Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Bence napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Topor Márta  Sorban
Murillo festménye
A te falud - P. Vértesaljai László jegyzete
2010-08-13 Forrás: Vatikáni Rádió
Ellenállhatatlanul tört rám a sírás. Levert és én engedtem, hagytam, nem ellenkeztem…, ezért aztán gyorsan el is vonult, mint egy nyári zápor. Megtisztított, mert én is azok közül vagyok, akik így vagy úgy, valamikor elhagyták kicsi castagnolájukat és így persze, én is haza akarok jutni, hazajutni végül.
Umbria közepén jártam aznap, távol minden forgalmasabb helytől. A földet kerestem, azt a sanfrancesco-s, humuszos jó földet, rajta olajfaligetekkel, szőlőültetvényekkel, gabonaringató szántóföldekkel. Ilyenkor a Gondviselésre bízom magam, ami alkalmas módon jelzi, merre vegyek kanyart. „Via storica dell’olio d’uliva – az olívaolaj történelmi útja, adta magát az útjelző és gurultam máris föl s le, dombhátra és völgybe.

Kimeríthetetlen fantáziával újul meg szinte ugyanaz a táj, teremtésbéli eredeti arcát évszázadok óta műveli szorgos kéz, ma sem csak géppel. Láttam, hogy traktorról leszállva, az útszélre kiperdült rögöt a szántóvető nemcsak visszadobja a táblába, hanem előbb ujjaival elmorzsolja. Ez a föld ennek az italo-umber népnek a két keze között porladt termőtalajjá és terem most ízes fehérbort, sűrűn folyó smaragd-zöld olívaolajat. Maréknyi olajbogyó és pohár bor! Nemzedékek így nőttek fel, az otthon termett korty borokkal, házikenyér szeletekkel és maréknyi ízes-sós olajbogyófalatokkal.

Így érkezem Sant’Elia bencés apátságába. Zsákutca vezet olíva-ligetek között a dombhátra, ahol nagyjából Pannonhalmával egyidős a Szent Illés apátság, csak itt a templom egészében megmaradt, máig él és működik. Ennek látható jele, egy nyári szombat délután, úgy kettő tájt a résnyire nyitott nehéz templomajtó. Belépek és azonnal látom, itt még ma esküvő lesz. Két hölgy adja oda magát teljesen a díszítésnek, alig észlelik, hogy bejöttem és köszöntem, mert sietniük kell…

A templom nagy, a virág sok, a masnik kötésre várnak és rövid az idő. Azért nem állom meg, hogy hozzá ne szóljak. Hiszen ha otthon lennék, legalább ma is „kettőt esketnék”! Az oltár előtt ülő hölgy mosolygós és beszédes, de a munkát abba nem hagyja. Keze gyorsan mozog, szemmel láthatóan sok esküvőt megélt már a virágdíszeivel.

Itt az esküvő más, mint nálunk. Lehetetlen nem megadni a módját. Lehetetlen sok drapéria nélkül „el nem varázsolni” a templomot. És lehetetlen kikerülni a kék színt. Virágban, masniban, drapériában ott kell lennie annak a color’azzuro-nak!

Persze egy ilyen beszélgetés alatt villámgyorsan sokat megtudunk egymásról és nagy a kísértés, hogy ne kezdjek el „dare una mano,” egy kicsit segíteni. Olyan jó nép ez, hát még itt Umbriában, nem messze Assisitől, egy templomban, esküvő előtt, virágozás közepette! Egy fohász az ifjú párért, akik már biztos úton vannak, aztán elköszönök.

Az előtérben álló, kötelező apátsági dombtető magasáról látom, szemben velem úgy öt kőhajításnyira: egy másik hegytetőn csinos kis falucska, vagyis egymásra-hajigált házak összessége, mely addig terjed, amíg a falut tartó hegy szakadékszerű oldalfala a hátát kínálja.

Befutok a faluszéli térre, a mellvéd mellől onnan most éppen a Sant’Elia-ra látok vissza. Szombat délután, egy órával és pár száz méterrel odébb, majdnem háromkor. Teremtett lélek se. Kutyák, macskák, galambok jelzik az életet, mígnem az egyik ház sötét árnyékból előlép egy idős bácsi. Azonnal a helyi plébánosra gondolok. Fekete ruhája, ételfoltos zakója, barázdált szép szántóföld arca és lassú mozgása arra vall, hogy ő a „don Akárkicsoda di Castagnola”. Tévedek, mert az ujján gyűrűt látok, de nem kérdezem felőle.

„Ide ritkán jönnek” - mondja és nem vár választ, mert a kijelentés alapját évtizedek alatt rakta össze és… Szétnézek. Valóban, teremtett lélek sincs, pedig nem néz ki elhagyottnak a falucska. Elhanyagoltnak pedig éppen nem, mert íme, már készen áll a hegy oldalfalainak megerősítése. Lenézek, hatalmas munka lehetett.

Merre is menjek, mire a bácsi szól: „É uguale, pure si ritorna”. Vagyis „Mindegy, úgyis visszatér ide az ember”. Miért erre a helyre, gondolom tovább, de nem adok a válasznak filozófiai olvasatot. Ellenben kérdem: „Hányan laknak itt?” - mire ő visszafordítja: „Cosa Lei ne pensa?” – hogy „én mit gondolok róla?”. Ilyenkor az ember megvakarja a feje búbját, húzza az időt és közben feltérképezi a lehetőségeket. A falucska nem nagy, az biztos, de azt soha sem lehet tudni, hányan élnek együtt egy házban. Óvatosan mondom, hogy talán úgy…. sz-á-á-á-zan. Legyint és „Magari!”-zik, ami egyféle „Bárcsak úgy lenne!” válasz. Majd nyomatékkal hozzáteszi. „Ci siamo sei!”, „Hatan vagyunk”. Compreso me stesso, őt is beleértve. Szomorúság árad a hangjából és hazagondolok, elnéptelenedő falvainkra és az otthon-maradó jegygyűrűs öregjeinkre. Elindul és visszalép az árnyékos helyére. A fal tövében gyalulatlan lócácska, onnan szemmel lehet tartani a Sant’Elia-t, messze távol Montefalco tömbszerű városfalát, mögötte a hatalmas Monte Subasio-t. Az már San Francesco földje, gondolom és elindulok a faluba.
Vadonatúj burkolatot kapnak a kis vicolo-k, a sikátorok, már majdnem kész a munka. A házak egyike-másika elhanyagolt, dülöngélő falak között a mostani sok eső vad zöldet növesztett, ám mégis azt lehet látni, hogy itt hamarosan mindent rendbe tesznek. A legtöbb ház gondozott-ápoltan áll, az ablakokban virágok, tiszta függönyöket lebbent itt is ott is a szél. Embereket keresek, de senkivel nem találkozom. Egyszer csak kiütök oda, ahonnét elindultam. A bácsi a lócán, hunyorog és rám se néz. „Hogy ő megmondta…”, hallom mondatlanul is.

Akkor veszem észre, hogy harminc méterre, egy szép, omló-muskátlis ház kicsi kertjében egy asszony dolgozik. Salátát ültet. A kert alig másfél méter-szer négy méter. Virágok benne, szépen cseperedő salátafejekkel. Az asszony kihúzza magát, lassan és óvatosan egyenesedik, látszik rajta, hogy nem itt él, városra vall az egész lénye, okos arca inkább katedrára való mint veteményeskertbe. Rám néz és mosolyog. Úgy mosolyog, olyan biztonsággal, mint aki a helyén van, otthon van. Neki nem kell magyarázkodnia. Elmegyek mellette szótlanul, és arra gondolok, hogy azért lehet egymást érteni szavak nélkül is. Ebből az asszonyból, negyvenöt éves lehet, árad a nyugalom, a biztonság. Gond nem ül rajta, keze fekete a földtől, ruhája poros és mosolyog madonnásan. Úgy megköszönnék neki valamit, de nem tudom mi is az, bár töröm rajta a fejem… Aztán meglátok egy kis kertajtót, rajta lakat. Benézek az udvarba. Csupa zöld minden, az öreg terméskő és nyers téglafalakról mindenfelé zöld lonc lóg lefelé, leánder virágzik odébb, borostyán fut emitt föl a falra, az ablakok gyalulatlan zsalugáterei nyitva állnak… és a szemközti belső ajtó mellett egy fára akasztva négy kis lámpás. Manók laknak errefelé, gondolom mosolyogva és megnézem az egész kedves hajlékot picit távolabbról. Éppen azon gondolkodom, de jó lenne itt lakni, amikor a ház külső falán, a kaputól jobbra egy írást látok. Piros rózsabokor fölött, csinos keretben, üveglap mögött olvasom az üzenetet, hogy „Kedves fiam!...”. Lassan olvasom, egyre homályosabban látom…

Ellenállhatatlanul tör rám a sírás.
Lever és én engedem, hagyom, nem ellenkezem…, ezért aztán gyorsan el is vonul, mint egy nyári zápor.
Megtisztít, mert én is azok közül vagyok, akik így vagy úgy, valamikor elhagyták kicsi castagnolájukat és így persze, én is haza akarok jutni, hazajutni végül.

Most már értem az öreg bácsit, most már értem a hölgyet, most jobban értem önmagam is. Valahol legbelül ütött meg a vers, a szülő-falu üzenete, ott, ahol senki nem illetékes, ahová csak mezítláb lehet belépni, ahol mindig gyertyát kell égetni és amit soha nem lehet elfelejteni, de ha mégis, akkor az apa üzen a fiának, az anya a lányának.

Castagnola 1995 április



Kedves Fiam,

ne lepődj meg, ha kezdetben rögtön „fiamnak” szólítalak.
Nem számít, hogy az élet eseményei merre is sodortak téged.
Te az én fiam vagy és az is maradsz.
Az én falaim között tetted meg első lépéseidet,
hajnalaim és napnyugtáim fényei adtak ritmust napjaidnak,
földemnek a melege féltékenyen őrzi drága szeretteidnek hamvait és emlékét.
Amikor életednek a viharai és ezer tennivalói nyomasztanak,
tudd, az én csendem és nyugalmam téged befogadnak,
mint jótékony balzsam belédívódnak és életet lehelnek beléd.
Az évek szigora, lám, sok fiamat elvitte innét, ők megelőztek téged.
Te azonban ne félj,
szűk utcáim házaiban, csak hallgass,
ha hazajössz, hallgass csak,
és halld meg a múlt suttogásait és sikolyait,
köveim mindnyájan őrzik népem fiainak eleven arcvonásait.
Ne hagyj el!! Éltess engem!!
Ne engedd, hogy ősrégi köveim közét fölverje a gaz!
Ne engedd, hogy sikátoraimban halálos csend szele kéljen!
Ne engedd, hogy a pusztulás sivítson tetőim felett!
Ne, ne engedd meg!
Hiszen amikor majd a magány mardosása a távoli tájakon
mind durvábban támad rád,
és az évek súlya elviselhetetlenül rád zúdul,
Én akkor hazavárlak-befogadlak téged és atyai gonddal hozom rád napjaid nyugtát.


a te falud
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép