Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Bence napja
4 felhasználó online
0 tag, 4 vendég



Képek a galériából

Rosa Mystica
Alexandriai Szent Katalin vitája
Várszegi Asztrik: Krisztushoz hasonulva szeretni az embereket
2014-02-16 Forrás: Magyar Kurír
Várszegi Asztrik főapátot kérdeztük püspökké szentelésének 25. évfordulóján. A pannonhalmi főapát beszélt a szentelés körülményeiről, a püspökség örömeiről és kudarcairól, valamint terveiről. A beszélgetés során kibontakozott Várszegi Asztrik személyes egyházképe is.
A püspökké szentelés kihirdetésekor Főapát Úr tanár volt itt, Pannonhalmán. Meglepte a hír, hogy püspök lesz? Hogyan fogadta?

Tizennyolc évesen jöttem Pannonhalmára bencés szerzetesnek, és 25 évet töltöttem el rendi keretben. Abban a pillanatban, amikor esztergomi segédpüspöknek kineveztek, a rendben a főapát helyettese voltam, és történelem-német szakos gimnáziumi tanár. Azt, hogy püspökjelöltként komolyan szóba kerülök, Szennay András főapát úr mondta el 1988 októberében. 1988 decemberében hirdették ki az új segédpüspökök nevét, esztergomi segédpüspöki kinevezést kaptam.

Paskai László bíboros, Dankó László kalocsai érsek és Seregély István egri érsek szenteltek minket püspökké 1989. február 11-én: Dékány Vilmost és engem esztergomi, Ács Istvánt egri, Mayer Mihályt pécsi, Takács Nándort pedig székesfehérvári segédpüspökké.

Így indult az én püspöki pályám, Budapesten. A régi, a szocialista struktúrában az egyház nem nagyon tudott mit kezdeni a segédpüspökeivel. És ezt úgy oldották meg, hogy az egyik segédpüspök az esztergomi, a másik pedig a budapesti Központi Szeminárium rektora lett. Ez utóbbi lettem én. És ahogy a püspöki konferencia működése alakult, változott, úgy egy következő fordulóban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára is lettem.

1991 elején megválasztottak főapátnak. Attól kezdve itthon vagyok Pannonhalmán. A budapesti beosztásaimat igyekeztem szépen, lassan lemondani. Voltam a MKPK titkára, katonaügyekkel megbízott püspök, média felelős, és más püspökkari feladatokat ellátó felelős.

Milyen elképzelésekkel indult neki a püspökségnek?

Nagyon nehéz kérdés, szinte hihetetlen volt, hogy püspök vagyok. Aki esetleg számított erre, vagy belekalkulálta az életébe, annak lehet, hogy voltak gondolatai. Nekem nem voltak. Szerzetes voltam, és nem így gondoltam el az életet. Az volt először az érzésem, mintha egy felhőkarcolóból kihajítottak volna, és úgy a 25. és 24. emelet között megakadtam volna. Huszonöt évet töltöttem egy kolostorban, közösségben, és nagyon keveset mozogtam kinn. Mindig nagyon mozgékony voltam, de ez mindig Pannonhalmához kötődött.

Ahogy fölkerültem Budapestre, tájékozódnom kellett a megváltozott vlilágban, kapcsolatfelvétellel kezdtem. Egyházi kapcsolataim annyiban voltak, hogy egyetemistaként a Központi Szemináriumban laktam, így sok kortársamat ismertem onnan korábbról. Ezek jó és megbízható barátságok voltak.

Viszont politikailag nem tudtam tájékozódni, így aztán elmentem a bölcsészkarra, és mind a tanáraimmal, mind az évfolyamtársaimmal felvettem a kapcsolatot, tőlük kértem, hogy mondják el, mi történik. Tehát tájékozódással, feltérképezéssel kellett kezdenem. Nagyon nehéz volt.

Ezek szerint „püspöki program”-jellegű gondolat nem is fogalmazódott meg?

Kezdetben nem tudtam tájékozódni a változó hatalmi viszonyok között. Most sem tudok. Éppen ezért más, keresztényi területet próbáltam megcélozni: az öreg, beteg papokat kezdtem el sorban látogatni. És mit tehettem még? Segítettem a püspöki konferenciát az újonnan felvett emberi kapcsolatok kialakításában. Például Erdélyből Jakab Antal püspök üzent, hogy jó volna, ha valaki kimenne közülünk, azért, hogy személyesen tudjon üzenni. Romániában ebben az időben forradalmi helyzet volt. Én voltam a legfiatalabb, rugalmas, mozgékony. Csináltattam egy elegáns nyakkendős fényképet és Várszegi Imre néven civil útlevelet. Simán át is jutottam a határon, találkoztam a püspökkel és még sokakkal.

És magára a püspökszentelésre hogyan emlékszik vissza?


A rendszerváltozás hajnalán történt. A katolikus magyar hívek érezték, hogy itt most valami új kezdődik. Nem feltétlenül az öt püspök személyében, hanem a levegőben van a változás. Ez is okozta azt, hogy olyan nagyon szép és bensőséges volt a szertartás. Tele volt az esztergomi bazilika. És kitörő öröm volt a szentmise végén, nagyon sok elfogadásban és szeretetben volt része az új püspököknek.

Azt is fontos elmondani, hogy Takács Nándor kármelita szerzetes volt, Ács István pálos, Dékány Vilmos piarista, jómagam bencés, Mayer Mihály volt az egyetlen világi pap közülünk. Ez is érdekessé és színessé tette ezt az ötöst.

Milyen állomásai voltak a püspöksége huszonöt évének?

1991-től visszatérhettem Pannonhalmára. Itt zajlottak a lényeges dolgok. Készültünk többek között a millenniumra, a pápalátogatásra. A nagy felújítás már András főapát idejében elkezdődött, ezt igyekeztem befejezni, de aztán lendületbe jöttünk, és még mindig építkezünk. Hihetetlenül sok aktivitást, építkezést, tevékenységet jelentett számomra ez a huszonöt év.

A püspökségnek, ennek az elmúlt huszonöt évnek melyek voltak a legnagyobb örömei, élményei, sikerei?

A püspök a szent kezdethez, a forráshoz van közel, nem a hierarchikus rang a lényeg. Számomra a püspökségemben a Jézus Krisztushoz való szentségi közelség jelentette a legtöbbet, a legnagyobb erőt. A konventmisén, mellyel itt Pannonhalmán megünnepeltük a huszonöt évet, próbáltam elmondani, hogy az valami hihetetlen öröm és ajándék, milyen szeretettel, valóban Jézus Krisztus tanítványaként tudják a hívek fogadni a püspököt. És ha ennek az ember a tudatában van, ha ezt egy picit is megérzi, akkor hasonul Krisztushoz, és így tudja szeretni az embereket. Ezt a derűt, ezt a közvetlen szeretetet szerettem volna közvetíteni. Ezért huszonöt év után is nyugodtan elmondhatom, hogy – gondjaim és küzdelmeim mellett is – boldog ember, boldog püspök vagyok.

Ezek belső, hitből jövő élmények, csodálatos tapasztalatok. Egyszer egy néni odalépett hozzám, és azt mondta: „A maga édesanyja sok mosolyt rejtett el a bölcsőjében”. Mosolyogni… ahhoz belső béke kell. És szeretet. És ha az ember így tud közelíteni, akkor lefegyverzi még a kemény támadásokat is.

Óriási élmény és nagy öröm volt az is, hogy több mint száz alkalommal szentelhettem diakónust és papot, továbbá hat állandó diakónust ez alatt a huszonöt év alatt. Magam döbbentem meg most, mikor összeállítottam a névsort. Ezek találkozások, ezek Jézus Krisztus egyházának az örömei, mely örömből a szolgának is jut.

Kákosy László egyiptológus diákja voltam az egyetemen. Ő mondta azt, hogy a koptok tekintetéből fel lehet ismerni őket: hogy hívők és koptok. Mert az ő egyházuk az elmúlt kétezer évben sohasem jutott hatalomra. Jártam Kairóban, és meg tudom ismerni a hívő koptokat a tekintetük alapján, de a keresztényeket is.

Ezek a püspökség nagy élményei számomra: hogy meg tudok szólítani embereket, hogy szeretettel tudok odalépni, a magát bűnösnek tartóhoz is kedvesen tudok szólni. Egy csepp mézzel több legyet össze lehet fogni, mint egy hordó ecettel. Persze mindenki a maga karakterét adja, de én soha nem a törvény betűjét néztem, hanem az embert.

Mintha az iménti szavai egyben a személyes egyházképét is jellemeznék…

Igen. Ismerem az egyház történelmét, ismerem a hatalmi egyház tragédiáját, és – mert hívő ember vagyok – tudom, hogy az egyháznak mindenkor úgy volt, úgy van, és úgy lesz jövője is, ha szegény, hívő, alázatos, tisztaszívű. Nem a struktúra mentette át az egyházat, hanem az Isten Szentlelke. Sohasem vágytam a tömegek egyházára. Amire Simone Weil könyvének címe – Ami személyes és ami szent – is utal, ez a kereszténység nagy hagyatéka és őrzője: a személyesség, a megszólítottság, a meghívottság.

Volt-e olyan, amit kudarcként élt meg Főapát Úr?

Ó, sok… Volt bőven részem elutasításban is. És van most is. De a keresztény ember számára luxus az, hogy megkeseredjen vagy megsértődjön. Érteni kell a dolgokat és helyre tenni őket. Sokan mondják, hogy mosolygó ember vagyok. A mosoly többet takar, mint békességet. Mosolyogva lehet nagyon szenvedni is. A mosoly nagyon jó álarccá is válhat, és néha én is szoktam ezzel élni. Jobb, mint dühöngve, vagdalózva megsértődni. Karl Rahner írta valahol, hogy a keresztény ember imádsága néha az, hogy a szíve vére csorog befelé. Hát ilyen az én fájdalmam is. Meg kell küzdeni vele.

Nem véletlen, hogy püspöki jelmondata így szól: „Erősségem az Isten”.

Igen. Valójában egy „ferences élmény” van emögött. Szent Ferenc böjtöl, imádkozik, majd Matteo testvér kíséretében mennek ki az erdőből, és Matteo testvér ezt hajtogatja: „Miért téged? Miért téged?” Ferenc hátra fordulva kérdezi: „Mi bajod van?” „Sem okos nem vagy, sem előkelő, sem szép. Miért van az, hogy mindenki utánad fut?” – szól a kérdés. Ferenc a világ legtermészetesebb módján válaszolja: „Tudod, ezen én is eltűnődtem. De Isten, amikor nagy dolgokat akart létrehozni, körülnézett a földkerekségen, és a legkisebben, a legnyomorultabbon és a legbűnösebben akadt meg a szeme. Mert Isten azokat választotta ki, akik gyöngék az emberek szemében. Az oktalanokat, hogy megszégyenítse az okosokat.” Éppen ezért, pappá szentelésemkor 1971-ben az első korintusi levélből választottam jelmondatot: Isten a gyöngéket és az erőtleneket választotta ki (1Kor 1,26-28). Mindig úgy éreztem – gyerekkoromtól fogva –, hogy nem vagyok erős. Törékeny vagyok és nagyon érzékeny. Mikor aztán püspökszentelésre került a sor, arra gondoltam, hogy ezt a páli helyet egyszerűsíteni kell. És kapóra jött szülővárosom, Sopron derék lutheránus polgármestere, Lackner Kristóf a 17. századból. A 61. zsoltárból volt egy idézete, s a város címerében is ott vannak a bástyák: „Turris et fortitudo mea Deus”. Vagyis: Tornyom és erősségem az Isten. Ebből alakult a jelmondat: Fortitudo mea Deus. Erősségem az Isten. Ennél tömörebben, töményebben nem lehet kifejezni. Ez a lényeg: nem a magam erejében bízom – sem az okosságomban, szépségemben, tudásomban. Ez egy belső élmény, egyszerűbben Szent Pál írja le: amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős. Ez hihetetlenül felszabadító keresztény tapasztalat.

Bencés főapátként és püspökként milyen tervei vannak a következő időszakra?

Mint bencés apát azt tekintem feladatomnak és legelső küldetésemnek, hogy a pannonhalmi bencés közösséget vezessem. A legfontosabb a közösség, az emberek nyitottsága az evangélium befogadására és a tanúságtételre.

Minden korban változik az élet és a társadalom, de most nagyon-nagyon gyorsan. E világ dolgaihoz ragaszkodó módon elköteleződni nem szabad. Amikor minden mozog, akkor csak a leglényegesebbet szabad keresni – és a legbiztosabb az, hogy hit által az Istenbe kapaszkodva megőrizzük a szívünkben és a közösségben azokat az értékeket, amelyeket evangéliumi értékeknek mondunk, személyesen Jézus Krisztusnak. Azt a fajta szabadságot, hogy mindenkit meg tudok szólítani, be tudom fogadni az embereket félelem nélkül, tudok közvetíteni, és nem kirekesztő vagyok, hanem elfogadó. Isten is elfogadott minket, nekünk pedig ezt kell közvetíteni.

Ezt nem kényszerként, hanem örömmel, szolgálatként kell élnünk. Úgy, hogy tudjuk: csoda az, hogy vagyunk, hogy lehetünk. És figyelnünk kell Isten Szentlelkére, hogy mit vár tőlünk.

Nem akarom kerékbe törni az embereket. Hiszem azt, hogy amint engem hívott, úgy hívja Isten a másik embert is. Amint engem meghagyott a szabadságomban, hogy szabadon válasszak, úgy a másiknak is szabadon kell választania és felelnie a meghívásra.

Kép: Kuzmányi István
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép