Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Ilona napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Rafaello Santi: Mária mennybemenetele
Szent Genovéva
A Karácsony Isten páratlan beavatkozása a világ sorsába
2011-12-24 Forrás: Református Egyház
Krisztus kettős természetének titka sokkal inkább a vita tárgya volt és maradt mind a mai napig – állítja a Fazakas Sándor teológus, egyetemi tanár. A Debreceni Hittudományi Egyetem (DRHE) szociáletikai tanszékének vezetője a karácsony fő teológiai vonatkozásai kapcsán azt mondta, az által, hogy Isten Fia egészen emberré lett, sorsközösséget vállalt az emberrel. Viszont az inkarnáció értelmében az emberrel való sorközösség nem áll meg a szolidaritásvállalás szintjén, hanem az ember Isten előtti helyére és megigazítására tekint.
Karácsony egyik legfőbb, lényegbe vágó kérdése az, miért lett Isten emberré? Anselmustól napjainkig milyen teológiai válaszok születtek erre? Hogyan látja Ön, miért pont akkor, ott és úgy lett emberré?

Hogy miért lett Isten emberré – kérdezzük Anselmusszal. Valóban, az idők során számos értelmezés, köztük spekulatív magyarázat is keletkezett. A legáltalánosabb és teológiailag is helytálló megközelítés, hogy Jézus születése Isten válasza az emberiség bűnére (Aquinói Tamás). De olyan értelmezéssel is találkozunk, miszerint itt az isteni örök princípium evilági megjelenésével vagy a teremtés beteljesedésével (D. Scotus), az emberi nem tökéletesedésének történetével van dolgunk. Ez utóbbi válaszok csupán morális síkra kívánták tolni az értelmezést, és mindig azzal az igénnyel születtek, hogy az ember a maga és környezete számára tisztázza az Istenhez, a világhoz, a hithez, az egyházhoz és a másik emberhez való viszonyát, hozzáállását.

Canterbury Anselmus a maga idején (XI. század) korának megfelelő fogalomkészlettel és értelmezési sémával próbálta megragadni Krisztus születésének titkát, amikor a satisfactio-tanként elhíresült értelmezésében az elégtétel gondolatát emelte ki, jogi kategóriák segítségével: azért kellett Krisztusnak megszületnie, hogy eleget tegyen az ember bűnéért, hogy kiengesztelje Isten bűn ellen való haragját, s ezzel helyreállítsa az Isten és ember között bűn miatt megszakadt kapcsolatot. Erre viszont ember nem képes, csak az emberré vált Isten.

Én viszont két fogalomban ragadnám meg ezt a valóságot: megváltás és személyes istenkapcsolat. Vagyis Krisztus által a Szentháromság Isten második személye azért lépett be ebbe a világba és azért öltött emberi testet, hogy megváltsa az embert a bűntől és annak minden következményeitől, illetve a haláltól (ebben az értelemben Anselmus felismerései ma is helytállóak), valamint hogy helyreállítsa az ember Istennel való személyes-közvetlen kapcsolatát. Így is mondhatjuk: a Fiú, Isten tulajdon fiának születése számunkra az istenfiúság ajándékát és realitását teszi lehetővé; Isten gyermekei lehetünk úgy, hogy nem a természeti vagy materiális világ törvényszerűségei rendelkeznek végérvényesen felettünk. Ez hatalmas vigasztalás a mindenkori ember számára, ha hittel elfogadja. Nem véletlenül mondja Pál, hogy az Isten fiának elküldése azzal a következménnyel jár, hogy most már Istent Atyánknak szólíthatjuk (Gal 4,5−6). Vagyis, úgy és olyan bizalommal közeledhetünk Istenhez, mint a gyermek apjához. Nincs már mérhetetlen és áthidalhatatlan távolság Isten és ember között. Egyszerűen éreznünk kell, milyen hihetetlen vigasztalás és perspektíva van ebben az üzenetben!

Miért pont akkor és úgy lett emberré? Erre szintén a bibliai kijelentés adja meg a választ: „amikor eljött az idő teljessége” (Gal 4,4)! De jól kell értenünk ezt a kifejezést! Az idő teljessége nem az emberi cselekvés eredményeként vagy a történelem mozgásaként érkezik el. Nem az emberiség természetes fejlődésének eredményeként vagy tökéletesedéseként köszönt be az idő teljessége, nem a napok, hónapok, évek múlásának törvényszerűsége alapján kell ezt elképzelni, mintha betelne az idő, mint valami edény – ez az idő(pont) mindenestől Isten hatalmában áll. Nem az idő múlása hozza mozgásba az Istent, hanem fordítva: Isten hozza mozgásba az időt, ő a történelem ura. Az idő teljessége így írható le: ez az a pont a világ- és üdvtörténet során, amelyet Isten jelöl ki szuverén döntésének alapján, és amely által az örökkévalóság betör az általunk érzékelt tér-idő-történelem keretei közé, a túlvilág az evilágba…

A titokzatosság, a titok hívószó manapság. Teológiailag nézve miben ragadható meg a karácsony titka, csodája?

A karácsony titka az inkarnáció, a testet öltés csodája! Valamennyi bibliai rész, amely Jézus születéséről tudósít (Lk 2,1−7; Mt 1,18−2,13; Gal 4,4 stb.) azt a krisztológiai alapigazságot helyezi előtérbe, hogy Krisztus egészen emberré lett, emberségének a halandó és esendő voltában, vagyis asszonytól született és a törvénynek volt alávetve. Már születése pillanatától át kellett élnie az emberi sors mélységeit: a kitaszítottságot, a hajléktalanságot, megaláztatást, a menekülést, majd a félelmet és kísértéseket. De ez csak úgy volt lehetséges, hogy egészen emberré lett, nemcsak látszólag lépett be ebbe a világba (s közben nem szűnt meg isteni természete).

Az által, hogy Isten Fia egészen emberré lett, sorsközösséget vállalt az emberrel. Viszont az inkarnáció értelmében az emberrel való sorközösség nem áll meg a szolidaritásvállalás szintjén, bár ez sem mellékes, hanem az ember Isten előtti helyére és megigazítására tekint. Vagyis arra – mintegy folytatva az előbbi gondolatot a személyes istenkapcsolatunkról –, hogy Krisztus születése, s majd megváltói munkája következtében a hívő ember életében valóban egzisztenciális változás áll be: az elnyert istenfiúsága által (amely a Lélek munkája és a keresztség által lesz valósággá) az ember örökös lesz! Örököse az ígéreteknek, várományosa az új életnek – s bármilyen helyzetbe kerüljön is az ember, nincs az a megalázó helyzet vagy megpróbáltatás, amely ezt a méltóságot elvehetné tőlem/tőlünk: azt, hogy Isten gyermeke vagyok! S tudjuk, abban az általános jogrendben, amelyben az Evangélium először elhangzik, nem volt különbség a fogadott gyermekek és a természetes fiak jogállása között! Krisztusnak, mint az Isten fiának azért kellett emberré lenni, hogy mi emberek (megváltott gyermekei) egykor majd egészen nála lehessünk, Istennel való teljes és zavartalan kapcsolatban.

Nagyon kijózanító, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató ez az üzenet egy olyan világban, amely nagyon felületesen és „kommercializálható” módon tekint a Karácsony titkára. Ahogyan egy angol teológus és püspök fogalmazta meg nemrég: a karácsony napjainkban olyanná vált, mintha a kereszténységet valaki disneyfikálta volna. Vagyis olyan, mint egy Walt Disney nevével fémjelzett mese: legyen szórakoztató, látványos és legfőképpen eladható. De vajon hol marad egy ilyen tálalásnál az ünneplésnek a lényege és igazi lelki tartalma? Tehát a karácsony titka nem a történet prezentálásának és csomagolásának látványosságában áll, hanem az inkarnáció, vagyis a testet öltés csodájában és értelmében.

Jézus Krisztusban Isten új teremtését ünnepeljük. Milyen világot teremt Isten karácsonykor az ember számára?

Itt mindjárt egy fogalmi pontosításra és esetleges félreértések tisztázására van szükség: Krisztus született és nem teremtetett! Ezt így rögzíti a níceai hitvallás is (Kr.u. 325), mintegy pontot téve egy hosszas óegyházi vitára Krisztus kettős természetét illetően (ami nem jelenti azt, hogy emberi természete szerint ne lenne alávetve a teremtett világ törvényszerűségeinek). Ugyanis ha csak úgy tekintünk Krisztusra mint teremtményre, akkor ezzel vagy elfejeltjük azt, hogy ő már születése előtt is az Atyánál volt (pre-egzisztens Krisztus, akinek a teremtés munkájában is része volt), vagy pedig isteni természetét tagadjuk. Ezt a tévtant a IV. században az arianizmus (Arius alexandriai presbiter nyomán) képviselte, tagadva, hogy Krisztusban valóban Isten lett emberré. Úgy gondolták, hogy a Fiú „csak” Isten teremtménye, az első és legjobb ugyan, de nem vele egylényegű… Majd később őt az Atya az istenfiúság rangjára emelte, adoptálta. A kérdés azért is érdemel figyelmet, mert a dogmatikai vita ugyan lezárult a múltban, a níceai-konstantinápolyi hitvallást együtt imádkozzuk más keresztyén/keresztény egyházakkal, de napjainkban ugyancsak Krisztus isteni természete okoz a legtöbb fejtörést a modern, racionális gondolkodású embernek. Innen kezdve spekulációk egész sora láthat napvilágot, miszerint Jézus „csak” vallásalapító, gondolkodó, tanító volt, polgári életvitelt folytatott, tanítványai és követői képzeletében él tovább, de tulajdonképpen csak erkölcsi példaképnek tekinthető stb... Látjuk, minden korábbi és mai tévtanítás vagy spekuláció isteni (vagy emberi) természetének tagadása mentén indul el. Így a Karácsony ünnepe ennek a kérdésnek a tisztázására is alkalmas, hitvallásaink mélyebb átgondolására is indíthat… Az igazság az, hogy Krisztus kettős természetének titka sokkal inkább a vita tárgya volt és maradt mind a mai napig, mint az a kérdés, hogy miért is lett Isten emberré?

Mégis a teremtés gondolatánál kissé el kell időznünk! Mert van egy csoda, amely a világ rendjét és az idő múlását időről-időre megszakítja, amely az elmúlás miatti szorongás és a dolgok hétköznapi szürkeségébe reményt és fényt gyújt: ez pedig a születés misztériuma! Egyáltalán az a tény, hogy az emberi élet megszületik, s ezzel egy új élet veszi kezdetét, hogy a múlandóság világában mindig van új kezdet, s ezzel mindig van új remény, új bizalom, szeretet és ragaszkodás, az új életért való felelősségvállalás, már önmagában olyan, mint az új teremtés csodája. Ezzel az emberi egzisztencia leglényegesebb jellemvonása tárul fel: a hit és a reménység. És hogy a világ megannyi megpróbáltatása ellenére mégis érdemes hinni és bizakodni, az a születésnél mutatkozik meg leginkább, s sehol máshol nem jut szebben kifejeződésre, mint a karácsonyi Evangélium üzenetében: „gyermek született ma nékünk!” Így foglalja össze a születés és az új teremtés összefüggését Hannah Arendt, a német-zsidó származású, protestáns teológiát is tanult filozófus.

Így kapcsolódik valóban egymáshoz a születés felett érzett öröm és az új teremtés reménysége karácsonyban is, a születés ünnepén. A keresztyén ember ilyenkor nem teheti meg, hogy ne tekintsen reménységgel a környező világra is, s hogy ne tudatosítsuk ökológiai felelősségünket. De ezen a ponton is evangéliumi józanságra van szükség: a karácsony titka éppen arra tanít, hogy szabadok lehetünk az elemek imádatától. A Gal 4,3-ban arra emlékeztet Pál, hogy az idő teljessége és Krisztus megszületése által véget ér a pogány-misztériumi vallások világa, nevezetesen a kozmikus elemek és természeti erők mitikus megszemélyesítése, ezek imádata és a kultuszok szolgálata. Az istenfiúság szabadságát elnyert krisztusi ember már úgy tekint a világra, mint teremtettségre, amely éppúgy rá van szorulva a megváltásra mint ő, s amely sóhajtozva várja a megváltás idejét (Róm 8,22). De éppen ezért, a természetért és élő környezetért való aggódó félelem és felelősségteljes magatartás nem a világ elemei iránti misztikus hódolatból fakad, hanem abból a felismerésből, hogy a világ Isten kezeinek alkotása, Krisztus születésének és megváltói munkájának színtere, amelyben az ember társteremtő és teremtménytárs, de csak a „műveld és őrizd” isteni parancs érvénye alatt.

Mit ad karácsony az embernek és mit kér tőlünk?

Az előbbi gondolatokkal már valóban a keresztyén etika alapkérdéseihez érkeztünk el. Krisztus születésének, vagyis a testet-öltés csodájának következménye az ember istenfiúsága; ez pedig egyet jelent a szabadság és a nagykorúság elnyerésével. Aki szabad és nagykorú, azaz döntéshelyzetben van, azt nem idegen tanítások szele hordozza, nem az elemek szolgálata motiválja, nem hamis tekintélyekre és függőségi helyzetekre tekint, hanem megtanul valóban felelősségteljes döntéseket hozni konkrét helyzetekben és időben.

Hallottuk: fiak vagyunk és örökösök! Ez nemcsak jogállást jelent, hanem azt, hogy ezzel az ajándékkal szabadon élhetünk. Az ókori keleten a fiú jogállása akkor vált teljessé, amikor eljött a nap (pl. 18. életévének betöltése) és valóságosan is az atyai örökség birtokosává vált. Addig a kijelölt gyám rendelkezett az örökség felett, illetve tartozott érte felelősséggel. De eljött az a pillanat (ha úgy tetszik az „idő teljessége”), amikor megszűnt felette a gyámkodás és már szabadon élhetett jogaival és javaival. Nos, a karácsony etikai konzekvenciáinál is erről van szó! Eljött az idő, amikor már nemcsak Isten fiainak neveztetünk, hanem úgy is élhetünk. Az élet a törvény alatt rabság volt, rabszolgaság. De eljött az idő, a szabadság ideje. Vagyis, ha csak saját erőből igyekszünk tisztességes életet élni, addig a törvény mindig nyűg lesz, elviselhetetlen teher a maga teljesíthetetlen követelményével, közben moralizálással és ítélkezéssel nyomorítjuk meg embertársaink életét. De ha az Evangélium felszabadító erejéből a Krisztus követésének útján járunk, fölé emelkedünk a törvénynek - már nem kényszerből tartjuk be azt, hanem önként és szabadon, mert nem tudunk törvénytelenséget cselekedni. S közben meghagyjuk a másik embert is a maga szabadságában.

De hogy megmaradjunk az „istenfiúság” jogállásában, Isten erről is gondoskodik. Elküldi Fiának Lelkét a mi szívünkbe! Ez által a törvény már nem a két kőtáblán lesz olvasható, Mózes vagy az írástudók tekintélye alatt. Míg a törvény paragrafusai csupán a kőbe vésett vagy kódexbe foglalt betűkként merednek ránk, lehetetlen kitérni annak súlya és érvénye alól – sőt a törvény megtartásának legbuzgóbb igyekezete is csak törvényszegésekhez vezet. De az új törvény, a Lélek törvénye a szívbe lesz beírva, s ennek hatása nem lesz titkolható: a lélek önfeledt örömével kiálthatjuk „Abbá, Atya!”. Luther Márton azt mondja, hogy az emberi szívben sokféle kiáltás van: a kétségbeesés, a tiltakozás, a segítségkérés kiáltásai. De Krisztus Lelke elnyomja ezt a kiáltás-zűrzavart és előhozza a Krisztus dicsőítésének, az Isten imádásának és az istenfiúság bizonyosságának kiáltását. Ez a bizonyosság már nem valamely eksztázisnak a hangja, hanem a józan értelemnek és annak a meggyőződésnek, hogy Krisztus megszületett, hogy Krisztus él, hogy Isten szeret és ennek a szeretetnek mindennél nagyobb hatalma van. Ez a kiáltás, különös kiáltás: annak a gyermeknek boldog kiáltása, amely Istenben felismeri az Atyát, az Atyánál pedig otthont, szabadságot és végső oltalmat nyer. De ez csak karácsony felől lehetséges!

Ha elfogadjuk, hogy Jézus Krisztus a világ peremén született, Ön szerint hol születne meg ma a Megváltó? Egyrészt a világban, másrészt Magyarországon?

Meggyőződésem, hogy ha ma születne meg a Krisztus, nem számíthatna kedvezőbb fogadtatásra az emberiség részéről, mint akkor! De erre nincs is szükség – mert Krisztusnak nem kell ma megszületnie: az ő születése éppoly történelmi tény, mint halála, feltámadása vagy a Lélek kitöltetése. Ezt nem lehet megismételni vagy újrarendezni. E helyett viszont meg kell látni: a Karácsony Isten páratlan beavatkozása (volt) a világ sorsába: ő belép az emberiség történetébe és idejébe, az ember javára. Önmagát megüresítve, Fiát atyai szívéből kiragadva Isten „veszíteni akart, hogy az ember ezáltal nyerjen” (Barth). Az embernek valóban lehetősége nyílt arra, hogy a bűn, a halál és a világ nyomasztó hatalmasságainak szorítása alól kiszabaduljon és teljes életet éljen. Isten ebben minket eszközül akar felhasználni: az ő gyermekeiként és örököseiként. Lehet, hogy a világ hatalmi harcait és gazdasági kríziseit tekintve nem sokat változott: csupán a színtér, a színészek, rendezők vagy a díszletek változnak (lásd a Lukács által leírt kerettörténetet: Lk 2). Válságok voltak akkor is, ma is, de akkor is emberek kerültek kiszolgáltatott helyzetbe, remény és fény nélkül, és ma is. De ma a mi "istenfiúságunk" abban mutatkozhat meg, ha így tudunk könyörögni: tégy engem a te gyermekeddé és mutasd fel a másik embernek az „istenfiúság” értékét, ígéretét! Mert Karácsonyt gyermekként, Isten gyermekeként ünnepelni − hallatlan ajándék, és ezért szabad hálát adni. Miért lett Isten emberré? – azért, hogy mi az ő gyermekei lehessünk!
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép