Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
István napja
1 felhasználó online
0 tag, 1 vendég



Képek a galériából

Ibolya, A.
Fontana di Trevi szökőkút
Kultúrátlanok
2013-01-22 Forrás: Parókia.hu
Mai fiatal vagyok, és ez nemcsak azt jelenti, hogy ma az úgynevezett fiatalok közé tartozom. Én is „az a bizonyos" vagyok. Mint ilyen, szeretnék a nagyvilág elé tárni valamit: nekem és barátaim egy részének van egy problémánk. Úgy érezzük, nincs kultúránk. - A szüleim tisztelték a saját szüleiket és egymáséit is. A testvéreikkel mindenben összetartottak.
Dolgoztak valamiért, majd egy idő után megvásárolták vagy letörlesztették, és az a valami, mondjuk egy lakóépület, attól fogva biztos pontot jelentett az életükben és a gyerekeikében. A szüleim évtizedekre, sőt, generációkra előre terveztek. Kitanultak egy szakmát, és hozzáértő módon művelték azt egy életen át. A szüleim közelében másként telt a nap szombaton, és megint másként vasárnap. A szüleimnek ünnepei voltak. Tisztelték a tanárokat, a lelkészeket, az orvosokat. A szüleim emésztettek. A zenét, az irodalmat lassan szűrték át magukon. Egész versesköteteket vettek a kezükbe, és végigülték a bécsi újévi koncert közvetítését. Az édesapám vízfestéket vett elő, ha megkértem, rajzoljon nekem valamit. Az édesanyám tejszínhabot hozott a kávéhoz vasárnap reggelente. A szüleim emlékeztek. Gombot varrtak és vasaltak. A szüleim kirándultak. Örültek a madaraknak, a hóvirágnak, a szilvaérésnek, a halfogásnak. Mindent, ami ma státuszszimbólum vagy hobbi lett, a biciklizést, a kertészkedést, az állattartást, a lekvárfőzést, a horgászatot a lehető legtermészetesebben, gondosan és fel nem nagyított örömmel művelték. A szüleim csendesen ültek a templomban, mély csendben és áhítattal. A szüleim nem azért vállaltak minket, hogy dicsekedhessenek velünk, hanem azért mondtak le a finom falatokról, a pihenésről, a hallgatásról, mert mi vagyunk. A szüleim nem váltak el.

Mi pedig, egy néhány évtizeddel későbbi világban élve át hasonló hétköznapokat, hétvégéket és ünnepnapokat, a szabadabb légkör, a bővülő választék ellenére sem töltjük meg minőségibb módon azokat, mint a szüleink. Ők, miközben az élet értelmét keresték, tudtak vele élni; leginkább öntudatlan, néha tudatos tiszteletet táplálva iránta. Legegyszerűbb cselekedeteiken is illatozó szeretet melege érződött. Nagy vargabetűkkel utódaik közül néhányan visszatérünk az anyaföldhöz vagy kinyomtatjuk fotópapírra a digitális képeinket, de valami, ami a szüleinknek evidencia volt, az ő szüleiknek pláne, számunkra már csak nyomokban tapintható.

Nem találjuk a helyünket a közösségeinkben, az életben, nem tudjuk, hol van ránk szükség, nem találunk társat, nem fejezzük be az iskolát, albérletben lakunk, szemezgetünk a közösségi oldalak kultúrmorzsalékaiból, és a vasárnapok csak abban különböznek a szerdáktól, hogy délelőtt tíztől egy órán át a templomban ülünk.

Az iskolapadból kikerülve gyakran azért nem tudunk mit kezdeni magunkkal, mert elveszítjük az intézményes keret sorvezetőjét: nemcsak a feladatokat, hiszen azokat mindig meg lehet találni, hanem azt a háttértudást, hogy az ismeretszerzés, a képességfejlesztés, a feladatmegoldás, az alkotás az élet része, valamilyen céllal történik, ugyanakkor önmagában vett értelme van, ha méltósággal végezzük.

Ha keresztyének vagyunk, az tovább bonyolítja a helyzetet. Gyakran teológiai nézeteltérések álruhájában mutatkoznak a kultúrahiányról tanúskodó sebek. Vagy kulturális eszköztelenség miatt halnak el spirituális indíttatások.

Minderről pedig tudunk. Tudunk valamiről, ami nem sikerül, ezért helyette valami mással próbálkozunk. Újabb és újabb szubkultúrák születésének vagyunk tanúi a keresztyénségen belül is, de az az érzésem, mintha nem egyszer ezek is illúziók lennének, pótcselekvések, nem valódi kultúrák. A kultúra generációnkénti újraértelmezésének igényéről beszélünk, ugyanakkor gyakran nem látjuk az igazi természetét annak, amit meg akarunk haladni; és elmorzsoljuk azt is, amit az anyatejjel szívtunk magunkba - talán éppen keresztyéni buzgóságból.

Nem a kulturálatlanság a legnagyobb bajunk, hanem a kultúrátlanság. A kultúra már nem bennünk és körülöttünk van, hanem tőlünk távol. A körön kívül. Vagy mi vagyunk a kultúrán kívül?

„A kultúra (...) nem valamely eddig sehol se volt szellem feltalálása, valamely színvonal kitűzése, cél megteremtése, hanem a hagyomány által őrzött szellem realizálása" - írja Hamvas Béla Scientia sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya című művében. A filozófus szerint „az újkori ember, bár a metafizikáról, a tevékenység kultuszjellegéről, a művelés vallásos természetéről tud, abban nem hisz, ezt a szellemet mellőzi, s életének tartalma, hogy a középpontba az atyai szeretet helyébe saját Énjét teszi." Ezért nem realizálódhat a kultúra szellemisége, hiszen „az ember az anyagi természetet nem az örök atyai szeretet szellemében, hanem Énjével kívánja megművelni."

Vajon meg tudjuk ragadni az elhagyott kultúrát, ha zománcos bögréből iszunk, öntudatos olvasók vagyunk, vagy kertet művelünk a belvárosban?

Bizonyára más és más a kultúra arca, de a lelke?


Jakus Ágnes
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép