Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Iván napja
5 felhasználó online
0 tag, 5 vendég



Képek a galériából

Encsi református templom
Korona-őrség
Elsődleges társadalmi küldetésünk a demokrácia gyakorlása
2011-05-03 Forrás: Református Egyház
„Nagy bátorság kell ahhoz, hogy végiggondoljuk akár csak a ’gyülekezeteiben él az egyház’ kifejezés következményeit a fennálló egyházszervezetre nézve. Az a helyzet, hogy alig van olyan református egyház, amelyik hosszú évek óta ne ezt az utat követné” – állítja Ódor Balázs, az MRE Zsinati Hivatala külügyi irodavezetője. A Református Egyházak Világközösségének európai alelnöke a nemzetközi példák megvilágításával folytatta azt a gondolatmenetet, amelyet Köntös László dunántúli főjegyző vitaindító írása kezdett meg.
Ódor Balázs szerint a gyülekezeteiben élő egyház képe a közösségtől független egyházi felsőbbséget tagadja, mégsem jelent anarchiát. A demokrácia gyakorlása a református válasz erre, a sajátos felelősség vállalása minden szinten.

Mennyiben egy létező alaptétel kimondása, megfogalmazása a „gyülekezeteiben él az egyház” kifejezés vagy inkább egy programadó jelmondatról van szó?


Ez a mondat egy egyháztani, ekkleziológiai alaptétel, amely a reformátori hagyomány mellett az ökumenikus egyházi vízióban is visszaköszön az utóbbi húsz évben. Elnagyoltan azt mondhatjuk, hogy a protestáns egyházképnek mindenképp identitásformáló eleme volt az, hogy az egyház lényege, valósága a hívek, azaz a kiválasztottak tényleges közösségében ragadható meg. Ez érthető is, hiszen Rómától elszakadva az igaz egyház jegyeit nem lehetett a hierarchiához kötni.

Van alternatívája ennek a tételnek?

Az alternatíva nagyon leegyszerűsítve a hierarchikus, szentségi egyház képe. Ez a maga tiszta, elegyítetlen valójában már nem jelenik meg egyik felekezet egyháztanában sem. A feddhetetlen tisztaságban és szentségben ragyogó egyház, amelynek tagjai bűnösek ugyan, de maga a közösségtől elvonatkoztatott egyház makulátlan, legalábbis a II. Vatikáni Zsinat óta nem tekinthető a katolikus egyház sajátos látásmódjának. A katolikus tanításban is megerősödött a helyi közösségek fontossága, egyáltalán, a közösség, a „communio”, mint az egyház lényegi eleme. Persze kérdés, hogy mi a helyi egyház és a hierarchia viszonya. Egyszerűen fogalmazva, az egyház a helyi közösségek (világ)közössége, vagy a gyülekezet a hierarchikus egyház helyi leányvállalata.

Jelentheti-e ez a kifejezés a gyülekezet primátusát az egyház egésze, illetve a fokozatos egyházi szervek felett?

A gyülekezeteiben élő egyház képe éppen a primátust, mint olyat, tagadja. Azaz nem ismer el a közösségtől független egyházi felsőbbséget. Ez nem azt jelenti viszont, hogy anarchiát hirdetne. Ki merné kijelenteni azt, hogy az ő gyülekezete, egyházmegyéje, egyházkerülete, vagy nemzeti egyháza az egyház, és semmi más? Remélem, senki. Itt viszont felmerül a kérdés, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz a gyülekezetek, a közösségek, mint a Krisztus egyházának helyi megvalósulásai? Mi a Krisztus testének konkrét valósága? Ez nem a primátus kérdése, hanem az egyházszervezeté, amely lényegileg hozzátartozik az egyház életéhez. „Testet kell öltenie” Krisztus egyházának az éppen adott keretek között.

Mi a református válasz erre?

Az erre adott református válasz a presbiteri-zsinati elv, azaz, hogy a helyi közösségek parlamentet tartanak, azaz zsinatolnak. Az egyház közösségének elsődleges kifejezési formája a zsinat, amely igazodik a „politikai” határokhoz, országhatárokhoz, vagy a nemzeti közösség határaihoz. Ezért is volt a magyar reformátusság életében meghatározó negatívum, hogy 1881-ig hivatalos zsinaton nem juttathattuk kifejezésre közösségünket és egységünket. És ez az egység sem tartott sokáig. Trianon politikai valóságához igazodnia kellett a magyar református közösségnek. Éppen ezért fontos iskolapéldája számunkra a 2009. május 22-i Alkotmányozó Zsinat annak, hogyan működik az ökumené. Azok ugyanis, akik felismerik egymás között a teljes, csorbítatlan közösséget, az ebben rejlő összetartozásukat és egységüket közös zsinat formájában kifejezésre juttathatják. A magyar református egység megvalósulását így kellett elbeszélnünk, megértetnünk külföldi testvéreinkkel ahhoz, hogy a nyilvánvaló fenntartásaik ellenére elfogadják, sőt bátor, egyben kézenfekvő tettként üdvözöljék azt szerte a világban.

Ez azt jelenti, hogy tiszta megjelenésében nélkülözné a hierarchiát az egyházszervezet?

Hogy ki a „főnök”? Mindig a választópolgár. A Kálvin Évben világszerte sokat emlegettük, hogy a református egyházszervezet a parlamentáris, képviseleti demokrácia mintája. Itt nem primátus van, hanem sajátos felelősség minden szinten. Ha ez jól működik, akkor nem a folyosón beszéljük meg a legfontosabb dolgainkat, hanem a parlamentünk, azaz a zsinatunk vitatja meg azokat és szolgál útmutatással a közösségeink számára. A választott tisztségviselők pedig ezt munkálják alázattal. Van abban valami igazság, amit nyugat-európai egyházak meg is fogalmaznak: hazánkban még tanuljuk a demokráciát egyházon belül és kívül egyaránt.

A gyülekezeteiben él az egyház kifejezés hangsúlyozása utalhat arra, hogy a gyülekezetiségre valamilyen erők negatívan hatnak?

A gyülekezetekre mindenhol hatnak negatív erők. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy mindig újabb és újabb kihívásokkal kell szembesülniük. A „gyülekezeteiben él az egyház” valóban csak egy egyházpolitikai szlogen mindaddig, amíg azt jelenti, hogy nem vagyunk hajlandóak együtt szembenézni a mindennapi életünket súlyosan érintő kérdésekkel, hanem ehelyett valójában magukra hagyjuk a gyülekezeteket, lelkészeket, presbitériumokat, de akár missziói kezdeményezéseket is, hogy oldják meg maguk azokat a problémákat, amelyek messze túlmutatnak egy helyi közösség lehetőségein és felelősségén. Látom a világban, hogy még a kimondottan kongregacionalista, azaz a gyülekezetek teljes függetlenségét hirdető és gyakorló egyházak is egyértelműen az átfogó közösségük megerősítésén és praktikus összefogáson fáradoznak.

Az egyház lényegét érintő kérdésről van szó, de valóban világos-e, mit gondolnak erről a magyar reformátusok? Van-e hivatalos egyházi állásfoglalás, határozat ezzel az alapelvvel kapcsolatban?

Ahogy látom, találkozva lelkészkörökkel, egyházmegyei lelkészértekezletekkel, egyes lelkészekkel, a kérdések, a problémalátás nagyon is azonos. Mondhatnám, világszerte. A válaszadásban már nincs meg ez az egység. A Zsinat, akinek ez tiszte, nem foglalkozik mélyrehatóan az egyház lényegét és kihívásait, társadalmi felelősségét érintő kérdésekkel. A 2009-ben elfogadott zsinati ciklusterv némi elmozdulást jelez ezen a téren. Abban a zsinati tagok megfogalmazták a fenti alaptételt, egy sokatmondó és teológiailag nagyon is helytálló, de továbbgondolandó tétel mentén: „Az egyház gazdagsága, hogy gyülekezeteiben él, és ezeknek a közössége „le egészen a zsinatig” alkotja az élő egyházat. Ahogy leendő lelkészeink tanulmányaik első évében megtanulják: „a gyülekezet teljesen egyház, de nem a teljes egyház”.” Én ennél többet egyelőre nem látok e téren és ez elgondolkodtató, sokat elárul az egyházképünkről. Mint ahogy az a furcsa jelenség is, hogy egy kampányvideó, amelynek nyilván sajátos, az egyház működtetéséhez szükséges anyagi források biztosítására irányuló céljai vannak, vált ki egy kvázi-teológiai vitát. Ahogy láttuk, különböző felületeken olyan választott vezetők fogalmazták meg véleményüket, akik amúgy zsinati tagok. Ezzel egyben kifejezik, mit gondolnak az egyházi parlamentáris rendszerről, magáról a demokráciáról, amit reformátusként az egyházon belül mintaszerűen gyakorolni elsődleges társadalmi küldetésünk lenne – legalábbis Kálvin szerint. Ha kitekintek a MRE határain túl, akkor azt látom, hogy valóban igaz ránk, hogy tanulási folyamatban vagyunk – nem csak amerikai és nyugat-európai testvéregyházainkhoz képest.

Mik a nemzetközi tapasztalatok, mennyire élik meg más protestáns egyházak ezt a kérdést?

Csak egy példát hadd említsek. A Rajnai Egyházzal 2009 novemberében szerződésben is rögzítettük testvéri kapcsolatunkat. Egy uniált, azaz egyesült protestáns egyházról van szó, amelyik ugyanakkor hangsúlyt fektet református identitására, gyökereire. Így ünnepelte tavaly az első református generális zsinat 400. évfordulóját. Ez a közösség azt várja tőlünk, hogy hozzájáruljunk ne csak az ő, hanem az európai reformátusság identitásának megerősödéséhez. Nos, ez a 2,2 millió adófizető (!) egyháztagot számláló közösség, jóllehet legalább harminc évre előre látja a jövőjét emberileg és finanszírozási téren, mégsem gondolja úgy, hogy élhet lendületből és karba tett kézzel élvezheti a stabil, évszázadok során kialakult, jól működő egyházszervezetét. „Az egyház nem támaszkodhat arra, hogy nagy és gazdag. Nem élhet tovább úgy, ahogy eddig, csak azért, mert még mindig megteheti” – fogalmazott Barbara Rudolph egyházi főtanácsos, a külügyi és ökumenikus részleg vezetője. „Mit mondjunk az unokáinknak akkor, amikor majd megkérdezik, miről is tanácskoztunk 2011-ben? Nem eshetünk a mulasztás bűnébe”, folytatta, hangsúlyozva, hogy az egyháza életében két biztos dolog van, a hit, hogy Krisztus az egyház feje és a bizalom, hogy a Szentlélek vezeti az egyházat. Minden egyebet újra ki kell találni. Ez az egyház vette magának a fáradtságot és bátorságot, hogy a megváltozott körülmények között, a csökkenő anyagi bevételek láttán újragondolja az egyházképét. Nem pamfletekben, nem felületesen, hanem a zsinat által kijelölt bizottság többéves munkájával. Így jutottak el 2010-ben oda, hogy megfogalmazzák zsinati víziójukat a „missziói népegyház” mottója alapján. A következő évre pedig elkészült az a rövid kiadvány, amely sorvezetőként szolgál a gyülekezetek számára ahhoz, hogy leghétköznapibb döntéseiket is ennek a víziónak megfelelően hozhassák meg. Ez komoly teológiai, spirituális és praktikus folyamat, amelyben a meglévő struktúrákat is megváltoztatják. Miért? Mert közösségeiben él az egyház, a struktúrának pedig ezt a közösséget, a közösség szolgálatát kell támogatnia. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy végiggondoljuk akár csak a „gyülekezeteiben él az egyház” következményeit a fennálló egyházszervezetre nézve. Az a helyzet, hogy alig van olyan református egyház, amelyik hosszú évek óta ne ezt az utat követné.

Sok gyülekezet évtizedek óta sorvad, nem ellentétes ez a fenti alaptétellel? A sorvadás, fogyás egyház finanszírozási kérdéseket is felvet: képes valamennyi gyülekezet eltartani magát vagy a nagy egyház egyre több gyülekezetnek kell alányúljon?

A gyülekezetek fogyása szerte a világban ismert jelenség. Ennek demográfiai okai éppúgy vannak, mint egyházi okai. Még Afrikában is azzal szembesülünk, hogy a hagyományos református, presbiteriánus egyházak kárára gyarapodnak a karizmatikus közösségek. A kérdés az, hogy mit teszünk, amikor ezzel a ténnyel szembesülünk. Csodaválasz nincs, de a jelenséggel szembenézni alapvető felelősségünk. Ha külföldi példákat veszek figyelembe, akkor az általánosságban elmondható, hogy sokat elárul egy közösség önképéről, hogy minként reagál. Ha elodázzuk a kérdést és nincs közös törekvés a felelős egyházi testületekben arra, hogy legalább a kérdést feltegyék, az azt jelenti, hogy az egyházszervezet lendületében bíznak. Ez nem annyira református sajátosság. Ezt az olyan nagy egyházak, mint például egyes német egyházak, még egy ideig megengedhetnék maguknak, de nem teszik. Szóval erre a kérdésre nincs válaszom, nem is lehet, hiszen hosszú út vezet el addig, hogy egy közösség felelősen, imádsággal, sokak tapasztalatára, konkrét adatokra és alapos teológiai megfontolásra alapozva választ adjon egy ilyen kérdésre. Annyi bizonyos, hogy a lelki dolgok és a pénzügyek szétválasztása az egyházban álságos. Minden egyes elfogadott költségvetés, minden meghozott törvény, minden építkezés az egyházképről vall. Míg megint német példával élve, egy gyülekezet, ha nincs 1200-1600 adófizető tagja (akiknek nagyjából tíz százaléka valóban tagja a gyülekezetnek), nem kap lelkészt, addig egy magyar gyülekezet 250 egyházfenntartói járulékot fizető taggal több tízmilliós beruházásba fog. Nyilván nem a saját forrásaiból. Én nem kritizálom ezt, csak érzékeltetni akarom, hogy a konkrét társadalmi, politikai, pénzügyi helyzet az egyházlátásunkban visszaköszön. Ez normális. Éppen ezért kell mindezt figyelembe venni akkor, ha egy ilyen átfogó kérdésre keressük a választ. És vannak pozitív példák, főként Amerikában: egy-egy átgondolt válasz, kezdeményezés bizony megalapozhatja azt, hogy a gyülekezeti tagok száma növekedésnek indul.

Nem fordított logika, hogy egy finanszírozási kérdés, az egyszázalékos felajánlások ügye kapcsán elindult vita kezdi feszegetni az egyházképpel kapcsolatos elképzeléseket?

Az a tény, hogy ha egyelőre csak felszínesen is, de az egyház mibenlétének, küldetésének, aktuális állapotának kérdése az egyszázalékos kampány kapcsán merül fel, alapvetően nem baj, hiszen az egyházfinanszírozás irányvonalainak meghatározása az egyház küldetésének elidegeníthetetlen része. Mit akarunk és ehhez a még meglévő erőforrásainkat hogyan használjuk? Ha eltérő filozófiákkal működő rendszerekben is, de ezek világszerte aktuális kérdések a református egyházak számára, amire felelősségteljes válaszok születnek. Hadd említsek egy másik érzékletes példát. Ha úgy értelmezzük a „gyülekezeteiben él az egyház” tételt, hogy a gyülekezetek azok, akik a saját céljaik és küldetésük betöltése érdekében fenntartják az egyház nagyobb közösségét és intézményeit, a mi egyházunknak a jelenleginél lényegesen kevesebb helyi közössége és intézménye maradna. Ezzel szemben ugyanakkor amerikai és koreai egyházak így működnek. A koreai reformátusok valóban gyülekezeteikben élnek és az úgynevezett megagyülekezetek, amelyekben akár ötezer ember elmegy egy-egy vasárnapi istentiszteletre, a tagok adományaiból nem csak önmagukat tartják fent, hanem néhány tucat kisgyülekezetet Koreában, számos misszionáriust a világban, és egyebek mellett mondjuk az MRE cigánymisszióját is támogatják. Ez a rendszer nálunk nyilván működésképtelen, nemcsak egyházi, hanem kulturális okokból is – az adakozás és szponzoráció egész Európában messze elmarad például az amerikai gyakorlattól.

Azok a példák, ahol a magyarországihoz hasonló felajánlási rendszerek léteznek, mit mutatnak a gyülekezetiség és az egyház viszonya tekintetében?

Ebben az összefüggésben érdemes megvizsgálnunk a huszonötezer tagot számláló Valdens Egyház esetét. Olaszországi testvéregyházunk, a magyarországi egyszázalékos felajánláshoz hasonló rendszerben, évi mintegy 8,5 millió eurót (2,24 milliárd forint) kap az adófizetőktől. A felajánlók számát tekintve 0,5 százalékban, a felajánlott összeg tekintetében 1,27 százalékban részesül az összes adományból, az úgynevezett ’otto per mille’ (nyolcezrelékes) felajánlásokból. Ezzel mindkét szempontból a harmadik helyen áll a sorban a katolikus egyház (felajánlók 35 százaléka, a felajánlott összeg 87 százaléka, mintegy kilencszázmillió euró, vagyis 237,79 milliárd forint) és az olasz állam (4 százalék, illetve 10 százalék) után. Az egyház költségvetésébe így befolyt összeget azonban a közösség nem magára fordítja (mondjuk a nyugat-európai összehasonlításban meglehetősen alacsony lelkészi fizetések emelésére), hanem kizárólagosan az egyház diakóniai és karitatív szolgálatára költi el. Az MRE hasonló bevételénél nagyobb, annak mintegy kétszeresét kitevő összeg javát valdens testvéreink ráadásul az európai diakóniai, szeretetszolgálati kezdeményezésekre ajánlják fel. Az Európai Protestáns Egyházak Közössége által koordinált diakóniai program a jövőben alapvetően erre a forrásra támaszkodva támogat kelet-európai, köztük akár magyar, de minden bizonnyal kárpátaljai szeretetszolgálati kezdeményezéseket. Már most számos olyan beruházás valósul meg az egyházunkban, amelyet közvetve ők támogatnak.

Az ilyen példákat is megnézve, mi az összefüggés a gyülekezetközpontúság és a távolabbi testvérekre való figyelés között?

A református identitás, a kálvini hagyomány számára az egyház „katolicitása” és egysége központi gondolat, amit hitvallásaink is rögzítenek. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a gyülekezetek közösségében, az igehirdetés és a sákramentumok, azaz Isten Igéje és Lelke által létrehozott közösségekben megvalósuló egyház „ökumenikus”, hiszen térben és időben nem korlátozódik az éppen adott gyülekezetre, hanem hasonlóképpen valósul meg adott esetben a világ egy másik pontján, akár egy másik felekezeti hagyományban. Azaz a református egyházak mindig is határátlépők voltak: igazodnak az adott politikai környezethez, egy adott ország határaihoz igazítják határaikat, de nem azért, hogy bezárkózzanak, hanem hogy kilépjenek a világba. Ezért is van az, hogy olyan sok református gyülekezet törődik a magyar református gyülekezetekkel és segíti a magyar református egyházat Amerikától kezdve Európán át Koreáig.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép