Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Vilhelmina napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Mariazelli Bazilika  .
Mária ábrázolás
Útban volt nekik, meggyilkolták – Meszlényi Zoltán unokaöccse igazi magyar embernek ismerte meg a püspököt
2009-10-13 Forrás: Evangélikus Egyház
Meszlényi Zoltán most nyolcvanegy éves. Az idős mérnökember a főváros mellett, Gödön, egy csendes kis utcában lakik, közel a Dunához. Jól ismerte Meszlényi Zoltán püspököt, nemcsak a nagybátyja volt, de egy idő után talán apja helyett is apja.
- Milyen emlékeket őriz a gyermekkorából, milyen embernek ismerte meg akkor a püspök urat?

- A rokonságunk Pesten és Vácott lakott, de a szüleimet Püspökladányba sodorta az elét. Apám mezőgazdasági felügyelő volt, azt figyelte, miként folyik a gazdálkodás a bérelt állami földeken. Apámék egyébként vallásos, templomba járó emberek voltak, ez persze nem számított különlegességnek, legalábbis abban az időben nem. Zoli bácsi évente egyszer-kétszer látogatott meg bennünket Püspökladányban, de ezek a vizitek már valahogy kiestek az emlékezetemből. Hétéves koromban meghalt az apám, s anyámmal ide költöztünk Gödre. A rokonok közelébe, mert ők Vácott, illetve Pesten laktak.

- Itt már közelebb voltak a püspök úrhoz is…

- Hogyne, sűrűn látogatott minket. Egyrészt igyekezett gondoskodni rólunk. Mindig hozott valamit, például ruhát, kabátot vagy valamilyen más, szükséges apróságot. Nyilván pénzzel is támogatta anyámat, és a tél közeledtével tűzifát is küldött vasúton. Annyit tudok még, hogy a helyi iskolának is juttatott pár pengőt, ami elsősorban a nagy, országjáró kirándulásainkra kellett. Az előbb azt kérdezte, milyen ember volt a nagybátyám. Nyitott és oldott, de nem kedélyes, főként nem kedélyeskedő.

- Az önök neveléséből is kivette a részét?

- Igen, így is lehet mondani. Folyton a tanulás felől kérdezgetett bennünket a bátyámmal. Ha rólunk volt szó, ez volt neki a legfontosabb. Meg az egészségünk. Nagyon sok levelet is küldött, de ezekből csak kevés maradt meg. A háború alatt mindent kidobáltak és elszórtak az oroszok, amit a házban találtak.

- Egy pap környezetében élni azt jelentette, hogy ön már gyerekként is sokat hallhatott az egyházról és a vallásról…

- Egyáltalán nem! Ha eljött, akkor a családi, rokoni ügyekről folyt a szó. És azt sem erőltette, hogy esetleg én vagy a bátyám az Isten és a hívek szolgálatába álljon, azaz pap legyen. Azt viszont ellenezte, amikor katonaiskolába adtak.

- Akkor nyilván el is szakadt tőle egy időre…

- Szó sincs róla. Az esztergomi ferences gimnáziumba jártam, akkor ott voltam a közvetlen közelében. Minden vasárnap nála ebédeltem, pontosabban a nagymamámnál, mert ő is ott lakott Zoli bácsinál. Egyszer meghívtak hétköznap is, de nem engedett el a prefektus a kollégiumból mondván, itt csak vasárnap van kimenő. Ez volt a rend. Bár Zoli bácsi beosztásban magasan a prefektus felett állt, de tudomásul vette. Aztán mintha csak a sors akarta volna így, katonaiskolásként is visszakerültem mellé.

- Éreztették-e bármiben is a gimnáziumban, hogy ön a segédpüspök úr unokaöccse?

- Az ilyesmi akkor nem volt divat. Tanultam, sportoltam, éltem a diákok szokásos életét. Tagja voltam a gimnáziumi focicsapatnak, hol hátvédet, hol pedig fedezetet játszottam, akkor bekknek és halfnak mondták. Zoli bácsi egyébként nem jött ki a meccsekre, szerintem ideje sem lett volna rá. Volt egy ezredes a rokonságunkban, aki a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. Ő adatott katonaiskolába, mert ott nem kellett fizetni. A vicc az, hogy mint hadapród végül is az esztergomi laktanyába kerültem.

- Politizált a püspök úr?

- Sohasem hallottuk politizálni. Egyházi ügyekkel, illetve egyházjoggal foglalkozott. Rendkívül művelt ember volt, öt nyelven beszélt. Amikor visszakerült a Felvidék Magyarországhoz, ő vette kézbe az ottani egyházi ügyeket, legalábbis mi így láttuk. Néhányszor engem is elvitt oda.

- A háború után sem foglalkoztatta őt a politika? A Mindszenty-per, majd az egyház elleni nagy támadások idején sem?

- Mindenáron meg akarta őrizni az egyház önállóságát, meg akarta óvni az állam és az új ideológiai áramlatok beavatkozásaitól. Ezt tudtuk róla. És persze azt is, hogy segédpüspökké választották, noha a pártnak, illetve az államnak egy másik pap volt az úgynevezett jelöltje. Zoli bácsi útban volt Rákosiéknak. Én úgy tudom, hogy egyszer már be is vitték még 1950 nyara előtt, kihallgatták, majd elengedték. Aztán váratlanul megjelent itt nálunk, Gödön, búcsúzni jött, mondta, lehet, hogy sohasem látjuk már egymást. Nemsokára pedig letartóztatták.

- Tudták, hogy hová viszik? Tarthatták vele a kapcsolatot?

- Nem. Azt gondoltuk, hogy Recsken van, mert sok pap oda került. Valójában Kistarcsán volt. Nem hallottunk, nem hallhattunk róla semmit. Azt sem tudtuk, hogy meghalt 1951. január 11-én, ezt sem közölték velünk, illetve a rokonságunkkal. Csak az 1960-as években értesített róla bennünket itt, Gödön egy apáca, bizonyos Teréz nővér. Azért olyan furcsa ez az egész, mert én később dolgoztam Recsken, pontosabban a recski tábor bővítésén is. Mindvégig azt hittem, hogy odabent van Zoli bácsi. Persze kérdezősködni nem mertem, akkor nemigen lehetett a politikai foglyok után kutakodni. Ez nemcsak annak lett volna veszélyes, aki kérdez, de annak is, aki után érdeklődnek.

- El kellett titkolni a rokoni kapcsolatukat?

- Én nem titkoltam semmit. Éppen Recsken történt 1953-ban, hogy be akartak léptetni a pártba. De mondtam, hogy az nem lenne jó, mert én a Meszlényi püspök unokaöccse vagyok. Megdöbbentek, de nem szóltak semmit. Ám ezentúl megszűnt az elvtársozás, még a táborparancsnok is mérnök úrnak szólított.

- Csak ennyi?

- Hát nem éppen! Mindig és mindenütt osztályellenségnek tartottak. Három diplomám van, de sohasem sikerült valahol Gödhöz közel munkát kapnom. Mindig az ország távoli pontjaira helyeztek, úgy jártam haza, úgy láthattam a családomat, mint a híres szabolcsi ingázók. Péntek este jöttem, hétfő hajnalban mentem. Sok helyen kérdezték, hogy rokona vagyok-e a Meszlényi püspöknek. Hát persze, mondtam. Nem lennék igazságos, ha nem említeném meg, azért is pikkelt rám a Kádár-rendszer, mert 1956-ban a miskolci munkástanács tagja voltam. Nem tudták lenyelni. Ez meg a püspöki rokonság nyilván össze is adódott a fejükben.

- Ismerik az unokái a püspök úr sorsát és életét?

- Természetesen mindketten ismerik. A családban mindig fontosnak tartottuk, hogy általuk is tovább éljen Zoli bácsi emléke..

Lisieux-i kis Szent Teréz búcsúnapja, 1947

A második nagy parancsolat, mely kiegészíti az elsőt, a felebaráti szeretet parancsolata. Aki azt mondja, „Szeretem Istent”, és felebarátját gyűlöli, hazug az… Az a parancsolatunk Istentől, hogy aki szereti Istent, szeresse felebarátját is – olvassuk Szent János levelében (1Ján 4, 20-21). Mit mondjak erről a parancsolatról széttekintve a mai világban? Azt, amit elmondott XV. Benedek pápa röviddel megválasztása után: Nem volt még egy kor a kereszténység történelmében, mely gyakrabban vette volna ajkára a felebaráti szeretet törtvényét, mint a mai. S nem volt egy korszak, mely oly keveset tett volna a szenvedő emberekért, mint a mai. A népek közötti gyűlölet soha nem ismert méreteket öltött. Az ellenségeskedés jobban elválasztja a népeket egymástól, mint az országok határai. Osztályharc választja el egymástól ugyanazon város és község lakóit és az önzés az a hajtóerő, mely az egész polgári életet irányítja. A szenvedők, a nyomorultak, a földönfutók áradatával találjuk szemben magunkat, bárhová vigyenek útjaink a mi hazánkban. S vajon, annak az éhezőnek odaadjuk-e azt a darab kenyeret, amit Jézus nevében kér tőlünk? S nem feledkezünk-e el az árvákról, akiknek testét kellene takarnunk egy kis ruhácskával, amit Krisztus nevében kérnek tőlünk? Mintha csak elfelejtettük volna Krisztus megrendítő tanítását, hogy majd az utolsó ítéleten a megjelenő s a világ felett ítélkező Krisztus nem azt fogja kérdezni tőlünk, mit szereztünk a világban, milyen magasra emelkedtünk, milyen megtiszteltetésben volt részünk az emberek részéről, hanem azt, adtunk-e az éhezőknek valamit, hogy csillapíthassák éhségüket s ruháztuk- e a ruhátlanokat.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép