Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
István napja
2 felhasználó online
0 tag, 2 vendég



Képek a galériából

Szent Pál ereklye
Mária ábrázolás
A félelem bére – P. Vértesaljai László SJ jegyzete
2010-06-30 Forrás: Vatikáni Rádió
Pedofília-botránytól hangos a világ. Katolikus papok pedofília-botrányaitól hangos a világsajtó. Lehet és tovább is kell folytatni a pontosítást. De lehet-e, engedi-e a világsajtó, hogy a pedofília botrányai a maguk teljes spektrumában bontakozzanak ki? Hogy kik is követik el ezeket az embertelen bűnöket? Hogy mióta is követnek el emberek egyáltalán kiskorúak elleni zaklatásokat? Hogy a katolikus papokon túl vannak más csoportok, melyek foglalkozásuk adta lehetőségeik miatt szintén követnek, követhettek el ilyen tetteket? Legelőször ott a családok világa!
Mindnyájan - jobb esetben - valahol ott kezdtünk. Tényleg, ki szólhat bele a családok életébe, hiszen az az emberi élet legintimebb magánterülete! Hallgatok……

A belga rendőrség mostani - vallon avagy francia!, ezt ugyan nem tudom, de mindenképpen - „huszáros cselekedete”, ahogyan lerohanták az ülésező belga püspököket, nemcsak elgondolkodtat, hanem egyenesen félelmet is kelt bennem.

Nemcsak bennem, a papban, hanem mint egyszerű emberben is. A valós és fájdalmas, a minden szempontból elítélendő és a legszigorúbb kivizsgálást igénylő eseteken túl, minden egyes eseten túl azonban, a jelenség mögött egy olyan tendencia rejlik, mely úgy nehezedik az egész világ közvéleményére, mint tegnap és tegnapelőtt a kergemarhakór, a madárinfluenza, a sertésinfluenza, alias H1N1 vagy éppen a légköri változás, a küszöbönálló elsivatagodás, a világ légterének felmelegedése…
Ez utóbbira a válasz a tengernyi víz, az áradások, szerte a világon, nem is lehet letagadni! Most legalább csend van ezen a vonalon. Mint a H1N1 vonalán, ahol a csend, ha nem is síri, de ciprusi!

Az említett jelenségekre úgy ahogy, van már rálátásunk. Látjuk, hogy egyiknek, másiknak mi volt az igazi, reális alapja és mit tettek hozzá, hogy aztán… hm…, hogy pénz legyen belőle. Mert most ez a pedofília botrány igazán jól „fiadzik”. (Olyannyira új a jelenség, hogy a 2003-as Windows magyar programom helyesírási csomagja piros cikkcakkos vonallal aláhúzza a pedofília mind a kilenc betűjét, mint amilyen szót nem is ismer. Szegény, nem egészen „Up to Date”!)

Félelmemről szóltam. Valami szorongató érzésről, melyet akkor érzek, ha fiatal, most szentelt paptestvéreimre nézek. Te jó Ég, hát ők most hogyan fogják betölteni szolgálatukat, miféle lelkülettel? Hiszen nekik is lesznek elsőáldozós gyerekeik, sőt ovis hittanosaik is, mint ahogy nekem még most is vannak. Hogyan fogják megsimogatni a gyerekek fejét? Hogyan fognak barackot nyomni a fejükre? És folytathatnám, de lassan megbénulok, mert apránként a verbális pedofília vizeire evezek így ki.

Hadd mondjak el egy szép történetet! Egy szép és szent történetet, amit a szívemben hordok, „inde-unde” majd negyedszázada. Fiatal budapesti káplán voltam és minden nyáron táborba vittem a hittanosaim egy jó részét. Nomád világot éltünk, mint abban az évben, fönt Nagybörzsöny mellett, kicsi patak partján. Sátraink glédába állítva rendben sorjáztak egymás mellett. Egyetemista diákjaim voltak a segítőtársaim, még az öcsém is eljött, hogy remek főztjeivel várja éhes csapatát az étkezésekre. Rögtön az első este, úgy órával a takarodó után, hüppögést hallottam az egyik sátorból. Odaóvakodva befüleltem: „Ez a Pati lesz, a tábor kicsije!” – mondtam magamban. Pati-Patríciát elsőáldozós bátyja „hozta magával”, vagyis könyörögte ki tőlem és én engedtem az unszolásnak. Belépve a kicsi, kétszemélyes sátorba, halkan kérdtem tőle, hogy mi baj van. Alig értettem az őszinte és mély sírásától: „…mert nem kaptam álom-puszit…”. Nem ismertem a szót, „álom-puszi”, de azonnal értettem. Kérdeztem is tőle: „akkor most nekem, Anyukád helyett…, szabad álom-puszit adnom?”. Azonnal jött a válasz, szó nélkül, mert felült és fejemet magához húzva, forrón megszorított. Egy ötéves kislány! Könnyeitől nedves arcocskájára emlékszem, kapaszkodó kis karjaira… Ott aludt el, fél perc alatt a karjaimban. Águ, a bátyja föl sem ébredt. Az álom-puszi ettől kezdve mindvégig eljött este, még a takarodó előtt, mígnem a tábor végén az igazit meghozta az Édesanyja.

Pati ma csodálatos anya, két gyermekével és férjével boldogan él. Arca ugyanolyan szeplős és szép, mint kislánykorában.
Most, a pedofíliától zajos világunkban nem merném már ezt megtenni. Ez az én bánatom! Elhalnak a tábori álom-puszik és mindaz, amit Jézus kérése oly szépen jelzett: „Engedjétek hozzám a kisdedeket”. Gyanítom, ha netán ma testesülne meg, ő is óvatosabbra fogná a dolgot!

Már-már megnyugodnék, de valami mélyen, lelkem legmélyén megmozdul. A gyerekkorom egészséges világa üzen és erősen mondja, hogy nem! Akkor sem! Apám és nagyapám térdét érzem, ahol lovagoltam, anyám és nagyanyám és idősebb testvéreim simogató-cirógató kezeit. Így nőttem, fel. Simogattak. Ettől lettem emberré. Ne engedjék, hogy ezt elvegyék tőlünk! Én nem engedem, hogy elvegyék az enyémet! Rendházunk római szobájában íróasztalomon kis gyerekrajzok. Egyike Anabelé, aki a tanév végén külföldre utazott családjával, de előtte még kaptam tőle egy kis rajzot, rajta üzenet áll: „Laci atya, visszajövök, szeretlek”.

Illyés Gyulára gondolok, aki az ötvenes évek szűk levegőjében írta: „Valami jótét tenyér, mégis mozog ebben a ködben”. És itt a szerkesztőségben, kétszáz méterre a Szent Péter tértől XXIII. Jánosra gondolok, a Jó Pápára, aki rögtön megválasztásakor késő este ezt mondta a milliós tömegnek: „…és ha most hazamentek, ne feledjétek megcirógatni a pápa nevében gyerekeitek fejét!”.

Igen, a kezet nemde azért adja a Teremtő, hogy egymásnak nyújtsuk, hogy a kicsik fejét megsimogassuk, hogy később a kedves arcát ugyanolyan gyöngéden a kezünkbe fogjuk? Nemde ezért keresünk kenyeret, ezért az egyszerű emberi mozdulatért? Ez a mozdulat – világörökség! Istentől kaptuk – és valami hasonló lesz a mennyország öröksége. Erről a költő, maga Pilinszky biztosít engem és én hiszek neki, feltétlenül:

Egyenes labirintus
Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? - nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép