagyszülőknek, és a szülőknek összejövetele. Üzenetértéke volt ennek. Keresztény családban újra egymásra kell találnia a három nemzedéknek. A diktatúrák nem véletlenül próbálták éppen ezt az egységet megsemmisíteni. A nagyszülők nem csupán gyermekmegőrző automaták, hiszen ők képesek továbbadni a család, az egyház, és nemzetünk hagyományait, kiegyensúlyozni a szülők fiatalos lendületét. Az unokák és szülők a maguk dinamizmusával bevonva az idősebbeket a mindennapokba visszatartják őket az elöregedéstől.

Osszatok meg a generációk együttműködéséről pozitív példákat! Hogyan tudjátok megmutatni nagyszüleitek iránti tiszteleteteket, megbecsüléseteket? Mik azok az értékek, amelyeket gyorsan változó világunk ellenére az idősebb generáció példája nyomán tettetek magatokévá?

Hívom a családokat, merítve elődeik példájából alapozzák meg utódaik jövőjét!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

3. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 19:53
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

Februárban, Szent Erzsébet évében


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének februári levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

Február: Szent Erzsébet emberi vonásai. Szent Erzsébet volt gyermek, jegyes, házas, anya, férjére váró asszony, és özvegy, de minden életállapotban Isten gyermeke tudott maradni. A körülötte lévő emberekkel, akár nagyurak voltak, akár koldusok, akár vitéz lovagok, akár nyomorult betegek, mindig úgy érintkezett, mint testvéreivel, akik éppúgy Isten gyermekei, mint ő. Vegyük komolyan azt, hogy mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Járuljunk így is hozzá, hogy környezetünk emberibbé váljon, hogy társadalmunk élhető és éltető közeg legyen mindenki számára.

Már kikerültek otthonainkból a karácsonyfák, újra belesodródtunk hétköznapjaink világába, de valaminek nem szabad eltűnni életünkből, a karácsonyi angyalok dicsőítő énekének: "Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön a jóakaratú embereknek!"... Valahányszor megfeledkezünk az Isten dicsőítéséről, újra meg újra veszélybe kerül az ember békéje, a család békéje, a szélesebb társadalom békéje. "Ha bezárul fölöttünk az ég, lábunk alól kicsúszik a föld", mondja egy kortárs gondolkozónk. "Az egy Isten képmására teremtett összes ember ugyanazzal az értelmes lélekkel, ugyanazzal a természettel és ugyanazzal az eredettel bír. Krisztus áldozatától megváltva valamennyien egy és ugyanazon isteni boldogságban való részesedésre kapnak meghívást: tehát mindannyian ugyanannak a méltóságnak örvendenek. Az emberek közötti egyenlőség lényegileg a személyi méltóságukra és a belőle fakadó jogokra támaszkodik" (KEK 1934-1935)

Az ember méltósága abból származik, hogy mindannyian egyformán, társadalmi hovatartozásunktól, szellemi képességeinktől, nemi azonosságunktól, egészségi állapotunktól függetlenül Isten képmásai vagyunk. Méltóságunk alapja tehát létünk, ez pedig Istentől való. Ezért kell megőriznünk ajkunkon az Isten-dicsőítést, ezért feladata a keresztény embernek, hogy léte irányultságával mintegy nyitva tartsa feje fölött az eget. Ezért tudott Szent Erzsébet minden embert egyenlő mértékben szeretni, legyen az nyomorult leprás, vagy délceg lovag, kellemes, vagy kellemetlen ember. Ez volt emberszolgálatának titka, öröme: "milyen jó dolgunk is van, hogy az Urat fürdethetjük, és neki megágyazhatunk!" "Az 'Isten képmása' kifejezés tehát nem absztrakció, ez ugyanis csak elvont Istenképhez vezetne, hanem kézzelfogható, konkrét valóság. ... az ember emberré válása és isten-felismerése elválaszthatatlan egymástól, éppen azért, mert Isten képmása. Ha az emberi létet szétzilálják, megsérül az istenkép is" (J. Ratzinger: Jézus Krisztus Istene 24. old.)

Valahányszor az ember eltávolodik Istentől, eltávolodik embertársától is. Elég a mögöttünk lévő ateista diktatúrákra és a jelenben uralkodó ideológiákra gondolnunk. "A Jelenések Könyve beszél Isten ellenfeléről, a vadállatról. A vadállatnak, az ellenséges hatalomnak nincs neve, csak száma. 'Ember száma az, és a száma hatszázhatvanhat', mondja a látnok. (Jel. 13,18) A Gonosz szám, és számok közé zár. Ez egyben azt is jelenti - mint ahogy mindnyájan jól tudjuk, akik átéltük a koncentrációs táborok korát - hogy a diktatúrák táborainak borzalma éppen abban áll, hogy kioltják az egyéniséget, elveszik az emberek arcát; számmá, egy nagy gépezet kicserélhető, apró alkatrészévé silányítják őket. Az illető csak annyit ér, mint a feladata, nem többet. Ma már attól kell félnünk, hogy a történelmi koncentrációs tábor csak előjáték volt, s a világ a gépek egyetemes uralma alatt egyetlen hatalmas koncentrációs táborrá változik." (J Ratzinger: Jézus Krisztus Istene 16. old.)

Az embert érintő rendelkezések, törvények már nem tudják tisztelni az ember méltóságát, önkényesen rendelkeznek fölötte ideológiák mentén. A nácizmus azokat irtotta, akik nem fértek bele a fajelmélet alapján értékesnek kikiáltott csoportba, a marxizmus pedig azokat, akik nem tartoztak az osztálytársadalom-elmélet szerint érétkes osztályába. A fogyasztói mentalitás és ideológia is szívesen látja azok megsemmisítését, akik most éppen nem jó fogyasztók (l. abortusz, eutanázia). Hogy családjaink ne lehessenek hamis ideológiák öntudatlan, akaratlan kiszolgálói, nagyon fontos elevenen tartanunk Isten-kapcsolatunkat, továbbzengenünk az angyalok énekét: "Dicsőség..."

Hogyan hatott emberi kapcsolatotokra megújult Isten-kapcsolatotok? Milyen szerepe van az Isten-dicsőítésnek családi imáitokban? Osszátok meg tapasztalataitokat az emberi méltóság tiszteletével, ill. sérelmével kapcsolatban!

A Szentírásban újra meg újra találkozunk olyan a jelenetekkel, melyekben az Úr angyala a még meg sem fogant életről nyilatkozik, elmondja nagyságát, feladatát, még nevét is. A bibliai látásban a még meg sem fogant lét már méltósággal bír, mert Isten örök szeretetében, tervében gyökeredzik léte. Egyikünk sem véletlenül létezik, mindegyikünk Istentől akart lét. Lehetek sikeres vagy sikertelen, élhetek házasságban, sodródhattam magányba, kudarcos házasságba, talán nem is köthettem házasságot, lehetek özvegy, mégsem felejthetem: Isten egyszeri, megismételhetetlen, helyettesíthetetlen teremtménye vagyok. Mikor Szent Erzsébet már maga mögött tudhatta a gyermekkort, a szerelem, a boldog házasság örömteli éveit, anyai hivatását is betöltötte, és özvegyen magára öltötte Szent Ferenc követőinek egyszerű szürke köntösét, Isten-képmásiságának tudatában, megőrizve a maga emberi méltóságát képes volt így bátorítani a hozzá közel állókat: "Látjátok, én megmondtam nektek: boldoggá kell tennünk az embereket." Ha tudatában vagyok az Isten képmásából fakadó méltóságomnak, akármilyen állapotban is vagyok, nem menekülhetek önsajnálatba, nem mondhatok le a Szent Erzsébet által megfogalmazott küldetésemről: "Látjátok, én megmondtam nektek: boldoggá kell tennünk az embereket."

Isten kapcsolatod önmagadhoz való viszonyodat is meghatározza: Hogyan változott önértékelésed, önmagaddal való békességed életállapotaid változásával? Mikor érezted úgy, hogy jó és szép élni?

Szent Erzsébettől megtanulhatjuk, hogy az ember értéke abból a méltóságából fakad, amely az Isten képmásiságra alapul. Kövessük tehát az MKPK-körlevél kérését családon belül és azon túlmenően is: "Lépjünk fel a család ellenes, személyiségromboló törekvésekkel szemben." Nincs olyan életállapot, amely tehetetlenségre lenne kárhoztatva, és - tovább idézve a körlevelet: - "Fiatalok, készüljetek boldog házasságra! ... Házastársak, mondjatok igent egymásra és az életre, ... találjatok mindig időt a beszélgetésre egymással és gyermekeitekkel. ... Özvegyek és egyedülállók, akiknek életük másképp alakult, mint szerették vona, éljétek mindennapjaitokat Isten irgalmas szeretetében bízva," hiszen minden életállapotban lehetünk önmagunkat és másokat gazdagító ajándék.

Az Isten-gyermekség és Isten-képmásiság tudata meghatározza a keresztény család atmoszféráját. Egy-azon méltósággal bírunk, tehát nem tekinthetjük egymást riválisnak, élvezeti cikknek. A gyermeknek sem apróbb, sem felnőtt korában nem az a feladata, hogy minél többet szipolyozzon ki szüleiből, a házastársi viszony sem egymás kihasználására, hanem a kölcsönös segítésre, egymás kölcsönös megvalósítására alkottatott. Mégis, milyen gyakran kell megküzdeni a versengés kísértésével! A fiatalok különböző anyagi háttérből érkeznek a házasságba, önálló keresőként különböző mértékben tudnak hozzájárulni a családi bevételhez; iskolai végzettségük is különböző szintű lehet. Ha átélik Isten-gyermeki méltóságukat, nem versenghetnek egymással, nem lehetnek egymás konkurensei.

Osszatok meg pozitív példákat a különböző életállapotok helyes megélésére. Hogy tudtátok megelőzni a két család rivalizálását? Hogyan bukkant fel házastársak közötti anyagi egyenlőtlenség miatti feszültség? Mondjatok pozitív példákat a feszültségek feloldására!

Hívom a nemzedékeket, generációkat, a férjeket, feleségeket, a házaspárokat, a családokat, az emberi méltóságból fakadó egyenlőség felragyogtatására, az együttmunkálkodásra!

Bíró László
A MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
2. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 19:50
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

Januárban, Szent Erzsébet évében


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének januári levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

Január: Szent Erzsébet a megtalált hivatás békéjében élt. Számára a helyet és a körülményeket, ahol élnie kell, mások jelölik ki. Ő azonban örömmel fogadja el ezeket, mert megérti, hogy az élet Istentől kapott hivatás. Mindannyiunk élete a maga egészében hivatás. Isten hívott életre minket, nem mi választottuk meg a helyet és a körülményeket, ahova születtünk. Életünk válaszútjain hozott döntéseinkkel Isten hívására válaszolunk, ha helyesen felelünk, életünk összhangba kerül hivatásunkkal. Szent Erzsébet egész életében gyermeki bizalommal döntött hivatása mellett. "Bizony, mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába." (Mt 18, 3)

Bizonyára nem kérdezték meg Szent Erzsébettől, akar-e Türingiába menni 4 éves korában. Elszakadni a családtól, szülőktől, testvérektől nem lehetett öröm. Derűjét az Istenre találása, ennek állandósága, rendíthetetlensége adta. Nem tudjuk, hogyan, milyen élmény hatására vált Isten-kapcsolata valósággá. Életét Istentől neki és csak neki ajándékozott hivatásként élte. Gyermeki bizalom volt benne az iránt, aki "mindennek életet, leheletet és mindent ad" (ApCsel 17, 25b), így a képességet is a hivatás szerint való életre.

Hivatásunk ajándék, egy hatalmas és titokzatos kezdeményezésből ered: "Az Úr hívott meg engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem." (Iz 49, 1) Keresztes Szent János mondja: "Az emberi élet kalandja járulékos mozzanat, hogy eljusson az egyetlen lényeghez, az Istennel való egyesüléshez." Egész életünk hivatás, nem csak annak egy-egy szelete. Sokszor úgy érezzük, hogy ezek között a szeletek között konfliktus alakul ki, például a munkahelyi és családi "hivatás" között. Nem vonulhatunk azonban ki a társadalomból, amelyben élünk, hiszen "a társadalom elengedhetetlenül szükséges az emberi hivatás megvalósításához. E cél eléréséhez tiszteletben kell tartani az értékek hierarchiáját, mely az anyagi és természetes dolgokat alárendeli a belső és lelki dolgoknak". (KEK 1886) "Azok a társadalmi körülmények, melyek között az emberek élnek, ... gyakran eltérítik őket a jótól és a rossz felé terelik. Bizonyos, hogy a társadalmi rendet sűrűn zavaró ok részben a gazdasági, politikai és társadalmi formákban lappangó feszültség. A mélyebb ok azonban ... a gőg és az önzés, mely megrontja a társadalom légkörét. Ahol pedig a dolgok rendjét a bűn következményei megzavarják, ott ... az ember új meg új kísértésekkel találkozik, és ezeket csak a kegyelemtől támogatott szüntelen erőfeszítésekkel küzdheti le." (GS 25)

Hogy találtál rá hívatásodra? Mi segít abban, hogy hivatásod gyakorlása közben megőrizd derűdet, Istenbe vetett bizalmadat? Milyen példákat láttok az állapotbeli hivatás és a foglalkozásotok közötti konfliktusok feloldására? Hogyan tapasztaltad meg, hogy Isten alkalmassá tett hivatásod betöltésére?

Életünk során körülményeink, feladataink gyakran változnak. Új, meg új kihívások érnek minket, sokszor módosulnak körülményeink, lehetőségeink. Mindez nem azt jelenti, hogy hivatásunk megváltozott, hanem azt, hogy most fejlődésünk során egész életünk hivatásának új módon kell megfelelnünk. Fontos mozzanata életünknek, hogy a külső körülmények változásai közepette a családon belül kialakult munkamegosztást újragondoljuk. Amikor a férj, vagy a feleség munkahelyi terhelése növekszik, azzal vehetünk valamit le válláról, ha a gyerekek vállalnak többet a család javára. "Az igazi fejlődés a teljes ember fejlődése, azt jelenti, hogy minden egyes személy egyre jobban meg tud felelni hivatásának, tudniillik a meghívó Istennek." (KEK 2461) Nem mindig könnyű válaszolni az új helyzetekből eredő új kihívásokra. Van úgy, hogy nehézségektől visszarettenünk, úgy érezzük, hogy nem tudunk megfelelni a kihívásnak. Ilyenkor se feledjük, sem a meghívó nem változott, sem a meghívás ténye.

Amíg távol van, egyszerű azt mondani, hogy majd jó feleség, vagy tökéletes apa akarok lenni, az adott pillanatban a helyzet már sokkal bonyolultabb. Már a párválasztás is döntés, melyet hivatásunkkal összhangba kell hoznunk, hiszen döntésünknek visszavonhatatlannak, egész életünkre szólónak kell lennie. A felismert és megélt házas, családi, szülői, nagyszülői és gyermeki hivatás nem egymástól független és nem egymással szembeállítható feladatot jelent életünkben. "Minden egyes család megtalálja és fölfedezi önmagában a hivatást, amelyet soha nem lehet elvenni tőle, s amely egyúttal méltóságát és kötelességét is meghatározza: család, 'légy' azzá, ami 'vagy'"! (FC 17)

Szenteljünk különös figyelmet gyermekeink bontakozó hivatásának! "A családi kötelékek jelentősek, de nem mindentől függetlenek. Ahogy a gyermek növekszik érettsége és emberi, lelki önállósága felé, úgy világosodik és erősödik Istentől kapott, sajátos hivatása. A szülők tartsák tiszteletben ezt a meghívást, és segítsék gyermekeik válaszát a hívás követésében. Meggyőződésünknek kell lennie, hogy a keresztény első hivatása Jézus követése: "Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám, és aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám." (Mt 10,37)" (KEK 2232)

Az életállapotokban beállt változások (pl. házasság, szülővé válás) mennyiben hatott foglalkozásbeli hivatásotokra? A családban, a rokonságban milyen vonzó példákat láttok a helyesen megélt családi hivatásra? Kiktől, miben kaptok segítséget a szülői és a gyermeki hivatásotok teljesítéséhez? Osszatok meg pozitív tapasztalatokat, hogyan tudjátok gyermekeiteket segíteni saját hivatásuk felismerésében?

"Isten tervében a férfi és a nő hivatása az, hogy mint Isten 'gondnokai' 'uralmuk alá hajtsák' a földet. Ez az uralom nem lehet önkényes és romboló. Mivel a Teremtő képmására vannak teremtve, 'aki szeret mindent, ami van' (Bölcs 11,24), a férfi és a nő arra hivatott, hogy vegyen részt a többi teremtményre irányuló gondviselésben. Innen fakad a világért való felelősségük, amit Isten rájuk bízott." (KEK 373) Amikor a világban munkálkodunk, építünk, tervezünk, gyógyítunk, vagy tanítunk, terményeket termesztünk vagy új értékeket állítunk elő, "gondnoki" hivatásunknak teszünk eleget. Ez is része egész életünk hivatásának, kötelezettségeket és feladatokat ró ránk, akárcsak a politikai életben való részvételünk. "Az összes Krisztus-hívő érezze át, hogy külön hivatása van a politikai közösségben: példájukkal mindannyian mutassák meg, hogy él bennük a kötelesség tudata, s hogy odaadóan szolgálják a közjót, s így tettekkel mutassák meg, hogyan lehet összhangba hozni a tekintélyt a szabadsággal, a személyes kezdeményezést az egész társadalmi testület szoros együvétartozásával, a kellő egységet a termékeny sokféleséggel. A mulandó dolgok rendezésénél az egymástól eltérő törvényes véleményeket ismerjék el, s az azokat tisztességesen védő polgárokat és csoportjaikat is becsüljék. A politikai pártoknak pedig kötelességük azt szorgalmazni, amit megítélésük szerint a közjó megkövetel, de sohasem szabad a közjó elébe helyezni a maguk hasznát. (GS 72)

Hogyan tudjátok megteremteni az összhangot a családi élet és a munkahelyi, vagy iskolai kötelezettségek között? Mondjatok példákat arra, amikor valaki lelkiismereti okokra hivatkozva utasított el anyagi, vagy karrierbéli előnyöket! Hogyan szolgálhatjátok a közjót vezetői, ill. beosztotti állásban? Hogyan tudjátok megtalálni az örömöt, a lelki békét a kedvezőtlen körülmények között végzett tevékenységben?

Hívom a családokat, éljenek a megtalált hivatás békéjében!

Bíró László
A MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

1. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 19:47
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Bíró László 1950. október 31-én született Szekszárdon a Pécsi Egyházmegyében. A győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban érettségizett, majd a Győri Hittudományi Főiskolán folytatott filozófiai és teológiai tanulmányokat.

1974. június 23-án szentelték pappá Szekszárdon a Pécsi Egyházmegye szolgálatára.

1974–1977: segédlelkész Mágocson
1977: káplán Szigetváron
1977–1978: káplán a pécsi Székesegyházban,
eközben: 1978: szentszéki jegyző
1980–1989: püspöki szertartó és titkár,
eközben: 1983: az Egyházmegyei Hivatásgondozó Bizottság moderátora
1989–1994: a pécsi Székesegyház plébánosa, eközben:
1990: püspöki bírósági helynök,
1991: mesterkanonok és
1994: teológiai tanár

1994. április 18-án Őszentsége II. János Pál pápa Castra Galbae-i címzetes püspökké és kalocsa–kecskeméti segédpüspökké nevezte ki. 1994. május 21-én szentelték püspökké a kecskeméti Társszékesegyházban, majd 1994. június 1-től 1995. augusztus 1-ig kalocsa–kecskeméti érseki helynök volt.
Emellett a Főegyházmegyei Szinódus (1995–2000) koordinátori feladatait is ellátta.

2008. Bíró László Magyarország új katonai ordináriusa
A Szentatya, XVI. Benedek pápa Excellenciás és Főtisztelendő Bíró László püspök urat Magyarország katonai ordináriusává nevezte ki, áthelyezve őt a kalocsa–kecskeméti segédpüspöki hivatalból és a Castra Galbae-i címzetes püspöki székből.

Jelenleg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családügyi Bizottságának elnöke, és egyidejűleg a budapesti Központi Papnevelő Intézet rektora és az Egyetemi templom igazgatója (1995. augusztus 15-től).

Bíró László több, a családdal foglalkozó publikáció szerzője.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép