Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Bence napja
5 felhasználó online
0 tag, 5 vendég



Képek a galériából

Van remény
Rembrandt: Krisztus a Galileai viharban
„Idősek és fogyatékosok számára sokan tudatosan keresnek egyházi intézményt”
2009-03-25 Forrás: Evangélikus Egyház
„Miért is végez az egyház diakóniai munkát, idősek és fogyatékosok között?” – kezdjük beszélgetésünket a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthon igazgató lelkészével, Sztojanovics Andrással. „Mert szükség van erre a munkára.”
Ahogyan Jézus tanított, mert szükség volt rá; ahogyan kenyeret szaporított, mert szükség volt rá; ahogyan tengert csillapított, mert szükség volt rá; ahogyan kereszthalált hat, mert szükség volt rá, úgy mi is végezzük ezt a munkánkat, mert szükség van rá – hangsúlyozza a lelkész, akivel az otthonban folyó munkáról, a jövőbeli tervekről is szót ejtettünk. Beszélgetésünkbe az otthon igazgatónője, Jegesi Zoltánné is bekapcsolódott.

Találkozásunkkor arról kezdem faggatni a Sarepta otthon lelkész-vezetőjét, mióta végzi ezt a munkát.

SZA: – 1998-ban kerültem ide, előtte húsz évig gyülekezetei lelkész voltam. Nógrád megyében, Sámsonházán, aztán pedig Békés megyében, Kondoroson.

– Hogy jött ez a megbízatás? Az Ön részéről volt valamiféle kezdeményezés, esetleg korábbi tapasztalatai voltak e téren?

SZA: – Sámsonházán egy tolószékben lévő gyülekezeti tagunk és súlyos beteg felesége voltak azok, akik a diakóniát a hétköznapi gyakorlatban tanultatták velem. Sokszor kellett vinni a Lacit a hycomatján ide-oda. Megtanultam az autóját vezetni, megtanultam, hogy kell egy tolószékben élő embert megpisiltetni. Súlyos szívbeteg feleségét is sokat kellett orvoshoz vinni. Tehát az első gyülekezetben is bőven volt alkalmam arra, hogy a szeretetszolgálat az életemben ne csak szép szó legyen, hanem gyakorlattá váljon.
Aztán Kondoroson 1994-től kezdett működni egy idősek otthona. A rendszerváltás után visszakaptunk egy régi iskolát és a gyülekezet úgy határozott, hogy a sok idős miatt alapítunk egy idősek otthonát. Hál’ Istennek ez mind a mai napig szépen működik. Talán ennek a jó példának is köze volt ahhoz, hogy 1998-ban Szebik Imre püspökúr felkeresett és megkérdezett, nem lenne-e kedvem a Sareptában dolgozni. Az igazgatói állás akkor Csizmadia Sándor bácsi nyugdíjba vonulásával megüresedett. Három hét gondolkodási- és imádkozási időt kértem és a végén igent mondtam.

– Mi volt az, ami a pozitív döntésben motiváló erő volt? Egy gyülekezeti lelkészség egészen más feladatokat ró az emberre, sokan azt gondolnák, hogy az a munka csábítóbb lehet, mint idősekkel és halmozottan fogyatékos emberekkel foglalkozni…

SZA: – Nem volt ismeretlen előttem ez a munka, hiszen a kondorosi otthont is én vezettem. Azt hiszem, azért tudtam könnyen igent mondani, mert itt születtem, nem messze a Sareptától, a hegy másik oldalán. Gyerekkoromból, fiatalságomból az első 24 évet itt töltöttem. Kedvelem ezt a vidéket.
A másik motiváló erő az volt, hogy amíg teológus voltam, minden nyáron itt dolgoztam, diakóniai gyakorlaton itt voltam ebben az intézményben. Amikor fiatal koromban először itt voltam, egy óra múlva magamban megfogalmaztam, hogy én holnap ide már nem jövök vissza, aztán mégis erőt vettem magamon, és a hónap végén már szomorú szívvel mentem el, mert nagyon megszerettem az itt élőket és megtetszett az itteni munka.

– Talán voltak még ismerősök is az otthonlakók között, amikor ide került?

SZA: – Az idősek közül addigra sokan sajnos meghaltak, de a fogyatékos lakók között voltak olyanok, akiket megismertem. Hogy ők mennyire ismertek meg, azt azért annyira nem tudom, de mindenesetre örömmel fogadtak.

– Mi változott azóta az intézményben?

SZA: – Én is sokat változtam a tíz év alatt, de a gondozási rendszerben is változások történtek. A rendszerváltásig a diakóniai intézmények nagyon szegények voltak és az évtizedek pusztítása szemmel látható és tapasztalható volt. Az épületek elhanyagoltak voltak és annak ellenére, hogy az elődök szerették volna azokat rendben tartani, erre anyagi lehetőségeik nem nagyon voltak. Emlékszem, hogy amikor diákként itt dolgoztam, a Sareptának Piliscsabán is volt egy telephelye, ahol rendszeresen disznókat vágtak azért, hogy az ittélőket el tudják látni élelemmel.
A rendszerváltás nagyobb anyagi lehetőségeket adott, elődöm, Sándor bácsi és munkatársai felépítették az idősotthon másik szárnyát. Az épülettel szemben állva a balszárny volt meg csak, a jobbszárny hiányzott, és bár az eredeti tervekben szerepelt, de a háború miatt nem tudták felépíteni. Ő erre az építkezésre fektette a hangsúlyt, én pedig a régi épület modernizálását tartottam fontosnak. Akkoriban voltak még négyágyas szobák, a folyosó végén fürdőszoba, így ezeket átalakítottuk. Most gyakorlatilag ott tartunk, hogy egy- és kétágyas szobák vannak, és mindenütt van fürdőszoba. Terveik között az szerepel, hogy a fogyatékos lakók számára egy új épületet építsünk fel, mert a régi már alkalmatlan és méltatlan is arra, hogy ott éljenek ezek az emberek.

– Mikor kezdenék az építkezést?

SZA: – Ha az Úr Jézus is megsegít, akkor remélem, hogy mire nyugdíjba megyek ezek az épületek már állni fognak és a lakók már ott fognak élni. Úgy számolom, hogy öt év múlva itt nagy-nagy változások lesznek. Most picit visszafogott vagyok, mert Magyarország nagyon rossz gazdasági helyzetben van, nem tudjuk, mit hoz a holnap és még az is lehet, hogy a mindennapi kenyérért is küzdeni kell, nemhogy új épületet építsünk, de ha a helyzet normalizálódna és kicsit kilábalunk a gödörből, akkor komoly esély van arra, hogy itt felépülhet az új épület.

– Honnan kapja az intézet a támogatást? Milyen anyagi forrásokra támaszkodnak?

SZA: – Az állami támogatást kell alapvetően megemlíteni, mert ez összegszerűen a legnagyobb, de ez csak a költségek szűk felére elegendő. Aztán vannak saját bevételeink, a lakók befizetései és mindig van egy 10-15 százaléka a bevételeknek, amely adományokból, mások szeretetéből, mi úgy éljük meg mindig, hogy az Isten gondoskodásából érkezik a pénztárba.
Az országos átlaghoz képest szerény anyagi kéréseink vannak a hozzánk jövők felé, amiért jó ellátást tudunk biztosítani. A lakóktól beszedett havi kérésünk is szerény. Belépési díj nincsen. Időseknél, belépéskor, szoktunk javaslatot tenni a fogyatékos gondozás anyagi támogatására, de ez is csekély. Nem szeretnénk kizsebelni senkit, mi azt gondoljuk, hogy szerény juttatást kérünk, mert segíteni akarunk. Az anyagiak másodlagosak, a segítségnyújtás a fontos.
Az országos egyház intézménye, alapítványa tudatosan nincsen, mert azt a látszatot is szerettük volna elkerülni, hogy valaki úgy vélje, itt pénzvadászat van. Elvégezzük a munkánkat, amiért anyagi juttatást kérünk, mert különben nem működnénk. Ha valaki támogatni szeretne, akkor a pénztárban vagy postán adhat adományt. Ha az egy százalék felajánlására kérnek alapítványi javaslatot, akkor a mezőberényi Erős Várunk Alapítványt szoktuk javasolni.

– Ha valaki idős hozzátartozóját szeretné itt elhelyezni, mit kell ehhez tennie?

SZA: – Várakozólistánk van. A mai helyzetet ismerve körülbelül 2-3 évig kell várni a bekerüléshez. Ez azonban függ attól, milyen szobát szeretne, egy- vagy kétszemélyes elhelyezést, házaspárról van-e szó, testvérpárról vagy két, egymást eddig nem ismerő idegen fog egy szobába kerülni… stb.

– És a fogyatékosoknál mi a helyzet?

SZA: – Fogyatékos lakóknál egy egészen új helyzet alakult ki. Eddig a Közigazgatási Hivatal elfogadta az egy főre jutó alapterület kiszámításánál a közösségi helyiségeket is, a lépcsőházat is. Ha mindent összeszámoltunk, akkor kijött a törvényben előírt hat négyzetméter per fő minimális lakóterület. A tavaly évi vizsgálat után a hivatal azt mondta, hogy ezt nem fogadja el, és azt szeretnék, ha a lakószobáknál lenne meg ez a hat négyzetméter. Ez persze nincsen meg, ezért most az a közigazgatási határozat született, hogy addig nem lehet új lakót felvenni a Sareptába, amíg ezt a hat négyzetmétert el nem érjük. Ez azt jelenti, hogy most körülbelül 5-6 évig nem fogunk tudni új lakót felvenni.

– Mi történik akkor, ha valaki meghal?

SZA: – Akkor sem vehetünk fel senkit a helyére, mert bár 90 főre van engedélyünk és jelenleg 89 fogyatékos lakónk van, mégis tovább kell a létszámot csökkentenünk. Az új épület építése miatt ez talán nem is annyira baj, hiszen az építkezési munkálatok alatt gondot fog okozni a lakók biztonságos életfeltételeit megteremteni. Kérdés még, hogy erre a területre mekkora épületet tudnak majd tervezni a mérnökök, és az hány fő befogadására lesz alkalmas.

– Amíg megépül az új épület, addig a lakók a régiben maradnak?

SZA: – Igen, az engedélyt úgy kapjuk majd, hogy addig abban maradhatnak, de ha elkészül az új épület, akkor a régit le kell bontani, mert a területnek csak 40 százaléka az, ami beépíthető.

– A lakók mennyire súlyosan sérültek?

SZA: – Mindegyik lakónk általában halmozottan sérült. Mindegyik lakónál van értelmi fogyatékosság, vagy valamilyen testi sérültség. Sokan epilepsziában szenvednek. Sokuknál három-négyféle betegség is összegyűlt.

– Akik itt élnek és dolgoznak, milyen felekezethez tartozóak? Többségben evangélikusok?

SZA: – Nem. Bár örülnénk, ha evangélikus családoknak tudnánk segíteni, és evangélikus munkatársakat tudnánk alkalmazni, de ez nem jellemző. Ahhoz képest, hogy evangélikus intézmény vagyunk, az evangélikusok száma kicsi. Gyakorlatilag olyan a helyzet, mint az oktatási intézményeinknél, ahol szintén nem sok az evangélikus diák.
Nem tudom, miért és hogyan, de egyfelől van egyfajta ismertségünk a világban.
Az emberek legkülönbözőbb helyekről hívnak bennünket, nem csak Budapestről, hanem az ország különböző részeiből is.
A szakemberek is tudnak rólunk és ők már eleve a súlyos, középsúlyos és halmozottan sérült embereket irányítják hozzánk, így adódik össze a várólistánk, amely bár mint mondtam, most megállt.
Számtalan telefonos érdeklődésnél elhangzik, hogy tudatosan keresnek egyházi intézményt, mert az a reménységük és meggyőződésük, hogy a szakmai, jó minőségű ellátás mellett még egy pluszt is szeretnének kapni. Mi ezt örömmel vesszük.

Itt kapcsolódik be beszélgetésünkbe Jegesi Zoltánné, Ildikó az otthon igazgatónője, aki 2003 áprilisa óta dolgozik az intézményben. Ildikó teológiai és szociális munkás végzettségű.

– Az itt dolgozókat mi alapján választják ki? – kérdezem tőle. – Mik a jelentkezési feltételek?

JZné: – Nehéz megtalálni a jó munkatársakat. Szoktunk feladni hirdetéseket egyházi-világi lapokban. Sok-sok beszélgetést kíván a kiválasztás. Aztán igazán csak a munka folyamán derül ki valakiről, hogy ide való-e.
Szerencsére az idős részlegekben a munkatársi gárda viszonylag stabil. A fogyatékosok körében végzett munkát azonban kevesen tudják sokáig vállalni. Ott nagy a mozgás. Más mentalitás, nagyobb szeretet és emberismeret kell az ottani munkához.
Munkatársaink kiválasztásánál a szakmai tudás mellett fontos szempont lenne, hogy lehetőleg hitvalló keresztyének legyenek, akik elhivatottságból, Jézustól tanulva vállalják az emberekkel való törődést. De ez nem alapfeltétel.

– Hányan dolgoznak itt?

JZné: – 93-an vagyunk, összesen, minden munkakört beleértve. Gondozási területen a Sztehlo házban 28 munkatárs van, az idős részlegben pedig 31 fő.

– Kérem, mesélje el, a lakók milyen napirend szerint élnek.

JZné: – Az idős otthonunknak három részlege van, de mindhárom helyen hasonló az élet. A főépület itt az Ördögárok utcában van, 45 férőhellyel, a Hűvösvölgyi úton van az úgynevezett lelkészotthon 22 férőhellyel, a Modori utcában pedig még egy épület, ahol 20 férőhelyünk van. Összesen tehát 87 idős lakik itt nálunk.
A napi élet a legtöbb helyen áhítattal kezdődik. Utána különféle foglalkozások vannak: tornaóra, agytorna, társasjátékok, kézműves kör. Ebéd után inkább csendes pihenőt tartanak. Különféle kirándulásokat szervezünk, a foglalkoztatónk kulturális műsorokat állít össze, múzeumba, színházba viszi a lakókat. Vasárnap istentisztelet van.
A fogyatékosoknál reggeli után áhítatra mennek. Nagy kedvvel teszik ezt, mert szeretnek énekelni. A gyógypedagógusok szervezik ezután a napot. Van helyben foglalkoztató és tornaterem, ezenkívül tavaly óta, a szociális foglalkoztató keretében munkarehabilitáció van. Bár ezt megelőzően is voltak foglalkozások, házon belül szövöde volt, de ez most kibővült.

– A munkaterápián mit készítenek a lakók?

JZné: – Szőnek, poháralátéteket készítenek, különféle természetes anyagból készült dolgokat formálnak.

– Ezeket a termékeket értékesítik?

JZné: – Nem. Ezt adomány jelleggel adjuk a hozzánk érkező vendégeknek, vagy ha külföldi látogatásra megyünk, akkor ezeket a tárgyakat visszük ajándékképpen magunkkal. Decemberben a II. kerületi művelődési házban megjelentünk a kirakodóvásáron, de itt nem voltak túl sokan az érdeklődők.

SZA: – A fogyatékos emberek ellátásánál döntő lenne olyan, vagy ahhoz nagyon hasonló körülményeket biztosítani, amit minden ember megél – veszi végül vissza a szót zárásképpen, pár gondolat erejéig Sztojanovics András.

– Az számukra nehezen elviselhető, ha mindig ugyanabban szobában, ugyanazok között a falak között élik mindennapjaikat. Ez feszültséget gerjeszt, nehezebben kezelhetőek, több gyógyszert kell kapniuk. Németországban és itthon is jó példák vannak arra, hogy ha az átlagos emberekhez hasonló életritmust alakítanak ki náluk, azaz reggel felkelnek, elkészülnek, elmennek valahová dolgozni, akkor könnyebben kezelhetőkké válnak.
Megvan az előnye és hátránya annak, hogy ahol a munkarehabilitáció folyik, az nem ebben az épületben van, hanem ebben az utcában, de 400 méterrel arrébb. Tehát a fogyatékos lakók reggel elmennek ide és ott két csoportban, mindenki a képességeinek megfelelő elfoglaltságot kap. Ebben ügyes és áldozatkész munkatársak segítik őket. Délig dolgoznak, délben felöltöznek és visszajönnek ide ebédelni. Kis szusszanás után délután megint visszamennek, és négyig dolgoznak tovább. Akkor hazajönnek, készülődnek a vacsorához. Beszélgetnek, tévéznek kicsit, hasonlóan hozzánk. Ez a napirend és rendszeres elfoglaltság szemlátomást jót tett a gondozottaknak és a munkatársaknak is. Óriási változás, hogy közlekedniük kell kint az utcán, és helyet változtatnak. Ez államilag támogatott munka, amivel a lakók zsebpénzre tehetnek szert. Ezt önmaguk kényeztetésére fordíthatják, a hölgyek samponra költhetik, az urak borotvahabra, és ez is az ellátásuk színvonalát emeli. A gyógypedagógusok választják ki azokat, akiknek az állapota ezt a fajta terápiás a munkát lehetővé teszi, az ő felelősségük, hogy felmérjék, ki az, aki ebbe bevonható, ki azt, akit ez fejleszt, segít. De szemmel látható változásokat vettünk észre, ami még az itt dolgozók előnyére is válik, hiszen enyhül egész napos leterheltségük is.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép