Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Keresztény Magyarország Portál - Fórum - Hívom a családokat - Bíró László püspök családlevelei 2010 - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek Aguszta napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Róma.  Szent István király.  Topor Márta
Almáshidai fatemplom
Fórum

Oldalak: [1]
13. hozzászólás
Létrehozva: 2010-12-02 01:03
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

2010 decemberében

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek,kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!


Családbarát társadalmi infrastruktúra

A gyermekek gondozása, nevelése nem mindig oldható meg családi keretek között, fontos tehát, hogy rendelkezésre álljanak azok az intézmények és szolgáltatások, amelyek a család tevékenységét kiegészítik. Az egész társadalom érdeke, hogy ezek az intézmények jó minőségű szolgáltatásokat nyújtsanak.

„A családoknak joga van arra, hogy részesüljenek mindazokban a gazdasági javakban, amelyek méltóságuknak és teljes kibontakozásuknak megfelelő életszínvonalat biztosítanak számukra. Nem szabad őket megakadályozni abban, hogy megszerezzenek vagy megtartsanak olyan javakat, amelyek kedveznek a kiegyensúlyozott családi életnek", olvassuk a Szentszék 1983-ban kiadott Családjogi Chartájában. „A családoknak joga van...", éspedig azért, mert a család Isten szándéka szerint az élet és a szeretet szentélye, lényege és természete alapján jogosult a működéséhez szükséges javakra. Nem a Szentszék adja ezeket a jogokat, csak kinyilvánítja, és védelmezi a családokat, a család intézményét a jogok megsértése ellen. Semmiféle emberi hatalom nem adhatja, de nem is vonhatja el e jogokat, a jogok megsértése, figyelmen kívül hagyása pedig bűn.

Régen a családok autonóm egységként feladataik nagy részét megoldották maguk. Több generáció élt együtt, alkalmat adva a családi munkák megosztására. Ahol erre szükség és lehetőség volt, több család is összefogott egy-egy cél érdekében, az így létrejövő intézmények azonban nem kívülről, a társadalom, vagy az államhatalom kezdeményezéséből nyújtottak segítséget, hanem belülről, a családok közösségéből. Mára alaposan megváltoztak a társadalmi struktúrák, a családok feladatai, és megváltozott a társadalom és a családok viszonya is. Nincs lehetőség a „régi rend" helyreállítására, az erre irányuló nosztalgia nem segít a gondok megoldásában.

A családok és a társadalom egymásra vannak utalva, egymás érdekeinek tisztelete nélkül mindkettő működésében zavarok keletkeznek. A család része a közjónak, hozzájárul a közösség javához, és részesedik is abban. Hiába részesítik azonban a családokat olyan kedvezményekben, amelyek révén kellemesen élhetnek, jól táplálkozhatnak és ruházkodhatnak, kényelmes lakásokban lakhatnak, ha nincs elérhető közelségben iskola, óvoda, postahivatal vagy orvosi rendelő. Igaz ugyanakkor az is, hogy ahol nincsenek családok, nem érdemes óvodát építeni. Ezért fontos, hogy a társadalmi infrastruktúra, azaz azok az intézmények, melyek egy adott területen az embereket szolgálni hívatottak, családbarátok legyenek, azaz alkalmazkodjanak az ott élő családok igényeihez.

Tudatosítsátok családotokban, közösségeitekben, baráti körötökben, hogy mit tesz le a család a társadalom asztalára, és milyen jogok illetik meg a család természetéből fakadóan! Mit tehettek azért, hogy e jogok érvényesüljenek?

Mostanában napvilágot látott több felmérés eredménye bizonyítja, hogy a magyar emberek nagy része családban szeretne boldogulni és legalább két gyermeket szeretne. Az álmok azonban nehezen valósulnak meg, egyre kevesebb az újonnan alapított család, a meglévők közül is sok felbomlik, csökken a többgyermekes családok száma. A trend megfordítása nagy feladat, a családbarát társadalmi infrastruktúra létrehozása csak egy a sok közül. Nagyon fontos azonban, hogy az infrastruktúra valóban szolgálja a családot, a család és a gyermekek javát.

Nem közömbös ugyanis, hogy milyen szolgáltatást nyújtanak ezek az intézmények. Ha egy bölcsőde csak gyermekmegőrzőként és etetőként működik, ha az iskolában csak oktatnak és nem nevelnek, vagy ha a gyermeket nem tanítják meg a jónak és a rossznak a megkülönböztetésére, akkor nem szolgálják a család és az élet javát.

Idézzetek fel intézmények olyan intézkedéseit, melyekben a gyermek java háttérbe szorult egyéb anyagi, politikai vagy partikuláris érdekekkel szemben!

XVI. Benedek pápa mondja: korunk nagy baja az individualizmus, a materializmus és az erkölcsi relativizmus. A családbarát társadalmi infrastruktúra nem egyéneket, hanem családokat szolgál, az embereket személyként, közösségek tagjaiként kezeli. Elismeri mindenkinek az egyedi voltát, de tekintettel van a házastársi, a szülők és gyermekek közötti kapcsolatokra, azokat nem gyengíteni, hanem erősíteni igyekszik. Fontos az identitás erősítése is, az uniformizált, semleges emberekből nem épülhet társadalom, csak arc nélküli (és ezért manipulálható) tömeg. A nevelési intézmények feladata a családdal együttműködve a gyermekek életkorának megfelelően a nemi, nemzeti, faji, kulturális, vallási identitás erősítése és érvényre juttatása. A családbarát társadalmi infrastruktúra mindenkinek a javát szolgálja, de nem mások vagy bármilyen egyéb közösség rovására.

A materialista szemlélet akkor válik veszedelmessé, amikor egy szolgáltatásnak csak az árát, nem pedig a célját és értelmét tekintik. Amikor azon vitáznak, hogy mi kerül többe: a bölcsőde létesítése és fenntartása, vagy a gyermekével otthon maradó édesanya fizetésének pótlása, akkor legtöbbször figyelmen kívül hagyják a gyermek javát, javának szolgálatát. Fontosak a higiéniai, tisztasági szempontok, fontos a kulturált környezet, de még fontosabb az, ahogy a gyermekekkel foglalkoznak, ahogy megéreztetik vele, hogy szeretik.

Az erkölcsi relativizmus nem tud és nem akar különbséget tenni az érték és az értéktelen között. Az igaz és a hamis, a jó és a rossz, a szép és a csúnya, valamint a szent és a profán összemosása élhetetlen világot eredményez. A családbarát társadalmi infrastruktúra egyértelműen az érték szolgálatában áll, azt támogatja, ami igaz, jó, szép és szent.

Idézzetek fel olyan eseteket, melyekben az infrastruktúrához tartozó intézmények jól szolgálták az alapértékeket: a jót, a szépet, az igazat és a szentet! Mennyire szolgálják ezeket azok az intézmények, amelyek a ti családjaitok rendelkezésére álltak?

„Minden család meghallja és fölfedezi magában ezt a félreismerhetetlen, egyúttal méltóságát és kötelességét is meghatározó hívást: család, »légy az, ami vagy!«. Mivel Isten terve szerint a család az »élet és a szeretet bensőséges közössége«, az a hivatása, hogy egyre inkább azzá váljon, ami, tudniillik az élet és a szeretet közösségévé, noha ez, mint minden teremtett és megváltott valóság, Isten Országában fog beteljesedni. Ebben a perspektívában az igazság gyökerét tekintve mondhatjuk, hogy a család lényegét s feladatát végső soron a szeretet határozza meg." (Familiaris Consortio 17.)

A családbarát társadalmi infrastruktúra feladata pedig az, hogy szolgálja a családot, hogy „az legyen, ami".

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
12. hozzászólás
Létrehozva: 2010-10-29 22:20
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

2010 novemberében

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek,kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

A családi munka és a kereső tevékenység összehangolása

A szülők joga eldönteni, hogy hogyan tudják összehangolni a családi munkát a kereső tevékenységgel, döntésükben elsősorban a gyermekek javát tartják szem előtt. Kívánatos, hogy a családi munka miatt bekövetkezett keresetkiesést a társadalom a gyermekek javára kompenzálja.

„Nincs rá időm!” – halljuk minduntalan és mindenféle élethelyzetben apáktól, anyáktól, de még a gyerekektől is. Korunkban minden felgyorsult, lerövidültek az utazási idők, egyre rövidebb időt szánnak a hivatalokban egy-egy ügyfélre, az orvosi rendelőben egy-egy betegre, a modern konyhatechnikának köszönhetően ma hamarabb készül el a vacsora, mint harminc évvel ezelőtt, még sem érünk rá semmire, de a legkevesebb időnk egymásra jut.

Amióta általánossá vált a „kétkeresős” családmodell, azaz a szülők mindegyikének
kereső tevékenysége, még nehezebbé vált az időt beosztani. A háztartást is vezetni kell, gondoskodni kell a család testi-lelki szükségleteiről, közben pedig az utazási időt is számítva napi nyolc-tíz órát kell az otthontól távol dolgozva megkeresni a megélhetéshez szükséges pénzt. A szülők sokszor csak a hétvégén tudják az otthont rendbe tenni, a héten felgyülemlett házimunkát elvégezni, így ekkor sem érnek rá egymással és a gyerekekkel foglalkozni. Ha az otthoni és munkahelyi feladatok mellett nem jut idejük egymásra, kapcsolatuk elsekélyesedik, a család sodródik a szétesés felé. II. János Pál pápa mondta:
a naponta együtt imádkozó család együtt is marad. Nagyon fontos, hogy a házaspár
találjon hetente egy estét, havonta egy napot, évente pedig egy hetet egymásra, a teljes egymás felé fordulásra. Ilyenkor tárják fel egymásnak érzéseiket, lelki problémáikat, beszéljenek vágyaikról, álmaikról, eggyé forrva forduljanak kéréssel, hálaadással és tanácsért Teremtőjükhöz. Tévedés lenne azt gondolni, hogy ezt az időt a gyerekeiktől vennék el, mert a szülők szeretetben kiteljesedő kapcsolata a gyerekek fejlődésének záloga.

Mit tanulhattok szüleitek időbeosztásából? Mit tapasztaltok: hogyan lehet a
legkönnyebben rendszeressé tenni a házastársi, ill. családi imát és beszélgetést?


A családi munka és a kereső tevékenység összehangolása nehéz feladatot jelent az egyes családoknak és a társadalomnak egyaránt. Nehezen összeegyeztethető érdekek ütköznek ugyanis, és a sokféle társadalmi és családi helyzet miatt nem lehet általános megoldást találni. Vannak, akik az összehangolást a gazdasági élet szempontjaira leszűkítve olyan megoldásokat keresnek, amelyben a szülők, elsősorban az anyák a lehető leghatékonyabban állhatnak a gazdaság rendelkezésére; bölcsődék, napközi otthonok létesítésével segítenék elő a szülők munkába járását. Minthogy a család megélhetéséhez szükség van mindkét
szülő keresetére, a gyerekeikkel otthon maradó anyák joggal igénylik kieső keresetük pótolását. Felmerül tehát a kérdés: mi kerül a társadalomnak kevesebbe, a kereset-pótlása, vagy a bölcsődék-óvodák létesítése és fenntartása? Sokan mások, különösen a magasabb végzettségű nőkre gondolva, szorgalmazzák az anyák karrierjének védelmét a gyermekvállalás következtében beálló törés ellen. Az anyai hivatás és a szakmai karrier összeegyeztetése nagy kihívás a család számára. Irányt adó lehet Szent Pál tanácsa: „Ne tegyetek semmit versengésből, sem hiú dicsőségvágyból, hanem mindenki tekintse a másikat maga fölött állónak. Egyiketek se tartsa csak a maga érdekét szem előtt, hanem a másokét is.” (Fil, 2, 3-4.)

A családi munka és a kereső tevékenység összehangolásával foglalkozó legtöbb megfontolás a gazdasági versenyt és az egyén önmegvalósítását támogatja. A társadalomnak, a szülőknek és a családnak is közös érdeke a következő nemzedék testi-lelki kiteljesedése. Tegyünk meg mindent azért, hogy ne a gazdaság érdeke, hanem az emberi élet legyen az első szempont, ne egyes egyének, hanem a család egésze legyen a nyertes. A munkaidőt mereven kezelő rendszerek helyett vezessenek be a család érdekét figyelembe vevő megoldásokat (rugalmas munkaidő, távmunka, kellően megfizetett anyasági szabadságok, szülői szabadságok, gyerekeket támogató szolgáltatások, családi hálózatok létrejöttének ösztönzése, stb.). Mindez pedig szolgálja a gyermeknek, mint személynek a javát, a maga
személyes és családi kapcsolataival együtt. Ezért fontos, hogy a bölcsődék-óvodák ne csupán arra adjanak lehetőséget, hogy amíg a szülők dolgoznak, legyen, aki vigyáz a gyerekre, hanem emberi méltóságukhoz méltóan foglalkozzanak a jövő nemzedékével, segítsék személyes értékeik kibontakozását. Sok családban gondozásra, sőt, esetleg ápolásra szoruló idősödő családtagokat is el kell látni, ennek megoldása is súlyos gondot jelent a munkahelyi
elfoglaltság mellett. Még kevesebb idő marad egymásra, a gyerekekre, kikapcsolódásra. Ilyen esetekben se feledkezzünk meg az öregek emberi méltóságáról, gyengülő fizikai és szellemi állapotuk ne adjon okot szeretetmegvonásra.

Mi teheti boldoggá a gyermekkort a család szűkös anyagi helyzete ellenére? Hogyan gazdagítja a család életét egy-egy idős családtag?

Nem kétséges, hogy nem könnyű házon kívül felelősségteljes munkát végezni, otthon ellátni a családot, intézni a sokféle hivatalos dolgot, foglalkozni a gyerekek iskolai ügyeivel, ápolni az idős rokonokat, és még arra is időt találni, hogy részt vegyünk a társadalmi életben, hiszen nem élhetünk csak a magunk szűkebb környezetében. Ez sokszor kemény küzdelmet, komoly áldozatvállalást jelent. Akkor valósítjuk meg saját magunkat emberként, amikor áldozatot is vállalva odaajándékozzuk életünket (vö. Lk 17, 33; Jn 12, 55). Családunk tagjait annyira szeretjük, amennyire nekik ajándékozzuk magunkat, és a javukat szolgáljuk. Nem azért ajándékozunk, hogy kapjunk, mégis gazdagodunk. A szeretet az ember hivatása, a legfőbb jó (vö. II. János Pál pápa: Redemptor Hominis 10).

Idézzetek fel olyan eseteket családotokból, baráti, ismeretségi körötökből, melyekben a szülők a nehezebb, áldozatosabb utat választották azért, hogy több időt és figyelmet szentelhessenek gyermekeiknek! Mennyire lettek közösségi emberek az ilyen családban felnövő gyerekek?

A család méltó a társadalom anyagi és erkölcsi támogatására, de fontos, hogy ne sérüljön a szubszidiaritás elve. A házaspár szabadon, felelőssége tudatában dönt, a keresztény házaspár döntését a szeretet vezérli és az a tudat, hogy nekik szól Jézus szava: „Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt 25, 39)

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
11. hozzászólás
Létrehozva: 2010-10-02 01:41
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Hívom a családokat

2010 októberében

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!


A jó gazdálkodás felelősségében osztozik a család és a társadalom

A virágzó falvakat, városokat jól gazdálkodó családok alkotják. A jól gazdálkodó társadalmi közösségek pedig segítik a családokat értékteremtő munkájukban.

A gazdálkodás az emberrel és a társadalommal együtt született és fejlődött tevékenység, mindkettő életének nélkülözhetetlen előfeltétele, célja az egyének és az egész társadalom jóléte. Az egészséges társadalomban a gazdálkodás az egyéni és közösségi érdekek lehető legjobb egyeztetésére irányul, a szolidaritásra és a szubszidiaritásra épül.

A család és a társadalom gazdálkodása szorosan összefügg egymással. Egyrészt a családok fogyasztanak, termelnek, megtakarítanak, beruháznak, munkaerőt bocsátanak a társadalom rendelkezésére; másrészt éppen azért, hogy ezeket a fontos feladatokat jól elláthassák, szükségük van arra, hogy a társadalom szolgáltatásokat és támogatást nyújtson nekik. Ahhoz, hogy tartós fejlődési folyamatok jelenjenek meg, hogy az egyén, a kisebb és nagyobb közösségek, - köztük a családok -, és az egész társadalom igényeit ki lehessen elégíteni, szükséges a családokon belüli, valamint a család és a társadalom közötti együttműködés és valós érdekeik kiegyensúlyozott figyelembevétele, a szolidaritás.

A család nem rendelkezik minden eszközzel ahhoz, hogy feladatait sikeresen ellássa, még a nevelés és oktatás területén sem. Azokban az esetekben, melyekben a család ereje feladata megoldásához kevés, fontos és kívánatos a külső támogatás. Szükséges azonban, hogy az állami, hatósági, társadalmi és egyéb támogatók tekintettel legyenek a szubszidiaritás elvére, azaz ne sértsék a család autonómiáját és jogait azzal, hogy beavatkoznak akkor, amikor a család egyedül képes ellátni feladatait.

Idézzetek fel eseteket saját családotok történetéből, amikor más családok segítettek át a nehézségeken! Mondjatok példát a szubszidiaritás elvét sértő hatósági családtámogatási intézkedésekre!

A keresztény világban évszázadokon át azonos erkölcsi értékek szabályozták az ember egyéni és közösségi életét. Ezek alapján határozták meg, mi a jó, a helyes és a megengedett, ill. mi a rossz, a helytelen és tilos a gazdasági tevékenységben is. Korunk erkölcsi értékelése bizonytalanná és kérdésessé vált. A becsületesség egyelőre még értéknek látszik, melyhez az emberek elvben ragaszkodnak, de egyre jobban terjed a megvesztegetés, a csalás, a közvagyon meglopása, a közgondolkodás pedig ezeket bizonyos "civil kurázsi" tetteiként vagy legalábbis a hibás gazdasági törvényekből következő természetes és megengedett reakcióként nyugtázza (pl. az adócsalást az igazságtalan és aránytalan adótörvények miatt "ügyességként" kezelik). A közgondolkodás ilyen változásához a volt szocialista országokban, így nálunk is nagymértékben hozzájárultak az olyan törvénytelenségek, mint a magántulajdon (és ezzel az emberi méltóság) tiszteletben nem tartása. Ahol évtizedeken át természetes volt a megtermelt javak kártérítés nélküli kisajátítása, elkobzása, annak pedig, aki a javakat megtermelte kulákká, azaz bűnössé nyilvánítása és meghurcolása, ahol általánossá vált a meg nem fizetett fizikai vagy szellemi munka, ott generációk meghatározó élethelyzetévé vált a meghasonlottság. Az évtizedes hazugságélmény következtében a társadalmat átjárta az értékek relativizmusa és tagadása. A családok gazdálkodását befolyásolta, hogy bár nehézkes és diszkriminatív módon, de ingyen vagy államilag támogatott áron biztosították a lakosságnak az alapvető javakat és szolgáltatásokat (iskola, élelmiszer, lakás, közüzemi szolgáltatások, munkahely, orvosi ellátás, stb.). Mindez azt eredményezte, hogy a családoknak gazdálkodásukban igazodniuk kellett az állani gazdaságirányítás elveihez, saját kezdeményezésekre kevés lehetőség volt. Mindenki igyekezett a saját családja igényeit kielégíteni, a közösségért, a közjóért való munkálkodás háttérbe szorult. Amikor azután az 1990-es évek elején a központi tervutasításos rendszerről átálltak a döntések decentralizálásán és a piacra való nyitottságon alapuló rendszerre, gyorsan szétbomlott ez a szociális háló. Megjelent az addig alig ismert munkanélküliség, erősen differenciálódott a családok jövedelme. Meghatározó tényezővé vált a növekvő bizonytalanság, ami nem csak a jövőben beszerezhető javak és szolgáltatások mennyiségére és minőségére vonatkozik, hanem arra is, hogy miképpen lehet majd a gyermekeket felnevelni, milyen képzéssel boldogulhatnak leginkább, hogyan biztosítható a család számára a változó körülmények és munkalehetőségek ellenére az állandó és biztos menedéket jelentő otthon. Az erkölcsi rend a feje tetejére állt: nem az számít sikeresnek, aki a közjót szolgálja, és tiszteli az emberi méltóságot, hanem az, aki bármilyen eszközzel gyarapítja a maga hasznát.

Hogyan tudjátok gyerekeiteket a keresztény erkölcsi elvekre épülő gazdálkodásra nevelni? Hogyan egyeztethető össze családotok gazdálkodásában a közjó szolgálata és a környezettudatosság?

Az emberi méltóság tiszteletben tartása gazdasági téren igényli a mértéktartást, hogy az evilági javakhoz való ragaszkodás rendezett legyen; az igazságosságot, hogy tiszteletben tartsák a felebarát jogait és megadják neki azt, ami jár; és a szolidaritást, az aranyszabály szellemében: "Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik" (Mt 7,12). Példaképünk az Úr nagylelkűsége, aki "gazdag lévén értünk szegénnyé lett, hogy mi gazdaggá legyünk az Ő szegénysége által" (2Kor 8,9). Az emberi méltósággal ellenkezik a lopás, a kölcsönkapott vagy elveszített dolgok megtartása, a kereskedelmi csalás, az igazságtalan bérek, mások kiszolgáltatottságára vagy tudatlanságára spekuláló áremelések, egy vállalkozás köztulajdonának kisajátítása vagy magáncélra való használata, a rosszul végzett munka, az adócsalás, a mértéktelen haszon, emberek bármilyen egoista, ideológiai, kereskedelmi vagy diktatórikus megindoklással való szolgaságba hajtása, adás-vétele és cseréje, áruként kezelése (vö. Veritatis Splendor 100).

A szolidaritás azt jelenti, hogy mindenki felelősséget visel mindenkiért. Az erkölcsi rend akkor állhat helyre, ha gazdálkodásunk a jogos érdekek mellett az igazi értékeket szolgálja, az igazságosságnak sem lehetséges érvényt szerezni, ha cselekedeteinket az önző, egyéni érdekek szövevénye befolyásolja. A gazdasági kezdeményezések olyan formájára és struktúrájára van szükség, amely anélkül, hogy elvetné a profitot, az árak és az öncélú profitszerzés puszta logikájánál magasabb célra, a közjóra irányul (l. Caritas in Veritate, 38.)

Olykor úgy látszik, ellentétbe kerül a család egyéni érdeke a közérdekkel. Hogyan tudtok ilyen esetben mértéktartóan, igazságosan, mégis szolidárisan intézkedni?


Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
10. hozzászólás
Létrehozva: 2010-09-01 09:46
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

2010 szeptemberében

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

Szeptember: Nem csak kenyérrel él az ember


Az ember tevékenysége nem szorítkozhat az anyagi javakkal való törődésre, szüksége van Teremtőjével való intenzív kapcsolatra is. Találjuk meg a mindennapok forgatagában az időt és az alkalmat az imára, mind egyénileg, mind pedig családi körben.

Az édeni boldogságról azt tartjuk, hogy ott az embernek mindene megvolt, nem kellett törnie magát a mindennapi szükségletekért, nem kellett védekeznie a természet vad erőivel szemben. Nyugalmát, békéjét az alapozta meg, hogy állandóan kapcsolatban volt Teremtőjével, akinek gondoskodó szeretetét megtapasztalta. Erről szól Madáchnál Éva: „Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk / És mindezért csupán hálát rebegnünk / Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket." Az édeni állapotok azonban a bűnbeeséssel megváltoztak, az embernek meg kell küzdenie a betevő falatért és a feje feletti fedélért. A küzdelem hevében pedig azt képzeli, hogy mindaz, amit elért, egyedül az ő érdeme, és megfeledkezik arról, hogy minden, az élete is, ajándék.

A modern társadalmakban annak van tekintélye, azt tekintik értékes embernek, aki tehetős, vagyis aki rendelkezik tettek végrehajtására alkalmas eszközökkel. Az eszközök lehetnek anyagiak és szellemiek, a tudat, az értelem következményei. Legalább ilyen fontosak azonban a kapcsolatok, az ember ugyanis társas lény, egymagában nem sokra képes.

Beszéljétek meg családi, baráti körben: melyek szerintetek az édeni boldogság legfőbb jellemzői? Hogyan jellemeznétek egy mai a „tekintélyes" embert?

Az újszülött gyermek ösztönösen ragaszkodik gondozóihoz, érzi, hogy gondoskodás nélkül elpusztul. A gyermekben kialakul az édesanyja iránti ősbizalom, bízik szüleiben, és megkezdődik közöttük a kommunikáció, mielőtt még a gyermek megtanulna beszélni. A szülők gondoskodnak a gyermek testi-lelki jólétéről, irányítják és óvják minden rossz hatástól, a gyermekben pedig tudatosodik, hogy szülei szeretetének köszönhet mindent: mindenben javát akarják, kéréseit mérlegelik, és teljesítik, ha azt jónak látják, cselekedeteit igazságosan ítélik meg, és ennek megfelelően jutalmazzák, vagy büntetik, tanácsaik alapján sikereket érhet el. Mindez azonban csak akkor szolgálja a szülők és gyermekeik boldogulását, ha értik egymás szavát, ha rendszeresen és sokat beszélgetnek, ha őszintén megbeszélik mindazt, ami foglalkoztatja őket.

A szabad gondolkodásra képes ember eszmélése során keresni kezdi létezésének okát és célját, minden létező eredetét és fenntartóját. Aki így felismeri a Teremtőt, abban felébred a vágy, hogy személyes kapcsolatba lépjen vele, hogy megszólítsa, ahogy szüleihez bizalommal fordulhatott, úgy Őhozzá is kérésekkel, hálaadással fordulhasson, ahogy szülei útmutatását kérhette, úgy Tőle is kérhessen tanácsot. Istennel, Teremtőnkkel, mennyei Atyánkkal az imádság révén lépünk kapcsolatba, és ahogy a szüleinkkel való kommunikáció módját el kellett sajátítanunk, úgy imádkozni is meg kell tanulnunk. A szülők feladata és kötelessége, hogy gyermekeiket imádkozni tanítsák, és – legyenek bármilyen elfoglaltak – megtalálják az időt arra, hogy gyermekeikkel együtt rendszeresen imádkozzanak.

Elevenítsétek fel első, imával kapcsolatos emlékeiteket!

Kérést, panaszt előterjeszteni lehet ismeretlenhez is, de bizalommal csak ahhoz tudunk fordulni, akit legalább valamennyire ismerünk. Szüleinket általában elég jól ismerjük, hiszen általuk kerülünk kapcsolatba a világgal. Az a kép, amely bennünk róluk kialakult, meghatározza Istenről kialakított képünket is. A mennyei Atyát kezdetben apánkhoz hasonlónak képzeljük, gondoskodó szeretetét anyai gyöngédségként reméljük. Lelki életünk fejlődéséhez szükséges azonban, hogy istenképünk is fejlődjék, tisztuljon. Az ószövetségi nép istenismerete nem elméleti tudás volt arról, hogy ki és milyen az Isten. Fölségének elismerésére és parancsainak megtartására, uralmának és hatalmának elfogadására és tiszteletére az késztette őket, hogy megismerték istenségét tanúsító tetteit. A próféta szavával: „Ne dicsekedjék a bölcs bölcsességével, és ne dicsekedjék az erős erejével; ne dicsekedjék a gazdag gazdagságával! Hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekszik, hogy értelmes, és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet gyakorlok, jogot és igazságot a földön; mert ezekben telik kedvem." (Jer, 9, 22–23) Az Újszövetségben új távlatok nyíltak az istenismeret számára is: „Isten benső dolgait sem ismeri senki, csak Isten Lelke. Mi azonban nem a világ lelkét kaptuk, hanem azt a Lelket, amely Istentől van, hogy megismerjük, amit Isten nekünk ajándékozott." (1 Kor 2, 11–12) Kegyelmi ajándék tehát istenismeretünk is, és az is, hogy az így megismert Istennel beszélgetni tudunk, Hozzá fordulhatunk ügyes-bajos dolgainkkal, kérhetjük és hálát adhatunk Neki, dicsőíthetjük és imádhatjuk. Ne feledjük: a kapcsolatot, a dialógust mindig Isten kezdeményezi, az Ő szeretete mindig megelőzi az embert. Mégis, hányan vannak, akik sok teendőjük mellett nem érnek rá, hogy Istennel foglalkozzanak, hogy meghallgassák üzenetét és segítségét kérjék, főként pedig, hogy hálát adjanak Neki.

Hogyan tudtok segíteni gyermekeiteknek istenképük kialakításában? Hogyan hatott rátok az, ahogy szüleitek, nagyszüleitek imádkoztak?

A keresztény család életében az imádság fontos helyet tölt be. A család tagjai imádkoznak magukban egyenként, imádkozik a házaspár kettesben és imádkozik a család együtt is. Ahogy gyarapszik a család, egyre több a teendő és egyre nehezebb a kevés időt beosztani, pedig ok az imádságra van bőven. Ne törekedjünk ilyenkor arra, hogy az ima hosszát, mennyiségét növeljük, inkább törekedjünk az elmélyült, őszinte megnyílásra Isten előtt, végezzük imádságos lelkülettel mindennapi teendőinket. Amit nehezünkre esik megtenni, azt ajánljuk fel áldozatként, így is imádkozhatunk. Ismertem egy iparos családapát, aki munkagépének kapcsolójára indításkor mindig kis keresztet rajzolt, és családjára gondolva csak annyit mondott magában, hogy „értük", így tette imádsággá egész napi munkáját.

A családi étkezések jó alkalmat kínálnak az étkezés előtti és utáni együtt imádkozásra. Találjunk állandó időt és helyet a közös bibliaolvasásra, és az olvasott szakasz megbeszélésére. Az ilyen beszélgetések után egy-egy gondolattal magunkban tovább foglalkozva haladhatunk istenismeretünkben, adandó alkalommal újra a család elé vihetjük megfontolásainkat.

Kérnivalónk mindig akad bőven. Az Úr is biztat: „Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találni fogtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak." (Mt 7, 7–8) De sohase maradjon el a hálaadás, ha kérésünk teljesült, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért, mert bizonyára így volt számunkra jobb, köszönjük meg ezt az üzenetet. A napi hajszában gyakran korlátozódunk a kérő, és – jó esetben – a hálaadó imára, és nem jut időnk Isten dicsőítésére. Pedig a dicsőítés és az imádás, az „érdek nélküli" imádság is javunkra válik, általa kiemelkedhetünk a mindennapok, az anyagi világ gondjaiból, lelkünket felemelhetjük abba a világba, ahová törekszünk, és ahová egész családunkkal együtt szeretnénk eljutni. Istent mindig megilleti az imádás, nem Neki van szüksége arra, hogy dicsőítsük, hanem nekünk, hogy jelenlétében mi is kimondhassuk: „Jó nekünk itt lenni!"(Lk 9,33)

Hogyan tudjátok megtalálni az egyensúlyt a mindennapi feladatok és az imádságra fordított idő között?

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
9. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-30 01:04
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

2010 augusztusában

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

Augusztus: Ajándékozzunk időt egymásnak a családban

A termékeny, harmonikus családi élet egyik fontos alapfeltétele, hogy a
családtagoknak legyen idejük egymásra. A házaspár kapcsolata megsínyli, ha nem
jut ideje a napi feladatok megbeszélésén túl egymásra; a szülő-gyermek kapcsolat
elsekélyesedik, ha gyermek nem oszthatja meg szüleivel gondolatait, élményeit,
nem jut idő érzelmeinek feltárására.

Ahogy az élet, úgy az idő is Isten ajándéka, csak míg az élet ajándékát olykor,
különösen veszélyhelyzetekben megköszönjük, addig az időt hagyjuk csordogálni,
elfolyni, ahogy a régiek mondták, múlatjuk. Az emberi élet az időben folyik, ismerjük időbeli kezdetét, de nem látjuk előre azt a pontot, amitől kezdve a földi élet átlép az öröklétbe. Mindenki a saját időjét éli meg, de ez be van ágyazva a világ időjébe, mint ahogy mindenkinek a léte is része a világ létének. A keresztények számára az idő kegyelmi ajándék: földi létünk idejében haladhatunk a tökéletesség felé, a hitben az időt úgy éljük meg, mint az örökkévalóság elővételezését. A jelen pillanatban nyert kegyelem
emlékezetünkbe idézi múltunkat, Isten megtapasztalt jóságát, segít a jelen problémáinak megoldásában, egyben elővételezi a reményteli a jövőt. "Gondolj Teremtődre ifjúságod napjain (...), mielőtt visszatér a por a földbe, ahonnan vétetett, s az éltető lehelet Istenhez, aki adta." (Préd 12,1.7)

Hogyan tudjuk megköszönni az idő ajándékát? Elevenítsetek fel saját életetekből
olyan időszakokat, melyekről csak utólag értettétek meg, hogy ajándékba kaptátok!


A házasság szentségében két ember összekapcsolja életét, idejük is egybefonódik.
Megszűnik a „te időd” és az „én időm”, ettől kezdve már csak a mi időnk létezik. A teljes önátadás részeként a házasok egymásnak ajándékozzák idejüket, és ezzel gazdagodnak, hiszen mindketten részesei a másik idejének is. A mai élettempó mellett azonban ifjú házasoktól kezdve a többgyermekes szülőkig mindenki azt hangoztatja: nincs időm semmire, sohasem érek rá. Vannak családok, ahol egymásnak csak írásban üzennek, a szülők SMS-ben adnak utasítást gyerekeiknek, így aztán csak a gyakorlati kérdések kerülnek szóba. A „mi történt az iskolában” kérdésre csak a kapott osztályzatok, netán a büntetések felsorolása a válasz, de ha a gyerek megérzi, hogy szüleit igazán nem is érdekli iskolai előmenetele, előbb-utóbb a „semmi különös” lesz a válasz. Ez azért is „hasznos”, mert még kevesebb időt kell áldoznia egymásra a gyerekeknek és a szülőknek. Az érzelmek, barátságok alakulásának megbeszélésére, az élmények feldolgozására, a közösségbe való beilleszkedés segítésére sor sem
kerülhet. A szülőknek egymásra sem jut idejük, jó, ha arról tudják egymást tájékoztatni, hogy ki mikor érkezik haza, mit kell megvásárolni, milyen hivatalos ügyeket kell intézni. Az ilyen házaspárokról mondják, hogy nem együtt, hanem csak egymás mellett élnek.

A szülők feladata gyermekeiket megtanítani az idő jó beosztására és felhasználására is. Egy kamasz fiú mesélte, hogy amikor édesapja látta, hogy milyen silány könyveket olvas tucat számra, figyelmeztette: mára az irodalom olyan gazdag, hogy a jó könyveknek egy töredékét sem fogja tudni elolvasni egész élete folyamán. Használja ajándékba kapott idejét értékes művek olvasására. Emlékszem, gimnáziumi osztályfőnökünk is szokta mondani: „Atyafiak, jó könyveket ne olvassatok, abból túl sok van, csak a legjobbakat!”

Mi segített nektek abban, hogy az egymás közötti őszinte házaspári beszélgetések
életetek részévé váljon? Hogyan tudjátok fenntartani érdeklődéseteket egymás iránt házasságotok éveinek előrehaladtával?


A családon belüli tartalmas beszélgetésekhez azonban nem csak időre van szükség,
hanem érteni kell kommunikációhoz is. Nem könnyű megtalálni mindenkivel és minden helyzetben a megfelelő hangot, őszintének maradni senkit sem megbántva, ajándékot adni és elfogadni kényszeredettség nélkül. Azok a fiatalok, akik kapcsolatuk kezdetén nem tudnak egymással jókat beszélgetni, nehezen ismerik meg a másikat, annak életfelfogását, családi hátterét, vágyait és elgondolásait a jövőről. Sokszor csak a házasságkötés után döbbennek rá: egy elképzelt személyre mondtak igent, a társuk nem olyan, amilyennek elképzelték. Sőt, rohanó életükben most sincs idejük arra, hogy elmélyült beszélgetésekben feltárják lelküket, megosszák gondjaikat. Így aztán az idegenség ahelyett, hogy oldódnék, egyre mélyül, a kapcsolat a felbomlás felé sodródik.

Nagyon fontos tehát, hogy a gyerekeknek már a családban természetessé váljon:
minden, ami velük és bennük történik, érdekli, sőt érinti a többieket, és nekik is az a jó, ha részt vesznek a többiek életében. Így válik a család közösséggé, és így válnak a gyerekek közösségi emberekké. A keresztény családban nem csak a házon belüli és kívüli kötelezettségek teljesítésére szánnak időt, hanem egymásra is. A kommunikációs készségeket pedig azért jó elsajátítani, mert, minthogy mindenki egyedi, egyetlen és megismételhetetlen személy, nem lehet mindenkivel egyformán érintkezni. Figyelembe kell venni az életkort és az érzékenységeket, a nyitottságra, vagy zárkózottságra való hajlamot, az érdeklődési irányokat és a változékony testi-lelki állapotot.

Hogyan tudjátok megtalálni az őszinte és nem csupán a napi gyakorlatot
érintő beszélgetések hangját olyanokkal, akiknek más az életfelfogása, akik
másképp gondolkodnak az életről, családról, gyermekről, jövőről, mint nektek?


A szülők sokszor kerülnek nehéz helyzetbe: dönteniük kellene, hogy mire mennyi
időt szánjanak, a család fenntartásához szükséges munka viszont minden idejüket
lefoglalja. Igazán nincsenek is döntési helyzetben, mint ahogy arról sem dönthetnek, hogy hogyan osszák be idejüket, energiáikat a pénzkereső tevékenységre és a család körüli teendőkre. A társadalom, amikor ezeket a kérdéseket tárgyalja, mindig csak a gazdaság, a munkaerőpiac, a munkavállalói karrier szempontjából foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Pedig hiába lendül fel a gazdaság, ha a jövő nemzedékből kiveszik az egymásra figyelés, az egymás javának, azaz a közjónak akarása. Mindent meg kell tehát tennünk azért, hogy a társadalom figyelmének középpontjába is a közjó kerüljön, a döntéseket a család és a gyermek javának szolgálata motiválja.

II. János Pál pápa mondta: amelyik házaspár együtt imádkozik, az együtt is marad. Akármilyen hajszás is a mai élet, nagyon fontos, hogy a házaspár naponta megtalálja az időt a közös imádságra. Ahogy a gyerekek „imádkozó” korba kerülnek, megindulhat a család közös imája is, erre is adódik egy kis idő. Ha vasárnap a család közösen vesz részt a szentmisén, akkor alkalom kínálkozik az olvasmányok, a szentbeszéd megbeszélésére. Ezért is fontos, hogy a vasárnap valóban szabad nap legyen, adjon lehetőséget a családi, rokoni, baráti együttlétre, az ügyes bajos dolgok megbeszélésére, a hét folyamán esetleg felgyülemlett feszültségek levezetésére.

Milyen változásokon esett át a házaspári, majd a családi ima életetek során? A közös imának milyen gyümölcseiről tudtok beszámolni?


Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
8. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-01 00:47
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

2010 júliusában

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

Öregek a családban


A keresztény családban tudják: az öregek értékét nem az adja, hogy mennyivel
tudnak hozzájárulni a családi kasszához, hanem az, hogy vannak, hogy a család
életének részesei. A boldog családban mindenki ajándéknak tekinti a másikat,
elfogadják egymást, és egymás javát akarják.

Életünket mindnyájan ajándékba kapjuk Istentől. Ajándék gyermekkorunk, ajándék
felnőtt életünk, leginkább öregségünk ajándék, - még ha olykor nem is úgy éljük meg,- ezt ugyanis már nem mindenki kapja meg. Ezek az életszakaszok ugyanannak az egyetlen életnek, legszemélyesebb életünknek a fejlődési szakaszai. Az ajándékot akkor vesszük igazán birtokba, amikor elfogadjuk, hálatelt szívvel megköszönjük. Ahhoz, hogy öregségünket el tudjuk fogadni, el kell fogadnunk előző életszakaszainkat is, és őszinteségre, alázatra van szükségünk. A magukat elfogadó öregek könnyebben találják meg helyüket a családban, a családnak pedig nem terhet, hanem gazdagodást jelentenek. Szépen mondja a Zsoltáros:

„Isten, te ifjúkorom óta oktattál engem; mindmáig hirdetem csodáidat. Öregségemre s aggkoromra se hagyj magamra, Isten, hogy hirdethessem az egész jövendő nemzedéknek karod erejét, hatalmadat és igazságodat, amely égig ér, Isten, aki nagy dolgokat cselekedtél: Isten, ki hasonló hozzád?” (Zsolt 71, 17-19)

Milyen ajándékot kaptatok idősödő szüleitekben? Milyen jelekből látjátok, hogy ti magatok, vagy rokonaitok, barátaitok átléptetek valamelyik következő életszakaszba?

A napokban mondta el egy nagymama, hogy lánya boldogan jött haza: megkapta a rég
kívánt állást, ahol az eddigi fizetése másfélszeresét fogja kapni, igaz hogy a munkája is több lesz. Arra az aggodalmaskodó kérdésre, hogy nem jut-e így majd még kevesebb idő férjére és gyerekeikre, értetlenkedve válaszolta: de hiszen mondom, több lesz a pénzem!

A régi időkben az öregeknek kijárt egy bizonyos tisztelet, véleményükre, tapasztalataikra építettek a fiatalok. Felgyorsult életünkben a tapasztalatok hamar elavulnak, az életkörülmények megváltoznak, idősödve sokan elveszítik kapcsolatukat a mindennapi élet gyakorlatával. A nagymama nem tudja a mosógép programját beállítani, a nagypapa nem tud segíteni a gyerek matematika feladatában, az öregek nem tudják követni a tv-show-t, mit lehet akkor velük kezdeni? Azokban a családokban, ahol az értékek rangsorában az anyagiak, a lét praktikus problémái állnak az élen, ahol a családon belüli kapcsolatokat a másik valamire használhatósága határozza meg, bizony leértékelődik az öreg, a maga „elavult” tapasztalataival és „konzervatív” értékrendjével. Pedig milyen sokat kaphat a család azáltal, hogy az idős családtagok a maguk letisztult
élettapasztalatának birtokában reagálnak a családtagok sikereire és kudarcaira, jó- vagy balszerencséjére, buzdítják szorgalomra, rendszeretetre a fiatalokat! Az öregekből sugárzó szeretet beépül az egész családba, erősíti a családi szeretet-kötelékeket.

Hogyan tudjátok a nagyszülőkkel éreztetni, hogy többet érnek nektek, mint egy remek háztartási alkalmazott, vagy egy tökéletes gyerekvigyázó?

Korunkban meghosszabbodott az élet, és ezzel együtt az öregek száma. Érthető,
hogy ha valaki úgy érzi, hogy még jó erőben van, nehezen fogadja el, hogy valójában megöregedett. A családon belül is konfliktusokat okozhat ez, a fiatalok szeretnék életüket a saját elgondolásaik szerint berendezni, és az öregeket a napi gondoktól megkímélni - ez azonban nem tetszik az öregeknek, - az öregek pedig úgy látják, hogy a tapasztalatlan, éretlen fiatalok rossz irányt vesznek, és nem hallgatnak az okos szóra. Mindegyik fél a másik javát akarja, és fájlalja, hogy jóakaratát félreértik, sőt félremagyarázzák. Ezért fontos, hogy mindkét fél önmagát és a másikat el tudja fogadni, és találjon elegendő időt az őszinte, szeretetteljes beszélgetésre, egymás gondolatainak
megértésére.

Az öregnek nem könnyű elfogadni azt, hogy már megöregedett, hogy már kifelé halad. Nem könnyű megfogadni az intést:

„Nem tudhatod,
Hogy hány napod
Van mérve még.
Biztos csak egy:
nem lesz elég.”

(Sík Sándor: Ember maradj!)

De aki elfogadja, hogy nem a vég, hanem az élet beteljesedése közeledik, az ajándékként éli meg saját magát és környezetét is. Ahol a fiatalok elfogadják magukat is, a családjukban lévő öregeket is, könnyebb úrrá lenni a nehéz helyzeteken, a betegségeken, sorscsapásokon, anyagi gondokon, sérelmeken. A keresztény családban szolidaritás van a generációk között, ez pedig a társadalmi szolidaritás alapja.

Mi segít a fiataloknak és időseknek magukat és egymást kölcsönösen elfogadni?
Mondjatok példát a generációk közötti szolidaritásnak a társadalmi szolidaritásra gyakorolt hatására!


Vannak, akik képességeik öregedéssel járó csökkenését is ajándékként élik meg. Egy nagy karriert befutott, világhírű operaénekesnő mondta el egy interjúban, hogy amikor hangját megkopni érezte, elkezdett operát rendezni, majd operaházat igazgatni, amire mindig vágyott, de a színpadi elfoglaltság mellett erre eddig nem jutott ideje. Boldoggá tette, hogy ezt a lehetőséget kapta, és nem kesergett az énekesi pálya bezárulásán. Jó, ha az öregek felfedezik, hogy öregségük milyen apróbb és nagyobb ajándékokat tartogat számukra. Az egyik ilyen ajándék az, hogy most már több idejük van, több időt tudnak ajándékozni másoknak, idősöknek és fiataloknak egyaránt. Jut idő mások meghallgatására, és saját gondjaik elmondására.

Nagy veszélye az öregségnek a magára maradottság, az egyedüllét. A gyerekek
családot alapítanak, elköltöznek, a szülők magukra maradnak. Amíg ketten vannak,
éltetheti őket a tudat, hogy szükségük van egymásra, hogy van, aki létezésüknek örül.

De ha egyikük elmegy, a másikra rászakadhat a magány, a feleslegesség érzése.
Ezért fontos a családi kapcsolatok ápolása, egymás életében való állandó jelenlét. Ne feledkezzünk meg a születésnapokról, névnapokról, házassági évfordulókról, ünnepeljük együtt a sikeres vizsgákat és szurkoljunk mindannyian az iskolai sportversenyen! Ha pedig segítségre van szükség, építsünk bátran a családi szolidaritásra! Ne engedjük, hogy a nehéz helyzetbe került idős ember elveszítse türelmét, hiszen „a szorongatás türelmet eredményez, a türelem kipróbáltságot, a kipróbáltság reményt, a remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm, 5,3-5)

Az elmagányosodás ellen véd a közösség is, hiszen azok a családok, amelyek egy-
egy család-közösséghez tartoznak, mindig számíthatnak a többiekre. Sokszor hallani magukra maradt idősödő házaspárokról, akik felszabaduló energiáikkal a mozgalmi, vagy plébániai életben vállalnak aktív szerepet. Ha később ők szorulnak segítségre, a közösség róluk sem feledkezhet meg.

Hogyan oldható fel az idős ember magányossága, ha bezárkózik, kapcsolatait
nem akarja ápolni? Hogyan találhatjátok meg a hangot az ilyen öregekkel?



Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

7. hozzászólás
Létrehozva: 2010-05-29 08:29
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

2010 júniusában

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

A szülők és gyermekeik kölcsönös felelőssége


A szülők és a gyerekek egymással kölcsönös felelősségen alapuló generációs közösségben állnak. A generációk közötti szolidaritásra épül az össztársadalmi szolidaritás, a szociális biztonság.

Ha valakiért vagy valamiért felelősek vagyunk, akkor viselnünk kell a velük
kapcsolatos cselekedeteink következményeit. Az ember, amikor megfogant gyermekére kimondja az IGEN-t, elfogadja Isten ajándékát, igennel felel Istennek, és ezzel vállalja gyermekéért a felelősséget. Szabad döntésen alapuló, önként vállalt felelősség ez, de visszavonhatatlan, élethosszig tartó kötelezettség. Egy fiatal apa mondta el, hogy amíg nem voltak gyerekei, napjait a maga kedve szerint irányította, amióta első gyermeke megszületett, minden percét befolyásolja a tudat, hogy van valaki, akit rábíztak, akiért felelős.
De ez a tudat nem nyomasztó, hanem ösztönző, megsokszorozza erőit, mert tudja, és naponta megtapasztalja, hogy az, Akitől az ajándékot kapta, Akinek igennel válaszolt, gondoskodik róluk.

Isten minden ember szívébe írja a törvényt: tiszteld atyádat és anyádat.
Erre a szívünkből jövő isteni szóra adott válasz a szülőkért vállalt felelősség. „A negyedik parancsolat figyelmezteti a felnőtt gyermekeket a
szülők iránti felelősségükre. Amennyiben lehetőségük van rá, anyagi és
erkölcsi támogatást kell nyújtaniuk nekik öreg korukban vagy betegségükben, magányukban vagy ínségükben.” (KEK 2218) A szüleink iránti tisztelet és megélt felelősség örömöt okoz, még akkor is, ha sokszor fáradsággal, gonddal jár. Önmagát, saját emberi méltóságát alázza meg, aki kitér e felelősség elől.
A szüleiket nem tisztelő emberek gyakran keserűek, mogorvák, az sem ritkaság, hogy gyerekeiktől ők sem kapnak mintha folyamatossá válna a tisztelet elmaradásának lánca.

Beszéljétek meg családi, baráti vagy rokoni körben: mit éreztetek, amikor tudatára ébredtetek: gyermekeitekért felelősek vagytok!
Hogyan tudjátok éreztetni idős felmenőitekkel, hogy szükségetek van rájuk,
hogy fontosak nektek?


A tudatosan vállalt és a mindennapok gyakorlatában megjelenő felelősség
a szeretetből táplálkozik. Aki igazán szereti gyermekét, a gyermek
ügyében mindig úgy igyekszik intézkedni akár lemondva a saját érdekéről, hogy annak javát szolgálja. „Elsősorban a szülők felelősek gyermekeik neveléséért.
E felelősségükről főként egy olyan család megteremtésével tesznek tanúságot, amelyben a gyengédség, a megbocsátás, a tisztelet, a hűség és az ingyenes szolgálat magától értetődik. A család az erényekre nevelés alkalmas helye.
Ez megkívánja az önmegtagadás, a helyes ítélet és az önuralom melyek minden igazi szabadság föltételei begyakorlását. A szülők tanítsák meg gyermekeiket
arra, hogy képesek legyenek alárendelni az anyagi és természetes dolgokat a belső és lelki értékeknek. A szülők súlyos felelőssége, hogy jó példát mutassanak gyermekeiknek. Ha saját hibáikat be tudják ismerni előttük, őket is jobban tudják majd irányítani és jobbítani.” (KEK 2223)

A szülők felelősek gyermekeik testi-lelki fejlődéséért, nem háríthatják a
felelősséget a szerintük gyengén működő iskolára, nem hivatkozhatnak
munkahelyi elfoglaltságaikra. Felelősek azért, hogy a gyerekek megfelelő
társakkal barátkozzanak, és hasznosan töltsék szabadidejüket, elsajátítsák
a hitbéli és vallási ismereteket. A gyermekek „különösen nagy hálával
tartoznak azoknak, akiktől a hit ajándékát, a keresztség kegyelmét és az
életet kapták az Egyházban. Ezek lehetnek a szülők, más családtagok,
nagyszülők, lelkipásztorok, hitoktatók, tanítók vagy barátok." (KEK 2220)
Szent Pál is kiemeli a hitét továbbadó nagyszülő és szülő jelentőségét:
„Jól emlékszem őszinte hitedre; ez előbb nagyanyádban, Loiszban, majd
anyádban, Eunikében élt, és most biztosan tudom, téged is eltölt" (2Tim 1,5)

Idézzetek fel olyan eseteket, amelyekben gyermekeitek javát szolgálva lemondásra, áldozatra kényszerültetek! Kik vezettek be titeket a hit igazságaiba?

A szüleiket szerető gyermekek arra törekednek, hogy az „öregek” nyugalomban, békességben, szeretetteljes légkörben tölthessék napjaikat és ne szenvedjenek hiányt semmiben. A szülők örömmel segítenek gyerekeiknek az unokák körül, de tudják, hogy nincs javukra az, ha beavatkoznak a nevelésbe, az ifjabb család „belügyeibe”. A felnőtt gyerekek tisztelik megőszült szüleiket akkor is, ha úgy látják, hogy tapasztalataik gyorsan változó világunkban elavulnak, aktualitásukat vesztik. Jó tanácsaikat szeretettel fogadják ilyenkor is, és rászánják az időt, hogy megbeszéljék velük a teendőket. "Viseljétek el egymást
szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében."
(Ef 4,2-3).

Előfordul, hogy a nagyszülők szerepe csupán a gyerekvigyázásra, vagy a ház körüli segítségre korlátozódik. Hogyan szolgálhatja a mindegyikének javát
a generációk közötti felelősségteljes együttműködés?


A szülők iránti tisztelet kihat az egész családi légkörre. "Az öregek
koronája a fiak fiai, és a fiak dicsősége az ő atyáik" (Péld 17,6). A szülők és
gyermekek egymásért vállalt kölcsönös felelőssége biztonságot és kiegyensúlyozott derűt ad a családnak. A megélt felelősség nyomán növekszik, elmélyül a szeretet szülők és gyerekek, nagyszülők és dédunokák között. Ennek nyomán kialakul a családon belüli szolidaritás, majd ez kitágul családok közötti szolidaritássá. Ahol a családokon belül a szülők és gyermekek közötti kapcsolatot az egymásért vállalt kölcsönös felelősség jellemzi, ahol erős a generációk között a szolidaritás, ott az egész társadalmat átjárja az egymás javát kereső magatartás, kialakul a szeretet civilizációja.

Milyen akadályokba ütköztök, amikor szolidaritást akartok vállalni más családokkal, családközösségekkel? Hogyan találtátok meg a
hangot olyan segítségre szoruló családokkal, akik a tietekétől
különböző értékrendet vallanak?


Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület
elnöke

6. hozzászólás
Létrehozva: 2010-04-28 13:55
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

2010 májusában

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

A gyermek elsődleges nevelői a szülők

A szülők felelősek a gyermek testi-lelki fejlődéséért, tehát joguk és kötelességük a lehető legjobb feltételeket biztosítani neveléséhez. Szükségük van ehhez a társadalom támogatására, és a gyermek érdekében hozott áldozataik méltánylására.

„A szülők Isten előtt egymásra kimondott IGEN-je az őket egyesítő házasság szentségének alapja. A család tagjai mind önálló egyéniségek, saját személyiséggel, a család egységének teljessé tételéhez azonban szükséges a gyermekekre - a vér szerintiekre és az örökbefogadottakra egyaránt - kimondott IGEN is. A gyermekek így növekedhetnek az elfogadottság és a szeretet légkörében, és így remélhető, hogy megérnek arra az IGEN-re, amelyet majd a nekik életet adókra mondanak ki. A hit és az Isten iránti szeretet továbbadásán túl a család egyik legnagyobb feladata az, hogy szabad és felelősségteljes embereket neveljen. …. Ha a gyermekek látják, hogy szüleik élete a nehézségek ellenére öröm- és reményteli, kialakul bennük az életöröm, amely segítségükre lesz életük során az akadályok és visszásságok leküzdésében. Ha a család nem zárkózik magába, hanem nyitott más családok és a társadalom felé, akkor a gyermekek korán megértik, hogy minden ember értékes és szeretetre méltó.” (XVI. Benedek pápa beszéde a Családok 5. Világtalálkozóján, Valencia, 2006. Júl. 8.)

Mi segíti, és mi akadályozza családotokban a keresztény életöröm kialakulását? Beszéljétek meg konkrét esetek kapcsán: hogyan hatott a gyermekek fejlődésére a család nyitottsága, ill. bezárkózása!

A hit továbbadása nem könnyű feladat. Gyermekük megkeresztelésekor a szertartás szövege szerint a szülők kötelezettséget vállalnak, hogy „őt úgy nevelik, hogy hitünk szerint éljen, hogy tartsa meg Isten parancsait, hogy úgy szeresse Istent és embertársait, ahogy Krisztus Urunk tanította”. Ennek a kötelességnek úgy tudnak leginkább eleget tenni, ha maguk is hitünk szerint élnek, megtartják Isten parancsait, úgy szeretik Istent és embertársaikat, ahogy Krisztus Urunk tanította, vagyis hisznek abban, hogy a keresztény hit hordozza az életünket, olyan remény forrása, mely az életnek célt és értelmet ad. Annak számára ugyanis, akinek a keresztény hit csak „információ”, amely – legalább részben – „elavult”, és amelyet az új információk túlhaladnak, nehéz lesz a hitet továbbadnia. Magyarországon, akárcsak a többi európai országban, csökken a vallásgyakorlók száma, a vallásos jelek és megnyilvánulások fokozatosan tűnnek el a közéletből, a hívek sokhelyütt szórványban, már-már kisebbségi, vesztett helyzetbe kerülnek. Ahhoz, hogy a keresztségi fogadalomnak eleget tegyünk, meg kell találnunk a hit továbbadásának korszerű eszközeit. De minthogy korunkban nem csupán a hit közvetítésének módja, hanem a hit tartalma, értelme vált kérdésessé, nem elég, ha pusztán hatékonyabb és vonzóbb módszerek után kutatunk. Ha hitünk erőteljesebb, lángolóbb lenne, úgy továbbadása sem okozna nagy gondot. A hit eredményes továbbadásához szükség van saját hitünk megszilárdítására, rendíthetetlenségére. A család csak erre a biztos alapra építheti a gyermekek hitét.

Beszéljétek meg családi, baráti körben, milyen újszerű, a mai kommunikációs lehetőségeket alkalmazó módszereket ismertek a hit családban történő továbbadására?

„A nevelői feladat gyökerei a házastársak alapvető feladatába nyúlnak, nevezetesen abba, hogy együtt kell működniük Isten teremtő művében: szeretetben és szeretetből hoznak világra egy embert, aki magában hordozza a növekedésre és fejlődésre szóló meghívást. Így a szülők magukra vállalják a feladatot, hogy hatékonyan segítsék egy minden tekintetben emberi élet kibontakozását.” (FC 36) A gyermek testi-lelki fejlődését szolgálja az oktatás, a szakképzés, a képességek sokirányú fejlesztése. Mindenekelőtt szükséges azonban a személy átfogó formálása, tiszteletben tartva méltóságát, hiszen Isten minden embert önmagához hasonlónak, azaz személyként akarja (vö. GS 24.). A szülők a személy formálásával is Isten teremtő tevékenységében vállalnak részt. Feladatuk a teljes emberi személy, a test, a lélek és a szellem alkotta egység formálása. A család az a közösség, amely képes a teljes ember szolgálatára, nem csupán az emberi igények, vágyak és szükségletek valamelyik szeletének kielégítésére. Nem elegendő ugyanis a gyermek fejlődésének anyagi-gazdasági hátterét biztosítani, szükséges az anyagi javakkal kapcsolatos erkölcsi kérdések tisztázása is. Hiába válik valaki tizenéves korára élsportolóvá, ha nem sajátítja el a fair-play szellemiségét, nem lesz belőle kiváló ember. A művészi hajlamok kibontakoztatása sem válik igazán a gyermek javára, ha nem tanul meg másokért áldozatot hozni, lemondani a saját vélt érdekeiről. Korunk individualizmusa és egyre terjedő erkölcsi relativizmusa súlyos veszély, a családba, a gyermekek nevelésébe való beszivárgása megakadályozza, hogy a család valóban a humántőke forrása legyen, hogy a jövő generációja jobbá, nemesebbé váljon a jelenleginél. Márpedig mi más szolgálná jobban az emberiség fejlődését?

Mi, vagy ki volt rátok nagy hatással személyiségetek kialakulásában? Mi segít ma benneteket abban, hogy gyermekeitekben a teljes embert formáljátok?

„A szexuális nevelés sem redukálható pusztán technikai bevezetésre, amelynek egyedüli gondja az, hogy az érintetteket az esetleges fertőzésektől vagy a szaporodás „kockázatától” megóvja. Ez a szexualitás mély értelmének elszegényítésével és lenézésével érne fel, miközben annak mind az egyes személyek, mind a közösség részéről elismertnek és felelősségteljesen elfogadottnak kellene lennie. A felelősség ugyanis éppen úgy megtiltja, hogy a szexualitást csupán mint gyönyörforrást szemléljük, mint ahogyan azt is, hogy a politikai intézkedések körébe vonjuk be a kierőszakolt családtervezést. Mindkét esetben materialista felfogással és annak a politikába való átültetésével állunk szemben, amelyek során az emberek végső soron az erőszak különféle formáit szenvedik el. Ezen a területen szembe kell állítani a családok elsődleges illetékességét az államéval és annak korlátozó politikájával, valamint azt, hogy a gyermekek nevelése a szülőket illeti meg.” (Caritas in Veritate 44)

Hogyan találtátok meg a hangot édesapaként, illetve édesanyaként kamasz gyermekeitekkel ezekben a témákban: szexualitás, tisztaság, ajándék a gyermek?

Noha a nevelés elsősorban a család feladata, a társadalom és az Egyház támogatása nélkül nem felelhet meg küldetésének. Ezért a szülők és az általuk nevelői feladattal megbízott személyek jogain kívül bizonyos kötelességek és jogok megilletik a polgári társadalmat is, mert feladata rendezni mindazt, ami a földi közjóhoz szükséges. Ezek a jogok és kötelességek kiterjednek a közjót szolgáló iskolák és intézetek alapítására, a szülők és az általuk nevelői feladattal megbízott személyek nevelői kötelességeinek és jogainak védelmére, és a szubszidiaritás elvének megfelelően segítség nyújtására akkor és ott, ahol a szülők bármilyen oknál fogva nevelői feladatukat nem, vagy nem teljesen tudják végrehajtani. Az Egyház pedig hirdetve minden embernek az üdvösség útját, segítve őket, hogy az élet teljességére Krisztusban eljuthassanak, fölajánlja munkáját az emberi személy teljes tökéletessége érdekében, a földi társadalom javára és egy emberibbé alakítandó világ építésére. (vö. Gravissimum educationis 3)

Hogyan segített az iskola, vagy hogyan vált akadállyá illetékességi körét túllépve gyermekeitek nevelésében, ill. szexuális felvilágosításában?

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
5. hozzászólás
Létrehozva: 2010-03-27 01:33
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

2010 áprilisában

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és
paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!

IGEN a megfogant életre

A magyar társadalomnak és Egyháznak szüksége van gyermekekre, a
gyermek a jövő záloga. A megfogant életre kimondott igen nem csupán
egy új élőlényre vonatkozik, hanem egy egyedi, megismételhetetlen
istenképmásra. Javát azzal szolgáljuk legjobban, ha biztosítjuk számára a
békés, nyugodt otthont, a szeretetteljes családi környezetet.

Az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart (vö.
GS 24.), méltósága abban rejlik, hogy Isten az embert önmagához hasonló
lényként, azaz személyként akarja. A házaspár a gyermekre kimondott IGEN-
nel tudatosan részt vállal Isten teremtő tevékenységében, akarja a
gyermeket, éspedig személyként. Az ember az egyetlen teremtmény a
földön, akinek szabadságában áll utódait akarni, de éppen ez a szabadság
teszi felelőssé vállalásáért.

A gyermekre mondott felelős IGEN a házastársra mondott IGEN-en alapul. A
házastársak egymásra kölcsönösen IGEN-t mondva eggyé válnak, „Így már
nem ketten vannak, hanem egy test”(Mt 19,6). A gyermekre együtt, „egy
testté válva” mondják IGEN-jüket. Csak az együtt kimondott IGEN méltó a
gyermekhez, Isten ajándékához, hiszen ezt az ajándékot nem az apa, vagy az
anya kapja, hanem a házaspár. A gyermek jogai is súlyosan sérülnének, ha
eleve egyszülősen jönne a világra, egész életére befolyással van kapcsolata
apjával és anyjával. A házastársi IGEN megszegése maga után vonja a másik
IGEN leértékelődését is. Tapasztalati tény, hogy azok a gyerekek fejlődnek
kiegyensúlyozottan, válnak szabad, harmonikus, öntudatos egyéniséggé,
akiknek szülei tartós, szeretetteljes házasságban élnek. A házastársak közötti
viharos zavarok, nézetkülönbségek, óhatatlanul nyomot hagynak a
gyerekekben, a válás pedig olyan súlyos sérülést okoz, amelyet a gyerekek
legtöbbször ki sem tudnak heverni, nem ritkán képtelenné válnak az igazi
házasságra. Az a tény, hogy a ma házasságot kötők között a válások száma
növekszik, összefüggésben van azzal, hogy a szülők generációjában is egyre
kevesebb a jó házasság.

Nem az apa, vagy az anya, hanem a házaspár kapja a gyermeket, akinek
egész életét befolyásolja kapcsolata apjával és anyjával. Beszéljétek meg
pozitív és negatív esetek kapcsán: hogyan hatott a gyerekekre a szülők
kapcsolata egymással és gyermekeikkel!

Amikor egy fiatal emberpár tudomást szerez érkező gyermekéről, még
úgyszólván semmit sem tud róla. Nem tudják, fiú lesz-e, vagy lány, nem
tudhatják, milyen lesz a külseje, milyen jó, vagy rossz tulajdonságokkal fog
rendelkezni, kedves lesz-e, vagy nehéz természetű, mégis IGEN-t mondanak
rá, és ha ez az IGEN őszinte, máris elkezdik szeretni. A szeretet nélkül kimondott IGEN ugyanis hamis, nem teljes. A megfogant gyermek fogantatása
pillanatától emberi személy, aki, mint minden emberi lény, a lelke mélyén arra
vágyik, hogy elfogadják, szeressék és viszontszerethessen. IGEN-t mondva rá a
szülők nem csupán jóváhagyják: jöhet az új élőlény a világra, hanem vállalják,

Születendő gyermeküktől a szülők általában csak jót és szépet várnak. Ezért
nem tud a csillagjós az Ember Tragédiájában hihetetlen jövőt jövendölni a
leendő gyermeknek: „Olyat nem is bírnék tán feltalálni, / Min
megbotránkoznának a szülők, / Nem messiás-é minden újszülött, / Fénylő
csillag, mely feltünt a családnak, …”. A generációk közötti ellentét keserű
tapasztalatai szólnak Madáchból, amikor hozzáfűzi: „S csak későbben fejlik
szokott pimasszá”. Még ha oly őszinte és igaz is volt az a kezdeti IGEN, az
önzés, a saját szempontok előtérbe helyezése megzavarja a szülő és
gyermeke közötti szeretetkapcsolatot.

A még ismeretlen gyermeket örömmel fogadni mégsem a fej homokba
dugása. Isten a gyermekkel ajándékot ad, és nem büntet. A szülők joggal
bízhatnak az isteni jóságban: mindent meg fognak kapni ahhoz,– bármilyen
legyen is a gyermek, akármilyenek legyenek is körülmények, - hogy
felneveljék, Istennek tetsző embert faragjanak belőle. Szekularizált
világunkban sokan úgy gondolják: a tudomány, a technika, a civilizáció
megold minden nehézséget, átsegít a járványokon és a földrengéseken,
főleg ha van elég pénz. II. János Pál pápa figyelmeztet: Isten kegyelmére
építsünk, ez az a sziklaalap, amelyre építve házasságunkat, családunkat,
gyermekeinket biztonságban tudhatjuk (l. Lk. 6, 47-49).

Idézzétek fel gyermekvárásotok boldog pillanatait! Hogyan fogadták
szüleitek a hírt: unokájuk érkezik?


Nemrégiben hallottam, hogy valaki kifejtette: ez a világ tele van bajjal,
szenvedéssel; úgy gondolja, hogy rosszat tenne, ha egy gyermeket
rákényszerítene ebben a csúnya világban való életre, ezért nem akar
gyermeket. Látszólag humánus, jóakaratú gondolatok. A világot azonban
éppen azáltal tudjuk jobbítani, szebbé, élhetőbbé tenni, hogy gondoskodunk
a jobb, nemesebb következő generációról. Hiába tesszük mindennapjaink
részévé a technika vívmányait, hiába árasztjuk el olcsó és jó áruval a boltokat,
hiába nyújtunk mindenkinek ingyenes és mindenre kiterjedő orvosi
szolgáltatásokat, a csak magának élő, önző és igazságtalan emberek
világában nem lesz jó élni, az ember nem lehet igazán boldog.

Olyanok is akadnak, akik a gyermeket játékszernek tekintik, azért akarják,
„mert az olyan drága”. Sokszor halljuk: Nekem jogom van arra, hogy
gyerekem legyen! Fontos tudnunk, hogy „a gyermek nem járandóság,
hanem ajándék. A házasság legnagyobb ajándéka egy új emberi személy.
A gyermeket nem szabad tulajdonnak tekinteni, mintha követelni lehetne a
gyermekhez való jogot. Ezen a téren egyedül a gyermek rendelkezik igazi
jogokkal; tudniillik, hogy szülei házastársi szeretete sajátos aktusának
gyümölcse legyen, hogy fogantatása pillanatától kezdve személyként
tiszteljék” (KEK 2378). Akik a gyereket mindennel ellátják, elhalmozzák
mindenféle holmival, nem gondolják meg, hogy az igaz szeretet a másik javát
akarja. A gyermeknek pedig szeretetre van szüksége, arra, hogy megtanuljon
szeretni és hálásnak lenni, hogy jó legyen valahová, éppenséggel a
családjához tartoznia.

Szépen fejezi ezt ki Ady:

„Szeretném, hogyha szeretnének S lennék valakié, S lennék valakié.”


Hogyan tudjátok gyermekeitekkel éreztetni: hálásak vagytok azért, hogy
őket kaptátok ajándékba? Mi segít a vas-szigor és a majomszeretet között a
helyes mérték megtalálásában?



Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület
elnöke

4. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-28 16:29
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

2010 márciusában

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!
IGEN a házastársra

Az házastársi IGEN a teljes és visszavonhatatlan szövetség megalapítása, elkötelezettséget nyilvánít ki arra, hogy a felek minden körülmények között biztosan számíthatnak egymásra; ez szilárd védelem az anyagi és testi-lelki megpróbáltatások idején is. A család a társadalom alapsejt-funkcióját akkor tudja betölteni, ha a szövetség nem ideiglenes, fennállása nincs feltételhez, vagy valamilyen körülmény bekövetkeztéhez kötve.

Akárhová nézünk azt látjuk, hogy valami nincs rendben. Demográfiai tél köszöntött Európára, éhezés és nyomor pusztít Afrikában, járványok és békétlenség sújtja Ázsia nagy részét, sokfelé vannak etnikai zavargások. Egyre többen látják, meg kell menteni az emberiséget. De vajon hol kell kezdeni a mentőakciót? A népgyűléseken, vagy a piac szabadra engedésével? Talán a nagy
világ-szervezetek tanácstermeiben, vagy a művészek műtermeiben és a zseniális feltalálók műhelyeiben? Vagy inkább a katonai táborokban? Esetleg a nyilvános vitákban, a sajtó és a média harsány világában? Ameddig a társadalom nem ismeri el a család jelentőségét és méltóságát, nem támogatja a családot mint az élet forrását, addig csak olyan lesz, mint aki lyukas vödörrel próbálja a vizet a kútból kimerni. Az emberi nem megmentése a családokban kezdődik, sőt még előbb, a házassággal, az esküvőn kimondott igaz és őszinte IGEN-nel.

Ahhoz ugyanis, hogy sikerrel szálljunk szembe a járványokkal és a természet romboló erőivel, hogy elsimítsuk a népek és nemzetek közötti ellentéteket, hogy megállítsuk a népesség fogyását, hogy felvegyük a harcot a nyomor, a nélkülözés ellen, olyan emberekre van szükség, akik szilárd erkölcsi alapon állnak, akik nem a saját gazdagságuk növelését tekintik életük céljának, akik tudnak és akarnak másokért áldozatot hozni, és másokkal együttműködni. Ilyen embereket
pedig a nagylelkű, igaz és őszinte IGEN-nel megalapozott családok tudnak a társadalomnak adni.

Milyen tényezők segítik, vagy gátolják az összefogást az Egyház és a társadalom javára más családokkal, család-közösségekkel?

Amikor a házasulandók kimondják az IGEN-t, Krisztusra is IGEN-t mondanak, és Krisztus is IGEN-t mond rájuk: Ő az, aki átadja az egyiket a másiknak kölcsönös ajándékként és adományként. A Szentlélek pedig természetfelettivé teszi a házastársak emberi szerelmét, és részelteti őket Krisztus és az Egyház szeretetkapcsolatában, a Vőlegény Krisztus és a Menyasszony Egyház felbonthatatlan, örök húsvéti IGEN-jében. Az IGEN tehát nem belenyugvás, az új helyzet tudomásulvétele, hanem egy történelmi-üdvtörténeti út kezdete, amelyet a házasulandók önként, szabadon és teljes szívvel vállalnak (vö. KEK 662-1663).

Ezen az úton ketten együtt, „egy testté” válva formálják a világot, környezetüket, a társadalmat, együtt akarnak boldoggá válni, eljutni oda, ahol a boldogság örök.

Mennyire nem értik meg a házasság lényegét azok, akik a házassági belegyezést, vagy azt, hogy magukat ahhoz tartják-e, feltételekhez, időtartamhoz kötik, vagy akik eleve úgy gondolják, hogy az IGEN-t majd visszavonják, ha nekik jobban tetsző társat találnak! Akik azt mondják, hogy a házasság megkötése csupán egy újabb papírral szaporítja irattárunkat, a házasságot csak a szerződő feleket érintő, bármikor felmondható szerződésnek tekintik. A nagylelkű, igaz és
őszinte IGEN-nel kezdődő házasság azonban szövetség, egész életre szóló közösséget hoz létre, és alapsejtje a társadalomnak és az Egyháznak. A házasság közügy, a beleegyezés nyilvános jellege védi az egyszer kimondott IGEN-t, és segíti annak hűséges megtartását, ezért fontos bizonyíték a tanúk által hitelesített „papír” (vö. KEK 1631)

A holtodiglan-holtomiglan érvényes IGEN annak is elismerése, hogy a Teremtő gondoskodott rólunk, testi-lelki társat adott nekünk. A házasság Istennek a férfiról és a nőről szóló teremtő tervének része (Ter 2,24; Ef 5,31), ez Krisztus és az Egyház szeretet-szövetségében teljesedik be (Ef 5,32). Elanyagiasodott világunkban a keresztény házasság kiváltságos lehetőség a teremtés és a megváltás, a test és a lélek harmonikus egységének felmutatására.

Hogyan tudnátok megmutatni azoknak, akik individualista módon gondolkoznak a
házasságról, hogy a házasság közügy, nem csak két ember magánügye? Áldozat, lemondás nélkül nincs tartós kapcsolat. Hogyan tudjátok gyermekeitekkel a közösségért hozott áldozat értékét megértetni?


Sokan azt gondolják, hogy a kimondott IGEN szabadságunk feladását jelenti. A
legénybúcsúztatók elsiratják a most fejét a házasság igájába hajtó fiút, tréfás és komolyabb mondások sora példálódzik a házasember rabbá válásáról. Az igazság pedig az, hogy épp ez az elköteleződés tesz szabaddá, ez ad biztos alapot életünknek. A kölcsönösen kimondott IGEN azt jelenti, hogy egymáséi vagyunk és leszünk minden körülmények között, akkor is, ha a fiatalos szépség elmúlik, ha karrierünk nem ível a magasba, ha ránk tör a betegség, öregség. Szabadok
vagyunk, nem kell tartanunk a kapcsolatok múló bizonytalanságától, nem fenyeget a társtalanság, a magára-maradottság réme. Szabadon adhatjuk bele kapcsolatunkba minden erőnket, tudásunkat, érzelmünket, nem kell tartalékolnunk semmit egy esetleges elhidegülés esetére. Elköteleződtünk, nem kell tartanunk saját érzelmeink hullámzásától, attól, hogy lanyhul a másik melletti kitartani akarásunk. Szabadon és önként, együtt mondjuk ki az IGEN-t, szabadon és mindketten egymást akarjuk boldoggá tenni. Senki és semmi nem kényszerít
bennünket az IGEN kimondására, magunk akarunk elköteleződni, elhatározásunk szilárd és megváltoztathatatlan.

Hogyan éltétek meg a házasságotok felszabadító hatását? Hogyan hatott rátok szüleitek, nagyszüleitek házassága a ti IGEN-etek kimondására készülve?

Amennyire sokat ígérő az Egyház és a társadalom számára a házasulandók őszinte IGEN-je, annyira veszélyes az elköteleződés nélküli párkapcsolat, a tartalmatlan IGEN. Napjainkban terjednek a különféle párkapcsolatok. Tévedés azonban azt állítani, hogy ezek ugyanúgy szolgálhatják a társadalmat, mint az igazi házasságok. Statisztikák, felmérések bizonyítják, hogy ezek sem a termékenység tekintetében, sem a gazdaság szempontjából nem veszik fel a versenyt a tartós, stabil házasságokkal. Különböző országokban végzett számos szociológiai felmérés bizonyítja, hogy még a nem tökéletesen sikerült „hagyományos” család is sokkal több hasznot és kevesebb kárt jelent a társadalom számára, mint a válások miatt szétszakadt, egyszülőssé vált
vagy újjáalakult családok, illetve az élettársi és egyneműek közötti kapcsolatok. A házasságon kívüli kapcsolatban élőket legtöbbször partnereknek, és nem társaknak nevezik. Egy szerződésben a partnerek állapodnak meg, megállapodásukat bármikor módosíthatják, vagy felmondhatják. A házasságban társak kötnek életre szóló szövetséget, erre vonatkozik a visszavonhatatlan, megmásíthatatlan IGEN. Ettől az IGEN-től lesz a társadalom élhető, virágzik
az Egyház, lesz boldog az ember.


Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

3. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-02 01:05
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

2010 februárjában

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!


Az ember arra hivatott, hogy részese legyen Isten szentháromságos szeretetének

Isten az embert önmagáért teremtette, méltóságát sérti, ha kicserélhető tárgyként, vagy eszközként kezelik. Saját emberi méltóságát veszi semmibe az, aki a Teremtő által neki ajándékozott testi, lelki, szellemi tulajdonságokat el nem fogadva maga akarja önmagát megteremteni. Minden ember felé felebaráti szeretettel fordulunk, elfogadjuk olyannak, amilyennek Isten megteremtette.

Az élet ajándék: az ember ajándékba kapja a életét, a szülők gyermekeiben ajándékot kapnak. A népek és nemzetek ennek az ajándéknak köszönhetik virágzásukat. Ajándékba kapjuk külsőnket és bensőnket, ajándék számunkra a múlt, amelynek folytatása vagyunk, ajándék a jövőnk, amelyen munkálkodhatunk. Isten mindegyikünket egyedi személynek teremtette, és meghatározta rendeltetésünket, hivatásunkat. "Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára." (Jer 1,5) Ahhoz, hogy hivatásunkat teljesíthessük, meg kell ismernünk önmagunkat, tudnunk kell, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk ott, ahol vagyunk. Isten ajándéka az is, hogy részt ad nekünk teremtő munkájából, hogy magunk is ajándékozhatunk, sőt, hogy magunkat elajándékozva válhatunk azzá, akinek Ő megálmodott minket. "Az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart, és teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát." (GS 24)

Az ember test, lélek és szellem egysége, e három dimenzió olyan mélyreható egységben van, hogy azokat csak kétségbeesett erőfeszítések árán lehetne szembefordítani egymással, ezek az erőfeszítések pedig mindenképpen önmagunk megtagadásához vezetnek. Minden korban, minden kultúrában természetesnek tartották és tartják, hogy az egészséges, érett férfinak férfias a teste, lelke és szelleme, a nő pedig mindenestül nőies. Se a nő, se a férfi nem cselekedhet a maga természete ellenében anélkül, hogy boldogtalanná ne válna. A biológiával való szakítás se a férfit, se a nőt nem teszi szabaddá, inkább beteggé teszi. A biológiai nem, amelyet a nő XX, illetve a férfi XY kromoszómái határoznak meg, már a megtermékenyüléskor adott, a női test minden egyes sejtje különbözik a férfi testének minden egyes sejtjétől. Az orvostudomány még a férfi és a női agy között fennálló szerkezeti és funkcionális különbségekre is rámutat. A meghatározott nemhez való tartozás tudata két- és hároméves kor között alakul ki, és igen jelentős mértékben képes befolyásolni a gyerek neveltetése, valamint a környezet, amelyben felnő. A személyiség zavarához vezet, ha a tudat nincs összhangban a biológiai tényekkel. A történelmi és a kulturális környezet kialakítja a maga férfi-, ill. nőképét, azt a viselkedés- és cselekvésmódot, amit az adott korban a férfitől és a nőtől elvárnak. A társadalom életében való részvétel sérül, ha valaki "különc", nem akar, vagy nem tud igazi nő, vagy férfi lenni.

A nemiségnek a biológiai, tudati és társadalmi aspektusa semmiképpen sem független egymástól. Éppen ellenkezőleg, beleágyazódik a személy önazonosságába. A személy gyermekkora és serdülőkora idején folyamatosan sajátítja el az "önmagává lenni" tudatát (azaz "hogy ki is ő"), identitását felfedezve egyre mélyebben éli meg saját nemét, nemének biológiai és pszichológiai tényezőit és a másik nem különbözőségét. Eközben felfedezi a férfinak és a nőnek a társadalomban betöltött hivatását.

A kisgyerekek szinte ösztönösen megélik fiú vagy lány voltukat. Elevenítsetek fel ilyen epizódokat saját, vagy gyermekeitek életéből! Milyen tényezők segítik, vagy gátolják a gyermek nemi identitásának kialakulását?

Emberi mivoltunk kiteljesítéséhez szükségünk van egymásra. A Teremtő segítőtársul adta a nőt a férfinak, és viszont: "Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!"(Ter 2, 19) A segítőtárs nem rabszolga, és nem alacsonyabb rendű kiszolgáltatott. Isten terve szerint a férj és a feleség egymásnak kölcsönösen alárendeltje a szeretetben. A férfi és a nő egyformán képes arra, hogy egymást kölcsönösen beteljesítsék, hogy kölcsönös, szeretetteljes alárendeltségben átadják magukat a másiknak, hogy felfedezzék önmagukat és egymást. Két eltérő szemszögből nézve mindketten megtalálják a belső békét és boldogságot a másik boldogságának szolgálatában. Egyúttal tudatosítják a másikban a közösségre való hivatást és képességet.

Idézzétek fel azokat a napokat, órákat, amikor ráébredtetek: azzal találkoztatok, akinek mindenestül odaajándékozva magatokat képes betölteni életeteket!

A férfi és nő közötti idilli viszonyt a bűn zavarja meg, a bűn áll a kiteljesedés és boldogság útjába. Marx és Engels ezzel szemben azt tanítja, hogy a férfi és nő közötti természetes különbségek vezettek a nemi jelleg alapján létrejövő első munkamegosztáshoz, és ezek a különbségek állnak a gazdasági és kulturális osztályokra való minden további felosztás eredeténél. Szerintük ami különböző, az egyenlőtlen, és ami egyenlőtlen, az igazságtalan; az első osztálymegosztás, amelyen minden egyéb osztálymegosztás és ezáltal minden igazságtalanság is nyugszik, a nemi jellegen alapul. Eszerint a nő és a férfi közötti különbségek állnának minden igazságtalanság eredeténél, tehát minden különbség megszüntetendő. Korunk agresszíven nyomuló gender-ideológiája ezt a marxista gondolatot vette át. Nem a férfi és nő harmonikus együttműködését megrontó bűn ellen akarnak fellépni, hanem fel akarják puhítani a nemiséget, jelentéktelenné igyekeznek tenni a férfi és a nő között fennálló bárminemű különbséget. Állítólag csak így érhető el az "egyenlőség", ez ugyanis náluk a nő és a férfi abszolút kicserélhetőségét jelenti; a nő és a férfi nem társai egymásnak, nem kölcsönösen ajándékok, hanem ellenfelek, küzdelmük eredménye pedig jellegtelen egyformaság.

Belegondolni is rossz, miféle társadalom lenne az, amelyben csupa semlegesnemű ember élne önmagának, önmaga kényére-kedvére, csak a saját gyönyörét keresve! Az ember azt, ami számára jó, nem kitalálja, hanem értelme ősintuíciójában már ott találja, és engedelmeskednie kell lelkiismerete szavának, ha nem akar szabadságának méltósága alá süllyedni. A valóságban a férfi és a nő termékeny feszültsége - és egyedül ebből származhatnak gyermekek, a család és a jövő - éppen a két nem különbözőségéből táplálkozik.

Szüleitek, nagyszüleitek családjában hogyan jelent meg a nemek versengése és egymást gazdagító valósága? Milyen gazdagság származik a társadalom számára a nemek különbözőségéből?

Az emberi kiteljesedésre való törekvés egyértelműen arra indítja a személyt, hogy önmagából kilépve a másikat keresse, és örömét lelje annak létében. Bár Isten minden személyt "önmagáért" szeret és meghív az egyéni kiteljesedésre, ez a kiteljesedés nem érhető el a másokkal való közösség nélkül. Az ember arra van teremtve, hogy szeressen és szeressék. Mindkét nemet maga Isten hívja arra, hogy együtt cselekedjenek és éljenek. Ez a hivatásuk. És lényegében ez maga a szeretet. XVI Benedek pápa a Caritas in Veritate-ban így beszél: a szeretet felülmúlja az igazságosságot, de feltételezi az igazságosságot. Felülmúlja, mert azt adja a másiknak, ami nem jár neki, önmagát. De feltételezi az igazságosságot, mert nem adhatja a másiknak azt, mai nem jár neki, míg nem adja meg neki azt, ami az övé, önmagát. Ebből a szeretetből fakad az a termékenység, amelyből élet születhet. Ez az életet fakasztó egység tesz minket leginkább Isten képmásává. Ahogyan a Család Pápai Tanácsa által kiadott Család-lexikon mondja: "Azt is kijelenthetjük, hogy Isten nem elsősorban új emberi lények létrehozására teremtett minket nőnek és férfinak. Éppen ellenkezőleg: az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember képes a nemzésre, ezáltal kifejezve és fenntartva a nemi természetében ily módon tükröződő isteni képmást."

Hogyan tudjátok megőrizni és kibontakoztatni szeretetekkel a másik karakterét, valamint férfi és női sajátosságait?

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
2. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-02 01:01
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

2010 januárjában

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok!


A család a társadalom és az Egyház közjava

A család közjó: a társadalom és az Egyház valamennyi tagjának közös és személyes java. Ez a jó csak együttműködésben érhető el. A család értékteremtő tevékenységének alanya és haszonélvezője maga a család, ezen keresztül az egész társadalom és az Egyház.

Az Értelmező szótár szerint a "közjó" szó régies, a szépirodalomban használják, jelentése: a közösség érdeke, java. Az egyént és az egyéni érdeket előtérbe helyező korunkban valóban ritkán esik szó a közjóról, noha fontos, sőt nélkülözhetetlen érték. XVI. Benedek pápa a Caritas in Veritate c. enciklikájában így magyarázza meg a közjó fogalmát: "Szeretni valakit annyi, mint a javát akarni, és hatékonyan tenni érte. Az egyén java mellett létezik az a jó is, amely az egyének közösségi életéhez kapcsolódik: ez a közjó. A közjó az egyénekből, családokból, köztes csoportokból formált és társadalmi közösséggé egyesülő "mindannyiunk" java. Nem egyesek egyéni java, hanem azoknak a társadalmi közösséghez tartozó személyeknek a java, akik csak e közösségben képesek ténylegesen és hatékonyan megtalálni a maguk javát. A közjó akarása és az érte való munkálkodás az igazságosság és a szeretet követelménye." (CiV 7)

A család ilyen közjó. Nem egyes családtagok egyéni java, hanem valamennyi családtag közös java, de enélkül a közös jó nélkül nem érvényesülhet az egyes családtagok egyéni java sem; nem egy-egy család java, hanem a családok közösségének java, amely nélkül a családok egyenként nem is boldogulhatnak. A javak igazságos elosztása azonban önmagában nem elegendő, ahogy a részrehajló szeretet sem hozhat gyümölcsöt. Az közjót az igazságos szeretet és a szeretetteljes igazságosság szolgálja.

Hogyan tudjátok gyermekeiteknek megmagyarázni, hogy mások javának szolgálata hozzájárul a saját gyarapodásukhoz?

Ameddig vissza tudunk nézni az emberiség történetében, az egyes ember életének, kibontakozásának alapja mindig a család volt, a nagyobb egység, a falu, a város, az állam és a vallási közösség pedig családokból épült fel. A család a különböző kultúrákban más-más módon járult hozzá a társadalom arculatának kialakításához, szerepe azonban mindig meghatározó volt. Joggal nevezzük a családot a társadalom alapsejtjének, a jól működő, egészséges alapsejtekből viruló közösségek jönnek létre, a széteső, zavaros kapcsolatokból álló családok nem eredményezhetnek élhető társadalmi környezetet. Hiába vannak szép épületek, gondozott parkok, remek bevásárlóközpontok, ha nincsenek az élet napos oldalán járó, alkotó, termékeny családok. A plébániát alkotó családok meghatározzák a plébánia arculatát is, hiába a szép templom, a nagyszerű orgona, a jól berendezett közösségi terem, ha nincsenek termékeny, életigenlő családok, akik életet hoznak a plébánia falai közé.

Közvélemény kutatások bizonyítják: a fiatalok többsége ma is családban szeretne élni, az értékek sorában a családot az első helyek egyikére teszi. A családot az emberek általában jó intézménynek tartják, de látják, hogy egyre kevésbé tudja betölteni alapsejt szerepét, egyre inkább elszigetelődik, elszakad a társadalomtól. A társadalom pedig a családot csupán tárgynak tekinti, amelyet irányítani és pasztorálni kell. Pedig a család és a társadalom egymásra vannak utalva: család nélkül a társadalom atomjaira hullik szét, de a család sem szolgálhatja a társadalmat annak elismerése, támogatása nélkül. A család a társadalom és az Egyház közjava, mindenki életét érinti.

Idézzétek fel neves személyek - sportolók, művészek, tudósok, politikusok - vallomásait: Milyen szerepet játszott életükben, sikerükben családjuk?

A közjó előmozdítása elképzelhetetlen az emberi személy méltóságának tisztelete, jogainak elismerése nélkül. Minden emberi személy Isten teremtménye és képmása, a család méltóságát az adja, hogy Isten képmások közössége. A közjó ellen hat "minden, ami az élet ellen irányul: az emberölés bármely formája, a népirtás, az abortusz, az eutanázia és a szándékos öngyilkosság; minden, ami az emberi személy épségét sérti: a csonkítások, a testi vagy lelki kínzás, a lelki kényszer alkalmazása; minden, ami az emberi méltóságot sérti: az embertelen életkörülmények, az önkényes bebörtönzések, deportálások, rabszolgaság, prostitúció, leány- és fiúkereskedelem, a lealacsonyító munkakörülmények, melyek a munkásokat a haszonszerzés puszta eszközévé teszik, s nem szabad és felelős személyeknek tekintik."(GS 27) A családnak, mint közjónak a szolgálata igényli továbbá a szociális jólétet, a gyarapodást. Szükséges, hogy mindenki elérhesse a valóban emberi élethez szükséges javakat: az élelmet, a ruházatot, az egészséget, a munkát, a nevelést, a kultúrát, a megfelelő tájékoztatást, a családalapítás jogát stb. (vö. KEK 1908) A fejlődésének mindig a személyek javára kell irányulnia, ugyanis a dolgok rendjét kell a személyek rendjéhez szabni, nem pedig fordítva. A rendet tehát úgy kell kibontakoztatni, hogy az igazságban legyen megalapozva, az igazságosságban épüljön, és a szeretet éltesse; a szabadságban pedig egyre emberibb legyen. Az emberi szabadság elsatnyul, ha az ember végső szükségbe kerül, de elsorvad ott is, ahol az ember egy túl könnyű élet csábításának engedve elefántcsonttoronyba zárkózik. Ezzel szemben megerősödik a szabadság, ha az ember elfogadja az emberi együttélés kikerülhetetlen következményeit, vállalja az összetartozás sokféle követelését és elkötelezi magát a közösség szolgálatára. XVI. Benedek pápa mondta egy beszédében: az Isten nélküli ember a fejlődést csak a többet birtoklásban látja, holott javát az igazság érvényre jutása és a szeretet növekedése szolgálja igazán.

Sokat hallunk mostanában a teremtett világ és a környezet veszélyeztetettségéről. Mindenki szeretne ép, egészséges környezetben élni, de kevesen vannak annak tudatában, hogy a saját javukat és a közösségét egyszerre szolgálják, ha tudatosan kerülik a környezetet károsító tevékenységeket, ha takarékoskodnak a vízzel és az energiával, ha gondosan kezelik a hulladékokat. A Teremtő jó és szép világot bízott ránk, mindannyiunkra, kötelességünk ezt a közjót is megóvni.

Soroljatok fel a közjó ellen ható tevékenységeket, társadalmi irányzatokat! Mondjatok példákat arra, amikor a "többet birtoklás" helyett az igazság és a szeretet járult hozzá a fejlődéshez!

A család közjó, mindannyiunk közös és személyes java. Saját javáért minden család dolgozik, küzd, ha nem így tesz, széthullik a család. A széthullott család romjain sokszor halljuk a panaszt: nem volt szerencsém, senki sem segített. Kétségtelen, hogy a társadalom segítségére, támogatására a családoknak szüksége van, de hathatósan csak azokon a családokon lehet segíteni, amelyek maguk is mindent megtesznek javuk előmozdításáért. Az otthonát építő-szépítő család hozzájárul a község gyarapodásához, a másokkal szolidaritást vállaló családok szociális hálót szőnek a bajbajutottak számára, a természeti környezet megóvásában tevékeny család az egész társadalom javát szolgálja. A jövő generációját, a társadalmi humántőkét a család adja, a családban szocializálódott gyerekek a társadalomnak hasznos, építő tagjai lesznek. Imádkozni is a családban tanulnak meg a gyerekek, az egyházközösség gyarapodását a család biztosítja. A családi közös imádság azért is a közjót szolgálja, mert, - mint II. János Pál pápa mondta -, a rendszeresen együtt imádkozó család együtt marad, nem bomlik fel. A gyerekek a családban ismerik meg a kulturális javakat, itt ébred fel igényük a társadalmi kultúrára. Amíg a család a saját javát igazságosan és szeretetben szolgálja, építi a társadalmat. A család joggal tart igényt arra, hogy a közjóért végzett, gyakran áldozatos, küzdelmes munkáját a társadalom erkölcsileg és anyagilag elismerje, így is szolgálva a közjót.

Mit tehettek saját családotok javának gyarapításáért úgy, hogy egyúttal a társadalom és az Egyház javát is szolgáljátok? Hogyan tudtok tanúságot tenni arról, hogy a család közjó?

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

1. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-02 00:59
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Bíró László 1950. október 31-én született Szekszárdon a Pécsi Egyházmegyében. A győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban érettségizett, majd a Győri Hittudományi Főiskolán folytatott filozófiai és teológiai tanulmányokat.

1974. június 23-án szentelték pappá Szekszárdon a Pécsi Egyházmegye szolgálatára.

1974–1977: segédlelkész Mágocson
1977: káplán Szigetváron
1977–1978: káplán a pécsi Székesegyházban,
eközben: 1978: szentszéki jegyző
1980–1989: püspöki szertartó és titkár,
eközben: 1983: az Egyházmegyei Hivatásgondozó Bizottság moderátora
1989–1994: a pécsi Székesegyház plébánosa, eközben:
1990: püspöki bírósági helynök,
1991: mesterkanonok és
1994: teológiai tanár

1994. április 18-án Őszentsége II. János Pál pápa Castra Galbae-i címzetes püspökké és kalocsa–kecskeméti segédpüspökké nevezte ki. 1994. május 21-én szentelték püspökké a kecskeméti Társszékesegyházban, majd 1994. június 1-től 1995. augusztus 1-ig kalocsa–kecskeméti érseki helynök volt.
Emellett a Főegyházmegyei Szinódus (1995–2000) koordinátori feladatait is ellátta.

2008. Bíró László Magyarország új katonai ordináriusa
A Szentatya, XVI. Benedek pápa Excellenciás és Főtisztelendő Bíró László püspök urat Magyarország katonai ordináriusává nevezte ki, áthelyezve őt a kalocsa–kecskeméti segédpüspöki hivatalból és a Castra Galbae-i címzetes püspöki székből.

Jelenleg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családügyi Bizottságának elnöke, és egyidejűleg a budapesti Központi Papnevelő Intézet rektora és az Egyetemi templom igazgatója (1995. augusztus 15-től).

Bíró László több, a családdal foglalkozó publikáció szerzője.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép