Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Gabriella napja
1 felhasználó online
0 tag, 1 vendég



Képek a galériából

XI. Piusz
Mária ábrázolás
Az Egyház: Isten újszövetségi népe - P. Szabó Ferenc Egyházról szóló sorozatának 5. része
2010-07-16 Forrás: Vatikáni Rádió
A Lumen gentium megszületéséhez, geneziséhez tartozik az a tény, hogy az Isten népével foglalkozó 2. fejezet az eredeti szkémában nem szerepelt, miután pedig tervbe vették, a hierarchiával foglalkozó fejezet elé tették. Mindjárt látjuk az indokokat. Előzőleg foglalkoztunk az Egyházat jelölő bibliai képekkel, kiemelve a Krisztus Teste páli kép, allegória fontosságát. Az Isten népe is bibliai fogalom: az atyák ezzel az eszmével az Egyház képét dinamikusabbá akarták tenni, kiegészítve a Krisztus Teste allegóriát.
Tudjuk, hogy az Ószövetségben Isten (Jahve) kiválasztott egy népet, Izraelt, szövetséget kötött vele, és küldetést adott neki, hogy üdvözítő művében eszköze legyen. De a hűtlen nép nem tejesítette egyetemes küldetését, ezért Isten száműzetéssel és más csapásokkal sújtotta. Az ígéretek végül egy kis Maradékban teljesednek: ezt képviseli Izajás Szenvedő Szolgája, aki az eljövendő Messiás előképe. A Messiás Jézus Krisztus volt, aki az Izrael tizenkét törzsét képviselő tizenkét apostolra bízta műve folytatását: a Krisztusban hívők közössége lép az ószövetségi nép helyébe: az Egyház lesz Isten újszövetségi népe.

Az Újszövetségben a laosz=nép kifejezés 104 alkalommal fordul elő. Igaz, nem minden alkalommal jelöli az egyházat, de mindig vallási jelentésben szerepel a szó, nem pedig társadalmi-politikai jelentésben. Az ősegyház azzal a tudattal lép föl, hogy ő hordozza az ószövetségi ígéreteket. Ez világos az Apostolok Cselekedeteiből. Egészen a IV. századig igen erős volt a keresztényeknél az Isten népének eszméje, főleg ezzel jelölték az egyházi gyülekezetet. A középkori rendszeres teológiában viszont szinte alig van nyoma e bibliai eszmének, képnek. Ez azzal függ össze, hogy a skolasztikából hiányzik a történetiség, az üdvtörténet iránti érzék.

Az a tény, hogy egyes zsinati atyák idegenkedtek az Isten népe eszméjétől, részben a reformációra való ellenhatással magyarázható. A protestánsok ugyanis a katolikus hierarchiával szemben, egy bizonyos demokratikus tendencia következtében, előszeretettel használták az Isten népe bibliai megjelölést, amikor az egyházról beszéltek. A II. vatikáni zsinat az Egyházról tárgyalva figyelembe vette az előző 30-40 év egyháztani fejlődését, és a kánonjog meg a dogmatika mellett integrálták a Biblia és az első keresztény századok tanát Isten újszövetségi népéről. Szakértők szerint főleg a német nyelvű zsinati atyáknak és teológusaiknak köszönhető az eredeti szkéma megváltoztatása. Pl. Frings bíboros, akinek teológusa Joseph Ratzinger volt, már az első ülésszakon (1962. dec. 6-án) hangsúlyozta: „A menetelő Isten népe gondolatából kell kiindulni, hogy elkerüljék az Egyház=Krisztus Titokzatos Teste túlságosan leszűkített értelmezését.”

Egyes atyák abban a törekvésben, hogy az Isten népéről szóló fejezetet helyezzék a hierarchiát tárgyaló fejezet elé, protestáns befolyást és hamis demokratikus tendenciát láttak. De amikor mások megmagyarázták, hogy Isten népe nem csupán a laikusokat jelöli, hanem az egész Egyházat, minden megkereszteltet, klerikusokat és laikusokat, elfogadták a javaslatot: ez lett a 2. fejezet, viszont a hierarchia után még külön foglalkoztak a világi hívek szerepével.

A Lumen gentium 2. fejezete (9. pont) így kezdődik: „Jóllehet bármely időben élő és bármely nemzetből származó ember kedves Isten előtt, ha féli őt és teszi az igazságot (vö. ApCsel 10, 35), mégis úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki. Így tehát az izraelita népet kiválasztotta tulajdon népévé, szövetséget kötött vele és fokozatosan oktatta azáltal, hogy történetében kinyilatkoztatta Önmagát és akaratának tervét, és megszentelte Önmagának. Mindez azonban csak előkészítése és előképe volt annak az új és tökéletes szövetségnek, mely majd Krisztusban köttetik meg, s annak a teljesebb kinyilatkoztatásnak, melyet Isten megtestesült Igéje fog átadni.” Következnek szentírási idézetek: Jer 31,31-34; 1Kor 11,25, 1Pt 1,23; Jn3,5-6; 1Pt 2,9-10. „Ennek a messiási népnek a feje Krisztus, ’aki vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért föltámadt (Róm 4, 25).”

Ezután felsorolja az újszövetségi nép jellegzetességeit: jogállása: Isten gyermekeinek méltósága; törvénye: a szeretet új parancsa; célja: az Isten országa. Ez a nép, mint hajdan Izrael, a földön vándorol az égi haza felé. Isten népe tagjainak méltóság egyenlő a keresztség erejében. Később a zsinat a világiakról szól 4. fejezetben (32. pont) leszögezi: „Egy tehát az Isten választott népe: ’Egy az Úr, egy hit, egy a keresztség’ (Ef 4,5). Közös a tagok méltósága, mert újjászülettek Krisztusban. Közös az istenfiúság kegyelme, közös a tökéletességre szóló meghívásuk. Egy az üdvösségük, egy és osztatlan a szeretetük. (…) Bár egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok sáfárainak és pásztoroknak rendelt mások javára, teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus Teste építésében…”

A 9. pont második fele hangsúlyozza, hogy az Egyház, az új Izrael időben él, vándorol és bontakozik ki, szolidáris az emberi nem történetével. Ez a messiási nép, bár „kisded nyáj”, mégis az emberi nem számára erős magja az egységnek, a reménynek és az üdvösségnek. „Az Egyház minden ember számára látható szentsége (szakramentuma) az üdvöt hozó egységnek”. Isten örök üdvözítő tervét valósítja meg a történelemben. Az üdvösség eszköze és körvetítője a benne működő Lélek által. Az Úr megígért kegyelméből merít erőt a kísértések és szorongatások között, hogy hűsége meg ne fogyatkozzon és a Szentlélek hatására állandóan megújuljon. (vö. LG 8).

A 2. fejezet következő paragrafusa (10. pont) tárgyal a megkereszteltek általános papságáról, majd az általános papság gyakorlásáról (11), a hitérzékről és a karizmákról (12), Isten egyetlen népének katolicitásáról (13), a katolikus hívőkről (14), az Egyház és nem katolikus keresztények viszonyáról (15), végül az Egyház és a nem keresztények viszonyáról (16).
Nem részletezhetjük itt ezeket a pontokat. A megkereszteltek általános papságára még visszatérünk a hierarchia tárgyalásánál. Az Egyházban a Lélek osztja ki a sajátos kegyelmi adományokat, karizmákat, kinek-kinek a Testben betöltött hivatása, szerepe szerint. A hívők közössége a Lélek révén a Szentháromság közösségébe kapcsolódik. Ezt bizonyos újabb tendencia ellensúlyozására hangsúlyozzuk a zsinattal: hamis az a szemlélet, amely az Egyházat pusztán emberi társaságnak, szociológiai valóságnak tekinti egy bizonyos demokratizmus követelésével. A Fő Krisztushoz és a háromságos Istenhez való vertikális, transzcendens kapcsolat az Egyház isteni arculatához tartozik.

A konstitúció 12. pontja kifejezetten beszél a hívők hitérzékéről.(Erre visszatérünk a Tanítóhivatalról szólva.) A 13. pont arról szól, hogy az emberek különböző módokon tartoznak Isten új népéhez. „Isten népének katolikus egységébe, mely előre jelzi és előmozdítja az egyetemes békét, minden ember hivatalos, és különféle módon hozzá tartoznak vagy hozzá vannak rendelve mind a katolikus hívők, mind a többi Krisztusban hívő, mind pedig általában az emberek, akiket Isten kegyelme meghívott az üdvösségre.” Az Egyház és a nem katolikus keresztények (15), valamint az Egyház és a nem keresztények (16) kapcsolatával még egy-egy külön zsinati határozat (ökumenizmus), ill. nyilatkozat (nem keresztény vallások) foglalkozik.

Befejezésül hangsúlyozottan felhívom a figyelmet a 16. pont fontos szakaszára (vö. még Gaudium et spes, 22), amely szakértők szerint a II. vatikáni zsinat legfontosabb szövegei közé tartozik. Isten egyetemes üdvözítő akaratáról van szó (vö. 1Tim 2,4). „Akik Krisztus evangéliumát és az Ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget. (Vö. DS 3869) Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra előkészületnek értékeli az Egyház, és Isten adományának tarja, aki megvilágosít minden embert, hogy végül élete legyen.”
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép