Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
István napja
4 felhasználó online
0 tag, 4 vendég



Képek a galériából

Csengők
Boldog névnapot
Kritikus szavak
2012-11-15 Forrás: Parókia.hu
A református egyházból hiányzik, hogy a lelkészek az örömhírt, az evangéliumot hirdessék – vélekedik Cserhalmi György. A színművész a református egyház hivatalos honlapjának adott interjújában azt mondta: „ebben a formában nem tudja elfogadni az egyházat, ahhoz hinni kéne a papoknak – nem a politikusokban, hanem Istenben – és azzal párhuzamosan bízni is."
A reformatus.hu oldalon megjelent interjú megmozgatta az egyházi közéletet, Köntös László lelkipásztor nyílt levélben reagált a színművész gondolataira, amellyel szerinte sokakat megbántott.

„Nemcsak meghallgatom Istent, hanem meg is fogadom, amit mond" – mondja Cserhalmi György színész, aki nem egyházi közegben gyakorolja a vallását. Miközben a református egyház a jövőképén munkálkodik, és ezért még bizottságot is életre hívott, fontos megismerni: mit mondanak azok a hívők, akik az egyháztól eltávolodtak, de Istentől nem.

Református nevelést kaptál, ez pontosan mit jelent?

Annyira református nevelést kaptam, hogy gyermekkoromban a lágymányosi Károli Gáspár térre jártam Sebestyén Andor bácsihoz vasárnapi iskolába, rövid nadrágban, magas szárú cipőben. Nagyon édes felesége – egy nagymama típusú anyóka – mindig adott nekünk süteményt, tejet meg kakaót, akkor ez ritkaság volt. Andor bácsit nagyon szerettük, nem ijesztő fekete ruhás pap volt, hanem szürke kötött mellényes nagypapa, aki beszélgetett velünk. Akkor azt hittem, ilyen az egyház, aztán megismertem.

Hogyan és milyennek ismerted meg az egyházat?

Mint említettem, református vallásos nevelést kaptam, konfirmáltam is, és ha nagyon megvakarom magam, még menne a Heidelbergi Káté is. Nagyapám evangélikus kántortanító volt Mogyoródon, mindig az ő mondata jár az eszemben. „A papokkal nincs nagy baj – mondta a nagyapám – mert hinni hisznek Istenben, csak egyáltalán nem bíznak benne." Ahogy nőttem felfelé, és amit Debrecenben, ahol a fiatalságomat töltöttem, megtapasztaltam, ez a mondata a mindennapos életben nagyon konkréttá vált.

Pontosan hogyan vált konkréttá, mit tapasztaltál meg?

A reformáció egy nagyon érdekes menet volt, elindult Wittenbergából a kifüggesztett kilencvenöt ponttal, és Skandinávián át Erdélyen keresztül eljutott Debrecenbe, amiből kálvinista Róma lett. Azt tapasztaltam meg, hogy ennek a hatalmas útnak egyszerűen minden emléke elveszett. Az evangélium örömhírt jelent. A református papok nem mondanak örömhírt. Ledörögnek valamit, hogy utáld Horn Gyulát vagy szeresd Orbán Viktort, vagy utáld Orbán Viktort, és szeresd az utána következőt. Lehet, hogy ez néhány embernek örömhír, de az egy szűk közösség. Engem ilyennel ki lehet üldözni a templomból. És az a szakmámból is fakad, hogy észreveszem, hogy ehhez jön még egy pokoli rossz kántálás, amelyben se nyelvhelyesség, se szórend, emellett alapvető nyelvtani hiányosságok. Ezért magának a beszédnek, az evangéliumnak az értelme veszik el.

Mi hiányzik neked a református egyházból?

Az hiányzik, hogy az evangéliumot hirdessék. Az örömhírt. Ez lenne a hivatása. Nyilván van egy csomó közéleti probléma, amibe alanyi jogon bele is szólhatna, de ezt csak kritikus időszakokban kéne tenni, és nem a választások környékén. Emellett állandóan magasztos dolgokról van szó, miközben az embereknek hétköznapi gondjaik vannak. És nem mindnek futja méregdrága pszichológusra, elég gondjuk, hogy hogyan tudják túlélni a következő hetet vagy a következő napot. Ezért az az igényük, amivel elmennek a templomba, nem fog kielégülni.

Ismersz jó példákat is?

Vannak kivételek. Rengeteget kaptam nagyapámtól, nagyanyámtól, gyakorlatilag ők neveltek fel, mert nagycsalád voltunk, és én velük szorultam egy szobába. Ők hitben nőttek, hitben éltek, iszonyú jó példák voltak nekem. A nagyanyám addig nem volt hajlandó meghalni, amíg meg nem született a lányom. Akkor odacsoszogott a kis botjával az ágyához, és azt mondta: „Rendben van, én most elmegyek, de ez a gyerek ne legyen pogány, kereszteljétek meg". Én ezt aztán jól el is felejtettem, aztán ideiglenesen Kelenföldre költöztünk, és a külső-kelenföldi református templomban megismertem egy fantasztikus lelkészt, Kálmán Pétert. Akkor rögtön eszembe jutott a nagymama, és megkereszteltük a lányomat. Ez már több évtizede volt, de ez a kapcsolat a mai napig tart Péter és a lányom között, illetve köztem is.

Vannak-e műveltségednek olyan részei, akár még jellemvonásaid is, melyekről azt gondolod, összefügg a protestáns hagyománnyal, amelyben nevelkedtél?

Persze, de ez nemcsak azzal függ össze, hogy protestáns vagyok, hanem hogy a felnevelő városom Debrecen: a debreceniek rohadt makacs emberek. Érthető, magához a reformációhoz is hihetetlen makacsság kellett. És nagy ravaszak is voltak. Kolozsvárott a katolikusoktól ellopták a nyomdát, hogy a saját Bibliájukat tudják nyomtatni, egész Nagyvárad környékét lenyúlták saját egyházi birtoknak. De ezekben a bűnökben az ember érzi a túlélésért folytatott harcot, és megbocsátja őket. Ott van a gyökere az egésznek, amikor a reformáció idején Ambróziusz kanonok Debrecenben a földbe szúrt egy líciumágat, és azt mondta Bálint papnak: „Akkor lesz valami az új hitből, amikor ez a földbe szúrt lícium fává nő!". „Akkor fa leszen!" – válaszolta erre a református Bálint pap, aki valóban hitt, és a példátlanul magasra nőtt líciumbokor ma is ott virít, és jó nézni, hogy ott van.

Találkoztál olyan színművel, filmmel, amelyben számodra az igazi keresztyénség nyilvánul meg?

Robert Bolt Kinek se nap, se szél című drámájában Morus Tamásról, azaz Sir Thomas More-ról példát lehet venni. Elvei vannak, melyekből nem enged, ráadásul olyan elvek ezek, amelyekkel hétköznapi halandóként tudok azonosulni. Ebből a súlyos történetből ma is lehetne tanulni. A magyar történelem is jó tanítómester, de a papok ugyanúgy nem tanulnak belőle, mint a politikusok. Vagy senki, aki merészkedik megszületni erre a világra.

Játszottál olyan műben, amelyben a hithez, a keresztyénséghez való viszonyod meg tudott jelenni?

Erre nagyon egyszerű válaszolni. Minden egyes filmem, színpadra készülésem előtt a Jóisten segítségét hívom, Latinovits Zoltánét és az apámét. Ez egy fohász, gyors és elkerülhetetlen.

Imádkozol, említetted gyermeki hited. Hogyan befolyásolja a hitedet, ahogy az egyházra tekintesz?

Most is gyermeki hitem van. Attól, hogy az egyház ennyire felnőtt, én még nem lettem az. Az én hitem a Jóistenben ugyanolyan erős, mint gyermekkoromban, és napról napra erősödik. És most, hogy már egészen erősen öregszem, már nemcsak hitem van ebben, hanem tudásom is. És mert tudásom is van, egyáltalán nincs szükségem az egyházra. Megvagyunk mi ketten a Jóistennel, abszolút jól megvagyunk. Mondjuk, a hiátust az egyház szenvedi el, de csak olyan értelemben, hogy egy bárány elkóborolt. És az nem feltétlenül csak egy bárány, hanem egy adófizető bárány is.

Milyen a kapcsolatod Istennel?

Teljesen személyre szabott kapcsolatom van Vele. És mivel nemcsak meghallgatom, hanem meg is fogadom, amit mond, ez baromi érzékennyé teszi az embert a világ viselt dolgai iránt. Ez a nehéz benne, ezért nehéz Istennel együtt járni.

El tudod képzelni, hogy történik valami, és te újra a református egyházhoz akarsz tartozni?

Nem tudom elképzelni, ebben a formájában nem tudom elfogadni. Ahhoz hinni kéne a papoknak – nem a politikusokban, hanem Istenben – és azzal párhuzamosan bízni is.

A Kossuth- és számos más díjat elnyerő színész Budapesten született 1948-ban. Protestáns családból származik, felmenői között reformátusok és evangélikusok is voltak. Jól ismeri Debrecent, a „kálvinista Rómát": édesanyja, Varga Magda operaénekes a debreceni Csokonai Színház meghatározó alakja volt. Miután 1971-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, az ifjú színész maga is a debreceni Csokonai Színházba vette az irányt, ahova később is visszatért. A budapesti Katona József Színház tagja, 1991 óta szabadúszó, rendezőként is bemutatkozott. A politika is vonzotta: 2009-ben az európai parlamenti választáson az LMP és a Humanista Párt által alakított listán a 20. helyen szerepelt. Több mint kétszáz filmben játszott, köztük az Oscar-díjas, Szabó István rendezte Mephisto-ban. Generációk színészideálja, modern hőstípusnak mondják. A német Wim Wenders, a Berlin felett az ég című film rendezője a tíz legjobb színész között tartja számon. Nemrégiben mutatták be lánya, Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című nagyjátékfilmjét, melyben az egyik főszereplőt alakítja.


Sindelyes Dóra



Köntös László lelkipásztor, a Dunántúli Református Egyházkerület főjegyzője nyílt levélben reagált Cserhalmi György színművész gondolataira.

Tisztelt Művész Úr!
Kedves Cserhalmi György!
Meglehetős vegyes érzésekkel olvastam az Önnel készített interjút a Magyarországi Református Egyház honlapján. Ha ez a beszélgetés valamilyen más felületen jelent volna meg, valószínűleg nem érezném szükségét, hogy reflektáljak rá. Hozzá vagyunk már szokva, hogy a világnak ezen a részén a keresztyénség az a kultúrkör, amelyet minden következmény nélkül nyilvánosan bántani lehet. De miután itt jelent meg, akárhogyan is, megszólítva érzem magamat, mint olyan ember, aki „egyházi közegben" gyakorolja reformátusságát. Sokáig tipródtam, reagáljak-e az egész magyar egyházias reformátusságot, s benne elsősorban a papságot sommásan kritizáló szavaira. Aztán végül oda jutottam, nem tudok hallgatni, s muszáj, hogy a megszólításra válaszoljak. S nem azért, mert nem tudom elfogadni az Ön véleményét, mint egy olyan református ember magánvéleményét, aki megfogalmazza és indokolja az intézményes református egyháztól való távolságtartásának okát. Sokkal inkább azért, mert az Ön véleményét nagyon is tisztelem és figyelemre méltónak tartom, olyannyira, hogy hajlamos vagyok azt gondolni, az Ön által most bátran megszólaltatott hang a református egyházról több, mint magánvélemény. Inkább azt gondolom, Sindelyes Dóra beszélgetése Önnel egy nagyon jó kezdeményezés arra nézve, hogy kialakuljon végre valamiféle párbeszéd a ma igenis sajnos széles körben elterjedt egyháziatlan reformátusság és az egyház között. Ez az interjú azért fontos, mert Ön mint az egyháziatlan reformátusság egyik hangja, megtisztelt bennünket, egyháziakat őszinteségével. Ez még akkor is így van, ha kritikusan általánosító véleményével nem értek egyet, s még akkor is, ha, azt hiszem, mondandójával talán akaratlanul is sokakat megbántott.

Tisztelt Művész Úr, nem tudom, mennyire van tudatában annak, hogy az Ön által képviselt református attitűdnek már hosszú története van, amelynek eredete valahova a 19. századba nyúlik vissza, s amely történet a két háború között a nyilvánosság előtt zajlott, majd a kommunizmusban, s a rendszerváltás elmúlt húsz évében szinte láthatatlanná vált, s most, ebben az interjúban hirtelen újra előbukkant. Őszintén, üdvözlöm a fejleményt. Arról van szó, hogy a mi egyházunk történetében valamikor elindult egy folyamat, amelynek az a lényege, hogy reformátusság és egyháziasság részben szétvált egymástól. De azt hiszem, ez nem csak református folyamat. Széles tömegek vonultak ki az intézményes egyházból, de messze nem lettek ateistákká, sőt a saját egyházukhoz való érzelmi viszonyt is ápolták valamilyen módon. Így jött létre egy széles társadalmi réteg, amelyet ma gyakran illetünk a „kulturális keresztyénség” kifejezéssel. Nálunk ez a réteg a kultúrprotestantizmus jelenségében testesült meg, s olyan emblematikus nevekben, mint Szabó Dezső, Németh László, Móricz Zsigmond vagy Csoóri Sándor. Noha történtek kísérletek, főleg a két háború között a hídverésre, emlékezetes Szabó Dezső és Ravasz László párbeszéde, sajnálatos módon ez a szétválás tovább folytatódott, olyannyira, hogy ma már nem túlzás akár kulturális szakadékról is beszélni a református öntudat fenti két típusa között. Az Önnel készített interjú azért nagyon fontos, mert újra hangot ad ennek a párbeszédnek. Még egyszer, köszönöm az Ön őszinte véleményét.

Mindazonáltal kénytelen vagyok elmondani, hogy az Ön sommás ítélete a református papságról szerintem elhamarkodott, általánosító és bántó, és nem mentes az előítélettől. Nehogy azt higgye, hogy az Ön által képviselt kritikus hang a mi egyházunkon belül nem létezik, s most az interjúval az a probléma, hogy ilyen vélemény a belső egyházi nyilvánosság előtt, ráadásul egyházunk hivatalos honlapján megjelenik. Az egyoldalúsággal van a probléma. Nagyon is sokat foglalkozunk közösségeinken belül önkritikus hangon a saját helyzetünkkel. Szinte nincs olyan hét, hogy országos szinten ne lenne itt vagy ott téma az a kérdés, hogy miként tudnánk szolgálatunk minőségén javítani. Szerintem látjuk a hibáinkat, a tökéletlenségünket, sokszor szembesülünk elégtelenségünkkel és felkészületlenségünkkel. Foglalkozunk a jövőnkkel, s keressük a megoldásokat. De az a típusú általánosítás, amelyet Ön, már ne haragudjon, a református papsággal kapcsolatban megenged, egyetlen hivatásrenddel szemben sem engedhető meg. Én nem vitatom az Ön tapasztalatát, de azért talán érdemes lenne aprólékosabban körülnézni, még mielőtt én mint református lelkipásztor, megtudom Öntől, hogy egy mondatot sem vagyok képes összerakni.

Jól értse: értjük a kritikát. Mégis, talán érdemes lenne a mérleg másik serpenyőjét nem üresen hagyni, miközben az egyiket nehezen hordozható súlyokkal megpakoljuk. Tudja, kedves Cserhalmi György, Ön csak azért beszélhet a református egyházról ilyen kritikusan, mert a református egyház még létezik. S ez emberileg szólva azért lehetséges, mert a református papok, minden okkal megfogalmazható kritika ellenére, sokszor méltánytalan és kiszolgáltatott körülmények között, sokszor magányosan, szegényen, és ellenséges környezetben mégis csak hűségesen szolgáltak és szolgálnak. S a legnehezebb időkben is megszólaltak a harangok, megtartották az istentiszteleteket, kiszolgáltatták az úrvacsorát, kereszteltek, eskettek és temettek. Igenis együtt szenvedtek és szenvednek ma is egyházunk még megmaradt hűséges népével, gondnokokkal, presbiterekkel, egyháztagokkal, keresik a túlélés lehetőségeit sokszor egy leszakadó, magányos és magára hagyott maradványtársadalommal, akiknek a számára már csak a templom maradt az egyetlen közösségi hely a kocsmán kívül. Ha ezek a papok, s ezek az egyháztagok nem lettek volna, s nem lennének ma is, ma a református egyház sem lenne. Ők azok, akik mindvégig kitartottak, miközben hiába keresték és keresik azokat a százezreket, akik Önhöz hasonlóan úgy gondolták, hogy az egyház elvan nélkülük is. Még „szerencse”, hogy talált gyülekezetet és papot, ahol szeretett nagymamája kívánságának eleget téve, megkereszteltethette kislányát. S ez csak azért volt lehetséges, mert van még református egyház, áldozatos és aktív gyülekezeti tagokkal, akik akkor is viselték és viselik az egyház terheit, ha egyháziatlan reformátusok tömegei úgy gondolták és gondolják, hogy az egyház „magától van”, s pont akkor természetesen, amikor nekik szükségük van rá.

Tudja, kedves Művész Úr, egyházunk számára a rendszerváltás után az volt az egyik legfontosabb kérdés, hogy az újrapolgárosodó Magyarországon az elegyháziatlanodott, de még a reformátussághoz érzelmileg kötődő rétegekkel miként lehet újra kapcsolatot teremteni. Másrészt az is, hogy az egyházias hagyomány megszakadt fonalát miként lehet újra összekötni azoknál a fiatal polgárosodó rétegeknél, akiknek a számára az egyháziasság mint életforma sajnos idegenné vált, de mégsem lettek öntudatos ateistákká, sőt, a keresztyénség (legalább) mint kultúra továbbra is fontos a számukra.

Tragikusnak tartom, hogy ez a közeledés és főleg egymásra találás nem igazán következett be. Nyilván, mint írtam is, az egyház is sok hibát követett el. Talán sokszor volt tényleg ítélkező, nem mindig értette meg a hagyománytól elszakadt, de messze nem ateista emberek gondolkodását és életformáját. Így aztán ez a közeledés nem következett be, legalábbis tömeges méretekben nem, ami még inkább hozzájárulhatott ahhoz, hogy a maradék egyháztársadalom magára hagyottan még inkább belterjessé váljék.

De engedje meg, hogy feltegyem a kérdést: közben hol volt Ön, és hol voltak az ilyen vonatkozásban Önhöz hasonló gondolkodású reformátusok százezrei? Van az interjúban egy számomra kifejezetten fájó és bántó mondat: „Megvagyunk mi ketten a Jóistennel, abszolút jól megvagyunk. Mondjuk, a hiátust az egyház szenvedi el, de csak olyan értelemben, hogy egy bárány elkóborolt. És az nem feltétlenül csak egy bárány, hanem egy adófizető bárány is.” Ez nagy tévedés. Ön azt hiszi, hogy a pénzére van szükségünk. Nem, kedves Cserhalmi György. Önre van szükségünk, és még csak nem is nekünk, hanem Jézus Krisztusnak az Ő egyházában. Ön az egyház. Az egyház emberek nélkül absztrakció.

S meglehet, ha azt találja, hogy az egyház olyan amilyen, az azért van, mert az Önhöz hasonlóan gondolkodó százezrek úgy gondolják, hogy az egyház valamiféle elvont intézmény, amely létezhet az emberek aktív részvétele nélkül is. Nos, Istennek úgy tetszett, hogy nem létezhet.

S hogy lesz-e egyház, lesz-e keresztyénség a jövőben Európában és Magyarországon? S milyen lesz? Nem tudom. Nincs sehol sem megírva, hogy a keresztyénségnek márpedig itt jövője lesz. Lehet, hogy lesz, lehet, hogy nem lesz. Lehet, hogy a távoli jövőben a világnak ezen a részén egy más kultúrkör hívei majd arra emlékeznek, hogy volt valamikor itt egy civilizáció, amely egykor keresztyénnek hívta magát.

Ez Öntől is függ, kedves Cserhalmi György. Nehogy azt higgye, hogy Ön a körön kívül van. Nagyon is belül, amennyiben azt gondolja önmagáról, hogy református. S én az Ön szavaiban nem kételkedem.

Úgyhogy szeretettel köszöntöm Önt mint református felebarátomat, s kérem gondolja végig még egyszer, nincs-e Önnek esetleg szemernyi felelőssége azért az egyházért, amelyet egyébként sok szempontból okkal kritizál.

Szeretettel és tisztelettel,
Köntös László,
egy református, az „egyházi közegből”


Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép