Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Hírek
Keresztény Magyarország Portál - Hírek - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Olga, Liliána napja
4 felhasználó online
0 tag, 4 vendég



Képek a galériából

XVI. Benedek
Muzsikáló angyalok (A)
Ünnepi zarándoklat Nagyszombatba – 450 éve alapították az első magyarországi papnevelő intézetet
2016-09-13 Forrás: Magyar Kurír
Az első magyarországi papnevelő intézetet Oláh Miklós esztergomi érsek alapította 1566-ban Nagyszombatban. Az intézmény utóda, az esztergomi szeminárium szeptember 13-án ünnepelte a jubileumot a ma Szlovákiához tartozó városban. A régi székesegyházban Erdő Péter bíboros mutatott be szentmisét.
Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye főpásztorával koncelebrált Orosch János nagyszombati érsek, Cserháti Ferenc esztergom-budapesti segédpüspök és az esztergomi szeminárium elöljárói, illetve tanárai.

A családias hangulatú szertartás elején a vendéglátó érsek köszöntötte az ünneplő papokat és papnövendékeket a „kis Rómában”, Pázmány Péter városában. Orosch János kifejezte köszönetét, hogy ellátogattak a Szent Miklós-bazilikába, amelyet még Nagy Lajos király építtetett egy korábbi román templom helyére.

A Nagyszombatot ferences templommal és kolostorral is gazdagító király a hagyomány szerint a városban hunyt el. A templom 1543 és 1820 között az esztergomi érsekség és káptalan főszékesegyháza volt – emlékeztetett rá a főpásztor, majd számba vette, hogy az érseki központ mit adott az évszázadok során Nagyszombatnak.

A 450 éve alapított papi szeminárium mellett 1648-ben érseki gimnázium is létesült a városban, amelyet pár évvel előzött meg a mostani – Keresztelő Szent Jánosról nevezett – katedrális felépülése. A gimnáziumot két éve kapta vissza az egyházmegye, jelenleg tatarozzák, és a remények szerint jövő ősztől újra gimnazisták vehetik a birtokukba – mondta el Orosch János.

Majd arról is beszámolt az esztergomi szemináriumból érkezetteknek, hogy az irgalmasság évében szombatonként a Nagyszombati Főegyházmegye más-más közössége zarándokol a Szent Miklós-bazilikába, majd onnan a mai székesegyházba, hogy a közösségekhez tartozók együtt léphessenek át a szent kapun. A főpásztor örömmel mondta el, hogy a szentévben sikerült elérni az embereket, és naponta nagyon sokan gyónnak, illetve áldoznak a székesegyházban. Ezt bizonyítja az is, hogy a krakkói Ifjúsági Világtalálkozón hétezer fiatal vett részt Szlovákiából, köztük sok felvidéki magyar is.

Erdő Péter bíboros Orosch János köszöntésére reagálva hangsúlyozta, a szeminárium története biztatás a mai kornak, hiszen például a kezdeti nehézségek miatt egy ideig nem tudott kispapokat fogadni az intézet, de mégis sikerült ezen úrrá lenni. Ebből ma is erőt lehet meríteni, amikor azt látjuk, hogy bár az esztergomi Magyarország legnépesebb szemináriuma, mégis elég kevesen vannak a papnövendékek.

Erdő Péter a papnevelés történetét felölelő, egyúttal lelkesítő homíliát mondott egyházmegyéje kispapjainak.

Szentbeszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

Aranyszájú Szent János emléknapja van. Az Esztergomi Főegyházmegye Ősrégi Szemináriuma alapításának 450. évfordulóját ünnepeljük. Nagy örömmel jöttünk el ide, Nagyszombat városába, hiszen ide menekült és évszázadokon át itt működött egyházmegyénk központja. A hajdani nagy egyházmegyében mindig is különféle népek éltek együtt. A katolikus hit és a szeretet egyesítette őket. Valahányszor saját gyökereinket keresve erre járunk, mindig ez az összetartozás és testvéri szeretet erősödik bennünk.



Aranyszájú Szent János a papi hivatásról azt mondta: ez a Krisztus iránti szeretet legnagyobb bizonysága, hiszen amikor Jézus Péterrel beszélgetve megkérdezte tőle: „Szeretsz-e engem?”, igenlő válaszára ezt tette hozzá: „Ha szeretsz, legeltesd juhaimat.” Ezzel is értésünkre adta, hogy milyen nagy dolog a szemében a lelkipásztorok munkája. Ha a szegények és a rászorulók segítése is a Krisztus iránti szeretet bizonysága, a pap szolgálata egész különlegesen is ennek a szeretetnek a kifejezése. Ezért olyan fontos az egyház életében, hogy kiket választanak ki a papi szolgálatra. Ezért döntő a jövendő lelkipásztorainak felkészítése.


Amikor 1566-ban Oláh Miklós prímás ezt a szemináriumot megalapította, alig ért véget a Trentói Zsinat, amely új intézményes formákat írt elő a papság nevelése és képzése számára. Korábban is léteztek már helyenként olyan kollégiumok, amelyekben papságra készülő diákok laktak együtt, ezek azonban nem jelentették a papnevelés kötelező formáját. Hogy milyen is volt a helyzet a Trentói Zsinat idején, azt híven tükrözi az új papnevelési koncepció egyik szellemi atyjának, Ávilai Szent Jánosnak írása, amelyet erről a kérdésről készített a Trentói Zsinat számára. Először korának helyzetét elemzi. Megállapítja, hogy „a klérusnak a legtöbbet az ártott, hogy evilági gondolkodású emberek lepték el, akik nem ismerik annak az állapotnak a lényegét, amelyet elvállalnak, hanem az evilági mohóság szelleme hajtja őket. Miután pedig beléptek a klérusba az efféle emberek, a káros szabadság szellemében nevelkedtek, a tudományok és az erények fegyelmezett tanulása nélkül. Így olyan végzetes bajba jutottunk, mint Jeroboám idejében, aki bárkinek, »aki csak akarta, felavattatta a kezét, s a magaslatok papjává lett« (1 Kir 13, 33). Süllyedhetnénk még ennél mélyebbre? Aki csak akarja, egy római bréve alapján rövid idő alatt pappá szentelődik, vesztére saját magának, annak, aki felszentelte és az egész egyháznak. Ez az ami olyan helyzetbe sodor minket, amilyenben ma vagyunk. Ezért szükséges, hogy se belépni ne legyen olyan könnyű, se az életmód ne legyen olyan fegyelmezetlen, és így maradjanak kizárva azok, akik javadalmakat keresnek az egyházban, de vegyék fel azokat, akik alkalmasak arra, hogy Isten szolgái legyenek. Vannak olyanok, akik látják és fájlalják ezt a bajt és orvosolni is szeretnék. Ezért azt kérdezik, mi lehet a módja annak, hogy ne legyen olyan sok klerikus és ne legyenek olyan rosszak. Ezeknek azt felelem, hogy csak egy mód van erre, vagy legalábbis egy, ami igazán fontos. Ez pedig az, hogy az egyházi életet oly módon kell rendezni, hogy ne legyen elviselhető másnak, csak annak, aki erényes, vagy törekszik rá, hogy azzá váljon… A szabályozott életmód és a lelki élet maga fogja távol tartani a rosszakat, akik maguktól fognak menekülni még akkor is, ha kérik őket, hogy maradjanak.”

Az alapvető eszme, ami a szemináriumok megszervezését ihlette, az életszentség keresése volt. A misszióra, az emberek megszentelésének, az evangélium hirdetésének feladatára kellett felkészíteni az erre vállalkozó, nagylelkű és életszentségre törekvő jelölteket. Kiderült ugyanis, éppen a reneszánsz kor idején, hogy nem elegendő a kiváló humán műveltség, ha valaki csak társadalmi előrehaladást, vagy nyugodt megélhetést kíván, de nem középpontja az életének, hogy másokat Jézus Krisztusnak és az ő ügyének személyesen megnyerjen.

Ez az alapvető meglátás ma is érvényes és időszerű. Nem véletlen, hogy egyes lelkiségi mozgalmak szemináriumokat létesítenek és azokat „missziós szemináriumoknak” nevezik. Ugyanez a gondolat vezette Lustiger bíborost is, amikor Párizsban megújította papnevelés és a teológiai felsőoktatás rendszerét, és noha ott működött a városban az Institut Catholique teológiai fakultása, a papnövendékek számára mégis új kart alapított Katedrálisi Iskola (Ecole Cathedrale) néven, hogy ott készítse fel egységes szemléletben a növendékeket missziós küldetésükre. Hiszen minden szemináriumnak ez a feladata. Arra a küldetésre készítenek fel, hogy Krisztus hitét, feltámadásának örömhírét, és a saját örök életünk reményét hirdessük. A teológiai tanulmányok arra szolgálnak, hogy személyesen közelebb kerüljünk Krisztushoz, megismerjük a történelmi emlékeket, amelyek személyéről, művéről és tanításáról szólnak, megismerjük az egyház közösségét, amelyben hitelesen él Krisztus öröksége. Életünk középpontjában Krisztus személye és az iránta való szeretet álljon. Ezért igyekezzünk neki megnyerni mindenkit. Ha tehát ez a feladat, akkor a teljes képzés és nevelés egységes egésszé válik. Nem azzal fogunk gyötrődni, hogy egyik, vagy másik tantárgyból éppen mit kell elsajátítanunk. Nem azt fogjuk kérdezni, hogy minek ez vagy az az ismeret, mit fogunk ebből – úgymond – Mari néninek elmondani. Az a Mari néni, akiről az ilyen felületes beszédek szólnak, nem létezik. A saját örök sorsunk elsősorban minket magunkat kell, hogy érdekeljen. Ha pedig mi napról napra újra megvívjuk a magunk küzdelmét a saját hitünkért, akkor bárkinek elmondhatjuk, hogy mi magunk miért hiszünk. Ez pedig hiteles és meggyőző lesz mások számára is. Ezt a hivatást kell magunkban nemesíteni, ezt kell tisztelnünk egymásban, ennek a kibontakozása a mérce, amin készületünk értéke lemérhető.

Az Egyházi Törvénykönyv is hangsúlyozza (1029. k.), hogy a szent rendeket csak azoknak szolgáltassák ki, akiknek ép hitük, kellő tudásuk, jó hírük, jó erkölcseik vannak, megfelelő fizikai és pszichikai tulajdonságokkal és kipróbált erényekkel rendelkeznek, és helyes szándék indítja őket. A papságra való előkészítés általánosan kötelező formája ma is a szeminárium (235. k. 1. §). A II. Vatikáni Zsinat továbbra is szükségesnek ítéli a szemináriumokat, és hangsúlyozza ezek célját: arra szolgálnak, hogy bennük a növendékek „készüljenek a pásztori szolgálatra: tudják az emberek előtt Krisztust képviselni, aki »nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja életét váltságul sokakért« (Mk 10, 45; vö. Jn 13, 12–17), és hogy mindenkinek szolgájává válva minél többet megnyerjenek” (Optatam totius 4). Ezért a papnevelésnek a Zsinat szerint minden részletében egységesen erre a lelkipásztori célra kell irányulnia. (Vö. uo.)

Manapság sokan azt hiszik, hogy a papság kérdésének megoldását szociológiai, gazdasági elemzésekben kell keresni. Nyilvánvaló azonban, hogy pusztán evilági szervezési meggondolások nem tudnak igazi eredményt hozni. A tudományos elmélyülés lelke a papságra való felkészülés során Krisztus megismerésének vágya kell, hogy legyen. Olyan az, mint az igazgyöngy, vagy az elrejtett kincs. Ha arra rátalálunk, akkor minden más az életünkben aszerint igazodik, akkor értelmet kapnak a bibliai nyelvek, beszédessé válik az egyház története, akkor érdeklődéssel fogjuk kutatni, hogy mit tanított, mit hitt az egyház az évezredek során, akkor nem kíméljük a fáradságot, hogy a legfontosabb szövegeket eredeti nyelven is tanulmányozzuk. Akkor nem fogunk zavarba jönni, ha valaki az útfélről fanatikus hévvel kezdi el magyarázni, hogy rossz a Miatyánk fordítása, mert ott nem annak kellene állnia. De ha az eredeti szövegben is az van, akkor rossz maga a Biblia, mert valakinek, valahol, valamilyen ideológia miatt nem tetszik. Minket azonban elsősorban nem az ideológiák vonzanak, hanem maga a történeti Krisztus. Az ő szavai, a róla fennmaradt legkorábbi emlékek és tanítása, amely tovább el az egyház hitében. Ez az a hit, amelynek Ábrahám a példaképe, aki az Úr lehetetlennek látszó, felfoghatatlan parancsára sem mondta azt, hogy ő jobbat tud helyette. Ilyen hittel új fényt, új erőt fognak kapni szemünkben a tanítóhivatal megnyilatkozásai is, amelyekben maga az egyház keresi a történelmi Krisztus hiteles válaszát a mai élet kérdéseire.

Küldetésünk és felelősségünk tudatában és örömében adjunk hálát szemináriumunk 450 esztendejéért, tanáraink, elöljáróink, az itt felkészült papok hűségéért és szolgálatáért, kérjük Isten áldását a Nagyszombati Főegyházmegyére, papnövendékeire és az Esztergomi Szeminárium egész közösségére. Kérjük az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába!

Ámen!

* * *

A hálaadó szentmise végén a koncelebrálók és a kispapok a Könnyező Szűzanya kegyképéhez vonultak a bazilika északi oldalkápolnájába egy rövid ima erejéig. A kegykép 1663-ban könnyezett vért először, a párkányi csata előtt nem sokkal, majd 1708-ban, a kuruc harcok idején újra könnyezett, és a csoda még három alkalommal ismétlődött meg.


A szertartás után a régi szeminárium épületén levő emléktáblát áldotta meg Erdő Péter, majd a bíboros, Frankó Tamás, az Esztergomi Hittudományi Főiskola rektorhelyettese és egy papnövendék helyezett el koszorút.


A trentói zsinat után már egy évvel megalakult a nagyszombati papi szeminárium – ez is mutatja azt, hogy a világegyház a mindenkori nehéz körülmények között tudott utat mutatni – mondta el kérdésünkre válaszolva Erdő Péter bíboros. A főpásztor rámutatott, hogy mennyi nehézséget kellett a helyi, nagyszombati magyar egyháznak is kibírnia. Az ősi szeminárium bejárata fölött álló emlékkő rögzíti a tényt, hogy 1590-ben kellett az épületet kiépíteni és felújítani, hogy legyen helye a korábban, 1566-ban megalapított szemináriumnak.

Az is nehézséget okozott, hogy sokáig nem volt betöltve az esztergomi érseki szék – tette hozzá a bíboros. – Ennek a nehéz időszaknak a legnagyobb alakja Telegdi Miklós volt, aki általános helynökként elindította Nagyszombatban a katolikus könyvnyomtatást, oly módon, hogy egy bécsi nyomdát megvásárolt és saját udvarába költöztetett.

Orosch János arról beszélt lapunknak, hogy a nagyszombati érsekségnek nagyon jó a kapcsolata a magyarországi szemináriumokkal. Egyrészt sokszor fogadnak hazánkból papnövendékeket, másrészt számos, szlovákul nehezebben boldoguló papnövendék tanul magyarországi intézményekben. A főpásztort, még párkányi plébánosi idejéből, személyes kapcsolat is fűzi az esztergomi szeminárium jó néhány elöljárójához, ezért különösen örömteli volt számára, hogy a jubileumi zarándoklat résztvevőit fogadhatta.

Blanckenstein Miklós, az esztergomi szeminárium rektora elmondta, az első magyarországi papi szeminárium alapításának 450. évfordulóját a mostani hálaadó szentmise után még más eseményekkel is megünneplik: október 12-én Esztergomban, a Szent Adalbert Központban, a papi továbbképzés keretében ünneplik meg ténylegesen a papnevelés elmúlt évszázadait. Erre az alkalomra nemcsak a mostani növendékek kapnak meghívást, hanem minden lelkipásztor, aki valaha is az intézményben tanult, azaz szinte a fél magyar egyház... Tavasszal pedig a – Székely János esztergom-budapesti segédpüspök vezette – Magyar Sion folyóirat szervez egy szakmai konferenciát a teológiai képzés témájáról.

Az esztergomi szemináriumban harminckilencen tanulnak az idei tanévben – ismertette a rektor –, ebből öten diakónusok, akik fél évet lesznek a szemináriumban, és januártól fél évig plébániákon fognak gyakorlatot teljesíteni. Az esztergomi egyházmegyéseken kívül pécsiek, kaposváriak is tanulnak az intézményben, illetve három szabadkai és egy váci egyházmegyés papnövendék is van. Magyarországon jelenleg száztizennyolc római katolikus papnövendék tanul, a görögkatolikusok száma pedig mintegy hatvan fő.

* * *

Oláh Miklós esztergomi érsek 1566. április 23-án jelentette be a nagyszombati egyházmegyei zsinaton, hogy – a trienti zsinat előírásának megfelelően – papnevelő intézetet kíván alapítani Nagyszombatban. A főpásztor 1566. május 19-én írta alá az első magyarországi szeminárium alapítólevelét, mely tizenhárom személyre szólt (tíz növendék, két nevelő, egy alkalmazott). Fenntartási költségeinek felét magára vállalta, másik felét javadalmasaira vetette ki. A Boldogságos Szűz Máriáról nevezett új nagyszombati intézmény 1567-ben nyílt meg. Mivel a jezsuiták még ebben az évben eltávoztak Nagyszombatból, az érsek elöljárókká egyházmegyés papokat nevezett ki. Ugyanebben az évben Miksa király jóváhagyta az alapítást, s az elköltözött jezsuiták javadalmaiból a széplaki apátságot és a bényi prépostságot az intézménynek adományozta.

Oláh Miklós halála után a királyi kamara nem volt hajlandó az érseki javadalomból kiutalni az alapítólevélben e célra kijelölt összeget, sőt a széplaki és bényi birtokok jövedelmét is visszatartotta. Emiatt az intézet 1574 után valószínűleg nem is fogadott növendékeket. 1590-ben indult újra tizenkét kispappal.

A szeminárium második alapítójának Pázmány Pétert tartják, aki 1619-ben új, az előzőnél tágasabb épületbe helyezte át a növendékeket, s az intézet fenntartására saját adománya és más főpapok támogatása mellett megszerezte a buda-felhévízi prépostság javadalmát is. A vezetést a jezsuitákra bízta, de tanulmányi rendjét és fegyelmi szabályait maga szerkesztette és foglalta okiratba. Az újjászervezett és kibővített intézetet Szent István királyról nevezte el és a Magyarok Nagyasszonyának oltalmába ajánlotta.

A szeminárium Mária Terézia uralkodása idején Budára költözött, majd II. József Pozsonyba telepítette, 1802-ben került vissza Nagyszombatba. Az érsekség és a káptalan 1820-ban tért vissza Esztergomba Nagyszombatból. Rudnay Sándor hercegprímás kezdte el építtetni Hild József tervei alapján az új szemináriumot az esztergomi Várhegy tövében. 1850-ben utóda, Scitovszky János telepítette vissza a teológusokat Esztergomba, ám mivel az új épület még nem készült el, egy ideig a vízivárosi volt ferences kolostor volt az otthonuk. A Szent Istvánról nevezett Esztergomi Ősrégi Szeminárium, közkeletű nevén esztergomi szeminárium mai épületét 1865-ben vette birtokba.

Fotó: Lambert Attila

Agonás Szonja
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép