Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Ilona napja
1 felhasználó online
0 tag, 1 vendég



Képek a galériából

Lourdes-i Citadella
Topor Márta:  Apácák pihenés után...
A második Corvin-láncos piarista – Jelenits István
2012-06-18 Forrás: Magyar Kurír
Életművét a közelmúltban Corvin-lánccal ismerte el az állam – portré Jelenits Istvánról. - Jelenits István piarista szerzetes az utóbbi fél évszázad egyháztörténetének és napjainknak az a személyisége, akit mindenki szeret. Anélkül, hogy az elveiből, a meggyőződéséből bármikor bármit föladott volna, mindenkihez tud empátiával közeledni: diákhoz, költőhöz, művészhez, és ezért mindenkinek tud lelkipásztora is lenni.
Egész lénye, egyszerű bölcsessége, szerénysége, derűje inkább egy ferences barátot juttatna eszünkbe, mint egy nagy tekintélyű piarista tanárt, aki számos elismerés birtokosa. Pedig a 20. századi magyar sors nem kényeztette a nyolcvanadik életévében járó szerzetest sem, akivel a kegyes tanító rendi atyák régi-új Duna parti épületében beszélgettem. Életművét a közelmúltban Corvin-lánccal ismerte el az állam.

Jelenits István 1951-ben érettségizett a piaristák pesti gimnáziumában. Az egyházi oktatási intézmények 1948-as államosítása után két évig az ő iskolája sem maradt egyházi fenntartásban, és a piarista rend abban az esztendőben kapta vissza az iskolát és kecskeméti intézményét is, amikor Jelenits István érettségizett. Ám a gimnáziumot és a rendházat 1953-ban kilakoltatták a belvárosi főplébánia-templom tőszomszédságából.

„Bonyolult kérdés ez” – zárja le a témát a tanár úr, aki számítani semmiképpen nem számított arra, hogy a rend visszaköltözhet eredeti tulajdonába, különösen nem azokban az évtizedekben, amelyek a rendnek a kényszerű eltávozása után következtek.

A piarista szerzetes nagy szeretettel emlékszik vissza diákkorára, mint mondja, nem véletlen, hogy piarista lett. „Ha rosszul éreztem volna magamat az iskolában, akkor nem léptem volna be a rendbe, hogy másokat is arra kényszerítsek, hogy ebbe az iskolába járjanak, ahol én rosszul éreztem magam.” A háború utáni légkör sajátos, szoros kapcsolatot teremtett az iskolában tanító tanárok és a diákok között, mert nemcsak a tantárgyak miatt találkoztak, hanem az élet egyéb területein is egymásra voltak utalva. A diákoknak nem nagyon volt más szórakozása, mint amit az iskola nyújtott a tanítás utáni kirándulásokkal, nyári táborokkal, szellemi örömökkel. „Sem a tanároknak, sem a diákoknak nem volt más dolguk, mint hogy egymással foglalkozzanak, és ez roppant gazdaggá tette az életet.”

Az államosítás idején a diákok „gazdagításának” más módját is kieszelték a piarista atyák, akik 1950-ig maradhattak a rend kötelékében, csak elszakították őket az iskolától. A szerzetesrendek fölszámolásakor a piaristák közül is sokakat szétzavartak, mert az általuk fenntartott tíz iskola tantestületéből csak kettő maradhatott meg a szigorúan meghatározott keretben. A kegyesrendi atyák a bizonytalan helyzetben egy újabb támadásra készültek, ezért a könyvtárukban található értékesebb könyveket módszeresen „szétszórták” diákjaik között, hogy ha véletlenül támadás éri és elhurcolják őket, akkor a könyveik jó helyen legyenek. „Hazavittünk egy csomó könyvet. Én például nagyon szerettem a latint, elég jól tudtam, és olvastam latin szerzőket. Mignes patrológiájának a köteteit vittem haza, sorakoztak a pocokon, és rengeteg Szent Ágostont olvastam diákkoromban. Nem volt televízió, nem voltak érdekes olvasmányok, eléggé pártvezérelt szellemi élet volt akkoriban az országban, és ezeknek az antik egyházatyáknak a szövegei hallatlanul színesek és izgalmasak voltak számomra” – eleveníti fel diákkorának éveit a szerzetes, aki miután idővel visszaszolgáltatta a rend tulajdonát, később, már rendtagként újra találkozott a gondosan megőrzött kötetekkel.

Gimnáziumi tanárai közül elsőként osztályfőnökére, Simon Sándorra emlékezik vissza, aki görög–latin szakos tanár volt, „nagyon kiváló ember, kormányzógyűrűs doktor. Ez azt jelenti, hogy az első elemitől az egyetemi záró vizsgáig csupa jelese volt csak. Remekül tudott tanítani, azért is szerettem meg ennyire a latint, mert az ő tanítványa lehettem. Nemcsak a nyelvet tanította, hanem a latin költészetet is megszerettette velünk. Az irodalommal való kapcsolathoz is az idegen nyelvű irodalom nyitotta meg a kaput” – vallja, aki maga is évtizedek óta foglalkozik literatúrával.

Franciára Rónay György tanította, akit Sík Sándor tartományfőnök kért fel, mivel a rendnek az új felállásban nem volt e nyelvből szaktanára. „Ha az irodalommal való találkozást Simon tanár úrnak, a modern irodalommal való beható és életre szóló találkozást Rónay Györgynek köszönhetem – idézi fel első civil tanára alakját Jelenits István. – Kicsit tétován állított be hozzánk, mert még nem tanított soha életében, de aztán észrevette, hogy nemcsak tanítható emberek vagyunk, hanem a tudásvágy is eleven bennünk.” A költő, író, műfordító Rónay annyira jól érezte magát a nyiladozó értelmű fiatalok között, hogy minden második héten elment hozzájuk külön a kortárs irodalomról beszélgetni. Olyan irodalmi nagyságokról beszélt, akikkel jó barátságban volt, például a néhány évvel korábban elhunyt Radnótiról, aki az iskolai irodalomoktatásban még nem foglalta el az őt megillető helyet, életműve még föltáratlan volt. Illyés Gyuláról, más élő költőkről is tőle hallottak először. „Elkezdtük őket forgatni, olvasni, és sokkal többet tudtunk róluk, mint amit az irodalomórán tanulhattunk volna.”

Bár az 1951-es érettségi után a fiatal Jelenits István számára egyértelmű volt a hivatása, de mert pesti családból származik, a rend elöljárói arra kérték, az egyetemet otthonról végezze el, így csak rövidebb ideig veszi igénybe a numerus clausust, a kispapok államilag előírt létszámkeretét. Ezzel a tudattal iratkozott be a bölcsészettudományi karra. Sokat jelentett számára, hogy laikus státusban végezte az egyetemet, mert másfajta civil kapcsolatai támadtak az emberekkel az egyetemen is, mintha reverendában járt volna oda.

A magyar szakkal párhuzamosan beiratkozott a Hittudományi Akadémiára is rendkívüli hallgatónak, és ott bizonyos tárgyakból kollokviumokat tett. Amikor a rendbe belépett, már a teológiai tanulmányokban is előre haladt. Elöljárói pedig azt tartották helyesnek, hogy akkor már ne a rend saját teológiáján folytassa a tanulmányait, hanem a Hittudományi Akadémián, ahol hittanári végzettséget és teológiai doktorátust szerzett.

Pedig az egyetem elvégzése küzdelmes volt: a rostálásokon az embernek meg kellett kapaszkodnia. A szerzetesi életre készülő fiatalember azért, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát az egyetemen, fölvette a Bevezetés a mongol filológiába című tárgyat, melyet Ligeti Lajos tartott. „Aztán ott ragadtam, mongolt is hallgattam meg keleti nyelvészetet”. Járt Keresztury Dezső szemináriumára is, ahol az akkoriban éppen csak megtűrt magántanár eleinte a rendszer emberének nézte Jelenitset, de később a helyzet tisztázódott. Kemény Zsigmondról szóló óráját mindössze ketten látogatták, a zugszerzetesen kívül az előadó unokaöccse, aki talán a rokoni szálak miatt érezte kötelezőnek a részvételt. „Keresztury először azt gondolta, hogy én beépített emberként megyek, hogy meghallgassam, és jelentést tegyek róla. Aztán lassan kiderült, hogy ez nem így van, és akkor nagyon mély kapcsolat szövődött közöttünk.” Olyannyira, hogy a temetésén is az egykori diák búcsúztatta.

Természetesen akkoriban az ideológiai oktatás alól nem volt kibúvó, az elsőévesek közösen hallgatták a Gólyavárban a marxizmust, amiből vizsgázni is kellett. „Az egy komoly, kemény dolog volt, mert nemcsak tudást vártak, hanem valamiféle hűséget is próbáltak számon kérni. De nem kerültem velük olyan konfrontációba, ami miatt kitették volna a szűrömet”.

A kor gondolkodását gúzsba kötő rendszerével lépten-nyomon szembesültek a hallgatók. Horváth János neves irodalomtörténésszel, aki nemzedékeket nevelt fel, már nem találkozhatott Jelenits István, őt akkoriban nyugdíjazták. A régi magyar irodalomnak Klaniczay Tibor lett a tanára, Szauder József pedig, akiről egykori tanítványa nagyon pozitív emlékeket őriz, a felvilágosodás korának irodalmát oktatta. „Ezek az emberek akkoriban eléggé az ideológia rabságában vergődtek, pedig többre is futotta volna a tehetségükből” – teszi még hozzá a paptanár, aki szívesebben foglalkozott nyelvészettel, kiemelve tanárai közül Pais Dezsőt és Bárczi Gézát, akitől nagyon sokat tanult.

A Hittudományi Akadémián folytatott magántanulmányaival persze nem dicsekedett az ifjú Jelenits, ahogy azzal sem, hogy Tótfalusy István írói álnéven már egyetemista korában publikálni kezdett a Vigília hasábjain.

Harmadéves korában a „lélekhalász” Pándi Pálnál vizsgázott, aki meggyőződéses marxista volt, és különösen a tehetséges fiatalokat igyekezett a hivatalos ideológiának megnyerni. A fiatal hallgató, aki a piaristák gimnáziumában görögül is tanult, Kölcseyről beszélve görögül idézett valamit, ami rögtön föltűnést okozott. „Pándi megdöbbent, hogy görögül idézek, és megnézte az indexemet. Bele volt írva, hogy a piaristáknál végeztem. Mondta, hogy jelest ad, de a vizsga után szeretne velem beszélni. Gondoltam, hogy adott volna inkább egy négyest, és engedett volna el, de mégis ott maradtam. Megkérdezte tőlem, hogy a piarista gimnáziumi érettségi óta változott-e a világnézetem? Mondtam, hogy szorgalmasan hallgatom a marxizmust, de eddig még nem volt okom, hogy a világnézetemet megváltoztassam.” Mire Pándi: „Nem nagyon fog boldogulni a kereszténységgel, mert egy olyan világban él, ahol magának mint magyartanárnak tisztelettel kell szólnia azokról az írókról, akik ateisták lettek, maga meg ezekre biztosan haragszik, és akkor szembe kell fordulnia az egész hivatalos irodalomszemlélettel.”

Jelenits válasza: „Tanár úr biztosan tudja, hogy a keresztényeknek az ellenségeiket is szeretniük kell, és őszintén szólva én nem biztos, hogy haragszom egy íróra, ha ateista lett. Ha valaki abban a korban, amikor kötelező volt kereszténynek lenni, úgy érezte, hogy nagyobb igazságra talált, és emiatt vállalat mindenféle nehézséget, az tiszteletet ébreszt bennem. Inkább azokat nem szeretem, akik érdekből lesznek ateistává.” A válasz tetszett Pándinak, és felhatalmazta a diákot, hogy ha a kereszténysége miatt az egyetemen valami baj érné, forduljon hozzá, és a segítségére lesz. Erre nem került sor, de az eset gyakran az eszébe jut Jelenits tanár úrnak.

Nemigen találkoztam még olyan emberrel az elmúlt harminc évben, aki neheztelt volna rá. Mindenkihez, diákhoz, alkotóhoz, időshöz, fiatalhoz egyaránt empátiával közeledik, és ezért mindenkinek lelkipásztora tud lenni. Törekedett erre vagy ez magától jön?

„Magától jött, de biztos, hogy korán világossá lett számomra, olyan korban élünk, amely arra törekszik, hogy egymás ellen fordítsa az embereket, és tényleg jó volna egy olyan alapállást felvenni, ahol ezekből a csapdákból kiemelkedhet az ember” – fogalmazza meg a mindannyiunk számára megszívlelendő életbölcsességet a nyolcvanadik életévében is fiatal szerzetes, akit május végén Corvin-lánccal tüntettek ki. Schütz Antal után és sok-sok évtizeddel később, másodikként a piarista rend történetében.

Szerdahelyi Csongor
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép