Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
István napja
4 felhasználó online
0 tag, 4 vendég



Képek a galériából

Feszület
Szűz Mária
Mi a református?
2012-11-13 Forrás: Parókia.hu
Valamikor az emberek arcára volt írva a vallásuk. Ma különösen nehéz, ám annál izgalmasabb kérdés annak a megválaszolása, hogy mi (ki) a református.
Mi a református?

Ha erre a kérdésre mindenre kiterjedő választ akarnánk adni, akkor könyvkiadásra kellene vállalkoznunk: a témának hatalmas irodalma van. Így, egy szűk cikk keretében nem vállalkozhatom tehát magam sem másra, minthogy néhány gondolatot felvillantsak a kérdésre – mi a reformátusra adandó válaszból.

Egyedül hit által

Eleink öt alapelvet fektettek vallási önmeghatározásukat illetően, amiben áttételesen benne volt az elhatárolódás is attól, ami mindezekkel ellenkezik. Mi volt ez az öt alapelv? Az öt sola. Ezek: Sola fide. Vagyis egyedül hit által. Mit jelent ez? Azt, hogy egyedül a hit által üdvözülhetek, a cselekedeteimmel nem harcolhatom ki azt, mint ahogy részben a római katolikus hívők tartják. Tudom, már önmagában ez a kijelentés is további számos kérdést vet fel, de ezekbe most ne menjünk bele, különben az a bizonyos könyvkiadás elkerülhetetlenné válik… Sola gratia. Egyedül kegyelem által, ami egyébként következik az előzőből. Talán ez a legreformátusabb az öt sola közül. A solákat ugyanis nem Kálvin, a református egyház alapítója, hanem már Luther kidolgozta. Viszont a sola gratia tanát Kálvin szinte az abszurditásig továbbgondolta, s jutott el a predestinációhoz. Vagyis, hogy az üdvösségünk Istentől van, az ő kegyelméből, semmit sem tehetünk érte. Ez is ezerfelé téríthetné a gondolatainkat, el is vágom hát gyorsan. Sola scriptura. Egyedül az írások. Rendkívül fontos a reformátusság meghatározása szempontjából, erre később még visszatérek. Itt most csak annyit, hogy a hitünk zsinórmértéke – kánonja – a Szentírás, nem csatlakoznak hozzá a szent hagyományok. Solus Christus. Vagyis egyedül Krisztus. Közvetlen vele tartjuk a kapcsolatot, a hozzá vezető úthoz nem szükséges közvetítő, sem Mária, sem szentek, de még csak a papi szentség sem. Mindezekhez társul még a soli Deo gloria, vagyis hogy egyedül Istené a dicsőség. A kijelentés lehetne akár az előző négy összefoglalója: mi, emberek, hívek, egyházak, bármennyire is nagy dolgokat viszünk véghez, nem a magunk erejéből tesszük azt, tehát a dicsőség sem a mienk. Még csak egy picinykét sem. Ez tehát az öt sola.

Gyönyörűséggel, gyötrelemmel

Mi bennük a közös? Egyebek között az, hogy a hangsúly a közösségről, a papságról, a szentekről áthelyeződik az egyén felé. Más szóval, individuálisabbá vált a protestáns, de különösön a református hívő, mint a római katolikus. Íme, az első válasz a címben feltett kérdésre. A református hívő, bár hitét gyülekezetben is gyakorolja, mégis individualista, annak minden gyönyörűségével és gyötrelmével együtt. Bár egymásra épül az öt sola, ragadjuk ki közülük egyet, ami a magyarság megmaradásának a szempontjából alapvetően fontos. (Volna-e ma magyarság, ha nincs Kálvin, teszi fel a költői kérdést a katolikus Illyés Gyula a reformáció genfi emlékműve előtt.) Ez pedig a Sola scriptura. Vagyis a Biblia szerepének a felértékelődése. Mit jelentett mindez? Azt hogy a Biblia hitünk zsinórmértéke, illik tehát megismernünk azt. Na, de miképpen? Hiszen írni, olvasni sem tud a középkor embere. Miért is tudna? Hiszen nem tud a földesúr, meg a király sem, elég, ha tud a pap. Beszélt is eddig mindenféle ellenőrizhetetlen dolgot, csoda-e, ha a világ idáig jutott… Igen, meg kellett tanulnia a hívőnek olvasnia. Ahhoz pedig iskola kellett. Megindult hát az iskolahálózat kiépülése Magyarországon! Óriási dolog ez az ország szempontjából! Pápa, Debrecen, Sárospatak és a hozzájuk tartozó filiák közvetlenül a protestantizmus hazánkba érkezése után kialakultak. A kis kálvinista jobbágyfiú a falujában megtanulta a betűvetést – hogy tudja olvasni a Bibliát –, és ha kellően tehetséges volt, mehetett a gimnáziumba is. Netán egyetemre, amihez hozzátartozott a külföldi tapasztalatszerzés.

Ritka kincs

De mit írok én itt, hiába tanult meg olvasni a gyerek, ha nem volt mit… Hiszen a nyomtatott Biblia akkoriban még ritka kincs volt. Semmi gond, Gutenberg feltalálta már a nyomtatást, a gépek pedig ontották is a Szentírást. (Amit aztán a katolikus Habsburgok nem győztek elkoboztatni…) Nem lehet túlbecsülni mindennek az értékét. Mert a nyomdagép nem csekély értékű berendezés, amikor nem Bibliát nyomtat, akkor mást. Ki kellett használni. Megindult a könyvkiadás. Arról a „csekélységről” már ne is beszéljünk, hogy héberül, görögül megtanulni mindenkinek mégis csak nagy luxus lett volna – jók lesznek arra a lelkészek –, le kellett hát fordítani a Bibliát. 1590-ben Károli Gáspár megtette, megteremtve ezzel az irodalmi nyelvünket. Büszkén szoktuk sorolni nagyjainkat Csokonaitól Móriczig, Kölcseytől Adyig, akik mind-mind reformárusok voltak. Persze, hogy nem véletlenül. Miért nem? A református gimnáziumok miatt nem, amelyek a később kialakuló katolikus középiskolával szemben sokkal liberálisabb szellemben nevelték a diákokat. A liberálist most tessék jó értelemben érteni, a gondolkodás szabadságát, sőt az arra való bíztatást kell rajta érteni. Ami nélkül nagy szellemi érték nehezen jön a világra. És akkor az individualista mellett itt a második válasz: a református szabadelvű. Gondolkodó. Azt nem merem írni, hogy okoskodó… És akkor a presbitériumok kialakulásáról már ne is beszéljünk. Túl lehet-e becsülni a demokratikus gondolkodás kialakulása szempontjából azt a tényt, hogy több mint kétszáz évvel a jobbágyok felszabadítása előtt már együtt ült a presbitériumban az ő urával, és szava egyenlő mértékben esett latba. Na, jó, majdnem… Mert azért a földesúrnak is lehetett egy-két ötlete a javaslata ellen szavazó jobbágy megleckéztetésére. Mint ahogy a Habsburgoknak is volt, miképpen rajzolják át az ország vallási térképét az 1500-as évek végéhez képest, amikor is a magyarság 90 százaléka protestáns, elsősorban református.

Kemény nyak

Elég volt csak a földesurat magukhoz édesgetni különböző kiváltságokkal, a jobbágyság ment utána a cuius regio, eius religio – akié a hatalom, azé a vallás – elve alapján. Ehhez még kevertek egy kis terrort a XVII. században (lásd gályarabok), meg egy kis hátrányos megkülönböztetést a XVIII. században (értsd: a hivatal betöltéséhez szükséges dekretális eskü, amit a Szűzanyára és minden szentekre kellett letenni, amit, ugyebár, egy református nem tehet meg), és máris megfordult az arány. Akik viszont megmaradtak, azok megkeményedtek, és ezt a magatartásformát örökítették tovább. Innen hát a kemény nyak. Íme, az individualizmus és a gondolkodásra való készség mellett a harmadik válasz a címkérdésre. A protestantizmus kialakulásának okáról nekem még azt tanították, hogy az egyre nagyobb tőkével rendelkező polgárság ily módon vetette le magáról a pápa jármát. Aztán kezembe került Max Weber alapműve a kapitalizmus kialakulásáról, amely a marxista nézeteket helyére tette. Be a sutba. A valóság ugyanis éppen a fordítottja, a protestantizmus hatott a kapitalizmus kialakulására, a tőke felhalmozására. És ennek a jelentősége nem becsülhető túl a kérdés megválaszolásában: mi a református?

Dolgozik, de nem fogyaszt

Bizonyára előttünk van annak az embernek a képe, amely számos református gyülekezeti teremben látható. Kálvin János. Milyen a kinézete? Szikár, szinte aszkéta ember benyomását kelti. Mert ilyen is volt. Aki nem fogyasztott, viszont a szentek szinte folyamatos ünneplése helyett – solus Christus – munkára szorította a genfieket. Aki pedig dolgozik, de nem fogyaszt – az gazdagszik. Ők a puritánok. Tudom, fogyasztás nélkül nincs kapitalizmus. Néhány generáció után eljött ennek is az ideje. A református elkezdett jól, kényelmesen élni. Mindebből két dolog következett: az egyik, hogy már nem tartotta magát a szigorú keresztyén etikához. A másik pedig: feszegetni kezdte, szüksége van-e neki egyáltalán Istenre? Hiszen láthatóan jól mennek a dolgai, boldogul már a saját erejéből is. A református gyülekezetek pedig kezdtek elvilágiasodni. Aki mégis szorosabb kapcsolatra vágyott Istennel, az sokszor külön egyházat alapított. Létrejött a metodista, baptista és még ki tudja, hányféle kisegyház.

Paradigmaváltás előtt

Tudom, amit most írtam, az sok gyülekezetre nem érvényes, ám a tendencia kétségtelen. Ha van bátorságunk végigmenni a gondolatmeneten, akkor felvetődik a kérdés: ezek szerint a reformátusság vége a születésébe kódolva volt? Az etikájából következő kapitalista gazdasági berendezkedés, illetve az abból kialakuló jólét és magabiztosság az Istentől való eltávolodást hordozza magában? A választ az olvasóra bízom. De! És most nem valamiféle kötelező optimizmus következik, hanem a gondolat még tovább vitele: a kapitalizmus is magában hordozza a saját végét, ugyanis a folyamatos növekedésre épít, ennek viszont a Föld végessége – természeti erők fogyása, biológiai sokféleség zsugorodása, környezeti katasztrófák, a légkör felmelegedése – miatt vége szakad. Paradigmaváltás előtt állunk, más szóval, a világról alkotott képünk gyökeres fordulat előtt áll. A nagy és izgalmas kérdés az, hogy ez miképpen megy végbe, mekkora lesz a kataklizma. És, hogy ebben milyen szerepe lesz az egyháznak, a keresztyénségnek. És immáron szándékosan nem reformátusságot írtam. Az évszázadok során ugyanis a katolicizmus átvette, magáévá tette a protestáns értékeket. No, nem dogmatikai szinten, hanem a belőle következő etikai normákat, magatartásformát illetően. És nem csupán a katolicizmus, hanem a többi világvallás követői is. Hiszen ez következik a református hittételekből kinőtt kapitalizmus természetéből: szükségszerűen terjeszkednie kellett, uralmát ki kellett terjesztenie a világra. De már nem csupán az angol és a holland protestánsoknak, hanem a katolikus franciáknak is. Az ugyancsak katolikus spanyolokat és portugálokat most azért hagyhatjuk figyelmen kívül, mert ők valójában az általuk kolonializált világot durván kirabolták, majd magára is hagyták. A kapitalizmus egyik ismérve az áruk és a tőke szabad áramlása, amiből következik az emberek egyre nagyobb mérvű vándorlása, és keveredése. Ebből pedig következik a vallások keveredése is. És itt térjünk vissza kicsiny hazánk még kisebb reformátusságára, arra az időszakra, amikor az ellenreformáció befejeződésével – XVIII. század vége, II. József, türelmi rendelet – az arányuk az ország lakóihoz viszonyítva, megállapodott. Megállapodott, majd zsugorodni kezdett, előbb lassuló, majd gyorsuló ütemben.

Vegyes házasság

Mi ennek az oka? Tanulmányok sora született már erről. Én most csak egyet emelek ki, ami szerintem a legdöntőbb. Ez pedig a vegyes házasság. Kezdetben a katolikus egyház csak úgy engedélyezte, ha a betérő fél reverzálist ad, vagyis ha a majdan születendő valamennyi gyermeket katolikusnak keresztelik. Ma már erre nincs szüksége. Elég, ha a gyerekeket a szülő neme szerint keresztelik, úgyis egyre kevesebb a református. Miért? Mert egyre kevesebb az olyan pár, ahol mindkét fél református. Hiszen az ország lakói, különösen a szocializmusnak nevezett államkapitalista, erősen modernizációs időszakában mobilizálódott, keveredett, és a párválasztásnál a fiatalok számára az egyik utolsó szempont a másik vallási hovatartozása. Ezért is különösen nehéz – ám annál izgalmasabb – kérdés annak a megválaszolása, hogy mi a református. Valamikor az emberek arcára volt írva a vallása. Hogyne, hiszen a cselédség többsége katolikus volt – előbb mit sem adtak a tőkefelhalmozásra, aztán módjuk sem volt rá, következésképpen nem vásároltak földet – a középparaszti réteg pedig református. És ugye, ha kettőjüket egymás mellé állították, már testük tartásából, tekintetükből, arcvonásaikból is meg lehetett mondani, melyik micsoda. Következésképpen a vallásukat is. Ez az időszak elmúlt, kapitalizálódtak a katolikusok is. Vagy a reformátusok sem… Mi tehát a református? Válaszképpen néhány gondolatot vázoltam – amiről esetleg vitázni, beszélgetni is érdemes volna – így a reformáció ünnepe táján különösen.

Hardi Péter

(Megjelent a Pomáz-Csobánkai Református Társegyházközség Áldás, békesség című lapjában)
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép