Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Zsófia napja
1 felhasználó online
0 tag, 1 vendég



Képek a galériából

Topor Márta  Elképesztő méretek
Ez már a XXI-ik század, Topor M.
Várszegi Asztrik: A hely szerelmese
2011-01-08 Forrás: Magyar Kurír
A Szent István Társulat Pásztorok című sorozatának legújabb kötetében ezúttal Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát vall életéről, egyházi hivatásáról Elmer István írónak, az Új Ember főmunkatársának. Várszegi Asztrik családjában négy nemzetiség tagjai – magyarok, németek, horvátok és szlovákok – keveredtek, s hogy mégis határozott nemzeti tudattal rendelkeztek elődei, s rendelkezik ő maga is, ennek magyarázatául a következő megfogalmazást alkalmazza önmagára: pannon keverék.
Hangsúlyozza: „Tudatos humán és keresztény magatartásomat, amely nyitott és elfogadó, a több népet érintő családi keveredésre vezetem vissza. Mindig arra törekedtem, ne engedjek magamnak semmiféle előítéletet. Az ilyen magatartás ’luxus’ a keresztény embernek. Másként kategorizáljunk: az egyes személyek erkölcsi megítélése alapján, ne pedig aszerint, ki milyen néphez tartozik.” A püspök főapát talán családi hátterének okán is, de egyre erősebb meggyőződéssel vallja: a Kárpát-medencében a Katolikus Egyház „egyfajta közvetítő szerepet tölthet be a nacionalizmusukba szorult népek között. A politika nem érheti el azt, amit az egyház elérhetne e népek megbékéltetése érdekében.” Várszegi Asztrik számára a keresztény hit és vallás „a szív intelligenciájának együttese. Ha nem szívből fakad hitünk és intelligenciánk, akkor vallásosságunk rituális vagy felszínes, amelynek nincs dinamikája, nem segít élni, hanem csak múltja van.”

A fogalmak körüli kommunikációs zűrzavart illetően a főpásztor kísértésnek és öröklött gyakorlatnak is tartja, hogy „elbeszélünk a valóságtól. Nem azt közöljük, amit érzünk, amit gondolunk, hanem jól bevált formuláink segítségével mellébeszélünk. S csodálkozunk, hogy sem egyéni, sem közösségi útját nem találja az ember.” „Tekintsünk Jézus személyére az evangélium tükrében: az ő nyomán tiszta és egyértelmű kommunikációt követhetünk. Szavatok legyen igen-igen és nem-nem. Bonyolult civilizációnkból mintha teljesen száműztük volna ezt, önmagunknak ártva ezzel” – figyelmeztet Várszegi Asztrik.

Az emberi gyarlóság, illetve tökéletesség örök kérdéséről a püspök főapát így fogalmaz: „Ahogyan hitbeli látásában differenciálódik az ember, egyre inkább felismeri, az egyház Isten műve, miközben mennyi szerencsétlen, gyenge ember alkotja. S ebbe magamat is beleértem, mert nyilván akad, aki rajtam ütközik meg – van, akit meg én viselek el nehezen… Nem kellene kétségbe esnünk, akkor sem, ha szembesítenek minket azzal, hogy nem vagyunk tökéletesek. A sokat hangoztatott tökéletesség ráadásul taszítja a másikat, úgy éli meg, ez neki soha nem juthat osztályrészül. S akkor mit keres ő az egyházban? Az evangéliumban egészen másféle tökéletességről esik szó, mint amit mi keresztények, az egyház tagjai, olykor igyekszünk elhitetni – magunkkal.” Várszegi Asztrik a következőkre figyelmeztet: ahhoz, hogy belül tapasztaljuk meg Istent, s felismerjük, „a megnyugvás nem vásárolható meg, élet- és hittapasztalat kell. Ez segít eligazodni, elold pillanatnyilag értékesnek vélt dolgoktól, távolságot tart a felszínestől, enyhíti az aggódást – megint csak oda lyukadunk ki: hozzásegít a belső szabadsághoz.”

Egész későbbi életére kiható, szomorú esemény volt szülei válása. Várszegi Asztrik még kisgyermek volt, amikor ez bekövetkezett. Először az édesapja házasodott újra, majd az édesanyja ment ismét férjhez. Ekkor az édesapja pert indított, és a bíróság neki ítélte a kis Imrét (Várszegi Asztrik eredeti neve Imre volt – a szerk.) A gyermek azonban nem akart elszakadni az édesanyjától, s maximálisan kihasználta az adott lehetőséget, hogy enyhítsen valamicskét a helyzeten. Várszegi Asztrik így emlékszik vissza az akkori, Sopronban töltött évekre: „A Kurucdombról jártam iskolába, utána felkerestem édesanyámat a könyvtárban. Hazaballagtunk az Előkapu 5-be, megebédeltünk, majd visszakísértem anyukát a könyvtárba, s hazamentem. Hazulról haza… Mindennap találkoztam anyukával.” Ugyancsak nem szokványos az sem, hogy a főapát szülei, miután több évtizedig éltek második házasságukban, mindketten megözvegyültek, s ezt követően ismét összeházasodtak. Várszegi Asztrik később évekig lakott együtt beteg édesanyjával, egészen haláláig gondoskodott róla, s csakúgy mint korábban nagymamái esetében, „… édesanyám sorsában láttam a tanúságtevő keresztény halált. S ez csodálatos. Reménységben és hitben meghalni.”

A hivatástudat igen korán, tizenhat éves korában, 1962. augusztus 20-án, egy bencés szerzetes, Marton József újmiséjén ébredt Várszegi Asztrikban: „Úgy jöttem el a templomból, hogy bencés leszek… azóta sem távolodtam el ettől a letisztult gondolattól.” Annak ellenére sem, hogy édesapja erősen ellenezte, hogy papi szerzetesi pályára lépjen. Az érettségi előtt álló diák ekkor megtapasztalta, hogy nem a magunk erejéből vagyunk erősek. „Egy heves apa–fiú csata után visszafeküdtem az ágyba, nagyon el voltam keseredve, sírtam. Majd letérdeltem, s imádkoztam… föladom, mert nem bírom, annyi nehézség szakadt rám, oly sok ellenszenvet tapasztalok, mindenki szembefordult velem. De ha Te akarod, Uram, és jelét adod ennek, akkor megyek. Ez a nullpont fordulatot hozott. Másnap teljes nyugalommal, első biztonsággal ébredtem, nem volt bennem düh vagy szorongás. Evidenciaként éltem meg az élményt: bencés leszek, őket meg sajnáltam erőlködésük miatt.”

A legerősebb motívum, hogy szerzetes legyen, a szeretet volt Várszegi Asztrikban: „Hatalmas szeretetvágy élt bennem, amelyről felismertem, hogy csak Isten képes rá választ adni.”

Történelmi tény, hogy a negyvenéves szocialista diktatúra a Katolikus Egyházat tekintette legfőbb ellenségének, s különböző módszerekkel igyekezett a működését ellehetetleníteni vagy legalábbis megnehezíteni. A rendszerváltozás óta eltelt időszakot pedig a főpásztor így értékeli: „Tévesen úgy gondoltuk: ha vége a kommunizmusnak, elérkezik újra a kereszténység ideje. Csalódtunk: véget ért a kommunizmus mint politikai rendszer, de következményei, mérges gyümölcsei itt maradtak: Magyarország az ateista, adminisztratív szocializmus útján jelentősen szekularizálódott ország lett. Teljesen más lelkipásztori helyzetbe kerültünk. Nekünk vergődő embereket kell megszólítanunk. Mert nem mondhatjuk el róluk, hogy vidámak, felszabadultak, boldogok, kiegyensúlyozottak és megelégedettek. Semmitől sem szabadultak meg, legföljebb az értékektől és lehetőségeiktől fosztották meg magukat, illetve fosztották meg őket intézményesen. Ilyen helyzetben az egyház meghívó és gyógyító hangján kell megszólítanunk az embereket. Azt kell mondanunk: hála Istennek vagyunk, amennyien vagyunk, rendezzük sorainkat mindenki javára. Próbáljunk meg úgy beszélni, hogy azok is értsenek, akiket másképpen neveltek, vagy szembefordítottak a vallással és az egyházzal.”

Egyház és politika folyamatosan vitatott viszonyát illetően a pannonhalmi főapát vallja: „Az egyház pártokhoz fűződő viszonyában az egyenlő távolság a meghatározó. A pártok döntik el saját politikájukkal, mennyire állnak közel vagy távol. A köztudatba nálunk ebből csak az egyenlő távolság ment át, s ezért engem szóban és írásban többször is elmarasztaltak. Nem értelmezhetetlen semlegességet hirdettem, hanem aktív nyitottságot… az egyház maradjon és egyre inkább legyen egyház, semmilyen körülmények között nem engedheti meg, hogy ki legyen szolgáltatva bármelyik pártnak. Ezt már kényszerből kipróbáltuk. Ehhez a gondolkodáshoz nagyon jól illett az általam életre hívott társadalmi szalon. Egészséges kezdeményezés és egy ideig jó gyakorlat volt, ami 1991-ben, miután elhagytam Budapestet, megszűnt. Talán kölcsönösen is kár.”

A német–történelem szakos diplomával is rendelkező, húsz évig tanító főapát alapvető hitvallása: „Az élet után, amit Istentől és a szüleimtől kaptam, a legnagyobb élménynek Jézus Krisztus ismeretét tekintem… Minden más csak ráadás… Az ember lelkiismerete a döntő, mert Istennek azzal számol el. Pannonhalma nekem nem karrier, hanem küldetés és szolgálat. Pannonhalmára nem odatévedtem, hanem Isten belső indítására léptem a szerzetbe, és többször megharcoltam érte. Szent Ágostonnal vallom, engem a bensőm vezérel, és amikor szenvedek is, boldog vagyok, mert tudom, kiért van ez. Ha meg hibát követek el, kész vagyok bűnbánatot tartani, megvallani, sőt jóvátenni azt. Ezért szabad a lelkem, ezért tudok még közel 65 évesen is derűvel, mosolyogva élni. Szerzetesként megtanultam a lényeges és lényegtelen dolgok között különbséget tenni”
(Szent István Társulat, 2010.)
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép