Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Keresztény Magyarország Portál - Fórum - Dr. Gyökössy Endre (1913-1997) lelkész-pszichológus előadásai - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek Zoltán napja
2 felhasználó online
0 tag, 2 vendég



Képek a galériából

Csengők
régi perzsiai ábrázolás
Fórum

Oldalak: [1]
21. hozzászólás
Létrehozva: 2010-08-25 23:00
Útravaló
Hozzászólások: 21
Cserépedények




Szenvedő világban élünk. Szenvednek szegények és gazdagok, kicsinyek és nagyok, fehérek és feketék, hitetlenek és keresztények. Ez utóbbiak szenvedése gyakran több “kérdőjelet” vetnek fel, mint a többiek együttesen. Ha Istent követjük, miért kell szenvednünk? Dr. Gyökössy Endre, éppen ezekre a nehéz kérdésekre igyekszik választ találni. A gyöngykagyló példájával, ami a szenvedés által termeli ki az igazgyöngyöt, vagy a törékeny cserépedényekbe rejtett kincsek hasonlatával.

“Isten ugyanis, aki ezt mondta: »Sötétségből világosság ragyogjon fel«, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy ezt a rendkívüli erőt az Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak. Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de nem pusztulunk el. Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.” (2Kor 4, 6-11)

Ezt az Igét egy szenvedő ember írta, a szenvedő emberek nevében is, hiszen nem egyes szám első személyben beszél Pál apostol, hanem többes számban. Szinte közhely, hogy olyan világot élünk, amikor a maximális szenvedés lehetősége odáig eljutott, hogy totálisan el tudjuk pusztítani egymást. De azért ne gondoljuk azt, hogy valamikor régebben nem kellett nagyon-nagyon sokat szenvedniük az embereknek. Bizony, kellett. Az élet mindig életveszélyes volt. Kain bunkója óta csak az eszközök változtak, de a módszerek, az ember szíve alig.

Ilyeneket olvastunk: szorongatnak, kétségeskedünk, üldözöttek vagyunk, letipornak… Többes szám, tehát nemcsak őt, hanem munkatársait, szolgatársait mind. Az életveszélyes életben csak az szenved még többet, aki az egymásnak feszülő emberek, közé mer állni; egy-egy jó szóval, szelídséggel, szeretetet felajánlva. Az ütköző emberek még többet szenvednek. Nem véletlen, hogy itt a többes szám. Ám nemcsak szenvedő ember írta ezeket a sorokat szenvedő emberek nevében, hanem egy szenvedni tudó ember írta, szenvedni tudó emberek nevében. Miért merem ezt állítani? Mert az idézetben négyszer olvashatjuk ezt a szavacskát, hogy “de”. Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be. Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak. Letipornak, de nem pusztulunk el.

Régóta van egy kedves szavam, amibe - már így nagyon megőszülve, életem utolsó negyedében - szinte az egész teológiámat össze tudnám foglalni. Ez a szó a MÉGIS. Tulajdonképpen ugyanaz, mint a “de”. Mégis szeretni, mégis újra kezdeni, mégis megbocsátani, mégis indulni, mégis tenni, a jégre búzát vetni, hittel. És mondhatnám a de-k és a mégis-ek sorozatát. Csak az tud így szenvedni, aki valamit tanult Jézustól, amit senki meg nem tanított ezen a fölön, se Buddha, se Zarathusztra, se Mohamed, se a Zend-Aveszta, senki, csak Jézus Krisztus: hogy a szenvedést el lehet fogadni, be lehet építeni, át lehet alakítani, és az átalakított szenvedést föl lehet használni. Ezen a Földön minden nagyszerű dolog az átalakított szenvedésből formálódott, legyen az zenemű, vagy valami más csodálatos alkotás.

Az igazgyöngy titka ez, amelynek puha testébe egy kis kristálydarab a tenger mélyén befészkelődik, a gyöngykagyló körülsírja és abból a könnyből lesz az igazgyöngy. A sas titka pedig az, hogy amikor egy iszonyatos vihar hallatlan magasságban odavágná egy sziklához, Van egy csodálatos mozdulata: szembefordul a viharral, és olyan szögbe állítja be a szárnyait, hogy a sast a vihar ereje emeli a vihar fölé. Ennek a titkát ismeri Pál apostol. Honnan, kitől tanulta? Attól a Valakitől, aki ezt nemcsak tanította. Nem vizsgáztatott belőle, hanem Ő vizsgázott belőle. Ő önmagának adta föl az első leckét. Jézus Krisztus volt ez!

Megdobták sárral, kővel, rossz szóval, izgató kérdéseket tettek föl neki. Elfogta, mint ahogy egy művész a segédjétől elkapja a sarat, és gyönyörű példázatot formált belőle. Vagy egy mondást. Gúnyosan kérdezi valaki tőle: Hát ki az én felebarátom akkor? És ebből születik egy igazgyöngy, az irgalmas szamaritánus története. Mindent átalakít. És a legcsodálatosabb, legdöbbenetesebb, legmegrendítőbb átalakítása magán a kereszten történik, amikor a szenvedését megváltássá alakítja át. Érettünk! Tőle tanulta meg a szenvedés titkát Pál apostol, és azok, akiknek a nevében beszél és azok, akiknek a nevében beszél.

Ám a választott Igénk nemcsak a szenvedésről szól, hanem a gazdagságról is. Egy nagyon gazdag ember ír, a nagyon gazdag emberek nevében. Olyan gazdag ember, aki azt mondja, neki kincse van. De ez a kincs cserépedényekben van, hogy e rendkívüli erő miatt felettébb el ne bizakodjunk, és magunknak ne tulajdonítsuk az Isten Szentlelkének erejét.

Régi héber szokás volt, hogy amikor hallották az ellenséges katonák zörgését-csörgését, az ajtók előtt álló (a kánai menyegző történetéből ismerjük) korsókba és kézmosó edényekbe dobálták az asszonyok ékszereiket, értékeiket. A rómaiak föl is jegyzik, hogy a zsákmányolásnál nagyon kevés ékszert találtak. Pedig ott voltak a kincsek, a korsók mélyén, szinte a szemük előtt - de nem gondolták volna, hogy az értéktelen korsókban keressék azt. Olyan könnyű kis cserépedények voltak ezek, a szegényebbeké még vékonyabb, elég volt egy kicsit belerúgni, egy bottal megütni, és máris csak haszontalan cserép maradt belőle.

És a mi “cserépedényünk”? Egy kis vérrögöcske elég, és már nem vagyunk e földön. Egy kis légbuborék, és elpattan a cserépedény. Autóval egy kis megcsúszás, mint egy kedves öreg barátommal történt nemrégen; már el is temettük. Nagyon törékeny ez a cserépedény. De van-e benne kincs?

Ezt a kincset szabad nekünk őrizni. Szabad megőrizni, majd ama napra. Aki ezt az Igét írta, gazdag ember volt, volt kincse a cserépedényben. tudjuk, hogy ezt a cserépedényt eltörték, Róma határában egy légionárius lecsapta Pál apostol fejét, a régi föliratok szerint. Eltört a cserépedény, de íme a kincs ma is tündököl belőle.

Pál apostol az akkori keresztényüldözések miatt úgy írt, mint aki szüntelen a halál révén állt. A „halál révén” egy régi klasszikus hasonlat, hiszen a görög mitológia szerint a halálnak az alakja egy révész, Kharón. Itt egy görög gondolatot használ föl Pál apostol: Szüntelen a halál révén állunk.

Akkor mindig a halál révén állt, aki nem szégyellte Krisztus nevét kimondani. Bizony, abból a kis seregből, akiknek a nevében ír Pál apostol, majdnem biztos, hogy szinte egyikük sem halt meg természetes halállal. Mert ott éltek a halál révén. Manapság szinte divatos lett a halál-téma. A szex-kérdés már kiment a divatból, most a halált veszik elő. Könyvek tömegei jelennek meg, a tévében beszélnek róla, szép, okos, bölcs dolgokat. Csak egy marad ki belőle: Aki a halált megtörte. Még azok se szólnak róla, akik szólhattak volna, Arról, Aki azt mondta: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek” (Jn14,1-2).

Csak ennyit kellett volna mondani. Hogy van valaki, aki megmondta volna, ha nem volna odaát hely. Hát nem becsapni jött Ő közénk! Így folytatja tovább: „És ha majd elmentem, és helyet készítettem nek­tek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” – A VAGYOK odaát is, van. És majd mi is odaát leszünk, ott, ahol Ő van! Nem elég ennyi? De, ennyi elég. Ezt viszont tudni kell, ezt hinni kell, ezt mondani, megvallani kell, bárhol, bármikor. Hogy mi ennek a Valakinek hiszünk, Aki bennünket az örök élet titkára így tanított!

Aki ezt írta - Pál és a társai - szüntelen a halál révén úgy élnek, hogy tudták, ha kell, bemasíroznak a Circus Maximus közepébe, az oroszlánok őrlő fogai közé. És akkor úgy őröltetnek meg, mint szent búza, örök életre. Ők tudták ezt, a halál révén. Valaki azt mondhatná, hogy ma a hívő embernek nem kell a halál révén élni, hiszen ma egyre inkább megbecsülik, még rádióba, a tévébe is meghívják, meg is szólalhat, ha éppen tud vagy mer. Hát, ma már mégis egészen más…

Valóban, nem a halál révén vagyunk, nem. De egy más révén vagyunk, egy nem veszélytelen réven vagyunk! Nem tudom elfelejteni azt a fiatal nőt, aki évekkel ezelőtt zokogott előttem a parókián, és elmondta, hogy vett egy jegyes-oktató könyvecskét, a címe: Életre szólóan szeretni. Aláhúzgálta benne a fontos szavakat: hűség; tisztaság; annak adom magam először, akié vagyok, és az övé leszek holtomig. A könyvecskét a kézitáskájában tartotta, de egyszer kicsúszott onnan, bele a fiókjába. Sokan dolgoztak egy teremben vele együtt, és amíg ő ebédelni volt, a társai kikutatták a fiókját, megtalálták a könyvecskét… amikor visszajött, óriási nevetéssel fogadták, férfiak, nők körülvették, és hahotáztak: Egyikük kezében lobogtatta a füzetet. És gúnyosan nevetve idézték az aláhúzott sorokat, hogy hűség, tisztaság, egy szerelem, egy emberhez örökké… attól kezdve Szűz-Máriának csúfolták (Mária volt a neve). Összetörve mondta: - Hogyan, meddig bírom, nem tudom. Kérdi, imádkozzon velem. - És imádkoztunk. No, ez a történet kivételesen nagyon szépen végződött. Néhány hónap múlva kaptam egy levelet tőle: „Bandi bácsinak elsírtam a bánatomat, hogy gúnyoltak és nagyon nehezen viseltem el. De abban a társaságban, a háttérben meghúzódott egy fiatalember, aki - mivel nagyon csúful megjárta egy lánnyal - elhatározta, hogy nem nősül meg, mert már nincsenek tiszta lányok.”

…A fiatalember tanúja volt, hogy a tisztaságáért gúnyolják Máriát. És három hónap múlva megkérte a kezét. Mert talált egy tiszta lányt!

De nem minden történet végződik ilyen szépen. Mi nem a halál szélén állunk sokszor, hanem a nevetség szélén, a gúny szélén, a kérdőjelek szélén, a megkérdőjelezettség szélén: - Ő kegyes ember? Hívő ember? Imádkozó ember? - Mert a mi „mártírkoronánk” nem töviskoszorú, hanem csörgősipka. Sokszor csörgősipkát kell viselnünk, felemelt fejjel. És hadd kérdezzem meg: vajon nem nehezebb-e sokszor a csörgősipkát viselni?…

Két-három évvel ezelőtt egy római katolikus kolléga szolgált az Attila utcai templomban, és egy döbbenetes mondatot mondott: - Hozok egy üzenetet a protestáns testvéreknek; azt, hogy a mai keresztény embernek az a neve, hogy csak akkor beszéljen, ha kérdezik. Mi csak akkor beszélhetünk ma, ha kérdeznek, de úgy kell élnünk, hogy megkérdezzenek bennünket.

Ez nagyon komoly mondanivaló volt. A mi nevünk, az egyre inkább kigúnyolt, csörgősipkás embereké, az, hogy csak akkor beszélhetünk, ha kérdeznek, de úgy kell élnünk, hogy megkérdezzenek bennünket: - Ki vagy te? Miért vagy ilyen? Mert előfordul, hogy megkérdez minket valaki, de csak a második mérföldön. „Ha ezer lépésre kényszerítenek, menj el kétannyira” (Mt 5, 41). Az első ezer lépés a köteles mérföld, a második mérföld: az lehet beszédes mérföld: - Még mindig jössz velem? Még mindig kísérsz?

Mindez azért van, „hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben”.

Kedves Atyám! Te a ki nem mondott imákat is érted. De olyan jó megszólalni előtted, hiszen a gyermek az Atyja előtt örül, ha megszólalhat. Jó tudnunk, hogy Te a szívben olvasol, és amit nem tudunk, nem mernénk, talán nem is lehetne megfogalmazni, azokat a fi­nom rezgéseket, fájdalmakat, befelé hulló könnyeket, vagy a sikolyokat mind hallod; mindent, ami történt és történik az életünkben. Előtted, van nemcsak a cserépedényünk, de egész lényünk. Áldunk, magasztalunk és dicsőítünk, hogy Veled lehetünk, és hogy Te velünk voltál, Igéd és Lelked által.

Ámen.

Gyökössy Endre
20. hozzászólás
Létrehozva: 2010-08-25 22:40
Útravaló
Hozzászólások: 21
Krisztus-hatások




Ó igen, hallottam Jézusról. Jó ember volt és nagy tanító! - halljuk gyakran az elismerő szavakat. De legtöbben itt meg is állnak. Nemrég jártam az ún. ezotérikus könyvesboltban. Megdöbbentem milyen sok könyv foglalkozik Jézus Krisztus személyével. De csak avval! A legfontosabb tényt – Jézus küldetését, Megváltói mivoltát – ügyesen kikerülik. Tudni Jézusról, vagy Vele járni, hallani róla, vagy ismerni Őt? Ez életünk legfontosabb kérdése!

Jézus hat még olyanokra is, akik nem hisznek Istenben. Egy olyan világban, ahol 50-100 év alatt annyi kerítést ledöntöttek, és annyi jelzőoszlopot kitiportak, nincsenek oszlopok, jelzőoszlopok; nyilván, hogy az új generáció szinte belső kényszerűségből keres a kitépett póznák és jelző, célba mutató, útmutató oszlopok helyett valakit. És igen sokan rátalálnak Jézusra. De mint szupersztárra, mint egy nagy valakire, aki nagyon sok bölcs, okos dolgot mondott, Akinek vegyük csak meg a Bibliáját, nézzük meg… van ilyen, hogy hegyi beszéd - hát olvassuk csak el!

Ismerek valakit, aki azért tanult meg görögül; hogy “tudományos alapon” olvashassa az evangéliumokat. Vannak, akik gyűjtik a nagyon szép mantrákat. Ezek buddhista bölcs mondások, és mellé írják a jézusi mondásokat, aztán kiírnak valamit Zarathusztrából, Schopenhauerből, vagy Kantból vagy Sartre- ból. Egyik lapon ez, a másik lapon az. Nem azt mondom, hogy szörnyű dolog lenne, hogy Jézus bekerül egy kockás füzetbe valahol néhány mondással. Jól teszi, ha valaki valami jó dolgot talál az Ő beszédei között.

Meglepő, hogy mennyi Jézus-hatás alatt élő neurológus, pszichiáter, pszichológus van, akik rendkívül komolyan tisztelik Jézust, Legtöbbjük nem isten-hívő, egy részük még templom környékén se járt, Jézusra azonban azt mondja: ez igen! Ez Valaki!

Igen sok emberre úgy hatott Jézus személye, tanítása, evangéliuma, hogy közelebb került azokhoz, akik össze-összejönnek az Ő nevében. Bekerült egy bázis-közösségbe vagy egy gyülekezetbe, elkezdett járogatni az egyházba, és Jézus személye hat rá.

Sőt, így merem mondani, hogy bizonyos fokig megtértek Jézus személyére. De - most finoman szeretnék fogalmazni - olyan megtérésen estek át, amely lényegében életváltozással nem jár. Megtértek változás nélkül. Megtértek Jézushoz, ülnek egy közösségben, templomban, misén, egy-egy istentiszteleten éveken keresztül (az ökumenének a szimbóluma a hajó) - egy hajóban.

Egyszer, évekkel ezelőtt Esztergomba utaztam egy kirándulóhajón. A hajó aljában, ott legalul vagy tíz-húsz ember kártyázott, összehúzva két-három asztalt. A büfés odavitte a sört, a perecet, ezt-azt, ők meg végigkártyázták Esztergomig az utat. Mi elmentünk, nem tudom, hányan a Bazilikába, meg a múzeumba. Őket nem láttam Esztergomban sehol, de amikor a hajóra visszamentem, ugyanaz a társaság, ugyanúgy a hajó mélyében ült és kártyázott. Egészen Budapestig. Ettek-ittak, kártyáztak. Lent. Fönt pedig hat-nyolc fiatal napozott a fedélzeten. A szemükre falevelet tettek, és behunyt szemmel végignapozták az egész utat.

Így élő példán tapasztaltam, az életben láttam, hogyan lehet együtt, egy hajóban többféleképpen utazni. Ezek sem az égből, sem a bárányfelhőkből, sem a napnak az igazi fényéből, se a tájból, se a kanyarulatokból, sem Esztergom patinájából nem láttak semmit, de útitársak voltak.

Lehet így is együtt utazni éveken, évtizedeken át. Ugye, nem bántódik meg senki? Ha megbántódik, csak az az egy bántódjék meg, aki már régen így utazik velünk: igen tiszteli Jézust, jól érzi magát a hajón, de az élete egy mikro-millimétert sem változott, se az erkölcse, se a gondolkodása, se a családi élete, se a házassága. De utazik a hajón. Jól érzi magát itt. - Hihetetlen veszélyes út!

Azt mondja Jézus; hogy zörgetni fognak és azt kiáltják: Uram, Uram! - És akkor Jézus így szól: Nem ismerlek titeket. - Azok csodálkoznak, hogy hogy nem és miért nem? Hát mi együtt utaztunk húsz-harminc évig a Te eklézsiádban, ott voltunk minden alkalommal - ott bizony. Rengeteg Jézus-hatás érte őket. Igazat adnak az öreg lelkésznek meg a fiatal káplánnak. Mindez igaz, jó, jól mondta, ő mondta… - és maradt minden a régiben. Jézus hatások…?

Egyik szívinfarktus utáni füredi gyógykezelésem alatt - hárman voltunk egy szanatóriumi szobában. A kiváló szakemberek mindenkinek meghatározták volt egy kis kezelési cédula -, hogy ennyiszer ilyen fürdő, olyan kezelés, amolyan gyógyszer.

Az egyik társunk különös kis emberke volt. A professzor egy hét múlva kérte tőle a cédulát, amit ha valahová mentünk, mindig lepecsételtek. Szobatársunk riadtan előhúzta az övét s kiderült, hogy sehová nem ment el. Csodálkoztam a professzor hallatlan mélylélektani szakismeretén; csöndesen odament a beteg fiókjához, kihúzta, s a hét összes gyógyszere ott volt bedobálva. Még aznap hazaküldte.

Félve mondom: az SZTK szigorúbban veszi, hogy beveszem vagy nem veszem a gyógyszert, követem-e vagy sem az orvos tanácsát, mint Jézus Krisztus szent eklézsiája azt, hogy igazán meg akarok-e gyógyulni az életre, örök életre, vagy csak együtt utazgatunk? Ha csak lefekszem a többi közé, az SZTK elküld. De mi bojtárok kit küldhetnénk el? A Főpásztor viszont számon tartja az igazán utazókat és a csak együtt-utazókat, akiket Jézus-hatás ért, de marad minden a régiben.

Más az, amikor csak Valaki számomra Jézus vagy már Ő a Krisztus, azaz a Messiás, magyarán: a Megváltó. Az én személyes Megváltóm.

És most figyeljük Pál apostolt, aki ifjú “segédlelkészének”, Timóteusnak ír magánlevelet; figyeljük, hogyan beszél egy ember, akit nemcsak Jézus-hatások értek, hanem akit a megváltó Krisztus, a Messiás egész lényében megragadott:

“Hálát adok a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt. Jóllehet, előbb Őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De hűségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel. Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus először énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik hinni fognak benne és így az örök életre jutnak. Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztelet és dicsőség örökkön örökké. Amen. ” (1Tim 1,12-17)

Miről van itt szó? Egy megváltott ember nemcsak megváltott, hanem meg is változott. Ő nem a hajó mélyében van, nem a vitorlák alatt napozik, hanem töké­letesen átváltozott.

Megváltozott az élete: önigazolásából, én mentegetéséből megváltotta őt a megváltó Krisztus. És mi jellemző a homo sapiensre? Az utazgatóra? A Jézust elismerőre? - Érje egyetlenegy kritika, abban a pillanatban védekezik és mentegetőzik és mondja az ellenérveket. Sőt támad, és már így folytatja: Te beszélsz?

Nem! Pál nem igazolja magát, nem mentegeti magát, hanem mit mond magáról? Itt a homo christianus grandiózus nagysága, a nem Jézus Krisztust, hanem a Krisztus Jézust megismerő, általa megragadott valaki. Mit mond Pál magáról, ki volt ő? Káromló, üldöző, erőszakos, tudatlan, bűnös, sőt, azok közül is az első. Kinek írja? A lelki gyerekének.

Egyszer valaki nagyon panaszkodott a fiára: Tiszteletes úr, beszéljen a fiam fejével, mert szoknya vadász, káromkodó, iszákos… - elmondott róla mindent. Aztán beszélgettünk, beszélgettünk, a végén hozzáteszi: Hát azért én is kikutyálkodtam magamat a mindenét, és elmondta mindazt, amit most a gyerekétől kér számon. Amikor mi beszélgettünk, ő már egészen más ember volt, nemcsak Jézust elismerő, ha­nem Krisztust követő ember. Azt tanácsoltam neki: - barátom, mondd el a fiadnak, te hogyan szabadultál meg. Ülj le egyszer vele, őszintén, becsületesen merj alászállni, hogy fiam, hát hová jársz? Én is jártam oda. Mit csinálsz? Én is csináltam, de… egyszer találkoztam Jézussal… azután fölismertem benne a Krisztust, és látod - megszabadultam.

Tetszik tudni, mit mondott? - Hát csak nem fogok ilyenekről beszélni a fiam előtt! - Elhallgattam. Szóval el kellett volna mondania, hogy káromló, élvhajhász, erőszakos, tudatlan, bűnös, ahogy Pál ennek a fiatalembernek nemcsak elmondja, hanem leírja! 2000 év óta olvassuk. Itt nem egy Jézust követő valaki beszél, hanem egy, a Krisztus által új életre jutott ember.

Mit ír még ez a Pál magáról a lelki gyermekének? Négy dolgot: Jézus megerősített, Ő irgalmában része­sített, Ő kiárasztotta rám a kegyelmét, szeretetét, Ő könyörült rajtam.

Krisztus megváltja Pált - miből? Az öndicsőítésből. Úgy szeretjük, ha bennünket dicsérnek. Hát persze, jól esik, és van ennek egy lélektani rugója: sikerélmény nélkül nem lehet élni. Ez igaz, ez lélektani igazság. És nem azt mondom, hogy ne örüljünk a dicséretnek. De figyeljük meg, hogy Pál, aki nem egyszer leírja: hogyha dicsekszem, a Krisztusban dicsekszem; a tizenkettedik versben így kezdi: Hálát adok a Krisztus Jézusnak - tehát dicsőségmondással. Nem azzal: Én, Pál azt mondom neked Timóteus. Én vagyok a séf, én vagyok a góré, én vagyok a főnök, ezt és ezt csináld! - Hogy kezdi? “Hálát adok a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak…” a te Uradnak Timóteus, meg az enyémnek. Hogy fejezi be a levélnek ezt a kis szakaszát?

“Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztelet és dicsőség örökkön örökké. Amen. ”

Mi hogy csináltuk volna? Én pedig azt üzenem, hogy amit írtam, vedd komolyan…

Akinek van füle a hallásra, az úgyis hallja, hogy miről volt szó: hogy más a Jézus-hatás - az bárkit érhet; és egészen más a Krisztus-hatás, és az nem is megy egyszerre…

Most valaki megkérdezheti, hogyan lehet innen átjutni oda. Nagyon soká járt Simon Péter Jézussal. Ő Jézusban Jézust ismerte, az első halászattól egészen Filippiig, egészen addig; amikor már nagyon sokan megbotránkoztak Jézusban, éppen azért, mert Krisztusnak kezdték látni, mert megtudták, hogy Ő a Messiás. Sokan elmenekültek, otthagyták. Megkérdi a tanítványokat: Ti is el akartok hagyni? Utána: És ti kinek rnondotok engem? - Ennek, annak, amannak, mondják mindenféle hiedelem szerint. És akkor odaáll az eddig Jézust Jézusnak ismerő Simon Péter, megrendülve és a tanítványok nevében kimondja: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.

Mit válaszol Jézus? - Ezt nem test és vér jelentette ki neked Simon Péter, hanem az én mennyei Atyám. Hogy tudtok a Jézus-hatásokból átkerülni a Krisztus-hatások csodálatos vonzó vonzásába, azt elmagyarázni nem tudom. Kérjétek az Isten Szentlelkét, mert aki kér, kap és aki zörget, annak megnyittatik, és aki Szentlelket kér, annak nem kígyót és követ ad.

A Krisztus Jézus mondta ezt.

Gyökössy Endre
19. hozzászólás
Létrehozva: 2010-08-25 22:35
Útravaló
Hozzászólások: 21
Hinni és tudni




„Tudom, kinek hittem” (2Tim 1,12)

Hinni, tudni, vele lenni! A világ legnagyobb kincséből sem lenne semmi hasznunk, ha arról nem tudnánk. De ha tudomást is szereznénk arról, akkor is csak akkor érne valamit, ha fel is használnánk. Isten AKI van! Vele tölteni életünk minden napját, mert egyedül nem megy. Ez Bandi bácsi üzenete ebben az írásban.

„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, erejűk megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.” (Ézs 40, 30-31)

Egyszer Tahiban tölthettem egy hetet gyülekezetünk 40-50 tagjával, ifjakkal és idősebbekkel. Az utolsó napon megkérdeztem az egyik fiatalt - aki a Jézus Krisztus Szupersztár jazz-operát hallgatva figyelt fel először Jézus személyére -, hogyan érezte magát: - Bomba jól, Bandi bácsi! Ledarálva jöttem ide, és itt valahogy összeálltam - mondta.

Még sohasem hallottam így megfogalmazni, amit alig egy fél óra múlva így fejezett ki egy idő­sebb közösségi tagunk: Testileg, lelkileg megfáradva jöttem, de itt megújultam.

Aznap este, csöndességemben azt mondta a Gazdám: - Látod, ne tanárkodj, hanem egy-ügyűen szólj s csak a lényeget, úgy, hogy a ledaráltak összeálljanak, s a megfáradtak megújuljanak veled együtt, úgy, hogy a fiatalok újat kezdjenek, s az idősebbek újra kezdhessék, amibe belefáradtak. És én veled leszek.

Nos, mit kezdjünk el ma - de Jézussal? Illetve mit kezdjünk el újra - Vele: Hinni és tudni.

Szeretném, ha jól értenénk - hinni - és nem elhinni valamit csak azért, mert az egyház nagyjai valamikor hittételként fogalmaztak meg valamit. (Ők azért fogalmaztak olyan gondosan, mert hittek!)

Nemcsak azért, mert édesanyánk így vagy úgy tanította. (Biztosan jól tanította, de hitte is.) És sorolhatnám. Ha meg is botránkoznék valaki szabad, lehet, kell valami újat kezdenünk, vagy megújulnunk ma abban: nekünk van Isten!

Nem úgy, hogy, mégis van Isten az égben, mert valami sikerült, pl. felvettek az egyetemre. Hanem van. Akkor is, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretném. Akkor is, ha nincs egyetemi felvétel. És nem csak az égben van, hanem ahogyan Pál mondja: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk” és Ő mibennünk (ApCsel 17,28).

Nem tehet, hogy ne tegyen - mondta Max Plank, a nagy fizikus.

Sokszor az a benyomásom, hogy nem is a hitünkkel van baj, hanem a tudásunkkal, mert aki igazán tud, úgyannyira, hogy eljut tudománya határáig, az már alázatos, s ki meri mondani: e határon túl már csak hiszem, hogy így vagy úgy viselkedik, pl. az anyag.

Tehát végül is odajut, ahol mi kezdjük, vagy talán éppen újra kezdjük most: Istenbe vetett hitünkhöz. Van! Sőt, Ő a Van. A mindig Van.

Mert - tedd szívedre a kezedet - téged is megkísértett már a gondolat (nevezzük így), hogy hátha, mégis - nincs! Üres az ég, minden üres, magunkra maradva, egyedül téblábolunk ezen a kerge bolygón, amíg ki nem lőjük magunk alól, vagy míg ki nem hűl, mint Madách látomásában.

S hiszen hallod is, talán éppen otthon, talán éppen egyetemre beimádkozott gyermekedtől: Láttad te valaha is az Istent? - Ne felejtsük: a nagy kísértő úgy keresi a legyöngült hitű embert, mint a vírusok és baktériumok a legyöngült szervezetet.

A füredi nagy fák alatt üldögéltem, nézelődtem, meditáltam szeptember közepén, amikor a fölöttem kinyúló faágról egy parányi pók ereszkedett le a vállamra. Végigfutott a karomon majd, amikor a fű fölé fordítottam, kifordított tenyeremre szaladt, s pár másodpercig ott időzött.

Eszembe jutott, hogy valahol azt olvastam, a pók csak 8 cm-re lát. S az, hogy ez a pókocska most a tenyeremen van és nem lát engem. Sőt, azt sem tudja, hogy egy ember tenyerén van. Most az ember fúj rá gyöngéden, s nem a természet alakította szél, s pontosan oda fújja, ahová jó ha esik, a fűre és nem az útra, ahol eltiporhatják. Ő csak azt érzi, egy nála erősebb erő elsodorja és esik - esik, s már jó helyen is van. S nem látott, nem észlelt belőlem semmit.

Amikor Balatonfüredre érkeztem, megtudtam, hogy otthonába meghívó kedves háziasszonyomat előző nap bevitték a mentők a veszprémi kórház baleseti sebészetére, mert egy teherautó a kapujához szorította a fejét.

Amikor meglátogattam, ezt mondta: - Egy centin múlt az életem, így mondták az orvosok. Mi egymásra mosolyogtunk, mert mind a ketten egyre gondoltunk; hogy a világmindenséget betöltő, éltető Isten ott van az egy centiben is. Hiszen, hogyan is mondja Jézus? Még a verebecskékre is gondja van, s egy se hullhat le az Ő akarata nélkül.

Nos mosolyogtunk, és mindketten arra gondoltunk: most még nem akarta! Az, Aki Van. Még mást akar! Vele is, velem is. Sőt, most éppen így együtt - velünk akar cselekedni valamit.

Hitet akar adni, hogy higgyed Őt. Van. Meg akarja újítani kikezdett, elgyöngült hitünket. Így is mondhatnám: megnyitni lelki szemünket mert a hit: lelkünk szeme - hogy lássunk!

De kapcsolatot is akar teremteni közted és Jézus Krisztus között, vagy meg akarja újítani a kapcsolatunkat Jézus Krisztussal.

Az év elején Bibliát kért tőlem egy fiatalember.

Szókimondók, becsületesek ezek a mai fiatalok. Megmondta, ha már megismerte a különböző mitológiákat, azt akarja, hogy a Biblia se hiányozzék a könyvtárából. Ezen a nyáron Olaszországba készül, képtárakat akar meglátogatni, sok ott a szentkép, érteni akarja őket.

Nos, kapott egy Bibliát.

Már el is felejtettem, amikor izgatottan beesett hozzám, kezében a Bibliájával és az aláhúzgált hegyi beszédre mutogatva azt mondta:

- Bandi bácsi, tudja, milyen klassz dolgok vannak itt?! Pontosan valami ilyesmit kerestem, valamit, ami jó „fogást” ad az élethez. És szaván fogtam Jézust. Kipróbáltam a mostohaanyámon akivel halálra szekíroztuk egymást. Jóval győzzem meg a gonoszt; no lássuk. És hetekig mindent megtettem, amire kért, még meg is tetőztem. Azóta: mintha kicserélték volna.

- Te cserélődtél ki előbb - mondtam mosolyogva.

- Igen, lehet - válaszolta. - Mindenesetre köszönöm a Bibliát. - És az ajtóból még visszafordult: - Még tovább próbálkozom.

És manapság sok fiatal „fogja szaván” Jézust és kipróbálják, könnyebb-e Vele. És mindig akad, aki meg is mondja: Vele könnyebb. Vele megy, Vele más az életem.

De nekünk, a már „nem fiataloknak” Jézus régi ismerősünk, testvérünk, barátunk, Urunk és Gazdánk. És úgy tűnik, mintha mi belefáradnánk, hogy szaván fogjuk. Sokszor olyan az életünk, mintha sosem találkoztunk volna Vele.

Mit kezdjünk el? Pontosan ki-ki azt, amibe belefáradt, amit abbahagyott, ami csak „úgy” szinte észrevétlenül abbamaradt.

Ha abba fáradtál bele, hogy zokszó nélkül elszenvedd a párodat, és egyre több a szó és egyre kevesebb a türelmed - kezdd el ismét, de jobban Vele!

Vedd észre: valahol „menetközben” elhagytad, egyedül küszködtél. És egyedül nem megy. Valóban nem.

Én is tudom, mit kell újrakezdenem, kivel és kikkel, de Vele együtt, mert érzem, így nem megy már.

Valaki, aki főnöke miatt sodródott szinte az összeroppanás határára, egyszer csak - szinte egyik hétről a másikra - megnyugodott. Elmondta, hogy amióta imádkozik a főnökéért - így is mondhatta volna: megbeszéli Jézussal -, azóta, szinte egy csapásra megváltozott. Nem a helyzete, hanem ő. Azóta mennek a dolgok.

Egy hívő asszony sokáig imádkozott, hogy legyen hitben is társa a férje. És az lett. Olyannyira - félig könnyesen, félig nevetve mesélte -, egy alkalommal kirobbantam a férjem előtt, hogy kiugrok a bőrömből, ha csak látom is xy-t. Mire a férje csak annyit válaszolt: Az a bajod kedvesem, hogy egyedül vagy magaddal a bőrödben, különben nem ugranál ki.

Félek, nekünk is ez a bajunk, hogy egyedül, gyakran egyedül vagyunk a bőrünkben, önmagunkkal! És ez nem mindig a legjobb társaság.

Kettesben Jézussal - jobb társaságban volnánk.

Kezdjük Vele újra az életünket, de több hittel!

A hitről beszélgetve egy öreg barátom mondta, hogy ő már régen nem hívő. Nagyon riadtan nézhettem rá, mert átölelt és úgy mondta: - Én már nem hívő vagyok - hanem Tudó! Mert tudom, kinek hittem.

Abban a pillanatban értettem meg az öreg János evangélista első levele végét: Tudjuk, hogy mindenki, aki Istentől született, nem vétkezik (ti. Jézus megőrzi).

Tudjuk, hogy mi az Istentől vagyunk. Tudjuk azt is, hogy az Isten Fia eljött és értelmet adott nekünk arra, hogy megismerjük, azt, aki igaz, és … hogy mi az igazban, az Ő Fiában a Jézus Krisztusban vagyunk: Ez az igaz. Isten és az örök élet! (1Jn5,18-20) .

Ezt a tudássá ért hitet kérjük az imádságban.

Gyökössy Endre
18. hozzászólás
Létrehozva: 2010-08-25 22:31
Útravaló
Hozzászólások: 21
Hallgatni és beszélni


„….a beszédek, amelyeket én mondtam nektek, lélek és élet”. (Jn 6,63/b)

Van démoni beszéd, de démoni hallgatás is. Beszélnünk kell, de nem mindegy miről és kiről. Jézus soha nem beszélt másokról, távollevő személyekről. Ő emberekkel beszélt, embereknek. Ha Jézusról kellene beszélnünk, hallgatunk. Távollevő emberekről csak jót volna szabad mondanunk, de mi nem ezt tesszük. Ettől akar Jézus bennünket megszabadítani!

„Ördögöt űzött ki, amely néma volt. Mikor pedig kiment az ördög, megszólalt a néma, és a sokaság elcsodálkozott” (Lk 11,14)

Egyszer arra kérte lelkészét valaki, hogy adjon neki már valami jó tanácsot, mert azt veszi észre, hogy ahogy öregszik, egyre fecsegőbbé válik, s már-már mindenki kerüli. A párja fél órával hamarabb ment aznap is a munkába, előle, de az ajtóból még visszaszólt: a többit írd le, ha hazajövök, majd elolvasom.

Nos, nem hinném, hogy huzamosabb időre, hasznunkra válnék bármiféle jó tanács is. Nyelvünk körül - úgy érzem - nagy baj van, s igazán csak Jézussal kezdhetünk vele valami újat. Egy rádiójátékká dramatizált bulgár novellában hallottam ezt a döbbenetes mondatot: Nem víz özönben pusztul el ez a világ , hanem szóözönben.

Tragikomikusnak tarthatná valaki, hogy éppen ún. szó-székről, és nem is kevés szóval hadakozik valaki a szóözön ellen.

De ha van gyógyító, saját vér injekció, a Lélek gyógyítóvá teheti még a szót is a szóözön ellen.

S szükségünk van a gyógyulásra, vagy: megújulásra, mert:

- Minél több a szó, annál kevésbé értjük egymást, még akkor is, ha egy nyelvet beszélünk. Új Bábel van születőben, ahol a szó már nem kifejezi, hanem eltakarja gondolatainkat. Ezen csak a nyelvet is megújítani akaró Lélek tud segíteni, ha kérjük, s ha mi is akarjuk.

- Aztán egy új rémület született, félelem a világszennyeződéstől. „Saját bűzünkbe és szennyünkbe fulladunk bele” - mondta egy japán delegátus egy kongresszuson nemrégen. - Hadd, tegyem hozzá, ha ugyan nem fulladunk még hamarább meg a szóözönbe, amely egyre bűzösebb is.

Ismerek egy érzékeny lelkű és fülű valakit, aki munkahelyről munkahelyre menekül, az egyre trágárabb és piszkosabb beszédmodor elől. De meddig és hová menekülhet, ha emberek között kell megkeresnie a kenyerét?

- Nemcsak egyre több és egyre piszkosabb az emberi szó, hanem egyre gonoszabb is. Mert minden kiejtett emberi szónak töltete van! - Egyiké gyógyító, a másiké megbetegítő töltet. Sőt, van szó, amely halálba kergető!

A szó töltete pedig a gondolat.

A gondolat pedig - a lényegem. Az én vagyok!

Einstein egyik utolsó, 1948 áprilisában elmondott próféciájából idézek: „Az igazi probléma az emberi szív és az emberi gondolat mélyén rejlik. Ez pedig nem fizikai, hanem erkölcsi probléma. Egyszerűbb a plutónium összetételét megváltoztatnunk, mint egy emberben a gonosz szellemiséget. Ami engem megindít, az nem az atombomba ereje, hanem az emberi gonoszságé - annak robbanó-ereje. Sajnos az emberi tudomány jobban fejlődött az emberi lelkiismeretnél.”

„Az Isten nevében kérem - ha hisznek Benne -, vegyék ezt komolyan! Uralkodjanak magukon és kötözzék meg a tudomány felfedezéseit, mert ha nem, mindnyájan elveszünk!”

Uralkodjunk magunkon? Lehetséges-e ez, Isten Lelke belső uralma nélkül?

Nem csodálkoznék, ha most arra gondolnál, hogy ha a te beszéded piszkos és gonosz töltetű volna, akkor most nem ezt olvasnád.

Rendben! Magamról beszéltem.

De merjük egyszer végiggondolni, mi „tisztabeszédűek” és „jó töltetű” szavakat mondó tanítványai az Úrnak, miről beszélünk?

Egy német lelkész-pszichológus tanulmányát olvastam, aki gyülekezetről gyülekezetre járva, zsebébe rejtett stopperórával mérte, hogy istentisztelet vagy bibliaóra után miről beszélnek a hívek. Tanulmánya summája: beszédük időtartama négyötödében magukról vagy egy jelen nem lévő atyafiról ejtettek szót.

Ígérem, nem ismétlem meg a kísérletét, nincs is stopperórám. Inkább elhiszem neki és azt is, hogy eredménye nemzetközi. „Talán” még itt is érvényes.

Pedig…

Nos, pedig gondoltunk-e valaha arra, hogy Az, Akinek a nevéről kereszténynek nevezzük magunkat, soha nem beszélt másoknak egy jelen nem lévő emberről. Jézus mindig emberekkel és embereknek beszél, és nem egyik emberről a másiknak.

Pedig milyen soha vissza nem térő alkalom kínálkozik effélére, amikor egy éjjel hozzálopakodik Nikodémus. a nagytanács tagja! Micsoda alkalom - hogy csak úgy mellékesen - kikérdezze, hogyan vélekedik Nikodémus Pilátusról, Kajafásról. Vagy megkérdezze: adott esetben számíthat-e Arimathiai Józsefre? Vagy miként vélekedik a szadduceusok és a farizeusok közötti feszültségről?

Egyetlen esetre sem emlékszem, hogy megbírálta vagy kiértékelte volna egyik tanítványát a másik előtt. Még Júdást is úgy szólítja áruló csókja előtt: - barátom!

Egy esetet azonban tudok: János evangéliuma 2. fejezetében, amikor Péter János élete felől érdeklődik Jézustól. Ő így utasítja rendre: mi közöd hozzá - te kövess engem!

Ha valahol nekünk is segítségért kell kiáltanunk vagy nyögnünk, ez a pont az! A kibeszélés miatt rengeteg keresztény házasság és testvér-barátság ment már tönkre, sőt közösségek oszlottak fel.

Urunk Jézus, könyörülj és irgalmazz nekünk és tisztítsd meg a szívünket, gondolatainkat, szánkat, hadd kezdjünk újat Veled!

Valaki azt is mondhatná, hogy éppen nem ez a baja, hanem az ellenkezője. Ha valaki megbánt vagy éppen depressziós a kedélyem, napokig, sőt hetekig hallgatok. Családom, környezetem inkább ettől szenved, sőt még én is a lelkem mélyén. Nos, ha van démoni szóáradat, akkor van démoni hallgatás is.

Nem egy házasságról tudok, amely emiatt ment tönkre vagy bomlott fel.

De mondhatnám azt is, ha a világnak azon a helyein, ahol most is dörögnek a fegyverek, a szemben álló felek vezetői beszélni tudnának és akarnának is egymással, akkor elcsitulna a harci zaj.

Jézus nem egyszer - így olvassuk az írásokban - kiűzte az emberekből a „némaság ördögét” (Lk 11,14)

Lehet, hogy ma valakinek itt és most - most és nem holnap, most, amíg ezt írom - azt kellene, sőt kell kérnie: Segítség, Uram, űzd ki belőlem a némaság ördögét, hogy démoni hallgatásaimmal, néma duzzogásaimmal ne fertőzzem magam körül a levegőt, és ne töröljem (e családom arcáról a derűt; a mosolyt! Újíts meg Uram, beszédedre. Hadd, kezdjem el, de Veled a megszólalást.

Végül: Nemcsak démoni szóáradat és démoni hallgatás van, hanem van démoni álszemérem is: az, hogy Istenről, Jézusról hallgatunk még ott is és akkor is, ahol, és amikor beszélnünk lehetne.

Ha ma arra kérném az olvasóimat:

- Egy valaki takarítson ki egy otthonfekvő betegnél;

- Valaki menjen el a kórházba xy-hoz friss húslevessel;

- Valaki gyűjtsön adományt a szegényeknek;

- S kérek valakit, hogy keressen fel egy embert és tegyen bizonyságot Jézusról.

Az az érzésem, az első három kérésre tüstént lenne jelentkező. A negyedikben már nem vagyok biztos. Vagy mégis? De jó volna!

Pedig egy-egy Jézusról vagy az Ő Lelkével ejtett szónak, hallatlan ereje van! Sokszor utólag tudjuk csak meg.

Nem régen visszakerültem egy kórházi osztályra, ahol már feküdtem. A fiatal nővérke, ismerősen, kedvesen fogadott.

- Én ismerem a bácsit - mondta -, amikor utoljára elment, megáldott, és az olyan jó volt. Tetszik tudni - tette hozzá halkabban -, nem volt egyházi esküvőnk.

- Megáldottam? - kérdeztem kissé csodálkozva.

- Igen - bólogatott lelkesen -, amikor elbúcsúzott tőlem, azt mondta: „áldás, békesség”. Szégyelltem is magam és örültem is. Hogy egy megszokott köszönésemet áldássá formálta át a Lélek.

Olvastam vagy, hallottam - mindegy - de valahogy így történt:

Új, komolyabb lelkész került egy gyülekezetbe és családlátogatásai során eljutott egy jómódú öregedő és betegeskedő egyháztagjához, aki korrekt udvariassággal fogadta. A lelkész rövid, ismerkedő pár mondat után lelkesen elmondta, ki az neki, Akiről ebben a gyülekezetben beszélni akar, és hogy mit jelent annak, aki Vele és Benne él.

Mire házigazdája hirtelen felugrott, sebtében elbúcsúzott, mondván: most nem tud tovább rendelkezésre állni, de másnap felkeresi, és kisietett a szobából.

A fiatal lelkész leverten távozott és biztos volt abban, hogy nem látja többé.

De másnap már kora délelőtt ott volt nála tegnapi híve, s megvallotta: lelkésze szavai nagyon mélyen megrendítették, mert neki még személy szerint soha senki nem beszélt így Jézusról. Tegnap úgy érezte, menten elsírja magát, s azt mégsem akarta azért is futott ki olyan udvariatlanul. S most jött, hogy bocsánatot kérjen.

Azt hiszem, nekünk kellene most (nekem is) bocsánatot kérnünk démoni álszemérmünkért. Kémi itt is s ebben is életünk, hitünk megújítását. Hogy elkezdhessük, vagy újra kezdhessük - de Jézussal - annak a továbbmondását (ott és amikor lehet), amelyről azt mondja a Gazdánk: „a beszédek, amelyeket én mondtam néktek, Lélek és élet.”

Gyökössy Endre
17. hozzászólás
Létrehozva: 2010-08-05 15:10
Útravaló
Hozzászólások: 21
Ha megsűrűsödik bennünk az élet...


“Ezt a hetet kihúztuk valahogy, de a jövő héten jönnek a számlák. Villany, gáz, telefon és víz stb.”- mondjuk feleségemmel szinte havonta, amióta nyugdíjas vagyok. De, úgy hiszem mindannyiunknak ismerős a fent leírt állapot. Dugjuk tehát strucc módjára a homokba a fejünket? Nem! Nem erre tanít bennünket a Szentírás, hanem hogy a nehézségekben Istenre nézzünk! „ Minden gondotokat hagyjátok őrá, mert neki gondja van rátok.” (1Pét5,7)

„Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint jár közben a megszenteltekért. Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. Mit mondjunk tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” ( Róm 8, 26-30)

Életem legszebb nyarait kis elemista koromban anyai nagyanyámnál, nagyapámnál töltöttem Szabolcsban. Ott kaptam - hiszem, hogy Istentől - életem első felnőtt barátját, az uradalmi tejeskocsist, aki megengedte, hogy felüljek mellé a bakra, tréfálkozott velem, sok mindenre megtanított, még a gyeplőt is szabad volt megfogni a marka mögött. Micsoda élmény egy kisgyerek számára! Nagyon szerettem Anti bácsit, mert mindig jó kedvű volt, mindig tudott valami vidám nótát, kedves tréfát, vagy találós kérdést.

Ez a vidám ember egy napon nagyon komoly és csendes volt. Komor arccal nézett maga elé, amikor megkérdeztem tőle:

- Anti bácsi, beteg?

Anti bácsi azt mondotta ott a bakon, míg zörögtek a tejeskannák mögötte:
- Nem, Bandika, nem vagyok én beteg, hanem megsűrűsödött bennem az élet.

Több mint fél évszázada ennek, de ezt nem felejtettem el. Akkor nem értettem, de megjegyeztem.

Az elmúlt héten nagyon megsűrűsödött bennem az élet, és eszembe jutott Anti bácsi. Azt hiszem, nemcsak bennem, hanem sokakban megsűrűsödött az élet mostanában. Elég csak kinyitni az újságot, a rádiót, a televíziót, hazajönni a piacról és beszámolni az árakról, stb. Körülnézünk magunk körül, s egyszer csak azt érezzük, hogy bizony, megsűrűsödött bennünk az élet.

Milyen jó azonban, hogy nekünk van valami, ami ezt a megsűrűsödött életet oldja! Arra gondoltam, vajon hogyan bírják ki azok az emberek, akiknek nincs Bibliájuk, nem olvassák, nem tudnak benne reménységet találni, mert nem szól hozzájuk?

- Nagyon hálás vagyok az Úrnak, mert a múlt héten, amikor megsűrűsödött bennem az élet, ilyen Igéket kaptunk a feleségemmel együtt reggelente: „A Lélek is segít majd a mi erőtlenségünkön”. (Róm 8, 26)

„Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál.” (Róm 8, 28) Minden! Még az élet sűrűje is.

Vagy a mai napi Ige: „Semmi sem választhat el bennünket az Isten szeretetétől, amely megjelent a Jézus Krisztusban, a mi Urunkban”. Semmi! Döbbenetes ez a felsorolás: „Se élet, se halál, se fejedelemségek, se föld alatt valók, se föld felett valók, senki nem szakaszthat el minket az Isten szeretetétől, amely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Róm8, 38-3). Egy valaki szakíthat el minket: mi magunk. Hálát adhatunk Istennek, hogy mi nem akarunk elszakadni az Ő szeretetétől.

Ebben a megsűrűsödött életben, amely körülvett engem és gondolom, körülvesz mostanában Téged is, kedves Olvasó mondjam így, hogy bejött hozzám az Ige, bejött az igehirdetés. Nemcsak úgy kap az igehirdető Igét, hogy olvassa a Bibliát: néha figyelni kell az életet, és az életből rászól az Isten.

A héten messziről, az ország másik feléből keresett meg valaki egy gyermeklélektani problémával. Amikor a fiatalasszony belépett, valami különös sugárzás töltötte be a szobámat. Még nem találkoztam vele, megkérdeztem, ki is ő, honnan, miért jött. Azt is - mert úgy sugározta Krisztust -, hogy honnan jutott ehhez a sugárzáshoz. Persze nem így kérdeztem, hanem: ki tanította meg Jézus Krisztus szeretetére? Akkor nagyon meghatóan beszélt az édesanyjáról, aki egyedül nevelte fel, mert édesapja elveszett a háborúban. Ezt mondta róla:

- Alázatosabb, derűsebb, és szelídebb embert, mint az édesanyám, még életemben nem ismertem.

Megkérdeztem, hogy szószékre vihetem-e, amit elmondott? Hozzájárult.

Tehát: Kislány volt még, amikor portörlés közben véletlenül leütötte az édesanyja Bibliáját, és a Bibliából számtalan kis cédula hullott ki a földre. Így mesélte:

Tudja, amikor ezeket a kis cédulákat kezdtem összeszedni, az egyiken a saját nevemet láttam és elolvastam: „Marika a kórházban van”. Valóban az előző hetekben, kórházban voltam, édesanyám mindennap meglátogatott, mindennap hozott valamit, bátorított, vigasztalt, valami szövődményes betegségem volt. Nem értettem, hogy az az édesanya, aki engem mindennap meglátogatott a kórházban, miért írta ezt fel egy cédulára, miért tette bele a Bibliába, hiszen feljegyzés nélkül sem feledkezhetett meg erről!

Így talált rám az édesanyám, hogy ott guggoltam a földön, szedegettem össze a papirkákat, rakosgattam vissza a Bibliába, és ezt a cédulát a kezemben tartottam. Amikor meglátta, elmosolyodott, mellém guggolt, és megkérdezte:
- Ugye, nem érted, kislányom? - Nem, édesanyám, nem!

- Tudod, én egyedül nevellek, de a sok gondot, bajt, nem tudnám elviselni egyedül. Édesapádat Isten hazaszólította. Ha valami probléma, nyomorúság súlyosodik rám, feljegyzem egy kis cédulára azt, ami a legjobban aggaszt, beteszem a Bibliába, rácsukom a fedelét, otthagyom és megyek tovább, végzem a dolgomat. És tudom, hogy a gondomat, amit oda leírtam, belehelyeztem Isten tenyerébe: e nélkül nem bírnám ki az életet. Ha majd nem akarsz ideges, feszült, kapkodó asszony lenni, tégy hasonlóképpen, rád hagyom ezt a Bibliát.

Rám is hagyta, és megtaláltam benne pirossal aláhúzva ezt a sort:
„Minden gondotokat hagyjátok őrá, mert neki gondja van rátok”.

Édesanyám még azt is elárulta nekem, hogy az esztendő utolsó napján, az volt a szilveszteri öröme, hogy az egész éven át berakott cédulákat rendszerezte. Jobb oldalra rakta azokat, amelyeket Isten el is intézett, csodálatosan megoldott abban az évben. Baloldalra azokat, amelyeket még nem. Istennek legyen hála, minden évben kevés maradt baloldalt! Azokat visszatette a Bibliába. Ám azt is elmondta, hogy négy-öt évnél tovább egyetlen cédula sem maradt a Bibliában, mert a mi Istenünk Gondviselő Isten. Csodálatosan, magától megoldja a problémákat, ha mi is megtesszük, ami rajtunk áll. Ha nem adunk vissza Istennek olyan feladatot, amit Ő ránk bízott.

Végül azt mondta a fiatalasszony: - Tudja, ez a legdrágább örökségem, ez a Biblia, benne az aláhúzott Ige, és néhány cédula.

Amikor kikísértem, utána néztem, és akkor jöttem rá, miért olyan tündöklő, belső békességet sugárzó ez a fiatalasszony. Miért és hogyan tudja a benne megsűrűsödött életet feloldani.

Három pontban szeretném summázni, mit kaptam ebből az életből kilépett Igéből. Először: sokszor azt hisszük, mi segítünk valakin, aztán kiderül, hogy Ő segít mirajtunk. Ehhez a nagy ajándékhoz képest, amit ebből a történetből kaptam, semmiség volt az a kis pszicho-pedagógiai tanács, amit én tudtam adni.

A második gondolat: Most értettem meg, hogyan függ össze Péter levelében az alázat és a gondviselés. Mindig úgy véltem, hogy a két mondat két különálló gyöngyszem, lazán felfűzve egy gondolat-sorra, nincs logikus összefüggés a kettő között. „Alázzátok meg magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat hagyjátok Őrá, mert neki gondja van rátok.” (1Pét 5,6-7) Azt hittem, ez a két mondat nem függ össze. Összefügg! Igenis, nagyon nagy alázat kell ahhoz, hogy letegyem Isten kezébe a gondomat, hogy elhiggyem azt, hogy nem kell nekem egyfolytában görcsösen reszketni: ha én nem tudom ezt elintézni, akkor ki tudja? Ha nem tudom megoldani, akkor ki fogja megoldani? Igen, előbb meg kell alázkodni. Hiszen kevés múlik rajtunk, nagyon kevés. De nagyon sok az Istenen.

Próbáld meg, amit ettől a fiatalasszonytól tanultam! Én megpróbálom: amikor megsűrűsödik bennem az élet és valami nagyon nyom, akkor ezen túl leírom egy cédulára, és beteszem Péter levelébe. Aztán majd szilveszterkor előveszem, és valószínű, addigra Isten meg is oldotta. És ha szilveszterre nem, a következő szilveszterre biztosan. Szeretnék olyan sugárzó, derűs, alázatos békességes lenni, mint a „bizalom-cédulás” fiatalasszony.

A harmadik, amit szeretnék tovább adni, hogy van fordított testamentum is. Az Isten úgy szeretett minket, hogy ránk hagyta az Ő Fiát, az Úr Jézus Krisztust. Ez az újtestamentum. És van olyan testamentum, amikor én hagyhatok valamit Istenre. Van ilyen is. Nem akármilyen istenre, hanem Arra testálhatom rá gondjaimat, bajaimat, Akiről ezt mondja a Szentírás: „Aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem Ő mindnyájunkért odaadta - ránk testálta - hogy ne ajándékozna Vele együtt - Vele EGYÜTT, nem nélküle! Mindent!”
- Mindent, amire valóban szükségünk van. Mert hátha nincs. De ha van, akkor azt nekünk ajándékozza.

Befejezésül olvassuk el, mit mond nekünk Jézus ugyanerről a témáról!

„Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok, hogy mit együnk, és mit igyunk, vagy mit öltsünk magunkra. Mindezt a pogányok kérdezgetik. A ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek először az Ő országát, és igazságát (ti. magát Jézust) és ezek is mind megadatnak nektek. (Amire igazán szükségünk van). Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért, elég minden napnak a maga baja” (Mt 6, 31-34).

Merjük, tudjuk ezt elhinni, hogy oldódjon bennünk a megsűrűsödött élet.

Gyökössy Endre
16. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-31 01:09
Útravaló
Hozzászólások: 21
Mikor értékes a napunk?


„Buzdítsátok egymást minden napon, míg tart a ma” (Zsid 3,13)

Az ötös lottó nyertesei sokszor hónapokig nem merik átvenni a pénzüket, mert félnek! Mit nyertek akkor azok, az álmatlan éjszakákon kívül? Ha viszont száz forinttal ki tudtunk segíteni egy rászorulót, olyan örömöt nyerhetünk, amit senki sem vehet el tőlünk. Mindez mellet az ilyen tettünket odafönn is „jegyzik”! („és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint” (Jel 20,12b.)

„Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától. Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan meg. tartjuk.” (Zsid 3,12-14)

A régi egyházi hagyomány szerint, amikor János, Efezus püspöke közel száz esztendős volt már és nagyon ritkán tudott elmenni a templomba, a gyülekezet annyira vágyott Jézus utolsó élő tanítványa után, hogy két igehirdető társa karon fogta és bevitte az efezusi templomba az öreg Jánost és tiszteletteljesen megkérték, hogy még utoljára mondjon valamit a gyülekezetnek. És a régi hagyomány szerint az egész igehirdetése, mondanivalója ez az egy mondat volt: „Fiacskáim, szeressétek egymást!”

Engem mindig nagyon mélyen meghat és inspirál, ha valaki öregségében summázni tudja a mondanivalóját, a lényeget egyetlen mondatban tudja sűríteni. Jánosnak a Lélek által megadatott, hogy a lényeget tudta mondani, a legfontosabbat, hiszen ő írta le, hogy az Isten szeretet (1Jn 4,8).

Ha valaki megkérdezné, hogy több, mint négy évtizedes szolgálat után miben foglalnám össze, hogyan summáznám igehirdetésemet, miben látom a csúcsot, a lényeget, azt felelném, amit János: a legnagyobb a szeretet. Ennél nagyobb hatalom, mint a jézusi szeretet, az agapé, nincs. Azt látom, hogy ha valamiért érdemes élni, még ha sokszor úgy tűnik is, hogy nem érdemes, mert kiütik kezedből a szívedet, akkor ez az. És abban látom Krisztus mindenkori tanítványának pecsétjét, az tesz valakit tanít­vánnyá ma is, hogy a vezérszava: MÉGIS. Ez az ember nem szeretetreméltó, MÉGIS szeretem, addig szeretem, míg meg nem puhul a szíve. Ha nem áll velem szóba, én akkor is szólok hozzá. Ha nem érdemli meg, én akkor is megbocsátok. Ha nincs semmi örülni valóm, én akkor is mosolygok és megpróbálok örülni, mint az öreg Pál, bilincsek között, a börtönben, halála előtt, aki ezt írja: „ Örüljetek, ismét mondom örüljetek” (Fil 4,4).

Miben tudnám lelki gondozói szolgálatomat, a sok-sok beteg lélekkel való foglalkozásomat összefoglalni? Mit tanítok az új papi generációnak? Ezt: lelki, és merem állítani, testi egészségünknek a forrása: jó kapcsolatban lenni magunkkal, embertársainkkal, Istennel. Mind a hárommal. Ha bármelyik hiányzik, ott baj van és elvérzünk lelkileg.

Most egy „fontos dolgot” szeretnék mondani. Ez az egyetlen szó, két betű úgy jutott eszembe, hogy egy tanulmányt olvastam, John Ruskinnak, a nagy angol esztétának, tudósnak az életéről: ő tanította a szép­ség tiszteletére Angliát. Ruskin íróasztalán volt egy ökölnyi csiszolt márványtömb, rávésett két betűvel (angolul persze több, mint két betű) MA. Semmi más. MA! Ez volt az, amire ő mindennap ránézett, nem tegnap, nem holnap, hanem ma.

Betettem a könyvjelzőmet, becsuktam a könyvet és elkezdtem meditálni, hogy milyen okos ember volt, mennyire lényeges az, hogy MA. A tegnap már nem az enyém, az elmúlt, az már Isten kezében van. A holnap az még nem az enyém, az még az Isten kezében van. Nem véletlenül mondja az efezusi levélben az apostol: „,Áron is megvegyétek az alkalmat, mert a napok gonoszok” (Ef 5,16). Miért gonoszak? Mert elmúlnak gyorsan. Úgy elröppen a mai nap is, hogy észre sem veszed, már holnap van. Ma: ma van. Ez a mai nap áll a rendelkezésünkre, a tegnap MÁR NEM, a holnap MÉG NEM.

Gondolkoztam ezen a bevésett márványgömbön, milyen érdekes, lélektanilag is így igaz. Egyre gyarapodik, egyre inkább népbetegséggé válik a neurózis, pszichózis, a lelki és idegbetegség. Bizony, nincs ez másként, minthogy a neurotikus ember vagy a múltban él, visszafordított nyakkal, hogy jaj, de szép volt az ifjúságom, vagy de rettenetes volt, és azon siránkozik. Szóval úgy megy előre, hogy hátranéz, így persze el lehet esni. Vannak, akik azért esnek egyik depresszióból a másikba, mert a múltban élnek, a múltba merengenek vissza - és elfolyik a MA. Vagy pedig sokak lelki betegségét az okozza, hogy állandóan a jövőről álmodoznak, vagy szüntelen félnek attól. Hogy mondja a Prédikátor könyve? „ Sok álomban sok a hiábavalóság” (5,7). Ismerek sok olyan középkorú embert, akik tizenöt-húsz éven keresztül arról álmodozott, mit fog majd tenni, csodálatosan szép terveket szőtt: fogom majd elkezdem közben elfolytak a napok a keze közül, az élete körül. Nemrégen sírdogált előttem egy harminc-negyven év közötti nő: Észre se vettem, hogy tíz éve tervezek, és eddig még nem csináltam semmit! A sok álmodozásban sok a hiábavalóság. Van, aki dermedten néz a jövő elé, meg sem mer mozdulni, mint a kismadár a kígyó előtt, mert MAJD.

Míg elmélkedtem arról a márványba vésett egy szóról: MA, hogy mennyire igaz, milyen bölcs volt a nagy tudós, amikor maga elé tette, amit ma elvégezhetek, az tegnap nem ment volna, s holnap már mást kell csinálnom eszembe jutott, hogy ezt Isten Igéje már a híres esztéta előtt megmondta. Meg is találtam a héber levélben: „Buzdítsátok egymást minden napon, míg tart a ma” (Zsid 3,13). Egymást! Én most így az íráson keresztül buzdítalak benneteket, ti meg még MA valakit. Nem tudom, kit, ti majd fogjátok tudni. Mert holnap esetleg már nem lehet.

Mikor tartalmas a napom, mikor mondhatom, hogy na, a mai napnak volt értelme… ma érdemes volt élni? Három dolgot mondok, nem receptnek, úgy fogadjátok, mint vallomást.

Először, akkor van tartalma egy napomnak, ha hagyom, hogy szolgáljon nekem az Én Uram, Jézus Krisztus. Mert Ő azt mondta: ,,Az emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon sokaknak és életét adja váltságul sokakért ” (Mt 20,28). Hogyan? Ha becsukok egy könyvet és hagyom, hogy muzsikáljon a szívem, beszéljenek hozzám a gondolatok, és ezeket támogassa meg Szentlelkével Jézus Krisztus. Egyszer csak egy gondolatból igehirdetés válik. A szóból Ige. Amikor hagyom, hogy a csönd megcsendüljön, és abból a csöndből rám szól az én Uram Jézus, és mosogatja olykor a lábamat, néha a fejemet, megpirongat, szégyenkezem, vagy így szól: „Jól van fiam, kevesen voltál hű, most már többre bízlak” (Mt 25,21).

Amikor a feleségemmel együtt tudom a reggelt kezdeni, elolvassuk az Igét, és megpróbáljuk kihallani belőle a Gazdánk szavát, akkor van értelme egy napnak. Sokszor olyan hirtelen elalszik az ember, úgy rohan a napja, hogy kifolyik az ujja közül és este valami hiányzik. Hirtelen rájövök: hiányzik, hogy nem voltam öt percig sem csendben. Csak akkor van értelme a napnak, ha hagyom, ha hagyod, hogy szolgáljon neked a te Urad, Jézus Krisztus.

Másodszor akkor van értelme a napnak, ha Jézus szolgálatát valamiképpen tovább adom. És mivel kell szolgálnunk egymást? Nem feltétlen pénzzel vagy egyéb értékekkel! Többet kér tőlünk Isten: időt! Ez a legértékesebb tulajdonunk, hiszen nem pótolható, mindenkinek kiszabott „mennyisége” van belőle. Nem véletlenül mondja az angol, hogy az idő pénz; de hozzá kell tennünk: időt semmi pénzért nem tudunk venni magunknak! Igazi jézusi szolgálat, ha egy órát, fél órát, háromnegyed órát, vagy egy délelőttöt valaki másra tudok szánni, ha másképp nem, legalább legyen fülem a hallásra. Ez így is érvényes. Lehet, nem tudok már jó tanácsot sem adni, de meghallgatni tudom. Ez ma a legdrágább, mert ma senkinek nincs ideje. Ha valakitől azt kérdezem: Van-e pénzed? Hát valamennyi van. Ha azt kérdezem: Van-e időd? Az nincs! Ugye, hogy ez a legdrágább? Hát ebből a legdrágábból kell odaáldozni valakinek valamit.

Ha úgy tekinthetek vissza este a napomra, hogy hárman voltak nálam, ez naponta egy óra, vagy háromszor két óra volt; sok bölcsességet nem tudtam mondani, lakást nem tudtam kiutalni, a férjét nem tudtam megváltoztatni, a betegségét nem tudtam meggyógyítani de együtt tudtam vele lenni, imádkozni, csöndben lenni akkor volt értelme a napomnak és azt hiszem, az övének is. Mert ketten hármasban voltunk. És ez nagyon nagy dolog.

A harmadik, ami értelmessé teszi a napunkat és ez nemcsak rám érvényes, hanem mindenkire, mert ez tesz bennünket igazán emberré ha egy nap valamire azt tudom mondani, hogy IGEN, vagy hogy NEM. Tehát ha valami határozott döntést hoztam, mert nincs borzasztóbb, mint az eldöntetlen élet, mint az, ha valaki mindig tétovázik, soha nem tud semmire se igent, se nemet mondani, aki mindig csak improvizálja, rögtönzi az életét, hogy majd, majd.

Nincs rémesebb szó, mint MAJD! Az ősevangéliumban, Márk evangéliumában csak úgy vibrálnak ezek a szavak: Tüstént, rögtön, azonnal. Rögtön otthagyták a hálóikat rögtön követték Jézust. Mindig tüstént, azonnal döntöttek, mert nincs szörnyűbb, mint az eldöntetlen élet. Még a rossz döntés is jobb, mert egy rossz döntést ki lehet javítani; de az el nem döntött életet nem.

A németeknek van egy furcsa összetett szava: jain. A ja és a nein szóból tevődik össze. Politikusok ma gyakran használják, olvasom a svájci meg a német lapokat, hogy ez politikai szempontból olyan jain-válasz volt. Mi is mondjuk, hogy nemigen. Igen is, meg nem is, se ide, se oda. Mi erről a mi Urunk véleménye? „Bárcsak volnál hideg vagy meleg, de langymeleg vagy, kiköplek a számból” (Jel 3,16). A jain, a nemigen embereket Jézus kiköpi a szájából.

Tehát igenis akkor van értelme a napoknak, amikor elhatározom: Igen, ezt teszem, ezt nem teszem; ezt mondom, ezt nem mondom; ezt nem olvasom el, ezt a televízió darabot nem nézem meg de ide elmegyek. Igen vagy nem! Döntések sorozata tölti ki és adja meg a pozitív, szikrázó töltését egy-egy napnak.

Mi az a három, amit kiemeltem? Hagyom Jézust szolgálni magamnak; ezt a szolgálatot továbbadom és az elém adódó dolgokban határozott döntést hozok. Ügyeimre határozottan azt mondom, hogy igen vagy hogy nem. Miért? Mert Jézus szerint: a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem. Ami ezen felül van, az a gonosztól van (Mt 5,37). Nem lehet e nélkül egészségesen élni, hogy ne legyenek határozott igenjeink és nemjeink, döntéseink ide vagy oda.

Gyökössy Endre
15. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-31 00:56
Útravaló
Hozzászólások: 21
A reménység

„Krisztus tibennetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek” (Kol 1,28)

A német teológus, Ernst Haas a „Reménység teológiája” című művében summázta Auswitzben szerzett tapasztalatait. Mint a haláltábor lakója, napról-napra láthatta, hogyan halnak meg azok, akik reményüket vesztették. Mások gyakran gyengébbek és betegek tovább éltek, csak, azért mert nem adták fel a reményt. A keresztények reménysége a feltámadt Jézus Krisztus. Őreá nézzünk reménységgel, és az Ő ígéreteire!

„Péter, Jézus Krisztus apostola, Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia szórványában élő jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint a Lélek megszentelő munkája által az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre: Kegyelem és békesség adassék nektek bőségesen. Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre. amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben.” (1Pét 1, 1-5)

Így kezdi levelét Péter, a nagy halászmester. Hozzám azért áll nagyon-nagyon közel ez a Péter, mert egyszer fönt, egyszer lent van, egyszer lelkesedik, aztán megriad, tagad. Lobog, mint a láng, kihuny, mint a fény, de végtől-végig halálosan és haláláig, míg fejjel lefelé keresztre nem feszítik szereti Jézus Krisztust.

S erre az ingatagnak látszó emberre mondja Jézus, hogy Kőszikla. Azért szeretem Pétert, mert arra bátorít, hogy én is merhetek tanítvány lenni: mert Isten nem angyalokra, nem arkangyalokra, nem emberfeletti lényekre, hanem ilyenféle halászmesterekre, kis bojtárokra meg emberekre, akik MÉGIS merik vállalni a tanítványságot építi az Ő egyházát, jövendőjét.

A teológia tudománya sokáig zavarban volt Péter leveleit illetően, mert stílusa rendkívül hasonlít Páléhoz. Voltak teológusok, akik azt mondták, ezt a levelet csak Pál írhatta, mert annyi rá jellemző kifejezés van benne, hogy ez a görög stílus csak Pálé lehet. Közben kiderült, hogy amikor Pál elment Rómából, otthagyta az íródeákját, Silást, illetve Silvánust (két néven is ismerjük). Pál mindig neki diktált, s feltételezhető, hogy ő tette át görögre s írta le Péter egyszerű arám-héber mondanivalóját. Pál olyan sokszor diktált ennek a Silvánusnak, Silásnak, hogy az megszokta a stílusát, fordulatait, hát a nagy halászmester szép héber-arám nyelvét a páli szóhasználattal írta, fordította le görögre, s így került a Bibliába.

Mi a summája ennek a levélnek? Szenvedés és reménység. Pontosabban: ha szenvedtek is, ne veszítsétek el reménységeteket.

Miért ez a főmondanivaló? Mert már elkezdődik a nagy üldözések kora. Nemsokára lobog Róma, jön Néró és megnyílik a Cirkus Maximus, a Nagycirkusz kapuja, hogy tízezrek és tízezrek haljanak meg oroszlánok fogai között. Az előszele már itt van, és Péter arra készíti fel a szétszórtságban élő gyülekezetet: jön szenvedés, de el ne veszítsétek a reménységeteket. Nem tudjuk, mi követke­zik még, de a reménységbe kapaszkodjatok.

Úgy érzem, ez az üzenet nagyon aktuális, nagyon idevaló. Nemrégen egy külföldi lapban olvastam, hogy a világ lakossága kollektív szorongásban él. Fölkaptam a fejemet erre a kifejezésre, mert igaz, találó. A kollektív szorongásban, élővilágban szólal meg Péter ismét: jöhet bármi, de a reménységeteket ne veszítsétek el! Remeghet akár lábunk alatt a föld.

Egyik évben riogatták az embereket a tévében is, újságban, hogy hamarosan megindul a Gellért-hegy és átjön a Dunán. Sorban állunk - nem kenyérért - aranyért. Mert mi lesz? Remeg valami. Tele voltak a vidéki szállodák, hogy ha itt földrengés lesz, akkor ők Szekszárdon maradjanak, vagy Taktaszadalótenyerén. Emlékeztek még, amikor ide-oda szaladgáltunk, hogy itt meg ott maradunk meg? Nem biztos, hogy ott maradunk meg, ahová szaladgálunk! Nagyon aktuális, nagyon mai Péter buzdítása. Jöhet bármi: a reménység a keresztyén ember fix pontja kell, hogy legyen.

Persze, megkérdezheted, mi az a re­mény? A hitről szinte állandóan hallunk papunktól, hát még az agapéról, a szeretetről - de a reménységről ritkábban.

Nos, hogy jobban megértsük, mi a remény, előbb értsük meg, mi van, ha nincs reményünk? Dante jól megírta, röviden. A pokol kapuján ez áll: „Aki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” . A reménytelenség maga a pokol! Ha valaki azt kérdezné, mi a legsúlyosabb depresszió, mondjam meg egy szóval, akkor azt mondom, hogy a belső pokol = a teljes reménytelenség.

És mit tanítanak a legnagyobbak a reménység fogalmáról? Mi az? Az emberi reménységről Arisztotelész, a nagy bölcselő ezt mondta: Illúzió, álom, ábránd. - A mi nagy költőnk Vörösmarty így írt: Ábrándozás az élet megrontója, mely, kancsalul, festett egekbe néz. Igaz. És Csokonai Vitéz Mihály A tihanyi ekhóhoz szóló versében: „Itt a halvány holdnak fénye, jajgat és sír az elpusztult reményin, egy magányos árva szív” .

Ha a reményünk elillan, minden oda van jajgat, de ha a reménység beteljesül, akkor már nem reménység. Ha nem teljesül be, az baj, ha beteljesül, akkor is vége van.

Erről a reménységről beszél itt az apostol? Nem, nem erről az arisztotelészi illúzióról, kancsalul festett egekbe nézőről, ábrándról, nem a tihanyi sirámról! Az eredeti szöveg, amikor élő reménységről beszél itt, így fogalmaz: „Áldott a mi Urunk, Jézus Krisztus Istene, és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, az élő reménységre” . Ez a reménység nem valami, hanem VALAKI, mert ez a reménység él. Ez nem illúzió, ez nem gondolat, nem egy fix idea! Ebből az éltető, élő reménységből élt már a zsoltáros is. „Én pedig szüntelen reménylek és szaporítom minden te dicsőségedet.” Kiben reménykedik? „Szájam beszéli a te igazságodat minden napon, a te szabadításodat, mert számát sem tudom. Az Úr Istennek nagy tetteivel járok, és a te igazságodról elmélkedem.” (Zsolt 71, 14-16) Mi nem fixa ideákban, nem elméletekben, nem „valahogy lesz”-ekben reménykedünk, hanem abban, Akiről tudjuk, hogy VAN. Átéltünk már egyet s mást, s Ő mindig velünk volt, amikor remegett alattunk a föld. Mert nem a föld mozgott magától, hanem az ember mozgatta bombákkal, ágyúlövésekkel. Akkor is Őbenne reménykedtünk, akkor is az Ő markában voltunk, az Ő megtartó szerelmében. Ezért igaz én szüntelen reménylek a zsoltáros bizonysága.

Pál apostol buzdítása: „Krisztus tibennetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek” (Kol 1,28). Ki Pál reménysége? Az élő Krisztus tibennetek

Megvallom, hogy sokszor elveszteném a reménységemet, ha csupán Csokonai Vitéz Mihály-os vagy Vörösmarty-s reménységem volna. Szép versek azok, ne értsük félre, de egy másfajta, egy erőtlen reménység-ről szólnak. Elvesztettem volna, ha itt belül az a Valaki Aki itt van, mert elfogadtam egyszer -, nem erősítené szüntelen MÉGIS az én reménységemet.

Annyiszor mondtam: MÉGIS-szeretet, MÉGIS-hit, most hadd merjem a reménység elé tenni: MÉGIS-reménység. Mert Istentől való, Istenre támaszkodó, Krisztus élteti. A mi reménységünk nem VALAMI, hanem VALAKI, a velünk járó, bennünk élő, sőt általunk másokat is reménységre biztató élő Krisztus!

„Ezen ujjongjatok, noha most egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között” így folytatja levelét Péter. Azon ujjongjatok, hogy nekünk élő reménységünk van. Akkor is, ha megindul a Gellért-hegy, akkor is, ha barnább lesz a kenyerünk. Előfordult már, hogy még olyan sem volt.

Hadd fejezzem be azzal, hogy tegnap egyik kedves hívő testvéremtől megkérdeztem, mert nagyon foglalkoztatott:

- Mondja már meg, mi a reménysége? Ő spontán, szívből ezt felelte:

- Egy ótestamentumi Ige jut az eszembe a jó asszony dicséretéből: „Nevessetek a holnapra”. (Péld 31,25)

No, erről van szó.

Az élő reménység nevet a holnapra, mert Istene van, mert élő Krisztusa van. Tudom, hogy neked is van, és ezért nevetve nézhetsz a holnap elé.

Tedd is meg!


Gyökössy Endre
14. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-29 23:03
Útravaló
Hozzászólások: 21
Fülöp szolgálat

Küldetés. Keresztény körökben gyakran emlegetett, még gyakrabban félreértett fogalom. Amikor küldetésről beszélünk, legtöbben a nagy misszionáriusokra gondolunk, akik ezreknek, vagy tízezreknek prédikálnak. De ki fog Jézusról beszélni a rokonoknak, szomszédoknak vagy éppen a hontalanoknak? Miért gondoljuk mindannyian azt, hogy a lelki életben vannak alacsonyabb és magasabb rendű szolgálatok?

Az Úr angyala pedig így szólt Fülöphöz: „Kelj fel, menj dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető, amely néptelen.” Ő felkelt, és elindult. És íme, egy etióp férfi, a kandakénak, az etiópok királynőjének udvari főembere, aki a kincstára fölé volt rendelve, és Jeruzsálemben járt fent Istent imádni, visszatérőben hintóján ülve olvasta Ézsaiás prófétát. Ezt mondta a Lélek Fülöpnek: „Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz.” (ApCsel 8,26-39)

Az ötvenes években, a személyi kultusz ide­jén hazánkban még a szót se igen lehetett kimondani, hogy evangelizáció. Sokan úgy gondoltuk, hogy az ajtó becsapódott, valami lezárult. Ám akkor Isten megnyitotta azt a másik ajtót, amiről azt mondja a Jelenések Könyvében: „Íme nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be” (3,8). Ez volt az „egyszemélyes szolgálat”, a Fülöp-szolgá­lat, amikor nem háztetőkről hirdettük az Igét a tömegeknek, hanem egy ember egy embernek. Azután az egy ember megint egy embernek és szentséges szent láncreakció­val megindult valami. Lassúbb szolgálat ez, de hadd merjem hozzátenni: mintha eredményesebb lenne.

Én magam 1952-ben a betegágyon, egy nagyon súlyos műtét után, éppen csak túlél­ve a halálomat, hálát adva Istennek a visszakapott életemért, kaptam ezt az Igét, Fü­löp történetét. Ezért nagyon kedves nekem. Akkor aláhúztam a Bibliámban: „Menj oda és csatlakozz!” És 52-ben erre a parancsra vállaltam az „odamenő” lelkigondozást, ezt az egyszemélyes Fülöp-szolgálatot.

Fülöp nem volt különösen ismert ember. Diakónus volt, azaz a szeretet-szolgálatban vett részt: megterítette az úr asztalát, özve­gyeket és árvákat istápolt. Hét diakónust választottak az apostolok, hogy legyenek se­gítségükre. Fülöp egy volt ezek közül.

Egyszer ez a Fülöp valamiképpen titokzatos dolog ez lelke, lénye mélyén hallotta Isten Szentlelkétől, hogy menjen el Samáriából a Gázai útra, ami Jeruzsálembe vezet, mert ott valakit meg kell szólítania. És Fülöp elindul. Nagy út az. Tiszteletreméltó dolog, hogy valaki egy belső-felső hangnak engedelmeskedve elindul, megtesz, ki tudja, hány kilométert, odaáll az útra és tudja, hogy az a Lélek, Aki őt erre biztatta, majd megmondja, mit kell cselekednie.

Nem olyan könnyű megszólítani egy idegen embert! Fülöp azért tudta a hintóján arra menő etióp főembert megszólítani, mert őt előbb Isten Szentlelke szólította meg.

De ki volt ez az idegen ember? Valami Isten után vágyakozó etióp kincstárnok. A régészek meg a kortörténészek azt mondják, hogy abban az időben egy afrikai királynőnek nem lehetett más az udvari főkincstárosa, csak eunuch, egy megférfiatlanított férfi, tehát nyilván lélekben is sérült. Nem volt könnyű az élete. Valahol hallotta, hogy van egy különös Isten, aki nem bálványisten, hanem Lélekisten és ő vágyott erről, Istenről valamit hallani. Anyagilag megtehette, nagy úr volt. Hintóján elindult Jeruzsálembe és ott, mondjuk a nagytemplom iratterjesztésében, vett egy tekercset. Nyilván ó-testamentumot, egy Ézsaiás-tekercset.

Ült a hintójában, olvasta Isten Igéjét és egyszer csak látja, hogy az út szélén, talán egy pálmafának dőlve, álldogál valaki. Az a valaki Fülöp volt, aki Isten Lelkétől ihletve úgy érezte, ezért kellett neki odamenni. Fölszólt a hintóra, hogy „Érted-e, amit olvasol?”

Az etióp nem sértődik meg. Gondoljunk arra, ha valaki ránk szólna a villamoson mellettünk, a kezünkben lévő könyvre mutatva, hogy „Mondja, kérem, érti maga, amit olvas?” Azt hiszem, odakapnánk a fejünket, és azt felelnénk: „Mi köze hozzá, vagy miért kukucskál bele a könyvembe?” Tehát egyáltalán nem olyan nyitott szívvel és lélekkel fogadnánk megszólíttatásunkat, mint ahogyan tette ezt az etióp ember.

Fülöp nem azt kérdezte, hogy „Na, hova, hova, Etiópiába? Sose jártam Etiópiában, szép ország az?” - Szép mai kérdéseket le­hetett volna feltenni: „Milyen emberek lakják; melyik városba megy; hegyes vidék-e?” Ugye, ilyen sablonosokat kérdezünk? Ilyen bájcsevegés a beszédünk.

Isten Szentlelke mindig a lényeget kérdezi. Fülöp úgy érdeklődött, hogy az nem volt bántó. Az Igét, a lényeget kérdezte. Isten Szentlelke ad egy finom hallást, segít a tapintatos fogalmazásban: tudjak úgy kérdezni, hogy a másik ne tudjon mást mondani:

„Hát hogyan érteném? Segíts, magyarázd meg, mondd meg, miről van szó?” Az a főember valóban örült neki, hogy végre beszélhet valakivel. Megkérte a diakó­nust, hogy üljön mellé és beszéljen. És mivel a Szentlélek „intézi” a dolgokat: nem bájcse­vegés van, hanem Fülöp Jézust hirdeti. Isten Szentlelke mindig Jézusról beszél.

Nagyon árva lett a XX. század embere. Pedig van már mit ennünk, van pénzünk, lakásunk. Mi nincs nekünk? Emberünk nincs. Akit meg lehet kérdezni, aki odaül mellénk, aki nemcsak feleslegesen fűzi a szót, hanem megkérdezi: „Értetted, miről volt szó? Meghallottad Jézus szavát?”

Odaült mellé. Bennünket mindig fenyeget az a kísértés, hogy valakinek fölibe kerekedjünk, hogy mi legyünk a nagyokosok, a bölcsek. Majd én megmagyarázom! Oh, te kis bugyuta, hát honnan is tudhatnád, hogy miről szól az Ézsaiás-tekercs! Ám Fülöpben semmi „rámenősség”, semmi agresszió nincsen. Nem akar tudásával kérkedni. Ő „csak” hirdeti Jézust.

Hosszú utat tehettek meg egyszer kikerestem térképen, van egy kis erecske ott, valahol az etióp határon, és a főember megkérte Fülöpöt: Keresztelj meg! mi az akadálya, hogy megkeresztelj? Nem Fülöp tukmálja rá a szentséget, hanem a főember önként, magától szeretne Jézus Krisztus követője lenni. Régi hagyomány azt tartja, hogy ő lett az első keresztyén Etiópiában, ő alapította meg a kopt egyházat.

A kereszteléssel kapcsolatban Fülöpnek egy feltétele van: „Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet”. Az pedig így válaszolt: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus Isten Fia”. Ennél csodálatosabb (és rövidebb) hitval­lás nincs: Hiszem, hogy Jézus Krisztus Isten Fia! Az úrasztalnál sem kérdez Ő mást: „Szeretsz-e engem, hiszed, hogy Jézus a Krisztus, a Messiás? Akkor jöjj ide!”

Sok ember azért nem élte még át a Szentlélekkel való telítettséget, mert annyira tele van valamivel, hogy már nem fér bele más. Úgy menjünk Hozzá, hogy „Uram, vedd el most azt ugye tudod, hogy mit? Nem is fogalmazom meg, Te úgyis tudod, mit kell tőlem elvenni: vedd el, vedd ki belőlem, és add helyette a Szentlelkedet, hogy meghalljam azt is, amit füllel nem lehet, megértsem azt is, amit ésszel nem, csak szívvel lehet megérezni; add nekem a Te Szentlelkedet!”

Utána köszönd meg és menj békével, mert bizony megígérte, hogy aki hittel kér, az kap, és pecsétünk is van erre: a Szentlélek maga. „Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban. Pecsétjével megjelölt minket, és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket.” (2Kor 1,21-22)
13. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-29 22:58
Útravaló
Hozzászólások: 21
Növekedés magam felé

„…és növekedjetek az üdvözítő Jézus Krisztus ismeretében” (2Pét 3,17/b)

Ahogyan vannak szellemileg fogyatékos emberek, ugyanúgy léteznek lelkileg kiskorúnak nevezhető keresztények is. Pedig Jézus már életében felkínálta a lelki növekedés feltételeit. Jézus mondta nekik: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6,35).

Aki már járt valaha az Őrbottyáni Egyházi Gyermekotthonban, az ott látottakat sohasem felejti el. Olyan emberkék élnek ott, akiket éppen olyan boldogan várhattak a szüleik, hogy megszülessenek, mint talán bennünket, s csak később derült ki róluk, hogy valahol megakadtak a fejlődésükben. Testileg vagy szellemileg törpék maradtak. Egyszer, amikor ott jártam, láttam egy látogató szülőt kijönni; míg élek nem felejtem el azt a szomorú arcot.

Talán nem túlságosan erőltetett a hasonlat, ha most megkérdezem: Mit szól vajon a mi fejlődésünkhöz Mennyei Édesapánk? Nem jelentünk-e vajon valamiféle fájdalmat Neki? Hiszen újjászülettünk, de néha mégis olyanok vagyunk, amilyenek: valahol, valamikor megálltunk a növekedésünkben.

Mert ha az ima valóban a lélek lélegzetvétele mi fuldoklunk.

Ha az Ige valóban az élő víz és a mennyei kenyér, akkor mi tragikus módon alultápláltak vagyunk.

Ha a bizonyságtétel a hangunk, akkor némák, vagy igencsak beszédhibásak vagyunk: hebegünk és dadogunk.

Ha egy élő gyülekezet a nagy családunk, ahol Jézus szavaival fitestvéreink és nőtestvéreink és anyánk élnek, nem vagyunk-e mégis árvák, magányosságunkra panaszkodók?

És folytathatnám lelki-szellemi csonka-bonkaságunk és fogyatékosságaink felsorolását.

Ám mégis van remény s ez az örömhír, az evangélium: ha akarunk, és Isten kegyelmébe kapaszkodunk, a mi megrekedtségük nem végleges!

Ha elfogadjuk a diagnózist, van gyógyulás! Van növekedési lehetőségünk lélekben és szellemben. S azzá lehetünk, akinek Isten elgondolt bennünket: Atyánk és anyaszentegyházunk felnőtt, minden tekintetben nagykorú gyermekeivé. Magunkra és egymásra talált emberekké. Olyan emberek lehetünk, akik, míg Isten felé növekednek, maguk felé is növekszenek, mindhalálig.

Ezért vegyük sorra torzulásainkat és fogyatékosságainkat:

Azt mondtuk: a lélek lélegzetvétele az imádság, s fuldoklunk, vagy időnként levegő után kapkodunk.

Volt egyszer egy idegalapon asztmás, sípolva, fuldokolva lélegző ismerősöm, akit egy hívő megtanított lélegezni, megfelelő lazító gyakorlatokkal, de ugyanakkor LÉLEKzeni is; csöndben maradni, meditálni, Jézusra koncentrálni, Rá hangolódni. Ez a gyakorlat imával kezdődött:

Belégzés: - Uram Jézus!

Kilégzés: - Gyógyíts engem!

Majd ismét: - Uram Jézus!

Maradj velem!

Egy év alatt a beteg szinte tökéletesen meggyógyult testileg is, lelkileg is. Ha úgy érzi is, kezdődik a nehéz légzése valamilyen izgalmi vagy stressz állapota miatt, tüstént elvonul pár percre és imádkozik. LÉLEKzik. KiLÉLEKzi önmagát, és beLÉLEKzi a Lelket. Tessék megpróbálni!

Azért vagyunk lelkileg alultápláltak, mert nem élünk eléggé és elégszer az élő vízzel és élő kenyérrel. (Jézus magáról, szaváról mondott hasonlatai ezek.)

Egyik nyáron meglátogattam a Balaton mellett pihenő gyermekeimet és unokáimat. Ebéd után a part közelében kitettek számomra egy nyugágyat, és én ott pihengetve, lazítva, zavartalanul szemlélődtem. Vagy fél óráig figyeltem valakit, aki a lapos parton begyalogolt a sekély vízbe, s ahol már térdig ért, ott megállt. Állt, állt és állt. Időnként kezével lenyúlt a vízbe és valamicskét magára locsolt a nagy melegben, aztán lassan megfordult és kicammogott. Később is láttam: egy lángost majszolgatott.

Valahogy ez az ember jutott most az eszembe. Miért? Mert ehhez hasonlóan élünk mi is az élő vízzel: térdig belepancsikálunk, de mélyebbre nem megyünk; aztán néhány falat lángos. Csoda-e, ha a lelki bordáink úgy állnak ki, mint az aszálysújtott afrikai vidékeken a néger gyermekeké?

Komoly dolognak érzem, ha valaki naponként olvassa a Bibliát. Még komolyabbnak, ha nem egyedül, hanem házastársával vagy családjával, s még imádságban válaszolnak is a beszélő Istennek. Mert Ő az Igében tud szólni. De szeretnék valamit csöndesen megkérdezni: mikor olvastunk el egyvégtében és nagy figyelemmel egy egész bibliai könyvet? Pl. egy-egy evangéliumot? Egy levelet? Bár homo christiánusok között vagyok, azt meg sem merem kérdezni: az egész Bibliát egyszer, egyetlenegyszer elolvastuk-e?

Édesapám vallásos, kálvinista ember volt mindig, de hatvanöt éves korában megtért és újjászületett. Ez úgy történt, hogy azért olvasta végig a Bibliát, hogy kijegyzetelje belőle a megtérések történeteit. Mire mindent kiírt, maga is új életet kezdett. Vadonatújat. Ezután még tíz évig élt.

A bizonyságtétel a hangunk. Ha néma levente van is (csak színdarabban), néma keresztyén nincs. Vagy ha igen, akkor ő valójában még nem keresztyén.

Egy régi-régi evangelizáció utáni „magszedegetésre” gondolok, ahol sokan álltak fel és tettek bizonyságot. Majd hosszú csönd lett. Emlékszem, akkor azt kérdeztem:

Történt még közülünk valakivel valami jó dolog?

Ekkor egy férfi lassan felállt, majd sírva, szinte zokogva, csak ennyit mondott:

Velem.

Engem ez az egy szó rendített meg legjobban; az illető attól kezdve megszólaló szolgáló tanítvánnyá lett, és életével is azt mondta, amit a szavával.

És velünk mi a helyzet? Van szavunk a tanúságtételre, erőnk a cselekvéshez, példamutatáshoz?

Valaki egyszer úgy nyilatkozott, azért szereti a kis templomokat, mert ott ismerik és megszólítják egymást az emberek. A nagy templomok ünneplő gyülekezetei inkább közönség, ahol nem illik senkit megszólítani. A kis templomokban alakulnak ki a közösségek, a személyes kapcsolatok, az ilyen gyülekezet már nagycsalád.

Egy, a férje után majdnem utánahaló özvegyasszony mondta:

Már nem élnék, ha nem járhatnék ide. Itt szólnak hozzám, érdeklődnek irántam, ha beteg vagyok, meglátogatnak; ellátnak evangéliumi szellemű olvasnivalóval. Számomra olyan ez a kis templom, mint palántának a melegház. Amikor ezt hallottam a 92. zsoltár jutott eszembe: „Palánták ők az Úrnak házában, a mi Istenünknek tornácaiban virágzanak” (14. v.; Károli ford.) De nemcsak virágzanak, növekednek is. És jó gyümölcsöket teremnek.

Az önmaguk és Isten felé növekedni kész embereknek írja Péter a második levele végén: „Növekedjetek a kegyelemben.” Egyszerűbben: naponként csodálkozzatok rá Isten kegyelmes jóságára! Egy nyolcvan felé járó barátom mondta nemrégen:

Azon csodálkozom legjobban, hogy még csodálkozhatom. Hát nem kegyelem ez? Valóban az!

Péter figyelmünkbe ajánlja ezt is: „…és növekedjetek az üdvözítő Jézus Krisztus ismeretében”. Budai Gergely fordítása szerint: megismerésében. (2Pét 3,17/b)

Hogyan lehet Őt megismerni? Úgy, hogy bemutatkozunk Neki, igaz valónkkal; akkor Ő is be- és megmutatkozik. Simon, a halász például így mutatkozott be Jézusnak az első nagy találkozáskor: „ Eredj el, Uram, mert én bűnös ember vagyok” (Lk 5, 8). S ettől kezdve Jézus egyfolytában növeli Simont: Péterré, kősziklává, Emberhalásszá.

Illyés Gyuláról írta egy kortárs a nekrológjában: Halála pillanatáig növekedett emberségben. Miért ne gondolhatna egyszer valaki így ránk: még a halálán is túlnőtt, mert már itt elkezdődött az örök élete?

Gyökössy Endre
12. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-29 22:37
Útravaló
Hozzászólások: 21
Kissé beljebb…


Mikor Jézus először kér valami szolgálatot valakitől, nem szokott nagy dolgot kérni. Bár legkisebb kérése is ha valaki teljesíti döntővé válik a kérést teljesítő életében. Lehet, hogy valakitől ma csak annyit kér: mától kezdve ne hagyd ki a Miatyánkból: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Sőt: így mondd: amiképpen én is megbocsátok.

„Ő pedig az egyik hajóra szállva, amelyik Simoné volt, kérte, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól. És ahogy leült, tanította a sokaságot a hajóból… Amikor pedig bevégezte a tanítást, így szólt Simonnak: Evezz a mélyre és vessétek ki hálóitokat a fogásra…” (Lk 5,3-4)

Az eddigiekben is komoly dolgok történtek a tanítványokkal: Jézussal voltak. De még ennél nagyobb dolog is történt, és történik most is: Jézus itt van, mert megígérte! Szó esett arról, hogy bár itt vagy, de még a parton vagy és a sokaságban, a tömegben. Mint egykor Simon és társai. A part, ahol meg szoktuk vetni „biztos lábunkat” és ahol „ép eszünkkel” hadakozunk. A sokaság pedig arra jó, hogy meghúzódjunk benne, DE jó volt erről a de-ről is hallani: de Jézus néz bennünket. Ahogy Simont, Andrást, Jánost és a többieket nézte, a Genezáret tavának partján, amíg komoran a hálóikat mosogatták. Jézus lát bennünket is, a mi partunkat, a „sokaságban” és látja azt a csődöt, amiben éppen most vagyunk, amibe éppen most savanyodik bele az életünk.

Jó volt hallani, hogy nemcsak egy DE van, hanem még egy ÉS is. ÉS elindult csődbe került életünk felé. Röviden: itt vagyunk. Itt van. Néz bennünket. És elindul felénk. Hogyan? Erről szól az Igénk első fele: „Ő pedig az egyik hajóra szállva, amelyik Simoné volt, kérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól és ahogy leült, tanította a sokaságot…” Jézus elindul az egyik kis hajócska felé, és Simonék csodálkozására átlépi annak peremét. Elindult a mindig tevékeny, kérges kezű dolgozó, de éppen csődbe került kis csoport felé és belép hajójukba.

Két fiatal segédlelkészre gondolok most, akik már megkapták oklevelüket. Felkerestek és elmondták: a legnagyobb kétségek közt vannak. Üresek, kedvetlenek, félhitűek, szakadozott a hálójuk s bár mindezt önmaguknak köszönhetik így nem mernek szolgálatba indulni. Beszélgetésünk végén azt mondtam nekik: mégis menjenek csak, induljanak szolgálni. Mert az Úr szolgálat közben: a dolgozóknak, a munkálkodóknak adja önmagát. A tétlenkedőknek, a soha el nem indulóknak nem.

Az egyik fiatal segédlelkész nem hitte ezt el. Felmondott az Úrnak és más pályára „disszidált”. Majd ismét másra. Később megint másra. Ide­oda tengett-lengett. Ma lelki roncs. A másik egy kis falusi szószéken élte át jó néhány hónap „hiábavaló” szolgálata után, hogy egy vasárnap „belépett mellé” az Úr. Kigyulladt az Ige és meggyulladt tőle néhány szív is. Elsősorban az ő szíve. Saját, kiszáradt szíve fogott tüzet. Mert igaz, hogy az Úr nem a tétleneket keresi, hanem a szolgálatot, a munkálkodókat, az olyanokat, mint Simon, András és János, és Te.

Hogy csőd volt egész éjszakai munkájuk eredménye? Nem a csőd a nagy baj, hanem a tétlenség, a tunyaság. A „semmi” a baj! A tétlenség a „semmit” vonzza. A csőd: Jézust nem látni. Íme Jézus elindul az egész éjszaka dolgozó, fáradó, bár csődbe került halászok felé. Beszáll Simon hajójába és arra kéri Simont, hogy vigye kissé beljebb a parttól.

Figyeljünk erre a szóra: „kéri őt”. Simon már előzőleg kért valamit Jézustól. (Te is már mennyi mindent kértél TŐLE!) Simon azt kérte Jézustól, hogy gyógyítsa meg anyósát. Most kér először Simontól valamit Jézus. Szolgálatot. Nem követel, csak kér. Mert Jézus nem diktátor. Neki nincs szüksége fogcsikorgató engedelmességre, ha szolgálatot kér. És Simon most nem kér, még csak nem is kérdez semmit. Hanem cselekszik. A cselekvéshez szokott ember dolgos mozdulatával evezőjéhez nyúl. Hiszen nem nagy dolog az, amit Jézus Simontól kér. Tulajdonképpen „szószéknek” kéri el Simon hajójának tatját. Hogy onnan jobban láthassa és hallhassa a parton összegyűlt sokaság.

Mikor Jézus először kér valami szolgálatot valakitől, nem szokott nagy dolgot kérni. Bár legkisebb kérése is ha valaki teljesíti döntővé válik a kérést teljesítő életében. Fiatal segédlelkész barátomtól, aki mellé belépett a szószékre, azt kérte ott a szószéken Jézus, hogy naponként olvassa az Igét. Ugyanis éppen azt ajánlotta a prédikációjában. S ő lett az első meghallgatója Jézus kérésének, ha ezt a kérést a saját hangján hallotta is. Azóta rendszeresen olvasom a magam számára az Igét mondta, jobban látszik Jézus és jobban hallatszik az Ő hangján a prédikáció is a gyülekezetben. Valami olyasmi történt, mint Simon hajójának a tatján.

Ha tőled még nem kért semmit, lehet, hogy azt kéri: Bár elhatároztad, hogy holnap nem mész templomba, mert dolgod van jöjj el mégis, mert holnapután már nem szól a holnapi Ige! Lehet, hogy valakitől ma csak annyit kér: mától kezdve ne hagyd ki a Miatyánkból: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Sőt: így mondd: amiképpen én is megbocsátok.

Tehát nem nagy dolog, amit Simontól kért, mégis döntővé vált Simon életében. Döntővé vált az, hogy a hajóba lépő Jézust elfogadta, befogadta és kérésének engedve néhány métert eltávolodott a parttól. Miért? Miért vált döntővé ez? Mert csak így vette el tekintetét a csődjétől és meghallgatta Jézus kérését és egy kissé beljebb vitte a parttól. És ez a „kissé beljebb a parttól” a mi számunkra azt jelenti: mivel a hozzánk szóló Jézusra figyelünk, lassan lefejtődik tekintetünk csődjeinkről és RÁ nézünk. S ha ez történik akkor azt tapasztalhatjuk, hogy nem a semmi kong már bennünk, hanem VALAKI szól: kissé beljebb, kissé beljebb a parttól.

Nem a párom dünnyögő hangja hallik a fülembe, hanem egy halk és szelíd hang: egy kissé beljebb a parttól. Nem a múlt vesztesége igéz már, hanem egy meleg szempár néz felém, mintha intene: kissé beljebb a Parttól. Nem a testem sajog már, csak a szívem remeg, mintha onnan hallanám: kissé beljebb, beljebb a parttól, beljebb csődjeidtől beljebb.

Amikor Imola kislányunk halálhírét hozta a távirat Svájcból, bizony, hirtelen csődbe kerültünk. De még sírni sem volt időnk, mert máris szólt: kissé beljebb a parttól másfél óra múlva indul a vonatotok Balatonszemesre, s ott szolgálnotok kell. És indultunk: kissé beljebb a parttól kifelé a csődből közelebb az Igéhez. Még aznap.

Ott, kissé beljebb a parttól, Simon és a többiek kiszakadva a sokaságból (mégsem háttal nekik) elszakadva az üres hálótól s a hiábavaló éjszakának csődjétől de másképp hallgatták Jézus tanítását! De másképpen hallgatták ezt a tanítást így, amit Jézus a hajóból ülve mond, mint azt, amit Jézus előzőleg, amikor még ők is a parton voltak állva mondott. Amit még ők is a „két biztos lábukon” állva a hálóikat „ép ésszel” mosogatva hallgatták.

Most már Simon is ott ül Jézus lábainál. Közel, egészen közel, egy leheletnyire az Úrtól. Még ő is „Csak” azt hallja, amit Jézus a „sokaságnak” mond, de már nem a sokaságból hallja, hanem közelről. Mintha csak ő hallaná, egyes-egyedül. Szinte szája mozdulatát lesve. Látja szeme tágulását. Már nem úgy ér hozzá Jézus beszéde, mint a tenger mormolása, mint még előbb is. Amikor még szeme hálóján volt és moszatokat szedett le róla. Hanem elmerül előtte minden, háló és moszat, üres kosár és part, a másik hajó és a sokaság. Csak az Igét hallja!

Az Igét, Akiről Izaiás és Mikeás és a próféták szinte mind szóltak, akit már Bálám is látott a hegytetőről, aki egy titokzatos éjszaka testté lett és angyalok, pásztorok és bölcsek köszöntötték. Aki egy döbbenetes napon bűnösök között lépett a Jordánba és kérte Jánostól, hogy keresztelje meg: tegye vele is, ami illik Simon hallgatja az Igét! Háttal most már csődjének és szemben Jézussal. A Krisztussal!

Így hallgatod? Ma már kissé beljebb a parttól? Nem a régi történetet a Bibliából. Nem is az új fordítás ízes szövegét, hanem az IGÉT! Jézust, a Krisztust! Istennek egyszülött Fiát. Így hallgatod? Őt hallgatod? Mint Simon?! Már kissé beljebb a parttól, háttal csődjének, RÁ tekintve, RÁ figyelve.

Mert csak így történik meg az első csoda. Úgy is mondhatnám, az élő csoda, hogy észreveszed: már nem is a sokaságnak szól, hanem egyes-egyedül neked. Csak így hallod meg, hogy hozzád, személy szerint hozzád szól: evezz a mélyre! Ez már nem kérés. Ez már szelíd parancs! Mert ha Jézus szolgálatot kíván, akkor: kér. De ha neked akar szolgálni, akkor: parancsol! Legtöbbször: parancsol, éppen a te érdekedben. Mert áldott ORVOS! Ha orvos érkezik hozzád, kér egy széket, hogy leülhessen és megírhassa a receptet. De azt így adja át: ezt meg kell csináltatni és az orvosságot be kell venni! Ez már szelíd parancs a te érdekedben.

Evezz a mélyre hangzik el Simon felé Jézus szelíd parancsa Simonért. S ebben a pillanatban veszi át Jézus a „csődtömeggondnokságot”. A felelősséget Simonért. Kezébe veszi, hogy egyszer Péter lehessen. (Sault egy öntéssel öntötte Szent Pállá a Damaszkuszi úton, ahogy a bronzszobrokat szokták Simont lassan faragta ki Péternek, ahogy a márványt munkálják meg.) De a megmunkálás azzal a szelíd paranccsal kezdődik el: evezz a mélyre és vessétek ki hálóitokat a fogásra.

Egy ésszerűtlen paranccsal kezdődik el Péter jövője. Hiszen minden kezdő halász tudta, hogy a Genezáret-tóban csak éjjel és csak a part mellett lehet eredményesen halászni. Schneller lelkész írja palesztinai naplójában, hogy amikor a Szentföldön járt a Genezáret-tó partján, megkérdezte a most ott élő halászokat: nappal kivetik-e hálóikat? Csak nevettek és fejükre mutogattak. Bolondnak tartották. Simon „megmunkálása” egy ésszerűtlen paranccsal kezdődik.

De ami a parton és a sokaságban még ésszerűtlen, az „kissé beljebb” már nem annyira az. Jézus közelében az „ép eszünk” ésszerűsége mintha szelídebben viselkedne. Valami mélyről, egészen mélyről vagy talán egészen magasról fölrémlik: ésszerűtlen ez, tökéletesen ésszerűtlen de mégis Talán eleinte csak ennyi, egy halvány „de” ám ez az első DE a saját „ép eszünk” ellen.

Aki engedelmeskedik Jézusnak, Jézus kérésére elmegy a parttól és kiszakad a „sokaság” védő hangulatából aki leveszi tekintetét csődjeiről és Jézusra figyel és hallgatja az Igét az hallhat ilyen „ésszerűtlen” parancsokat Tőle. Mintha ilyeneket mondana Jézus:
Azért olvasd most, mert ráérsz s talán ideges voltál, vagy vagy is. Azt mondom hát, nem az a te bajod, hogy ideges vagy most evezz a mélyre: hanem az a te bajod, hogy titkos bűneid vannak és abban élsz. Te a kiborulás szélén állsz. Én pedig azt mondom neked: evezz a mélyre. Nem az a te bajod, hogy kiborulás szélén állsz, hanem, hogy még nem jutottál el a leborulásig. Halálos szomorúságban rágódsz és inkább szeretnél meghalni: én pedig azt mondom neked… evezz a mélyre az a te bajod, hogy még nem tudod, hogy mi a halál és mi az ÉLET.
Te azt mondod: jaj a kenyerem… én pedig azt mondom: evezz a mélyre… nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden Igéjével. Ne aggodalmaskodjál, mit egyél és mit igyál, keresd először Isten országát és ráadásul mindezt megadom neked.
Te azt mondod: nem tudok nélküle élni én pedig azt mondom: evezz a mélyre Az a te bajod, hogy nem tudsz nélkülem élni.
Te pedig azt mondod: Igazságot! Én pedig azt evezz a mélyre Én vagyok az Igazság!

Micsoda ingerlő, érthetetlen, ésszerűtlen válaszok, szavak, parancsok ezek… bármilyen szelíden is hangzanak.

Éppen olyanok, mint Simonnak ilyesmit parancsolni, hogy fényes nappal és a tó mélyén amikor és ahol halászni „nem szokás” és „nem lehet”, vessék ki hálójukat a fogásra minden ésszerűség és halásztapasztalat ellenére. Simonnak legmélyéről, vagy talán nem is olyan mélyről, nem onnan, hanem a magasból, nagyon is magasból felrémlik, vagy megsejtődik egy „de”. Egy ésszerűtlen, egy tökéletesen ésszerűtlen „de”. Életében először valószínűtlen, egy „de” a saját „ép” és sokat tapasztalt halász esze ellen.

És egy halk és csendes IGEN Jézus parancsa mellett. Hogyan? Miképp? Miért? Ne boncolgassuk! Minden bizonnyal azért, mert megtette Jézus kérését, amikor hajóját Jézus szószéknek kérte. S mert ezt megtette, közelről, egészen közelről meghallotta Jézus szelíd parancsát.

Ha te is meghallottad, ha te is Őt hallottad, az Igét, akkor te is kimondod… de azért a te parancsodra amit eddig meg nem tettem volna. És minden ésszerűség ellenére is tovább olvasol, hogy elindulhassunk a mélységek felé Vele Jézussal, a Krisztussal, Isten egyszülött Fiával. Az Övé legyen a dicsőség, dicséret most és mindörökké.

Gyökössy Endre
11. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-29 00:57
Útravaló
Hozzászólások: 21
Szó nélküli szeretet


Megpróbáltam kifejezni, hogy milyen rendkívüli ereje van, amikor az ember nem beszél, csak sugárzik. Ül a betegágy szélén, fogja a beteg kezét, az pedig érzi, hogy en­gem valaki szeret, valaki meglátogat. Van akinek már tényleg nem tudunk semmit mondani, csak csöndben vagyunk. És VAGYUNK. Legfeljebb elmondjuk együtt a Miatyánkot.

A teológián a lelki gondozásra készülőknek többek között magyaráztam a nonverbális ciononiáról. Ez tudományosan hangzik, ma­gyarul egyszerűen ezt jelenti: szó nélküli szentséges együttlét. Amikor nem mondunk semmit, hanem két ember együtt van az Úr­ban, a lelki gondozó és lelki gondozottja, egy beteglátogató lelkipásztor és egy beteg em­ber. Megpróbáltam kifejezni, hogy milyen rendkívüli ereje van, amikor az ember nem beszél, csak sugárzik. Ül a betegágy szélén, fogja a beteg kezét, az pedig érzi, hogy en­gem valaki szeret, valaki meglátogat. Van akinek már tényleg nem tudunk semmit mondani, csak csöndben vagyunk. És VAGYUNK. Legfeljebb elmondjuk együtt a Miatyánkot.

Nekem nem az egyetemen tanították meg a nonverbális ciononiát, hanem az új­pesti Károlyi kórházban. Amikor egyszer tényleg nagyon az életem peremén voltam, hol lesüllyedtem, hol felemelkedtem, belé­pett az ajtón a szobámba valaki, az arcát ma is látom, a nevét azóta sem tudom. Nem szólt egy szót sem, pillanatra letérdelt az ágyam mellé mindenféle belém volt szur­kálva: infúzió, transzfúzió, amit csak akarok, megfogta a kezemet, amelyik szabad volt, a homlokát a kezembe tette, éreztem a hom­loka melegét. Egy idő múlva felállt, valami nagy melegség költözött a szívembe, azután fölibém hajolt, azt hiszem, megcsókolta a homlokomat és szó nélkül kiment. Míg élek el nem felejtem.

Bizony, énnekem nagyon sokba került, hogy ezt megtanultam. Nem könyvből. A ha­lálom peremén tanultam meg, micsoda hal­latlan sugárzó ereje van az ilyen lelki gondozásnak, amikor egy szó sem esik. Egyetlen szó sem. Valaki ott van az élet-halál pere­mén, a másik letérdel mellé, megfogja a ke­zét, öt percig sugározza a szeretetét, homlo­kon csókolj a, és kimegy.

Hiszen mit tudsz tenni valakivel, aki rá­kos és tudja, hogy te is tudod, hogy ő is tud­ja hazudjunk? Az ajtóban beigazítjuk az arcunkat, hogy mosolyogjunk? Nem. Többet ér a szó nélküli szerető együttlét.

Látjátok, ezt csak a kórházban lehet megtanulni, nagyon mélyen, élet és halál peremén. Amit a Sátán rosszra akart fordí­tani, azt Isten jóra fordította. Tanultam va­lamit, amit könyvből nem lehetett volna megtanulni. Azt hiszem, megtanítani sem nagyon, csak felhívni a fiatal generáció fi­gyelmét, hogy bármikor kerülhetnek ők is olyan helyzetbe, amikor átélik ezt. Legalább hadd tudják, hogy van ilyen. Amikor jobb egy szót sem ejteni, csak éppen a másik mel­lett lenni, szavak nélkül és szeretni.

Pál apostol, így mondja: Akik az Istent sze­retik, minden a javukra van (Róm 8,28). Még egy kórházi ágy is a Károlyi kórházban. Így ér össze a fény és az árnyék, a szenvedés és a szavak nélküli szolgálat. Nagy iskolákat kell kijárni, de nem mindig az iskola padjai­ban. A legnagyobb leckét általában nem könyvből tanulja az ember, hanem az élet és a halál mezsgyéjén, meg a térdein.

Gyökössy Endre
10. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-29 00:50
Útravaló
Hozzászólások: 21
Kozmikus Krisztus



„Aki leszállt, az fel is ment, feljebb minden égnél, hogy betöltsön mindeneket.”

Álmodtunk-e már olyan szörnyű álmot, hogy üldöztek, szaladtunk, lyukba bújtunk, hátulról belénk döftek, haraptak, zuhantunk, repültünk, menekültünk… És egyszer csak felébredtünk, kinéztünk az ablakon - tavasz van, süt a Nap… de jó, hogy csak álom volt! Aki ráébred Krisztusra, az így ébred föl - hogy, amit eddig éltem, az a rendetlen, menekülő, kaotikus, fojtogató zűrzavar, ami körülöttem, bennem volt, az csak rossz álom már… Fölébredtem!

„Aki leszállt, az fel is ment, feljebb minden égnél, hogy betöltsön mindeneket.” (Ef 4,10)

Ismerjük ezt a mindenséget betöltő Jézus Krisztust, Akiről ez az Ige beszél? Egyáltalán, milyen fogalmunk van a mindenségről? Nem vagyunk egy kicsit hasonlatosak ahhoz a svájci paraszthoz, aki fönt élt egy magas hegytetőn, néhány kis tehénkéjével, fagerendákból összeácsolt házikójában. Egyszer 1945-ben lejött valamiért az egyik hegyi falucskába, és akkor tudta meg, hogy világháború volt de már vége is van. Erre azt mondjuk: de jó volna így élni! Pedig akár akarjuk, akár nem, hasonlítunk hozzá. Miben? Abban, hogy mi is a magunk kis zárt mindenségében élünk, mint az a svájci paraszt, a maga legelőjén.

Tulajdonképpen a mi életünk is csak néhány kilométeren belül bonyolódik. Száz napunk közül kilencvenkilenc ebben a zárt körben zajlik le. Van egy lakás, ahol élünk naponként elmegyünk a munkahelyünkre visszajövünk oda-vissza, egy-egy üzlet, egy pár barát, egy kis séta, néhány négyzetkilométeren. Ezen belül van egy megrendelt vagy kinézett sírhely a temetőben… Ez a mi lezárt mindenségünk; és talán akad egy évben néhány nap milyen kis százalék! amikor ezen a kis körön kívül töltünk két-három hetet vagy napot. S ha pl. azt halljuk, hogy körülöttünk űrkabinban kering valaki, akkor egy pillanatra felnézünk az égre, és talán azt mondjuk (ennyi közünk van a mindenséghez): Hű, a „mindenségit”, hát ez már valami! Majd folytatjuk a magunk zárt életét a zárt körben, amíg le nem pereg a röpke földi lét.

Közben gondolunk-e arra, hogy ez a sárkupac, amin élünk, másodpercenként 30 kilométeres sebességgel száguld a mínusz 250 Celsius-fokos, jéghideg űrben a Nap körül, abszolút sötétben. Egy basutó vadász, aki az egyenlítőn hasal, és azt hiszi, hogy mozdulatlan (még a lélegzetét is visszatartja, amíg lesi az áldozatát), addig másodpercenként 440 métert tesz meg, mert ilyen hihetetlen sebességgel pörög az egyenlítőn az, aki meg se mozdul.

És ez még nem minden! Mert utazunk az egész Naprendszerrel a Tejút középpontja körül átlagosan 220 kilométeres másodpercenkénti sebességgel, a Herkules csillagkép irányában, és az egész Tejúttal együtt rohanunk az űrben másodpercenként kb. 19,4 kilométert haladva, miközben azt hisszük, mozdulatlanok vagyunk. Az az izzó gáztömeg, amely körül keringünk (átmérője közel 1400 millió kilométer), másodpercenként kb. négymillió tonna hőt és fényt dob ki magából.

Gondoltunk-e arra, hogy a fény, ami ideérkezik bejön az ablakon, ajtón, az nyolc és egyharmad perc alatt ér a Naptól idáig?! Ugyanez a fény, továbbszáguldva a mindenségben (amire nem szoktunk gondolni), egy év alatt 9,46 billió kilométert tesz meg! De hogy a Tejút, azaz a Galaxisunk átmérőjét átfussa, ahhoz 160 ezer fényév kell! És ez a mi Tejutunk csak egy kis Galaxis a sok milliárd közül; a legközelebbi, az Androméda, már több mint kettő millió fényévre van tőlünk.

Ez csak egy-két adat volt a mindenség hozzánk közeleső „kis” részéből. Most ebbe helyezzük bele az Igét, Károli fordítása szerint: „Aki leszállott ugyanaz, mint aki fel is ment, feljebb minden egeknél (Tejútnál, Andromédánál, millió fényéveknél), hogy mindeneket betöltsön.”

Lehet, hogy azt mondjuk: Ez olyan bibliai szólás-mondás, amolyan Pál-apostoli stílus! Az Emberfiát, az Isten Fiát hisszük de kozmikus Krisztus?! Aki fölment, hogy ezt a határtalan mindenséget betöltse?! Van ennek valami általunk észlelhető bizonyítéka? Van! Mert ugyanaz a szeretet lüktet, él és éltet a mindenségben, Akit mi ezen a néven ismerünk: Jézus Krisztus. Az van az Igénkben: Aki leszállott, ugyanaz, mint Aki fölment. Ugyanaz az agapé irányítja, vezeti, tölti be a mindenséget, mint Akit egyszer ide leküldött hozzánk a Teremtő Isten a Jézus Krisztusban!

Ugyanaz az agapé vigyáz ránk, hogy bűneinkben el ne égjünk, és rémületeinkben meg ne fagyjunk; ugyanaz vigyáz a mi kis pörgő sárgolyónk milliárdéves precíz és pontos pályájára, hogy se közelebb, se távolabb ne kerüljön a Naptól. Ha olyan közel kerülne, mint a Naphoz legközelebb keringő bolygó, a Merkúr, akkor ezen a Földön több mint 400 Celsius-fok meleg volna elfüstölögnénk. És ha csak egy kicsit távolabb engedne bennünket kiengedne a szeretetéből olyan távol, mint p1. a Jupiter, akkor mínusz 133 Celsius-fok jéghideg lenne, és jégtömbbé változna a Föld. De Ő nem engedi! Ki van jelölve a pályánk: se közelebb, se távolabb! Nem fogunk megégni, és nem fogunk megfagyni! Azért sem, mert ugyanaz a szeretet pörgeti a Földet; e nélkül az egyik fele borzalmas jéghegy, a másik fele lángoló forróság volna.

Ugyanaz az agapé egy bizonyos szögben (66,5 fokos) meghajlította Földünk tengelyét. A tudósok kiszámították, hogy a lehető legkedvezőbb szögben. Ha egyenes tengelyen forogna a Föld, akkor az egyik peremén hónapokig irtózatos hideg, a másikon iszonyú hőség volna. De Ő hűti, melegíti, forgatja, hajlítja Ő, Aki az Agapé, hogy meg ne fagyjunk, és ki ne gyulladjunk! Hogy egyenletesen oszoljék el rajta a meleg és a hideg.

Véletlen ez? Vagy ennyi gondolkodó intelligencia volna az anyagban magában? Ez idealizmus! Mi nem vagyunk idealisták realisták vagyunk. A dolgok mögött érezzük ennek a végtelen intelligenciának az óvó, féltő, ápoló szeretetét.

Ugyanez a szeretet tartja egyensúlyban a légkör nitrogén- és oxigéntartalmát, s indítja el a szeleket; a kettőt összekavarja, hogy meg ne fulladjunk; és ez védi Földünket a kozmikus sugárzás és a meteoritok ellen. Egy óra alatt tízmillió meteorit száguld felénk; ha nem volna légkör, ennyi lövedék csapódna be Földünkbe. Ugyanígy vesz körül Szentlelkével, hogy az Antilélek negatív sugárzása óránként pl. ne egymillió kísértésnek tegyen ki bennünket, legfeljebb csak annyinak, hogy „följebb nem kísértve”, el is tudjuk viselni.

Millió évek óta ki van jelölve a rendjük, pályájuk a halaknak, madaraknak. A gólya sose téveszti el az útját, a fecske ismeri fészkét. Minden a Végtelen Rend ritmusára lüktet tévedhetetlenül!

Csak egyvalaki teheti meg, hogy azt mondja: Én kivonom magam a Rend alól! Egyetlenegy teremtménynek engedtetett csak meg, hogy ha akar: a Rend szerint él; ha akar: rendetlenül él. Ez a kiváltság az emberé; és ez a mi tragédiánk is. Mi vagyunk az egyetlenek, akik kijelenthetjük: mi nem törődünk a Renddel! Nekünk szabad és lehet ráhangolódnunk a Rendre de nem „muszáj”. Tudunk mi külön rendet építeni! Majd mi kialakítjuk a magunk világát - mondjuk.

Nos, alakítjuk. Történelmünk kezdete óta. A méh, a hangya társadalma mindig ugyanaz, mert mindkettő az örök Rend szerint él. Mi viszont már ott tartunk, hogy módunkban van ezt az isteni szeretettel ápolt, melengetett, agapéval pörgetett, irányított, tengelyét-hajlított Földet akár el is pusztítani a mi rendetlen rendünkön belül.

Ezt a Földet, amit a teremtő Isten Paradicsomnak formált. És ha mi emberek nem élnénk rajta ma is Paradicsom volna! Nem a Teremtő hibázta el, hanem mi; mi, akik a Rendből kilépve saját, külön rendünk szerint akarunk alakítani mindent.

De a kozmikus jóság, a kozmikus Agapé annyira szereti az embert, hogy újjá akar teremteni minket a Krisztusban. Szabad elölről kezdenünk! Szabad Rácsodálkoznunk, szabad megtalálnunk már itt, ezen a Földön, ebben a kis életben azt a nagy Rendet, ami szerint minden él a világmindenségben rajtunk kívül.

Álmodtunk-e már olyan szörnyű álmot, hogy üldöztek, szaladtunk, lyukba bújtunk hátulról belénk döftek haraptak, zuhantunk repültünk menekültünk… És egyszer csak felébredtünk, kinéztünk az ablakon tavasz van, süt a Nap de jó, hogy csak álom volt! Aki ráébred Krisztusra, az így ébred föl hogy, amit eddig éltem, az a rendetlen, menekülő, kaotikus, fojtogató zűrzavar, ami körülöttem, bennem volt, az csak rossz álom már Fölébredtem!

Rád ébredtem, én Uram Jézus Krisztus! Ember lehetek, mert Te vagy az Emberfia! Isten fia lehetek, mert megváltottál; bennem a Mindenség, s én a Mindenségben! Nincs halál, nincs határ; a Végtelennek én is egy szikrája vagyok. Micsoda ébredés a szörnyű álomból! Élek! Végre emberi életet, kozmikus életet, a kozmikus Krisztussal.

Gyökössy Endre
9. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-29 00:39
Útravaló
Hozzászólások: 21
Tedd oda a kezed


Isten soha nem fordított hátat az embernek, ennek mindig az ellenkezője történik. Nem a hitetlenség az emberiség igazi problémája, hanem az, hogy kételyeire nem jó helyen keresi a feleletet. Vagy ami még rosszabb, egyáltalán nem keresi. Tamásnak sem tett Jézus szemrehányást, hitetlensége miatt. Mi több éppen (csak) őmiatta jelent meg ismét a tanítványok között.

Elolvasásra: Jn 20, 24-29

Egy humán tudományokkal foglalkozó kis szakközösségben nemrégen a halálról esett szó: pszichiáterek, pszichológusok, demográfusok, szociológusok, pedagógusok, teológusok voltak együtt szép számmal. Főképpen a meghalás kérdése körül forgott a beszélgetés, az eutanázia vetődött fel, a kegyes halál. Meddig mehet el az orvos, meddig a gyógyítás, honnan számít már kínzásnak erről folyt a beszélgetés. Azután más kérdések vetődtek fel: egy híres könyv adatai az onnan túlról visszajöttek vallomásairól. Valaki a halál utáni életről szólt, mire egy jelenlévő fanyarul megjegyezte, hogy arról ne beszéljünk, onnan még nem jött vissza senki.

Egy neves jó orvosasszony csöndesen megszólalt: De igen, Jézus Krisztus visszajött onnan.

Gyermekkoromban úgy mondták, mintha angyal repült volna át felettünk olyan csönd támadt, és valami különös módon az egész légkör megváltozott! Hirtelen úgy éreztem, Ő most Valóban megjelent közöttünk. És Ő változtatta meg az egész beszélgetés menetét, hangnemét, módját.

Már beszéltünk arról: Jézus nem azért jött, hogy mi szolgáljunk neki, hanem hogy Ő szolgáljon nekünk. A mi szolgálatunk csak hála-áldozat és viszontszolgálat lehet.

Nos, ha valamire megrendülve azt mondhatjuk, hogy ez aztán igazán Jézus-i szolgálat, akkor az a Húsvét, a feltámadás szolgálata. Amikor rádöbbentette a tanítványokat arra, hogy nem a halálé az utolsó szó, a halál nem pont, hanem kettőspont: életünk folytatása következik egy más dimenzióban. Hogy mekkora szolgálata volt ez Jézusnak, mi sem mutatja jobban, mint Pál ujjongó sorai: “Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a fullánkod?” (1Kor 15, 55). Pontos fordítás szerint hol a te centrumod, középpontod? Mintha Pál ezt mondaná: A halál nem központi kérdés többé számomra, hiszen élet van a halál után!

Csak Húsvét felől érthetjük meg valójában azt, hogyan tudták elszenvedni az iszonyatos vértanú-halált az első századok keresztényei. Bemasíroztak a cirkuszba, a vadállatok, az oroszlánok szájába, himnuszokat dalolva, mert egyszerűen tudták, hogy ők valamin csak átmennek, és utána következik az igazi élet, az örökké tartó, amelyért néhány órányi szenvedés nem túl nagy ár.

Ezzel a csodálatos szolgálattal szolgál nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus, hogy kivegye szívünkből a belénk oltott halálfélelmet, ami mindenkiben ott van; különben nem éreznénk fontosnak életünk védelmét.

De nézzük ezt a szolgálatot egy embernek, Tamásnak az életében, akit hitetlennek mondanak; én magamban bajbajutott hitű tanítványnak nevezem.

Tegyük szívünkre a kezünket: melyikünk az, akinek a hite még soha nem került bajba? Aki még soha nem kételkedett? Merem állítani, hogy az még nem érett keresztyén. Ugyanis az ember kételkedések sorozatán jut el a teljes hitre, abban edződik meg a hite, hogy újra és újra meg kell küzdenie. A Lélek küzd velünk érett hitünkért, felnőtt keresztyénségünkért. Az még csak gyerekes hit, amelyik nem kételkedik.

Nos, nézzük ezt a bajba jutott hitű tanítványt, ezt a Tamást, akiről külön történet szól! Jézus négyféle szolgálatát szeretném vele kapcsolatban felmutatni.

Az első az, hogy neki jelenik meg, ennek a bajba jutott hitű tanítványnak és nem például az ikertestvérének. A Bibliából tudjuk, hogy volt egy ikertestvére. Hát miért ne jelenhetett volna meg annak, mondván, hogy ez hitetlenkedik, ez kételkedik, az ikertestvérének megmutatom magam? Miért a tanítványoknak jelenik meg és nem Kajafásnak és nem Pilátusnak, nem a farizeusoknak, nem a szadduceusoknak, hanem az övéinek? Miért?

Figyeljünk csak: ez a Tamás, mondhatja bárki bárminek, azért jó helyen kételkedik. A tanítványok között. Ám kételkedjen valaki, küzdjön meg hitéért, érdemes azért megküzdeni, térdeinken is, de jó helyen kétel­kedjünk! Azt tapasztalom, hogy mihelyt valakinek kételyei támadnak, elmarad a hivő közösségből. Hát kételkedjék valaki, tegyen fel kérdéseket, a hívő testvéreknek, lelkipásztoroknak, de maradjon közöttünk, ahogy ez a Tamás. Aki jó helyen tesz fel kérdéseket, a tanítványoknak mondja el gondjait, problémáit, kételyeit, az átéli azt, ami a második pont, amivel szolgál neki Jézus: még egyszer megnyílik az ég. Csak Tamásért. A tanítványok már látták Jézust. Tamásért újra megnyílik az ég. Csodálatos dolog, hogy ilyen Jézusunk van, így tud szolgálni a Feltámadott, hogy valakiért újra megnyitja az eget és szól hozzá.

Valaki részt vett egy evangelizáción, egyetlenegy este, annak is csak a végén, mégis ujjongva mondta: Egy mondat úgy szíven ütött, hogy úgy éreztem, minden eltűnik körülöttem, egyedül vagyok, már nem is az igehirdetővel, hanem Jézussal. Hát ez az! Amikor egy valaki úgy érzi, hogy csak nekem szól, lehet, hogy másnak nem, ám nekem biztosan, nem is érdekes, hogy ki tolmácsolja: nekem Jézus üzen! Ez az, amikor valakinek megnyílik az ég! Amikor hirtelen úgy érzi, itt van az én Uram Jézus Krisztus, szólt hozzám, és másként megy ki a
temp­lomból, mint ahogy bejött.

Ahogy szólt: “Békesség nektek!”, ez a békesség különösképpen most Tamásnak címződött: Tamás, a te békességedért jöttem! A mi Urunk Jézus Krisztus már sokszor odaállt valaki mellé, hogy annak békessége legyen. Megtörténhet akár ez ma is Veled is.

A harmadik szolgálata az, hogy nem Tamás nyújtja ki a kezét Jézus felé, hanem Jézus nyújtja ki a kezét Tamás felé. Sehol nincs a Bibliában, hogy Tamás valóban végigtapogatta volna Jézus sebeit. Jézus felétárja kezét és megmutatja a sebeit. Jézus közeledik Tamás felé és nem Tamás érintgeti Jézust. Jézus Lénye ott és mindig, most is és szüntelenül sugárzik. Aki úgy érzi, Vele beszél, annak nem kell megérintenie.

Egy valamit tesz Tamás és ezt gyakran tegyük meg mi is, térdre esik. Nincs benne ugyan a szövegben, de nem tudom másképp elképzelni, minthogy ezt csak térden lehet elmondani! Nagyon a térdeinken, hogy: “Én Uram és én Istenem!”

Jézussal kapcsolatban először mondja ki ezt a szót egy tanítvány a bibliában, hogy “én Istenem”. Tamás megérez valami nagyon megrendítőt és szavakba foglalja. Ennél szebb, tömörebb hitvallás nincs a földön. Amikor már nem futja többre, mert talán a Miatyánk is túl hosszú lesz már, azért erre fussa majd ama napon, hogy én Uram és én Istenem! Ennyi elég. Jézusnak ennyi elég.

A negyedik: Jézus úgy szolgál neki, hogy nem mondja: Óh, te boldogtalan Tamás, óh, boldogtalan tanítványom! Hát ott voltál, amikor Lázárt kihoztam a súlyából, mindig velem jártál, mégse hittél bennem, hát hogy lehetsz ilyen boldogtalan?! Nem. Nem ilyen a mi Urunk Jézus Krisztus. Ezt mondja: “Mivel látsz engem, hiszel. Boldogok, akik nem látnak és hisznek.” És ilyen lesz Tamás is, mert akinek és akiknek így szolgál a mi Urunk Jézus Krisz­tus, a feltámadott, az élő, a mindig élő és éltető Krisztus, az boldogan szolgál, viszontszolgál.

Íme, Húsvét csodája, a Húsvét szolgálata. Aki nagyon odafigyel, még ha úgy is, mint Tamás, fej csóválva és kételkedve, de jó helyen, a tanítványi körben, annak Jézus megjelenik, érte újra megnyílik az ég. Az élő Jézus úgy szolgál, hogy jön felénk, minden igehirdetésben jön felénk, s egyszer csak hirtelen úgy érezzük: most éppen én felém, az én szívem felé, az én lelkemmel beszél. És könnybe lábad a szemünk, s hirtelen kettesben vagyunk, pedig talán sokan vagyunk. Már nem is kell kinyújtani a kezünket, mert Ő ölel bennünket, és sose mond bennünket boldogtalannak, hanem olyan boldogságot ad, amit soha, senki el nem vehet tőlünk.

Gyökössy Endre
8. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-29 00:35
Útravaló
Hozzászólások: 21
Lelki nagyothallás


Egyszer valakinek annyira tetszett, hogy szóböjtöt kell tartani, hogy öt óra hosszat magyarázta a párjának, mit mondott a pap: hogyan és mint kell fegyelmeznünk magun­kat a beszédben. Egy béke-vasárnap után két drága barát, akik szívvel-lélekkel akarták a békét, haza­fele az autóbuszon úgy összevesztek a béke értelmezésén, hogy talán azóta se beszélnek.

Elolvasásra: Mk 10,35-45.

A mai bibliai történetünkben Jézus azt mondja meg, hogy miért nem jött. Ebben az is benne van, hogy miért jött, kikhez jött.

Először is olyanokhoz jött, akik süketek a hallásra.

Úgy kezdődik az Ige, hogy Jézus bejelen­ti szenvedését, hogy majd elfogják, megosto­rozzák, arculköpik, megkínozzák, és meg fog halni. Ekkor hozzá lép Jakab és János, s azt kérik, hogy Jézus mellett a két főhely legyen az övéké. Világos? Jézus bejelenti, hogy meg fog halni, ők pedig valami kivételes helyet kérnek maguknak.

Különös lélektani dugó van a fülünkben, pontosabban a lelkünk mélyén, hogy csak azt halljuk meg, amit akarunk! A tudomány ezt nevezi kiválasztó odafigyelésnek. Kiszűrjük, ami nekünk kellemetlen. Volt egy kedves, öreg takarítónőnk, egy kicsit nagyot hallott és mindig mosolyogtunk, mert ha azt mondtuk: Drága Bözsi, egy kicsit jobban kellene a szőnyegeket kiporszívózni akkor szemrebbenés nélkül ment el mellettünk, mintha meg se nyikkantunk volna. De ha akármilyen halkan azt mondtuk, hogy ké­szítettünk egy kis karácsonyi csomagot neki, abban a pillanatban ott termett. Hát ilyenek vagyunk mi is. Amit akarunk, meg­halljuk; lelki nagyothallásunk van mindnyá­junknak.

Egyszer valakinek annyira tetszett, hogy szóböjtöt kell tartani, hogy öt óra hosszat magyarázta a párjának, mit mondott a pap: hogyan és mint kell fegyelmeznünk magun­kat a beszédben.

Egy béke-vasárnap után két drága barát, akik szívvel-lélekkel akarták a békét, haza­fele az autóbuszon úgy összevesztek a béke értelmezésén, hogy talán azóta se beszélnek.

Ám nemcsak az érvényesülési vágy hajtotta Jakab és János az, aki lelkileg süket a töb­bi tanítvány is az! Amikor meghallják, hogy a Zebedeus-fiak kiváltságot kérnek Jézustól, nagyon megharagusznak a testvérpárra. Ez is mennyire emberi! Megharagudtak. Hát miért akar ez a kettő több lenni?! Ők se hallják a keresztet, ők is csak azt hallják, hogy az a kettő mit kér. És néhány nappal a keresztre feszítés előtt azon torzsalkodnak, hogy azok ketten nagyobbak, többek akar­nak lenni, közelebb akarnak kerülni Jézus­hoz, előkelőbb helyre.

Így értem meg azt az ismerősömet, aki hívő ember lévén, nagyon sokat dolgozott, mások helyett is. Megtudta, hogy egy ün­nepségen, amikor prémiumot is osztanak, őt külön meg fogják dicsérni és a külön mun­káért X összeggel többet fog kapni, mint a többiek. Bement a főosztályvezetőhöz, és a főnök ilyet még nemigen hallott könyörög­ve kérte, hogy egy fillérrel se adjon többet:

Nagyon szépen kérem ne tegye! Én most igazán jó viszonyban vagyok a munka­társaimmal. Úgy érzem, hogy mindenki sze­ret, elfogad, de ha most száz forinttal több jutalmat kapok náluk, vége az egésznek! In­kább száz forinttal adjon kevesebbet!

Időbe telt, míg a főosztályvezető megér­tette. Másképp intézte el az ügyeket, meg­maradt a békesség. Igen, plusz száz forint és kész a neheztelés, a harag, a keserűség! Hát ilyenek vagyunk!

És mit tesz Jézus? Valószínűleg sóhajtott egyet és rájött, hogy újra és újra el kell mon­dania az isteni sorrendet. A tanítványoknak nem most mondja először. Halála előtt köz­vetlenül meg úgy érzi, hogy be is kell mutat­nia a lábmosással.

Figyeljük újra az Igét, a Jézus-i rendet, amit nekünk kétezer év óta újra és újra nemcsak hallgatni, hanem meghallani kelle­ne! Jézus odahívta őket és így szólt hozzá­juk: „Tudjátok, hogy azok, akik a pogányok fejedelmeinek számítanak, uralkodnak raj­tunk és nagyjaik hatalmaskodnak rajtunk. De ti köztetek nem ez a rend.” Valami hallatlanul nagy és új rendre tanítja őket, a homo christianus rendjére: „hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szol­gátok, és aki első akar lenni közöttetek, le­gyen mindenki rabszolgája.” És akkor meg­okolja: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szol­gáljon és életét adja váltságul sokakért.”

Az evangéliumnak szinte minden oldala arról beszél, hogy keresztyén és tanítványi élet nincs szolgálat nélkül. Akkor mit akar itt mondani Jézus ezzel: én nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak? Újra elmondja a nagy rendet és ez a nagy rend egy sajátos Jézus-i sorrend.

Mi ez a sorrend? Az, hogy nem tudunk valójában igazán, Jézus-i módon szolgálni, ha előbb nem fogadtuk el és be az Ő szolgálatát! Az Igéből! Például: ha nem fogadjuk be az úrasztalnál az Ő megtöretett testének és ­vérének szent jegyeit; ha nem fogadjuk el, hogy Ő előbb szolgáljon nekünk, amikor a lelkünk mélyén megszólal és mond valamit akkor nem sokat ér a szolgálatunk.

Ha nincs Jézus-i töltet; ha előbb a Jézus-i sorrendet nem vesszük halálos komolyan: hogy hagytuk, hogy Ő szolgáljon, hagytuk, hogy megmossa a lábunkat, a szívünket, a lelkünket, Igéjével, Szentlelkével, hogy mer­tünk csöndben maradni és hagyni, hogy Ő beszéljen a lelkünkkel ha ez nem előzi meg a szolgálatunkat, akkor annak nem lesz Krisztus-i töltése, nem lesz Szentlélek töltése, nem lesz evangéliumi töltése, csak az én töltésem lesz és az nem sokat ér!

Azért csodálkozunk sokszor, hogy jót akarunk, megtesszük ezt meg azt és mi az eredmény? Nincs semmi. Hát persze! Ember szolgál embernek, valamit próbálgat, fanya­logva, legfeljebb a másik lekötelezettnek ér­zi magát, hogyan lehetne ezt viszonozni. De ha a Jézus-i sorrend megvan, hogy előbb Ő, akkor egészen mássá válik az a szolgálat.

„Nem azért jöttem, hogy nekem szolgálja­nak, hanem, hogy én szolgáljak.” Mintha Jézus azt mondaná, hogy előbb én szolgálok, aztán majd mehettek szolgálni. Majd küld Ő bennünket szolgálatba!

Kedves Atyánk! Köszönjük, hogy újra és újra várhatjuk azt, Aki már eljött és újra eljön, ha befogadjuk. A Világ Világossága be akar világítani az életünkbe, a legmélyebb réte­gekbe, lelkünk legsötétebb zugába is.
Köszönjük Urunk, hogy merhetünk ta­nítványaid lenni, mert ilyen tanítványaid voltak és Te mégsem zavartad el őket. Olya­nok, akik csak azt hallották meg, amit akar­tak, akik mindig nagyobb emberek akartak lenni, sőt még uralkodni is akartak.
Bocsásd meg, hogy újra és újra el kell mondanod nekünk, hogy más a rend mi kö­zöttünk és mi még ezt se nagyon értjük. Állj mellénk, Urunk, és segíts, hogy egyszer mégis megértsük. Ámen.

Gyökössy Endre
7. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-29 00:31
Útravaló
Hozzászólások: 21
Az okos istentisztelet


Róm 12,1-3,6; 1Kor 6,19/a

Mi a logikus istentisztelet? Ha nemcsak templomba megyünk, hanem a templomba hozzuk a templomunkat. Ebbe a szomorú világba legalább mi keresztények vigyük bele a bizalmat, a hitet, a reménységet, annak ellenére, hogy. Mert ez a hit! Nem arra néz ami van, hanem arra, Aki van. Aki megtartott bennünket, nagyon nehéz időkben, élet és halál mezsgyéjén.

Az elmúlt héten meglátogattam egy kedves öreg barátomat, egy szerzetes lelkészt. Sok személyes probléma mellett egyházaink dolgai is előjöttek; a római katolikus egyház élete is meg a mienk is. Abban tökéletes ökumenével egyetértettünk, hogy nem azért üres sok templom, mert olyan idők vannak, hogy nem szabadna templomba járni. Megállapítottuk, hogy azokban a nagyon nehéz rákosi vagy sztálini időkben ahogy­ mostanában szokták írni, mondani többen voltunk egy-egy istentiszteleten. Van egy-két jó igehirdető, ott megtelik a templom. Van egy pár szép katolikus templom, ahol nagyszerű a liturgia, ott megtelik a templom, más helyütt fogy. Megállapítottuk, hogy nem külső okok miatt fogyunk, hanem valahol mibennünk van a hiba. Mibennünk, homo christiánusokban. És nem a homo sapiensben, akiket nem nagyon érdekel, hogy járunk-e vagy sem a templomokba.

A beszélgetés után néhány nappal a Római levél 12. fejezete következett a napi Igében és három sajátos üzenetet kaptam.

Az első: “Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda tes­teteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek” (Róm 12,1) Ehhez az Igéhez társul egy másik: “Vagy nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lévő Szentlélek temploma…?” (1Kor 6,19/a)

Azt mondja Pál, hogy szánjátok oda a testeteket: okos istentiszteletként “és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, neki tetsző és tökéletes.” (12,2)

Erről beszéltünk, vergődtünk, két különböző fe­lekezet lelkésze! Alapvető baj van: eljövünk a templomba, és aztán kimegyünk a templomból. Hozzuk a testünket, aztán visszük a testünket, talán még a lelkünket is. De pl. odaszánjuk-e egy istentiszteleten nagyon félve mondom a figyelmünket? Nem tudom, hogy akadna-e egy olyan vallás-szociológus, aki meg merné kérdezni a templomból kijövőktől: Tessék mondani, mi volt a lényege a mai prédikációnak? Félek, hogy kiderülne: csak testünket szántuk oda bizonyos fokig Szabolcsban így mondják: templomoz­tunk; a katolikusok pedig: eleget tettünk a kötelező vasárnapi miselátogatásnak. De mit szánunk oda? Csak ott vagyunk vagy oda is figyelünk?

Ülünk, ülünk és mintha valami retesz volna a fe­jünkben. Itt pedig azt mondja Pál: az értelmeteket is. Hát hogyan újítsa meg az Ige az értelmet, ha nem is hat el az értelméig? Valaki egy nagyon fáradt ember egyszer azt mondta: Állandóan kimerült vagyok, de mindig elmegyek a templomba. Mostanában annak az igehirdetőnek örülök, aki lassabban beszél, mert utána mondom a szavakat és így koncentrálni tudok. Volt, aki így nyilatkozott: Jegyzetelek, hogy ki ne essek a gondolatmenetből. Hogy legalább egy üzenetet hazavigyek.

A mai Ige üzenete az, hogy miközben bemegyünk, bevisszük-e a templomba a mi templomunkat és ott ezt a templomot föltöltjük-e? E föltöltődésre odaszánjuk-e figyelmünket, időnket, koncentráló képességünket; hazavisszük-e ezt a megtisztított templo­mot. És van-e valami üzenet, amit az ebédelő asztalnál esetleg párunknak, gyermekeinknek le tudunk tenni? Vagy mintha moziból jöttünk volna, szó nem esik a töltekezésünkről? Vagy egyáltalán elfelejtettük, hogy egész idő alatt miről is volt szó? Tragikus skizofrénia, lelki hasadás ez: van templom (ide hozzuk a testünket). Van egy hétfőtől szombatig való életünk, és van egy vasárnapoló istentiszteletünk, amin részt is ve­szünk és akkor minden készen van.

Föltűnt nekem valami, ami eddig elkerülte a figyelme­met: “A nekem adatott kegyelem által mondom tehát kö­zöttetek mindenkinek: ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint” (Róm 12,3). Mert rendszerint ezt szoktuk hangsúlyozni egymásnak: Nehogy valaki többre gondolja magát, mint amennyi! Igen, így van, de folytatódik: mint amennyire gondolnia kell. Erre nem figyelünk. Van két alapvető keresztény hibánk: olykor egy-egy Igének csak az egyik felére tesszük a hangsúlyt. Komoly, hívő testvéreink nagyon erősen hangsúlyozzák; nehogy többre gondold magad! Így lesz egy csomó komoly, hívő ember, kis közösségekbe zsugorítva. Állandóan lenyomják. Tudod mi vagy? Senki, semmi, nulla vagy, ez vagy, az vagy; és sajnos, a lélektani törvények értelmében olyanok is leszünk. E miatt a szuggesztió miatt.

Mit mond Pál? Valóban igaz, ne gondoljuk magunkat többre, mint illik, mint amennyire gondolnunk kell. Tehát két véglet között kell megtalálni a homo christiánusnak a magatartását az Úrban. Hogy többre ne értékelje magát mint amennyire kell. Tehát a három talentumos ember ne hangsúlyozza, hogy öttalentumos! De a kéttalentumos ember öntudatosan higgye, tudja, hogy neki igenis van két talentuma! És erre gondolnia kell! Együtt igaz ez - így mondja Pál; “Ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell” Többnek ne, de amennyinek kell, annyinak igen. Igenis van hívó keresztény éntudat, öntudat.

Egy komoly, művelt, hívő, fiatal hölgy azt mondta egyszer nekem: “Mégsem megyek XY-hoz feleségül, mert lefelé nivellálódnék.” Fölmérte: és igaza volt. Ő többet ért, mint akihez hozzá kötötte volna az életét. És a házasságlélektan szerint a dolgok lefelé folynak. Ha egy kanárit és egy verebet egy kalickába zárnak, akkor nem a veréb tanul meg énekelni, hanem a kanári fog csipogni. Ez a házasságban is így van. És boldog voltam, hogy ez a fiatal hölgy ezt fölmérte. Hitben! Az ő talentumait, az ő hitét, az ő értékeit, és a másikét. Erre való a jegyesség! Erre való az együtt járási idő, hogy föl lehessen ezt mérni. Hogy ne úgy ugorjon be két ember a házasságba, mint egy kártyapartiba, amit akármikor abba lehet hagyni.

A homo christiánus pedig, akinek a teste a Szentlélek temploma, ne értékelje túl magát, de le sem, mert akkor kisebbrendűségi érzésben fog szenvedni egy életen át; becsülje meg magát, illetve azokat a talentumokat, amelyeket Istentől kapott, és használja ezeket. Használja föl, használja el, Isten dicsőségére és embertársai hasznára. Mert aki szüntelen túlértéke­li magát, az megalomániás, nagyzoló, fölfújt béka lesz. Egy nagy luftballon, amit ki lehet szúrni.

Hívő keresztény körökben sokszor találkozom összenyomott, összepréselt keresztény emberekkel, akik szüntelen leértékelik, lenézik magukat, akik belebetegszenek semmiségük érzésébe, pedig nem semmi emberek; valakik! Csak beléjük beszélik, hogy senkik. Hogy lehet ilyet mondani, amikor Isten Jézus Krisztust adta ezekért a “senkikért”, a két talentumosokért, az egy talentumosokért, nem csak az öt talentumosokért!

Merem állítani, nincs keservesebb dolog, mint az állandó kisebbrendűségi komplexus: mi vagyok én, senki, semmit nem érek. Hát legyen az ő hite szerint? Hadd merjem mondani: nem!!! Nem akárkik ők! Istennek szentséges szent templomaik. A Szentlélek temploma az egy talentumos, a három talentumos és az öt talentumos ember, aki behozhatja a testét, a tes­tének templomát, föltöltekezhet ott és kiviheti a világba, hogy az a templom legyen egy kis világító to­rony és hegyen épített város.

“Mivel pedig a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink (karizmáink) vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás (azaz igehirdetés) adatott, akkor a hit szabálya szerint prófétáljunk…” (Róm 12,6)

Sok kedves lélek van, aki tud tanítani. Néha csak egy mondattal, de ez is elég. Néha egy mondat több mint sok mondat. A buzdító az buzdítson. Az adakozó egyszerűségben adja idejét, pénzét, amije van, egyszerűen, szó nélkül, hogy ne tudja az ő jobb keze, mit csinál a bal. Ez is karizma! - Sok kedves elöljáróm volt, akikre nagyon szívesen gondolok vissza. Esperesek, püspökök, akiktől sokat tanulhattam, akikre ha gondolok, meleg lesz a szívem, mert nem csak egyház kormányzók voltak, hanem lelkigondozók is. Kedves, komoly atyáim az Úrban.

S most jön utoljára, de nem utolsó sorban: a jó­kedv mint lelki ajándék. Észrevettük már, hogy a humor, a derű, a jókedv, az is kegyelmi ajándék? Az elöljáró igyekezzék, hogy vezesse az egyházat. A könyörülő pedig jókedvű legyen; könyörüljön a másikon a jó kedvével, a humorával, a derűjével, a “…buz­dító a buzdításban, az adakozó egyszeriségben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel” (Róm 12,8).

Egy kedves katolikus atyámfiától hallottam, hogy valahonnan Közép-Afrikából fekete hívő katoli­kus fiatalok jöttek és részt vettek az ifjúsági táborukon. A magyar fiatalok nagy tömjénfüstös áhítattal ül­dögéltek a templomban, szent énekeket énekeltek, amikor berobbant az a húsz-huszonöt afrikai ember. Elkezdtek énekelni, tapsolni, vidáman, az egyik fölperdült, azt mondta, hogy most jókedve van, mert a szíve tele van a Szentlélekkel. A mieink csak néztek: mi ez? Hát a jókedv. A vidámság! A derű! Az öröm!

Merjünk csak visszagondolni, mi történt pün­kösdkor. Beteltek örömmel és Szentlélekkel. Milyen furcsa, előbb jön az öröm, aztán a Szentlélek! Lehetséges, hogy nincs bennünk Szentlélek, és azért nincs örömünk, vagy levált az öröm a Szentlélekről? Miért va­gyunk olyan savanyú keresztények? Miért vagyunk olyan kedvetlenek? Az az igazi hívő, aki mindig szomorkodik? Nem! - Hogyan mondja Jézus? “Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és a ti örömötök teljessé legyen” (Jn 15,11). Miért beszélt Jézus? Hogy örömünk legyen, és az örömünk beteljék! Nem azt mondja: mindig szomorú képet vágja­tok, és lehetőleg minél savanyúbb és örömtelenebb keresztények legyetek. Nem ezt mondja Jézus!

Délután ültem a kertben és gyönyörködtem a legkisebb unokámban, ott játszott előttem a füvön ez a hatéves kislány, és egyszer csak valamiért csilingelő­en, teli torokból elkezdett kacagni. De úgy, hogy szinte a könnyei is csorogtak. Bizony irigykedtem az unokámra. Istenem, ha én így tudnék kacagni! De a végén már együtt nevettem vele, mert nem lehetett nem nevetni. S akkor megértettem Jézus szavait: Legyetek olyanok, mint a kisgyermekek. Akik még tudnak örülni. Mert van apjuk, anyjuk, családjuk. Valaminek a tenyerén érzik magukat: fészekmelegben. Biztonságban!

Hát mi csak azt látjuk, mi történik körülöttünk? Fölöttünk, bennünk nem? Hát üres ez a Szentlélek temploma? Üresen visszük ki a nagytemplomból a kistemplomot? Hiszen csak kérni kell. Azt mondja az Írás: Aki kéri, annak adja zokszó nélkül, minden további nélkül. “Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyer­mekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?” (Lk 11,13). Kérjük és kapjuk és köszönjük meg tüstént.

Három egyszerű üzenet: szeretném most belevésni a szívetekbe!

1) Mi a logikus istentisztelet? Ha nemcsak templomba megyünk, hanem a templomba hozzuk a temp­lomunkat. Ebbe a szomorú világba legalább mi ke­resztények vigyük bele a bizalmat, a hitet, a remény­séget, annak ellenére, hogy. Mert ez a hit! Nem arra néz ami van, hanem arra, Aki van. Aki megtartott bennünket, nagyon nehéz időkben, élet és halál mezsgyéjén.

2) Ne gondolja magát senki többnek a másiknál. De kevesebbnek sem. Ami talentumot Isten neki adott, azt igen is használja. Ne legyen zsugorított méretre szabott homo christianus.

3) A derű: a könyörülő jókedv, mint Isten ajándéka! A mosoly, a humor, amit vigyünk magunkkal a kisgyerek örömével, kacagásával, derűjével. Ha pedig most tele vagyunk keserűséggel, bánattal, vagy éppen a depresszió peremén vagyunk kérjük a Szentlelket, hogy jókedvvel, derűsen mehessünk tovább;
és min­denki azzal a karizmával távozhasson, amit Istentől ajándékba kapott.

Gyökössy Endre
6. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-29 00:01
Útravaló
Hozzászólások: 21
Mindenért…



Sokáig kerestem, hogy tulajdonképpen mi a különbség a homo sapiens, az eszes ember és a homo christianus, a keresztyén ember között. Előadás-sorozatot is tartottam erről, amelynek a végén valaki megkért arra, hogy ne huszonhét igehirdetésben, hanem egy mondatban mondjam meg, mi a különbség? Mostanra már egyetlen szóval tudom érzékeltetni a különbséget; ez a szó: a HÁLA.

Elolvasásra: Mk 6,30-44.

Sok-sok ember haladt Jeruzsálem felé és ezek a vándorok, zarándokok találkoztak Jézussal, körülvették Őt és hallgatták Igéjét, egész nap. Nem nézte senki az “óráját”, hogy de sokáig prédikál; bizony rájuk esteledett. A tanítványok nyugtalankodni kezdtek, mert megvolt a maguk reális elképzelése, hogy kenyeret kellene szerezni: ha már tápláltuk őket Igével, adjunk nekik enni is. De hol lehet ilyen későn kenyérhez jutni?

Hány kenyeretek van? Nézzétek meg! - kérdezi Jézus a tanítványoktól.

Gondoljuk végig mi is, hány kenyerünk van? Nyilván azt mondjuk, hogy amennyire szükség van. Annyi kenyerünk van, amennyi kell. Nem éhezünk. Van a boltban fehér meg barna kenyér, és zsemle, kifli, kalács is. Hála Istennek!

Mindig volt? Akik velem együtt megérték a háborús, pincében bujkáló időket, azok emlékeznek, milyen nagyszerű volt, ha kenyeret ehettünk héjával. Hátha még egy kicsit meg is sóztuk! Cukor nem volt, de egy kis só még akadt. A megmaradt kenyér héját megpirítottuk és “kávét” csináltunk belőle a gyerekeknek. De jó, hogy a fiatalok ma már erre csak azt mondják: igaz se volt talán. Igaz volt, gyermekeim. Adja Isten, hogy sose éljétek meg. Hogy arra a kérdésre: “hány kenyeretek van?”, mindig azt tudjátok mondani: annyi van, amennyi kell. Jézus nem a mindennapi zsák lisztünket ígérte, hanem a mindennapi kenyerünket. Megevésre ígérte, nem a disznóknak, az embereknek, nem is a csirkéknek, nekünk ígérte.

Mindenütt van? Bizony nincs mindenütt. Nagyon-nagyon sok helyen nincs kenyér. Láttam valamelyik nap a televízióban, hogy egyik dél-amerikai országban leszáll egy repülő és odaszaladnak az emberek, mert a kis kannájukba belemérnek egy kevés lisztet, hogy éhen ne haljanak. Ma, a huszadik században. Istennek hála, hogy nekünk még van, még másnak is tudunk szelni belőle.

Nagyon szép élményem volt a hét elején. Egyik kedves barátom elmesélte, hogy különös dolog történt vele és a feleségével. Elmentek sétálni Budapest kellős közepén laknak és egy összeroncsolt autót láttak, felcsúszva a fára, mellette egy házaspárt, két riadt gyerekkel. Tudtak valamit németül, megszólították őket, kiderült, hogy karamboloztak, a vezető édesapa, egy NDK-s német ember, elfáradt, egy pillanatra elvesztette az uralmát az autó felett, így történt a baleset.

Akkor ez a két sétáló közösség-tagunk az asszonyt elvitte a kórházba, a férfit különböző helyekre, hogy elintézhesse az ügyeit. Három vagy négy napig mindennel ellátták az egész családot, közben engem is levittek vidékre, visszahoztak, ott hagyták az idegeneket a lakásban. Budapestet is megmutatták, megutaztatták őket, hogy valahogy kimossák a kínos élményt belőlük.

Nem csodálom, hogy az a pórul járt német ember, amikor már negyedik napja voltak egy számukra vadidegen ember lakásában, megkérdezte:

Mondja meg már uram, hogyan van ez? Hallottunk már a magyar vendéglátásról, de hát ilyet még nem!

A közösségi tagunk pedig ezt felelte:

Éppen előző nap kértük Istent, hogy küldjön nekünk valakit, akinek szolgálhatunk. Hát magukat szedtük le a fáról, hogy Istentől kapott kenyerünket megoszthassuk magukkal.

Azt hiszem, hogy ez a négy ember egy életen át fog emlékezni arra, hogy egyik legszörnyűbb élményük Budapesten történt velük de egyik legcsodálatosabb is! A kettő együtt. Hogy akadt egy család, aki mindent az asztalra rakott, nem nézte, hogy drágább lett a benzin, szaladgáltak, jöttek-mentek az érdekükben, segítettek. És csak akkor mondták, hogy miért, amikor kérdezték őket. Tudniillik eljött az az idő, hogy a keresztyének akkor beszélnek, amikor kérdezik. Mivel megkérdezték őket, hogy miért, megmondták. Különben nem mondták volna meg.

Sokáig kerestem, hogy tulajdonképpen mi a különbség a homo sapiens, az eszes ember és a homo christianus, a keresztyén ember között. Előadás-sorozatot is tartottam erről, amelynek a végén valaki megkért arra, hogy ne huszonhét igehirdetésben, hanem egy mondatban mondjam meg, mi a különbség? Mostanra már egyetlen szóval tudom érzékeltetni a különbséget; ez a szó: a HÁLA.

A homo sapiens úgy gondolja: dolgozom érte, jár nekem, sőt, nagyobb jár, minden jár nekem. Kevés munka mellett is sok minden jár. A homo christianus ott kezdődik, hogy maga se tudja, hogyan, de egyszer csak elkezd melegedni a szíve és megköszöni, hogy süt a nap, hogy nem esik az eső, megköszöni a kenyeret. Jézus mindig megköszönte. Soha nem törte úgy meg, hogy égre ne nézett volna, és hálát ne adott volna. Az Isten Fia megköszönte. Egy régen elporladt kis eres, öreges nagyanyai kézre emlékezem, ahogy a nagy falusi kenyeret magához fogta, és mielőtt megszegte volna (katolikus volt), kis keresztet rajzolt rá a kés hegyével. A hála.

Itt eldől, hogy csak homo sapiensek vagyunk-e, vagy van valami közünk a homo christianushoz. Van-e hála a szívünkben, hogy voltak munkás magyar kezek, akik szántottak, vetettek, arattak? Van-e hála a szívünkben, hogy van még, akivel együtt törjük meg, együtt esszük meg: van férjünk, feleségünk, gyermekünk? Olyan természetes ez? Nem. Hálás vagy-e az Úrnak, hogy van akivel együtt eszed a kenyeret? Hogy van hol megenni a kenyeret? Fedél van a fejed fölött. Olyan kicsi lett a világ, szörnyű látni, hány sarkán ég, lobog, omlanak össze a házak, halnak meg az emberek, nincs már hol megenni a kenyerüket, vagy a rizsüket. Borzasztó dolog.

Hálás vagy-e, hogy még meg tudod enni a kenyeredet? Van, aki nem tudja. Infúzióval táplálják, tűket szúrnak bele, nem tud kenyeret enni. Megköszönjük, hálásak vagyunk-e azért, hogy van hol megenni, meg tudjuk még enni, békességben tudjuk megenni? Itt kezdődik a homo christianus, amikor azt mondjuk: hála Istennek!

Jézus azt kérdezi: Hány kenyeretek van? Nézzétek meg! A görög nyelv rendkívül finom árnyalattal fejezi ki a látást. Három szava van a látásra. Más-más igét használ:
- észrevenni;
- jobban figyelni;
- a dolgok mögé is nézni.
És itt ez a szó van! Nézzétek meg úgy a kenyereteket, hogy lássatok mögé. Így szaporodik meg a kenyér, így lesz több, ha meglátják mögötte azt a titokzatos erőt, aki maga Jézus Krisztus. Nem csoda a csoda! Jézus a csoda! Ahol Jézus megjelenik, ott mindig csodák történnek. Előbb elmondtam egy múlt héten történt konkrét csodát. Nem én találtam ki! A segítés nagy csodája, amikor szaporodik a kenyér és jut másoknak is, és dicsőíttetik Krisztus neve.

Jól nézzétek meg, mögé nézzetek, héja, bele mögé és meglátjátok a megtöretett kenyér misztériumát, amit magyarázni nem lehet, csak a titokba belelátással lehet észrevenni, meglátni. A kenyér mögé, amire azt mondja Jézus: Ez az én testem, amely megtöretett, ez az én vérem, amely kiontatott érettetek. Aki ezt hiszi, aki tudja, hogy megtöretett érettem is, helyettem is, miattam is, az üdvösséget és bocsánatot kap.

Gyökössy Endre
5. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-28 23:40
Útravaló
Hozzászólások: 21
Igyekszem!



Öröm. Öröm… öröm… örüljetek. A Filippi-levél szinte minden sorából ez az üzenet szól hozzánk. Egy alkalommal prédikációs sorozatban magyaráztam végig az egész levelet, ezzel a címmel: A MÉGIS-öröm. Hogyan lehetséges ez?

Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom istentől a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért. Fil 3,8-14

Öröm. Öröm… öröm… örüljetek. A Filippi-levél szinte minden sorából ez az üzenet szól hozzánk. egy alkalommal prédikációs sorozatban magyaráztam végig az egész levelet, ezzel a címmel: A MÉGIS-öröm. Eljutottam a sorozat végéig és még mindig nem találtam a nyitját: számtalan nehézség és megpróbáltatás közt, ráadásul fogságban íródik a levél: honnan van hát Pálnak ez a hallatlan örömforrása? Ilyen körülmények között semmi oka nincs az örömre, mégis örül. - Nekünk meg olykor annyi okunk volna, hogy örüljünk, mégis nyavalygunk, nyöszörgünk, levertek, rezignáltak vagyunk. Hát hogyan van ez?

Egy szóban vélem megtalálni a megoldást; az ember mindig felfedezhet valamit az Igében mert mindig ad valami újat. Mi ez a felfedezésem? Egyetlen egy szó, amit most húztam alá életemben először a Bibliámban, de szeretném ezt aláhúzni a szívetekben is: igyekszem.

De miért ugrotta át eddig a szemem ezt a szót? Mert ez a szó egy kicsit devalválódott, elértéktelenedett. Az igyekvő ember ma általában majdnem egyenlő a törekvő, a törtető, a másokat átlépő emberrel. Valami mellékzöngét kapott, hogy igyekvő ember. Ha nagyon szépen akarunk egy törtető, a ranglétrán rendületlenül fölfelé kapaszkodó emberről beszélni, azt mondjuk rá: igyekvő ember. De mögötte ez van: kifeszített könyökkel… Egy kis pejoratív, mínuszos jellege van ennek a szónak. Még a világban is. Hát még keresztény körökben! - Minek igyekszünk, amikor Isten annyira igyekezett, hogy értünk adta az Ő egyszülött Fiát! Nekünk igazán nem kell olyan nagyon igyekeznünk, Ő mindent elintézett helyettünk kegyelemből; hitben vagyunk, nekünk már csak igent kell mondanunk.

Mi protestánsok ezt a lutheri tanítást, amit később Kálvin János is bizonyos fokig aláhúzott, komolyabban vettük, mint kellett volna. De nem gondolom, hogy Luther egészen azt gondolta, amiből mi teológiát csináltunk: majd a jó Isten elrendez helyettünk mindent, nekünk nem kell igyekeznünk, csak be kell fogadni a szívünkbe Jézus Krisztust, a többi a jó Isten dolga. Hát minek igyekezzünk emberi erővel? És az évszázadok alatt kezdtünk erről beszélni a gyülekezetnek: nekünk csak ki kell nyitni a szívünket és akkor minden rendben.

Egy koncentrációs táborban, halála előtt egy másik nagy evangélikus, lutheránus lelkész, Bonhoeffer, mielőtt tarkón lőtték volna, azt vetette papírra, hogy olcsóvá tettük a kegyelmet. Nagyon passzív lett a kereszténységünk. Visszautaljuk Isten hatáskörébe azt is, amit Ő reánk bízott. Nincs igyekezete a hitünknek.

Pál, a megfáradt, sok gyülekezetet alapított öregember, aki igazán szeretett volna száz százalékos keresztény lenni, azt mondja: Nem mintha már elértem volna mindazt, vagy már célnál volnék, de igyekszem.

IGYEKSZEM! - Amikor ideértem, elővettem a ceruzámat, aláhúztam és a szívemben is rehabilitáltam ezt a szót. A nagyon erős emberi igyekezet eredeti szava áll itt: “Igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus.”

Pál nem szégyelli leírni ezt a szót, hogy ő még nem érte el, még nincs egészen készen, noha apostol. Írja, hogy “él bennem a Krisztus” - mégsincs célnál, de igyekszik.

Hogyan igyekezett Pál növekedni a Jézus Krisztusban? Bilincs tartja fogva, börtönben van, fogságban, hogyan igyekezhet? “De én igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem megragadott a Krisztus Jézus”.

Gondoljuk végig alaposan! Nem itt hagyjuk mi abba? Bennünket is megragadott Jézus lénye, élete, beszéde - megragadott ember vagyok! Nagyszerű! Stop! Nem ezért leszünk lelkendező emberek lelkes emberek helyett? Mert könnyebb lelkendezni, mint a Lélek által élni. És csodálkozunk, hogy telik az idő és ez a megragadottság mintha gyöngülne, minthogyha a kereszténységünkben az első szerelem, a Jézussal való találkozás hűlni kezdene (vö. Jel 2,4-5). Azután már nem hiányzik olyan nagyon a napi bibliaolvasás, aztán egy-két vasárnapot is kihagyunk és ugye, mindig mondják otthon, hogy pénteken is jársz a templomba, meg szerdán is, azt is kihagyjuk, és a régi megragadottság valahogy alábbhagy. Miért? Mert egyoldalú volt. Bennünket megragadott Krisztus, csak éppen mi nem ragadtuk meg naponként újra meg újra Krisztust.

Pált nem ragadta meg Krisztus? Gondoljunk a damaszkuszi útra! (vö. ApCsel 9,1-9) De attól kezdve Pál apostol halála órájáig bárhol is járt, a filippii gyülekezetben, Antiókiában, Athénben vagy a római börtönben, igyekezett naponként megragadni Krisztust, naponként újra és újra. Kölcsönös volt ez a megragadás.

Pál a legutolsó levelében arra kéri Timótheust, hogy ha meglátogatja őt a börtönben, “a köpenyemet, amelyet Troaszban Kamposznál hagytam hozd el” (2Tim 4,12-13). Fázik szegény a nyirkos börtönben. Milyen szentségesen emberi: fázom, édes fiam, hozd el a köpenyemet, fázom, jön a hideg tél, ha jössz, hozd el. Mit kér még? Hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket. Mit gondoltok, milyen könyveket kér Pál a börtönben? Regényt, versesköteteket? Ovidiust? Nem, a Bibliát. A tekercseket.

Két dolgot kér ugye szabad így mondanom az öreg Pál. Persze, a mi átlagos életkorunk szerint nem volt ő olyan nagyon idős, ötven év körüli. Csak akkor ez az életkor már öregnek számított. Fáznak a csontjaim, hozz egy köpenyt, didereg a lelkem, hadd olvassam Isten szent Igéjét.

Mi volt a Bibliája? A zsoltárok, az ótestamentum. Akkor még nem íratott le az evangélium. A könyvek, a pergamenek. Míg bilincsben van a kezem, míg várom a halálomat, a császár ítéletét hadd olvassam a Szentírást. Hol ragadta meg Pál Jézus Krisztust? Az Igében; fázva, dideregve, köpenyre várva.

Az Igében ragadott meg talán téged is valamikor az Úr, s te csak az Igében tudod megragadni. Ragadd meg az alkalmat, amikor hallhatod, amikor csak olvashatod! Mert ha nem ragadod meg, akkor megint eltűnik egy nap. Ne hagyj ki egy napot sem! Ahogy mindennap reggelizel, legalább egyszer egy nap táplálkozz az Igéből is! Csodálatos ereje van!

És hogyan ragadta meg Pál újra és újra Krisztust? A másik emberben. Római börtönében, élete utolsó esztendejében emberek keresik fel őt. És ez a beteg fogoly, már-már halálra ítélt ember vigasztalja azokat, akik kívülről jönnek őt meglátogatni. Nem döbbenetes? Nem azok vigasztalják Pált, akik meglátogatják, Pál vigasztalja őket.

A börtönből ír Filemonnak, egy kolossébeli nagyúrnak, hogy “Itt találkoztam a börtönben egy fiatal szökött rabszolgával, itt tudtam meg, hogy Onézimus tőled szökött meg. Fogadd őt vissza magadhoz, ne bántsd, (akkoriban kivégezték a szökött rabszolgákat), itt szültem a fogságomban, fogadd vissza az én fiamat.” Onézimus azt jelenti magyarul: haszontalan. Úgy látszik, ez a rabszolga olyan “kis haszontalan” volt. “De most már fogadd vissza, mint aki hasznos írja, mert az én gyermekem.” Egy rabszolgából keresztényt formál a börtönben. Pál valóban életet adott bilincsei között is!

Hányan keresik a nagy apostolt, és ő ragyog és vigasztal. Mi az ereje? Az “igyekszik”. Igyekszik naponként az Igében, és a kicsinyeiben megragadni magát Krisztust, hiszen Krisztus mondotta, aki befogad egy gyermeket a Ő nevében, Őt magát fogadja be. (Lk 9,48)

Ha valaki benyitott Pál apostolhoz a börtönébe, mindig Krisztus lépett be. Ha valaki belép hozzád könnyes szemmel, Krisztust vigasztalod meg. Őt erősíted meg, Neki szeged meg a kenyeret, adsz egy tál ételt, Krisztusnak adod oda a ruhádat. Így lehet megragadni Őt, így ragadja meg Pál, az apostol, mert megragadott ember volt.

Mi itt pontot teszünk: megragadott emberek vagyunk, egyszer csilingelni kezdett a szívünk egy Igére, evangéliumra, nagyszerű! Halleluja! Ámen! És aztán csöndesen minden ellazul. Miért? Azért, mert nincs meg ez a szent kettősség: Ő megragadott engem, én igyekszem Őt megragadni újra és újra.

Ez a boldogság titka. Ezért tudta Pál apostol ilyen körülmények között, amikor igazán semmi oka nem volt az örömre, újra és újra leírni levelében: örülök és örülni fogok, akár életemben, akár halálomban, éntőlem ezt az örömet már senki nem veheti el. És kérlek benneteket filippibeliek, legyetek örvendező keresztények.

A megragadott ember megragadó ember. Erre, rád, meg rám van szüksége a világnak, hogy a Krisztus felé elragadó emberek legyünk. Ez pedig csak egyféleképpen lehetséges: ha engem egyszer megragadott, márpedig megragadott; ha egyszer téged megragadott, márpedig nem hiszem, hogy ezt a sorokat olvasnád, ha nem így volna akkor naponként ragadd meg, ahol csak tudod: hitben, szolgálatban, gyülekezetben, emberekben, elesettekben. Ha felemelsz egy elesettet, Krisztust ragadod meg; ha a kezedbe veszed az evangéliumot és olvasod, Krisztus beszédét ragadod meg, és benne a Krisztust.

Ne szégyelljünk igyekezni! Nem mintha már elértem volna mindent (nem vagyok tökéletes) vagy már célba értem volna, de igyekezem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Jézus Krisztus. Hát így lehetséges életünkben és szívünkben az öröm, a MÉGIS-öröm.

Gyökössy Endre
4. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-28 23:33
Útravaló
Hozzászólások: 21
Kelj fel!



Megvallom, sohasem mertem volna a lelkészséget vállalni, és hosszú évtizedeken át végezni, ha nem ilyenek volnának az Isten élvonalbeli szolgái, akár az Ó, akár az Újtestamentumban. Olykor éppen az ejt bámulatba, hogy Isten nem angyalokkal, hanem ilyen Illés-félékkel viszi végbe a maga üdvtervét.

“Amikor Aháb elmondta Jezabelnek mindazt, amit Illés tett, és hogy a prófétákat megölte karddal, Jezabel követet küldött Illéshez ezzel az üzenettel: »Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt!« Illés megijedt, elindult és elment, hogy mentse az életét, és elérkezett a júdai Beérsebába. Legényét ott hagyta, ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre. Odaérve egy rekettyebokorhoz, leült alá, meghalni kívánt, és ezt mondta: »Elég most már, Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!« Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De egyszer csak egy angyal érintette meg, és ezt mondta neki: »Kelj föl, egyél!« Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró kövön sült lángos és egy korsó víz van. Evett és ivott, majd újra lefeküdt. Az Úr angyala másodszor is visszatért, megérintette, és ezt mondta: »Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!« Ő fölkelt, evett és ivott, és annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig.” (1Kir 19,1-8)

Ebben a nagyon régi, különös történetben valaki meg akar halni, és akkor megszólal egy hang: kelj fel! Ott ahol ez vagy ehhez hasonló történik, mindig felragyog valami a húsvéti fényből; mint amikor a nap nem kelt még fel egészen, de előreküldi sugarait.

Valahogy így volt halott Izrael is Egyiptomban, és egyszer Izrael is meghallhatta: kelj fel és felkelt.

Így volt halott Jákob is, amikor apját, bátyját becsapta, ám neki is meg kellett hallania azt a megelevenítő hangot Jabbók révénél, a nagy birkózáskor.

Így volt egykor halott Ábrahám is, amikor elbizonytalanodott hitében; vagy József a kút mélyén, ahová testvérei dobták; vagy Mózes, amikor agyonütött egy egyiptomit Dávid, amikor elcsábította hadvezére feleségét, azt pedig megölette, hogy az asszony az övé legyen. Mindet új életre keltette fel a HANG.

Az Újszövetségben nem ezt hallja-e meg Jairus lánykája; vagy Lévi, aki Mátéként kel fel; majd később Péter, aki szinte belehal a jézustagadásba és sorolhatnám a tékozló fiú történetéig, aki ugyancsak felkelt és hazament, mert valahol a lelke mélyén hallotta a hangot: Kelj fel! Tulajdonképpen mindenütt a húsvét fénye ragyog fel.

Ebből a sorozatból ma Illést emelem ki, azt a nem mindennapi prófétát, aki e történetig minden, csak nem álomszuszék, hanem Aháb király és felesége dühös ellenfele, papjai megsemmisítője, ma így mondanánk: szinte saját kezűleg likvidálja őket. S egyszerre csak azt olvassuk felőle, hogy amikor Jezabel királyné halállal fenyegeti, megijed így van a Bibliában és fut, hogy mentse az életét. Szinte meghökkenve kérdezi az ember: ez volna Izrael legnagyobb prófétáinak egyike? Ez volna a minta-hívő?

Megvallom, sohasem mertem volna a lelkészséget vállalni, és hosszú évtizedeken át végezni, ha nem ilyenek volnának az Isten élvonalbeli szolgái, akár az Ó, akár az Újtestamentumban. Olykor éppen az ejt bámulatba, hogy Isten nem angyalokkal, hanem ilyen Illés-félékkel viszi végbe a maga üdvtervét. Mert akárhogy is szépítenénk, ez az Illés bizony lelkileg összeroppant. Ma így fogalmazna egy pszichiáter: súlyos depresszióba esett.

Miből lehet erre következtetni?

1. A mániás kezdetből: a fejetlen futásból.

2. A depresszió egyik jele az izolálódás. Csak el az emberektől! Az embernélküliség olyasmi a lélek számára, mint az “alultápláltság” a test számára. Lelkileg is éhen lehet halni!

3. A szorongásos félelem, Jezábeltől és mindentől; emlékeitől a lelke is véres még.

4. Tulajdonképpen erőt vesz rajta a halálvágy, s minden jel arra mutat, hogy valóban meg is akar halni. Elhagyatott pusztába futni, víz és élelem nélkül, majd lefeküdni egy rekettyebokor alá, bizony arra mutat, hogy meg akar halni. Még szavakba is foglalja: ELÉG MOST MÁR, URAM! Vedd el életemet…

Miért írok ma erről? Azért, mert a hívő embernek nem csak vakbélgyulladása lehet, hanem depressziója is. Tulajdonképpen vigasztalásul és bátorításul vettem, sőt hiszem: kaptam ezt az Igét. Íme Illés akit népe egyik legnagyobb prófétájának tartott ilyen állapotba kerül.

Nyilván bárkiben felmerülhet a kérdés: az ilyen hívő emberrel mit lehet tenni ilyenkor?

A) Ne vádoljuk, s ne mondjuk: hívő ember hogyan kerülhet ilyen állapotba?! Olyanok lennénk, mint Jób vádolói. Nem azért lett depressziós, mert bajba került a hite, hanem azért került bajba a hite, mert beteg: lelki beteg. Süket minden vigasztaló szóra - sőt inkább irritálja a szó, mint erősíti. Ilyenkor sok beszéddel ostromolni olyan volna, mintha ahhoz suttognánk, aki víz alá merült, vagy mély, szinte öntudatlan álomba zuhant. Ilyenkor a lélek teljesen kikapcsol.

De nézzük: mit tesz érte az Isten? Isten az angyalát küldi hozzá. (Ne valami szárnyas puttóra, vagy képeken látott csodalényekre gondoljunk!) Angyal lehet egy földi ember is, akit Isten indít mint erre az esetre kiválasztott szolgáját, hogy azt tegye, amit tennie kell. Ábrahámnak is három férfiú jelenik meg, s Lótnak is Sodomában; Jákób küzdelmében is Valakiről beszél az Ige. Istennek nagyon sokféle angyala lehet, még hozzánk hasonló embert is megbízhat küldetéssel, hiszen angelos azt jelenti: küldött.

Mi történik?

B) Egy finom érintés, “kezelés”!!!

C) Három rövid szó, szuggesztív parancs: Kelj föl, egyél!

Lehet, hogy neked is ezt az üzenetet kell most meghallanod: Kelj föl, egyél.

Azt hiszem, nem kell ezt az egyszerű mondatot magyaráznom. Kedvetlen vagy? - életunt? mélységesen levert és szomorú valamiért? - vagy egyszerűen belefáradtál az életbe?

Nos: KELJ FÖL, EGYÉL!

Isten küldötte nem tart Illésnek hosszú beszédet, valamiféle “lelki fröccsöt”. Csak három szót mond neki, de a lángost és a korsót is odateszi mellé!

Hogy milyen mélységek húzzák le még az Isten emberét is, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy Illés megette a lángost, megitta a vizet aztán visszafekszik. (Milyen jellemző ez ránk!) “…újra lefeküdt”…

Lehet hogy evett és ivott valaki az úrasztalánál, aztán újra visszasüppedt ugyanabba az állapotba. Azt olvassuk, az Úr angyala másodszor is visszatért Illéshez, újra megérinti és újra elmondja: “Kelj föl, egyél! Mert erőd felett való út áll előtted.”

És Illésnek végre megnyílik a füle, felkel és eszik, majd negyven nap és negyven éjjel menetel a Hóreb hegyéig. (Negyven a héber nyelvben a „nagyon sok”, mint a magyarban a száz.)

A szent hegy: a célhoz érés. És az újrakezdés.

Célhoz érni és újra kezdeni! És legyőztük a depressziót.

Gyökössy Endre
3. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-28 23:27
Útravaló
Hozzászólások: 21
Fönt is, lent is



Hívő és hitetlen egyaránt szenved ezen a földön. “Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.” (Róm 8,22) Gyakran a keresztények is felteszik a kérdést. “Ha Jézust követem, miért nem lehet gondtalan életem a földön?” Jézus soha nem ígért nekünk ilyen életet. De azt igen, hogy küzdelmes életünknek jutalma lesz az örökkévalóságban.

Az a különös ajándék adatott meg nekem az elmúlt tíz napban, hogy nagyon sok emberrel találkozhattam a Krisztusban! Lent szolgáltam Gyulán, ahová összegyűjtötték a dél-magyarországi baptista lelkipásztorokat, nekik tartottam előadást, tanítottam őket lelkigondozásra. Utána a templomunkban evangelizáltam. Másnap az evangélikus egyházban szolgálhattam. Ma egy hete a szarvasi református egyház jubileumi istentiszteletén hirdettem az Igét: este ugyanott az evangéliumot. Tegnap érkeztem meg Pécelről, ahol egy katolikus templomban szolgáltam.

Sok helyen megfordulva, nagyon sok emberrel találkoztam, ahogy Pál mondja: emberekkel a Krisztusban.

Szeretném hangsúlyozni ezt a különös “ban-ben”-t, akik benne élnek a krisztusi életformában, ebben a különös dimenzióban. Éjszakába nyúló beszélgetésekben együtt örülhettem, szomorkodhattam, együtt reménykedhettem ilyen emberekkel. Különböző kis karámocskákban Jézus Krisztusban élő emberekkel, akik mégis az egyetlen nyájhoz tartoznak.

Mit tapasztaltam ennyi helyen, különböző felekezetben élő emberekkel beszélgetve, akik nem formális keresztények, hanem igazán Krisztus követői? Pontosan azt, amit Pál apostol magáról ír (2Kor 12,2-10). Így tudnám összefoglalni Pál két nagy élményét: egyszer fönt, egyszer lent. Igen, ez a Krisztusban élő emberek örök életformája.

Egyszer fönt, egyszer lent. Ne bízzuk el magunkat, ez adatott, ez a mi életformánk. Pálé is, aki azt mondja, hogy egyszer elragadtatott a harmadik égig. Olyan látomásai voltak, olyan víziói, hallomásai, amiről nem is szabad neki beszélni. Egyszer fönn igen!

Hallottam és hallgattam embereket Gyulán, Szarvason, Pécelen, akik valóban elragadtattak a harmadik égig. És ugyanazok az emberek mint Pál beszámoltak arról is, hogy sokszor kell lent lenniük a mélységben. Pál így mondja: tövis adatott a testembe. Nem tudjuk pontosan, mi volt ez a tövis. Valami nagy fájdalom gyötörhette. Engem mindig megrendít, hogy háromszor imádkozott nem többször nem nyafogott. Háromszor kérte Istent, hogy vegye le ezt a gyötrődést. Az eredeti görög szövegben itt egy különös szó van: holafidzó = ököllel verni, püfölni. Pál úgy érezte, hogy a sátán angyala ököllel veri. Iszonyú fájdalmai lehettek. Egyszer fönt a harmadik égben, egyszer térdein reszketve, a sátán angyalának gyötrése alatt.

Hogy él egy ember a Krisztusban? Körbejárva négy felekezetet, sok gyülekezetben szolgálva, megállapítom, hogy pontosan így. Elragadtatások és fájdalmak, örömök és bánatok, keservek és hálaadások között. Ilyenek vagyunk mi, emberek a Krisztusban. Ez a mi életformánk. És adjunk hálát Istennek, hogy nem kivételez, szabad nekünk fent lenni és szabad lent lenni, és ugyanakkor a Krisztusban lenni védetten.

És számomra nagyon sokat jelentett amit meg is tapasztaltam és amit újra meg újra hallottam, az a csodálatos biztatás, ami nemcsak Pálnak biztatás, hanem nekünk is: Elég néked az én kegyelemem.

Elég. Jézus dinamikája, ereje beleköltözik az erőtlen ember erőtlenségébe, és célhoz ér azokkal, akik a maguk erőtlen, nyomorult testét, szolgálatát, lehetőségeit odaajánlják az Úr Jézus Krisztusnak. Mégpedig azért ér így célhoz, hogy ne dicsekedhessünk: ez tőlem van, Lám mit tudok én, milyen erős vagyok, milyen okos vagyok én! Egy rozsdás drót, semmivel sem több. Egy kis vízvezetékcső, ami ott-itt szivárog, de még mindig átmegy rajta az élő víz. Ilyen emberekkel találkoztam az elmúlt hetekben.

Hívő katolikus mérnök jött értem, hogy levigyen Pécelre. Négy szép gyermeke van, aztán egy halálosan beteg gyermeket kaptak ötödiknek. Az autóban elmondta nekem, mennyi gyötrődésük van emiatt a gyermek miatt, és mennyi örömük a többiekben. Elmondotta, hogy egyszer fönt, egyszer lent, de hálaadással élünk, szolgálunk és elég nekünk az Úr kegyelme.

Míg ott tartózkodtam, egy evangélista atyámfiánál szálltam meg Gyulán, aki tizenkét évig ápolta béna feleségét, otthon, egyedül. Azután kórházba kellett vinni, mert szegény asszony egészen elmeszesedett. A férj hetenként háromszor felutazott Gyuláról Pestre, hogy meglátogassa az egyik budapesti ideggyógyintézetben. Jóval túl a hatvanon.

Megkérdeztem: Barátom, hogy bírtad ezt?

Az ágy fölött függő keresztre mutatott és azt felelte: Úgy bírtam, hogy minden reggel ott kezdtem a kereszt alatt, térdre borulva. Így bírtam.

Igen, egyszer fönt, egyszer lent, egyszer elragadtatással, egyszer térdein az Úrban. És ez az öregember minden szabadidejében láttam a kikészített írógépet gépeli az igehirdetéseket, viszi a betegeknek, látogatja az öregeket. Vett két magnót, amit kölcsönad, hogy az öregek és betegek, akik nem tudnak már elmenni a templomba, hallgathassák Isten Igéjét. Hogy azok is fönt lehessenek, ha lent feküsznek is egy betegágyon, és elragadtatásaik legyenek Isten Szentlelke által.

Különös szót használ Pál erre, hogy elég. Ugyanazt a szót, amit Jézus Krisztus, amikor azt mondja, hogy elég minden napnak a maga baja. Rövid kis szó, aminek sok jelentése van az eredetiben: arkeo. De négyféleképpen is fordíthatnám ezt, hogy elég neked az én kegyelemem, mert ez azt jelenti: eltávolít, megsegít, kitart, használ.

Ezzel a eléggel az én Uram Jézus azt mondja nekem: Az én kegyelmem, hidd el édes fiam, mindent eltávolít, amit el kell, hogy távolítson az életedből.

Amikor azt halljuk, hogy elég néked az én kegyelmem, az azt is jelenti:
Hidd el, édes fiam, megsegít naponként az én kegyelmem, nem hagy egyedül. Lehet, hogy egyszer fönt, egyszer lent leszel, hogy elragadtatások között, vagy úgy érzed, hogy a sátán angyala gyötör, öklöz, de megsegítelek, nem hagylak egyedül, veled leszek.

Elég neked az én kegyelmem, azaz kitart az én kegyelmem, míg ez a cserépedény, miben a lelked van, el nem törik, míg itt élsz ezen a földön. Kitart az én kegyelmem. A bajok, a kínok fölé is tart. Gondoljunk Pál életére! Bilincsek közt, börtönben hogy ír a filippibelieknek: “Örüljetek, ismét mondom, örüljetek!” Hogy tartja ez a kegyelem, a fájdalmak, a kínok, a rabság fölé! Erre mondja Pál: elég. Végül azt is jelenti: Elég neked az én kegyelemem, hogy használ neked az én kegyelmem. Átélhettem az elmúlt héten is: még mindig használ az Ő kegyelme, öregen, sokszor fáradtan, sokszor alig-alig indulva, mégis megérkezve elég. Használ. És használni is akar neked is, fiatalnak, öregnek.

És szabadjon így mondani: használ, és föl is használ, sőt el is használ, míg el nem lobban az a kis fény, amit bezárt a szívedbe, amíg az erőtlenségedből erőt tud formálni! Adjunk hálát Istennek, hiszen ez az életünk értelme, hogy az Úr szolgálatában szabad nekünk elhasználódni, felhasználódni az Ő kegyelme által!

Hogy mondja Pálnak a mi Urunk, Jézus Krisztus? Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlensége által ér el a célba. Hová ér? CÉLBA! Nem a halálba, nem az elmúlásba: célba ér, ahová el kell érned már itt, ebben az életben és egykor túl az életen.

És ehhez elég az Ő kegyelme.


Gyökössy Endre
2. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-28 23:17
Útravaló
Hozzászólások: 21
Azután, magától

Negyven évi lelkigondozói szolgálatom alatt hányszor és hányszor hallottam őszülő fejű, valamikori gyermekektől: - Óh, hányszor beszélt az édesanyám vagy édesapám nekem Jézusról, és én hallgattam, mert úgy illett; vagy talán azt mondtam, hogy papa ne prédikálj, vagy mama ne lelkizz! Bár élnének, úgy szeretném nekik megmondani, hogy már én is olvasom az evangéliumot és nekem is van bibliám!

A magvető az Igét hinti. Némelyek olyanok, mint akik az útfélen vannak: odahull az Ige, de amikor meghallják, azonnal jön a sátán és kiragadja a beléjük vetett Igét. Mások azokhoz hasonlítanak, akiknél a mag a sziklás talajra hullott: ezek, amikor meghallják az Igét, azonnal nagy örömmel fogadják, de nem engedik, hogy gyökeret verjen bennük, mert mindig a pillanatnyi helyzethez igazodnak, és ha nyomorúságot vagy üldözést kell szenvedniük az Ige miatt, azonnal eltántorodnak. Mások pedig olyanok, mint akiknél a tövisek közé hullott a mag: ezek meghallják az Igét, de az élet gondja, a gazdagság csábítása, vagy egyéb dolgok kívánása megfojtja az Igét, úgyhogy ez sem hoz termést. A többiek pedig olyanok, mint akiknél a jó földbe hullott a mag: ezek meghallják az Igét, befogadják és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hoznak. Mk 4,13-20-ban

Jézus azt is mondta: “Úgy van Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, akár éjjel, akár nappal: a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután ott az érett mag a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert itt az aratás.” Mk 4,26-29

Az egyik évben, gyülekezetünk egy részének közös mátraházi pihenéséből, testi és lelki föltöltekezéséből autóval lefelé jövet szinte riadtan és rémültem láttam az országúttól jobbra, balra a kiégett termést. A napraforgótáblák szinte koromfeketék voltak. Azokból bizony egy csepp olajat sem lehetett kipréselni. Láttam alig arasznyi kukoricatáblákat: ha talán még silóba tudnák összesarabolni, akkor legalább az állat még megeheti. Nyomasztó látvány volt!

Valami sajátos képzettársítással az jutott eszembe, hogy most az elmúlt napokban lelkésztársammal együtt megkíséreltük tőlünk telhető módon vetni a magot. Felváltva hirdettük nap mint nap, reggel és este az Igét az efezusi levél alapján és beszélgettünk, akivel csak tudtunk és aki igényelte. Vajon mi maradt ebből a vetésből? Hány mag hullott az útfélre, amit elkapkodtak a példázatbeli madarak? Hány mag hullott köves, kemény talajra és nem lévén elég mélyen a gyökere, napok alatt elszáradt? Vagy ahogy az új fordítás írja: a pillanatnyi helyzet elpusztította már a hegyről lejőve. És hány mag hullott a tövisek közé a példázat szerint, és a gazdagság csábítása vagy a mindennapi dolgok ügyebaja elfojtotta azóta, mert bizony más fönt, együtt a hegyen és más külön külön itt, lent a völgyben.

Eszembe jutott valaki, aki elpanaszolta csőd hátán csőd életét, és amikor a hosszú beszámoló után szinte riadtan azt kérdez­tem, mi lesz ezután, rövid hallgatás után azt válaszolta: - Nem is tudom, hogy ezután lesz-e még valamiféle “ezután”?! Egyáltalán: lehet-e még? - Ez mind átfutott rajtam, mire leértünk a hegyről.

Este a feleségemnek néhány szóval beszámoltam örömeinkről, a mátraházi szolgálatról, az aszály sújtotta földekről és mindarról, ami hozzátársult gondolatban. És akkor valami nagyon kedveset mondott: emlékeztetett egy 45-ben átélt élményünkre. Már nem tudtuk pontosan, hogy újságban olvastuk-e vagy hallottuk a történetet, aminek az élménye eljutott hozzánk is:

Még itt-ott dúltak a tankcsaták, ott voltak a szétlőtt harci szerszámok, az összetiport földeken a hernyótalpas harcgépek nyoma látszott, amikor egy öreg paraszt a megmaradt egy szem lovát befogta az eke elé, fölszántotta a tankok nyomait és kis nadrágszíj-földjén elkezdett vetni. A búvóhelyekről, a szőlőhegyekről, a pincékből előjött néhány csodálkozó ember, meg egy-két katona is, aki éppen arra járt. Volt, aki nevette, volt, aki csodálkozott, volt, aki riadtan nézte és volt, aki megkérdezte: nem tudja, hogy itt bármelyik percben újra kitörhetnek a harcok? A tankok visszajöhetnek, vagy új tankok jöhetnek! Hát nem őrültség, amit maga csinál? Ma két csatatér között vet. S akkor emlékeztetett a feleségem az öreg paraszt azt felelte a kérdezőnek:

Hogy jönnek-e a tankok vagy nem jönnek, az az ő dolguk. Az én dolgom, hogy vetni kell majd az ujjával fölfelé mutatott, s az Ő dolga, hogy a vetés beérik-e…

Számomra ez az emlékeztetés hallatlanul vigasztaló volt. Villámszerűen megértettem ezt a példázatot Isten országáról, pontosabb fordítás szerint Isten királyi uralmáról, amely nem győzöm elégszer hangsúlyozni: nem hely, hanem állapot. Hogy Isten királyi uralma ott van jelen, ahol valaki függetlenül a körülményektől és a helyzettől, azt csinálja, amit csinálnia kell, amit tennie kell, azt teszi. Mert Isten királyi uralma alatt nem tehet mást. Ez egy sajátos és különös dimenzió. Amikor a magvető vet, annak ellenére, hogy le is tiporhatják a vetést mégis vet. Amikor a nagymama újra összeteszi unokája kezét és az elfelejtett kis imádságot újra megtanítja neki mégis. Amikor a neheztelő házasfél mégis újra és ismét és azután is megbocsát és újrakezdi ott van Isten királyi uralma! Amikor újra és újra valamit újra kezdünk; amikor valaki nem mondja, hogy ezután már nincs ezután, pont, vége, mint hogyha egy gazda a kiégett tarlón megállva azt mondaná, hogy többet én ide nem vetek, több napraforgót nem termelünk, újra ide kukoricát nem szórunk szét, minek. Mert amikor valaki azt mondja, hogy azután már nincs azután: ott nincs Isten országa! De ha mégis VAN azután! legyen bármilyen csőd az előzménye; ott jelen van Isten királyi uralma. Erről beszél ez a példázat, ezzel a háromszor megismételt “azután, azután, azután magától” mondattal.

Hozzá kell tennem, hogy ennek a három azután-nak és magától-nak van három feltétele:

Az első s ezzel szeretném magamat és mindenkit bátorítani: még a jézusi magvetés arányai is, hogy sport-nyelven fejezzem ki, három az egyhez, a magvető példázata szerint. A mag háromszor esik rossz földbe: útfélre, letaposott útra, tövisek közé; és csak egyszer a jó szántóföldbe.

Micsoda isteni realitás! Mennyire nem idealizmus ez (noha ezzel vádolják Isten Igéjét).

A nevelők, szülők, nagyszülők és mindenki számára, aki velem együtt néha könnyen elfáradt vagy belefárad a vetésbe, hadd húzzam alá Isten Igéjéből ezt az üzenetet: ha vetünk, az arány bizony ez! Három az egyhez. De a Magvető, a Nagy Magvető, a mi Urunk Jézus Krisztus mégis vetett! És az a szegény magyar paraszt valahol, talán két tankcsata között mégis vetett! Nem mondta, hogy azután már nincs több vetés! És talán ma is abból élünk, hogy vannak ilyen magvetők! Ez az egyik feltétel. És bárki, bárhol, bármilyen magot vet, ezt nagyon komolyan vegye számításba!

A második feltétel: a türelmes alázat, vagy az alázatos türelem. Jaj, de hiánycikk! Mindkettő. Nagyon nehéz az alázat, a visszalépés, a hátralépés, a türelmes várakozás. Milyen ingerültek tudunk lenni például egy üzlet pénztáránál, ha valaki elébünk tolakszik! Felmordulunk, vagy ha nem, akkor összeszorul a gyomrunk és csúnyákat gondolunk magunkban róla. Pedig talán öreg, beteg, vagy gyermeke várja, nekünk meg csak fél perccel kell tovább állni.

Számomra újra és újra érthetetlen, hogy három-négy órát tudunk ülni egy koncerten vagy egy operában, utána pedig fél percért tülekszünk a ruhatárnál!

Egyszer kórházban feküdtem s ha valahol ráérünk, hát ott mindenki ráér. Még ma is emlékszem, a laboratórium előtti padon ülve micsoda veszekedés volt, mert valaki soron kívül ment be vérvételre, pedig semmi dolgunk nem volt, csak ülni és várni és gyógyulni. Se alázat, se türelem és tőlünk MÉGIS ezt kéri a Gazdánk.

Gondoljunk csak a példázatnak arra a csodálatos jelenetére, hogy a gazda, amikor elveti a magot, nyugodtan lefekszik és vár. Másnap hiába ment volna ki, a föld úgy volt, ahogy ő elboronálta. Talán egy hét múlva is hiába ment ki, akkor is olyan volt. De ő lefeküdt és várt. Nyugodtan, alázatosan és minden idegeskedés nélkül. Alázatos türelemmel. S amikor sarjadt a zöld vetés, akkor nem azt mondta, hogy óh, ez még zöld, hanem azt, hogy már zöld!

Ehhez kell türelem és alázat, hogy például amikor a gyermekünk nagy-nagy zöldségeket csinál, akkor azt tudjuk mondani, hogy: óh, még zöld, illetve már zöld! De ebből a zöldből egyszer kalász terem! S ha Isten akarja, be is érik. Lehet, hogy mi nem érjük meg.

Negyven évi lelkigondozói szolgálatom alatt hányszor és hányszor hallottam őszülő fejű, valamikori gyermekektől: Óh, hányszor beszélt az édesanyám vagy édesapám nekem Jézusról, és én hallgattam, mert úgy illett; vagy talán azt mondtam, hogy papa ne prédikálj, vagy mama ne lelkizz! Bár élnének, úgy szeretném nekik megmondani, hogy már én is olvasom az evangéliumot és nekem is van bibliám! Akkor még nagyon zöld voltam, de látja, megfehéredtem és beért a vetés.

Mindenki ismeri Zsindelyné Tüdős Klára nevét. Egyszer meglátogatott Ausztráliából a lánya. Már akkor halálos beteg volt, alig élte túl az édesanyját. Hányszor beszélt Klára néni neki Jézusról, Istenről, evangéliumról! Azt mondta a lánya: Húsz évvel ezelőtt hallgattam az anyámat, igyekeztem nagyon udvariasan hallgatni, de elengedtem a fülem mellett. Ám Isten áldja meg érte, hogy elmondta azt, amit csak most hallok meg - húsz év után!

Igen, először van a vetés, azután kicsi zöld, de az nem fű, az már a majdani gabona, azután kalász, azután termés. Azután, azután, azután! És Jézus azt mondja, hogy így igaz: más a vető és más az arató. Lehet, hogy én már nem érem meg a sok éven át vetett mag beérését valakinek a szívében: az mégis beérik és mégis megtermi majd a harminc-hatvan-százannyit. Mert mi csak vetünk, ez a mi dolgunk, a beérlelés az az Ő dolga: jöjjenek bár háborúk vagy tankcsaták, ez az élet, illetve Isten országának, Isten királyi uralmának, rendjének törvénye.

A harmadik feltétel egy különös szó: a magától. Ahogy mondottam volt a gazda vetett, azután lefeküdt, a mag pedig kicsírázott és Isten áldása alatt ez mind kép, hasonlat Isten uralmáról magától megteremte, amit meg kellett teremni.

Isten királyi uralmának hallatlan misztériuma ez a magától! Akár azt is mondhatnám, hogy ez a magától, ez Isten egyik titokzatos Neve.

Ámen helyett hadd olvassam fel egy nagy luteránus költőnek talán a legszebb versét, ami: igehirdetés. Az Isten országának misztériuma, a “magától” titka és Isten kegyelme van benne.

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor magától megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor magától szűnik a vihar,
Akkor magától minden elcsitul,
Akkor magától éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Alig lehet megköszönni, kedves Atyánk, hogy ha mi elvetettük a magot jól, rosszul, de Isten királyi uralma alatt, az Ő szentséges szent kényszerítésére, belső inspirációjára, akkor az magától beérik. Talán nem érjük meg, talán mi már odaát leszünk Nálad, de a Kegyelem, ez a csodálatos “magától”, beérleli a harminc-hatvan-százannyit. Még akkor is, ha az arány: három az egyhez; még akkor is, ha sokszor türelmetlenkedünk és nem tudunk alázatosan várni.

Mert Te megáldod a vetéseket, amit hittel és a Te kegyelmed, szereteted, jóságod alatt vetünk.

Ha belefáradunk, juttasd eszünkbe ezt az Igét. Ha elbukunk, tudjunk újra felállni és újból kezdeni! Ha elfogy a türelmünk, szólj ránk, ha sírunk, vigasztalj bennünket Szentlelkeddel, ha haragszunk, csitíts, szólj, beszélj a szívünkkel és könyörülj rajtunk, hogy újra és újra átélhessük: nemcsak ezen a zajos földön élünk halálunkig, hanem Isten királyi uralma alatt odaát is mindörökké. Ámen.


Gyökössy Endre
1. hozzászólás
Létrehozva: 2010-07-28 23:10
Útravaló
Hozzászólások: 21
Dr.Gyökössy Endre (1913-1997) lelkész-pszichológust Isten öreg bojtárjának is nevezték, de legnépszerűbb neve, Bandi bácsi volt.
Mi több, ő is... így nevezte saját magát.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép