Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
István napja
1 felhasználó online
0 tag, 1 vendég



Képek a galériából

Angyalos címer
Vértesszőlősi Szent Antal mellékoltár
Magyar örökség
2011-02-24 Forrás: Erdély.ma
Éjfél is elmúlt már, leánykorom óta nem voltam fent ilyen sokáig. A székely ember igen fiatalon megtanulja, hogy a kinti fénnyel éljen együtt; a nappal ébredünk meg, majd dolgunk végeztével a nappal együtt térünk nyugovóra. Ez a törvény, így éltek már apáink, és az ő apáik is. De a ma más. És mást hoz a holnap, egy szebb, újabb, magyarabb napot. Kerek 66 esztendővel ezelőtt, amikor a román csapatok bevonultak a falunkba, minden elveszni látszott. Amink csak volt, örömünk, bánatunk, könnyünk és imánk, apáink, férjeink és fiaink; mind Magyarországnak adtuk.
Viseltük a nyomorúságot, a megbélyegzést, a „román világ” kilengéseit, tömegbe lövetést, vérengzést, megbecstelenítést és kizsákmányolást: a magyar örökséget.

66 év után, holnap este újra magyar állampolgárként hajtom párnámra a fejem, mint azon a varázslatos augusztus végi éjszakán.

Mindössze tizenöt éves voltam, pendelyes parasztleány. A munkát már jól ismertem, a politikáról pedig csak annyit tudtam, hogy rossz; az vitte el három bátyámat és a nővérem férjét a frontra. Nagyapámtól megtanultam mit jelent magyarnak lenni: történetei a nyilazó hunokról, igazságos királyokról és türelmesen váró „székelőkről” átszőtték gyermekkorunkat. Valahányszor Csaba királyfiról mesélt, megkönnyesedett a szeme. Csak ültünk a lócán a testvéreimmel, megelevenedett előttünk a Tejút ezernyi vágtázó ménnel és az élükön lovagoló hős királyfival. Ezek a mesék ültették el bennem azt a magot, mely fölnőtt koromra megtanított túlélni a változásokat. „ Nem csupán magyarok, székelyek vagyunk, akiknek legfőbb erénye a türelem. Tanulj meg türelmesen várakozni kisunokám” – mondogatta mindig nagyapám.

Így azon a nyár végi délutánon hamar megértettem, minek örülnek annyira a fölnőttek. Megérkezett valami, amire vártunk. Az öröm még nagyobb lett estére, mivel mulatságot rendeztek Nagy-Magyarország tiszteletére. A Sebe néni csűrjében tartott ünneplésre a szomszéd faluból is érkeztek szépszerével, így ismertem meg Miklóst, ki társam lett erre az életre.

Két évvel később menyegzőnket még Magyarországon tartottuk meg, de boldogságot nem nagykanállal mérik; a haza a férjemet kérte, és én nekiadtam. Hiába.

Születendő gyermekünket, a kicsi Miklóskát, már a román anyakönyvvezető jegyezte be, Nicolae néven. Irgalom nélkül vették el oly nagy becsben őrzött magyarságunkat, az illékony varázslatot, melyben szerelmünk fogant. Magyar nőként lettem magyar férfi asszonya, de mire a világháború véget ért, egy, a román katonák által meggyalázott anya várta haza bicegő, félkarú urát, Romániában.

Sokat kért Magyarország, és mi adtuk, adtuk annak a szent szeretetnek a nevében, melyet apáink ültettek a szívünkbe.

Hozhattak akármilyen döntést az urak messzi kastélyokban, amíg az urammal közösen fogtuk az eke szarvát, addig az a föld, ami enni adott a családunknak, magyar maradt. Ebben a szellemben neveltük fel kicsi Miklóskát is. Volt, mikor könnyebben ment a sorunk, de a Jóisten a nehéz időkben is gondot viselt ránk; a legnagyobb ínség idején is találtunk egy vasalót, egy lábost, amit pénzzé lehetett tenni, hogy enni tudjunk. Megtanultuk, hogy mi „csak magyarok” vagyunk, így a lehetőségeink igen korlátozottak. Ezek alatt az évek alatt értettem meg igazán, mit is jelent magyarnak, székelynek lenni: türelemmel várni, és töretlen hittel viselni a változást.

1989 őszén aztán úgy hittük, ismét jobbra fordul a kisebbség sorsa, esténként izgalommal hallgattuk az akkor már családos fiam beszámolóit a tüntetésekről, aki – sokakkal együtt – úgy vélte, hogy a rendszerváltás mellett Erdély függetlenségét is ki lehet vívni. Egy este azonban hiába vártuk. Az uramat, az én drága jó Miklósomat ledöntötte a lábáról a hír. Néhány hónappal később Miklóska mellé temettük a férjemet is.

86 évesen egy kisleány izgalmával várom a holnapot. Március 13-án, annak a szomorú napnak az évfordulóján, mikor a részeg román katonák betörtek az otthonunkba, a hazám ad valamit.

Magyar állampolgárságot kapok.


Mindenki mást áldoz a hazájáért, mindannyian másként hordjuk a magyar örökséget. Én megtettem, amit tudtam, és hálát adok a Jóistennek, hogy magyarként halhatok meg.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép