Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Menyhért, Mirjam napja
8 felhasználó online
0 tag, 8 vendég



Képek a galériából

Szent  Erzsébet
„Könnyű neked, pap az apád”
2012-11-24 Forrás: Kárpátaljalap.net
Teljesen szubjektív visszaemlékezés a lélektipró gyermekkorra. - Eszmélésem emlékezete már elég homályos. Inkább hangulatok, zsongások, eltompult fájdalmak élnek bennem. Az események úgy maradtak meg bennem, ahogy itt szólok róluk.
Beregújfaluban születtem 1947-ben, Mátyás napja után eggyel. Amikor eszméltem, már nem volt velünk apám, Györke István református tiszteletes, nem a parókián laktunk, hanem úgy száz-százötven méterrel keletebbre Ácséknál, Róza néniéknél. Szép nagy házuk volt: az első két, utcára néző szobában mi laktunk: akkor már betegeskedő édesanyám, két nővérem (Márta és Éva), kisebbik bátyám (Szabolcs) és én, a legkisebb, a „vakarcs”. Idősebb bátyámat, Pistát ritkán láttam, hiszen előbb Nagyszőlősön tanult a fémipariban, aztán meg dolgozott Boriszlávban, ahonnan fizetése javát hazaküldte, hogy segítse a családot. Később Lembergben elvégezte az egyetemet. Legidősebb bátyám (Zsolt) Pesten tanult, s a háborút követően a határok lezárása után ott is maradt apám tanácsára. Jól tette.

Eszmélésem hajnalán nem nagyon értettem, hogy miért vagyunk mi mások, mint a többiek. Vagy megvetéssel, vagy féltő szeretettel, vagy éppen sajnálattal néztek rám. Ezt a kisgyermek megérzi, ha nem is érti. Később már megértettem: azért, mert elhurcolt pap fia vagyok. Ha valamelyikünk esetleg nemtetszését fejezte ki valami miatt, a fejünkhöz vágták: „Akinek lágerben az apja, az ne ugráljon!” Az egyszerű, becsületes beregújfalusiak azonban nem így viszonyultak hozzánk: segítettek, ahogy csak lehetett, ahogy csak tudtak, nem hagyták éhezni a tiszteletesék családját. Sötétedés után hoztak egy kis lisztet, tojást, szalonnát, ami épp akadt a háznál. Persze, nekik sem volt sok. Sose ettem annyi puliszkát meg szilvalekvárt, mint akkoriban Újfaluban. A puliszkát elsősorban a már dolgozó Márta nővéremnek köszönhettük, aki később is erején felül igyekezett egybetartani a családot.

Tudomásom szerint 1949-ben vitték el apámat. Huszonöt évet sóztak rá, mint minden református papra, aki nem volt hajlandó együttműködni a rezsimmel, s kiszolgáltatni a „beszpekának” ártatlan embereket. Huszti Bélával, kígyósi kollégájával élte túl az olykor számunkra elképzelhetetlen hideg szibériai teleket. Mesélte, hogy mire a barakkba ért a komiszkenyérrel, az csonttá fagyott. Mínusz 73 fokot (!) is mértek.

Az első osztályt még Bereg­újfaluban végeztem. A tanító néni inkább tisztelt, mint tanított, így jeles bizonyítványom nem sokat ért, hisz mikor a beregszászi 6-os iskolába kerültem másodikba, bizony volt mit pótolni. A család ugyanis édesanyám halála után Beregszászba költözött. Hátha ott jobb lesz, nem lesz se pozitív, se negatív diszkriminációban részünk. Nekem lett. A városban ugyanis én voltam a falusi. A „pap fia” ekkortájt háttérbe szorult.

Édesapámat több évvel az amnesztiarendelet után engedték csak haza. Korláthelmecen élő anyja három almát óvott-ápolt, hogy azzal megvárja az ő Pista fiát. Megvárta. 1956 nyarán én éppen Helmecen „nyaraltam”, amikor kaptuk az értesítést, hogy Szabolcs bátyámmal jönnek rokonlátogatóba, engem meg hazavisznek. Helmectől az országút, ahol megállt a távolsági busz, elég messze, három „hegynyire” esett. Volt vagy öt-hat kilométer. Én már nem bírtam nagyanyámnál, elindultam hát „fogadni” őket. Félúton találkozhattunk. Egy lesoványodott, kopasz aggastyán jött szembe a bátyám oldalán. Hatvanéves volt, de nyolcvannak nézett ki akkor. Szaladni kezdtem, ők is sietősebbre fogták, mikor megláttak. Apám mesélt, mesélt, nem nagyon emlékszem, hogy mit mondott, csak arra, hogy a nagy melegben szája sarka kicsit kifehéredett.

A hatos csak általános iskola volt, a Beregszászi Kossuth Lajos Középiskolában jártam egy évet. De ez az egy év meghatározta a jövőmet, mert egy osztályba kerültem Stumpf (Benedek) Andrással, akit mindenki Béninek ismert, ismer. (Sajnos, 62 éves korában itthagyott bennünket.) Ő is pap fia volt. Baptista pap volt az apja, aki ugyan megmenekült a lágertől, viszont nem gyakorolhatta hivatását. Az én Béni barátom mondogatta nekem: „Könnyű neked, pap az apád”. Ezen aztán csak nevettünk, hisz mi mást tehettünk volna?.. Annak idején az ő hatására döntöttem úgy, hogy az Ungári Állami Egyetem akkor már megnyílt magyar szakára felvételizek.

Apámat nem sokkal hazatérése után újra beiktatták papnak Beregújfaluban. Komolyan vette hivatását, s foglalkozott a fiatalokkal, konfirmáltatott. Ez aztán sok lett az „elvtársaknak”. Még egyszer nem ítélhették el, de megfosztották a palásttól. Állítólag ugyanaz a janicsár (gúnynevén: Karasó) jelentette fel, aki korábban.

Abban az időszakban, amikor apám éppen gyalogmunkás volt a beregszászi konzervgyár mezőgazdasági részlegén, a Csepegőben, majd éjjeliőr a „hársban” (így hívták a konzervgyárat a beregszásziak, amely akkor még a városközpontban volt), akkor készítettem elő a papírokat a felvételihez. Önéletrajzot is kellett készíteni, természetesen beírtam, hogy apám éjjeliőr. Ebből később aztán botrány lett, ugyanis mire felvételt nyertem (ezüstérmemnek és Drávai Gizi néni magyartanárom szakszerű felkészítésének köszönhetően), apámat újra visszahelyezték papnak. Igaz, akkor már nem szülőfalumba, hanem Asztélyba, Macsolára.

Már a második évet kezdtük el, amikor szeptember elején hívat a dékánhelyettes.

– Maga miért hazudott az önéletrajzában? – kérdezte ellenvetést nem tűrő hangon. – Azt írta, hogy az apja éjjelőr, miközben a maga apja pap.

Se köpni, se nyelni nem tudtam hirtelen. Aztán beugrott: hisz igazolni tudom, hogy amikor az önéletrajzomat írtam, apám ténylegesen éjjeliőr volt. Mondtam is a dékánhelyettesnek, mire ő közölte: ha tudom igazolni, amit állítok, eltekintenek a további szankcióktól.

Nyargaltam Beregszászba, a konzervgyárban a „káderes” meglepően készséges volt, nem kérdezgetett, kiadta a papírt. Megkönnyebbülten rohantam vissza Ungvárra. A dékánhelyettes egykedvű beletörődéssel vette tudomásul, hogy nem hazudtam. De hozzátette: vegyem tudomásul, hogy sose vettek volna fel működő pap fiaként az ungvári egyetemre. Maradhattam tehát, de attól kezdve úgy néztek rám, mint a véres ingre. Persze, nem a diáktársaim, még csak nem is a magyar tanáraim, hanem az „elvtársak”. Például egy Orosz nevű, magyarul soha meg nem szólaló orosz nyelvtanár volt a csoportfőnökünk, aki párszor a fejemhez vágta, hogy a pap fia ne ugráljon.

Később aztán elültek a hullámok, ám amikor a munkahelyre irányítás került terítékre, megint kaptam egy pofont: a lehető legkedvezőtlenebb kinevezés jutott nekem egy olyan általános iskolába, ahol képesítés nélküli tanár tanította a magyart, a bíró (tanácselnök) felesége. Labdába se rúghattam, nekem csak a „hulladék órák” maradtak. Az első adandó alkalommal váltottam: egy sokkal távolabbi faluba jártam ki aztán hét évig, de ott legalább magyart taníthattam. Évtizedeken át nem kaptam útlevelet, nem látogathattam meg sem a Kassán, sem a Budapesten élő bátyámat. Ellenben állandóan a nyomomban koslatott a kágébé, csak amikor kerek-perec megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó barátaimról referálni nekik, attól kezdve hagytak békén. Igaz, ki akartak rúgatni, csak karakán főnökeimnek köszönhettem, hogy ez nem sikerült nekik. Ám ennek így is nagy ára volt: közel egy újabb évtizeden át nem kaphattam útlevelet, sőt, nem küldhettem meghívót sem külföldön élő testvéreimnek.

A falusi tanítóskodás és az állandó ingázás, persze, nem lehetett életcél. Újságíró szerettem volna lenni, ám csak apám halála után jó pár évvel sikerült bekerülnöm a járási laphoz, amit akkor még Vörös Zászlónak hívtak. Nem kis ellenszelet kellett leküzdeni Csanádi György főszerkesztőnek, hogy felvegyen, hisz én akkor sem voltam igazán „jó káder”.

Édesapám 1973 januárjában halt meg, a de csak a kilencvenes évek elején, a Szovjetunió szétesése után rehabilitálták. Akkor, amikor mi már Magyarországon éltünk.

Györke László
Nyíregyháza
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép