Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Bertalan napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Csendélet.
Mária ábrázolás
Remény
2011-02-20 Forrás: Erdély.ma
Remény és bizakodás, ami még életben tartja roskadozó testünket s az emlékezés a régmúlt időkre, szüleinkre, kik az első világháború árvái voltak. Édesanyám 7 éves volt, amikor apja és bátyja elestek a fronton. Édesapám már négy éves korában elvesztette édesanyját s tíz, mikor 1914-ben az édesapját is. Földjeiket az Árvai Szék eladta, azzal a feltétellel, hogy ha majd nagykorú lesz az árva, a vevő köteles lesz napi áron visszaadni. Vissza is adta.
Igen ám, de a pénz, amit az Árvai Szék visszaadott a háború folytán úgy leértékelődött, hogy csak töredéke volt a földek árának. Így Édesapám évekig kellett nehéz munkán dolgozzon, hogy visszaszerezze. Fadöntésnél az erdőn csak fenyőágakból összerakott kalibában, takarójuk egy suba, a lábuknál a tűzhely, ahol megfőzték a mindennapi túróspuliszkát, a füstöletlen szalonnát. Ott melegedett egész éjjel a lábuk, egész télen át, míg fejüknél megfagyott a víz. Nem csoda, hogy már ifjú korában megkapta a savtúltengést, ami 48 éves koráig kínozta, s akkor itt hagyta a hat gyermekét. Juli 22 éves, már asszony volt, én 20, Antal 19, András 15, Róza 7, Teréz 4 éves volt. Füstbe ment a terv, amit édesapám ápolt, miután már házat mezőgazdasági felszerelést szerzett magának, hogy gyermekeit iskoláztatja, melyik arra való.

Jött a nagy közösítés, amivel ő nem tudott egyetérteni, s mi nagyobb gyermekei sem, s a falu népének 90 százaléka sem, hogy eltaszítsák arról a birtokról, amit ő tartott karban, s mint kisgazda szabadnak érezte magát, habár a termésnek a javát be kellett szolgáltatni az államnak. Hiába dolgoztam becsületesen, jövedelmem nem maradt. Elhatároztam, hogy beállok hát az akkor működő len feldolgozó üzembe dolgozni, de ott az volt a jelszó „ki nem velünk, az ellenünk!”... Továbbmentem a súrlókefekötő műhelybe, de ott is ugyanaz volt a helyzet. Be kellett állni az Ifjúmunkás Szövetségbe (IMSZ – Uniunea Tineretului Muncitor – szerkesztőség). Na, gondoltam nincs más választás. Így még ruházkodni sem tudtam. Hát beálltam. Dolgoztam egy télen s akkor létszámcsökkentés volt, mert már nem lehetett nádgyökeret kapni. Így a tizenkét lányból hármat kitettek, én voltam az egyik. Nemsokára jött két tanító IMSZ-tagdíjért, s én haragomban a tagsági könyvet vissza adtam. Eléggé mondták a tanítók, hogy meg fogom bánni, de nem törődtem. Odaadtam.

1951 őszén jött a hír, hogy Sepsiszentgyörgyön munkásokat vesznek fel a szövőgyárba. Odamentem több csomafalvi lánytársammal. Ott közös otthont kaptunk, tízen egy szobában. Megtanultunk géppel szőni, aránylag jól kerestünk de munka után kötelező volt ifjúmunkás gyűlésbe menni. Vagy három gyűlés után meg akartak választani elnöknek, s hiába tiltakoztam, hogy nem lehet, mert nem vagyok IMS tag, azt mondták, majd lesz, s én nem mertem mondani, hogy már voltam. Igen ám, de véleményt kértek rólam Csomafalván, s megtudták, mit tettem s az ifjúsági brigádból, aminek vezetője voltam eltettek négy rozoga gépre. Nem sírtam, mert nem sokára hazajöttem s három év munka után s összeházasodtunk 1954-ben Szőcs Jánossal, akivel 39 évet éltünk békességben. Két leányunk született, akik itt a faluban mentek férjhez. Sajnos Mária már hat éve özvegy. Én 18 éve, de vigasztalódom a lányaim, unokáim között. Járni nagyon nehezen tudok, dolgozni is keveset. Hallásom is romlik, de hozzák az unokák a jó olvasnivaló könyveket, s így jobban telnek az öreg napjaim. Nem bánt már, hogy nem járhattam iskolába, csupán 5 osztályt, mert nem akartunk a Román Kommunista Párt útján haladni, nem voltunk haladó szelleműek, még románul sem tanultam meg. Pedig hiányzott nagyon!

Szüleink úgy harcoltak, hogy bejussunk a Római Katolikus Felekezeti iskolába, mert aki nem jutott be az a román állami iskolába kellett menjen. Az elsőt az 1929 – 1940-es tanévben jártam, aztán jött a bécsi döntés – volt öröm, hogy nem kell románul tanulni – bár tanultunk volna azt is közben. Hát tanultunk szép magyar verseket. Most is tudom, amelyeket nemzeti ünnepeken szavaltam (Mit tegnap eltettem, ma nem tudom hova). Így neveltek minket hazaszeretetre s erről beszéltem a gyermekeimnek is, s habár az anyaországban sohasem jártam, addig Magyarországnak képzeltem azt, addig amíg 2004-ben jött a nagy csalódás, ami sebet ütött a lelkünkben, de azóta rájöttünk, hogy félrevezették a magyar testvéreinket, most ők is tudják, s most hála Istennek tanúságot tehetünk arról, a világon élő összes magyarokkal együtt, hogy lélekben mi is odatartozunk.

Tavalyelőtt itthon voltak Zsuzsáék (legnagyobb unokám) Budapestről, ahol élnek. Zsuzsi azon volt, hogy szeretné, ha elmennék meglátogatni, hol laknak. Elvisznek. Én azt mondtam, hagyjatok békén, mert én már csak nyűg vagyok, akár merre visznek. Na de októberben mondják, hogy ki kell cseréljem a személyazonossági igazolványomat, mert Zsuzsi megvette a repülőjegyet nekem s az édesanyjának. Hát elmentünk, s mondhatom, felemelő látvány volt a repülőről lenézni, hát még amikor elvittek tíz nap alatt sok nevezetes helyre, felejthetetlen élmény volt. Álmomban sem láttam annyi szépet, örömmel kapaszkodtam a korláthoz lépcsőkön fel, lépcsőkön le. Elvittek Szarvasra a nagy Arborétumba, ahol a több száz éves fák ezer színben pompáztak. Így megláttam vénségemre a Magyar Mennyországot s remélem nyitva lesz minden magyar testvérünk előtt.

Adja Isten!

2011. február 7., Gyergyócsomafalva

Özvegy Szőcs Jánosné, Madarász Erzsébet
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép