Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Sámuel, Hajna napja
7 felhasználó online
0 tag, 7 vendég



Képek a galériából

Eger görögkeleti Rác-templom
José Antolinez: Szűz Mária megkoronázása
Interjú Böcskei László kinevezett nagyváradi főpásztorral
2009-03-01 Forrás: Magyar Kurír
XVI. Benedek pápa 2008. december 23-án nevezte ki Böcskei Lászlót a Nagyváradi Egyházmegye élére. Március 7-i felszentelése előtt Szilágyi Aladár, az Erdélyi Riport munkatársa készített interjút a leendő püspökkel.
– Püspök úr, beszélgetésünket egyféle pályaképnek szánom. Javasolom, kezdjük az elején: kérem, idézze fel a gyermekkorát.

– A Temes megyei Gátalján születtem, 1965-ben, egy szerb határhoz közel fekvő, nemrég városi rangra jutott községben. Többségében románok lakják, de éltek, élnek itt római katolikus és református magyarok, ortodox szerbek, evangélikus szlovákok, s régebben, kivándorlásuk előtt, szép számban éltek római katolikus németek is. Tehát egy jellegzetesen soknemzetiségű, többfelekezetű bánsági faluban nevelkedtem, ahol a katolikus egyháznak jelentős szerepe volt. Kapcsolatom az egyházhoz elég korán tudatosult bennem, ezt annak köszönhetem, hogy testvéremmel együtt hitét gyakorló családban nőttem fel. Szüleim egyszerű emberek voltak, édesapám a mezőgazdaságban dolgozott, traktort vezetett. Mindig is vallásos hangulat volt a szülői házban. Nemcsak templomba járók voltunk, de odahaza is imádkoztunk, hétköznapjainkat is keresztény szellemiség, keresztény erkölcsiség jellemezte. Mire iskoláskorú lettem, már nem volt magyar nyelvű oktatás, így az első osztálytól az érettségiig románul tanultam szülőhelyemen.

– Mikor érzett először indíttatást arra, hogy a papságot válassza hivatásának?

– Nem tudnám meghatározni a napját, de tény, hogy mire elvégeztem a tizenkét osztályt, eldöntöttem, hogy lelkész szeretnék lenni. Felkészültem, jelentkeztem, és sikeresen felvételiztem a gyulafehérvári papnevelő intézetbe.

– Ez már a nyolcvanas évek első felében történt. Milyen szellemiség jellemezte a katolikus papképzés fellegvárát akkoriban?

– A gyulafehérvári intézetnek kipróbált múltja volt. Hiszen minden eszközzel megkísérelték megakadályozni, hogy elöljáróink folyamatosan és kellő mértékben biztosíthassák a négy erdélyi történelmi egyházmegye számára a papi utánpótlást. Teológiai tanulmányaim idején már érvényben volt az állam által előírt numerus clausus gyakorlata, a gyulafehérvári, temesvári, nagyváradi és szatmári püspökségnek mindössze harminc helyet engedélyeztek, ami rendkívül kevés volt. Különleges helyzetet jelentett, hogy az egyházmegyék papnövendékei különböző nyelvű közösségekből toborzódtak, de mindegyikük arra törekedett, hogy Gyulafehérvár szellemiségét elsajátítsa. A temesvári egyházmegye papjelöltjeinek többségét annak idején a német anyanyelvűek képezték, de mellettük és mellettünk magyarok mellett horvát, cseh és bolgár kollégák színezték az összképet. Minden nehézség, tiltás és korlátozás ellenére megvolt a lelkesedés a fiatalokban, bennünk, mert tudtuk, hogy előbb-utóbb megérjük azt a napot, amikor visszatérhetünk az egyházmegyénkbe, és papként tevékenykedhetünk.

– Mondható-e az, hogy a hittudományok és minden olyan ismeret mellett, amire egy lelkipásztornak szüksége volt, az életre is felkészítették Önöket?

– Feltétlenül. A kettőt nem lehet szétválasztani, maga a szó szoros értelmében vett szemináriumi élet is nagyon intenzív volt, s ennek éppen az volt a célja, hogy a fiatalembereket felkészítsék a lelkipásztorkodásra, azaz az életre. Hogy ne csupán jól felkészült, tudományokkal felvértezett emberek kerüljenek ki, hanem elhivatott lelkipásztorok is, akik közeledni tudnak az emberekhez, akik képesek kapcsolatot teremteni és segíteni a különböző problémákkal küszködő híveknek. Gyulafehérvár közösségépítő intézmény volt, hiszen együtt készült fel, együtt tanulhatott a négy egyházmegyének a papsága, és évek, évtizedek után is megvan a kapcsolat közöttünk.

– Egyévi káplánkodás után püspökségi titkár lett.

– Még egy évig sem, csupán négy hónapig káplánkodtam Erzsébetvárosban. Szalvatoriánus atyák vezették, az Isteni Üdvözítő Társaság (Societas Divini Salvatoris) tagjai. Kinevezésünk előtt, újmisésként számítgattuk: körülbelül hova mennénk szívesen. Nekem az a sors jutott, hogy olyan plébániára küldtek, ahol nagyon sokat tanulhattam. Hiszen a szalvatoriánus szerzetesek nagy fegyelmezettséggel vezették a plébániát, szervezték az egyházi életet. Nagyon drága emlék számomra, hogy ott káplánkodhattam, ahol boldog emlékű Boros Béla érsek úr is káplánkodott… Tudniillik miután ő a hatvanas évek közepén kiszabadult a börtönből, csak segédlelkészi állást engedélyeztek neki. Úgyhogy ilyen jeles káplántársam volt, aki kora és egyházi rangja ellenére nagyon közel állt hozzánk, és végezte ugyanazt a munkát, ami nekünk is kijutott. Nagyon sokat tanultam tőle, leginkább ami a türelmet, a mások megbecsülését, a bizalmat és a hitet illeti. Felkarolt bennünket fiatalokat, és átéreztem az alatt a rövid idő alatt és később is, amikor már aulista voltam, hogy milyen áldott ember ő, és mennyit kaptam általa.

– Tizennyolc évig a püspökségen dolgozott. A temesvári egyházmegye számára óriási veszteség volt, hogy a németség, a svábok legnagyobb része elment. Nemde, ennek ellenére mondhatjuk, hogy ma is a legsokszínűbb egyházmegye ez?

– Jelenleg nyolc nemzetiség alkotja a bánsági katolikus közösséget. A magyarok vannak a legtöbben, őket a németek követik, a horvátok, a bolgárok, kevesebben a románok, a szlovákok, csehek és újabban olaszok. 1989 előtt inkább német jellegűnek számított. Mivel a kilencvenes évek legelején a németek kivándoroltak, az új helyzetben akkori püspökünk, Kräuter Sebestyén teljesen átszervezte az egyházmegyét. Nehéz döntés volt ez püspöknek, papoknak egyaránt, hiszen a 170 plébániából százat fel kellett oszlatni. Ott, ahol öt-hatezres sváb falvak voltak, maradt húsz-harminc lélek. Összesen majdnem négyszáz katolikus egyházközség volna az egyházmegyében, s ezek jelenleg hetvenhárom plébánia közigazgatása alá tartoznak. Ez az átalakítás fájdalmas folyamat volt, hiszen megszűntek a plébániák, de nem szűntek meg a falvak. Ott, ahol addig virágzó egyházi élet volt, ahol nagy plébániák működtek, nagy templomok épültek, és ezek megvannak a mai napig, maradt egy maréknyi hívő, aki kétségbeesetten kérdezte: mi lesz velük, vajon az egyház és a püspök is elhagyja-e őket. Akkor körvonalazódott előttünk az igazán nagy feladat, hiszen az egyházközségek többsége szórvánnyá lett, meg kellett keresnünk azokat a lehetőségeket, amelyeken keresztül kevesebb pappal is el tudjuk látni ezt a nagy területet. Most már nem népes közösségekkel dolgoztunk, hanem apró szórványokkal. Ha még azt is hozzátesszük, hogy ezek a kisközösségek is vegyesek voltak nyelvi szempontból, kiviláglik, hogy egyáltalán nem volt könnyű feladatunk. De beláttuk, és ezt a püspök úr pontosan meg is fogalmazta: úgy kell megszerveznünk az egyház tevékenységét, hogy minél több támaszt tudjunk nyújtani ezeknek az embereknek. Immár nem annyira a nagyplébániákra figyeltünk, hanem ezekre a kisközösségekre, hogy őrizzék meg magukat, hogy erősítsük a bizalmukat, a reménységüket a jövőben. Az elvándorlás okozta változás valamelyest megállapodott, stabilizálódott a helyzet. Immár nincsenek árván maradt, leírt közösségek.

– Sikerült egyfajta szociális intézményhálózatot is kialakítaniuk?

– Az is működik, de legalább annyira fontos, hogy az 1992 után kialakított plébániák fel tudják ölelni a hozzájuk tartozó tíz-tizenöt, akár tizennyolc filiát is. Nem a szociális gondoskodás a legfontosabb, hanem annak tudatosítása az emberekben, hogy valahova tartoznak, valaki figyel reájuk, valaki számon tartja őket. Csodálatos tapasztalat volt, amit a püspök úr nyújtott nekünk, amikor a kánoni vizitációk alkalmával öt éven keresztül végiglátogatta az egész egyházmegyét. Minden egyházközségbe elment, s hosszabb időt, napokat, akár heteket is eltöltött ott, hogy lássa, miként élnek az emberek, hogy érezzék az egyszerű hívek is a főpásztor gondoskodását. Ez egy hatalmas program volt, hozzájárult ahhoz, hogy valós képet kapjunk arról, hogy hogyan is állunk, hol kell esetleg jobban odafigyelnünk, hiszen azok az egyszerű, de igényes emberek elvárják, hogy lelkileg tápláljuk őket, de ugyanakkor ők is csodálatos lelki gazdagsággal tudnak részt venni az egyház életében. Püspök urunk tizennyolc éve rendezte át az egyházmegyét, ennek a gyümölcse most érik be valójában. Temesváron már a kilencvenes években prioritásként határozta meg az akkori főpásztor az ifjúsági pasztorációt. Hiszen ha szólsz az ifjúsághoz, ha megnyered, bevonod az egyházi életbe, akkor az egyház jövője is biztosítva van. Azokat a kisközösséget is megmozgattuk, ahol esetleg csak négy-öt fiatal volt. Mindehhez egy másik prioritás is csatlakozott: a laikusok képzése. A kilencvenes években a hívekkel együtt a papok is elmentek, kevesebb hívő maradt, de ugyanolyan nagy területen, ezeket kevesebb pappal kellett továbbra is gondoznunk. Szükségünk lett olyan laikusokra, akik felkészülten, elhivatottsággal részt akarnak venni az egyház életében. Vannak olyan filiák, ahová a plébános talán havonta egyszer jut el, a hegyekben, a horvátokhoz, a csehekhez nagy tél idején el sem juthat. Az a kántor vagy az a hitoktató, aki különben is összetartja a közösséget, személyében biztosíték lehet arra, hogy az a kis közösség nem téved el, megmarad. Laikusokban tudatosítottuk ennek a szerepnek a fontosságát, azt, hogy nemcsak a pap biztosítja az egyházi jelenlétet. Ez volt az első lépés, a második pedig, hogy elindítottuk a képzési programot, mely segítette ezeket az embereket abban, hogy a feladatokat, amelyeket esetleg már évek, akár évtizedek óta végeznek, még nagyobb lelkesedéssel és szakszerűbben tegyék.

– Tíz évig töltötte be a Temesvári Egyházmegye helynöki tisztségét. Milyen feladatköröket látott el ez idő alatt?

– Az egyházmegye jelenlegi vezetőjével, Márton püspök úrral sikerült kölcsönösen nagyon jó kapcsolatot kiépítenünk. Ebből a bizalomból megadatott az a lehetőség, hogy sok mindent kezdeményezhettem a püspöki irodán, sok tervet véghez is vihettünk. A helynök, vikárius elsősorban a püspöki iroda ügyeit fogja össze és irányítja. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartottam, hogy a papsággal mélyítsem a kapcsolatokat, hiszen a püspök a papok nélkül nem sokat tud tenni. Nagy feladat volt az épületek visszaigénylése. Annak idején huszonnégy óra alatt kellett átadnunk az ingatlanokat, most meg lassan húsz éve kínlódunk a visszaszerzésükkel. Mindez kötelességünk, hisz nemcsak tulajdonosai vagyunk ennek a vagyonnak, hanem kezelői is. Sok feladat hárult rám az állami hatóságokkal, illetve a többi egyházzal való kapcsolattartás terén is. Ami az utóbbit illeti, köztudott, hogy Temesvár élen járt a felekezeti ökuménia ápolásában.

– Szomszéd lévén bizonyára elég sokat tud a Nagyváradi Egyházmegye életéről is. Miben más a két egyházmegye?

– Amennyire sikerült megismernem a nagyváradi helyzetet, inkább azt próbáltam felfedezni, mi az, amiben hasonlít a temesvárira. Biztos vagyok benne, hogy miután meglesz a szentelés, és átveszem a hivatalt, előkerülnek azok a dolgok is, amik egészen mások. Gondolom, senki nem fog szerénytelenséggel megvádolni, de remélem, hogy az eddigi tapasztalataimból itt is sokat fel tudok használni. Az egyértelmű, hogy a hívek nyelvi hovatartozását illetően itt nincs meg az a sokféleség, mint Temesváron, bár a magyar többség mellett itt is vannak szlovák plébániák, tudom, hogy van egy kis német közösség és egy kis román is. A gondok, a kihívások itt is ugyanazok, mint Temesváron. Aggódva vettem tudomásul, hogy itt is fogyunk, hiszen több a temetés, mint a keresztelő. Arra törekszem, hogy minél alaposabban megismerjem az egyházmegyét, hogy tudjunk hosszabb távú terveket is megfogalmazni.

– Létezik egy kialakult intézményhálózat az egyházon belül. Elegendőnek tartja a most meglévőt?

– Abból kell kiindulnunk, hogy fel kell mérni a lehetőségeinket, és az igényeket is számba kell venni. Szintén temesvári tapasztalatból mondom, hogy ezekhez mérten kell meghatároznunk Váradon is, hogy mihez kezdünk. Hiszen nem tudunk mindent magunkra vállalni. Ha csak a szociális jelenlétünket nézzük, valóban nagyon sok az igény, az elvárás. De nemcsak az egyház feladata mindezt felvállalni. Azon kell lennünk, hogy jól működjenek a saját intézményeink, meglegyenek azok a források, amelyekből fenn tudjuk tartani nemcsak a szociális intézményeket, hanem a plébániákat, a kisközösségeket, az iskolákat is. Ha a lehetőségeink megvannak, több szerepet kell vállalnunk a közjó érdekében, de nem szabad túlméretezni a dolgokat. Annyit vállaljunk, amennyit nemcsak máról holnapra, hanem hosszabb időre is el tudunk látni. Mi a Caritas működésénél alkalmaztuk ezt a logikát. Most már túl vagyunk azon az időn, hogy mindenki minden oldalról segít bennünket. A saját forrásainkat is meg kell találnunk, vállalnunk kell a szerepünket a társadalomban, de szem előtt kell tartanunk, hogy meddig mehetünk.

– Mint ahogy Temesváron is, Nagyváradon is, elődje, Tempfli József püspök úr idején az ingatlanok nagy része visszakerült. Van-e már valami elképzelése arról, hogy ezt a gyönyörű, hatalmas püspöki rezidenciát miként, milyen célokra fogják hasznosítani?

– Magam próbáltam először megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ha Váradra költözöm, akkor el kell foglalnom a helyemet. Tudom, hogy ezért az értékes épületért nagyon sokat harcoltak, hogy visszakerüljön az egyház tulajdonába. Tempfli püspök úr rengeteget küzdött ezért. Most már ott tartunk, hogy legalább egy része a rendelkezésünkre áll. Első lépésként azt fogjuk véghezvinni, hogy az egyházmegyei központot, az irodákat átköltöztetjük, hogy onnan folyhasson az egyházmegye irányítása, azon a helyen, ami megilleti. A továbbiakban szeretném, hogy miután megtörténik a szentelés, és már véglegesen itt leszek Váradon, ezzel a kérdéssel külön, kiemelten foglalkozzunk. Tanácskoznom kell a paptestvérekkel, azokkal, akik eddig ezt a nagy ügyet felvállalták, hogy közös tervet dolgozzunk ki a jövőre nézve, hogy ez az épület, amelyet palotának neveznek, és valóban az, ne csak elméleti szimbóluma legyen az egyházmegyének, hanem valóban felölelje mindazt, ami tulajdonképpen ennek az egyházmegyének az életéhez tartozik. Erről még részletesen nem beszéltem senkivel, de az egyházmegye szívének kell lennie a székesegyházzal együtt. Mindaz, ami fontos az egyházmegye életében, ne csak a püspök személyében találkozzon ott, hanem azokban az intézményekben is, amelyek most még nem léteznek, vagy máshol működnek. Úgy, hogy biztosítsuk a múltunkat őrző vonatkozásait is ennek az épületnek, hiszen a palotának nagy múltja van, amire büszkék lehetünk, de váljék funkcionális székhellyé, foglalja magában mindazokat a struktúrákat, amelyek az egyházmegye működéséhez kellenek.

– A bazilika épülete helyt ad a kincstárnak, műgyűjteménynek, irattárnak és az egyházi könyvtárak megmenekített maradékának is. Köztudott, hogy még nagyon sok visszakövetelnivalójuk van az egyházaknak. Ez irányban próbálnak-e újabb lépéseket tenni?

– Egyházaink nagyon sokat elkövettek azért, hogy ezek az értékek, kegytárgyak, dokumentumok, ősnyomtatványok és egyebek visszakerüljenek. Ezeket az erőfeszítéseket tovább kell folytatnunk. Ami a visszaszolgáltatást illeti, eddig inkább épületekről beszéltünk és földterületekről, de nem szabad csak erre összpontosítanunk, hanem tovább kell küzdenünk mindazért, ami egyházi érték volt, és amit nem éppen elegánsan vettek el tőlünk. A világi hatóságok sokszor úgy tekintenek bennünket, mintha nem volnánk képesek ezeket kezelni, holott meg tudjuk teremteni annak a feltételeit, hogy tovább őrizzük mindazt, amit elődeink alkottak és továbbadtak.

– Elképzelhetőnek tartja-e püspök úr, hogy a fentebb felsoroltak további hasznosítására egyfajta tudományos kutatóközpontot, akár szellemi műhelyt is kialakítsanak egy olyan közösség számára, amely egyháztörténeti, egyházművészeti, egyházzenei téren kezelje, restaurálja, kutassa és közkinccsé tegye ezt az örökséget?

– Elképzelhető, talán egyházmegyei szinten is, de úgy is, hogy az egyházmegyék összefognak, hiszen mindegyiknek megvannak a maga értékei, és érdekelt is abban, hogy az, ami úgy-ahogy visszakerült, szakszerűen legyen gondozva. Ehhez azonban szakemberekre van szükségünk. Mindez a régi időkben is az egyház egyik fő feladata volt. Románia-szerte viszont ma még nem jutottunk el egy ilyen struktúrához.

– Engedje, meg, hogy egy újabb címszót is bevessek: egyház és politikum. Mi a véleménye, mennyire és hogyan politizáljon az egyház?

– Az egyháznak nem elsődleges feladata, hogy politizáljon, azonban figyelemmel kell kísérnie a történéseket, szót kell emelnie akkor, amikor egyéni és közösségi jogok sérelméről van szó, sőt még kisebbségi jogokkal kapcsolatban is hallatnia kell a hangját, de ismétlem: nem ez az elsődleges feladata.

– Helyesnek tartja-e, ha a papok bizonyos közéleti, önkormányzati tisztségeket vállalnak helyi, megyei vagy országos szinten?

– Helyesebb az volna, ha a papok kinevelnék, megtalálnák azokat az embereket, akiket oda helyezhetnek, akik felvállalják az egyház ügyeit is, akik érvényesítik az egyház érdekeit, de jobb, ha a papok nem vállalnak az első vonalban szerepet.

– Püspök úr milyen lelkülettel készül a szentelésére, milyen üzenetet fogalmazna meg ennek kapcsán?

– Ahogy közeledik a szentelésem napja, sikerül lelkileg megnyugodnom. Ezt azért mondom, mert a püspöki kinevezés eléggé váratlanul ért, nem készültem erre, meglepetés volt számomra. Egy nagy feladattal szembesülve hirtelen nem tudtam, hogyan tovább, de azt hiszem, az elmúlt hetek segítettek abban, hogy lelkileg megnyugodjak, bizalommal és reménységgel tekintsek a jövőbe. Tudom, hogy itt is élő egyházat találok, amelynek nagy múltja van, de amelynek vágya az, hogy jövőt teremtsen, és megmaradjon ebben a jövőben. Tehát reménységgel és bizalommal várom a szentelés napját. Üzenetem az, amit első nagyváradi látogatásom napján is megfogalmaztam: nyitott szívvel jövök ide, és próbálok minden tőlem telhetőt elkövetni annak érdekében, hogy ennek az egyházmegyének a jelenét és a jövőjét szolgáljam. Munkámban számítok a papjaim, a szerzetesek és a hívek támogatására. Az én imám, fohászom, ami püspöki jelmondatom is egyben, azt hiszem, nemcsak reám vonatkozik, hanem ennek az egyházmegyének minden hívőjére: Erősítsd hitünket! Ezen az úton kell járnunk a mai világban, amely sok-sok megpróbáltatást tartogat számunkra, nagyon sok kihívást kell megválaszolnunk. Erősítsd hitünket – állandóan erősítenünk kell egymást, így meg tudunk maradni, a hit útján meg tudjuk őrizni Szent László örökségét.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép