Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Ilona napja
2 felhasználó online
0 tag, 2 vendég



Képek a galériából

A kisded angyalokkal (A)
Egy napig élt...Topor M.
A kulcskérdés
2015-01-28 Forrás: Parókia.hu
A református egyház egyik meghatározó alakja Sípos Ete Álmos. A hetvennyolc esztendős lelkipásztorral tápiószelei otthonában beszélgettünk az életéről, a szolgálatáról, a hitről, és a lelkipásztor legfontosabb feladatáról.
Mindent feldúltak

Gyerekkorát úgy jellemzi, hogy egyáltalán nem volt vidám, felhőtlen. Lelkipásztor édesapját a negyvenes évektől üldözték, hol internálótáborba, hol börtönbe vitték, miközben soha nem ítélték el jogerősen. A bűne annyi volt, hogy nem volt hajlandó összefogni a kommunistákkal. A kisújszállási gyülekezetnek tizenháromezer tagja volt, sokan hallgattak édesapja szavára, a kommunisták pedig nem szerették a hiteles embereket.
„Gyerekként azt tudtuk, hogy a kommunisták elvitték apukát a börtönbe. Volt, hogy éjszakánként összeszedték az értelmiségieket, tanárokat, orvosokat, ügyvédeket, lelkészeket, akik nem hódoltak a kommunistáknak, és megverték őket. Előfordult, hogy egy nagy csapat őrjöngő ember kővel dobálta az ablakainkat. Apám akkor nem volt otthon, mi pedig édesanyám mellett kuporogtunk, amikor ránk tört a sok félrészeg ember, és mindent feldúltak a házban."

Sűrű rács

A hetvennyolc éves lelkipásztor felidéz egy történetet, amikor egy egyházi akciónak köszönhetően ötszáz magyar gyerek Hollandiába utazhatott.
„Én is elmentem egy ilyen transzporttal, hogy felhizlaljanak. Édesapámtól a börtönben köszönhettem el. Az ügyvéd vitt be hozzá, édesapám pedig csak a rácson keresztül csókolhatott meg. Megölelni nem tudott, mert olyan sűrű volt a rács..."


Ávósok vallatták a gyereket

A Sípos-gyerekek a helyi iskolába jártak Kisújszálláson. Korábban egyházi iskolák voltak ezek, amelyeket államosítottak. A tanárok nagy része folyamatosan azzal akarta bizonygatni, hogy hithű kommunista, hogy szidták az egyházat.
„Az egyik tanárom gyakran rázta az öklét a parókia felé, és azt kiabálta, hogy piszkos, gazember, klerikális reakció. Jól tudtam, hogy ez nekünk szól. Ilyenkor féltem, hiszen egy gyerek nem tudja, hogy mi történik majd. Az egyik öcsémet, Árpádot pesti ávósok faggatták az iskolában édesapámról. Árpád akkor még csak hatodikos volt. Cigarettával égették a kezét, úgy vallatták. A vége az lett, hogy kicsapták az iskolából, magánúton végezte el a nyolc osztályt."

A kemény munka haszna

Sípos Ete Álmos Sárospatakon kezdte a középiskolát, majd miután államosították a pataki kollégiumot, Kisújszálláson fejezte be a gimnáziumot. Ezek sem voltak felhőtlen gyermekévek.
„Édesapámnak gyatra fizetése volt, a temetőknek kijelölt használatlan területeket vetettük be gabonával, ebből éltünk. Előfordult, hogy aratáskor megjelent három ember a tanácstól, kijelöltek a földön egy négyzetmétert, megszámolták, hogy hány árpaszem potyogott ki a száraz kalászból, és az alapján megállapították, hogy a pap mennyivel károsította meg a nép vagyonát és súlyosan megbüntették. Akkoriban már suhancok voltunk, a szántáson és vetésen kívül minden munkát mi csináltunk a földeken a testvéreimmel. Iskola után kapáltunk, kaszáltunk, kukoricát törtünk. A paraszti munka nagyon nehéz, később mégis hatalmas előnyöm származott ebből, mert megszoktam a kemény munkát és nem ijedtem meg semmilyen feladattól."

Mégis maradt

Az öt fiútestvér mindegyke lelkész lett.
„Heten voltunk fiúk, és egy húgunk született utolsóként. A hét fiú között volt egy ikerpár is, de ők elkaptak egy betegséget és meghaltak öt hónaposan. Akkoriban nem tudunk antibiotikumhoz jutni, az talán megmenthette volna őket. Édesapámat csak a temetésre engedték ki a börtönből. A jövőmet orvosként gondoltam el, de „papgyerek" lévén, egyetemi felvételem szóba se jöhetett. Ezt osztályfőnököm közölte velem. Debrecenben kezdtem a teológiát, de azt gondoltam, hogy majd otthagyom és elmegyek orvosnak, azonban Isten másként rendezte az életem. Édesapám azt akarta, hogy két évig tanuljak a pesti teológián is, hogy megismerhessem a professzorokat és a pesti diákokat is. 1956 őszén Pesten kezdtem a másodévet, de a zűrzavaros, forradalmi időszakban minden szétcsúszott, a vizsgák elmaradtak. Ezért nem tudtam visszamenni Debrecenbe. 1957 márciusában apámat úgy megverték a pufajkások, hogy majdnem belehalt, másfél hónapig kórházban feküdt. Mikor felgyógyult, disszidálni akartam, de addigra lezárták a határokat, hiába segített volna egy orvos barátom külföldre jutni, az ávósok visszatoloncoltak Csornánál. Visszatekintve erre az időszakra ma már világosan látom, hogy nincs véletlen, Isten így tartott meg a teológián, és így ismertem meg a feleségemet is. Lassanként megvilágosodott előttem, hogy Isten minden ellenkezésem ellenére lelkipásztori szolgálatra hívott el."


A példaképek

A teológushallgatónak az egyetemi évek sem hoztak hitbeli felébredést, mint mondja, a párttaktika az volt, hogy olyan embereket küldtek tanárnak a lelkészképző intézetekbe, akik lehúzták a színvonalat.
„Néhány professzor élet-halál ura volt, jelentettek a diákokról az államnak. Gyalázatos könyveket írtak, és olyan nesze semmi, fogd meg jól tárgyakat tanítottak, mint például az egyházunk mai élete. Volt olyan „ügynök" tanárunk, aki úgy tanította a dogmatikát, hogy a teremben járkálva találta ki, mit mondjon. Az égvilágon semmi köze nem volt a dogmatikához, a vizsgán pedig számon kért minden hülyeséget. Az idősebb diákok okosítottak minket, hogy kivel kell nagyon vigyázni. Ördögi mesterkedéssel folytak ezek a dolgok, nem is akarok ebbe belebonyolódni. Néhány tanárra mégis fel lehetett nézni. Nagy élményem volt, hogy hallottam még prédikálni Ravasz Lászlót, míg végleg félre nem tették. Ravasz László rendkívül nagy tudású és „szellemes" igehirdető volt. A prédikációi egyszerűek voltak, de valami hihetetlen vaslogikával, könnyen követhetően építette föl a mondanivalót. Abban az időben mi, teológusok még két emberre mondtuk, hogy érdemes hallgatni: Gyökössy Endrére és Joó Sándorra. Ez a két ember valódi példakép volt."

Élete koronája

Sípos Ete Álmos feleségéről is beszél, a Biblia szavával élve úgy fogalmaz, hogy Sarolta az élete és a családja koronája.
„A feleségem hitre jutása óta a legnagyobb harmóniában élünk. A gyerekeink azt mondják, a szülői házban az gyakorolta rájuk a legnagyobb hatást, hogy látták, mennyire szeretjük egymást. Soha nem kiabáltunk, veszekedtünk egymással, de ez nem érdem, hanem kegyelem. A feleségem nélkül nem tudtam volna végezni gyülekezeti munkámat, és szívügyemet, az evangelizációt. A hetvenes-nyolcvanas években folyamatosan jártam az országot. A feleségem pedig vállalta, hogy otthon volt a tizenegy gyerekkel, felnevelte őket becsülettel, ezzel hatalmasat teljesített, és a család összetartó ereje volt és maradt mind a mai napig. Hitével, szeretetével, hűségével mindig ott állt mellettem. Tizenegy gyermekem közül négyen lelkipásztorok lettek, egy lányunk külmisszióba ment, a többiek is mind tanultak, de mi nem szóltunk bele, hogy mivel foglalkozzanak, mindenki szabadon döntött. Valamennyien hitben járó emberek."


Élet- és hittapasztalat

Amikor a lelkipásztort arra kérem, hogy jellemezze magát mint igehirdetőt, azt mondja, hogy negyvenöt éves kora előtt majdnem minden igehirdető kiforratlan, olyan értelemben, hogy nincs élettapasztalata.
„Élet- és hittapasztalat nélkül nehéz hitelesen és jól prédikálni. Mindig felkészülten mentem fel a szószékre. Ahogy teológiailag kupálódtam, olvastam, úgy változott az igehirdetésem is. Életem egyik szakaszában – 28 évig szolgáltam Tápiószelén – leginkább evangelizáltam, az igehirdetésem vége mindig az volt, hogy meg kell térni, mert aki nem tér meg, az elkárhozik. Ami egyébként igaz is! Volt egy lelkészi közösségünk, akikkel összejártunk évente két alkalommal egy hétre, és csak az Igével foglalkoztunk. Az idősebbektől sokat tudtam tanulni. Ebben a lelkészi közösségben az volt a sablon, hogy vasárnap evangelizálni kell, a bibliaórán pedig hitet mélyíteni. Később azonban rájöttem, hogy ezt nem biztos, hogy jól gondoltuk, jóllehet az emberek ezt a fajta igehirdetést kedvelik. Később azt tapasztaltam, hogy a folyamatos evangelizálás a végén annyira megszokottá válik, hogy erejét veszti. A már megtértek „élvezik" a legjobban, a meg nem tértek pedig nem veszik komolyan, megszokják."

Többség, kisebbség?

„A második igehirdetői korszakomat úgy jellemezném, hogy rájöttem: a felolvasott igét kell magyaráznom, és a kegyelem evangéliumát kell hirdetnem elsősorban. Nagy teológiai vita kerekedne, ha rendeznénk egy szimpóziumot, hogy kell-e valamit tennie az embernek azért, hogy megtérjen és bűnbocsánatot, örök életet kapjon. Erre a kérdésre a magyar lelkészi kar nagy többsége úgy válaszolna, hogy igen, tenni kell, csak a kisebbik része mondaná, hogy nem. Hinni kell. Én a kisebbik részhez tartozom. A Biblia alapján vallom, hogy hitet csak a Szentlélek ébreszthet az emberben. Ez vallotta Kálvin is. Az igehirdető feladata, hogy a hitre biztassa az embereket, és mondja meg világosan nekik, hogy miben higgyenek és miben nem. Ha mégis azt kérdezi valaki, hogy mi az üdvösség feltétele, akkor azt mondom, hogy a hit, és nem a megtérés, mert a megtérés a hit következménye. Ezt tanította a Biblia alapján Kálvin is."

A kérdés, hogy elmondtam-e?

Beszélgetésünk közben szóba kerül az értékes élet kérdése, Sípos Ete Álmos szerint nem kell valami rendkívülit létrehozni ahhoz, hogy valakinek az élete értékes legyen.
„Értékes életnek nevezem azt, amikor valaki megtalálja a legnagyobb értéket, Jézus Krisztust, hisz Őbenne és igyekszik követni. Nem attól lesz értékes az élet, hogy valami nagy dolgot alkot az ember. Isten nélkül nincs értékes élet. Minden érték devalválódik előbb-utóbb, és nem kell hozzá sok idő, hogy elfelejtsék az emberek. Az isteni küldetés betöltése az értékes élet. Én Isten szemében akarok csak értékes lenni, más véleménye nem érdekel. Számomra egy idő után egyértelművé vált, hogy igehirdetőnek kell lennem. Nem az a kérdés, hogy hány öregotthont építettem, mit újítottam fel és hányan tértek meg körülöttem. Isten az Igét bízta rám. A kérdés az, hogy elmondtam-e maradéktalanul, amit rám bízott."
Elmondta?- kérdezem
„Igen, úgy érzem, elmondtam, és folyamatosan törekszem arra, hogy elmondjam, amit az Igéből megértettem. A lelkipásztori élet kulcskérdése, hogy elmondtam-e, amit Isten rám bízott."

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép