Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Jácint napja
6 felhasználó online
0 tag, 6 vendég



Képek a galériából

XVI. Benedek
Antiochiai Szent Ignác
Erdő Péter bíboros szentbeszéde a szerzetesrendek „szétszóratásának” 60. évfordulóján
2010-06-12 Forrás: Magyar Kurír
Elhangzott a szerzetesrendek „szétszóratásának” 60. évfordulóján tartott megemlékező szentmisén, Mária Szeplőtelen Szívének emléknapján 2010. június 12-én a Ciszterci templomban. (Lk 2,41-51)
Krisztusban Kedves Testvéreim!

Jézus Szíve ünnepe után ma Szűz Mária Szeplőtelen Szívéről emlékezik meg az Egyház. A mai napon emlékezünk arra is, hogy 60 évvel ezelőtt betiltották Magyarországon a szerzetesrendeket, tagjaikat pedig brutálisan elhurcolták. Ennek a két emlékezésnek az egybeesése különös fénnyel világítja meg hazai szerzetességünk sorsának, küldetésének teológiai és lelki mélységeit. Mária Szíve, Mária szeretete a Jézushoz fűződő kapcsolat kifejezője, de kiterjed a hozzá legközelebb álló szeretett tanítványra, Jánosra is, akit maga Jézus bízott édesanyjára a kereszten: „Íme a te fiad”. Szent János személyében méltán érezzük úgy, hogy minket Jézus különösen is édesanyjára bízott. A most felolvasott evangélium a gyermek Jézusról szól, akit elveszítettek, majd megtaláltak a templomban. Tanuljuk meg Szűz Máriától azt a csodálatos belső tiszteletet és figyelmet, ahogyan Szent Fia felé fordul.

Először is figyel Jézusra a Szűzanya, már a Szent Család názáreti életében is. Ennek az életnek első olyan eleme, amiről biztosan tudunk, a csönd. A csönd, amely a közélettől bizony elég távol, a hétköznapokban mutatkozik meg. Nem sok zaj, nem sok kiáltás hallatszik bele ebbe a meghitt csöndbe, nem olyan, mint ma sokunknak az élete, amely állandó harsogással van tele, amelyben nem tudunk megállni egy pillanatra sem. Hanem csöndes élet volt ez, amelyben alkalom volt az elmélyedésre is, alkalom volt az Istenre gondolásra, alkalom volt az imádságra. Ha követni akarjuk a Szűzanya názáreti életét, akkor nekünk is helyet kell teremteni az életünkben a csend számára. Akkor nekünk is tudni kell megállni, tudni kell az ima számára is, az odafigyelés számára is helyet találni. Mert hogyan figyelt József és Mária a kis Jézusra? Benne magára Istenre? Mintegy kinyilatkoztatásként figyelték annak a kis embernek minden szavát, mozdulatát. Honnan tudjuk? Tudjuk a 12 éves Jézus esetéből, ahol azzal zárja az evangélista az elbeszélést, hogy Mária elgondolkozott a történteken. Másutt is halljuk ezt: szívében el-elgondolkozott a pásztorok szavain. A mai evangéliumban leírt esetet is a szívébe véste. Tehát a csönd, amiben el tudunk gondolkodni az Isten dolgain, szükséges a számunkra.

A szerzetesség sajátosan is az imádságnak és a csendnek az életformája. Egyházunk tanítása szerint. „az a nyilvános tanúságtétel, amivel a szerzetesek Krisztusnak és az Egyháznak tartoznak, a világtól való olyan elkülönüléssel jár, amely az egyes intézmények jellegének és céljának megfelel” (CIC 607. k. 3. §). A világtól való elkülönülés a szoros értelemben vett szerzetességet szükségképpen, eredendően jellemzi. A megszentelt élet más, újabb formáiban, így a világi intézményekben, kevésbé markánsan jelenik meg. A világtól való bizonyos elvonulás azonban, bár a kései ókor összeomló társadalmi és kulturális környezetében lehetett volna a hétköznapoktól való megcsömörlés vagy menekülés kifejezése is, mégsem csupán valamitől való elfordulást jelent. Hanem sokkal inkább az Istenhez való egészen különleges, személyes odafordulást, az Istenre való olyan ráfigyelést, mint amilyenre Szűz Mária adott példát, aki a felnövekvő gyermek Jézusban már az önmagát kinyilatkoztató Istent szemlélte.

Az Istenre való ráfigyelésnek azonban a szótlan szemlélődésen kívül fontos velejárója az imádság is. Az első keresztényekről tudjuk, hogy részt vettek az imában a jeruzsálemi Templomban (vö. ApCsel 2,46), sőt hogy Péter és János elment a kilencedik órában tartott imádságra (vö. ApCsel 3,1), hiszen a meghatározott órákban való közös ima és zsoltározás már élő liturgikus szokás volt az Egyház születésének pillanatában is (vö. Zsolt 55,18). Szent Pálnál pedig azt olvassuk, hogy a keresztények zsoltárokat énekelnek (Ef 5,19; Kol 3,16). A 218 körül keletkezett, ősi liturgikus és egyházfegyelmi iratban, a Traditio Apostolicában pedig már a keresztények közös zsolozsmázásáról olvasunk. Ez a fajta közös ima és elmélkedés különleges jellemzője a városokon kívül élő, magukat teljesen Istennek szentelő, vallásos közösségeknek, amelyekről már Alexandriai Philo (Kr.e. kb. 25/10 – Kr.u. 40 után) megemlékezik: terapeutáknak nevezi őket. A keresztény szerzetesség életformájának bizonyos elemei tehát szervesen visszanyúlnak az Egyház születésének korába, sőt az azt megelőző idők egyes zsidó vallási mozgalmainak világába is. Philo leírása olyan érzékletes, hogy a középkori olvasók gyakran azt hitték, hogy maga is kereszténnyé lett, és talán már az első keresztény közösségek életéről ír.

A keresztény ember imája azonban szorosan kötődik Jézus Krisztus személyéhez. Ezért is világítják meg az antifónák új fénnyel az ősi zsoltárok szövegét.
De az Istennek való teljes átadás kifejezője a tisztaság és az engedelmesség vállalása is. Ismét csak igaz az, hogy ez a gondolat, ez az eszmény messze megelőzi időben magát a kereszténységet. Vajmi keveset tud az emberről, az emberi gondolkodás és vallásosság történetéről, aki Egyházunkban a papi celibátus vagy a szerzetesi életeszmény jelenlétét valamiféle hóbortnak vagy olyan korszerűtlen, katolikus sajátosságnak tekinti, amelyet a tömegtájékoztatás nyomásával vagy a társadalmi hangulatkeltéssel kellene megtörni. Ez az eszmény is ősi és antropológiailag alapvető emberi válasz Isten mindenekfelett való létének felismerésére. Már a pogány ókorban voltak Vesta-szüzek és más vallási okból önmegtartóztató életet élő emberek és közösségek. Az eszmény a Krisztus-korabeli zsidóságban is felbukkant, a keresztények között pedig eretnekségként jelentkezett az az irányzat, hogy mindenkinek, aki Krisztus hitét elfogadja, azon túl teljes önmegtartóztatásban kell élnie. Már Szent Pál vitatkozik ezzel a felfogással és pozitív, szent életállapotnak vallja a házasságot (Ef 5,22-33). Akik pedig minden kereszténynek tiltják a házasságkötést, azokról a Timóteushoz írt első levél azt írja, hogy „megtévesztő szellemekre… hallgatnak” (vö. 1Tim 4,1-5). Ugyanakkor a Nemzetek Apostola a tisztaság evangéliumi tanácsát is hirdeti azok számára, akik életüket teljesen az apostoli munkának vagy ennek a különleges tanúságtételnek akarják szentelni (vö. 1Kor 7,32-35). Maga Jézus Krisztus tanít minket az önkéntes szüzesség eszményére, melyet benne hívő emberek a mennyek országáért vállalnak. Ez a szüzesség híres evangéliumi tanácsa (vö. Mt 19,12). Ez ad keresztény értelmet a mindenható, végtelen és abszolút Isten által megragadott ember ilyenfajta teljes önátadásának.

De Szűz Mária Szívéről azt is olvassuk, hogy tőr járja át. Már Jézus bemutatásakor a templomban elhangzik ez a jövendölés, ami majd a Kálvárián teljesedik be. Igen, Szűz Mária Szívének tisztelete számunkra ezt az üzenetet is hordozza. Nekünk is ott a helyünk azok között, akik Jézust a legnagyobb szeretettel veszik körül, ezért ránk is kiterjed, szükségképpen minket is különösen fájdalmasan érint Jézus minden szenvedése, az is, ami személyét minden bűn, megaláztatás formájában közvetlenül éri, az is, ami a történelem során titokzatos testét, az egyházat sújtja. Már Szent Pál azt mondhatta, hogy az egyházért szenvedve testében egészíti ki azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik.

Krisztus szenvedésének társa lehetett az egész magyar katolikus közösség az elnyomatás idején, amikor a kommunista világra érvényes sztálini forgatókönyv szerint a hatalom ki akarta irtani a vallást és fel akarta számolni az egyházakat. A kezdeti kemény üldözés később a hosszú elnyomásnak adta át a helyét. A nyomás legközvetlenebbül magukat a püspököket érte. Rajtuk keresztül igyekeztek egyházilag is elfogadtatni a vallási közösségeket felszámoló intézkedéseket. Így hazánkban is azt követelték a püspököktől, hogy járuljanak hozzá a szerzetesrendek nagy részének vagy éppen mindegyikének a feloszlatásához. Ez nemcsak az Egyház kiemelkedően értékes és a társadalom számára is hasznos közösségeinek megtagadása lett volna, de sok részletében meg is haladta volna a püspökök illetékességét, mert olyan intézkedéseket is kívánt volna, amelyekre egyedül az Apostoli Szentszék jogosult. Ezzel megvalósulhatott volna a sztálini idők egyházpolitikájának az a célkitűzése is, hogy éket verjen a helyi katolikus egyházak és a pápaság közé. Közben természetesen nem hiányoztak a próbálkozások arra sem, hogy a püspököket mintegy „alulról” helyezzék nyomás alá. Egyes szerzeteseket is ösztönöztek arra, hogy gyalázzák a Püspöki Kar úgymond „merev” ellenállását, mondván: azért nehezedik nyomás a szerzetességre és intézményeikre, mert a püspökök elzárkóznak az állammal való megállapodás elől. Akik ilyeneket hirdettek, természetesen megfeledkeztek arról, hogy a megállapodás keretében többek között azt akarták kikényszeríteni, hogy a püspökök ismerjék el, vagy akár rendeljék el a szerzetesrendek feloszlatását. Ugyanabban a sorsban osztozott tehát szerzetesség, világi papság, püspöki kar és az elkötelezett hívő emberek közössége. Ezt sokan felismerték és éppen a 60 évvel ezelőtti szétszóratás idején a szolidáris segítség és az imádság erős egységének gyönyörű példáit hagyták ránk. Sok szerzetes plébániákon segített, mások a családokat támogatták, civil munkahelyen szolgálták nagylelkűen embertársaikat, vagy külföldről támogatták a magyar egyházat. Néhány szerzetesi közösségnek még a tanítás lehetősége is megadatott. Személyesen is hálás vagyok hajdani piarista tanáraim intelligens és példaadó munkájáért.

Adjunk hálát a Gondviselésnek, hogy Egyházunk Szűz Mária példáját követve osztozhatott Krisztus szenvedésében. Ennek kiemelkedő része volt sok nagylelkű szerzetes hűsége és tanúságtétele a betiltás után.

Ma is fontos a hazánkban élő szerzetesek, világi intézmények, az apostoli élet társaságai tagjainak tanúságtétele, különösen akkor, ha a Krisztusnak való teljes elkötelezettség következetes és hősies példáját nyújtják sajátos karizmájuknak megfelelően. Az utóbbi két évtized történelme a nehezen, de nagy bátorsággal újrainduló szerzetesintézmények számára adottságként, szinte kényszerhelyzetként hozta magával, hogy soraik rendezése, közösségi életük teljes helyreállítása előtt is már nagymértékben elkötelezettséget kellett vállalniuk számos hajdani intézményükben a közszolgálat területén, különösen az oktatásban és a szociális munkában. Köszönet illeti őket ezért a bátorságért és áldozatkészségért. Mivel ezek a intézmények ma is megbecsültek és keresettek a hazai társadalom részéről, azt mondhatjuk, hogy valódi emberi és hitbeli szükségletre válaszolnak. Ha egyes szerzetesintézmények történetében eredendően nem is volt meghatározó az oktatási, betegápoló vagy szociális munka, nem idegen tőlük ez a tevékenység, hanem sajátos lelki örökségüknek a hazai hagyomány által megerősített, a társadalom és az egész Egyház által igényelt és megbecsült formája. Fontos tehát, hogy önként ne hagyjanak fel ezzel az értékes szolgálattal, és az is lényeges, hogy ha egy-egy intézmény, egy-egy rendtartomány nehézségekkel küzd a hivatások terén, ha csökken a tagok létszáma, lehetőleg ne kerüljenek külföldi szervezeti egységhez rendjükön belül, különösen akkor ne, ha ez a külföldi vezetőség nem tudja vagy nem kívánja biztosítani azt a katolikus közszolgálati tevékenységet, amit hazánkban az adott rend elvállalt. A következő években tehát együttesen kell figyelemmel kísérnünk szerzetesközösségeink életét és fejlődését, imádkozunk megújulásukért és erősödésükért, hogy tanúságtételük továbbra is áldás lehessen egész népünk számára.

Szűz Mária anyai szeretete az Egyház iránt legyen különleges segítség és erőforrás minden magyar szerzetes, egész Egyházunk és hazánk számára. Amen.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép