Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Gabriella napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Hogy érezd a méreteket
Az ember kemény
Elmélkedések az egyházról: Az egyházi hierarchia: Isten népének szolgái - P. Szabó Ferenc sorozatának 6. része
2010-07-19 Forrás: Vatikáni Rádió
A Lumen gentium 3. fejezete a hierarchiáról, különösen a püspökségről tárgyal. A Bevezető (18. pont) leszögezi: „Az Úr Krisztus Isten népének lelkipásztori gondozására és szüntelen gyarapítására egyházában különféle szolgálatokat alapított, melyek az egész test javát célozzák.” A konstitúció visszautal az I. vatikáni zsinatra, amely – mint már mondtuk – nem tudta befejezni munkáját, nevezetesen éppen a püspökségről nem tudott tárgyalni a pápai primátus és csalatkozhatatlanság dogmája megfogalmazása után.
Ebben a 3. fejezetben különösen sok visszautalás van az I. vatikáni zsinatra, mivel a zsinat konzervatív szárnya állandóan attól tartott, hogy a püspöki kollegialitás csorbítja a pápa tekintélyét. A 3. fejezet első három pontja összefoglalja a katolikus tanítást a hierarchikus szolgálatról, különösen is a püspöki rend apostoli eredetéről és az apostoli folytonosságról. Ismeretes, hogy Luther és a reformátorok főleg ezen a ponton szakadtak el a katolikus felfogástól, hittől, és azóta is itt van az ökumenikus párbeszéd legkényesebb témaköre.

Az apostolok utódai, a püspökök, segítőikkel, az áldozópapokkal és a szerpapokkal együtt átveszik a közösség szolgálatát. „Isten helyett állnak a nyáj élén, melynek – mint tanítómesterek, az istentisztelet papjai és a kormányzás szolgái – pásztorai.” (20) Miként megmarad az egyedül Péternek adott hivatal, amelyet át kellett adniuk utódaiknak, úgy megmarad az apostolok utódai, a püspökök egyházkormányzati hivatala is. A Szent zsinat azt tanítja, hogy a püspökök isteni intézkedés folytán léptek az apostolok helyébe.” A II. vatikáni zsinat végleg tisztázta a püspöki szolgálat szentségi jellegét, tehát azt, hogy a püspökszentelés kiszolgáltja az egyházi rend teljességét. „E nagy hivatalok betöltéséhez az apostolok Krisztustól a leszálló Szentlélek különleges kiáradását nyerték (ApCsel 1,8, 2,4, Jn 20,22-23), ők maguk pedig kézrátétellel adták tovább munkatársaiknak azt a lelki adományt (vö. 1Tim 4,14; 2Tim 1,6-7), mely a püspökszentelésben jutott el mihozzánk. (Utalás a trentói zsinatra: DS 1766.) A Szent Zsinat tanítja, hogy a püspökszentelés a papi rend teljességét adja. (…) A püspökökre tartozik, hogy az egyházi rend szentsége által új kiválasztottakat vegyenek föl a püspöki testületbe.” (21. pont)

Amikor a szolgálatok apostoliságáról, folytonosságról beszélünk, érdemes megjegyeznünk: Yves Congar a reformátorok egyháztanát tanulmányozva bizonyos pozitívumokat talált Luther és Kálvin tanításában. Felfogásuk rávilágít arra az egyházi hagyományra, amely szerint a pusztán jogi folytonosság mellett fontos szerepe van a hit tartalmának és az evangéliumhoz való hűségnek is. Az egyházi szolgálatok apostoli eredetét, folytonosságát (utódlását) nem lehet teljesen elszakítani az egész Egyháztól. A katolikus hagyomány is hangoztatta, hogy az egész egyház véleménye közrejátszik a püspökök kinevezésében (a jelöltekről adott információk) és az előzetes hitvallás, illetve az ortodoxiához való hűség éppúgy szükséges, mint a jogi folytonosság, a szentségi rend objektivitása. A reformátorok tanításának ellenhatásaként a szentségek érvényessége szempontjából sokszor egyoldalúan hangsúlyozták a katolikus teológusok az opus operatumot. Tehát az igaz hit és az életszentség nélkül is érvényes és hatékony a püspöki-papi szolgálat. Így az a látszat keletkezett, hogy a szentségek a mágia automatizmusával hatnak, az apostoliság mintegy automatikusan, a jogi kijelöléssel és a szertartás kiszolgáltatásával „öröklődik.”

A II. vatikáni zsinat egyháztana egyaránt vallja a hierarchikus struktúrákat, a látható szervezetet, és éppúgy fontosnak tartja a szolgálatok apostoliságát, mint a tan apostoliságát, tehát az apostoli hithez való hűséget. A két szempont kiegészíti egymást. A jogi keret, a szolgálat folytonossága csakis a szolgáló személyeken keresztül valósul meg: az etikai elemek (a tisztségviselő hite és életszentsége) beépülnek a kapott tisztség (funkció) ontológiájába. A II. vatikáni zsinat, amikor az Egyházat mint kommuniót, szeretetközösséget határozta meg, olyan teljesebb teológiai szemléletet fogadott el, amely az apostoli folytonosságot is teljesebb fénybe állította. P. Congar nyomán állítjuk: A püspökszentelés és az érvényes apostoli folytonosság nem létezhet az egyén karizmái és kegyelem nélkül, hanem természetszerűleg igényli a Lélek ajándékait, a kegyelmet. Nem lehet szétválasztani a hitet vagy a karizmákat és a hierarchikus funkciókat, szolgálatokat. Ez világos az Újszövetségben és az Egyház egész történetében. Ilyen értelemben mondhatjuk a nagy Newman bíborossal: „Az egyházi rend apostolisága etikai princípium, különben nem nagyon érdekes.” A püspököknek (és papoknak) úgy kell teljesíteniük szolgálatukat, hogy egyre inkább hasonuljanak Jézus Krisztushoz, a Szolgához. (Erről szól a LG 5. részének 41. pontja.)

A konstitúció Isten népe c. 2. fejezetének 10. pontja a megkereszteltek általános papságáról szól. Az Úr Krisztus, az emberek közül való Főpap (Zsid 5,1-5), Isten új népét „Atyjának országává és papjaivá tette” (Jel 1,6). A megkereszteltek a Szentlélek kenete által fölszentelődnek „lelki házzá és szent papsággá”, hogy lelki áldozatot mutassanak be, és hirdessék Krisztus csodatetteit, aki meghívta őket csodálatos világosságára (1Pét 2,4-10 ; vö. 1Pét 3,15; Róm 12,1) A megkereszteltek tehát általánosabb értelemben lesznek papok: életüket felajánlják lelki áldozatul Istennek, és az emberek előtt tanúskodnak Krisztusról. A Lumen gentium hangsúlyozza, hogy a hívek általános papsága és a hierarchikus, felszentelt papság egymáshoz van rendelve, jóllehet lényegesen, nemcsak fokozatban különböznek egymástól.
A lényeges különbség hangsúlyozása nemcsak a protestánsokkal folytatott párbeszéd miatt volt fontos, hanem azért is, mert újabban a katolikus egyházon belül is sok vita tárgyát képezi. Az 1971-es püspöki szinódus egyik fő témája is a szolgálati papság volt. A szinódus megismételte a zsinat tanítását, az egyházirendről terjedő téves nézetekkel szemben. A szolgálati és egyetemes papság különböző sajátos módon részesedik Krisztus egyetlen papságában: a hivatalosan szolgáló, felszentelt pap, az ordo (egyházirend) által kapott szent lelki hatalom révén kiképzi és kormányozza a „papi népet”, Krisztus személyében (in Persona Christi) mutatja be az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép nevében ajánlja fel. A hívek viszont – „királyi papságuk” erejében – közreműködnek a szentmiseáldozat fölajánlásában, és a szentségek fölvételével, imádsággal, hálaadással, szent életük tanúságával, önmegtagadásukkal és tevékeny szeretetükkel gyakorolják általános papságukat.

A protestánsok szerint az Egyház a maga egészében és megkülönböztetés nélkül, mint egyetlen alany kapta meg Krisztustól a papi küldetést és hatalmat, amelyet a gyakorlatban úgy szervez meg, ahogy ezt a Szentlélek diktálja neki. A hitújítók álláspontjukat a Szentírásból igyekeztek igazolni. De elvetették a „páli” pasztorális leveleket, amelyekben a legkifejezettebb a papság hierarchikus tagozódása. Nyilván a zsinat ezzel az iránnyal szemben hangsúlyozta a kétfajta papság lényeges különbségét, elismerve azt is, hogy egymáshoz vannak rendelve. Szent Ágoston mondta egy a zsinat által is idézett szövegben:

„Mielőtt püspök lennék értetek, keresztény vagyok veletek, bűnös és bűnbánó veletek, tanítvány és szolgáló veletek.” Y. Congar mondja: A protestánsokkal egyetértünk abban, hogy a szolgálatokat Isten támasztja a közösségekben, a szolgálatok egy népen, közösségen belüli funkciók. A papi szolga nem kívülről és felülről teremti meg az élő keresztény közösséget, hanem az Úr állítja bele a közösségbe, hogy azt animálja (lelkesítse) és építse.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép